Igény szerint mesélhető boltok, üzletek, éttermek.

Tudom, hogy én mondtam Hannah-nak, ha a nagyszüleinkhez akar menni, hát hadd menjen – de a fenébe is, nem gondoltam volna, hogy tényleg megteszi! Miután még mindig élénken élt emlékeimben a veszekedésünk minden pillanata, úgy voltam vele, hogy már csak azért sem hívom fel.. de aztán csak győzött az aggodalmaskodás, és egy nappal később felhívtam nagyanyámat, hogy a húgom megérkezett-e egy darabban. Nos, mit ne mondjak, az öreglány teljességgel hülyének nézett, hogy miről beszélek? Napok óta nem beszéltek a húgommal, és akkor sem volt szó semmi ilyesmiről... Nekem pedig szép lassan világossá vált, milyen szépen felültetett a húgom. A következő az volt, hogy őt próbáltam meg felhívni, pláne ha már múltkor a fejemhez vágta, hogy miért nem kerestem azon, ha úgy hiányoltam? És tessék! Ezért neki telefon?! Miután a sokadik hívásomat is kinyomta, vagy szimplán nem reagált rá, képes volt egy szimpla üzenetet írni, ezzel a pár szóval kiszúrni a szemem? Meg a francokat!
Felcsaptam hát a telefonkönyvet, hogy sorra hívjam a barátait, legalábbis akiket ismerek, és sikerült kikeresnem a számukat, de ezzel sem lettem sokkal előrébb... Nem Alexandernél van, és nem is annál az Anne nevű barátnőjénél, és azt sem tudják, kinél lehet esetleg, így aztán akármennyire is mérgelődtem miatta, kénytelen voltam beletörődni, milyen hól megoldotta magának ezt a pár nap pihenőt...
Az első pár nap kimondottan bosszúsan telt. Nem mint ha nem boldogultunk volna otthon nélküle, hisz ugyanúgy minden meg volt csinálva, amit meg kellett, néhány nap után a bosszúság egész alábbhagyott, és rájöttem, hogy hiányzik a húgom... Eddig olyan természetes volt, hogy mindig itt van, hogy naponta látjuk egymást, és ha sokat nem is, de legalább pár szót váltunk egymással, vagy csak nézem, mit rendetlenkednek az udvaron Noah-val, amíg valami vacsorának nevezhető valamit próbálok összeütni. De most? Mint ha minden csendesebb lenne... s belegondolva, hogy hány éves, s hogy ki tudja, lehet, hogy néhány év múlva úgy dönt, elköltözik, és akkor ez a mostani lesz az állandó állapot itthon... Nem, inkább gondolni sem akarok rá, igaz, nem került szóba eddig ilyesmi, de ha egyszer fog, tudom, nem lesz egyszerű téma.
Végül úgy döntöttem, ha már a barátokon keresztül nem jártam sikerrel, megpróbálom az iskolájánál elcsípni. Amúgy is be akartam menni, beszélni a tanáraival, ha már a szülői értekezleten sikerült olyan istenesen benéznem. Miután nem beszéltünk már napok óta, nem tudhatta, hogy itt vagyok – a suli előtti parkolóban várakoztam, mikor bukkan fel az alakja a tömegben? És meg is van! Látom rajta, hogy hezitál, de végül mielőtt még elszaladhatna, vagy visszamehetne, csak úgy dönt, hogy idejön hozzám – hála az égnek!
- Szia, Hannah. - köszöntöm viszont, amikor pedig az óvodát emlegeti, csak eltekintek az említett épület irányába - Ne aggódj, tudom, hogy az odébb van, de nem is azért jöttem most. - tettem hozzá, mielőtt még azt hinné. Mit ne mondjak, azért nagy kő esik le a szívemről, hogy látom, teljesen jól van, ugyanakkor legszívesebben agyoncsapnám, amiért tényleg képes volt minden szó nélkül így lelépni otthonról... de valahogy mégis csak erőt veszek magamon, és ahelyett, hogy nekiállnék osztani a fejmosást a fél suli füle hallatára, inkább visszafogom magam.
- Miután elég szűkszavú voltál az üzenetedben, gondoltam utánajárok, hogy minden rendben van-e. Hogy vagy? - kérdezem hát jobb híján, mert lenne még pár kérdésem, de talán mégiscsak békésebb, szerencsésebb valami semlegessel indítani, mintsem kapásból azzal, hogy „mikor jössz már haza?!”.

Sose hittem volna, hogy egyszer otthonról meg fogok szökni, de most mégis megtettem, viszont talán nem is ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy a saját bátyámnak hazudtam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy nem hozza rá a frászt a nagyiékra, ha netán felhívta őket és még időben kapcsol, mert arra végképpen nem vágytam, hogy esetleg ők is keresni kezdjenek. Semmi érdekes nem volt mostanában az iskolában, sokszor inkább elkalandozott a gondolatom és próbáltam megfejteni azt, hogy vajon mi is történhetett, miért estünk úgy egymásnak, de hiába volt minden igyekezet, mert egyszerűen nem jöttem rá. Mintha csak erre rejtélyre nem létezne megoldás.  Talán csak túl sok minden történt mostanában, túl sok mindent fojtottam el magamban, de már mindegy volt. Jelenleg ezt láttam helyesnek, vagyis inkább azt mondanám, hogy a legjobb megoldásnak, ha egy kicsit távol kerülünk egymástól.
Piszkosul hiányzott mindenki, ugyanakkor néha elgondolkoztam azon is, hogy talán egy kisebb próbaként is felfoghatom, hogy milyen lesz az, ha egyszer magam mögött hagyom azt a házat, birtokot. Mindenki felnő és előbb vagy utóbb menni kell, nem? Ha egyszer talán családom lesz – amiben igazából most se voltam biztos, hiszen még a szerelem se igazán talált meg -, meg előbb a barátaimnak se kellene szép lassan eltűnniük. Tudom, hogy egy-ketten nem ők tehetnek arról, hogy elköltöznek, de akkor is igazán pocsék érzés volt.
Haboztam úgy, mint oly régóta már nem. Mintha csak pontosan azt a személyt látnám, akitől egyszerre akarnék elfutni és a karjaiba fúrni magam. Láttam Nade aggódó pillantását, de végül mégis közelebb sétáltam ugyanakkor a pár lépés távolságot fenntartottam, mintha csak szükségem lenne arra tudatra, ha akarok, akkor elszaladhatok még és nem kell itt állnom. Fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, így azt se tudtam, hogy miként kellene hozzákezdeni ehhez az egészhez.
- Mint a mellékelt ábra is mutatja jól vagyok és még össze se törtem magam, így nincs miért aggódnod. – felelek komolyan, de még mindig nem lépek közelebb. Inkább csak idegesen gyűrögetem az ujjaimmal a táskám pántját. Biztos vagyok abban, hogy nem így kellett volna felelnem, de hirtelen nem tudtam kontrollálni a szavaimat.
- Gondolom ti is jól vagytok, legalábbis Noah említette, hogy bármi gond lenne. – lehet, hogy még pici, de attól még tuti közölte volna velem. Illetve ott volt az a tény is, hogy a bátyámon se látszott az, hogy bármi sérülést összeszedett volna, vagy bármi komolyabb dolog történt volna. – Még valamit szeretnél tudni, vagy inkább az osztályfőnökhöz jötték? Ha utóbbi, akkor siess, talán még van öt perced elcsípni. – pár pillanatra még az iskola irányába is pillantottam, a hátam mögé, miközben nem kerülte el a figyelmemet, hogy a barátnőm aggódva pillant rám, de inkább újra a testvéremet kerestem meg az íriszeimmel.
Aggódtam… túl sok minden miatt aggódtam.  Aggódtam a családomért, amiatt, hogy sose lesz már olyan jó a viszonyom a múltkor történtek miatt a testvéremmel, vagy éppen Jason miatt is, hiszen felültetett, de a legrosszabb az volt, hogy nem is láttam mostanában. Mi van akkor, ha történt vele valami? „Csak engedd el Hannah, csak engedd el” mantráztam magamnak, hiszen sokkal nagyobb vihar is lecsaphat a testvérem által. – Lehet jobb lenne, ha mennék. Még a végén elkésem munkából. – valójában nem így volt, de képes lettem volna akár ma is benni csakúgy, mintsem itt állni teljesen tehetetlenül, mert tényleg nem tudtam, hogy mit kell mondani, míg végül egy szó alig hallhatóan kicsúszott az ajkaim között. – Sajnálom… -

