Pár hete érkeztem még csak meg, de egyre inkább szerettem megszeretni ezt a várost és az itteni éghajlatot. Szerencsére mindig is képes voltam hamar beilleszkedni és meglátni a változásokban a jó dolgot. Régebben is sokszor költöztünk, de szerencsére az elmúlt éveket ugyanabban a városban tölthettem el és ennek köszönhetően ismertem meg Ben-t is. Sose hittem azt, hogy képes lesz egyetlen egy férfi ennyire befolyásolni az életemet, de megtörtént. Mondhatni sodrottam az árral, de egyáltalán nem bántam meg. Már sikerült is egy-két ismerőst találnom itt, vagyis úgy ismeretségeket kötni és még Ben-nel is sikerült megünnepelnünk a viszontlátást és mondhatni talán kicsit az évfordulónkat is. Az edzéseket továbbra se hagytam abba, hiszen gyerekkoromtól kezdve az életem része volt, így nehezen tudtam volna elképzelni az életemet edzések és futások nélkül. Nem a világ legjobb dolga egyedül edzeni, de jelenleg ezzel is beérem, a futás pedig tökéletesen kikapcsol és tudok elmélkedni, így sose bántam, ha abban nem akadt társaságom. De aztán egyik reggel rosszul lettem futás közben. Nem értettem, hogy miért, de egyből arra gondoltam, hogy esetleg csak kimerültem és megviselt ez a kisebb átállás. De aztán a következő és a következő reggel is néha megjelent a rosszul lét. Érezted már úgy, hogy éhes vagy, de közben legszívesebben mindent kiadnál magadból. Na, elég pocsék érzés. Egyetlen egy gondolat cikázott újra és újra a fejemben, miközben folyamatosan azt ismételtem, hogy nem lehet. Viszont mire sikerült volna észbe kapnom addigra már több eredmény is azt bizonyította, hogy újra jók voltak a megérzéseim. Nem álltam még erre készen, de ugyanakkor egy kisebb boldogság is szétáradt a testemben, majd újra a tesztekre siklott a pillantásom, mire újra idegesen rándult össze a gyomrom. El kell mondanom Ben-nek, de fogalmam nincs, hogy miként is tehetném meg. Biztos vagyok abban, hogy sokkolni fogom őt és ha nem örül majd ennek a hírnek, akkor mi lesz? Sietve ráztam meg a fejemet, majd pár napnyi „szenvedés” után végül képes voltam bekapcsolni a telefonomat és írni neki, hogy találkozzunk. Tudom, hogy kerültem, de azt hiszem időre volt szükségem, hogy képes legyek összekapni magamat. Lassan sétáltam az utcán, miközben figyeltem a járókelőket, a gyerekeket és akaratlanul is egy pillanatra a kezem a hasamra siklott. Még mindig képtelen voltam elhinni. Végül pedig elővettem a gyógyteát a táskámból és sietve ittam belőle, amikor megéreztem az újabb émelygést. Majd mire elpakoltam, addigra megpillantottam az ismerős arcot és széles mosollyal néztem rá. Szia! – köszöntem neki oda, majd pedig lassan elindultam felé és ha engedte, akkor egy apró csókot nyomtam ajkára, majd pedig rövid időre befúrtam magamat az ölelésébe, mintha csak a biztonságot és az erőt keresném ahhoz, hogy elmondjam, azt, amit el kell mondanom neki.
Igazán ideje lenne már bemutatnom Calit és Alice-t egymásnak… Meg a nővérkémet is megkérni rá, hogy költözzön oda hozzánk. Próbáltam kerülgetni a forró kását, ezért is van, hogy már egy ideje beköltöztünk már a házba, egy kis időt inkább együtt akartunk tölteni. Fél éves évforduló, ilyenek… Meg kicsit tényleg próbáltam húzni az időt, mert nem tudom, Alice hogyan reagálná le azt, hogy kiderülne, már hat hónapja van egy barátnőm és rajta kívül az egész família tudja. Ha már itt tartunk… A nagybátyám mivoltát is el kellene mondanom már neki, meg úgy az egész szituációt, hogy mi történt még korábban az évben, mikor a családunk egy farkas támadás áldozatai lettek. Mert, ha az őrzők nem is tudnák, a nagybátyámtól mindenképpen megtudtam volna. Ha ő nem mondja el, addig kérdezgetem, míg nem derít rá fényt. Akár tudott az ottani falka róla, akár nem. Valahogy kiderítettük volna mindenképpen, mert mindkettőnknek volt rá oka. Napközben kapok egy SMS-t, azzal az üzenettel, hogy „Találkoznunk kell.” Calitól. A helyet is elmondta, hogy hova menjek, gyorsan összekaptam magam és indultam is a megadott helyszín felé. Épp a folyóparton sétálgattam amúgy is, szóval annyira nem volt messze a hely, mint az otthonomtól lett volna. Az üzenet elgondolkodtatott viszont, miközben a helyszínre igyekeztem. Nem számítottam semmi jóra, mert eléggé lényegre törő volt az üzenet, tőle pedig nem szoktam meg ezt. Ő inkább telefonál, mintsem SMS-t küld. Remélem csak túlparázom az egészet, és igazából semmi komoly, csak tényleg találkozni akart, hogy töltsük együtt a délutánt, vagy valami. Meg is látom egy ponton a lányt, aki lassú léptekkel közeledik felém, hogy aztán ajkait az enyémre tapassza, majd az ölelésembe bújjon. Simogatom a haját, nem értem, hogy mi van. - Kicsim, mi a gond? - Nézek le rá, amennyiben az ölelésre szüksége van, akkor pedig nem engedek belőle, csak jobban magamhoz szorítom.
Fura volt, hogy még nem találkozhattam a testvérével, de nem akartam semmit se sietetni. Viszont ezek után érdekes lesz találkozni vele. Abban se vagyok biztos, hogy esetleg tud rólam. Remélem, hogy hamarabb mutat be minket Ben, mint csak úgy összefutnék vele a városban. De most azt hiszem van más dolog is, ami miatt idegeskedhetek. Nem így terveztem, hiszen beiratkoztam az utolsó szemeszteremre is, vagyis még két szemeszterem lett volna hátra és utána én is munkába állhatok, mint pszichológus, de ezt most mindent megváltoztat. Egyszerre örülök és egyszerre érzem azt, hogy minden egyes porcikám retteg és fél. S nem csak attól, hogy ezek után mi fog történni, hanem attól is, hogy Ben mit fog ehhez szólni. Nem igazán beszélgettünk erről még, mert még mind a ketten fiatalok vagyunk. Bárcsak itt lenne Evelyn, mert legalább akkor lenne valaki, akivel megosztanom ezt a sok gondolatot, ami eme hírnek köszönhetően keletkezette az elmémben. Reménykedtem abban, hogy nem hoztam Ben-re a frászt, hiszen kivételesen sms-t küldtem neki. Nem bírtam volna a telefonba megszólalni, de még az se kizárt, hogy a személyes találkozáskor se fog menni. Egyszerűen úgy érzem magam, mint egy aprócska teremtés, akinek az egyik pillanatról a másikra a boldogság helyet a félelem veszi át az uralmat, vagy éppen fordítva. Mosolyogva indulok el felé, majd hamarosan pedig már a karjai között próbálom meglelni azt, ami képes egy kis bátorságot adni ahhoz, hogy végre elmondjam azt, amit az elmúlt napokban nem voltam képes. De nem bírok megmozdulni, egyszerűen csak ott maradok a védelmező karjai között egészen addig, amíg az a pár szó kicsit észhez térít és kibújok az öleléséből. Miért lenne bármi baj? – kérdezek vissza ártatlanul, miközben egyre inkább nagyobb kezd lenni a gombóc a torkomban és érzem, hogy talán túl koránra is tettem ezt a találkozott, mert a gyomrom még mindig a hadak útját járja. Csak szerettelek volna látni, mert az elmúlt napokban nem igazán volt lehetőségünk egymás társaságát élvezni és hiányoztál. – teszem hozzá még mindig sietve és egy kisebb mosoly keretében, majd egy pillanatra elfordulok, hogy mélyet szippantsak a levegőből és engedjem, hogy a hűvös szellő kicsit lehűtsön és segítsen abban, hogy megakadályozzam azt, hogy a nem létező reggelimmel díszítsem az utcaköveit. Nem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz lesz kibökni, de gondolatban még a nehéznek titulált dolgok is könnyűek a valósághoz képest. Nálad minden rendben van? – kérdezek inkább vissza egyből, amikor sikerül megtalálnom a hangomat, s mindent magamban tartani, majd végül újra rápillantok. Ha engedi, akkor megfogom a kezét és elindulok a sétányon az emberek között. Legalább addig se kell azon rágódnom, hogy mégis miként kellene tálalnom ezt a dolgot.
