Csak amikor kiléptünk a fogadóból, akkor válaszoltam meg a kérdéseit. Nem akartam már bent túl sokat csevegni, elvégre láthatóan nem akart ott maradni, hátha kiakad a személyzet. Viszont nagyon beszélhetnékem volt most. ~ Pedig nem is ittam, mégis beszélek, mint valami buta fruska... tiszta őrület. ~ Kissé felsóhajtottam, majd fordított sorrendben válaszoltam a kérdéseire. - Nos szerintem sétáljunk, persze csak ha nincsen túl messze a hely... Mindössze olyan szép ez a reggel, hogy kár lenne kocsiban tölteni. - néztem föl a lassan egyre fényesülő égboltra. ~ Mintha angyalok festenének rózsapírt az arcára. ~ Utána visszanéztem Paulra és csak még jobban mosolyogtam. Határozottan volt benne valami megnyerő, de ez igazából megrémisztett. Én alapvetően egy nagyon racionális és magabiztos embernek tartom magam. Nem szoktam csak úgy beköltözni ismeretlenekhez, meg ilyen őrültségek... ~ Szedd már össze magad Cassie!! ~ - Amúgy a pacsmagolásban benne vagyok, habár szerintem lehet, hogy téged is hozzáfestelek a falhoz, amennyi festőművészeti vénával bírok. - nevettem fel. Közben rájöttem, hogy nem tudom merre megyünk így szépen Paulhoz igazítottam a lépteim és mellette baktattam. - Az álmokról jut eszembe... Neked van valami nagy célod? Mármint gondolom a kocsma, de más? - néztem rá kíváncsian. Közben szórakozottan lóbáltam a táskám. Nem volt benne túl sok cucc, úgy terveztem majd itt bevásárolok, miután beszéltem a protektorral. ~ Tényleg, nagyon remélem nem lesz baj azzal, hogy nem azonnal hozzá mentem... ~ Aztán rájöttem, hogy megint túl sokat aggódok hülyeségeken és felesleges dolgokon. Szóval gondolatban felképeltem magam és csak élveztem a pillanatot.
Elindultunk szépen, lassan, egymás meleltt az utcán. Örültem, hogy magunk mögött hagytuk az O’connorst, egy ilyen csodás reggelen vétek bent tartózkodni. Ahogy mosolyogva rám néz, én attól tartok, hogy a szívem is kiugrik a helyéről, úgy dobog, akár egy őrült, és még az is lehet, hogy ő meghallja, legalábbis én annyira hangosnak érzem. De miért, a fenébe is, ezt szeretném én tudni! Alig ismerem, és hiába gyönyörű, kedves és láthatóan nem ostoba, de azért a nők nem szoktak mindig ilyen hatást kiváltani belőlem. - Érdekes lesz, mert már ketten vagyunk ekkora művészek – feleltem. – Legalább jól fogunk szórakozni. Lehet, hogy talpig festékesek leszünk, de az kit érdekel, nem igaz? – Próbálok normális arcot vágni, és elérni, hogy ne úgy nézzek rá, mintha kedvem lenne itt helyben fölkapni és pörögni az utca közepén. De hogy miért, azt esküszöm, meg nem tudom mondani. Próbálok minél lassabban lépkedni, hogy kiélvezhessem a társaságát és ezt a reggelt is. A kérdése nem lep meg igazán, már számítottam rá egy ideje, legalábbis azóta, hogy először felhoztam a kocsma témáját. Az emberek nehezen hiszik el, hogy valaki arról álmodik, hogy részeg vagy józan embereket tesz részegebbé, de nekem sem ez minden álmom igazából. - Néha gondolkodok azon, hogy írok egy könyvet. Regényt, bár a fene sem tudja… Mindenképpen távoli terv, ha engem kérdezel. Előtte összeszedem az életem apró darabkáit és újra összerakom őket. Az, hogy te beköltözöl hosszú ideje az egyetlen jó dolog, ami történt velem. – Nem akarom leterhelni ezzel, az utolsó két mondat igazából csak kicsúszik, és nem is úgy gondolom, ahogy mondom. Próbálom helyrehozni a dolgot, így aztán felé nyújtom a kezem. – Megengeded, hogy én vigyem a csomagod. Lovagias imázsom nem bírja elviselni, hogy egy gyönyörű nő cipekedjen, amíg én itt sétálok üres kézzel – mosolygok rá, jelezve, hogy maradéktalanul megbízhat bennem, nem fogok elrohanni a csomagjával, hogy aztán bottal üthesse a nyomomat.
Minden annyira szép és meseszerű, hogy az már szinte hihetetlen... ~ De viccen kívül, vajon mi ez a furcsa álomszerűség? ~ Ha hittem volna abban, hogy el tud varázsolni engem valaki, akkor most arra gyanakodtam volna, hogy egy undok kis kövér angyal fenékbe lőtt minket a nyilával. Ellenben mivel én szoktam varázslatokkal dobálózni, így ebben nem igazán hittem. Maradt tehát egy szó: Megmagyarázhatatlan. A szavaira nem bírtam ki mosolygás nélkül, főleg ahogy elképzeltem a két nyakig festékes emberkét, akik vigyorogva állnak azzal a pamacsukkal... Vicces kép volt, annyi szent. - Engem nem zavar. Egy kis festékbe még nem halt bele senki... - vonom meg a vállam. ~ Maximum majd mind a ketten napokig dörzsöljük magunkat, vagy úgy fogunk kinézni, mint a bohócok, dehát megesik az ilyesmi... ~ Azt viszont már őszinte érdeklődéssel hallgattam, amit mondott. Aranyos volt, ennél jobb szó nem jutott az eszembe. Olyan szomorkásan és elhagyottan aranyos. Nem tudom miért, hiszen nem volt semmi racionális oka, de máris kedveltem, pedig még alig ismertem. - Szerintem ez jó terv. Sok erőt kívánok hozzá, egy könyv megírása ugyanis nem kis munka. - bólintottam csak úgy magam elé. - Mellesleg nagyon remélem, hogy pozitív élmény lesz, és nem bontom le véletlenül a házat az első napon... - nevettem enyhe aggodalmas felhanggal. Majd a táskás dolognál először vissza akartam utasítani, a táska tényleg nagyon könnyű volt, de végül mégis odaadtam. Nem tudom miért, de élveztem ezt a lovagosdit. Hiába nem volt nehéz a táska, azért egy mosollyal átnyújtottam neki, mintha legalább egy ötvenkilós terhet kellett volna cipelnem eddig. Aztán felnézte az égre, ahogy teljesen felvirradt, ahogy feljött egy új nap. Ezerszer láttam már ezt, mégis gyönyörű volt. Csak úgy félig komolyan, félig kíváncsian az ég felé nézve kérdeztem meg. - Paul, hiszel te a varázslatban? - ezt arra érthette, amire akarta, érthette szerelemre, de igazi varázsra is. Bármit felel, abból sokat tudhatok meg.