Nem mondom, volt bennem némi félsz, hogy annyira dúl még kishúgomban a durci, hogy hátat fordít és visszamegy a suliba, vagy nemes egyszerűséggel másfelé veszi az irányt, levegőnek nézve – képzelem, mennyire lehet ciki, hogy pont a suli előtt várok rá, mint ha alsó tagozatos lenne, és nem majdnem végzős – de különösebben nem zavartatom magam miatta. Pláne, mert amúgy is idesétált végül.
- Az előbbit örömmel látom. Az utóbbi kapcsán meg... ismersz. - vonok vállat nemes egyszerűséggel, tagadhatnám, hogy ugyan! Nem aggódtam én egy percig sem, de olyan átlátszó lenne, hogy még Noah is kiröhögne, nem hogy Hannah.
- Megvagyunk. Azt viszont említette, hogy beugrottál hozzá látogatóba. - billentem oldalra a fejem. Nem mint ha tilos lenne, sőt! Ha már engem a háta közepére se kívánt, legalább annak örülök, hogy a lurkónak beköszönt, így is nehezen viselte a tökmag, hogy hol van a nagynénje... nővére.
- Már voltam nála, szóval hadd menjen. Most téged vártalak, de hála az égnek, téged is sikerült. - mondjuk nem nehéz úgy, hogy már legalább negyed órája itt szobrozok, biztos ami biztos... Nyilván, ha számított volna rám, így is simán kicselezhetett volna, viszont örülök, hogy nem tette.
- Máris? - kérdeztem vissza némileg megdöbbenbe, s ha a hangomból nem is hallatszott ki a csalódás, a vonásaimból mindenképp leolvashatta.
- Ha gondolod, elvihetlek. - ajánlottam fel, igaz, nem a világ végére megy, szóval olyan egetrengetően sok időt így sem nyerne vele, de legalább arra elég lenne, hogy pár szót váltsunk egymással. Vagy ha nem is rendezzük a múltkori vitánkat, legalább elkezdjük? Persze ha nem, akkor úgy sem fogom erőltetni, látva, hogy a legutóbb is hová fajult az, hogy egyikünk sem engedett a saját akaratából, nem sok kedvem van forszírozni.
- Én is sajnálom, hugi. - feleltem csendesen, valóban így volt. Igaz, az első nap még inkább dühített és bosszantott, hogy tényleg képes volt csak így lelépni, de azóta gondolkoztam a történteken, nem is keveset.
- Ja, és mielőtt el nem felejtem – nagyiék üdvözölnek. - tettem még hozzá, csak hogy tudja, igen, náluk is kerestem. Ha jött, akkor csak intettem a fejemmel, hogy pattanjon be, ha viszont passzolta a lehetőséget, akkor továbbra is az autó oldalának dőlve próbáltam kihasználni azt a pár percet, amíg el nem indul dolgozni. Apropó, ha már munka:
- Hogy mennek a dolgok a menhelyen? - érdeklődtem.

- Nem mondom, hogy ne aggódj, csak ne vidd túlzásba… - szólalok meg barátságosan, miközben továbbra se igazán tudom, hogy mit is kellene tennem vagy mondanom. Most miért nem súgnak azok a fránya ösztönök, vagy erre miért nem készített fel senki se, hogy mégis miként kell megoldani egy ilyen helyzetet, vagy fel se lehet készülni?
- Nem akartam, hogy hiányoljon túlzottan, vagy hisztizzen nektek, hogy mikor leszek ismét otthon. – vallom be, azt meg mondanom se kell, hogy mennyire hiányzott. Lehet, hogy néha elfáradok és nem mindig tudok akkor tanulni, mint szeretnék, de imádom Noah-t. Hálás vagyok a sorsnak, hogy van nekünk ő. A család legkisebb és legértékesebb kincse.
- Mióta dekkolsz itt? – vonom fel kérdőm a szemöldökömet is, hiszen ha már beszélt vele és most rám várt, akkor gondolom nem két perce támasztja a kocsit. Egyik felem ennek nagyon is örült, míg egy kisebb részem inkább félt attól, hogy esetleg ismét vitában fogunk kitörni, azt pedig nem akartam. Nem csak azért, mert sokan láthatják, vagy hallhatják, hanem amiatt is, mert utáltam vele veszekedni. Utáltam a múltkori helyzetet, még akkor is, ha nem éppen úgy tűnt és túlzottan belendültem.
A kérdésére csak bólintok, hogy igen, mert képtelen vagyok újra hazudni neki szavakkal. Nem, valójában nem kell mennem Nate! Hallom és látom a csalódottságot is, de még se tudok hirtelen bevallani mindent, még nem, mert részben menekülni akartam az esetleg ránk váró beszélgetés elől.
- Köszönöm, de nem akarlak feltartani se, biztosan ezernyi dolgod van. – szólalok meg sietve, majd egy aprót az ajkamba harapok és lesütöm a szemeimet is. Vajon tényleg igaz, ha valaki egyszer elkezd füllenteni, vagy éppen hazudni, akkor onnantól kezdve már nincs megállás? Nem akarok ilyen lenni, én mindig is őszinte voltam, néha talán már túlzottan is, erre tessék…
Én is és ő is bocsánatot kér, de még se érzem azt, hogy megszabadulnék a cipelt terhektől, vagy érzésektől. Nem, inkább még mindig úgy érzem, hogy a vállaimon ülnek és megbéklyóznak. Amikor a nagyiékat említi, akkor sietve kapom fel a fejemet ismét.
- Awww, ugye nem mondtad meg nekik, hogy eltűntem? – kérdezem meg ijedtem, mert szívrohamot se akarok nekik okozni. Szerintem már így is volt elég szívrohamra okot adó történés az elmúlt évek alatt, nem kell még több. Már csak az hiányozna, hogy még valakik halála, betegsége miatt tovább marcangoljam magam.
Látom, hogy vár, de még mindig nem lépek közelebb, amikor pedig a menhelyet említi, akkor nagyot nyelek, hiszen talán túl sok időt is töltöttem ott el mostanában, mintha minden gond és gondolat elől odamenekülnék. Ilyen az, amikor az emberek a munkába menekülnek?
- Egészen jól… - kezdek bele, majd egy aprót sóhajtok. – Igazából ma nem kell mennem, egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel. Ez új és ijesztő. Nem akarlak elveszíteni, bátyó! Nekem már csak te vagy… - a végére pedig elhal a hangom, mert oké ott a családunk többi tagja, de mégis csak ő áll hozzám legközelebb és rá számíthattam mindig, majd pedig a táskámat a földre ejtem és sietve szelem át a kettőn közötti távolságot, hogy az ölelésébe fúrjam magam. Az se érdekel, ha valaki látja, mert nem szégyellem őt. Sokat köszönhetek neki és mindig is szeretni fogom, bármi is történjen.