- Csak teljesen máshogy viselkedsz, ennyi az egész... – Vágom oda neki a kérdésére. Adok az arcára még egy puszit, hátha megered a nyelve. De nem. Fura volt az egész helyzet. Mit akarhat vajon Cali, mert azt biztos nem hiszem el most már, amit az ölelés után mond. Ha tényleg csak látni akart volna, akkor nem SMS-t írt volna, hanem felhív és addig tart szóval, míg oda nem érek a kijelölt helyre. Ő persze próbálja adni az ártatlant, de túl jól kiismertem már, hogy tudjam, mikor van valami baja. Most miden eddigi jel erre utalt, hogy valamit el akar mondani mindenképpen. De akkor nyögné már ki, és ne csak terelgetne. Könnyebben, mi több, gyorsabban túl lennénk rajta. Felhúzom a szemöldökömet, mikor elfordul előlem, és csak egy kisebb idő után fordul vissza. Ez mi volt? Remélem jól van, akármennyire sem azt mutatják a jelek. Megfogom a kezét, és megindulok vele együtt. Sóhajtok egyet a kérdésére, majd pedig félrevonom kicsit a lányt. Másik kezét az én szabadommal megfogom, majd belenézek a szemeibe. - Cali, szeretlek, de tudod, hogy utálom, ha ezt csinálod. Mi a baj? – Nem is volt olyan nehéz ezt a szót kimondani. De akkor minek halogattam eddig? Valószínűleg ezen is le fog sokkolni egy kicsit, de biztosan örülni is fog neki nagyon. Szememről leolvashatja, hogy komolyan gondolom, de azt is, hogy nekem most nincs türelmem ehhez. Elégszer eljátszotta már ezt, hogy kvázi harapófogóval kellett kihúznom belőle a dolgokat.
Tudom, hogy igaza van és nála jobban senki se ismer itt. Nem is értem, hogy minek próbálkozom azzal, hogy eltereljem a beszélgetés témáját és időt nyerjek. De bármennyire is szeretném kinyögni az egészet. Úgy érzem, hogy nem kellene. Rossz előérzetem van, így egyáltalán nem könnyű ez a helyzet számomra. Egy apró mosoly jelenik meg az arcomon az újabb puszinak köszönhetően. Próbálok legalább kicsit sétálni, illetve faggatni őt hátha az segít, de minden hasztalan, mert tudom, hogy tudja valami nincs rendben és valamit mondani szeretnék. Hamarosan pedig esélyt se ad a menekülésre. Félrevon, majd pedig a szabad kezével meg fogja a másik kezemet. Legszívesebben félre néznék, de nem megy. Egyszerűen a szemeim fogságba ejtik az enyémeket. Figyelem őt és érzem, hogy a szavai miatt pár ütem erejéig kihagy a szívem. El kell neki mondanom, de nem tudom miként. Nyelek egy nagyot és annak ellenére, hogy most először érzem azt, hogy legszívesebben még ama szó ellenére is világgá futnék. De mégis maradok és hamarosan végre megszólalok. Babát várok. – nyögöm ki nagy nehezen és érzem, hogy ennek köszönhetően újra összerándul a gyomrom az idegességtől. Óvatosan pillantok Ben-re, hiszen az elmúlt napokban kerültem őt és már rég el kellett volna mondanom neki, de akkor is egyre inkább kezd valami fura érzés elhatalmasodni rajtam. Hogy valami történni fog hamarosan, ami egyáltalán nem lesz éppen túl szívet melengető és ennek köszönhetően még idegesebb leszek, hogy talán Ben fog hamarosan távozni és magamra hagyni.
Átlátok én ezen a kis színjátékon, viszont Cali akkor sem látszik megtörni. Ezért is mondtam azt a szót, ami már régóta érlelődik bennem, de csak most jutottam el ahhoz, hogy ki is mondjam. De megtettem. És Cali látszólag köpni-nyelni nem tud ennek hallatán. Valami komoly dolgot akar közölni velem, erről kétségem sincs. De mitől félhet ennyire? Kétlem, hogy szakítani akarna. Akkor nem csókolt volna köszöntésképpen, és nem bújt volna egyből a karjaim közé. Az apjával történt volna valami, és vissza kell mennie Kanadába? Az sem lenne túlzottan gond. Mármint persze, ha történt volna az öreggel valami, az gáz, de hogy Calinak vissza kell mennie, az teljesen érthető lenne. Nem neheztelnék rá emiatt, hisz alapból úgy volt, hogy csak egyedül jövök. Csak nyögné már ki végre. De egyáltalán minek került napokig? Ah, remélem a kérdéseimre megkapom a válaszokat. Arra viszont nem tudok, mit mondani, amit végül mond. Egy pillanatra azon is elgondolkozom, hogy csak félrehallottam valamit. Viszont abból, ahogy utána néz a lány egyértelműen arra következtetek, hogy jól hallottam. Tényleg terhes lenne? Hisz még csak fél éve, hogy járunk, és máris… Készen állok-e én erre, avagy mégsem. Viszont mindezek a gondolatok megvárnak engem később is. Most valami válasszal kell szolgáljak Calinak. Valószínűleg eltelt már jó néhány pillanat, miután bejelentette, de egyszerűen fel kellett dolgoznom. Végül pedig magamhoz vonom a lányt, és megcsókolom. Reméltem legalábbis, hogy ez elég lesz neki válaszként. Nem öntudatlan állapotban húzom magamhoz, hanem látszódhat rajtam, hogy feldolgoztam, értem a helyzetet. Babát vár, tőlem. A szavak nem jönnek a nyelvemre, ezért mással próbálkozok viszont.
Vannak olyan dolgok, amiken jobb előbb túl esni, ilyen például egy-egy vizsga vagy például ennek a hírnek közlése, de még se ment úgy, mint az 1x1. Egyszerűen rövid időre csomó keletkezett a nyelvemen, majd pedig mint, ahogyan a vihar is egyik pillanatról a másikra rohamozza meg a várost, az embereket, úgy tört ki az ajkaimon is az a pár szó. Soha nem lettem volna képes erről viccelni. Főleg, hogy rossz előérzetem volt az egésszel kapcsolatban, de az se kizárt, hogy csak túl rémült vagyok. Idegesen figyelem Ben-t, miközben a kabátom ujját gyűrögetem az ujjaimmal. Végre mondhatna már valamit, egyre inkább kezdem úgy érezni magamat, mint valami szerencsétlen, vagy mint egy hajótörött, akit hamarosan egy újabb pofon fog érni. De még mindig nem szólal meg, csak néz és figyel, mintha egy pillanatra nem hinné el azt, amit mondok. Nos, én se tudom még mindig elhinni, de itt volt az ideje, hogy tudja. Jó pár perccel később pedig szavak helyett inkább a tettek beszélnek. Közelebb von magához, majd pedig gyengéden megcsókol. Érzem, ahogyan egy kicsit megnyugszom, de ez nem olyan dolog, amiről jobb, ha nem beszélünk. Valószínűleg neki is ép oly nehéz, mint nekem. Viszonozom a csókját, majd pedig egy félénk mosollyal szakadok el ettől a mámorító pillanattól. Újra idegesen gyűrögetni kezdem a ruhám ujját, majd pedig körbe pillantok. Erről beszélnünk kell! Nem burkolózhatsz némaságba! – szólalok meg egy kisebb habozás után, majd pedig idegesen a hajamba túrok. Pillanatok alatt lépek távolabb is tőle, hiszen érzem, ahogyan a pánik újra kezd eluralkodni rajtam. Legalább az a fránya rossz erőlejelzés távozna belőlem. Ha ilyet éreztem, akkor előbb vagy utóbb tuti, hogy baj történt, de fogalmam sem volt, hogy milyen bajra akart figyelmeztetni ez a hang. Egyszerűen nem tudom, hogy mit kellene tenni... Ben, én még nem állok készen arra, hogy anya legyek! – majd kisebb pánik hangulat kezd eluralkodni rajtam. Sose viselkedtem még így, de tényleg egyszerűen félek legbelül. Azt se értem, hogy miként lehetséges ez és közben végig őt figyelem kétségbeesett pillantással. Mindig is büszke voltam arra, hogy tudom mit akarok és képes vagyok megőrizni a hidegvéremet, de most még se ment. Úgy éreztem magamat, mint egy aprócska gyerek, akire túl nagy terhet róttak ezzel.
A szavak nem jönnek a nyelvemre, de nem csak a nyelvemre, még az agyamba sem. Nem tudom, hogy mit mondhatnék erre. Érzem, hogy örülök, egyben pedig kételyek szaggatják szét a bensőmet. És mindez egy perc leforgása alatt. Aztán nem a szavak, hanem sokkal inkább a tettek mezejére lépek és próbálom ezzel kifejezni a szavaimat Calinak. Valamint reméltem, hogy segít neki megnyugodni. Ez egy pillanatnyi időre úgy érzem, sikerül is, kicsit ellazul, de aztán abba hagyja a csókot. Ezzel pedig, mintha mi sem történt volna újra látszólag ideges lesz, és nem tud mit kezdeni az egész helyzettel. A távolodását viszont nem értem. Tudom jól, hogy beszélnünk kell erről, de egyszerűen… most nem tudnék. - Fogunk is róla beszélni, de azért bocsáss már meg, hogy nem fogok három perc alatt konkrét ötletekkel előállni. - Sóhajtok egyet én is. Aztán pedig, miután látom, hogy a pánik egyre inkább növekszik benne, közelebb lépek hozzá, és magamhoz ölelem. Egy kicsit csendben vagyok, aztán megszólalok én is. - Figyelj, ez nem egy olyan akadály, amit ne tudnánk leküzdeni. - Próbálom elhinni a szavaimat, de inkább csak a reményeim nagyok. Viszont tényleg nem látok rá semmi akadályt, hogy ezen ne jutnánk túl valahogyan. - Majd beszélünk róla, csak még kicsit fel kell dolgoznom ezt az egészet. Remélem, megérted. - Pillantok le a leányzóra, majd nyomok a kobakjára egy puszit. Tessék, beszélünk, de attól még próbálhatom egyben nyugtatni is. Remélem sikeresebb lesz, mint az előbbi próbálkozás. - Addig viszont erről ne beszéljünk senkinek. Míg mi sem tudjuk, hogy mihez kezdjünk a kialakult szituációval, addig ne terheljük ezzel Williamet, meg az egész Protektorátust. Remélem, mondanom sem kell, hogy az edzéseket viszont azonnal be kell fejezned. - Ez egyben volt parancs, és egyben kérés is. Már így is aggályok vannak bennem, hogy ki tudja, hányadik hónapban lehet Cali… Lehet, hogy túl későn vette csak észre, és… nem, ilyenre nem is akarok gondolni. Inkább próbálom nézni a derűsebb oldalát. Remélem, a lány is ezt teszi.