- Na látod, az embernek néha muszáj bohócot csinálnia magából, hogy emlékezzen az életére. Mire mennénk e nélkül? – mosolygok vissza rá. Nos, legalább a festést lerendeztem. Már csak találnom kell valakit, aki elintézi a külső részeket, hogy ne úgy nézzenek ki, mint valami horrorfilm külsős helyszínei, és már készen is leszünk. Ha csak arra gondolok, hogy megnyithatom végre a kocsmát, már elf is fog az izgalom. Milyen jó lesz a pult mögött, hallgatni az emberek mindennapi gondjait és italokat kiadni. Tényleg ennyi kellene nekem a boldogsághoz? A válasz baromi egyszerű: egyelőre részben elég lesz. Ha Cassie ott lesz, ha láthatom és hallhatom énekelni, akkor baromi jó lesz az egész. - Tudom, hogy nem kis munka, de ha lesz valami készen, azt te olvasod először, rendben? – kérdeztem, és megálltam, hogy átkaroljam a derekát. Nem lett volna valami jó ötlet. A fenébe, szeretném én azt tudni, hogy miért érzem magam úgy, mintha éppen valami rózsaszín álomban rohangásznék föl-alá? – Ó, legfeljebb újjáépítem. Ezen semmi nem múlik – mondom nevetve. Átveszem a táskát és egy nagyon enyhe rázással ellenőrzöm, hogy van-e benne bármi törékeny, majd átvetem a vállamon és hozzá igazítom a lépteimet. Igazán élvezem ezt a reggelt, van valami varázsa. Bár lehet, hogy csak azért látom ilyennek, mert jó a társaságom, és elgondolkodtat az ilyesmiken. - Varázslatban? – kérdezem. – Mármint milyenre gondolsz? Mert valahogy nehezen veszi be a gyomrom, hogy Hári Péter a varázspálcájával rohangál föl-alá… Ellenben azok után, amiket láttam a világban azt kell gondolnom, hogy létezik valamiféle varázs, legalább a felszín alatt. Olyasmi, amit mi emberek táplálunk és pusztítunk, de ezt nehéz elmagyaráznom, amíg nem láttál szétbombázott falvakat és utána jól gondozott kerteket. Azt hiszem az olyan helyeken, ahol az embereknek van lehetőségük szeretni születik mágia. Ahol gondoskodnak, ahol barátságosak, ott szintén születik mágia. Ki tudja, talán ez tartja egyben a világunkat. Ellenben abban is biztos vagyok, hogy az óceánon túl mi mindent megteszünk, hogy szépen, lassan kipusztítsuk ezt a fajta mágiát. És akkor vajon mi történik majd? Nem tudom, de szeretném, ha azon a napon, legyen bárki ott a felhők között, irgalmas lenne hozzánk… - Elhallgatok, mert a szavak úgy törtek fel belőlem, mintha holmi beszédet tartanék. – Azért ezek után könyörögve kérlek, hogy ne nézz közveszélyes őrültnek. Annyira azért nem vagyok vészes, csak egy kicsit, ha nekiállok marhaságokat beszélni. – Csak reménykedni merek abban, hogy sikerült kimagyaráznom magamat. De miért is? Egyszerűen csak azért, mert nem akarok őrültnek tűnni. Valahogy nem viselném el, ha sikítva rohanna el tőlem.
- Nos igen. Azt hiszem, aki nem tud nevetni, aki nem tudja értékelni az élet vicces oldalát, az nem is él igazán. Ha egész életemet savanyú-fanyarú arccal kéne leélnem, abba beleőrülnék biztosan... Csóváltam meg szomorkásan a fejem. Emlékeztem még a szomorú időkre és a halálvágyra, ami akkor fészkelt a szívemben. Van úgy, hogy az ember eljut arra a pontra, amikor már nem látja a jó, csak a rossz dolgokat. Arra a pontra, amikor már a halálra is megváltásként tekint. Furcsa miért jutottak eszembe ezek most. Talán a boldogság kontrasztja ébresztette fel őket most bennem. Most, hogy boldog voltam, egészen máshogy láttam azokat a sötét időket. ~ A rosszat is látni kell, hogy értékelni tudja az ember a jót... ~ - Rendben, igényt tartok az első példányra. - mosolyogtam, de közben komolyan gondoltam, a mosoly mögött tehát komoly elhatározás lakozott. Akkor viszont felnevettem, amikor azt mondta, ujjá építi a kocsmáját, ha lerombolom. Erre nem tudtam mást reagálni, csak nevettem, mint valami gógyis. Amikor elért a varázslatig, már egészen feszülten figyeltem. Jó, nem azzal az aggodalmas feszültséggel, csak azzal a nagyon koncentrálós feszültséggel. Nagyon kíváncsi voltam rá, mit mond. Persze nem a mágiáról beszélt, de amiket mondott, abban is volt valami. Én máig hittem benne, hogy a nyomorból született a varázs bennem, hogy azért kaptam, hogy kárpótoljanak valamivel a szörnyű helyzetért, amibe beleszülettem. Persze lehet ez nagy hülyeség, de hittem benne régen, talán még ma is... - Dehogy nézlek őrültnek Paul. - csóváltam a fejem. - Inkább úgy gondolom, hogy örülök, amiért ilyen fontos gondolatokat megosztasz velem. Én is hiszek ebben. Elhiszem, hogy szükség van jóra, mert anélkül a világ káoszba fulladna. Ez talán egy egyszerűbb mágia, mint Harry Potteré, akinek a dolgait mellesleg én is nevetségesnek tartom... Viszont az egyszerű mindennapi mágia gyakran éppen olyan fontos, mint a nagy birodalmakat mozgósító mágia. Már persze, ha létezne... - tettem még hozzá, én a majd száz éves mágus... ~ Nos igen, cseppnyi irónia azért van a világon... ~ Hirtelen megint aggódtam egy kicsit, a rendes mániákus énem legszívesebben szaladt volna a protektorhoz jelentkezni és közölni, hogy itt vagyok. A kalandvágyó énem, akinek létezéséről eddig nem is tudtam, ennek ellenére lecsapta és elküldte a búsba.