- Jó, hát... - emelem a tekintetemet az ég felé. Könnyű mondani, betartani annál inkább, másrészt meg, ismer, milyen vagyok, miért kér akkor ilyet? Végül pedig, családban marad a probléma. Mint ha ő nem aggodalmaskodna ugyanennyit, akárhányszor sikerül valami komolyabb sérülést összeszednem.
Csak bólintok a válaszára, miközben halvány mosolyra görbül a szám. Persze... méltányolom, hogy ilyen figyelmes volt, mert a fiamat ismerve, igen, elég esélyesen lett volna belőle hiszti, és így is hiányolta, furcsállotta, hogy hova tűnt Hannah, de talán még mindig jobban viselte így, hogy benézett hozzá. Képzelem, a húgomnak is hogy hiányzott, elvégre nem vele volt baja, kettőnk között feszült a helyzet, és én vagyok az, aki miatt most külön utakon jár.
- Már egy ideje. Nem akartam, hogy esetleg elkerüljük egymást. - vallottam be, azzal kapcsolatban meg csak reménykedtem, hogy ő sem akarta ellógni az óráját, vagy előbb lelépni, mert akkor várhattam volna potyára...
- Hannah, ugyan már! Nem tartasz fel. - feleltem, szándékosan ignorálva a mondat második felét, hisz hazugság lenne azt állítani, hogy nincs más... pláne, miután ő is tudja, én is tudom, és pont én hangoztatom annyit, hogy egy farmon mindig van mit csinálni.
- Azok megvárnak. - más úgy se fogja megcsinálni, és várni is várhatnak, ez most abszolút fontosabb. Hisz hogyan is nézne ki, ha a saját húgomra nem lenne időm? Másrészt viszont, örök életemre bánnám, ha a munkára hivatkozva szúrnám el ezt az egészet, amikor még menthető lenne. S úgy tűnik, valóban megéri, hisz az első lépésen, a bocsánatkérésen már mindketten túlvagyunk, mielőtt szóba kerülnének a nagyszüleink.
- Hát... a nagyi konkrétan hülyének nézett, hogy miről magyarázok, mit keresnél te náluk? - kezdtem bele lassan, ahogy felidézem a telefonbeszélgetést, és gondolom, a húgom is el tudja képzelni, hogyan hangozhatott az egész - De azt hiszem, sikerült megmenteni a helyzetet, hogy ne hívják egyből a rendőröket, mondván, gáz van. Azt mondtam neki, hogy az egyik barátnődnél alszol, csak kiment a fejemből. Egyébként tényleg ott alszol... ugye? - kérdeztem vissza óvatosan, mert nagyon remélem, hogy nem valami híd alatt tölti az éjszakákat, akkor aztán végképp elásnám magam szégyenemben, amiért így elüldöztem. Hogy inkább azt választja, mint hogy egy fedél alatt aludjunk.
Csak értetlenül figyelek rá, amikor nem mozdul, amikor pedig azt is megemlíti, hogy ma nem is dolgozik, pláne. De aztán folytatja, s egy szempillantás alatt változnak meg az arcvonásai, ahogy bevallja az igazságot.
Ha ő nem mozdult volna, akkor biztos, hogy én lettem volna az, aki odalép hozzá, hogy megölelje. Így is megindulok felé, ölelésre tárva a karjaimat.
- Ne butáskodj, nem szabadulsz tőlem ilyen könnyen. - próbálom elpoénkodni a helyzetet, még ha tisztában is vagyok vele, hogy sajnos, ez nem csak elhatározás kérdése, hisz bármikor történhetnek balesetek... azt azonban biztosra veheti, hogy egy bugyuta veszekedés nem ok arra, hogy örökre hátat fordítson nekem. Az igazat megvallva nem is tudom, tudna-e olyat tenni, hogy végképp hátat fordítsak neki. Nem hiszem.

- Nem kellett volna, hiszen ami elveszik és igazán hozzánk tartózik az úgyis előkerül, vagy valahogy így tartják, nem? – pillantok rá kérdőn, mert előbb vagy utóbb tényleg hazamentem volna, talán még pár nap és újra otthon vagyok, mint egy tékozló személy vagy passz. Igazából kicsit tetszett is az önálló élet, hogy nincs minden kőbe vésve, ugyanakkor az is, hogy esténként az erdőbe kóborogjak, hiszen innen még nehezebb lett volna oda kiszökni. Messze van és nem akartam rájuk se hozni a frászt, így is hálásnak kéne lennem, hogy befogadtak erre az időre.
Csak felvonom a szemöldökömet arra, hogy nem tartom fel. Ezt mondja másnak, mert én pontosan tudom, hogy most is biztosan a birtokon lenne és nem itt, ha nem tűnök el. Már ezért megérte, mert legalább többet jött a városba is. Lehet legközelebb messzebbre kéne szökni és akkor még inkább kimozdulna. Tudom, hogy fontos a birtok, annak köszönhetően tudunk megélni, de akkor is utálom látni valamennyire azt, hogy miként szaladnak el a bátyám feje felett a legjobb évei és mennyire nem élvezi az életet. Nekem is hiányzik Gabi, de attól még megérdemli a boldogságot Nate.
- Nyáron gondolkoztam, hogy átugrom hozzájuk, esetleg ismerősökkel. Úgyis van bőven látnivaló abban a városban is. Remélem ez nem lenne gond. – ha már úgyis szóba jöttek nagyiék, akkor inkább most dobom be ezt a bombát, mint később. A nagyiék úgyse követnének állandóan, így bőven lehetne élvezni a nyarat kicsit és a szabadszelleműség egyre inkább csalogatott, ahogyan egyre közelebb jött az évvége. – Mert hol aludnék? – pillantok rá kicsit érthetően. – Hát valójában az erdőben találtam egy farkast, ő befogadott és most már együtt élünk. – adom elő a mesét, mert mégis csak menőbb történet, mintha azt vágnám rá fapofával, hogy nem, a híd alatt alszom. Dehogy alszom ott és a történetből meg rájöhetett arra, hogy egyik ismerősömnél alszok. Ennyire azért ügyes vagyok, hogy szállásom legyen, meg elég csak rám nézni. Friss, tiszta és üde vagyok, mintha csak otthonról jöttem volna és még a suliban se sejtettek semmit se, hogy nem otthon alszom, hanem elszöktem. Szóval tiszta profi vagyok szerintem.
Könnyedén veszem el az ölelésében és nem érdekel, hogy ki mennyire néz engem. Senki se értheti azt a kötödést, ami közöttünk van. Ő nem csak a testvérem, hanem a legjobb dolog is, ami az életemben történt vele. Rá mindig számíthattam, ott volt nekem és képes volt feladni az álmait, hogy magához vehessen és ne kelljen távol felnőnöm tőle. Ő volt az én családom, egyszerre a bátyám és kicsit talán a pótapa is. Anyáék biztosan büszkék lennének rá.
- Van kedved akkor valaha kedved kicsit elcsatangolni? – kérdezem meg kíváncsian és elmosolyodom. – Nyáron, vagyis inkább már augusztusban sulikezdés előtt lesz egy parti, amire szeretnék elmenni. Amolyan suli előtti közös bandázás barátokkal, hiszen mégis csak ez az utolsó évünk és így is akad olyan, aki már most elköltözik. – vallom be, ha pedig indulhattunk, akkor összeszedtem a táskámat és hamarosan már az anyósülésen ültem, vagy pedig ha gyalog indultunk el, akkor elkezdtem sétálni mellette.

- Ismerem én is a mondást, de... nekem egy kicsit tündérmesébe illő. - vallottam be, hisz vesztettem már eleget az életben, olyat, aki soha nem fog újra előkerülni, így akármennyire is volt szép gondolat, esetemben abszolút igaz, hogy túl szép, hogy igaz legyen... – De attól még vettem az üzenetet. - mosolyodok el, mielőtt még megint megkapnám, hogy milyen negatív vagyok. Legalábbis remélem, hogy jól értelmeztem azt, mire is akart utalni vele, hogy ha nem is állnék most itt, hamarosan akkor is hazatalált volna magától... de jobb ez így, azt hiszem.
Látom a grimaszolását, a hitetlenkedését, de ha már ő is megállja szavak nélkül, én is a nyelvemre harapok ahelyett, hogy elkezdenék mentegetőzni, hogy téved! Ez nem így van... holott sajnos, az esetek túlnyomó többségében ebben sajnos neki van igaza.
– Hát nézd, ha szeretnél... nyáron még mindig egyszerűbb, mint suliidőben, az utolsó év úgy is nehezebb, mint a többi. Másrészt meg, lefogadom, hogy örülnének nektek. Úgy is olyan ritkán látnak. - húztam el a számat, igaz, így, hogy több órányi út választotta el a két várost egymástól, annyira talán nem meglepő, hogy nem látogattunk el hozzájuk minden hétvégén...
- Azért majd őket is kérdezd meg előtte, de nem hinném, hogy bármi kifogásuk lenne. - tettem még hozzá, mielőtt áttértünk volna arra, hogy hol is alszik, és... igen. Utólag már én is rájöttem, hogy elég bugyuta kérdést sikerült összehoznom, erről árulkodnak a szavai és az arckifejezése is, de annyi baj legyen, legalább az én lelki békém helyre áll, hogy ilyen téren minden rendben.
- Kac-kac. Ilyen nagy a szerelem, Maugli? - természetesen egy percig sem veszem komolyan, hogy tényleg farkasokkal cimborálna az erdőben, mert ha mégis, szerintem itt menten elkezdenék őszülni... helyette csupán betudom annak, hogy a túrázós szenvedélyével viccelődik, már ha lehet annak hívni azt, hogy éjjelente előszeretettel szökik ki, vagy barangol az erdőben úgy általánosságban.
Nem telik el sok idő, és már egymást öleljük a parkolóban, mit sem törődve az esetleges közönséggel... az én szívemről mindenesetre egy szikla gördül le, hogy még sem olyan rossz a helyzet a múltkori veszekedés után, mint hittem, de a fenébe is... ennyire se fajult el még soha egy sem!
- Elcsatangolhatunk valamerre, ha gondolod. Van bármi elképzelésed, hogy mikor, vagy merre? - kérdezek vissza rá, mielőtt elengedném, majd a kocsiba is becuccolnánk szép lassan...
- Hajrá! Az olyanok mindig jók szoktak lenni, anno mi is szerettük az olyanokat. Ilyen tábortüzes, faházban alvós? Vagy csak valami sima bulizást terveztek? - kérdezek vissza, mielőtt még bedobnám az elengedhetetlen „kik mennek még?” kérdést, és elindítanám az autót, szép lassan kigurulva a suli parkolójából...

