Érdeklődve hallgatom őt végig. Egyre szimpatikusabbá válik nekem ez a pali. Az eleje elég döcögősre sikerült, de úgy tűnik mégis csak jó véget ér ennek a találkozásnak. Nah meg talán nem is baj az, ha minél több farkast megismerek, az meg csak hab lenne a tortán, ha még jóban is lennék velük. Talán majd szólok Jamienek, hogy kivel futottam össze. Neki is jól jöhetnek a kapcsolatok, ha egyszer bekerül a falkába. -Igen sajnos ez tényleg így van. Én is így szoktam érezni, bár igaz én inkább csal felvidítani tudom az embereket és nem megoldani a problémákat, de talán ez így is van jól. Hiszen ha mindenki meg tudná oldani a saját problémáit nem ismerkednénk. Mindenki csak magával foglalkozna. Érdekes egy világ lenne. Bevallom őszintén én még sosem voltam pszichológusnál. Lehet, hogy el kellene mennem, de nekem fura az, hogy egy szinte idegennek elmesélek mindent magamról. Vagyis én sokszor még a barátaimnak sem árulok el mindent...Sőt...Így miért tenném egy idegennel? De gondolom sokan így vannak és biztosan megtanulták, hogy hogyan is kell kezelni az ilyen embereket. Szóval akkor az első alakalom ingyenes! Nekem is?-Elmosolyodom és úgy pillantok rá. Csak viccelek bár azon tényleg elgondolkoztam, hogy egyszer meglátogatom őt egy komolyabb beszélgetésre. -Amúgy tényleg! Miért pont ezt a szakmát választotta? Mehetett volna orvosnak is.-Mondjuk boncnoknak. Ilyen múlttal biztosan ő lett volna a legjobb és a jelek szerint bírja is az ilyen piszkos munkákat. Én mondjuk biztosan kiöklendezném az ebédemet a halott gyomrába. Ezért se mentem el az orvosira.
- Nem hinné el, de pont ez a lényeg az egészben! A szemeim kissé felcsillannak, ahogy egyre érdeklődőbb. Szeretem és csodálom a munkámat, ebből következően pedig szeretek beszélni róla. Főleg akkor, ha valaki őszintén érdeklődik iránta. - A barátainktól félünk. Félünk, hogy mit gondolnának rólunk, ha tudnának dolgokat. Félünk, hogy megbántjuk őket. Elveszítjük őket. Kiábrándulnak belőlünk. De egy "idegennel" szemben nincsenek sem elvárásai, sem pedig megfelelési kényszere. Nem kell felelősséget vállalnia a kimondott szavai után, ezért felszabadul, ha kiadja magából anélkül, hogy annak a világon bármilyen következménye is lenne. És igen, természetesen magának is ingyenes az első alkalom. Bár nem tudom, mennyire lenne jó, ha a páciensem lenne. Egyelőre még nincs vele probléma, hivatalosan viszont nem biztos, hogy jó ötlet lenne kezelnem, ha úgy adódik, hogy bekerül a falkánkba. Persze akkor is beszélgetnék vele, de az mégsem annyira... Hivatalos. És akkor már nem leszek számára idegen szemlélő, ezért velem sem lesz majd annyira őszinte. A kérdése... Nos. Mivel már tudja rólam, hogy mi vagyok, talán nem lesz túl meredek, ha címszavakban elmesélem neki a történetem. Legfeljebb frászt és nem hív többet. - Hóhérnak születtem. - közlöm vele természetesen, tekintve, hogy ez engem sosem zavart és teljesen máshogy állok ehhez a mesterséghez, mint az egyszerű emberek - Hóhérból lettem az, ami. Elkezdtem foglalkozni az emberi testtel és... A mi testünkkel. Orvos lettem. Sebész, fogorvos, ortopéd orvos, gyakorlatilag mindenhol megállom a helyem. Pár éve tértem rá a lélekre. Kezdett egysíkúvá válni a test boncolgatása. - kacagok fel kissé - Ugye most nem ijesztettem halálra?
Elgondolkozom a szavain egy picikét. Ebben is van igazság, de nem száz százalékig. Én nem félek elmondani a titkaimat a barátaimnak. Ha igaz barát akkor nem fog kiábrándulni belőlem, ha meg nem akkor meg jobb is, hogy kiderült róla. -Nos én általában nem félelem miatt nem osztom meg a dolgaimat a barátaimmal. Inkább csak úgy vagyok vele, hogy nekik is megvan a maguk baja. Nem mondom azt, hogy nem szokta,m hisztizni, vagy panaszkodni, de azért megpróbálok odafigyelni, hogy minél kevesebbet. Például a múltamról az itteni barátaim szinte semmit sem tudnak, kivéve egyet...De amint azt már említettem őt testvérként szeretem. Én nem szégyellem a múltam. Ami megtörtént az megtörtént, változtatni sajnos nem lehet rajta. De sajnáltatni sem akarom magam. Így ha nem kérdez rá, vagy nem terelődik arra a téma minek mondjam el?-És mivel eddig nem sűrűn kérdeztek rá, így nem is tudnak róla. Engem ez nem bánt. Majd idővel csak jobban megismernek engem is és talán nem csak a kislányt fogják bennem látni. A történetén igazából nem lepődöm meg, hiszen a kézfogáskor sikerült belelátnom a múltjába és nos pont a "legszebb" pillanatokat kaptam el. Ám azért megpróbálok valami meglepettséget színlelni, bár nem tudom, hogy ez mennyire sikerült. Sosem próbálkoztam színészkedéssel, így fogalmam sincs, hogy nekem ez hogy megy. -Halálra nem! De azért meglepett elég rendesen. Hóhér? Te jó ég! Ez borzalmas...vagyis gondolom Önnek nem, de uuh...Én sosem bírtam az ilyen dolgokat. Ha megvágom magam azt is nehezen bírom. Oké nem ájulok el meg ilyenek, de azért nem is állok le nézegetni...Hogy bírta?-Ismét elfog a hányinger, de kisebb mértékben, mint korábban.