- Hát igen, abba azt hiszem, hogy én is – mondom, majd eszembe jutott a két régi törzsőrmesterem. Na ha valakik, akkor ők nem tudták értékelni az élet vicces oldalát. Istenem, még mindig érezni vélem a latrinák bűzét, amit ki kellett pucolnom háromszor a héten, csak azért, mert nem tudtam tartani a rettenetesen nagy pofám. Ezért volt jó dolog őrmesternek lenni. Igazából ha az ember gondosan elkerüli a tiszteket, akkor nem eshet semmiféle baja, a saját rajában pedig ő a jóságos Atyaúristen maga. Csakhogy még az Atyaúristen sem képes húsködből embert varázsolni. És azt hiszem, életem egyik legfőbb tanulsága ez volt. Amikor nevet én felvont szemöldökkel nézek rá, mert egy pillanatig nem értem, hogy pontosan min is. Jó, meglehetősen durván próbálok nyomulni jelen pillanatban, de azért nem ennyire, azt hiszem, szóval… Persze képen már sokszor röhögtek. Volt az a csaj, azt hiszem Aurora, vagy valami ilyesmi neve volt. Kis harctéri ápolónő volt, de határozottan jól nézett ki, kedves is volt, meg minden. Megpróbáltam felszedni, és a vége az lett, hogy a nyakamra borított egy ágytálat. A nők valamiért szeretnek ágytállal verni. Az, hogy nem néz őrültnek, az jól esik. Igazából hihetetlenül megkönnyebbülök, amikor azt mondja, hogy örül, amiért megosztottam vele ilyesmit. Lelki szemeim előtt már vizionáltam, hogy rohan a legközelebbi kórházba, hogy aztán az életem hátralévő részét kényszerzubbonyban tölthessem. - Ki tudja, lehet, hogy létezik – mondom, és majdhogynem megvonom a vállam, de inkább nem teszem. Ez egy meglehetősen komoly beszélgetésnek ígérkezik, amit nem akarok egy vállrándítással elintézni. – Én még nem láttam bizonyítékát, de az biztos, hogy ebben a városban van… valami, amit lehet, és nagyon fontos megjegyeznem hogy csak lehet, hogy emberfölötti, talán mágikus, fene sem tudja. Abban teljesen biztos vagyok, hogy így vagy úgy, de hamarosan a végére járok a dolognak. És… Itt balra – mondom, majd el is fordulok balra a sarkon. Mostantól csak egyenesen kell menni és tizenöt percen belül el is jutunk a kocsmához. Na, azt hiszem az egy igazi próbatétel lesz. Ha én nem gyulladok meg szégyenemben, esetleg nem nyel el a föld, akkor jó világ van, ha pedig ő nem fut el nevetve, akkor még jobb. - Egyébként az én terveimről már volt szó, de mi a helyzet a tiéddel? Biztos szeretnél valamit, biztos álmodozol valamiről – mondom, és ismét gyönyörű szemeire pillantok. Istenem, azok a szemek rabul ejtettek…
~ Szóval van ebben a városban valami természetfeletti? Itt sétál melletted... ~ Igazából lelkiismeret furdalásom van. Olyan rossz érzés, hogy nem mondhatom el neki. Nem szabad, mert ez nem az ő világa. Addig jó neki, amíg nem tudja, hogy a szörny az ágy alatt valóságos. Hogy vérfarkasok és varázslók törik meg a józan ész törvényeit, hogy évszázadokat élve a természet alapvető szabályaival harcra kelve tevékenykedjenek. Szívesen elmondanám neki, mert rossz nézni, ahogy kínlódik, hiszen egyértelműen érzékel valamit, de nem érti mi lehet az... Kicsit mintha magamat látnám. Mondjuk én kezdetektől fogva szinte ösztönösen használtam a mágiát, de hasonló volt. Tudtam, hogy más vagyok, hogy a világ más, mint aminek ők látják, de ezt nem mondhattam el nekik, vagy ha el is mondtam őrültnek néztek. Itt és most döntöttem el, hogy egyszer elmondom neki az igazat. Majd megbeszélem a többi őrzővel, vagy valahogy megoldom, de el fogom neki mondani. Nem szerettem hazugságban élni. - Nos sok sikert kívánok Paul, remélem egyszer megtudod az igazat. - mondtam komoly pillantással. Nem tudom, mit olvasott ki ebből a pillantásból, a smaragdszín szemem sötét kútjából, talán többet, mint kellett volna, de reméltem nem kérdez rá, mert többet nem mondhattam. Közben elfordultam a megadott irányba és továbbra is mellette baktattam. Csak a cipőm sarkának ritmikus koppanása törte meg a csendet egy jó darabig, amíg gondolkoztam. - Nem tudom, igazából nincs semmi különös. Öreg vagyok én már az álmodozáshoz... - nevettem fel haloványan, majd a szemem sarkából rápillantva folytattam. - Én csak tanulni szeretnék. Az életem egy tanulás, hogy minél többet megtudjak és fejlesszem magam. A vagyont elvehetik, a barátaid elhagyhatnak, de amit megtanulsz, az a tied marad, én ezért tanulok. - mondtam csendesen és komolyan. ~ Mindent meg fogok tanulni, amit csak tudok. Az élet örökös tanulásból áll... Én pedig esélyt kaptam rá, hogy tanuljak, tehát nem szalasztom el ezt az esélyt. ~ Közben figyeltem a tájat, próbáltam megjegyezni merre megyünk, hogy ne legyek annyira elveszve ezen az idegen helyen. Persze ehhez még idő kell, de időm az volt, éppen elég.