- Nehezebb? Talán, de annyira nem vészesen, hiszen lehet sokat kell tanulni a vizsgákra, de én mindig is tanultam, így annyira csak nem lesz nehéz. – rántom meg a vállaimat, mert tényleg nem tartok annyira az érettségitől, inkább csak attól, hogy nem fogok bekerülni egyetemre, vagy ha igen, akkor nem ösztöndíjjal és akkor meg lőttek neki. Nem, sose kérném azt a testvéremtől, hogy még ebben is próbáljon megsegíteni. Elég terhet vett már a nyakába miattam, pedig talán sikerült is szakot találnom. Történelem, amiből lehet még tanár is vagy éppen történész, vagy régész. Hmm, ki tudja, hogy merre is sodorna az élet.  De az is tény, hogy az óvónői szak is kicsit piszkálgatta a buksimat. Majd tudni fogom, amikor jelentkezni kell.
- Mindenképpen, mert lehet nem is egyedül mennék és azért lehet nem örülnének annak, ha vendégeket vinnék. – Ohhh dehogynem, örülnének. Sose volt ez ellenük, legalábbis eddig. Bár akkor tudnánk azt is, hogy most nem miattuk megyek, de azért így is igyekszem meglátogatni őket, amikor tudom vagy beszélni velük. A karácsonyt is velük ünnepeltem főként. De nem is bánom, hiszen ők nem csak a nagyszüleim, hanem részben kicsit olyanok is, mintha a szüleim lennének. Mégis csak ők neveltek rövid ideig.
- Héééé, akkor legalább adhatnál valami női nevet. Mit szólsz Jasmine? Bár neki tigrise volt, jó is lenne egy. – mondom egy apró játékos sóhaj keretében, de egyszer tényleg szeretnék tigrist simogatni, de ezen a vidéken ilyen biztosan nem lesz. Megfagyna szegényke, helyette vannak olykor medvebocsok, őzikék vagy éppen farkasok. Arról meg inkább hallgatok, hogy valójában nagyon is akad egy farkas barátom, aki egyre többször kísér el séta közben is, mert nem akarom, hogy kiakadjon, és megint minden kezdődjön elölről. Mindenkinek vannak titkai, nem?
- Öhmm, gondoltam most? – pillantok rá kicsit érthetetlenül, mert azt hittem, hogy ő is mostanra értette, de akkor ezek szerint inkább későbbre? Ki tudja, ha még se ér rá, mert halaszthatatlan dolga van, akkor úgyis megmondja. – Szerezhetnénk fagyit, ha már úgyis végre kicsit jobb az idő, aztán esetleg a rakpart, vagy az erdő? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen mind a kettőben lehet csendes helyet találni, ahol lehet a lábat lógatni és kicsit kikapcsolódni.
- Hmm, lehet mind a kettő, még nem teljesen döntöttük el, de szeretnénk kicsit élvezni az életet. – fogalmazok kicsit meggondolatlanul, hiszen rám fér ne már. Barátaim közül ketten is elköltöznek Európába, Jasont meg elnyelte a föld és felültetett. Róla se beszéltem sose Nate-nek és talán jobb is így, hiszen ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy egyszer majd előkeveredik, ha már a hegyekben is elolvadt a hó.

- Mondjuk igaz, ha egész évben tanultál, akkor annyira nem vészes. Ott az érettségi szünet is... Aki meg eddig nem tanult, úgy se most fogja összekapni magát. - vontam vállat, tapasztalat, és van, ami sosem változik – ez sem. Ilyentől legalább nem kellett félteni a húgomat, amennyire tudtam, jó jegyei vannak, és nem csak a szorgalmával, de a magatartásával sincs gond. Már csak azt kéne kitalálnia, hogy merre tovább, de igazából még arra is van ideje...
- Ők ne örülnének? Jó vicc... szerintem ha egy hadsereggel állítanál be, nagyi akkor is oda meg vissza lehet az örömtől, és már most nekiállna süteményt sütni, csak hogy mindenkinek biztosan jusson elég belőle. - képzelem magam elé a képet, és az egészben az a legszebb, hogy tényleg kinézem az öreglányból, hogy hasonló elvetemültséggel fogadná az extra vendégek érkezését. Még hogy bánkódna, amikor legkisebb unokája látogatóba megy hozzájuk? Hajjaj...!
- A Jasmine nem tetszik, marad a Maugli. Vagy legyen inkább Charlie? Igaz, a maki is fiú volt a történetben, de azt még a Charlotte becézésének is lehetne hinni. - ajánlom fel nagylelkűen - Na és ha lenne tigrised, mégis, mihez kezdenél vele? Beállítanád az isteállóba a lovak közé? Vagy a tyúkokkal henyélne az udvaron? - csóválom a fejemet, miközben próbálom elképzelni, milyen felfordulást okozna egy ilyen csíkoshátú jószág a farmon. Az tény, hogy biztos szép lenne, legalábbis a filmek és képek alapján, de nem hiszem, hogy túlzottan szeretné az itteni klímát. Ha igen, akkor a tigrisek lennének az őshonosak, nem a farkasok meg a medvék.
- Ja hogy most... akkor mért azt mondod, hogy valaha, te nő? - csóválom a fejem, majd intek neki, hogy pattanjon be a kocsiba, induljunk... Mielőtt még valamelyik régi tanárommal összefutnánk, aztán elcsípne egy kör bájcsevejre.
- Hm, az jól hangzik. Ha engem kérdezel, inkább a rakpart, az erdőbe járok így is eleget. A folyóparton, a park szélén van is egy fagyizó, ha jól rémlik... legalábbis pár éve  még megvolt. - teszem hozzá, mert talán nem újdonság számára, hogy ha rá is szánom magam, hogy bejöjjek a városba, többnyire akkor is csak célirányosan szoktam jönni... óvoda, iskola, posta, áruház, meg társai, azt meg egy kezemen megszámolnám, hogy hányszor sétálgattam a parton az elmúlt években – egészen pontosan egyszer sem.
- Hajrá, mikor, ha nem most? - mosolyodok el, hisz számomra ez volt az utolsó, békés év az életemben, mielőtt megindult volna a tragédiák lavinája. Akkor még én is egy csomót lógtam a haverokkal, azóta meg... Azt se nagyon tudom, hogy mi van velük, de valahogy már ez a nagy pörgés se hiányzik. És nagy a kísértés, hogy azért óva intsem a húgomat is a bulizás veszélyeitől, de... végül csak megállom. Nem hiányzik egy újabb veszekedés, és úgy is csak leteremtene, hogy ő is tudja...
- Azt hiszem, meg is érkeztünk. - parkolok le a rakpart közelében, vagy ha esetleg idő közben más ötlettel rukkolt elő, akkor ott, hogy fagylaltot vadásszunk magunknak, s miközben a kiszemelt hely felé sétáltunk, a vállammal játékosan őt is vállon löktem kicsit.
- Emlékszel? Amikor még kisebb voltál, és kitaláltad, hogy te is három gombócot kérsz, mint én? Aztán gyorsabban olvadt, mint hitted, aztán a végén már a könyöködig ragadtál az olvadt fagyitól? - jut eszembe egy régi emlék. A régi szép idők, nem igaz? Amikor a legnagyobb gondunk még az volt, hogy milyen ízűt válasszunk...

.:: nothing but trouble ::.

Mióta tegnap a reptérről hazafelé feltűnt, hogy nincs meg a jobb Airpodom, teljesen lelki beteg voltam. Próbáltam én telóról bemérni, de semmi infó nem volt róla, szóval nagyon úgy tűnt, hogy a repülőn felejtettem / esett ki a fülemből / tettem félre a tokjába (szabadon választható). Faszom. Persze megkaptam, hogy kellett nekem annyira rohanni kifelé, hát, de bazmeg, kellett, mert már kurva kajás voltam... Érthető, nem? Dehogynem. Viszont enélkül tuti nem bírom ki a visszautat, úgy meg nem buli félfülezni, hogy nem Dakotáéban van a másik. Lényeg a lényeg, hogy olyan szinten pattogtam rajta és hoztam fel még órákkal később is, hogy a másfél Pat által el lettem küldve a picsába, hogyha ennyire nyígok, menjek el venni újat holnap, csak őket hagyjam már és lehessen velem másról is beszélgetni. Okéjó.