Szelíd mosollyal hagyom, hogy meggyőzzön az igazáról. Egyébként sem a páciensem, csak egy független, fiatal nő. Neki is meglehet a véleménye önmagáról és a világról egyaránt. Ki vagyok én, hogy bármiről is meggyőzzem? Egyelőre csak egy nagyjából 220 évvel idősebb férfi, ráadásul a véresebb és a farkasabb fajtából. - Akkor talán én majd egyszer rákérdezek, és mesélhet még magáról. Szeretem az emberi sorsokat. Minden sablon történetnek egyéni színezetet ad a személyek változatossága. Itt arra utalok, hogy lehet, hogy már több száz szerelmi bánatról szóló értekezést hallgattam végig karrierem során, ennek ellenére egyik sem olt ugyan olyan. A páciensek, vagy éppen a közeli barátok annyira különbözőek volta, hogy érdekes jelenség volt ugyan azt a történetet végignézni az ő szemükkel. Mi mindent csináltak eltérően, milyen irányt vett a végkimenetel? Apró, talán jelentéktelen módosítások voltak ezek, mégis teljességgel felforgatták az alapsztorit, a végeredmény pedig teljességgel egyedinek bizonyult. Közben lassan elérkezünk az iroda épülethez. Az órámra nézek, még van néhány percem, amit a nőre áldozhatok. De valahogy a szavai és a belőle áradó rezgések egyáltalán nincsenek összhangban egymással. Megleptem? A szíve dobogása inkább izgalmat, nem meglepetést tükröz vissza számomra. Csak egy pillanatra villan meg a szemem, ahogy ezt realizálom magamban, majd megtorpanok, és teszek felé egy határozott lépést, végig fenntartva a szemkontaktust. Kicsit oldalra billentem a fejem, ahogy fürkészem Masako arcát. - Meglepi? Valóban? - még gy kis lépéssel közelebb megyek. A kezem még mindig a zsebemben van, a másikkal az aktákat tartom továbbra is. A hangom azonban kissé cinikus suttogássá halkul. - Tudja mit? Szerintem egyáltalán nem lepi meg. Sőt. Maga már tud valamit, amit én nem mondtam el magának. Hogy csinálta? - rögtön Darren jut eszembe - Talán a barátai felkészítették a városban kószáló különleges egyedekről? - folytatom tovább halkan, követelőző hangnemben - Hóhér nem lesz akárki. Csak aki annak születik. A mesterség atyáról fiúra száll. Nincs választás. De ez persze a mai világban elég meglepően hangzik. És ahhoz mit szól, hogy minden egyes pillanatát élveztem? - valamiféle fojtott düh fortyog bennem. Egyébként szívesen beszélnék vele erről sokkal nyitottabban és barátságosabban, ha nem lenne ott az a kicsiny zavar a levegőben, ami a nőből áramlik. Gyűlölöm, ha egy egyszerű ember többet tud nálam. - Én jobbá tettem ezt a világot a bűnösök kivégzésével. Közlöm vele keményen és megmásíthatatlan tényként. Ezt nevelte belém apám, a Teremtőm és a falkám is egyaránt, ettől a nézettől a mai napig sem vagyok hajlandó tágítani. - Nem olyan hihetetlen ez. Képzeljen el egy világot ahol nincs internet, se telefon, hogy segítséget hívjon, de még fejfájás csillapító tabletta sem. - egészen elhalkulok, ahogy próbálom érzékeltetni vele, hogy bizony, eléggé más idők jártak akkoriban. Olyanok, ahol talán egy napot sem élne túl... - Ebben a világban az emberek és gyerekek naponta nézték végig idegenek és a szeretteik vergődését, ahogy vért köhögve, habzó szájjal s emberhez méltatlanul haltak meg. Ebben a világban a Hóhér többet ért a papnál... De ebben a világban nem volt senki, aki titkolózni mert volna a Hóhér előtt. Úgyhogy... Javaslom, hogy tanuljon az őseitől, és ha már ennyire nyakig benne vagyok a maga kis titkában, akkor kezdjen el beszélni... Egy pillanatra sem hátrálok el tőle. Valóban bosszant, hogy mégis honnan tud rólam ilyeneket? És ha ezt tudja, hát mi mást tud még? Ezzel a kérdéssel nem várhatok. Ebben a városban elismert orvosnak tekintenek, nem hagyhatom, hogy egy beavatott halandó akár csak egy hajszálnyit is belekeverjen a kétes kis ügyleteibe.
Ahogy elindul felém elfog a félelem. Nem tudom, hogy miért de a tekintete sem tetszik nekem. Először csak egyet, de később még árat lépek hátrafelé. Most átfut az agyamon az a gondolat, hogy most fog átváltozni és átharapja a torkom. De mégsem történik meg ez. A jelek szerint nem vagyok valami jó színész és kiszúrta a dolgot. Innen már nincs menekvés. El kell mondanom az igazságot, akármennyire sem szeretném ezt. Jelenleg amúgy is jobban félek az ő haragjától, mint a következményektől. Talán ha megtudja, hogy honnan is tudom a dolgokat ismét barátságosabb lesz...Bár az is lehet, hogy csak még jobban feldühítem. Az arcomra kiülő félelemből talán rájöhet, hogy én semmi rosszat nem akarok neki és nem is tudnék benne ártani. Nem akarom, hogy mérges legyen rám, de meg kell értenie azt is, hogy ez bizony nem egy olyan dolog amiről mindenkinek nagy örömmel mesélek. Egy mély levegőt veszek, majd lesütöm a tekintetem és úgy szólalok meg. -Rendben elmondom! De nem itt kellene az utcán. Talán esetleg felmehetnénk az irodájába, ha Önnek is jó.-A mondatom végén ismét felpillantok rá, majd folytatom. -De kérem nyugodjon meg. Én semmi rosszat nem akarok Önnek, még nekem is új ez az egész dolog és én sem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Darren próbál segíteni, de nem olyan egyszerű ez az egész. Higgye el ha tehetném megszabadulnék az egésztől! Nem akarom feldühíteni, de lehet, hogy nem fog örülni annak, amit hal.-Megvárom, hogy mit gondol az ötletemről, majd ha benne van a dologban akkor el is indulhatunk az irodája felé.
- Az irodámba? Oda semmiképpen sem... - közlöm vele határozottan - Remélem, megérti, hogy ezek után nem engedem be a privát szférámba. Legalábbis... Egyelőre. Teszem hozzá cinikus éllel, aztán kimászom az arcából, ennek ellenére az arcomon még mindig ott ül a haragos szigor. Ennek ellenére elégedettséggel tölt el, hogy mégis sikerült belőle kicsikarnom a hajlandóságot az együttműködésre. Bár, azét azt tegyük hozzá, hogy nem így szerettem volna, sőt. Jobban szeretem, ha mások őszintesége a bizalomból fakad, nem pedig az irántam érzett félelemből, de most ezt dobta a gép. Amikor Darrenről kezd beszélni, megállom, hogy kiüljön az arcomra az elképedés. - Rendes gyerek lehet ez a Darren. Jegyzem meg hűvösen. Mégis mi a jó franc köze van ehhez a nőhöz? Azt hiszem, hogy csúnyán félreismertem, ha azt hittem, tudom, mennyire nem érdeklik a halandók problémái. Meg úgy általában a halandók. Lehet, hogy Vin halála miatt bekattant és most irgalmas szamaritánust játszik? Tudja a franc, minden esetre egyáltalán nem örülök neki. - Már feldühített. És egyáltalán nem örülök. Úgyhogy nem hiszem, hogy túl sok vesztenivalója lenne. Csak puszta tényközlésként mondom el neki, hogy egyáltalán nem vagyok felvillanyozva, bár ezt láthatja. Nincs most kapacitásom a lelkével foglalkozni, azzal, hogy mennyire érzi magát esetleg szarul azért, mert a kicsiny magánéletembe gázolt. Nem érdekel. - Szóval? Hol szeretné megejteni a konfesszióját? Vonom fel a szemöldökömet. Nekem aztán édes mindegy, hova akar elvonulni, nekem akár ez a hely is tökéletesen megfelel. De hajlandó vagyok hozzá alkalmazkodni, amennyiben tényleg színt akar vallani.
A szavai tűként hatolnak át szívembe. Nem engedne be? Most már ez lesz? Kerülni fognak engem? Hogy lehet ezt nem átoknak nevezni? Eddig semmi jó nem sült ki az egészből...Nem hittem volna, hogy eljutok arra a szintre, mikor már annyira nem bíznak meg bennem, hogy a munkahelyet sem mutatják meg nekem. Érzem, hogy a könnyek ki akarnak szökni, de erőt veszek magamon és nem kezdek el sírni. Biztosan csak kiröhögne, vagy szánalommal nézne rám. Nem szólalok meg, inkább csak agyalok azon, hogy hova is mehetnénk. Jamie nincs otthon dolgozik, így a lakás üres...De én engedjem be őt oda? Bár ha bármi baj lenne legalább Jamie tudni fog róla. -Elmehetünk hozzám, bár nem tudom, hogy ez mennyire tetszik Önnek!-Alig hallhatóan mondom neki és csak a mondatom végén pillantok fel rá. Ha ebbe sem megy bele akkor marad az, hogy itt mondok el neki mindent, bár ezt inkább elkerülném. Itt bárki hallgatózhat, figyelhet. Igaz lehet, hogy James sem pont egy olyan ember akinek el kellene mondani, de jelenleg nincs más választásom, ha nem akarom, hogy a karmait, vagy fogait belém mélyessze. Bár talán itt az utcán fényes nappal nem tenné meg, de ennyire azért nem ismerem a farkasokat. Ám ha netalántán tetszene neki ez a megoldás akkor el is indulok az ellenkező irányba. Igazából most még annyira nem is tudom, hogy merre kellene menni, de majd rájövök idővel, hogy pontosan hol is vagyunk.