Olyan szomorúnak tűnik. Nem tudom, hogy mi lehet a gondja, amiért olyan, akár egy őszi esőben hajladozó rózsa. Főleg az utolsó mondata, amit sehogy sem tudok elhelyezni magamban. Mi van? Főleg mert olyan komoly a pillantása, és a zöld szemekbe nézve látom, hogy nem mond el nekem valamit. Ez nem zavarna igazán, főleg akkor nem, ha nem ennyire pitiáner ügyről lenne szó. Ilyenekben minek titkolózni? Mitől fél vajon? - Egyem a kicsi kukacod, drága! Hogy jutott ez éppen most eszedbe? – kérdezem a réges-régi gyerekkori mondást felidézve, amit még én és Lily használtunk egy boldogabb időben. Olyan időben, amikor a halál még távolinak tűnt, és, bár egyikünk élete sem volt habostorta, azért azt hittük, hogy a holnap, vagy egy távoli jövő majd fényes lesz. Emlékszem a régi játszótérre, ahol az utolsó órákat töltöttük együtt, mielőtt elköltöztem volna New Yorkból. – Tudod mit? Felejtsd el, hogy bármit is mondtam. Ha meg akarod tartani, akkor a tiéd a dolog. Énnekem is vannak titkaim, és egy napon szeretném is fölfedi majd őket. Egy napon, de nem hiszem, hogy most. - Ha te öreg vagy, akkor én mégis mit szólhatnék? – kérdeztem és rámosolygok. – Én valamiért mindig hadilábon álltam a tanulással, bár az anyagban történt, mérföldes ugrások következtében annyi esélyem volt leérettségizni, hogy arra még rágondolni is színtiszta öröm. Sosem értettem egyet a tanáraimmal sem. Mire az utolsó év végére értünk, érdekes helyzet alakult ki néhánnyal kapcsolatban. Én elvégeztem a munka oroszlán részét. Üvöltöttem! Persze csak a parázs viták keretén belül, de akkor is többször végeztem az igazgatói előtt, megnehezítve saját életemet. Pedig még alapvetően problémás gyerek sem voltam. Azt hiszem csak egy jó tanár kellett volna, hogy megértse: engem nem érdekel a matek, a fizika és a többi ilyesmi. – Lemondóan sóhajtok, majd úgy döntök, hogy jobb csendben maradnom. Megyünk tovább és elérünk egy ponthoz, amin már reggel is megakadt a szemem, de valahogy nem sikerült rendesen elolvasnom. Egy szimpla grafiti volt ott, egy felüljáróra festve. Sosem szerettem ezeket, bár voltak egészen művésziek is köztük. - „Én roppant szép vagyok, el is ájulok a gyönyörűségtől minden reggel, amikor a tükörbe nézek. Aztán csörög az ébresztőóra, és felbéredek.” – olvasom föl hangosan. – Imádom a mai fiatalságot. Van önbizalmuk, az egyszer biztos… - mormogom magam elé. Ha bárki az én kocsmámra fest ilyeneket, akkor eltöröm a kezét és utána a szájában tartott ronggyal szedetem le. Ráadásul még helyesen írni sem tudnak a kis szemetek…
Egy pillanatra megdöbbenek, igen különös szófordulat az, amit Paul használ. ~ Vagy lehet, hogy én vagyok túl vén és nem vágom ezeket a szlengeket? Eh, a fene tudja... ~ Szóval a kis kukac dologra nem reagálok, elvégre tudtommal olyanom még nincs, minden esetre kissé elmosolyodom a döbbenet után, mert vicces a dolog, csak kissé meglepett vele. - Nem, ennél bonyolultabb a dolog... De ígérem egyszer elmondom, akkor viszont ne nevess ki. - fenyegettem meg játékosan az ujjammal, habár a torkom előre összeszorult, hogyha arra gondoltam hogyan fogom megoldani, hogy egy embernek beszélhessek a dolgainkról. Az pedig még veszélyesebb, hogy mégis hogyan fog reagálni arra, hogy egy vénségesen vén boszorkány vagyok. ~ Nos majd kiderül... addig is élvezzük ki a rendelkezésünkre álló időt. ~ Azon pedig csak mosolygok, hogy öregebbnek tarja magát nálam. Szerintem jóformán az üknagymamája lehetnék hiszem szerintem hetven év legalább van közöttünk... ~ Huh, ez így nagyon durván hangzik... ~ Minden esetre inkább nem reagáltam rá semmit. Amennyire lovagiaskodik, talán szerencsére nem kérdezi meg hány éves vagyok, mert nem szeretnék már megint hazudni, de az igazság sem jobb sokkal annál... A tanulás viszont végre egy semlegesebb téma volt, így arról nyugodtan tudtam nyilatkozni. - Nos igen, úgy valóban nem lehetett könnyű.... Azt hiszem nagyon sok múlik a tanárokon. Ha kifogsz egy szemét alakot, lehet benned bármennyi tehetség, soha nem fogod megtanulni, amit nem is akarnak megtanítani neked... Közben elértünk ahhoz a fura graffitihez, amin csak felvontam a szemöldököm. - Nos igen... Habár ez szerintem pont hogy önbizalomhiányról árulkodik, vagy egyszerűen csak furcsa mentalitásról. Hiszen a gyerek csak álmodja, hogy szép, a valóság minden reggel megöli ezt az álmát... - könnyedén vállat vonok. - Ilyenkor szoktak pszichiátert hívni. Szerintem hozzám is hívtak volna, ha nem akkor és ott születek, ahol és amikor. Így csak kiutált mindenki, nem is próbáltam "megjavítani".
- Nem foglak. Sosem nevetnék ki gyönyörű hölgyeket. Tudod, a sokat hangoztatott lovagias imázsomra is gondolnom kell, mert akkor mi lenne belőle? – nézek rá és kedvesen próbálok mosolyogni. Imádom játszani a fényes páncélzatú lovagot. Segít-e ez azon, hogy egy olyan háborúban vettem részt, ahol a becsület és a tisztesség halálozott el legelőször? Nem hiszem. Tehetek bármit, próbálhatok hősnek, fényes páncélzatú lovagnak tűnni ez előtt a nő előtt, az akkor sem fogja elfeledtetni velem, hogy mik történtek odaát, hogy miket láttam és igen, néha miket tettem. És a legrosszabb, hogy mindezért csak magamat tudom hibáztatni: én voltam az, aki részt akart venni az egészben. - Nem csak a tanárokkal volt a hiba – mondom, részben azért folytatva a témát, hogy elűzzem a képet, ahogy betörjük egy család házának ajtaját az éjszaka közepén, a gyerekek sikoltoznak mi pedig kivonszoljuk az apjukat zsákkal a fejét és az első sikátorban jól összeverjük. Mind a mai napig nem tudtam meg, hogy mi volt a bűne a fickónak egészen pontosan. – Az én attitűdöm sem volt hibátlan, belátom. Jobban figyelhettem volna, nem kellett volna annyira lázadnom. Akkoriban szerettem volna megváltani a világot, csak úgy a Rock’n Roll szellemében. Istenem, ez akkoriban volt, amikor szöges bőrkabátban jártam és hosszú hajam volt… - Fölnevetek az emlékek hatására. Még mindig rock és metál mániás vagyok, de mostanra legalább szocializálódtam annyira, hogy levágom a hajam és nem üvöltöm végig az utcán, hogy „a Rock katonái egyre többen lesznek”. A grafitis szövegre inkább nem is szólok semmit. Igazából csak dühös vagyok miattuk, mert szerintem a felfirkált szövegek csak elrontják a közterületek szépségét. Vannak képes, amelyek egészen szépek, de a többségük embertelenül ocsmány és idegesítő. Ellenben a távolt kémlelve végre megpillantom a sarkot, szinte tökéletesen a város szélén, ahol ott áll a kocsma, bár még meglehetősen messze van tőlünk. Mennyi lehet még? Ha ilyen tempóban haladunk tízre talán meg is érkezünk. - Ott, látod? – mutatok a düledező, tetővel borított romhalmazra emlékeztető kocsmára. – Nos, stabilabb, mint kívülről látszik és a belső tér már egészen jó… Esküszöm jobb, mint amilyennek innen tűnik. – Mondom, és ez tényleg igaz. Belül már egészen otthonom, és fél hónapon belül talán kész is lesz.