Nem azt mondom, hogy aludni sem bírtam ettől a vesztségtől, de Dakotánál korábban ébredtem, Pat viszont már nyilván fent volt. Egy gyors kávéra és cigire mellé társultam, aztán húztam is a picsába. Ha minden jól megy, vissza fogok érni addigra, mire Dakota felkel, ugyanis tervben volt meglepnem őt az original gangsta' húsos batyuval reggelire, ha már ki kell mozdulnom. Pat hozzám vágta a kocsikulcsokkal együtt, hogy ha már megyek, legyek olyan kedves és hozzak friss kenyeret az ebédhez. Hát, mi vagyok én, kifutófiú? Az, baszki, az. Mindegy. Magamra vágtam Pat kocsijának ajtaját, és már ott sem voltam.
Megfordult a fejemben, hogy a plázába megyek, de az pár kanyarral odébb volt, mint az a hely, ahol tudtam, hogy jó eséllyel indulok. Dakotának is itt vettem a telefont annak idején. Furcsa mód még mindig reflexből tudtam vezetni a városban: ilyenkor olyan volt, mintha egy percet sem lettem volna távol. Mondhatok, amit akarok, a magam szintjén akkor is a szokások rabja vagyok.
Leparkoltam, mint egy draft-versenyző, néhány méterre a sétálóutcától, aztán mentem is az utánpótlásért. Tényleg perceken belül letudtam, mert csak kértem - adták - fizettem, és már ott sem voltam. Leszámítva azt az apró megállót, amit a kirakat mellett ejtettem meg. Rágyújtottam, aztán cigivel a fogaim közt azonnal: cucc kibont, doboz elhajít, teló elő. Összepárosítottam vele a füleseket és már düböröghetett is a rock and roll. Max hangerőn. Nem tagadom, egy kicsit felállt, és a következő slukk is édes ízt hagyott maga után a tüdőmben. Helyre állt a világ rendje.
Mielőtt elindultam volna vissza a kocsihoz, még körbe néztem, amikor az utca végén, a háztömb sarkánál befordulva két ismerős alakot láttam és éreztem meg. Ó, faszom. Tehetnék egy hátra-arcot és meglódulhatnék az ellentétes irányba, de nem sok foganatja lenne, mert ha Bess nem is, de a Cicafiú már fixre megérzett. Nem így terveztem a reggelt, sem a viszont látást (nem mintha terveztem volna), szóval bassza meg háromra, de: egy életem-egy halálom (mondjuk nekem sok van), megindultam feléjük. Csak ciccentve biccentettem a Tarknak már előre, aztán az utolsó lépéseknél eldobtam a csikket, kifújtam a füstöt és lekezeztem a hímmel, miközben a balommal a fülemhez nyúlva megállítottam a zenét. Aztán... Aztán Bessre néztem. Aztán inkább vissza a Catmanre.
- Szevasztok!
Egészen lazán köszöntem, holott a hím talán színtisztán le tudta tapogatni a feszkót, ami takarékon bennem lobogott. Mert hát... Lenne némi elszámolni valóm a nőstény felé, már ha hajlandó lennék tényleg a lelkemre venni - másfelől meg, nem, én megmondtam neki, hogy nekem nincsenek barátaim. Tényleg nincsenek, nem is voltak, az ő hibája, ha esetleg mást gondolt, még a teraszos este után is. Nem tartozom neki semmivel. Az, hogy júliusban mi volt, eszembe sem jutott, mert ebben a kontextusban számomra full semmi jelentősége nem volt. Az amúgy is Dakota harca volt, nem az enyém. De Lynx vette a lapot, és elvonult saját magát szórakoztatni a ránk való "tekintettel" (kösz, baszki), szóval... Ott maradtunk én, és a kékszemű, Vörös Démon. Némileg kínos csendben, legalább is részemről és farmerzsebbe dugott kezekkel, ha csak eddigre valami különösebb oknál fogva nem ugrott a nyakamba vagy éppen próbált nekem esni azért, mert egy "goromba fráter" vagyok.
- Na, mi a fasz van? Minden oké? - próbáltam oldani a feszültségemet látszólag foghegyről, aztán egy gyors torokköszörülés után úgy döntöttem, essünk túl azon, amin túl kell - Ébren vagy már? Az ott - biccentettem a fejemmel jobbra - egész használható kávét főz. Akarsz beülni?
Ha aktív cselekvésben nem is, tűzoltásban mindig is jó voltam. Mondjuk, kávéval még sosem próbáltam ki, de hátha megúszom ezt az egészet anélkül, hogy megpróbálná letépni a fejemet a viseletlenül is viselt dolgaimért. Mert egy hiszti aztán kurvára nem hiányzott. Ettől függetlenül, ha másnak egyelőre nem is, annak azért valahol örültem, hogy egyben látom, hogy még nem ölette meg magát és hogy van annyira jól, hogy gyaníthatóan shoppingolással kezdje a hétvégéjét. Akkora gond ezek szerint nem lehetett.

Miután kiszúrtam a páratlan párost, igyekeztem felkészülni mindenre. A macskával nem volt gondom, igazából nem is nagyon ismertük egymást, még haverok sem voltunk, de mégis együtt éltünk pár évet a Lakban, meg a feladataim során is kaptam segítséget tőle is. Úgyhogy ezen az elven, meg azon, hogy hím és hogy még felettem is áll(t), nyilván ő volt a prioritás a kölyök előtt. A kölyök előtt, akinek viszont egy csomó dologgal úgy éreztem, hogy "tartozom", még akkor is, ha igazából sosem állt szándékomban törleszteni. Oké, az teljesen tiszta sor volt, hogy ha már ennyit járkálok Fairbanksbe, akkor elkerülhetetlen, hogy összefussunk egyszer. Valahol. Valamiért. Még így is mondhatni, hálás lehetek azért, hogy egyáltalán idáig megúsztam. A jelen helyzet pedig azért volt kifejezetten kényelmetlen, mert fogalmam sem volt, mire számítsak. Bess mégis csak Bess, ugyebár. Szóval a hirtelen kitörő örömtől kezdve a szofisztikált picsábaelküldésen át a tengernyi kérdésig minden benne lehetett a pakliban.
Mondjuk, amikor Lynx végül úgy döntött, hogy magunkra hagy, éreztem, hogy gebasz van. Még úgy is, hogyha Bess pajzsa a feje búbjáig fel volt húzva, egyrészt, rajta átlátni még kurva könnyű, másrészt, az arcára akaratlanul is kiülő pánikot sem volt nehéz lolvasni. Nahát! A sok dolog közül erre nem számítottam. Arra, hogy ilyen vagy olyan oknál kifolyólag, de nem akar kettesben maradni velem. Mondjuk lehet, hogy ezt is a Dakotás incidens számlájára kell írnom, még úgy is, hogy engem tényleg hót nem érdekelt az egész, mint amennyire a csajokat. Dakotának is megmondtam, hogy farkas-viszonylatban igazából kurvára semmi nem történt, nem érteném amúgy, hogy mi a faszt izélnek ezen, csak hát... Bess nyilván még kicsi, Dakota meg akkoriban épp az új farkasát fedezte fel. De ennyi. És nem több, számomra soha nem is volt.
Én hülye, gondoltam, hogy megpróbálom oldani a hangulatot, meg minden, de arra sem számítottam, ami ezek után következett. Addig még oké volt, hogy hozzám baszott egy feszkós és kelletlen protokoll-köszönést, de aztán ellépett mellőlem, és csak ment tovább. Azért én még bedobtam, hogy akár le is ülhetnénk kávézni, de, nagyon úgy tűnt, hogy kurvára semmi kedve hozzá. Hát.... jó. Én megtettem a magam részéről azt, ami ebben a helyzetben a minimum elvárható volt: gyakorlatilag a saját eljövendő káromra invitáltam volna meg, hogy esetleg rendezzük, amit rendezni kellett. De szemmel láthatóan sem ezt a gesztust nem értékelte, sem pedig a társaságomat, szóval...
Ja, egy kicsit hirtelen zavarban érezve magam, összeráncolt homlokkal fordultam utána és néztem, ahogy távolodik. Tejesen felébredve. Hát oké, ha kávé nem is kellett volna, nem haltam volna bele, ha egy szelet sütire kell meghívnom, de akkor mindegy. Ezek szerint. Megrántottam a vállam, miközben az eddig tudattalanul is miatta bennem gyűlő feszkó nagyot koppant a sétálóutca betonján. Innentől már aztán tényleg nem rajtam múlik.
- Azért, boldog karit, meg minden lófasz!
Kiabáltam utána, aztán sarkon fordultam és elindultam arra, amerről ők jöttek, vissza a kocsihoz. Még amúgy is el kellett mennem kenyérért, meg húsos buciért, hogy frissen és még melegen érhessek haza velük.
És, ahogy semmiből és senki másból, ebből sem csináltam lelkületi kérdést. Ha nem muszáj, sosem erőltetem magamra senki kapcsán. De legalább azzal a gondolattal gazdagabban léphettem le, hogy én tényleg megtettem, amit egy ilyen helyzetben a "bűnös" fél megtehet, ennél többet ne várjon senki. Azt pláne ne, hogy én bárki után is rohanok majd egy olyan bocsánatért, amire igazából semmi szükségem nem volt. Csípem Besst, de ha nélküle kell leélnem a maradék két-háromszáz évemet, pont annyira fog romba dönteni, mint ezer másik eddigi kapcsolatom, akiknek mára már a nevére sem emlékszem.