Úgy éreztem magamat, mint aki egy lápos vidékre tévedt és bármelyik pillanatban elsüllyedhetnék. Nem terveztem meg minden egyes mozzanatát az életemnek, de ennek ellenére is megvoltak a jól megszokott rutinok. Szeretem Ben-t, így érthető volt, hogy részben örültem ennek a dolognak, de sokkal inkább rettegtem. Úgy éreztem, hogy részben egyedül maradtam és fogalmam nem volt arról, hogy mit kellene tennem vagy mondanom. Egy időre az ölelése és a csókja képes volt megnyugtatni, de alig, hogy vége szakadt a kétségbeesés újra átjárta a testemet. A szavai megleptek. Nem vártam azt, hogy konkrét ötleteket mondjon, de jó lett volna legalább megtudni azt, hogy mi jár a fejében. De a szavai nem csak megleptek, de talán kicsit szarul is estek. Az ajkamba haraptam és úgy figyeltem őt. Nem mondtam, hogy konkrét ötleteket mondj. Csak annyit kértem, hogy beszélj. – szólalok meg óvatosan, mert nem szeretnék veszekedni, de szerintem érthető, hogy egy védelmező ölelésnél most többre van szükségem. Bármennyire is furán hangzik, de megnyugtató szavakra van szükségem, segítségre, hogy képes legyek kicsit is elhinni azt, amit történt és amin nem igen tudok változtatni. De hamarosan újra ott terem előttem és magához ölel. Az arcomat a mellkasához fúrom és próbálok megnyugodni. De ehhez képest az, hogy több ezer kilométerre is utaztál piti dolognak tűnik. Ez… - kezdek bele, de nem bírom befejezni. A hangom elcsuklik, így inkább csak szorosabban bújok hozzá és próbálok mindenre figyelni, csak a bennem tomboló dolgokra nem. Nem akartam még nagyobb teret adni a félelemnek és a kételyeimnek. Főleg annak a baljós előérzetnek. Lassan bólintottam arra, amit mondott. Végül pedig egy halovány mosoly jelent meg az arcomon, amikor megéreztem a pusziját. Rá koncentrálok, arra amit mond, illetve a körülöttünk lévő zsibongó tömegre. S érzem, hogy kicsit kezdek megnyugodni, de még mindig nem vagyok képes teljesen. Rendben. – a hangomat szinte alig lehet hallani és még eme szó kiejtése közben is megremeg a hangom, majd amikor az edzésekről kezd el beszélni, akkor sietve pillantok fel rá. Nem hagyhatom csak úgy ki mindet, mert az egyből gyanús lenne mindenki számára, de talán már minden egy is, hiszen lehet, hogy már én is elkéstem az egésszel. Lehet, hogy túl későn vettem észre. Ben, nem hagyhatom csak úgy abba. Mindenki tudja, hogy imádok edzeni, s ha egyik pillanatról a másikra abbahagynám, az mindenki számára gyanús lenne. Valamit ki kell találni erre, de mi van, ha már… - sietve rázom meg a fejemet és nem akarok gondolni, hogy már így is túl sokat edzettem, mert fogalmam nem volt erről a dologról. Próbálom elnyomni magamban a vészjósló hangot, de nehezebb, mint gondoltam, mert mindig talál valamit, ami miatt egyre erősebben „csipoghat”.
- Tessék, beszélek. - Sóhajtok egyet. Beszélek én, az más kérdés, hogy lehet nem tetszik neki az, amit mondok, vagy kérek tőle. De nem tudok hirtelen mit mondani erre. Nem tudom, mit várt. Hogy máris kezdjek el a jövőn gondolkozni, pedig épphogy megtudtam ezt a hírt. Nem olyan bejelentés ez, hogy „elmegyek vásárolni”, sokkal nagyobb volumenű. Ehhez idő fog kelleni, akár tetszik neki, akár nem. Ki tudja, hogy Cali mióta tudja már ezt az információt. Ő neki volt ideje feldolgozni ezt az egészet, látszólag több-kevesebb sikerrel, most meg hirtelen vár tőlem válaszokat EGYBŐL. Már megbocsáss, drágám, de ez nem így működik... Ebben a helyzetben rohadtul nem. Nem vagyok mérges rá, egyszerűen csak nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel én sem. Ő pedig pánikban van, így teljesen megérthető az, amiket ő mond nekem. Haza kellene mennünk, pihennünk egyet, aztán pedig elgondolkozni ezen az egészen. Majd meglátjuk, hogy hogy alakulnak a dolgok. Viszont addig nem akarom ezzel terhelni Douglast, vagy úgy a protektorátusban az embereket, míg nincsenek terveink. Mert előbbi valószínűleg rohadtul nem értékelné ezt. Úgy sem tarthat egy hétnél tovább ez a feldolgozási idő, az pedig hova számít már… - Picim, nyugodj meg... Hazamegyünk, veszünk egy jó nagy fürdőt, majd alszunk egyet. Pihenjük ki ezt, mert látszólag mindkettőnkre hatással volt ez a kijelentésed… Aztán holnap majd kitalálunk valamit az edzéssel kapcsolatban. Aztán a baba… - Újabb sóhajtás, aztán pedig az ölelést abbahagyom, és átkarolom a lányt. Amennyiben nem ellenkezik túlzottan, úgy pedig egyből el is indulunk haza.
// Részemről ez volt a záró, ha írni akarsz rá, írsz, rád van bízva, de zárhatod is. Aztán majd a továbbiakról beszélünk! //
A válaszán elkerekedtek a szemeim, s ha olyan állapotban lettem volna, akkor tuti, hogy hangot adok a bennem tomboló érzéseknek. De eleve nem voltam az, aki csak úgy üvölt másokkal. Türelmes vagyok, de most az én idegeim is kivoltak. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit kellene tennem, vagy mondanom, de azzal tisztában voltam, hogy sokáig nem kerülgethetjük a forró kását, mert amennyire nehéz neki megemésztenie ezt, annyira nehéz számomra is. Egyszerűen legszívesebben most kirohannék a világból, vagy csak egyszerűen a szüleim karjaiba omlanék, hiszen ők mindig tudtak ilyenkor segíteni. Ha más nem, akkor megnyugtatnának és biztosítanának a támogatásukról. Tudom, hogy Ben se fog magamra hagyni és számíthatok rá, de akkor is kicsit megőrjít az, hogy szinte úgy kell harapófogóval kihúzni bármilyen választ tőle. Igen, ennek köszönhetően még inkább kicsit kétségbeesek, de hamarosan már a karjai között találom magamat. Legalábbis rövid időre, de még ekkor se vagyok képes teljes mértékben megnyugodni. Tudom, hogy igaza van, de az edzésekre jobb lenne, minél hamarabb valamit kitalálni, de az se kizárt, hogy már elkéstem. Sose lehet tudni, illetve a futást továbbra is csinálhatom. Arra azt mondják, hogy nem baj, de miként történhetett ez meg velem? Hogyan? Ben szavaira sietve kapom fel a fejemet és kétségbeesett arccal figyelem őt. Nem vagyok képes megszólalni, csak bólintok, hogy rendben. Igaza van, meg kell nyugodnom, hiszen ezzel a stresszel a babának is ártok. És azt nem akarok, mert már így is lehet, hogy már így is ártottam neki. Talán emiatt is vagyok ennyiszer rosszul, mert nincs minden rendben és ez nem a sokak által ismert reggeli rosszullét. Hagyom, hogy átkaroljon, majd lassan elindulok mellette. – Szeretlek és sajnálom. – szólalok meg őszintén és óvatosan rápillantok. Nem akartam még nagyobb káoszt okozni, de tudnia kellett róla és többé már nem bírtam magamban tartani ezt a hírt. Kicsit kábán, de elindulok vele haza és reménykedek abban, hogy már csak jó dolog történhet, de a vészjelző továbbra se akar elhallgatni.