- Hmmm ebben van valami. - mosolyodtam el. - Azt hiszem ezentúl csak lovagokkal leszek hajlandó beszélni, hátha ők nem néznek őrültnek, vagy legalábbis nem mondják ki. - vontam vállat. Nem kellett volna így túlragoznom a témát, de már nem vonhattam vissza a szavaimat. Azt hiszem egy nehéz beszélgetés lesz ez a mágiás dolog, de maximum kitesz, vagy őrültnek néz. A szomorú az, hogy én ebben az esetben megtehetem, hogy mindent elfelejtsen, hogy elfelejtse azt is, hogy léteztem... ~ Milyen szörnyű... eltűnnék úgy, hogy soha nem is emlékezne rám, mintha nem is léteztem volna, csak egy szörnyű őrült álmában... ~ A szívem egy kissé elszorult erre a gondolatra, hogy olyan vagyok, akár egy tünékeny szellemalak. - Szöges bőrkabátot? Biztosan viccesen festhettél úgy... - nevettem fel. Én átéltem már pár furcsa dolgot, nem lepett meg, szerintem mindenkinek volt egy lázadó korszaka. ~ Leszámítva engem... ~ Nos igen, azt hiszem betegesen pedáns mintadiák vagyok. Tizenöt éves korom óta soha nem lázadtam, folyamatosan tanultam és vizsgáztam. A zene volt az egyetlen hobbim és már azt sem űztem egy ideje. Talán tényleg nem voltam normális és nem csak a mágia miatt... - Még mindig szeretnéd megváltani a világot, vagy már feladtad? Vagy esetleg csak más fegyvert választottál, mint a hosszú tincsek? - kérdeztem halovány mosollyal. Közben elmutatott a távolba, én pedig erőltettem a szemem, hogy meglássam a kocsmát, amit mutatni akart. Láttam valamit, valami kis romocskát. ~ Nos igen, valóban kissé romos állapotban van, de biztos megoldható. ~ - Annyira nem vészes. Amíg nem esik a fejemre egy tégla én nem aggódok. - mosolyogtam rá, habár közben arra figyeltem, hogy minél jobba szemügyre vehessem az épületet.
Nem tudom megállni, hogy ne gondoljak a titkára, és arra, hogy vajon mekkora terhet hurcolászhat magával. Persze igaz, hogy mindannyiunknak vannak titkai, de vajon milyenek? Én például elmondom bárkinek, aki kérdezi, hogy miért hagytam ott a sereget, de nagyon kevés ember tudja, hogy miket tettem, amíg ott voltam, és még kevesebben tudják megállni, hogy nem nézzenek rám szörnyetegként utána. Talán majd Cassandra egy napon kiérdemli, hogy eldaloljam neki az óceánon túli kalandjaimat, és ha akkor nem akar majd eltűnni az életemből, akkor tudni fogom, hogy ez a nő a tökéletesség maga. Még Lily sem képes a szemembe nézni azóta, hogy elmondtam neki mindent. A háború megváltoztatja az embereket, ráadásul nem a jó irányba. - Annyira nem volt vicces, bár szerintem szánalmas sem. Igazából élveztem azt a korszakot, amikor teljesen mindegy volt, hogy mi történik, csak menjünk tovább, zúzzunk és éljük az életünket úgy, ahogy nekünk tetszik. Bár ezzel a mentalitással a barátkeresés egy igazán könnyű munka volt, képzelheted. Mindenesetre én nem bánom az életemnek azt az időszakát, sőt, ha valaki a hátsóm alá tolna egy Harley Davidsont, akkor talán megint rám találna az a korszak. – Fölszabadultan nevetek föl. – El tudod képzelni, hogy milyen fejet vágna ez a kisvárosi népség, ha a főutcán egy olyannal vágtáznék végig? Ó, istenem, már az arcuk miatt megérné! A világ megváltásával kapcsolatban meg csak annyit tudok mondani, hogy megpróbáltam. Tényleg azt hittem, hogy a seregben lesz lehetőségem valami jóért küzdeni, de rá kellett döbbennem, hogy nem biztos, hogy mi vagyunk a jó fiúk. Odamegyünk egy olyan térségbe, ahol semmi keresnivalónk, halomra ölünk embereket, akik sehol sincsenek hozzánk képest és mindezt miért…? Azt ne hidd, hogy a megtorlásért, vagy egyes népek, népcsoportok fölszabadításáért. Ez már régen nem erről szól. Tudod, hogy miről szól? Egy rakás beteg emberről, akik kiélik a még betegesebb vágyaikat, jó messzire otthontól. Hát erről. Amit a házról mond, azon már-már horkantás szerűen fölnevetek. Azt hiszem nem most kellene elmondanom, hogy az első pár napban, amikor beköltöztek gerendák potyogtak az égből? A tető volt az első, amit megcsináltattam azon a helyen, és még mindig büszke voltam arra, hogy milyenre sikerült. Mindenesetre nagyon jól esik, amit mond. - Akkor gyere, már tényleg nincs annyira messze. Ha meg a fejedre esik egy tégla, akkor szobát is cserélhetünk akár. Az enyémben bizonyítottan nem pattog, és a barátom, aki ott lakott a másik szobában sem panaszkodott igazán.