Elérzékenyedtünk? Na nehogy már... Bár nem buggyannak ki a könnyei, mégis érzem a sós testnedv maró illatát. Elégedetlenül csóválom meg a fejem és felsóhajtok. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hagyok neki egy kis időt arra, hogy magára találjon. Arrébb lépdelek, és a mobilomért nyúlok. Felhívom a titkárnőmet, hogy a mai pácienseimet törölje, és egyeztessen velük új időpontot a hét hátralevő idejére. Ez azt jelenti, hogy az egész hetes programom borult, de történt ennél már sokkal rosszabb is velem a történelem során. Igazából nem szívesen mennék a lakására. Nem azért, mert félek, vagy bármi ilyesmi. Egész egyszerűen tartok attól, hogy rettegni fog attól, hogy visszaélek a helyzettel és bántani fogom. Pedig eszem ágában sincs ilyet tenni. Ha pedig mégis, akkor is inkább szavakkal tenném helyre, mintsem fizikai erőszakkal. Azért adjunk meg egy szintet és ne akarjunk halandó embereken erődemonstrációt tartani. - Oda megyünk, ahova akarja. De előre leszögezem, hogy nem fogok visszaélni a helyzetemmel, mielőtt ezen kezdene keseregni. Én csak információt akarok, ennyi az egész. Jobbnak látom ezt tisztázni, amikor irányt váltunk és elindulunk a feltételezett lakhelye felé. Én a magam részéről nem kívánok beszélgetésbe elegyedni vele, egészen addig, amíg nem érünk el a házához. Talán mindkettőknek jobb, ha csendben maradunk. Mondjuk biztos vagyok abban, hogy ha akarnám, jobb kedvre is tudnám deríteni, de ahhoz először az én hangulatomat kellene visszarángatni a normális állapotába. De ez egészen addig nem fog menni, amíg ki nem derül, hogy mi a fene folyik itt.
//Akkor itt zárjunk szerintem, a kövi mehet már hozzád //
– Most már vége, ez a lényeg – mondom, és közben magam is elgondolkodok. Harminc év… mennyire hosszú idő is volt ez. Ez sem tudom hinni, hogy ennyi ideig ép ésszel kibírtam nélküle. Mégis hogyan sikerült? Hogyan nem őrültem bele abba, hogy nincs mellettem? Azt hiszem többel tartozom Ashley-nek az elmúlt évekért, mint azt hinni merném. Ő tartotta bennem a lelket az utolsó évtizedben, nélküle már talán össze is omlottam volna. Évről évre rosszabb volt Kat hiánya. – Nem hiszem, hogy szétválasztanának – ingatom meg a fejem. Azt azért nem mondom el neki, mit is hiszek én valójában a sorsról. Furcsán hangzik, már-már őrülten, és nem akarom, hogy őrültnek tartson. Márpedig az őrült ötletek a specialitásaim, azokból élek. Na ez tipikusan valami olyasmi, amit meg nem mondtam volna harminc évvel ezelőtt. Ha valaki a képembe tolja, hogy író leszek, valószínűleg körberöhögöm. Mégis, így belegondolva, nehéz jobb munkát elképzelni egy visszavonult kémnek. Sosem reméltem, hogy egyszer hátradőlhetek és egy pipával a számban olvasgathatok, miközben unokák szaladgálnak a lábamnál. Nem is hiszem, hogy ez igazából megadatna nekem a közeljövőben. vagy a távoliban. De legalább az esélyeim jelentősen megnőttek. Belefeledkezem a csókba. Átadom magam az érzésnek, hagyom, hadd sodorjon, amerre csak akar. Túl régen volt már, hogy utoljára érezhettem az érintését, ajkait az enyémen, kezét az én kezemben. Nem lenne szabad ennyit várni kettő között. Még úgy sem, hogy nem a mi döntésünk volt. Szeretném, ha ez a pillanat soha nem érne véget, de tudom, milyen kegyetlen is az élet. Ezért lelkiekben felkészülök arra, hogy elválik tőlem. Mégis szörnyen rossz érzés. Még jó, hogy nem enged el teljesen. – Te merre laksz? – kérdeztem, mikor elindultunk. Hiszen én már elárultam, hogy egy hotelban tengetem nyomorúságos mindennapjaimat, de ő nem mondta meg, hogy pontosan merre is éldegél. Pedig jó lenne tudni, találkozhattunk-e már a recepciónál, vagy a város különböző pontjaim szállunk-e meg. Hagyom közben, hadd húzzon az általa választott irányba. A magam lassú, megfontolt járásával megyek tovább, de ez alkalommal nem a város utcáit figyelem. Nem tudok betelni Katerinka látványával. Annyi év után olyan jó ismét látni.
-Legalábbis reméljük az ittenieknek nem áll szándékukban szétválasztani.- Javítom ki kicsit a mondatát, mert egyetlen egy dolgot megtanultam az életben, hogy mindig van valaki, aki feletted áll. Aki ha azt mondja ugorj, neked szó nélkül ugrani kell. A legszerencsétlenebb eset pedig az, ha nem is tudsz róla, csak egyszer azt veszed észre, hogy már rég zuhansz, a mégcsak nem is szóltak, hogy ugrani fogsz. Ezt is kifejtettem volna Steven-nek, de a csókok belém fojtották a szót, s azt hiszem nem is nagyon tudtam haragudni emiatt. Már annyira hiányoztak a puha ajkai, ahogy végigszalad a keze az oldalamon, ahogy megsimítja az arcom, az illata, az érintése, egyszóval Ő. Ilyenkor a külvilág kizáródik, mintha kimondták volna a burok mesterszót, csak Ő és én, a többi lényegtelen. Karjaimat szorosan összefonom a nyaka körül, szinte kisgyermekiesen kapaszkodom belé, mintha sosem akarnám elengedni. Minden kis apró porcikám zsongott, és hiába vagyok elméletileg 50 körül, egy csók még mindig képes hatalmas falakat ledönteni bennem. Viszont tényleg sétálni kéne kicsit, meg főleg beszélgetni, bár a józan eszem úgyis ma szabadnapos, úgyhogy lehet ezt holnapra kéne halasztani, de majd meglátjuk. Ezért elengedem az ölelésből, de összekulcsolt kezekkel megyünk tovább. -Egyelőre egy kisebb bérlakásom van a belvárosban.- Válaszolok a feltett kérdésre, ami mondjuk jogos, ha abból indul ki, hogy én is egy hotelben lakom, akár ugyan az a szálloda is lehetne. -Még pár évig szerintem bőven jó lesz. Két szoba, aránylag nagy fürdő és egy konyha, pont jó méret, ha az ember csak egy kutyával osztozik.- Pillantok mosolyogva Steve-re, és kihasználom a pillanatnyi csöndet, hogy én kérdezzek. -Egyébként milyen itt az élet? Még nem nagyon volt módom belekóstolni, úgyhogy fogalmam sincs semmiről.-
– Nem fognak, hidd el nekem. Értek az emberekhez. A protektoruk rendes és megértő embernek tűnik. Nála is le kellene jelentkezned egyébként, ha már megérkeztél – mondom csöndesen. Bár az utcán csak kevesen sétálgatnak ebben az időben, mégsem lenne szerencsés, ha esetleg egy farkas fülébe jutna, kik is vagyunk. A nagy részük már valószínűleg úgy is tudja. Csak nem lehet akkora titok, hogy ki Őrző és ki nem az, igaz? Még a kémek is lelepleződnek néha, márpedig egy elvarratlan szálról fel lehet göngyölíteni egy egész hálózatot. Tessék, máris úgy gondolkodok, mint azokban a régi időkben. Mi lesz a következő, elkezdem azt gondolni, valaki a nyomomban van? Hiába örülök annak, hogy látom Katet, és életben van, és itt van velem, valami mégis beárnyékolja ezt a boldogságot. Úgy települ elmémre, akár egy sötét felleg, és nem hagy megnyugodni. Nem kell sokat gondolkodnom azon, mi is lehet ez. Ashley túlságosan elnémult, és azt sem tudom, mi van velük. Legutóbb, amikor beszéltem vele, éppen elindultak errefelé családostul. nem tudom, hogyan fenyegette meg az apját és az anyját, de valahogy elintézte, hogy felköltözzenek Alaszkába. Viszont már itt kellene lenniük. Megrázom a fejem. Túlságosan hozzám nőtt az a lány, és erre régen azt mondtam volna, hogy kockázati tényező. Ma már azt mondom, hogy család, és a család miatt szokásunk aggódni. – Még az is több, mint amiből én gazdálkodom – mosolyodtam el kissé. Nem is hiszem, hogy tudnék többé bérlakásban élni. Hiába, immár a tehetősek közé tartozom, és megártott a pénz. Úgy gondolkodom, mint ők, úgy élek, mint ők. Egy lettem közülük, bármennyire furcsa is ebbe belegondolni. – Az élet itt? – kérdezek vissza, csak hogy összeszedjem a gondolataimat. Nehéz erre válaszolni. – Igazából én magam is csak pár napja vagyok itt. Ez már elég volt arra, hogy belemásszak valami nagy nyomozásba. Szóval azt hiszem, semmiképpen sem unalmas. A nyomozás felemlegetése eszembe juttatja a lányt, aki úgy nézett ki, mint Ashley, lés ismét összeszorul a gyomrom. Gyerünk, kislány, adj valami életjelet magadról! betegre aggódom magam miattad.