Már nem akartam mindenáron szabadulni a lakból, de attól még kihasználtam, ha adódott egy olyan lehetőség. Valamilyen szinten elültek már a dolgok, legalábbis nem volt olyan intenzív a szomorúság és csalódás a Lakban, mint a Darren távozását követő napokban. És nekem is valamilyen szinten könnyebb volt. Tényleg ott volt a falka, bármiben számíthattam rájuk, arról nem is beszélve, hogy mankóként funkcionáltak, erőt meríthettem belőlek. Ahogyan Phil-ből is, vagy Willow-ból, vagy az apámból. Nélkülük tuti sokkal rosszabbul tűrném ezt az egészet és bár így is rettentő nehéz, azért valamilyen szinten könnyebb a dolog. Ismét elővettem a fényképezőgépet. Előtte nem volt már sajnos túl sok szabadidőm, hogy a stúdión kívül is tevékenykedjek, vagy fotózzak bármit is, most azonban ebbe menekültem. Mert elterelte a gondolataimat, kikapcsolt és egyszerűen szükségem volt rá. Eleinte csak kivittem magammal a kilátóhoz, az lett a törzshelyem, úgy néz ki, mert rengeteg időt töltöttem ott a gondolataimba merülve. Aztán a Lakban jártam-keltem, majd a környező erdőben és habár még így is nyilván bőven akadt volna fényképre méltó dolog, messzebbre vágytam. Szerettem volna bemenni a városba. Az utolsó löketet az adta meg, amikor megláttam a hirdetést, miszerint a hétvégén kirakodóvásár lesz a belvárosban és mivel már csak a mai nap volt a hétvégéből, mindenképpen ki szerettem volna használni. Nem állt szándékomban semmit sem vásárolni, de rengeteg fényképet lehet egy ilyen helyen készíteni, a töménytelen ingerről már nem is beszélve. Úgyhogy kerítettem egy kísérőt, aztán uccu neki, nem is volt megállás. Odaérve megmondtam a kísérőmnek, hogy nyugodtan nézelődjön ő is, nem kell folyamatosan mellettem állnia, mert fogom bírni a tömeget, nem lesz semmi gond. Elvégre már több, mint egy éve az enyém volt ez a fehér bundásom, úgyhogy menni fog. Aztán én máris elvegyültem a tömegben, hogy kutassak a megfelelő képnek való után. Nem is kellett sokáig keresgélnem, a díszlet önmagában megért volna egy komplett képsorozatot. Ezek után a standokat vettem célba, többet is végig jártam, míg az egyiknél találtam a szinte tökéletes pozíciót. Egy fiatal, szőke lány nézegetett valamit, én meg úgy helyezkedtem oldalt, hogy ne szúrjon ki elsőre, így pont sikerült akkor elkattintanom a képet, amikor a pulton lévő egyik áruért nyúlt. A gép elkattanása valószínűleg elég figyelemfelkeltő lehet, ráadásul a kis kijelzőre nézve egyből észreveszem, hogy eléggé látszódik a lány arca is, szóval közelebb lépek hozzá. - Szia! - szólítom meg egy kedves mosoly kíséretében - Remélem nem gond, hogy lőttem rólad egy képet, viszont megkérdezem, mert látszik rajta az arcod, nem tudom, hogy állsz az ilyenekhez, szóval.. ha probléma, vagy akármi, akkor itt és most kitörlöm! És eskü, nincs róla másolat - fordítottam úgy a gépet, hogy láthassa a kijelzőjét, rajta a róla készült fényképpel. Tényleg kitörlöm, ha zavarja, hogy az előrelógó haja nem takarja el teljesen az arcát, tudom, hogy vannak olyanok, akik nem szeretik az ilyesmit, bajba pedig nem szeretnék emiatt kerülni.
Gyönyörű nap volt, s valamelyik szórólapon olvastam, hogy vásár lesz a napokban. Szerettem volna elmenni, de abban már nem voltam biztos, hogy sikerrel is fogok járni, hiszen a kiruccanásaimnak és az esős napon lévő szökésem eléggé felhúzta a házurát. Azért volt bátorsága az emberének, ha elmondta a főnöknek, hogy elvesztettek jó pár órára. Nem szerettem se őket, se a férjemet, de ennek ellenére hittem abban, hogy esetleg egyszer még ez is változhat. Képes leszek még igaz érzelmet felfedezni a férjem szemeiben, arcának vonásaiban vagy a szavaiban, mint abban a pár másodpercben. Lassan járkáltam le és föl a nappaliban, miközben hallottam a férjem hangját. Nem volt itt, de mégis a ház is beleremegett a haragjába. Hallottam minden egyes szavát, amit mondott nekik, s azt is amit velem kapcsolatban mondott. De végül eljött az a pont is, amikor már nem bírtam tovább hallgatni és berotottama szobába. Kikaptam a telefont az egyik testőr kezéből és beszélni kezdtem. Üvöltöttem-e? Tomboltam-e? Nem, egyik se. A lehető leghiggadtabban és szeretettel teljesen szólaltam meg. Még mindig hittem abban, hogy a szeretetnek van a legnagyobb ereje. Szerettem volna sírni a szavainak köszönhetően, de nem tettem, vagyis nem mutattam ki. Végül egy hosszabb beszélgetés után pár órára kiutat kaptam. Nekem se kellett több, a jól megszokott smink borította az arcomat és hamarosan pedig egy általa berendezett ruhásszekrény egyik „lakója” került rám. Lassan emeltem fel a fejemet és amikor a tükörbe pillantottam, akkor sietve érintettem meg a nyakláncomat, mintha abban rejlene az erőm forrása. A két gyűrű pedig ott ékeskedett az ujjaimon. Amikor pedig mindenki készen állt, akkor elindultunk. Megígértem, hogy nem fogok eltűnni. Cserébe meg ők nem fognak a nyakamon lenni. Párizsba már láttam hasonló vásárt, igaz akkor az teljesen más ünnep miatt rendezték és sok időt nem is tölthettem őt, mert nem engedte Mr. Layton. Sietnünk kellett egy fogadásra, de legalább megcsodálhattam azt is. Minden egyes nap, amit a városban tölthettem maga volt számomra a legnagyobb kincs. Figyeltem az embereket, mintha csak abban reménykedtem volna, hogy megpillantok egy ismerős arcot. . Pedig tudtam, hogy nem így lesz, de nem akartam feladni a reményt. Hittem abban, hogy egyszer még újra látni fogom őt… Végül az egyik asztalhoz sétáltam, hogy szemügyre vegyem a tárgyakat. Barátságosan pillantottam a nőre, majd pedig inkább a portékájának szenteltem a figyelmemet és addig nem is volt baj, amíg valaki nem fényképezett. Vagyis inkább amíg engem nem kapott le a gépével. De mielőtt még rájöhettem volna, hogy ki tette egy fiatal lány állt meg mellettem. Hasonló idős lehetett, mint én. - Szia! – köszöntem vissza automatikusan, de közben végig őt fürkésztem, de az apró medál még mindig ott volt a kezeim között. A szavaira elmosolyodtam, majd nem túl feltűnően pillantottam körbe, hiszen tudtam, hogy mi történne pár másodperc után, így csak jeleztem nekik, hogy nincs baj. Én egyáltalán nem bántam, hogy lefényképezett, de az már más kérdés volt, hogy valaki más viszont nem örült volna annak, ha nyilvánosságra kerül a kép.– Attól függ, hogy mihez kezdesz a képpel. Nyilvánosságra hozod, vagy csak te fogod nézegetni? – kérdezem tőle kíváncsian, majd lerakom az asztalra a medált, hogy semmi se vonhassa el a figyelmemet. - Madison River vagyok, te? – jó érzés végre valakivel beszélgetni és nem most fogok elmenekülni. Megtanultam már azt, hogy miként lehet a semmiről beszélgetni, így nem lesz gond. A családnevemet meg szokás szerint nem mondom, majd miközben bemutatkozom lassan pillantok körbe, hogy felmérjem mennyire is vagyok „veszélyes” terepen.
Nem tudtam volna nem észrevenni, hogy a köszönés után szinte egyből körbepillantott, követtem is a tekintetét, az apró jelzés, a lányból áradó érzések mind-mind árulkodóak voltak számomra, de egyelőre még nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Voltak furcsa alakok a tömegben és valahol mélyen talán sikerült kiszúrnom azokat alakokat, de egyszerűen képtelen lettem volna elhinni, hogy egy ilyen fiatal lányt biztonsági őrök kísérgetnek. Nem volt ismerős az arca, pedig valamilyen szinten képben voltam a mai celebvilággal, szóval egyelőre csak elraktároztam az információt, de kezdeni nem kezdtem vele semmit. - Nem terveztem nyilvánosságra hozni, akkor meg pláne nem, ha nem szeretnéd, vagy kellemetlenül érintene a dolog - továbbra is kedvesen mosolyogtam rá - Szóval csak magamnak készítem őket - biztosítottam arról, hogy részemről nem fog sehova sem felkerülni. Persze továbbra is élt a dolog, hogy kitörlöm, ha zavarja, nem egy ilyenen fogok fennakadni és elkezdeni hisztizni. Főleg úgy, hogy vélhetőleg olyanok figyelnek rá, akikkel tényleg nem volna jó ujjat húzni. - Payne Holmes és örülök a találkozásnak! - nyújtottam a kezemet felé és egészen addig vidáman és kedvesen mosolyogtam, amíg észre nem vettem a kezén a gyűrűt. Azt a bizonyos gyűrűt, amiből nekem is volt egy teljesen ugyanilyen, méghozzá ott virított az ujjamon. Ezüstből volt, ám most már képes voltam ismét felvenni és habár nem túlzottan szerettem az édesanyámat, ez a gyökereimre emlékeztetett, no meg arra, honnan is érkeztem. Arról nem is beszélve, hogy jól nézett ki. - Az.. azt meg.. az meg honnan van? - böktem rá végül némi hebegést-habogást követően és csak hogy egyértelmű legyen számára, miért is érdekel annyira, felemeltem azt a kezemet, amelyiknek ujján ott virított a gyűrű. Teljes mértékben az övének a hasonmása volt.