- Igen, biztos vagyok benne, hogy megvan a szépsége az efféle laza és könnyed életnek... És akkor és ott rájöttem, hogy én nem lennék elég bátor ahhoz, hogy így éljek. Félnék tőle, hogy nem tudom mit hoz a holnap, hogy nem tudom kikhez tartozok, nem tudom hová tartok és mit fogok tenni. Néha túlságosan is precíz voltam, de nekem ez volt a mindenem, nem élhettem a precizitásom nélkül. - Habár azt hiszem nekem nem menne, túl félelmetesen hangzik, hogy nincsen semmi szabály... - néztem rá szomorkásan. - Tudom, őrült dolognak hangzik, de én gyáva vagyok ahhoz, hogy ilyen spontán éljek. Nekem az élet szabályok halmaza, amiket betartok, amik szerint élek. Könnyeden megvontam a vállam. Vessen meg érte, én akkor is félnék. Csodáltam érte, amiért be merte vállalni. - Azt hiszem el tudom képzelni... Az emberek imádják a látványosságokat, imádják ami feltűnő, és amit megbámulhatnak... - itt egy pillanatra harag színezte az arcom. Tünékeny volt, de vegytiszta gyűlölet. A szívem mélyén, az aranyos külső és a szabályok szeretete mellett utáltam az embereket. Nem az egyes embereket, mint például Paul, sőt, őt határozottan kedveltem. Nem, én az emberiséget gyűlöltem, azt a kegyetlen állatot, aki kicsúfolt és kivetett magából, mert más voltam. Legszívesebben a szemébe köptem volna, hogy menjen a fenébe, nekem aztán nincs szükségem rá. De elnyomtam ezt a sötét késztetést és csak szomorkásan biccentettem arra, amit Paul mondott. - Igen, a háború az egyik legundorítóbb és legsötétebb dolog a világon. A háború egy olyan borzalom, amire nincsenek szavak... amikor emberek halnak meg eszmékért... Szerintem ostobaság az egész. A háború csak egyeseknek hoz hasznot, a legtöbb embernek szenvedést és kínt jelent. - néztem rá szomorúan. Volt valami rejtett fájdalom abban, ahogy erről beszélt. amennyire ismertem, ami persze nem volt sok, ő nem olyannak tűnt, aki élvezte az öldöklést, inkább olyannak, aki szenvedett miatta. Legszívesebben megöleltem volna és megmondanám neki, hogy a borzalomnak vége, már nem másíthatja meg a múltat, csak magát kínozza azzal, ha ezen rágódik. De közben elérünk a kocsmáig, szóval még egyszer szemügyre veszem a külsőre valóban nem túl bizalomgerjesztő épületet. - Nos igen, egy kevés renoválás még ráfér... - mosolyodtam el. - De határozottan sok lehetőség van benne. Mellesleg ne aggódj, a kövek félnek tőlem, és különben is, rossz pénz nem vész el. - vontam vállat.
- Igazából meg tudlak érteni. A szabályokat én is szeretem most már. Beleverik az emberbe a seregnél. Nem tartalak gyávának... – mondom, és csak jobban imádom ezután ezt a csajt. – Persze néha van eset, amikor a szabályok széthullnak. Láttam már ilyet nem is egyszer, őrmesterként pedig magam csináltam néha hülyét a parancsnokságból, hogy épségben kihozzam az embereimet a bajból. Jól meg is kaptam érte a magamét, de még ők is képesek eltekinteni a szabályzattól, ha a végeredmény kielégítő. Elhallgatok, mert egy pillanatra megrettenek attól a vegytiszta gyűlölettől, amit az arcán látok. Uramisten, mit mondtam, amivel kiérdemeltem ezt? Nekem szánta vajon? Nem tudom, de akkor is megrémített. Vicces módon talán még vonzóbbá is tette. Hogyan lehetséges ez? Istenem, nem vagyok teljesen normális, attól félek. Most hosszasan boncolgathatnám, hogy pontosan miért nem, de inkább nem teszem, és próbálok arra fókuszálni, hogy vajon mit gyűlölhet rajtam. Motorosok csapták el a macskáját, vagy mi? - Félreértettél. Nem gyűlölöm a háborúkat. Az értelmetlen háborúkat gyűlölöm. Vannak olyan háborúk, amiket meg kell vívni, történelmi helyzetek kibogozására, honvédelem végett vagy hasonló. Csak nem veszi be a gyomrom, hogy olyan országok népét kínozzuk, akik nem tettek ellenünk semmit sem, csupán rossz helyen élnek. A legrosszabb az egészben az, hogy még csak nem is a saját országunkért tesszük… - mormogom. Nem akarok igazából erről vitatkozni, mert lehet, hogy a csaj mániákusan pacifista, én meg talán elüldözném ezzel. Időközben elértük a kocsmát, én pedig megálltam és figyeltem az egyértelmű reakcióját. Egy kicsit féltem, egyrészt legutóbbi mondataim miatt, másrészt meg azért, mert nem akartam, hogy sikítva elmeneküljön, amikor meglátja. - Egy hónapon belül megnyitom. Ez most a legújabb határidő. – Igazából eddig főleg szűkítettem a dolgot. Sokat ugrott a munka, amikor Lily itt járt. – A rossz pénz miatt nem aggódnék, de te határozottan nem vagy „rossz” – mondom, és közben rámosolygok, majd kitárom az ajtót, hogy bevezessem. – Mint mondtam belülről szebb. Csak utánad, szép hölgy.
- Persze, a szabályok néha szétesnek... de, nos én igyekszem egyben tartani őket, úgy valahogy biztonságosabb az élet. - mondtam szomorkás mosollyal. És hálás voltam érte, hogy nem tart gyávának, én ugyanis annak tartottam magamat. Nagyon, de nagyon gyávának. Féltem igazán élni, igazán érezni, hogy élek... felhagyni minden szabályos és hátköznapi dologgal és csak úgy élni bele a nagyvilágba. Aztán hallgattam amit a háborúkról mond, és igaza volt, de én akkor sem szerettem a harcokat. Persze tudtam, hogy az emberek között rengeteg a konfliktus és vannak helyzetek, amikor a háború elkerülhetetlen. Én szívem szerint mégis akkor lettem volna boldog, ha nincsenek háborúk. Persze tudom az egy színtelen unalmas és puhány világ lett volna, de mégis... gyűlöltem látni a veszteséget az emberek szemében. Nem tudtam elnézni az asszonyok fájdalmát, a gyermekek kínját, akik elveszették az apjuk... vagy a lányokat, akikhez soha nem tért vissza a szerelmük. De végül csak bólintottam arra, amit mondott. Elnéztem a messzeségbe, mintha ott látnám a fegyverek fel-felvillanó torkolattüzét... - Igen, a háborúkból túl sok az értelmetlen.... - mondtam szomorúan, de végül rá néztem, az arcomon még mindig az az elrévedő mosoly ült, de hamar összeszedtem magam. A figyelmem inkább a még kissé romosnak tetsző kocsmára fordítottam és alaposan szemügyre vettem. - Hmm egy hónap.... Nos lesz rajta mit csinálni, de szívesen segítek, hogy betarthasd a saját határidőd. Az embernek a saját szabályait nem szabad elvégre megszegnie... - mosolyodtam el, immár szívből. Aztán vetettem még egy pillantást az ajtóra. Nem kételkedtem vagy ilyesmi, csak még egyszer szemügyre vettem a helyet. Aztán beléptem, elsőként, remélve, hogy nem súlyt halálra egy tégla. ~ Mondjuk nem tudom miért aggódok, bármikor az ember fejére eshet egy zongora... az élet nem habostorta.. ~ Belépek tehát az ajtón. Kissé körbenézek bent, ahol valóban jobb a helyzet, mint amit a külső alapján várna el az ember. Azonban végül a lakásra is kíváncsi vagyok, nem tehetek róla, de mindig is kíváncsi természetű voltam. Tehát fölcaplatunk az emeletre.