* - Velkommen. - Üdvözöltem a pultost. - Á, Torbjørn uram, üdvözöm! - Szólt vissza a pultos. - A szokásosat adhatom? Rövid hajó, erőteljes fiatalembernek látszott, egy jó ideje már itt dolgozik a reggeli kávéházban, mindig Ő szokott engem kiszolgálni amikor kedvem szottyan és betérek ide egy röpke kávéra. - Igen, azt elfogadnám. Most ha lehetséges, akkor ne spórolja ki belőle a cukrot, az utóbbitól majd' felfordult a gyomrom, annyira keserű volt az íze. - Válaszoltam a fiatalembernek. Nem volt alaptalan a kérelmem, a tegnap előtti kávéban valamiért elfelejtett annyi cukrot tenni, hogy ne legyen keserű. Még a munkából hazajövet közben is érzetem, ahogyan a gyomrom minden része tiltakozik a keserű ital miatt. - Rendben és elnézést. - Válaszolt és már készítette is a kávét. Reggelente mindig kiszoktam menni kicsit sétálni és gyönyörködni a városban, amikor éppen nem vagyok munkában és van egy kis szabadidőm. Hétköznap nem mindig van alkalmam arra, hogy csak úgy a munka után elsétálgassak a városban, mivel nem nagyon van arra már időm. Ha mégis megtenném, akkor holnap meg már rosszabb állapotban lennék, mint akin át ment egy elefántcsorda. Én meg nem engedhetem meg magamnak azt, hogy egy műtét közben elaludjak, de akár egy szimpla papír aláírásakor sem. Nem, ezt nem engedem meg magamnak. - Parancsoljon, Uram. - És már nyújtotta oda is a kávét. Elvettem a fiatalúrtól, majd megköszöntem tőle majd kifizettem. A város egyik legszebb részét nézem meg, mint ahogyan mindig is tettem amikor éppen sétálok. Magát az utcát és annak a hangulatát szerettem a legjobban, itt valahogy mindig érdekes emberekkel tudok találkozni. Tekintve a koromat, szót tudok érteni a legtöbb emberrel, mivel a szavakat jól tudom forgatni. Miközben szürcsölgettem a kávét, nyugodtan sétálgattam az utcákon és folyamatosan néztem az éppen nyitás előtt lévő boltok árusait, amint éppen pakolják az árut a polcokra, takarítanak vagy éppen már húzzák fel a rolót. *
Annak ellenére is, hogy a mai nap reggelén nem hívott a munka, ugyan úgy megtartottam azt a szokásomat, hogy korán kelek, s nem is tudtam volna sokkal tovább aludni, mint szoktam, hiszen a szemeim a szokásos pontossággal pattantak ki nagyjából öt óra magasságában, s mint ahogyan minden alkalommal most is a szokásos tevékenységeimet végeztem el; egy kis mozgás, hogy legyen kellő lendületem a naphoz, majd egy hideg vizes fürdő, ami még inkább felébresztett, ennek köszönhetően általában nem szoktam azt érezni napközben sem, hogy esetlegesen elaludjak, s mivel nem szerettem otthon lopni a napot, valamint tétlenkedni, úgy döntöttem, hogy teszek egy egészségügyi sétát a városban. Megközelítőleg fél órával később, már az utcákat róttam, kényelmes ruházatban, mélyen szívtam teli a tüdőmet a friss levegővel, tekintetemmel lustán figyeltem a még félig-meddig alvó várost, ugyanis alig pár óra múlva ezt az idilli békét már meg sem fogja közelíteni a város nyüzsgése, azonban gondolataim most is szanaszét jártak, s nem igazán tudtam őket kordában tartani, így azt sem vettem észre, hogy a magam temperamentumos lendületével belerohantam egy személybe, szerencsémre még időben elkaptam, mielőtt elesett volna, s hálát is mondtam a teremtőnek, hiszen egy emberi öregembert gázoltam a földbe kis híján, pedig ő csak békésen kávézgatott – sajnos az italt már nem sikerült megmenteni, különben is túl gyanús lett volna. – Ezer bocsánatát kérem! – Kezdtem bele a szokásos semmitmondó szövegbe, amelyet ilyenkor általában mondani szoktak. – Jól van? – Érdeklődtem felvont szemöldökkel a férfinél, akit egyik kezemmel még most is szorosan tartottam, mikor azonban erre rájöttem, rögvest el is engedtem. – Bocsásson meg a kávéért is, ha gondolja veszek másikat – ajánlom fel rögtön, voltaképpen én magam is szívesen innék egyet, ugyan soha nem voltam az a kávés fajta, hiszen anélkül is ébren tudtam tartani magam. Közben körbe néztem az utcán, hogy vajon merre is vagyunk, innen már nincs olyan messze a kocsiműhely, ugyanis pár napja az autóm úgy döntött, hogy megadja magát a folytonos alaszkai hidegnek, tegnap este pedig felhívtak, hogy ha tudok, bemehetnék érte, így kapva kaptam az alkalmon ezen a reggelen, révén, hogy nincsen semmi különösebb dolgom.
* Nagyokat szürcsöltem a reggeli kávémból, miközben a sétáló utcában jártam a várost, nézve a szebbnél szebb épületeket és kirakatokat, bár egyenlőre még kevés volt a kinyitó boltoknak a száma, mert még nagyon reggel van ami azt illette. Majd egy fél vagy egy másfél óra múlva fele ilyen csendes és nyugalmas lesz itt. Bár ha jól kalkuláltam, akkor ilyenkorra mindig a város másik felénél szoktam már barangolni, körbejárom a lehetséges boltokat. Ott már főleg a számítástechnikai boltok illetve az autó kereskedések és szerelők találhatóak. Ismerek ott egy boltot, ami különösen fontos az én munkámhoz. Nem mintha nem lenne meg mindenem ami kell a munkámhoz, de ott kivételesen sok olyan dolgot kapni - meglepően alacsony áron -, ami csak a gazdagabb klinikák engedhetnek meg maguknak. ~ Talán még benézek oda is. Már ha egyáltalán nyitva lesz, mire oda ténfergek. ~ Gondoltam magamban.