// Őőőőő, hát, ha csak olyat nem írsz, akkor.... rekord, köszöntem a játékot? //

Megjelenés

A magam stílusában még kedves is voltam, hogy egyáltalán eszembe jutott kellemes ünnepeket kívánni, főleg úgy, hogy én semmi ilyet nem tartottam, de gondoltam, hogy Bess nyilván igen. Nem erőszak a disznótor, ha nem akar látni se, nem kell. Én minden gond nélkül indultam vissza a kocsihoz azzal a tudattal, hogy így legalább tényleg időben visszaérhetek. Nem kapkodtam magam különösebben, csak a szokásos, gyors alaptempómban vonultam - az andalgás sosem volt az erősségem.
Kajak jó, hogy nem nyomtam be megint a zenét, bár az a sikonyálás, amit Bess lerendezett, szerintem még a max hangerőn is átütött volna. Így meg, csak jó volt, hogy az Airpodsok még mindig a fülemben voltak, mert legalább a dobhártyám nem szakadt be, de cserébe: a frászt hozta rám így nagy hirtelen.
- Azistenvanmá' - kiabáltam el magam azzal a lendülettel, amivel megpördültem a tengelyem körül, és a zilált, teveként megpakolt nőstényre néztem - Mit kiabálsz, nem vagyok süket, baszki! - a farkas hallásával meg aztán végképp nem - Azt' ki kérte, hogy fuss utánam, hát te hagytál ott, kezdjük ezzel.
Meg folytassuk azzal, hogy elég lett volna, ha rám szól, és akkor megállok, neki sem kell hólyagosra törnie a lábait miattam, meg úgy egyébként. Mondanám, hogy még egy ok, hogy szokjon le a hétköznapi csiniről, de ebben a helyzetben nem hiszem, hogy túl jól viselte volna, tetézni meg nem akartam mindazt, ami már eddig is a "listáján" lehetett. Hiába rivalltam rá, ennek nem volt részemről semmi személyes jelentősége csak a pillanat szülte reakció volt. Le is higgadtam, amint kijött belőlem a dolog azért, hogy utána belőle ömölhessen ki az, amit... Nos, amit én egy kávé mellett képzeltem el. Na, mindegy. Lehetne ez szarabb is. Kisterpeszbe álltam, karba fontam a kezeimet a mellkasom előtt és kissé oldalra döntött fejjel hagytam, hogy azt zúdítson rám, amit éppen akar. Még azon sem rökönyödtem meg, hogy képes volt az én, számára proli szavaimat idézni. Legalább fejlődik. Ez jó.
- Figyelj, én tényleg sajnálom, hogy így alakult, nyilván nem a te hibád, hogy seggfej vagyok és nem érdemelted meg, amit kaptál tőlem... Vagyis, inkább, amit nem. - mert tudom, hogy mi lett volna egyébként bárki számára elvárható a részemről, de... Felvontam a vállaimat - de én megmondtam előre. Hiba volt azt gondolnod, hogy mégsem olyan vagyok, mint amilyennek előre lefestettem magam.
Tudom, hogy az év első felében közelebb kerültünk egymáshoz, mint az várható lett volna, de én alapvetően tényleg mindig a pillanatnak élek, azt csinálom, ami nekem éppen jó vagy amit parancsba adnak. Sosem akartam rosszat Bessnek, most sem akarok, ha szüksége leenne rá, most sem hagynám ott az út szélén, de ez nálam messze nem egyenlő azzal, hogy barátként gondolok rá. Vagy... bárkire. De volt itt még két olyan dolog, amit neki is tudnia kellett a részemről. Nem védekezésként szántam, a világért sem magyaráztam volna a bizonyítványom. Már csak azért sem, mert nem a bocsánata elnyerése a célom, csak egyszerűen ez, hogy ha már válaszokat vagy részleteket nem is, de legalább egy képet kapjon arról, hogy mi történt velem mindaközben, hogy a sokadik napirendi ponton még szar ember is vagyok.
- Mégis mi a fasz volt veled Dakota után, he? - tettem fel teljesen egyszerűen a kérdést, pontosan úgy, ahogyan Dakotának is feltettem, amikor hazaállított ezzel az egész drámával - Semmi. Nagy kaland, helyre tett egy erősebb szuka, megesik. Még tőlem is kaptál rosszabbat, és hidd el nekem, hogy lesz ez még cifrább is. Dakotának is megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni.
Aztán persze mégis foglalkoztam, mert nála konkrétan majdnem identitásválságba fordult az egész a Fekete szokatlan reakciója miatt, ami így száz felett, új farkassal taccsra tette. De egyébként hót leszartam, inkább az volt a ciki, hogy miket és miért vágtak egymás fejéhez, de mit értek én a cicaharchoz, talán náluk ez a "normális". Mindegy. Egy kicsit elgondolkoztam, felnéztem az ég felé: a kezeimet a farmerem szűk zsebeibe süllyesztettem, és ahogy sóhajtottam, a leheletem párája takarta ki egy kicsit a látóteremet. Mert igen, hátra volt még az utolsó etap, amiről nem akartam konkrétumokat közölve beszélni, de... Sokat nyomott a latba. Mert amíg Ő azon depizett, hogy le lett dominálva, én örülhetek, hogy élek.
- Nem én akartam lelépni, jó? - mert nyilván azt hihette, hogy a szerelem nevében csak úgy megpattantam sunyiban - Pat küldött el. - és ezzel elveszítettem az egész életemet, a Teremtőmet, az identitásomat, a karrieremet, mindent, ami megszokott és biztos volt számomra: holott minden áron Dakotát akartam volna megfűzni, hogy költözzön fel - Nem viseltem túl jól.
Ez elég szolid volt ahhoz képest, hogy heteket töltöttem szinte mosdatlanul, folyamatosan berúgva, akár még a saját hányásomba is hót lazán belealudva. Aztán hiába józanodtam ki, eltemettem a Kölyköt a saját síromnál, kitépve magamból azt a részemet, ami majdnem másfél évszázadig a Teremtőmtől függött. És, hogy ne dögöjek bele ebbe sem, el kellett kezdenem újra felépíteni az életemet. Valami mást, többet elérni a saját erőmből ahelyett, hogy azt most Pat intézné el helyettem. Olyasmibe kezdeni, amit még sosem kellett csinálnom. Már nem vagyok kölyök úgy, mint Bess, de még soha nem éltem Apám nélkül. Minden nap rettegtem, hogy nem vagyok rá képes, és néha még most sem vagyok biztos benne, hogy jól csinálom és menni fog.
- Még mindig próbálok túlélni, és helyre rakni a saját életemet, a munkámat, a jövőmet... Nem tudom. Az egészet. És nem, tényleg nem gondoltam rá, hogy mi a fasz van veled, amikor legtöbbször azt sem tudtam, hogy velem mi lesz másnap. És igazából ez a mai napig rejtély.
Arról már nem voltam hajlandó beszélni, hogy októberben órák választottak el attól, hogy kioffoljak ebből a dimenzióból, vagy hogy milyen terveink vannak éppen Dakotával.
Bess lány, abból is az érzékenyebb fajtából, már ami az ilyesmit illeti, szóval megérteném, ha olyasmit válaszolna, hogy "simán megoszthattam volna a gondjaimat", mert attól majd jobb lesz. Neki talán az lenne. Nekem nem. Max mondhatná ő vagy bárki más, hogy megért, és hogy jó, ha legalább kiadom magamból, de minek? Picsogás az egész, és kurvára nem old meg semmit. Ilyen bölcseletek tényleg nem hiányoztak. Meg egyébként semmi sem hiányzott, csak... néha egy kicsit a régi dolgaim.
- És már nem vagyunk... társak. - tettem még hozzá, mert ez sem volt éppen részletkérdés - Ami érdeklődést ez alapján nyújtani tudtam, az az volt, hogy üljünk be egy kávéra, felőlem a Catman is jöhet, bánom is én. Ez van, kész.
Befejeztem. Nyilván, ha valamibe belekérdez, akkor válaszolok rá, addig a pontig, ameddig kényelmes. De ha ehhez neki arra volt szüksége, hogy valami elbaszott "esküt" fogadjak, hogy majd legközelebb jobb fiú leszek, az nem fog megtörténni. Ez vagyok. Ezt tudom nyújtani. Főleg így, hogy már igazából egy falkához sem tartozunk.