Legszívesebben zászlót lengetve pattognék, és közben üvölteném, hogy "még élek, még élek!" Ez csak azért nem tettem meg, mert az tuti, hogy a kurta mondat felénél már nyisszantanák is le a fejem. Ilyen a formám, nincs mit szépíteni rajta. Szép idő volt, korántsem olyan meleg, mint az év ezen szakában New Orleansban, vagy Washingtonban lenni szokott, ám ettől függetlenül nem húztam fel a bőrdzsekim cipzárját. Jól esett az a kis szél is, ami az arcomba fújta a sétálóutca üzleteiből, kávézóiból, pékségeiből és egyéb boltjaimból a különböző illatokat. Nem volt bestiám, de az érzékszerveim attól még jól működtek, és ebben a vérvonalam is sokat segített. Legalább arra a kevéskére hadd támaszkodjak, amim még volt. Elgondolkodtam azon, hogy vajon nem kéne-e beszereznem pár fegyvert arra az időre, amíg még ilyen harmatosan állok erőnlétügyileg. Az egy dolog, hogy eddig elvoltam nélkülük, ám itt Fairbanksben szerintem jobban jár a farkas lánya, ha bestia nélkül is tud boldogulni. Nem szeretném, ha egy reggel a nap kitépett torokkal találna rám egy árok partján. Igaz, hogy unalmas, semmitmondó hírek voltak az újságban, de nem a saját hullámmal akarta feldobni a lapot. Nem hittem volna, az utolsó napok lesznek ilyen húzósak, ezen már csak az elsők tettek túl, amikor mindenáron bosszút akartam, de még az őrzők bázisát sem tudtam megközelíteni. Szállás sem ártana, sőt! Az lenne a legjobb, ha estére már valamelyik falka körein belül húzhatnám a lóbőrt. Az se kifejezetten egy életbiztosítás, de talán nagyobb eséllyel élném meg a fenevad visszatértét.
Nos, nekem nincs különösebben zászlólobogtatós kedvem. A tény, hogy élek, jelen pillanatban nem annyira örvendetes, mint egyébként lenni szokott. Fáradt vagyok, és sajognak az izmaim. Ez a gyilkossági ügy a lehető legrosszabbkor jött, de hát mikor jön jókor egy gyilkosság? Azt viszont kifejezetten élvezem, hogy a szörnyű fagy eltűnt, és végre ide is elérkezett a a tavasz, vagy annak legalább valami utánzata. Már nem fagyok bele a duplán bélelt kabátomba, sőt, szimpla kabátban is elvagyok. Nem sokat kell kerülgetnem az embereket az utcán, mert az egyenruhámnak köszönhetően a legtöbben egyszerűen odébb húzódnak a sietős lépteim elől, hogy zavartalanul andaloghassanak tovább. Egyáltalán nem bánom, elvégre szép nap ez a gondtalan kószálásra. Lehet, hogy alkalomadtán – mondjuk jövőre – még én is kiveszek egy kis szabadságot, és meglátogatom a családomat. Egész kellemes a gondolatmenet, végre nem mindenféle véres, vagy életveszélyes dolog jár a fejemben, de ez az idill csak addig tart, míg a tekintetem át nem siklik egy terepmintás nadrágba bújtatott nőn. Egy pillantás elég hozzá, hogy érezzem, farkas, de valami nem egészen stimmel vele. Bevillan pár kép is, de csupán pillanatok töredékére, így nem tudom megmondani, mit is kellett volna látnom. Hogy pontosan miért, azt még magam sem tudom, de még jobban megszaporázom a lépteimet, és elindulok utána. Csak akkor próbálom felhívni magamra a figyelmét, mikor elég közel vagyok. Megérinteni nem próbálom, ilyet soha nem tennék váratlanul olyannal, akiről feltételezhetem, hogy katona, illetve tudom, hogy farkas. - Hölgyem, legyen szíves! Megállna?
"Hölgyem", na az se én vagyok. Csak nagy jóindulattal lehetne engem hölgynek titulálni, és azt is egy nagy adag apai szeretet mellett. Igen, Leo hívna így, ha valami olyasmire akarna megkérni, amiről tudja, hogy rühellni fogom. Plusz talán az idegenek. Hm... A hang már közvetlenül mögöttem hallatszott, s kénytelen voltam elkönyvelni, hogy igen, ezt nekem címezték. Görcsbe rándult a gyomrom - igen, picit megijedtem -, mert vajon mi a búbánatot akarhatnak tőlem? Jó kislány voltam, esküszöm! Lassítottam, megálltam, megfordultam, és azt hiszem, kicsit el is sápadtam, amikor megláttam a fakabátot. Nincsenek jó tapasztalataim a rendőrökkel, eddig is csak azért úsztam meg a sittet, mert Leopoldnak és Jamesnek - hogy rohadna ott, ahol van! - felsőbb körökben is akadnak kapcsolataik. Magyarán: mindig ki lettem húzva a szarból. De itt senkit sem ismertem, és ha ez a tag esetleg emlékezett rám egy balhéból, vagy úgy gondolta, megtorolni valója van, akkor én most nagyon nagy szarban vagyok! Próbáltam kedvesen mosolyogni, ami nekem elég ritkán szokott összejönni, s akkor sem volt meggyőző. - Valami gond van, biztosúr? - Legyünk udvariasak, kedvesek, segítőkészek, amíg lehet! Magamban gyorsan végigzongoráztam, hogy nem parkoltam tilosban, nincs nálam fegyver, és arról sem tudtam, hogy Alaszkában valamiért köröznének... Nehéz is lenne, tekintve, hogy most jártam itt először.
Sejthettem volna, hogy lassabban fog reagálni erre a megszólításra, mint a nők szoktak. A ruháiból gondoltam, hogy ritkán szokták így szólítani. Mikor így öltözik, akkor legalábbis tuti. Mikor végül megfordul, egyértelműen látom az arcán, hogy nem örül nekem. Mikor megáll, és is lefékezek. Sejtem, hogy a mosolyt kedvesnek szánta, de engem inkább emlékeztet a farkasok jellegzetes, fenyegető „mosolyára”. Nem tehet róla, valószínűleg csak megragadt bennem végül egy kis előítélet. - Nem, nincsen semmi gond. Mondja… Fort Wainwright-ban állomásozik? Megtenné, hogy igazolja magát? Ha igen, akkor fura, hogy még nem láttam, és talán lenne értelme megkérdeznem Frankről is. Ha nem, akkor sem hagy nyugodni a furcsa kisugárzása.