Hogy leellenőrizzem az időt, menet közben még előkaptam a mobilomat, hogy megnézzem mennyi az idő. Nem mintha sietnék, de nem volt kedvem a tömegben várakozni, mint a csekkek leadásánál. És miközben én néztem a mobilomat, egy váratlan pillanatban belé botlottam valakibe, aki hála az égnek képes volt megtartani engem és nem hagyta hogy elessek az ütközéstől. Sajnálatomra, a reggeli frissítőm az a földön landolt. - Goddamn. - Átkozott. Mondtam, miközben megnéztem, hogy mindenem épségben van-e. Annak legalább örültem, hogy a kávémnak egy egy cseppje sem ment a ruhámra, igen nehéz lett volna kimosni. Még ha nem is látszódna, mivel fekete az egész, akkor is borzalmasan sok időt kellene elfecsérelni arra, hogy kimossa a mosógép a foltot a ruhából, ráadásul még meg is sérülne. Ránéztem az úrra, akibe belé botlottam. Nagyon kedves volt, legalább nem hordott le semmiért amiért belé ütköztem. Bár most hogy így mondja, nem nagyon értem, hogy eredetileg kinek is a hibája volt, de úgy ítéltem meg, hogy mind a kettőnké. - Ugyan, semmiség, nagyobb ütközéseim is voltak már! - Mondtam a férfinak. - A kávé miatt meg teljesen felesleges aggódnia, már úgy is a felénél jártam. Remélem maga nem ázott el benne, ha igen, akkor nehéz lesz kimosnia. Ahogyan éreztem, egész jó kondícióban volt, jó erős volt a szorítása, még nekem is. Persze nem mérhetem már magamat össze egy 20 esztendőssel, de a mai "öregemberként" elmondhatom, hogy nem vagyok az a tunya alkat. De még így is megéreztem. *
– Az én ruhámnak egyáltalán semmi baja – szólalok meg miután végigpillantok magamon, szerencsére mindketten megúsztuk tiszta ruházattal, hiszen gyűlöltem volna mocskos ruhában mászkálni, s nem is tűrtem volna el túlzottan sokáig ugyanis a makulátlan ruházat hozzá tartozott szinte a mindennapi életemhez, szerettem ha körülöttem minden úgy zajlott ahogyan én azt elterveztem, azonban nem ijedtem meg soha sem a váratlan helyzetektől sem, mindig kihívásként fogadtam őket, hiszen hosszú, olykor talán gyötrelmes életem alatt én magam is megtanulhattam, hogy az élet nem mindig úgy alakítja a sorsunkat, ahogyan azt mi szeretnénk. – Merre tart, ha szabad érdeklődnöm? – Kérdezem udvariasan, valahogy – valamiért, az okát magam sem tudom miért –, de társaságra vágytam, pedig ez nem különösebben volt jellemző, főként, ha emberekről van szó, végtére is mind korban, mind tudásban idősebb lehetek, mint ő, azonban az emberekből mégis árad az a szelíd tudatlanság, amely megkönnyíti a lelkemet, amely jobb kedvre derít, s engem is nyugodtabbá tesz, ami mostanság igazán rám fért volna, végtére is mindenkinek kell egy kis pihenő. – Talán egy darabon mehetnénk együtt – vetem fel az ötletet, ha jónak látja, beleegyezik, ha pedig nem, akkor nem. Tekintetemmel az öregembert pásztáztam, mindig is furcsálltam a természetet, hiszen lássuk be, hogy míg egy ember leéri egy emberöltő alatt az egész életét –, ami jó esetben is csak nyolcvan év körül van egyes helyeken, máshol még annyi sem, máshol pedig többet –, míg egy vérfarkasnak szüksége lehet, akár több évtizedre is, olykor év századra, hogy mindent megéljünk. Hiszen jó esetben tovább élünk, ezzel szemben viszont egy idő után a napok szinte egyhangúan kezdik követni egymást hosszú időn keresztül, aztán egy napon, minden megváltozik, mind derült égből villámcsapás, majd minden megváltozik, az élet bonyolult lesz, s nehéz. S míg az öregember válaszára vártam, újra szemügyre vettem a standokat, s végig gondoltam, hogy mi történt velem mióta itt vagyok, rengeteg és egyben kevés minden is, ha emberi életben történt volna, akkor minden bizonnyal az események szinte naponta váltották volna egymást, így azonban meglehetősen sok évig beletelik, jobb is így, hiszen az ember nem tudná nyomon tartani ezt az életet. – Minden bizonnyal rengeteg érdekességet látott már az életben... – jegyzem meg, mintha csak véletlenül elejtettem volna el, így kezdeményezve némi beszélgetést, bevallom, soha nem voltam jó ebben, azonban nem is akartam elsietni a bemutatkozást ameddig nem tudom, hogy velem tart-e, értelmetlen lett volna.
* Megkönnyebbülve konstatáltam, hogy a férfi ruhájának semmi baja nem lett a kávétól, hála az égnek. Az lett volna szép, ha csak itt engem lehord, bár csak egy ruha. Sokan viszont ennek ellenére is sokat panaszkodnak a dolgaik miatt, mint például egy óra miatt. Persze nem tagadom, én is elmondanék egy-két keresetlen szót, de nem siránkoznék utána, mert hát felesleges már. Az emberek az önsajnálatukkal képesek saját magukat depresszióba hajtani, ez az a nagy probléma amit mindenkinek ki kellene gyomlálnia magából. - Rendben. - Ennyit adtam válasznak. Egyáltalán nem lepett meg, amikor azt kérdezte, hogy merre tart az utam. - Egyenlőre még csak sétálgatok itt, de úgy terveztem a kávém után, hogy lesétálok egy orvosi boltba, a számítástechnikai boltok közelében. Biztos járt már arra, a rengeteg arra járó autóról lehet felismerni, mivel ott található egy-két autószerviz is. - Mondtam a férfinak. Az utca és a bolt nevét még mindig nem tudtam megjegyezni, pedig egy ideje már járok oda. Nem tartom lényegesnek, mivel már megjegyeztem az odavezető utat, így úgy gondoltam, hogy felesleges még az utcanevet is megjegyeznem. Nem tudtam miért kérdezte ezt az úr, de valahogy úgy éreztem, talán ő is arra tart amerre én. Valamiért úgy éreztem, hogy a társaság most annyira nem esne rosszul, elvégre ha őszinte vagyok, egész héten csak a betegeimmel és a papírmunkával foglalkoztam, kell egy kis társaság az embernek mert nem véletlenül vagyok társasági lény. Nem akaródzott most egyedül sétálni, lehet, hogy egy kis ideig mennénk együtt, utána lefordulna valamerre másfele, de legalább válthatok egy olyan valakivel pár szót, aki nem a problémáiról makog nekem. - Hát, ha nincs ellenére egy lassú és nyögdécselő öregember társasága, akkor nyugodtan elfogadom ezt az invitálást. - Válaszoltam az úrnak. Mielőtt elindultunk volna a járdán, a földre esett poharat kidobtam egy közeli szemetesbe. Nem tartozott a kedvenceim közé az a látvány, amikor piszok és rendetlenség van valahol és ez most itt is meglátszott. Ha már leesett a pohár és ezzel ki is ürült, legalább legyen bent a méltó helyén, ne az utcán csak úgy. Menet közben a férfi - gondolom, hogy megtörje a csendet kettőnk között -, feldobott egy témát. Amit kérdezett, abban igaza volt, hogy sokat láttam, bár furcsálltam, hogy azonnal ezzel kezdi a társalgást. ~ Sebaj. ~ Gondoltam. ~ Lehet, hogy a végén eláraszthatom őt az életem egész történetével. ~ Gondoltam. De mivel nem akartam a beszélgető partneremet untatni, így inkább az őszintét fejeztem ki ezzel kapcsolatban: - Nem vagyok egy otthon üldögélős fajta ami engem illet, így igaza van Magának. Ez viszont nem zárja ki a legnagyobb érdekességet, amit eddig tapasztaltam: Az itteni emberek valamiért a kelleténél többet szeretnek a problémáikról beszélni és dicsekedni velük, mint azt kellene. Maga az ember az, ami legnagyobb érdekesség az életemben. Amit nem ismer, azt megpróbálja megismerni, ugyanakkor rendkívül tart is tőle, ezért sokszor a félelem eltántorítja őt a cselekedetétől. Ha viszont tovább megy, és a félelem ellentétes vonalában cselekszik, akkor kisülhet nagyobb baj is, mint eredetileg az lett volna. - Mondtam, miközben sétálgattunk egymás mellett. - Hm, nem mondom, hogy ez nem megbocsájtható, de többször ugyanezt a hibát elkövetni igen nagy balgaságra vall, és a gond ezzel az, hogy sokan ennek ellenére is megpróbálják sokadszorra azt, amit még nem ismernek és a félelem vezérli őket. No, de nem untatom magát, ezekre majd a könyvekben utánaolvas. - Mondtam, majd elhessegettem a gondolatokat. - Inkább azt mondja meg, hogy merre tart és miért. Idevalósi? *