Néha elgondolkoztam azon, hogy ilyen kinek van jobb élete egy celebnek vagy nekem. Nem tettem semmit se, mégis őriznek és vigyáznak rám, mintha valami kincs lennék. Nem vagyok az, egyszerűen a férjem túl sok mindent titkol, és olyan körökben forog, ahonnét élve nehezen hiszem el, hogy élve ki lehet jutni. S a legrosszabb, hogy engem is ismernek ott. Egyszerűen csak szerettem volna élni, elveszni a tömegben, s olyan lenni, mint itt a legtöbben. De sokszor úgy éreztem, hogy ez puszta ábránd marad és semmi több. - Engem nem zavarna, mert igazán jó kép lett, de senkire nézve nem lenne szerencsés. – miközben beszéltem úgy tettem, mintha kitörölném a képet, hogy a megnyugtatassam a figyelő szempárok tulajdonosát. – Ha nem látom viszont sehol, akkor maradhat. Hobbiból fotózol vagy hívatás, mert nagyon ügyes vagy. – s komolyan gondoltam. Tökéletesen elkapott pillanat volt és még el se mosódott, hibába mozdultam bele. - Én is örülök a találkozásnak– szólaltam meg sietve és próbáltam a lehető legkedvesebb mosolyomat magamra ölteni közben. Amikor pedig kinyújtotta a kezét felém, akkor sietve fogtam meg, mert legalább addigra se kell a fura visszakérdezéssel foglalkozni. A kérdésére meg sietve kaptam el a kezemet és riadtam pillantottam rá. Még hátráltam is volna, ha tudom, hogy a hiénák nem figyelnek. Megijedtem, hogy esetleg tényleg hazugság volt az egész, de a nyaklánc is édesanyámé volt, akkora gyűrűnek is. Amikor pedig megmutatja a kezét, sietve kapom el és veszem szemügyre, de igazából minden egyes mintáját ismerem az ezüst gyűrűnek, hiszen nekem is ugyanolyanom van. - Édesanyám hagyta rám. – szólalok meg egy kisebb habozás után, majd elengedem a kezét és a tekintetét kezdem el fürkészni. - Neked?- bár érzem az ereimben, hogy mi lesz a válasz, de az nem lehet vagy mégis? Testvér? Unokatestvér, vagy ki ő? S miért ennyi év után találkozom vele, velük? Miért most, amikor így is a fejetetejére kezd állni az életem?!
- Oké, persze - bólintottam - Senkinek sem szeretnék kellemetlenséget - mosoly görbült ajkaimra, habár nem teljesen értettem a szituációt. Senkire nézve nem lenne szerencsés? Én nyilván rosszul járnék vele, mert jogokat sértenék, de ő? Vagy nem magára gondolt? Kicsit zavaros a dolog, de nem ismerem, rákérdezni pontosan emiatt nem fogok, bármennyire is furdalja az oldalamat a kíváncsiság, de nem szeretném megbántani, vagy olyanba belesétálni, amibe nem kellene. - Nem fogod, becsszó! - kunkorodott szélesebbre a görbület, ahogyan szabad kezemet a szívemre tettem. - Is-is. Eleinte csak hobbinak indult, aztán ilyen sulit is végeztem, majd mikor ideköltöztem, akkor vált igazán hivatássá - hála Emmának, ugyebár, aki a beharapásom után is visszavárt, biztosítva ezzel a felügyeletemet, amit soha nem fogok tudni eléggé megköszönni neki. - És köszönöm, sokat gyakoroltam, meg hát a legjobbaktól tanultam és tanulok is a mai napig - kis zavart pír futott az arcomra, mert habár nem voltam szégyellős, de ki ne örülne annak, ha megdicsérik? Úgy tűnik nem csak belőlem váltott ki érdekes dolgokat a gyűrű, mert kérdésemre gyorsan kapta el a kezét és amellett, hogy láttam a riadtságot a tekintetében, színtisztán éreztem, ahogyan körüllengi. Inkább gyorsan megmutatom a saját gyűrűmet, hátha azzal eloszlatom a félelmét, az pedig, ahogyan elkapja a kezem és közelebb húzza magához, még inkább felkelti a kíváncsiságomat. - Az.. az édesanyád? - döbbenek le teljesen a válaszát hallva, mert hirtelenjében nem is tudom, hova tegyem a dolgot. Az én anyukám sokat mesélt erről a gyűrűről, ezt ő és a testvére kapták, valami családi hagyomány volt a család női tagja között, anyáról lányára szálltak az ékszerek, én is így jutottam hozzá és éppen ezért furcsa, hogy Madison kezén is ott virít. - Én is az anyámtól kaptam - ráncoltam a homlokomat, testsúlyomat pedig egyik lábamról a másikra helyeztem, mintha nem találnám a helyemet. Zavarban voltam, ami azt illeti, mert ha ez nem valami átverés, vagy nem lopták el a nagynénémtől a gyűrűt, akkor bizony egy rokon áll velem szemben. Méghozzá az eltűntnek vélt unokatestvér, akit olyan nagyon vártunk, de a nagynéném halála után egyszerűen felszívódott. - Ez roppant furcsa - simítottam egy elkószált hajtincset a fülem mögé és még mindig nem tudtam, mit mondhatnék. - Mennyit tudsz a gyűrű történetéről? - kérdeztem inkább, mert ha a nagynéném a szülésbe halt bele, akkor nyilván nem is hallott sokat arról, miként öröklődik az ezüst ékszer, akkor pedig lehet számára nem is világos, hogy bizony unokatestvérek vagyunk - már persze ha nem valami átverés áldozatai lettünk mind a ketten.
A reakcióját látva széles mosoly kúszik az arcomra és még egy kisebb nevetés is elhagyja az ajkaimat. Nem hiszem, hogy sokkal idősebb lehet nálam, de hirtelen még egy pillanatra meg is feledkezek arról, hogy nem egyedül vagyok itt. Élvezem a társaságát, mintha két idegen, de még se teljesen idegen beszélgetne. Ügyelek arra, hogy ne sok mindent áruljak el a dolgokról és valószínűleg ezzel még inkább összezavarom őt, amit nem akartam, de ne tehetek róla, az élet sose lesz már egyszerűbb, vagyis gondolom. – Köszönöm. – s hálás vagyok neki azért, hogy nem próbál meg faggatni, hanem egyszerűen csak elfogadta a kérésemet, még ha logikátlannak is tűnik. – Szerintem jól döntöttél. A hobbid a foglalkozásod és még jó is vagy benne. Esetleg volt már valami kiállításod is? – puszta kíváncsiság. Nem vagyok a művészet ellen és mivel remekül kapott el egy pillanatot is, így nem csodálkoznék azon, ha igen lenne a válasz. – Szerény vagy. Szerintem a tanulás csak egy dolog, mert szerintem az ember lelke helyet kap a művészetében is, így emiatt lehetsz nagyon jó benne, mert szereted csinálni, szeretsz megörökíteni pillanatokat, igaz? – azt hiszem ez egy külső szemlélőnek vagy zavaros, vagy tényleg lényegtelen beszélgetésnek tűnhet, pedig tényleg érdekel a válasza. Bárkinek lehetne bármilyen mestere, ha egyszerűen ő nem akar festeni, nem akar valamit csinálni, akkor vagy nem csinálja, vagy pedig az olyan is lesz. A gyűrű meg igazán meglep és meg is ijeszt, hiszen már korábban is volt egy érdekes találkozásom az ékszereknek köszönhetően. S most még leplezni se tudom azt, amit valójában érzek. De örülök annak, hogy ő nem rántja el a kezét, hanem megnézhetem, de olyan, mint az enyém. Egy darabig csak figyelem, majd mielőtt túl feltűnő lenne elengedem a lány kezét és zavarodottan pislogok rá. - Igen, az-az édesanyám. – szólalok meg még mindig riadtan, mert nem akarom, hogy bárki meghallja, majd amikor meghallom a válaszát, akkor sietve kezdek el kutakodni a név után, amit a férfi említett. Testvérek lennénk? Az hogy lehet? Miként? - Maggie Johnson az édesanyád? – s most már még inkább alig akarom elhinni a dolgokat és kicsit közelebb is lépek a lányhoz. A férfi azt mondta, hogy úgy nézett ki, mint én, csak idősebb kiadásban… Vajon ez tényleg igaz lehet? - Szinte semmit se. Évekkel később kaptam meg, akkor, amikor 7 éves voltam. A nevelő szüleim adták nekem, mielőtt valaki elhozott tőlük. Sose ismertem édesanyámat, szüléskor meghalt, legalábbis nekem ezt mondták. – talán túl sokat beszélek, de most nem bírok már óvatos lenni. Egyszerűen nem értek semmit se és válaszokat szeretnék kapni. Végre szeretném a tátongó űrt betapasztani és rájönni arra, hogy ki is vagyok. Tudnom kell, hogy ő mit tud édesanyámról és a gyűrűről. De így már kezdem érteni, hogy miért nem akarta Mr. Layton azt, hogy hozzám kerüljenek. Két személlyel találkoztam a sors akaratából és mind a ketten az ékszereim miatt kezdtek el gyanakodni…
- Köszönöm - mosolyodtam el őszintén, halvány pír jelent csak meg az arcomon, ahogyan egy kósza tincset a fülem mögé simítottam. - Nem volt még kiállításom, de ami késik, az nem múlik! Talán valamikor lesz rá lehetőségem - leplezni sem tudtam volna, hogy mennyire jól estek a szavai, az, hogy érdeklődik és tényleg ennyire ügyesnek tart, pedig csak egyetlen képemet látta eddig. - Persze, ezzel maximálisan egyetértek! - kezdek egyből bólogatni - De a tanár is szükséges, hiszen valakinek meg kell mutatnia, hogyan lehet ügyesen felhasználni a bennünk rejlő értékeket. Esetleg te is művész vagy? - tapasztaltnak tűnt ezen a téren, ráadásul tényleg igaz volt, amit mondott, éppen ezért ötlött fel bennem a gondolat is, hogy valamilyen művészeti ágban ő is jeleskedhet. - Igen, szeretem csinálni, egyrészt örömöm lelem a pillanatok keresésében, másrészt pedig igazán érdekes utólag visszanézni a készült képeket - akár tájképek, csendéletek, vagy az utcán elkapott pillanatok egyike. Ezenkívül a Lakban készült képek is érdekesek, vagy ott volt múltkor a jubibuli Hunternek, arról is egy csomó képem van. Mostanság már csak azért nem nézegetem őket, mert.. túl sok minden történt azóta. Akkor még minden olyan szép és nagyszerű volt.