A frász kerülgetett. Igazoltatás? Fort Wainwright? Végignéztem a szerelésemen, és imádkoztam, hogy ez legyen az egyetlen oka annak, hogy megállított. Bár ahogy a formám ismerem, biztosan nem... - Ööö... nem, nem vagyok katona. Militarista se vagyok, csak kényelmesek ezek a cuccok. Reméltem, hogy ennyivel megúszom. Igyekeztem olyan ártatlan arcot vágni, amilyet talán még soha életemben, próbáltam tök ártalmatlannak és törékenynek tűnni - haha, mintha az lehetséges volna -, hátha így előbb szabadulhatok. Ugyanakkor nyugtalanított a bizsergés, amit felőle éreztem. Ilyesmi csak farkasoknál és mágiahasználóknál lehet, és mivel a fickónak határozottan nem volt farkasszaga... Az ütő is megállt bennem. - Őrző - suttogtam leheletnél alig hangosabban. - Ki küldte? - faggattam félelemmel vegyes haraggal. Nem hiszem el, hogy nem bírnak rólam leszállni! Ugye nem a farkasom eltávját akarják meghosszabbítani!
Egyáltalán nem akartam megijeszteni. (Eszembe sem jutott, hogy egy rendőr rá tud ijeszteni egy vérfarkasra, azt meg mindig elfelejtem, hogy nemcsak őrző vagyok, de kezd erősödni a mágiaérzékenységem észlelhetősége is, ahogy kezdünk összedolgozni, és nem egymás ellen vagyunk) A kissé zavart válaszra kötelességtudóan érkezik részemről a bocsánatkérés. - Elnézést, valamiért azt hittem a katonák közé tartozik. A suttogására biccentek egyet válaszképp, hogy megerősítsem a kijelentését, ha szüksége van rá egyáltalán. - Igen, de ma nem küldött senki. Üldözi valaki? Ezt a rendőr kérdeztette velem. Nem tudok nyugodni, ha valamit el akarnak hallgatni előlem. Ez a nő pedig biztosan azt teszi, ez a napnál is világosabb, és különben is valami furát érzek vele kapcsolatban. - Szabad az iratait? Emlékeztetem a korábbi kérdésemre, és csak akkor folytatom, ha megkaptam a papírokat. - Csak azért állítottam meg, mert maga felől nem azt a fajta energiát érzem, mint a többieknél. Az övék nagyjából hasonlít, csak színesítik az egyedi vonások, de a magáé más… Dirket nem kérdés, hogy kikerülhesse a válazt, elvégre nem tartozik nekem számadással...
Udvariasnak tűnt, de tanultam a magam kárán, a látszat ugyanis édes kevés. A kérdésére kényszeredetten felnevettem. - Ma még senki nem hajkurászott. - Egyelőre úgy tűnt, a paranoia játszott velem. Kérdez, beszél felváltva, egyiket nagyobb fenntartásokkal kezelem, mint a másikat, az irataimat viszont átadtam. Nem azért, mert akkora kedvem volt elárulni az álnevem, és nem is azért, mert hű de nagyon komálom az őrzőket. Azért, mert rendőr. És ha már fakabáttal találkozik a farkas, legalább egy minimális jólneveltséget mutasson. Vagy együttműködést. - Remélem nincs velük semmi probléma. - Eredeti igazolványok voltak, az már más kérdés, hogy a születési év és a nevem picit más volt, mint eredetileg. A papírjaim alapján Rachel Crimson, egy 28 éves, New Orleans-i nő állt előtte. - Kilógok a sorból - vontam vállat, mintha ez nem jelentene semmit sem. Pedig nagyon is sok múlott rajta. - Gondolom a rendőrök között ön is kakukktojás. - Mert ha minden zsaru őrző ebben a városban, akkor nagyon nagyot fogok szívni még. - Mit érez egyébként az én energiámból? Erre komolyan kíváncsi voltam. A saját bőrömbe zárva csupán azt tudtam, hogy nincs farkasom, de hogy ezt mások miképp észlelhették, arról fogalmam se volt. Az alatt a bő három évszázad alatt sajnos egy olyan vérfarkasba se botlottam, mint amilyen jelenleg én voltam. Ez annyiból jó, hogy legalább nem sűrűn fordul elő az ilyesmi, nem bevett gyakorlat. Viszont sok nehézséget okozott, hogy senkitől sem tudtam tanácsot kérni, hogyan kezeljem a helyzetet, ezért jobb híján magamba fordultam és mindenkitől elzárkóztam.
Udvarias vagyok, és egyáltalán nem áll szándékomban konfliktust gerjeszteni, vagy bármilyen módon ártani neki. Igazából fel sem tételezem, hogy ebből a távolságból túl sok esélyem lenne vele szemben. - Máskor gyakran hajkurásszák? Szinte észre sem veszem, hogy már rutinból kérdezek vissza az elejtett információmorzsára. Rutinból, de távolról sem érdektelenül a válasz iránt. Az iratait átnézem, de különösebben tüzetes vizsgálatnak nem vetem alá. Mivel farkas, szinte biztos, hogy nem a valódi neve, és fix, hogy nem az igazi adatai szerepelnek rajta, de attól még lehet eredeti. Amúgy sem akarok különösebben belekötni. Magam sem tudom miben reménykedtem, talán csak abban, hogyha közelebb jövök hozzá, megoldódik a furcsa rejtély magától, vagy ő elmondja a megfejtést. - Semmi probléma, köszönöm, Ms. Crimson. Visszaadom a papírjait, és a vállvonásból, valamint a válaszból megállapítom, hogy tőle nem jutok megoldáshoz. A feltételezése helyes, úgyhogy bólintok. - Igen, mondhatjuk, hogy az vagyok. A kérdésére rajtam a vállvonás sora. - Kilóg a sorból… Ez még önmagában semmit nem jelent. Vagy legalábbis nem feltétlenül. Sokan kilógunk. Egyrészt pontosan nem tudom meghatározni, mi a furcsa benne, másrészt ha ő nem válaszol, én miért tenném? - Elárulja mi miatt aggódik? Az üldözési mánia egy dolog, de általában van valami alapja.
Kezdőlap