– Ugyan – vontam meg könnyem mozdulattal a vállamat, miközben szemeimmel az öregembert fürkésztem, igyekeztem rájönni, hogy vajon hány éves is lehet, azonban ennek megmondásában soha nem voltam egy bajnok, így nem is sokáig vesződtem ezzel. – Személy szerint sokkal jobban kedvelem az idősebb emberek társaságát, mint a fiatal suhancokét – felteltem őszintén, könnyed hangsúllyal, nem kellett különösebben igyekeznem azon sem, hogy őszintének hassak, hiszen valóban az is voltam. Ugyan az én szemembe –, ha farkasként néznénk –, akkor ő még igazán fiatal volna, hozzám képest is, pedig én sem vagyok még olyan vén, hiszen tudom, hogy vannak nálam jóval idősebbek is, akik még rám is veszélyt jelentenek, mindenesetre egy emberként élő öregember társaságát szívesen fogadom, mintsem egy fajtám béli ötvenéves fiatalét, akik általában ilyenkor még úgy élnek, mint a legtöbb ember húszas éveik magasságában, vadul bulizni járnak – legalább is a legtöbben, akadnak kivételek, végtére is úgy mondják, hogy a kivétel erősíti a szabályt. Olykor elgondolkozom, hogy vajon milyen leszek egy pár évtized múlva, esetleg évszázad múlva, de pontos választ soha nem tudok adni, egyrészről, mert nem az a fajta vagyok, aki hiú ábrándokat szövöget, mert – és pontosan itt avatkozik közbe a másrészről, azért nem gondolkozom előre, mert ötven évvel ezelőtt tulajdonképpen még azt sem tudtam, hogy becsatlakozom-e a falkába, mert hosszú ideig tépelődtem, addigi felelőtlen életmódomat fel kellett áldoznom, azért, hogy új célokat találjak – többnyire sikerült is, s nem szívesen mennék vissza abba az életembe sem, amikor még én is ember voltam... Olyan más, farkasként úgy érezhetem, mintha végtelen idő állna előttem, annak ellenére is hogy a napok egybefolynak, olykor még a hetek is csak monoton nyugalommal követik egymást, azonban mindig történik valami, mert történni kell valaminek, ami ideiglenesen, de kilök ebből a harmonikus állapotból. Ahogy elindulunk egymás mellett kényelmes tempóban sétálok mellette, tulajdonképpen most, hogy társaságra leltem, nem mondhatnám azt, hogy túlzottan sietek, figyelemelterelésre némiképpen nekem is szükségem volt, az öregember hangja pedig valahol mégis csak megnyugtatott, mellesleg a témájával még a figyelmemet is felkeltette, így nem mondhatom azt, hogy az elkövetkező percek esetleg kínos csöndbe torkollanak majd. – Úgy hiszem az emberrel szinte vele született "rendellenesség", hogy a problémáikról beszélnek, elvárják, hogy együtt érezzenek velük vagy hogy legalább úgy tegyenek és részvétüket nyilvánítsák, esetleg felajánlják a segítségüket – az ember alapvetően társas lény, szüksége van arra, hogy olykor kibeszélje az élet vagy éppen a saját problémáit, remélve, hogy előbb vagy utóbb mindezek megoldódnak, s eltűnnek a fejünk felül, én magam is reménykedtem ezekben, azonban a dolgaimat személy szerint megtartottam magamnak, valamint a problémákban én kihívást láttam, amit szerettem megoldani, szinte késztetést éreztem mindig. – Furcsák vagyunk, mi, emberek, olyan dolgok után vágyunk, amit akarunk is tudni valamint nem is, mindenki bele esik ebbe a problémába. Nem hinném, hogy volna olyan ember, aki még nem esett bele, a baklövéseink tanítanak meg, hogy milyen helyzetekben hogyan viselkedjünk, azonban olykor a félelmeink hiába erősek a kíváncsiságunk mégis nagyobb. – valójában hagyhattam volna a témát nyugodtan, azonban most kedvem volt az ilyesfajta érveléshez, ugyanis az utóbbi időkben kimaradt az életemből, pedig kedveltem az ehhez hasonló társalgást, mégpedig azért, mert nem szerettem csupán egy nézőpontból megközelíteni a dolgokat. – Elsősorban a kocsimat hoznám el az autószervizből – még most is átkoztam a járművet, hogy ilyen hamar bemondta az unalmast, tekintve, hogy alig pár héttel korábban vettem, inkább bosszantott, de igyekeztem nem törődni ezzel a kis gonddal – örülnék, ha ez volna a legnagyobb. – Utána pedig úgy terveztem, hogy lenézek a kikötőbe, ellenőrizni. – A szokásos napi rutin valóban közbeszólt, újra és újra, de nem bántam ezt a fajta egyhangúságot, jön még kutyára dér, nem szeretnék semmit sem elkiabálni, annak ellenére sem, hogy nem vagyok babonás. – Nem mondhatnám, pár éve élek itt, de ez idő alatt sikerült megtalálnom a helyem. Ön? – Zedekiah Eckmann – kezemet felé nyújtva mutatkoztam be, így utólag is, ahogy terveztem.
* - Valóban? Akkor máris van egy közös nevezőnk. - Mondtam a férfinak. Részben volt igazam, mivel van egy-kettő ismerősöm aki nálam sokkalta fiatalabb és egész délutánokat vagyok képes elbeszélgetni vele különböző dolgokról, legyen az bármiféle. Interneten néha megtalálom, de az élő beszédet sokkalta jobban kedvelem, eszerint is szoktam "eljárni", találkozgatni is szoktunk az ismerősökkel, legtöbbször az utcákon futok össze velük, amikor éppen sietnek valahova - sokat sietnek -, mint például munkába, barátnőhöz, moziba és egyéb szórakozásra alkalmas helyekre. Ahogy ők mondják, mintha egy "vén motorossal" beszélgetnének, a legtöbb dologra nyitott, mégis nyitott fülekkel és szemekkel jár, a legtöbb mai emberrel ellentétesen. Néha talán túlzásba viszik az "istenítésemet", de jól esik, illetve van benne valami igazság is. - Hát... - Ráztam a fejemet. - Régebben megfigyeltem már bizonyos kezeléseket az emberek problémáiról, orvosként ezt is részben kötelességem meghallgatni. Túl sokat törődnek a problémákkal, ezzel nem élnek a jelennek. Kevés idejük van, de azt is erre pocsékolják. És fenébe is, én is panaszkodom! - Mondtam, nevetve az irónián. Ott, abban a pillanatban eldöntöttem, hogy azonnal változtatni fogok magamon, mert nem próbálok meg rálépni az önpusztítás és a panaszkodás útjára. Panaszkodással semmit nem ér el az ember, illetve jelenleg éppen aktív társalgást fojtattam egy emberrel. Amint meghallottam, hogy az autószervizhez megy, azonnal tudtam, hogy egy darabig még együtt megyünk. Az autószervizhez a "legjobb utak" vezetnek, ami azt jelentette ebben a pillanatban, hogy még többet lehet gyönyörködni a tájban és a városban, ezért nem hiszem, hogy most szakítani fogok a megszokott útvonaltól, csak azért, hogy előbb lássak valamit. Ha több lesz az ember, és nem látom ahogyan a város felébred szépen lassan, sebaj. Lesz még nap. - Á, a kikötő. Van ott egy halász ismerősöm, bár nem mintha arról lenne híres, hogy a legcsendesebb és leghalkabb ember lenne a világfán**. Tudja, be nem áll a szája, ha valamikor valaki - legyen az bármikor és bárki -, kérdez tőle valamit, akkor ágyúval sem lehetne lelőni. Viszont a legjobb hal árúja van. - Mondtam. Nem mintha reklámozni akartam volna a dokkmunkás sapkában és kopott ruhákban járkáló embert, de valóban ez volt az igazság. Meghallgattam a további mondani valóját. Nem tudtam megmondani rajta, hogy mikor jött, mert ahogyan elnéztem, elég hamar kiismerte a várost, ha már tudja, hogy milyen útvonalakon kell menni ahhoz, hogy időben a szervizhez érjen. Elhittem neki amit mond, nem akadékoskodtam. - Torbjørn Ragnaldson, Norvégiából. - Fogadtam a kezet. A szorítása erős volt, megint csak meg tudom erősítani az előbbi állításomat: Jó kondiban volt. *
** világfa: Skandináv mitológiában a világ elképzelése. Leegyszerűsítve, röviden: Egy nagy fa az egész, középütt az emberrel, fent az istenekkel és a valkűrökkel, alul pedig a holtak birodalma.