Megjelenés

.:: i've been places you'll never know, hope u never go ::.

Miután az egész utcát betöltő, már közös kiabálásunkkal elértük, hogy mindenki ránk figyeljen, még azt is hagytam, hogy minden meggondoltság nélkül hozzám vágjon mindent, ami hirtelen fájt. Még akkor is, ha nem érintett meg különösebben, és ha olyan válaszaim is voltak a számára, amiket nem tudott vagy épp nem akart elfogadni. Tudtam, hogy hogy viselkedtem vele, nem ő volt az első, akit "elhagytam", de komolyan nem értem, mit várt. Főleg azok után, hogy még "szakítani" is elfelejtettem vele még időben, amikor tényleg csak annyit kellett volna tennem, hogy instant bejelentem a megegyezésünk után, hogy be vagyok szerelmesedve és akkor nincs gond. Nem is értem, hogy ennek tükrében miért várt tőlem mást. Elismertem, hogy seggfej vagyok, ő még annál is nagyobbnak titulált, amivel sokkal kevesebb bajom volt, mint azzal a gondolatával, hogy még megjavulhatok. Kösz, nem. Én nem érzem, hogy meg kellene javulnom, de tényleg.
- Mostanra már tudhatnád Bess, hogy ez nem opció.
Úgy éreztem, hogy a saját kis "világa" szerint olyan szerepet akar rám erőltetni, ami én nem vagyok, soha nem is voltam és nem is lehetek. Nem titkolt célom volt ezt végre vele is elhitetni és megértetni, de úgy tűnt, hogy fél évnyi hallgatás mellett a mostani szavaim sem elegek ehhez. Ahogy az sem, hogy tényleg leszartam, hogy mit balhéztak Dakotával, kicsit de ja vu volt a nejem után most még Besst is felvilágosítani arról, hogy farkasként amúgy kurvára nem történt semmi. A szappanoperás vagdalkozásokat meg hadd ne minősítsem. Én ebben nem akartam valami köztes szereplő lenni, de úgy látszik, mégis kellett volna: megint kellett volna.
A szavaira, és a nőstényem becsmérlésére a Szürke mordulva egyenesedett fel a lelkemben: mert ezt nem. Sem tőle, sem senkitől, főleg nem a párja háta mögött, amikor nincs itt, hogy magát megvédje. Leszartam, hogy ki lát meg, tűnhetett akár érzéki csalódásnak, de a szemeim ezüstbe fordultak, és anélkül, hogy bármit is végig tudtam volna gondolni, közelebb nyomultam a nőstényhez, és ha csak el nem menekült, a homlokomat és a mellkasomat Besséhez nyomva toltam hátra. Hát, a kurva életbe már!
- Egen? Annyira híján van mint én, he? - kérdeztem kivagyi stílusban, és ha a válasza igen, akkor kurva elégedett vagyok, mert a jó nőstény mellett kötöttem ki - Most már én is kóbor vagyok, ha lebaszlak, mint vak a poharat, az is megérdemelt lesz? Láttam az egészet. Megmentette a segged. Rád szólt, többször is, hogy hagyd a faszba, azért pedig sem én, sem Ő nem fog bocsit kérni, hogy nem tudtad magad kilelkizni, meg "bondingolni". Megmutassam, mennyivel járhattál volna szarabbul egy kóborral, he?!
Az egyetlen dolog, ami visszafogta az elhatározásomat afelől, hogy mindezt prezentáljam, az a Tark kissé grabancrángató távoli, ám épp olyan kijózanító jelenléte volt. Nem, nem kéne családi hagyomány abból, hogy McCartyék Besst terrorizálják. Én nem is akartam, de tényleg, de bazmeg... Bazmeg.
Vettem pár nagy levegőt, és megpróbálva mindezt bebaszni a sufniba tovább magyarázni a magam részét (amihez legalább közöm is volt) megosztani a kis nősténnyel. A tényt, hogy nem én akartam menni. A szavaira felnevettem, benne ott csendült a fájdalom az Irodai bejelentésem kapcsán, és a rettegésem maradééka, amit akkor éreztem, amikor az éjszaka közepén kicuccoltam a lakból.
- Sovány vigasz, de senkitől nem köszöntem el. A Vezérkar tudta, én meg örültem, hogy élek.
Az kellett volna még nekem, hogy nekiálljak búcsúzkodni. Senki szeme elé nem akartam kerülni, olyan állapotban főleg nem. Annak meg külön örültem, hogy bár nem beszéltünk róla, de Pat sem okádta bele a világba, hogy miért is léptem le. Ezért hálás voltam, de Ő ismert. Ha fájdalmat is okozott, azt sosem azzal tette, hogy mások előtt "lejárat". Ezt pedig úgy éltem volna meg. A folytatására szinte megvetően ciccentem fel.
- Nyilván örülnél, sőt, te mindennek is, amíg végre nem lehetsz te a kibaszott "magamura" királynő!
A szívem hevesebben vert, mert hát... Ja. Az ő korában én is gecire szabadultam volna Pattől, ha nem lettem volna a Kölyke. Pillanatok alatt peregtek le a lelki szemeim előtt a életünk nagy pillanatai. A tény, hogy számtalanszor szabadított meg a haláltól: a bitóról, kóboroktól, Vegasban attól, hogy elvágják a torkomat, a századik születésnapomon, amikor két tár ezüsttel készültem kivérezni a húgyos, esős sikátorban, amikor a kukák mellett csöveztünk, és eljutott odáig, hogy Ő lopott kocsit azért, hogy ha túlélem, el tudjunk menekülni. Igen, én is rengetegszer nyígtam a hétköznapi, apró faszságai miatt, de... Nem hittem, hogy én nélküle létezni tudok. És néha a mai napig sem hiszem el, hogy egyelőre sikerül. A világi szerencsém aznap Pat Garrett nevét kapta, hogy elmondta, hogy mit tett velem. Hogy már tényleg a fia vagyok. Nélküle nem tudtam azt hinni, hogy túl tudok élni.
- Elmész te a faszomba, de tényleg.
Leszarom, hogy ő "kibőgte" meg "kidobálta" magát, amikor azt érezte, hogy a csúnya élet micsoda igazságtalan vele. Az, hogy depressziós farkasnak titulált, kurvára mélyen érintett, a maga módján ledegradálta azt, amin átmentem valami hülye tini-problémává, olyasmivé, amit ő élt át. Oké, hát itt a Cica, nem fogom az utca közepén megfejelni, de... Felkarcolt annyira, hogy úgy kétszázas pulzussal elhátráljak tőle. Nem, még így sem, ezek után sem voltam hajlandó leborulni, és megnyílni, egy olyan bizonyítványt magyarázva, amihez sem neki, sem másnak nincs köze. Tudom, hogy emiatt jogalapom sem volt megértést várni tőle - de neki meg arra nem, hogy azt mondja, hogy akár csak egy kicsit is ismer. Fogalma sincs rólam, ahogy talán nekem sem róla.
- Hát, hurrá, mindig van egy első alkalom. - tártam szét a kezeimet még mindig hátrálva tőle, így legalább jól megnézhette magának az első depressziós farkast, akivel összehozta a sors - Faszom, mindegy, én elmondtam, amit akartam... - többet nem fogok, aztán... ha valaha is megérti, hogy ez számomra sokkal mélyebb, mint amilyennek tűnhetett, talán lesz értelme leülni kávézni is - Azért... Ti menjetek kávézni, tényleg kurva jót főznek...
Zsongott a fejem. Semmilyen szempontból nem azt kaptam, amire gondoltam, hogy majd fogok. Közben pedig olyan helyekre kerültem vissza általa, ahonnan már rég szabadulni akartam. Ráadásul úgy, hogy a közös megegyezéshez még olyasmikbe is be kellett volna avatnom, amibe nem akartam. Onnantól kezdve, hogy totál romon bőgve vártam haza a loft előtt Dakotát, mert hiába volt kulcsom, nem éreztem azt, hogy jogomban áll bemenni. Elvesztem, úgy éreztem, már senkim sincs a világon, és azt sem vettem készpénznek, hogy Dakota korábban megosztotta velem az otthonát. És pontosan azért sem akartam beavatni, amiért el sem köszöntem. Én nem nyílok meg. Én nem vagyok gyenge senki előtt, csak Pat és Dakota előtt érzem ehhez kellően otthon magam. A téma pedig, amit felületesen megosztottam, a maga igazságában nekem már tényleg túl mély lett volna.