- Nem, az én édesanyámat Sarah-nak hívják - ráztam meg a fejem, mert amennyire éreztem azt, hogy ez egyre kacifántosabb, éppen úgy tisztult előttem a kép is. - Viszont az én édesanyám is Johnson lány. Maggie esetleg a te édesanyád? - Maggie néni, igen, vannak róla emlékeim, de rettentő haloványak, a legtöbb csak fényképekről. Anyám mesélt arról, hogy régen nagyon jóban voltak, aztán történt köztük valami incidens, ami után már szóba sem akartak állni egymással. - Maggie és az édesanyám testvérek voltak - fűztem még hozzá csendesen, mert ha ő nem is sejti, én már tudom, hogy minden bizonnyal az elveszettnek vélt unokatestvérem áll előttem. Maggie néni haláláról csak jó néhány héttel a tragédia után értesültünk és mire odaértünk, a született kislány gyámság alá került. Milyen tragikus, ha anya és a nagynéném jóban lettek volna, bizonyára hozzánk kerül a baba. Madison. Merthogy ő az. - Nevelőszülőknél éltél? És elhoztak tőlük? - kérdeztem egyből, mert habár a nevelőszülős részt értettem, az utóbbit már kevésbé. - A gyűrű története pedig egészen egyszerű. Az én édesanyám, ahogyan a tiéd is, szintén az anyjuktól kapta a gyűrűt, ez amolyan családi ékszer, anyáról lányira száll, legalábbis én így tudom - mert aztán ki tudja, mennyi volt igaz abból, amit anyám mesélt nekem, hiszen képes volt a tulajdon apám kilétéről is majdnem három évtizeden keresztül a szemembe hazudni. - Nem hiszem el, hogy tényleg te vagy az… - suttogom végül halkan, az arcát, a szemeit fürkészve. Egészen pici voltam, nagyjából hat éves, de emlékszem Maggie nénire és a kerekedő pocakjára, vártam, mindennél jobban vártam az unokatestvéremet, de álmomban sem gondoltam volna, hogy nem csupán pár hónap, hanem több év is eltelik, mire végre találkozhatok vele.
Csak bólintottam, vagyis inkább biccentettem, hogy ezen nincs mit köszönni. Viszonylag őszinte ember voltam, ha nem, akkor meg igazából nem miattam volt. Voltak olyan pontjai az életemnek, amikor hazugságban éltem mások, vagy saját magam jóvoltából, de nem láttam értelmét annak, hogy neki is azt a Madison-t mutassam, amit oly sokan ismernek nagyobb és pénzéhesebb társaságokban. Még mindig nem értem, hogy a pénz miként tehet másokat boldoggá, amikor a szeretetnek kellene bearanyoznia az emberek életét. – Remélem sikerülni fog! – mondhatni ezzel kifejezem azt, hogy drukkolok neki, hogy egyszer kiállítása is lehessen. Szerintem még valahogyan én is megpróbálnék eljutni rá. - Igen, ebben van igazság. Kell egy mester, aki képes előhozni a bennünk rejlő kincseket. – helyeselek mosolyogva és fura módon könnyedén jönnek a szavak, a mosoly az arcomra automatikusan siklik. Ez nem mű mosoly, majd a kérdésén egy pillanatra elgondolkozom. – Nem hiszem… Én varrni szoktam, vagy dalokat írni, de semmi extra dolog. – jegyzem meg szerényen. Nem hiszem, hogy emiatt olyan nagy művész lennék. A zenék általában a lelkemet tükrözik, míg a ruhák motívumáért és szépségéért mások aratják le a babérokat, de nem is bánom. Nem vágyok közönségre, egyszerűen csak szeretek az anyagokba életet lehelni és feldobni egy-egy különleges darabbal az emberek életét. – Egy-egy kép sok pillanatot képes felidézni az emberben. Talán olyanokat is, amikről már azt hitte, hogy megfakult. Esetleg valahol dolgozol is? – kérdezem tőle kíváncsian, hiszen ki tudja, egyszer talán még fel is keresném, de a jövő rejtélyes és sose lehet tudni, hogy mit tartogat számunkra, de ettől egyszerre gyönyörű, de ugyanakkor ijesztő is kicsit talán. Csendesen hallgattam, amit mond és egy pillanatra még oldalra is pillantottam. Elvesztem a tájban, a házak szépségében, miközben belül picit talán elszomorodtam. Ha az édesanyánk egy lett volna, akkor talán lett volna esély arra, hogy testvérek vagyunk, de valószínűleg a Johnson név annyira nem ritka. A kérdésére pedig sietve bólintottam. – Legalábbis valaki ezt mondta, én sose ismerhettem és a nevét se láttam egy papíromon leírva. – mondom egy kisebb lemondó sóhaj keretében, hiszen tényleg nem tudtam azt, hogy az a férfi tényleg az édesapám-e, de egyedül ő mesélt édesanyámról, még ha nem is mindig túl szépen, de amennyire ijesztő volt, annyira volt szerethető is a férfi… Már csak azt kell kideríteni majd, hogy ő-e az édesapám vagy nem… Viszont az újabb szavaira sietve kapom fel a fejemet és újra őt figyelem, mert talán…. Talán ő is egy elveszett rokonom lenne? – Maggie a nagynénéd volt? – kérdezem kicsit félénken és reménykedően. – Ismerted őt? – kérdeztem sietve, hiszen én még képet se láttam róla. Tudni szeretném, hogy milyen volt, bár ő se lehet sokkal idősebb nálam, így kicsi az esélye, hogy pont édesanyámra emlékezne… Sietve ráztam meg a fejemet, mert mondhatni igen, de nem is… A történetem nem volt egyszerű és még magam sem értettem igazán a dolgokat, de biztos voltam abban, hogy egy szép napon rájövök mindenre, de mielőtt válaszolhattam volna csendesen hallgattam az ékszerek történetét. – Így már értem, hogy miért nem akarta, hogy hozzám kerüljenek…- szóltam el magamat, pedig nem akartam. Inkább csak hangosan gondolkodtam, de sajnos már így is túl sokat árultam el… - A történet szerint egy viharos éjszakán egy férfi állított be egy családhoz, majd otthagyott egy csecsemőt reggel egy levéllel együtt, amiben az állt, hogy 7 éves korában érte megy, s így is történt. – adok végül választ kicsit késve a korábbi kérdésére. Reménykedtem abban, hogy nem fog őrültnek gondolni, de ennél többet nem szerettem volna jelenleg elárulni, mert már így is túl sok volt az információ és a történés. - Te tényleg az unokatestvérem vagy? – tettem fel a nagy kérdést, ami talán kicsit furán is hangozhatott. S éreztem, ahogyan egy pillanatra még a világ is megfordul velem. Először édesapám tűnt fel a színen, bár ez még mindig nem biztos és most ő… Ki lesz a következő? Végül pedig egyszerűen közelebb léptem hozzá és a karjaiba zártam, de mivel nem voltam biztos, hogy ő ezt jó néven fogja venni, így inkább sietve tettem egy lépést hátra, majd zavaromban a hajamat kezdtem el babrálni és közben őt figyeltem…