Utolsó megjegyzésére csak halvány mosoly kúszott az arcomra, bár én nem gondoltam azt, hogy panaszkodna, azonban ha ő így gondolta, inkább ráhagytam, s nem akartam meggyőzni az ellenkezőjéről. – Úgy hiszem az ember úgy van beállítva, hogy beszéljen a problémáiról, amelyekbe olykor hajlamos belefeledkezni, így ahogyan ön is mondta, nem él a jelennek és inkább csak egyre mélyebbre ássa magát, aztán végül már nem is fog kijutni a problémák tömegkelege alól. A magam kétszáz évével legalább is így tapasztaltam meg, hiszen rengeteg ember akkoriban is és napjainkban is panaszkodik minden miatt, ki a helyzete miatt, ki pedig valami más miatt, pedig olykor nem is lenen rá okunk, csak éppen az élet úgy hozza, hogy így tegyünk, hogy elmondjuk, ami nyomja a lelkünket, s utána talán könnyebb lesz, viszont később, amikor egyedül marad az ember a gondolataival és a gondjaival, akkor újra elkezdi rágni magát, túl gondolja és újra ott tart, mint korábban, mielőtt beszélni kezdett volna róla, így aztán a probléma –, amit számos esetben talán nem is olyan hatalmas – mégis átveszi felettünk az irányítást... Az élet már csak ilyen, aztán az emberek felett szépen lassan valóban eltelik, s mikor észbe kap, már nem tud élni. Érdeklődve hallgattam szavait, valóban volt a kikötőben pár olyan halász, aki remek halat szállított a kikötőben lévő étterembe is, azonban csak egyetlen olyan személy volt, akire tökéletesen rá illett a jellemzés. – Amíg kiváló minőségű halakat szállít, addig nem hiszem, hogy komoly probléma, hogy sokat beszél – a friss hal ugyan itt nem kerül annyiba, mint mondjuk olyan területeken, ahol a közelben nincsen tenger, azonban a jó minőségnek mindenhol megvan az ára, sokan pedig – akik jobb helyzetben vannak – hajlandóak is ennek érdekében áldozni, olykor azonban a szegényebbek is megengedhetik maguknak. – Van sejtésem kire gondol, azonban nem volnék biztos benne, hogy egyre gondolunk... v jegyeztem meg könnyedén, ahogy a mellettem sétáló férfira pillantottam várva az illető nevére, noha a megérzéseim valóban azt súgták, hogy mi is attól a férfitól vesszük a halat, még sem voltam biztos benne, valamint szégyenszemre ugyan, de hirtelenjében a férfi neve sem ugrik be. – Messziről utazott ide – vontam össze a szemöldökömet, és bár én sem éppen Floridából érkeztem – miért pont ide jött? Kikerülve egy kisebb tócsát pillantottam a mellettem ballagó férfira, hiszen Norvégia és Alaszka tulajdonságai, ha nem is teljesen de nagy vonalakban mégis csak megegyeznek, s bár jelenlegi otthonunk sokkal északabbra van – ezzel egy egyidejűleg hidegebb is és többet süt illetve nem süt itt a nap – azonban a halászat tekintetében már valóban megegyeznek, hiszen itt is és ott is az a központi kereskedelem forrás.
* - A maga állítását igazolja az előbbi megnyilvánulásom. - Mondtam, bólogatva a férfinak. Meglepett az, hogy a férfi utalt a halászra, minthogyha ismerné. Nem is tudom, hogy valójában miért lepett ez meg, mivel nagyon sok ember megfordul nála és sokan szeretik a portékáját - én egy elég nagy "rajongója" vagyok az árujának. Tudom, hogy ez valóban a vizekből van kifogva, frissen és nem megromlottan van tálalva. Rengeteg marketben láttam, hogy mindenféle hulladékkal etetik az embereket, eladják a műanyag ételeket, de előtte beállítják azokat úgy, mintha tökéletesen megegyezne a frissen elkészített valódi étellel. Rengeteg ember jött hozzám elhízásos panasszal, szívbetegséggel, érelmeszesedéssel, szívleállással, tüdőproblémával és egyébbel. Sokuknál kiderült, hogy pont azok az ételek okozzák a bajt, amit esznek. Nem figyelnek magukra. A halász viszont rendes ételt kínál, ezért szerettem nála vásárolni, már hosszú-hosszú évek óta. Nem is untam meg az áruját, de nem ám. - Ha talán ez segít magának, Erwin Nickmour a neve. Én viszont, hiszek abban, hogy ugyanarról az emberről beszélünk, látom a tekintetében, hogy nagyon ismerős magának a fickó, ahogyan leírtam. - Mondtam. Idejét sem tudom már, hogy mikor gondoltam vissza, mikor gondolkodtam el azon, hogy miért jöttünk pont ide, az Egyesült Államokba. Nyilvánvaló, hogy nem én döntöttem el, de az okára magam is kíváncsi vagyok, már egy jó ideje. Amolyan megválaszolatlan kérdés, ami fúrja az ember oldalát. - Magam sem tudom. Fiatal voltam még, amikor ideköltöztünk, persze nem ide, az Egyesült Államoknak az alaszkai részére. Még az is szerencse volt, hogy munkát találtunk, ha nem lett volna, akkor egy jó ideig földönfutóként éltünk volna. - Mondtam. - Utána meg persze folyamatosan röpültünk ki a "fészekből". Én katonai szolgálatra mentem először - heh -, diploma nélkül. A szolgálat letétele után folytattam a tanulmányaimat, végül itt kötöttem ki, Alaszkában. Egy nyugodt békés helyet akartam találni magamnak, ahol az embereket gyógyíthatom ki a bajaikból. Itt végre nyugalomban élhetek, és élvezettel csinálom a munkámat, azt amit szeretek. Ez kevés embernek adatik meg. - Fejeztem be a mondandómat. *
- Hát, ez egy kicsit bonyolult. Vakarom meg a fejem már odakint, és egyenest hazafelé irányítom a lépteim, hogy a csokit ledobjam, Milot meg felkapjam, és sétáljunk egyet Pandorával. Azt is elhatároztam közben, hogyha esetleg sikerülne valahogy az Ünnepekre terelnem a szót, meginvitálom magunkhoz. Sejtéseim szerint egyedül ünnepelne, azt meg valahogy nagyon nem szeretném, de még fogalmam sincs, mennyire lennék tapintatlan, ha megtenném, úgyhogy egyelőre még várok a dologgal. - Szóval, nem tudom, hogy meséltem-e már valaha az apámról, de szerintem nem, mert akkor tudnád… Ő egy gyógyszergyártó nagyvállalat elnöke, a Sharp név ilyen téren akár ismerős is lehet, messzire elér a keze. Úgyhogy nálam adott volt, hogy ezt tanuljam, de egyébként érdekelt is, szóval nem kellett rám kényszeríteniük szerencsére. Aztán kiderült, hogy apám itt is akar nyitni egy új gyógyszertárat, Anchorage után szabadon, hogy terjeszkedjen, aztán mivel itt élnek a nagyiék, elvállaltam a vezetését. Vonok vállat, mert igazából ez számomra nem volt nagy cucc. Szerettem ezzel foglalkozni, de tekintettel arra, hogy köze volt a szüleimhez, kicsit mindig büdös volt a dolog. Nem mondom, hogy könnyű rajtam kiigazodni, de hát na… nem is szándékom a megfejthető kategóriát erősíteni. - Meg van másodállásom is az Upper Deckben, kicsit munkamániás lettem az utóbbi időben. Hát igen, egyszerűbb ezzel takarózni, minthogy bevalljam, valójában miért gürcölök ennyit. Közben egész hamar megérkeztünk, mert elég közel lakom a belvároshoz, úgyhogy berohantam a kis ebzetemért, és már mehettünk is isten hírével. - P. S., Milo, Milo, P. S.! Mutattam be őket egymásnak, a kis disznó meg természetesen már ugrált is, mert hát, miért ne. Neki egyszerűen mindenkit meg kell ismerni, aki öt méteres közelébe kerül. - Előre is bocsi érte, kicsit heves teremtés. Mosolygok Milora szeretettel, aztán részemről indulhatunk is, de az holt biztos, hogy a kutyám lelkesedése páratlan. Nem is nagyon értem, hogy szorulhat ennyi energia egy ennyire kicsi kutyában.