// Bocsánat, mindkettőn reagja végét levágtam, de így hozta az IC <3 //

Megjelenés

i break hearts, break stuff and i break rules
didn't you know that fucked up is the new cool?

Kurva jó, legalább azon nem kellett túl sokat toporogni hogy ez van, vagyok aki vagyok és amilyen. Tök felesleges bárkinek vágyálmokat kergetnie vagy adott, éppen jobb pillanataimból messzemenő következtetéseket levonni. Ezek után pedig igazából már abban sem vagyok biztos, hogy az, hogy a maga módján megkedvelt, az tényleg azért volt-e, amilyen vagyok vagy azt "szerette" meg, akit elképzelt. Nem mintha számítana, csak hát... Utóbbi verzió azért mégis csak szarabbul hangzik. Mondjuk annyira nem szarul, mint az, hogy Dakotának csak annyit kellett volna mondania, hogy nem akar beszélgetni, mert hát bazmeg, mondta! Nem tudom, Bessie filmjébe valaki más írja a forgatókönyvet, mint mindenki máséba vagy mi a faszom? Nyilván felhúztam magam. Nyilván kurva gyorsan, és nyilván úgy kábé... tízmilliószor türelmetlenebbül, mint a nagy átlag, és ha Bessie tudni akarja, hogy milyen az, amikor valaki tényleg híján van a normális kommunikációnak, hát bassza meg az ég, leszek a bemutatódarab. A tény, hogy gyakorlatilag kurvára leszarta, hogy bármelyik pillanatban elkenhetem a száját nem csak engem, de a Szürkémet is kibaszottul frusztrálta, és tényleg csak tartott vissza, hogy itt az a köcsög macska, ép ma éppen nem terveztem megdögleni vagy ilyen szarok miatt bukni a feljárásunkat. De azért, akkora szerencséje nem volt, hogy elboruljak, amikor hátralépett: nem pult bazmeg, hogy rátámaszkodjak, és én sem ma kezdtem a helyi basszájba alakítást. A válaszára azonban ráncba szaladt az orrom, az orromon át szállt a pára, ahogy mélyen felmorrantam, hiszen még mindig nem fejezte be, és tovább taposott oda, ahova kurvára a lábujját se kellett volna betegye. Még, hogy még annyira...
- Nem jogos, bazmeg... - köptem a szavakat - Még mindig nem érted, mi? Ez nem a kibaszott Amnesty International, hogy nekem is jogokkal dobálózz. Erősebb vagyok, feletted állok, és ha akarnám, kitörhetném a nyakadat, ahogy a Tarkod is, vagy bárki más, úri hobbiból, mert kicsi vagy, kurvára nincsenek jogaid, és egy darabig nem is lesznek.
Mondanám, hogy csak a jóindulatomra meg a közös múltunkra számíthatott, amiért ezt nem lépem meg, de volt benne egy ennél nagyobb adag önzés is a már részletezett okokból kifolyólag. De oké, a lelkem mélyén nem akartam rosszat neki, komolyan, csak olyan kurvára egyszerűbb lenne az ő élete is, ha felfogná, hogy mibe csöppent azóta, hogy Taco beharapta... De ez már nem az én gondom, csak amiatt, mert zrikálta itt a nejemet, aztán... kijött az egész. Ez van. De legalább ezek után könnyebb volt visszább venni és megpróbálni normálisan válaszolni az egyéb dolgokra. De hát persze az is remekül félrement, mert hát... Egy paraszthajszálnyi megértést sem mutatott afelé, hogy hát se a világ, sem pedig benne mindenki más nem úgy működik kizárólag ahogy ő, vagy ahogy ő azt elképzeli. Alig pár éve farkas. Egy modern kor modern problémái közé született, most meg már minden a segge alá van téve gyakorlatilag. Sem arról nem lehet fogalma, milyen mocskos világból jövünk mi, sem arról amin Pat és én együtt átmentünk. De nem is ez a baj, hanem az az ostoba magabiztossága. Csak megcsóváltam a fejem.
- Persze, mert neked is csak "megszületni" volt nehéz, azóta minden sétagalopp. Persze, hogy azt hiszed, hogy nem fosnád le a bokád, ha Taco nem lenne ott veled egyik óráról a másikra. Amikor annyi idős voltam, mint te, én is szabadulni akartam, csak aztán elég hamar pofán baszott az élet, hogyha Apám nincs, ebben a világban százszor elpatkoltam volna.
Ja, nem ismeretlen a fiatalkori lázadás, emberként ez rablógyilkosságokban öltött testet, farkasként meg abban, hogy hagyjon már Pat a picsába, tudok magamra vigyázni. Aha, ja, hát... Kurvára nem. Mert én is roppant büszke meg önérzetes voltam nem egyszer, mentem bele a világba, csak hát, mindig jött egy erősebb farkas, aki megbaszott vagy esetleg szét, és ha még én is a jogaimmal jöttem volna, esélyesen a beleimnél fogva kötnek fel az első fára és még le is hugyozzák a testem, ha nincs Pat. Persze, hogy fáj, hogy már nincs és persze, hogy rettegek, hogy nem lesz, amikor megint szükségem lenne rá. Ezek után pedig muszáj voltam elküldeni a faszba, mert még ennyi idő után is utáltam ezekben az érzésekben vájkálni, és kicsit tényleg visszalökött a júniusba, a motorbalesetbe, az út szélén kiájultan töltött órákba. És akkor még mindig nem világos, hogy mi bajom van. Semmi bazmeg, a világon semmi! Sőt, ha már ennyire nincs más egyéb, akár elmehetnénk manikűröztetni, mert elég nyomorék a körmöm pár ujjamon!
- Dehogynem Bess, nekem ez a legrosszabb. Lófaszt kell kibeszélnem, nem kell. El kéne felejtenem, és pont nem beszélni róla, de nem segítesz benne. - legalább is nem éreztem úgy, én elmondtam, amit "ki akartam beszéni", az meg, hogy ennyi neki kevés, az már az ő patyolat csipkelelkének a gondja - Pánikbetegséged? Neked? - röttyentem fel hirtelen röviden - Akkor szerintem gyógyult vagy, mert ha a kocsis kalandunknál nem borultál ki fullra, hát nem tudom, mitől pánikolsz. A pókoktól, esetleg?
Sosem éltem meg vele pánikrohamot. Ismertem pedig a jelenséget, sokszor átéltem régen, főleg az akasztásomra várva, csak akkor még nem volt neve, meg diagnózisa. Ahogy akkor sem, amikor elvonási tüneteim voltak a heroinról. Nem mintha sokat változtatott volna bármin, hogy jól hangzó neve is van a nyomoromnak.
Elhátráltam tőle, mert sem tovább vájkálni a dolgaimban, sem tovább veszekedni, sem pedig a végén tényleg nekiugrani nem volt affinitásom. Jó, valahol sajnáltam, én azt hittem, hogy ennyi elég lesz és majd iszunk egy kávét, aztán puszi, megy mindenki, amerre lát. Én viszont arra indultam, amerre Bess már nem volt.
- Hát Bess... Sosem érdekelt igazán, hogy mások megértsenek. - tártam szét megint a karjaimat - Én nem haragszom. De még mindig nem a könyvklubbos barinőd vagyok, elmondtam, amit akartam, többet ne várj és ha nem elég vagy te haragszol... Akkor... Ez van. Lépj túl vagy utálj, amíg élsz, szarok rá.
Jelenleg úgy is tűnt, hogy ez tényleg így van, mivel minden más egyéb ellenérzésemet jó nagy lendülettel elsepertem a picsába. És hogy a részemről meglévő "nemharit" fokozzam, még el is küldtem kávézni tök nagy jó indulattal, mert hát... Ha már a társaságomat bukta, akkor legalább annyi jó élménye legyen, hogy nem valami vizezett szart iszik, amit kávénak mernek nevezni. Ennyit megtehettem. Ennél többet viszont nem tudtam és nem is akartam, még úgy sem, hogy tudom, hogy ez neki kevés.

Megjelenés