- Köszönöm! - mosolyodtam el kissé ugyan zavartan, de őszintén. Tényleg jól esett a kedvessége, főleg úgy, hogy alig tíz perce ismerjük és lényegében teljesen ismeretlenek vagyunk egymás számára. Magam is hasonló természet voltam, jó volt látni, hogy nem vagyok ezzel egyedül. - Semmi extra?! Ne viccelj már! - meresztek rá hatalmas szemeket - Varrsz és dalokat írsz, azért ez egyáltalán nem semmi! Szerintem legalábbis semmiképpen sem. Ahhoz is nagy tehetség kell, hogy megtervezz egy ruhát, a dalok megírásához nem különben! Én egy normális verset sem tudtam anno a gimiben megírni - vallottam be vigyorogva és teljesen természetes volt, hogy megosztottam vele a véleményemet az ő tehetsége iránt. Mert szerintem igenis az volt. - Igen, ez teljes mértékben így van, ezzel is csak egyetérteni tudok! - bólogattam hevesen - Igen, dolgozom, a Ridley fotóstúdióban - osztottam meg vele, hiszen nem volt titok. Ráadásul szeretek ott dolgozni, Emma pedig egyenesen csodálatos abban, amit csinál. - Akkor reméljük, hogy az illető nem hazudott - húztam el a számat kicsit, bár kétlem, hogy bárki ilyesmiről hazudna. Mondjuk a Johnson név elég gyakori, de túl sok lenne a véletlen egybeesés, hogy azt gondoljam, ez csak valami félreértés lehet. Ott a gyűrű, a kézzelfogható bizonyíték, mellette pedig a tény, hogy Maggie-nek hívják az édesanyját. - Igen, a nagynéném volt. Sajnos nem túl jól, halvány emlékeim vannak róla, azokat is anyám mesélte. Képeken láttam csak, aztán miután anya összeveszett vele, soha nem láttam többet. Pedig mikor kicsi voltam, gyakran járt át hozzánk is - osztottam meg a lánnyal az információimat a nagynénémről, ami sajnos igencsak csekélyke mennyiségű volt. - Nem akarta, hogy hozzád kerüljenek? Kicsoda? És miért? - kérdezek vissza, mert valamiért volt egy olyan sejtésem, hogy ez egy olyasmi mondat volt, amit nem biztos, hogy szeretett volna megosztani velem. Én viszont túlságosan kíváncsi voltam, ráadásul szerettem volna megérteni ezt a helyzetet és mire rájöttem, hogy talán nem szeretne beszélni róla, már nekem is késő volt, mert kicsusszant a kérdés. - Hú, te jó ég, ez.. olyan filmbeillő történet. Mármint nehogy félreértsd! Nem szeretnélek megbántani, meg semmi, csak olyan hihetetlen ez az egész, hogy ilyesmi tényleg van. Ez igaz? - hiszen azt mondta, hogy a történet szerint. Nem szeretném megkérdőjelezni az igazát, csak egyszerűen nem tudok elképzelni, hogy ez tényleg igaz lehet. - Nagyon úgy tűnik - helyeztem át a testsúlyomat egyik lábamról a másikra, szám széle pedig felfelé kunkorodott. Amikor közelebb lép, első pillanatban meglepődöm, de ahogy érzem, lépne hátrébb, visszafogom, szorosan ölelve magamhoz. Ne olyan gyorsan, hé! - Csak nehogy a téged figyelő szemek gazdái lerohanjanak - jegyeztem meg cinkosan és már szélesen mosolyogtam, ahogyan eleresztettem. Közben már a fényképezőmet tettem el, szerintem egy darabig most nem lesz rá szükségem. - Mi szépet találtál errefelé? - léptem mellé, kicsit közelebb, hogy szemügyre vehessem, milyen ékszereket nézegetett az előbb.
Szerettem az igazi énemet adni, hiszen az képes volt kedves, barátságos lenni másokkal szemben. De mostanában nem gyakran adatott meg ez a lehetőség, most még se bírtam előtte igazán megjátszani magamat. Valahogy előbukott az, ami a sok máz alatt lappang. - Szerintem a dalok megírásához egy érző szív és lélek kell. A dalok legtöbbje nem másból születik, mint az énekesek érzéseiből. - nézek rá komolyan, mert én ezt nem tartom tényleg nagydolognak, viszont egy apró mosoly megjelenik az arcomon, mert jól esnek a szavai. - Köszönöm egyébként, ez jól esett, hogy valaki szerint ez nem semmi dolog. - a hangom őszintén cseng, miközben őt fürkészem. A varrás nekem nem csak egy hobbi, nem csak egy ábránd, hanem olyankor még inkább úgy érzem, hogy Dory velem van. Tőle tanultam meg mindent és neki köszönhetem azt, hogy az anyagokba életet tudok lehelni, olyan életet, ami képes másokat lebűvölni és magával ragadni. - Az ember mindig is nehezen beszél az érzéseiről, így nem csoda, hogy egy vers megírása, vagy egy dal megírása annyira nem egyszerű. - a mosoly továbbra is ott virít az arcomon. - Akkor lehet majd egyszer benézek oda is. - miért ne tehetném meg? Biztos vagyok abban, hogy remek hely lehet és talán még meg is kérem őket, hogy készítsenek fényképet rólam... - Az illető valószínűleg az édesapám. Mármint még nincs meg a teszt, valakit találnunk kell, aki megcsinálja, de ennek ellenére a szívembe érzem, hogy Ő az. - jegyzem meg sietve, hiszen pár napja találkoztam vele és fogalmam sincs arról, hogy ő farkas, ahogyan arról se, hogy Payne az, vagy az akár, hogy megérezhetik egymás illatát. Ahogy arra sincs bizonyíték, hogy tényleg ő az édesapám, egyszerűen csak a szívemben érzem, hogy megtaláltam végre őt. - Fura, mert itt éltem sok éven keresztül, elmentem, majd visszajöttem és hirtelen a rokonaim az "ölembe" hullanak. - majd idegességemben, vagyis inkább zavaromba a fülem mögé tűrök egy tincset. Majd pedig csendesen hallgatom azt, amit mesél. Próbálok minden információt elraktározni róla, amikor pedig fényképet említ, akkor felcsillan a szemem. - Megvan még a fénykép róla? - a hangom kicsit megremeg, hiszen sose láthattam még édesanyámat. Ő pedig lehet megőrizte azt a fényképet. Legalább láthatnám, hogy milyen volt és mennyire hasonlított rám... A következő kérdéseire csak elfordítom a fejemet és a pillantásom találkozik Matthewéval. Habozok, majd sietve rázom meg a fejemet, amikor Payne-re pillantok újra. - Ne most és ne itt. Egyszer majd elmesélem, de elég annyit tudni, hogy az a család, akihez tartozom jelenleg is. - mondom lehalkítva a hangomat. Ne mondhatom el, itt nem semmiképpen. Túl sokan figyelnek és Matthew még azt is jelezte, hogy a többiek már picit türelmetlenkednek vagyis inkább, hogy egyre inkább résen kezdenek lenni. Ez pedig eléggé veszélyes téma volt. - Igen, ilyen tényleg van. Kaptam egy levelet és tudom, hogy a nevelő szüleim nem hazudnának ilyenről, mert különben nem kaptam volna meg az ékszereimet se. - válaszolok neki sietve, majd picit megrázom a fejemet. - Valahogy inkább lettem volna egy átlagos lány, mint filmbe illő szereplő és egy ház fogja. - majd újra ajkamba harapok, mert megint elszóltam magamat. Ezt nem hiszem el. Óvatosabbnak kell lennem, sokkal óvatosabbnak, de annyira aranyos Payne, hogy egyszerűen nehezen menne az, hogy neki is a rideg Mrs. Laytont mutassam... Közelebb lépek, majd távolabb, de mielőtt távollépheznék ő megteszi azt, amit én nem mertem. Megölel és én habozás nélkül viszonozom, majd egy apró puszit nyomok az arcára. - Örülök, hogy megtaláltál. - suttogom neki, majd a következő kijelentésére elmosolyodom. - Nem fognak, van aki kordában tartja őket és vigyázz rám. - s egy pillanatra újra oldalra pillantok és megtalálom azt a személyt a szemeimmel, aki képes lenne talán még az életét is kockáztatni a férjemmel szemben is, csak hogy mosolyogni lásson. Végül pedig kibontakozunk egymás karjai közül és kicsit távolabb lépek én is, majd a kérdést hallva visszafordulok az asztalhoz. - Csak egy medált néztem ki. - s azzal újra a kezembe veszem a sötét lilás és kicsit csillogó medált, hogy megmutassam neki. Te esetleg találtál már valamit? Vagy még csak akkor érkeztél? - fordulok felé kíváncsian.