Naomi reakciója megnevettet, magamat látom benne. Körülbelül így reagáltam arra a jégeralsóra én is, amikor először láttam. Sőt, valljuk be, akkor is, amikor ezredszerre. Mindig elfogott a röhögés. Amikor bevallom a foglalkozásomat, újra mosolyba kell forduljanak ajkaim. Hát igen, Naominak teljesen igaza van, nem ez a foglalkozások gyöngye, s ha tényleg kedvem szerint választottam volna, akkor én sem ez leszek. De ha már így esett, megpróbálom élvezni, hiszen jó vagyok benne, s elismerik azt, amit csinálok. Legalábbis általában elismerik. - Őszinte leszek: te sem vagy az a gyógyszerész alkat. – mosolygok rá. Nem akarom megsérteni, ahogyan ő sem akart engem, ebben biztos vagyok. Egyszerűen csak az van, hogy nekem egy gyógyszerész szakma legalább annyira száraznak tűnik, mint a könyvelés, bár tény, hogy nagyobb elismeréssel adózom egy gyógyszerész felé, mint egy könyvelő felé. Hiába is legyenek rossz emlékeim a gyógyszerekkel kapcsolatosan, egyetlen patikust sem hibáztatok azért, mert eladott a nővéremnek négy-öt doboz altatót. Elvégre nem volt a homlokára írva, hogy öngyilkosságra készül. Olyan remekül leplezte, hogy még előttem sem bukott meg. Hát nem szép a világ? - Így már teljesen érthető! – vonom le a tanulságot a magyarázata hallatán. Én nem akartam soha apám hagyatékát továbbvinni, de ha jobban belegondolok, a sors elintézte helyettem. Apám egy pénzügyi nagyvállalat feje, rengeteg leányvállalatot irányít, s hát sok-sok könyvelővel dolgozik együtt. Nos, velem is dolgozhatna, ha valaha felajánlotta volna, de valójában sosem tette meg. Szeretem az öregemet, mert a maga módján klasszisokkal jobbfej, mint anyám, de ezt a húzását nehezen felejtem el. Egyszerűen csak elment, itt hagyott engem s még a nővérem halála után sem jutott eszébe, hogy felkaroljon. Mondjuk az is tény, hogy valószínűleg a képébe vágtam volna, hogy menjen a fenébe. De akkor is! Meg kellett volna tennie. Nem agyalok rajta sokat, mert apám tette már nem fáj annyira, mint pár évvel ezelőtt. Vígan sétálok Naomival az otthona felé, s már alig várom, hogy találkozhassam a kutyájával. Olyan zabálnivaló volt a képen, biztos, hogy élőben még aranyosabb. - Nem fárasztó ez a két munka így együtt? – kérdezem közben, mert ez is érdekel. Amikor a kis eb megjelenik, s megtörténik a bemutatás, rögtön leguggolok hozzá. Egyáltalán nem zavar, hogy ugrál, sőt, valószínűleg azt is hagynám neki – ha nem az utcán lennénk, s nem félnék, hogy rámfagy a nyála – hogy megnyalogassa az arcomat. Sosem voltam finnyás egy kis kutyanyálra, nem is értem azokat az embereket, akik igen. - Hát szia, Milo! – gügyörgök neki, mint egy eszehagyott, s közben megvakargatom a kis állat füle tövét. Felegyenesedem, elvégre guggolva nehéz lesz sétálni. Naomi bocsánatkérésére csak legyintek. - Ugyan! Nem kell elnézést kérned, lenyűgöz a temperamentuma.
- Jah, ezt már megkaptam máskor is. Valami olyasmi volt, hogy túl jó fej vagyok hozzá, meg nem vagyok süket, büdös vénasszony. Azt hiszem… ha innen nézzük, tényleg nem ez az én szakmám, de én szeretem. Valamilyen szinten segíthetek vele, még ha nem is épp jó, ha valaki ilyesmivel tömi magát. Néha azonban szükséges rossz. Én szerettem a szakmám, és biztosan ő is így volt vele, nem lehet mindenki szupermodell meg színésznő, hogy tök érdekes legyen. Kellenek átlagos emberek is. Haha… emberek. Hagyjuk inkább, nem akarok megint arra gondolni, hogy nem is olyan rég majdnem felzabált egy vérfarkas. Át kell értékelnem a horror sztorik elemeit azt hiszem, lehetséges, hogy nem csak ők valóságosak. Bólintok, mikor azt mondja, érthető. Én ugyan mindig hadakoztam ezen sors ellen, de arról nem tehetek, hogy megtetszett, és az sem elhanyagolható szempont, hogy így el tudtam indulni az életben. Nem mindegy ugyanis a terveim szempontjából. Ugyanakkor az is tökéletesen biztos, hogy nem fogok ebben a városban maradni, ha majd vissza szeretném kapni a lányomat, mert egyszerűen nem biztonságos. - Egy kicsit néha igen, de mivel a gyógyszertárat én vezetem, az időmet is én osztom be, és könnyebb hozzáigazítanom a másikhoz. Mondjuk, ott eleve csak négy órában vagyok, többet nem bírnék. Mondjuk, most határozottan nem jön rosszul, hogy nonstop le tudom foglalni magam, máskülönben szerintem megkattannék otthon, és meghalnék csoki mérgezésben. Vajon lehet olyat egyáltalán? - Hála az égnek… mondjuk, eddig szerencsénk volt, és jobbára olyanokkal futottunk össze, akik bírják a kutyákat, de ez nem mindenkire igaz sajnos. Példának okáért a vérfarkasokra sem. Atya úr isten, még mindig nem térek magamhoz. Ez annyira hihetetlen, az meg még inkább, hogy tartanom kell róla a szám, és nem beszélhetek róla senkivel, mert instant diliházba zárnának. Connor meg sehol sincs, és valahogy sosem alakult úgy, hogy kikunyizhattam volna a telefonszámát. - Neked van valamilyen háziállatod? Nem is tudom, de valahogy macskásnak képzeltem, na nem azért, mert egyedül él, hanem talán azok jobban illettek volna hozzá, mint egy kutyus. Mindenesetre, inkább kérdezek ilyen formán, minthogy megint belefussak valami ostobaságba. Azt hiszem, jobban kell vigyáznom arra, miként nyilvánulok meg, mert bár láthatólag nem vette a szívére, de szeretném, ha ez így is maradna.
Kezdőlap
//