- Igen, ez szerintem is így van, bár azért nem árt némi írói hajlam is, mert ha valaki nem ért a szavak megformáláshoz, teljesen mindegy, mit érez, mert nem igazán tudja szavakban kifejezni - húztam el a számat - Én már próbálkoztam versírással, de az érzések kifejezése néha nagyon is nehéz feladat számomra. Legalábbis szavakkal - pontosítottam egy fejbúb vakarást követően. - Egyébként esetleg énekelsz is? Vagy csak írod a dalokat? - tudakolóztam tovább, ezzel is kifejezve neki, hogy bizony nagyon is érdekel a dolog és egyáltalán nem veszem semmi. - Nagyon szívesen, csak az igazat mondtam - engedtem meg magamnak egy apró kacsintást. Általában megosztom a véleményem, főleg, ha pozitív dologról van szó, így ez most sincsen másként. - Gyere, én biztosan örömmel látnálak majd. Szép vagy, szóval nem hinném, hogy ne lennél fotogén alkat, ha esetleg ilyesmire adnád a fejed - hiszen az előbb azt mondta, hogy akkor megtarthatom a képet, ha nem hozom nyilvánosságra, így minden bizonnyal valami miatt nem igazán szereti, ha fényképezik. Éppen ezért nem értem annyira, hogy miért szeretne fényképeket, már persze ha amiatt jönne a stúdióba. Ha csak úgy beugrana, az megint más kérdés, bár abban az esetben is szívesen látnám! - Hűha, akkor ezek szerint eddig nem is tudtad, hogy ő az igazi édesapád? - micsoda véletlen, én is pont így vagyok ezzel. Mondjuk én hazugságban éltem évekig, de számomra is nem régen derült ki, hogy nem az az édesapám, akit huszonnyolc éven keresztül annak hittem. - Hogy találtatok egymásra? Már persze ha nem túl indiszkrét a kérdésem - pirultam el kissé rögtön, mert fogalmam sincsen, mennyire beszél, vagy éppen beszélhet az ilyesmiről. - Én is csak pár éve érkeztem, úgy tűnik emiatt is ide kellett, hogy jöjjek - mosolyodtam el szélesen és őszintén, mert bíztam benne, hogy ez így volt megírva, hogy nekünk találkoznunk kellett. - Hm, azt hiszem, mintha láttam volna anyám naplójában képet róluk, de az most nincsen nálam. Ha gondolod, megkeresem és szívesen elhozom neked - ez a legkevesebb, amit megtehetek érte, mert nyilván nem lehetett túl kellemes úgy, hogy azt sem tudta, hogyan néz ki az édesanyja. - Oké, értem - bólintottam, komoly vonásokkal az arcomon, mely egyértelművé tehette a lány számára, hogy nem fogok erről sem beszélni senkinek. Te jó ég, mi történhetett vele? Iszonyatosan furdal a kíváncsiság, ugyanakkora tiszteletben tartom, hogy nem beszélhet róla, nyilván nem olyan a dolog, hogy szerencsés volna, ha túl sokan hallanák. - Ó, te jó ég - próbálom leküzdeni a szemeimben és a vonásaimon megjelenő félelmet és már éppen a számhoz kapnám a kezem, amikor leesik, hogyha tényleg figyelnek minket, akkor nem lenne túl szerencsés, ha ilyen jeleket produkálnék, mert az már alapból gyanakvásra adna okot. Úgyhogy egy arcvakarásra módosítom a mozdulatot - De azért.. ugye jól vagy? - engedek meg legalább ennyit, ebből nagy baj csak nem lehet, legalábbis bíztam benne. A világért sem szerettem volna, ha miattam kerül bajba, vagy éppen azért, mert olyat is elmondott, amit nem kellett volna. Én pedig elkezdtem aggódni érte, nem csak ezért, hanem azért is, amit mondott, hiszen hogyan lehet valaki egy ház fogja? És egyáltalán miért tenne ilyen bárki is? Remélem, hogy nincsen nagy baj… Átöleljük egymást, a puszira pedig halkan és röviden felnevetek és nem vagyok rest viszonozni azt. - Bakker, el sem tudod képzelni, milyen régóta vártam már arra, hogy megölelhesselek és adhassak egy puszit! - osztottam meg vele továbbra is széles mosollyal az arcomon. - Örülök, hogy egymásba futottunk. Tudod, amikor kiderült, hogy unokatestvérem lesz, iszonyatosan vártam, mert nem volt testvérem, de egy érkező rokon nagyon sok izgalmat tartogatott, arról nem is beszélve, hogy végre lett volna játszópartnerem! Aztán mégsem jöttél és hát.. Nem gondoltam volna, hogy valaha még találkozhatunk! - lelkesedek fel, ahogyan elkezdek neki egy kicsit a múltról mesélni. - Annak örülök, hogy van, aki vigyázzon rád - ez kifejezetten biztató, főleg azután, amit eddig hallottam tőle. Milyen élete lehet? És egyáltalán miért? Úgy szeretnék segíteni, de fogalmam sincsen, hogyan tudnék, vagy egyáltalán lehetséges volna-e. - Hú, Madison, ez gyönyörűen néz ki! - pillantok rá a kezében tartott medálra, mert tényleg nagyon szép. - Neked a sötétlila tetszik? Én abba a világoskékbe szerettem bele - nyúlok a megemlített darabért és előre imádkozom azért, hogy ne ezüst legyen, csak bizsu. Megkönnyebbülök, hogy nem éget, kicsit kellemetlen lett volna, ha magas az ezüst tartalma, mert akkor magyarázhattam volna, miért égette meg a bőrömet. - Nem is igazán vásárolni jöttem, hanem fényképezni, meg azért, hogy lefoglaljam magam és eltereljem a gondolataimat - osztottam meg vele én is egy-két információt magamról. - De ezek az ékszerek nagyon szépen, lehet mégiscsak fogok vásárolni valamit.
A szavaira eleinte csak bólintottam, hiszen ezzel tényleg nem tudtam volna vitába szállni és nem is akartam. Egyszerűen tényleg igaza volt abban, hogy ehhez kell egy kisebb tehetség is… A kérdésére először csak bólintottam. – Igen, szoktam, meg gitározni is, de csak akkor, ha senki se hallja az énekemet. – legalábbis szeretem ezt hinni, hogy senki se hallja. Ha van közönségem, akkor képes vagyok zavarba jönni. Még akár a szemeimet is lehunyom, hogy kizárjam őket az elmémből és el tudjam hitetni magammal azt, hogy egyedül vagyok. Meg legtöbb általam írt zeneszöveg a kandalló tűzében lelt halálra. Az újabb szavainak köszönhetően egy apró mosoly kúszik az arcomra. Jól esik a kedvessége, pedig túlzottan semmivel se érdemeltem. Az se kizárt, hogy hasonlóképpen van összerakva, mint én. A feltételezését hallva még szélesebb lesz a mosolyom és kicsit még zavarba is jövök az újabb bók hallatán. Zavaromban pedig egy újabb kószatincset simítok ki az arcomból, majd picit meg is rázom a fejemet. - Ez kedves tőled, de nem amiatt mennék, hogy fényképet készíts rólam. – kezdek bele, majd egy pillanatra elgondolkodom, hogy miként is folytathatnám a dolgot. – Sokkal inkább miattad. Ha már a sors úgy akarta, hogy megismerjük egymást, akkor élni szeretnék a lehetőséggel. Még csak most kaptalak meg az élettől, de nem szeretnélek máris elveszíteni, még ha ez furán is hangzik. – fejezem be a gondolatot őszintén. Lehet, hogy még nem ismertem, de a szívem megsúgta már azt, hogy fontos lett. A családom része és a család mindig is első lesz számomra. S pontosan részben emiatt is szeretném őt jobban megismerni, hiszen majdnem tesók vagyunk, így érthető a kíváncsiságom és a felé megjelenő szeretetem, illetve a bizalom apró foszlányi, amik máris elkezdték felütni a fejüket. - Pontosan. Tudod régebben ábrándoztam arról, hogy milyen lehet és szeretném megismerni, de most részben picit meg is rémit a dolog. – szólalok meg alig hallhatóan, mert ez az igazság. Őt is elkezdtem a szívembe zárni, de 23 évig nem is tudtam arról, hogy ki lehet… most meg egyszerűen mind a ketten betoppantak az életembe. Talán az élet akarta azt, hogy most kerüljek vissza ebbe a városba, hogy találkozzak velük, megismerjem őket és rátaláljak az igazi családomra. De bármennyire is mámorítónak hangzik, mert ugyanakkor kicsit rémisztő is. – Hasonlóképpen, mint veled. Csak ő a nyakláncomat ismerte fel. – mosolyodom el és meg is érintem a nyakamban logó ékszert. Fura, hogy mind a ketten arról az ékszerről ismertek fel, amit édesanyám hagyott rám és amiről nem akarták, hogy hozzám kerüljenek, de így még inkább megértem ezt a dolgot, hiszen eddig ártalmatlannak hittem mind a kettőt. - És szeretsz itt élni? – kérdezem tőle kíváncsian, mert tényleg érdekel a dolog. Én szerettem itt élni és remélhetőleg újra meg fogom szeretni ezt a várost. Főleg most, hogy most már ők is itt vannak. - Köszönöm. – hangom hálásan cseng, mert tényleg szeretném látni az édesanyámat. S talán neki köszönhetően sikerül is. Csak bólintottam arra, hogy megérti és nem faggat tovább, de közben egy hálás pillantás is megjelent a szemeimben. Sok ember nem tudja azt, hogy mikor kell inkább elkerülni egy témát és minél inkább nem akar valaki róla beszélni, annál inkább firtatják, de ő nem ilyen volt… szerencsére. Majd gyengéden megérintem, mintha ezzel is nyugtatni szeretném őt. – Jól vagyok, miattam nem kell aggódni. – s hangommal, illetve a szavaimmal is azon vagyok, hogy ne féltsen és ne aggódjon miattam. Lehet, hogy nem minden tökéletes az életemben, de nem lesz semmi baj. Tudok magamra vigyázni, vagyis reménykedek benne, mert eddig ment. De majd eldől, hogy mi lesz később. Túl sok minden történt az elmúlt hetekben. Olyan dolgok, eléggé sok újdonsággal kecsegtetnek… Mosolyogva hallgatom az újabb emlékeit, a régi érzéseket és vágyakat. Jó érzés tudni, hogy várt rám és szeretett volna megismerni már korábban. Bár ha tudtam volna a létezéséről, akkor ez kölcsönös dolog lett volna, de egészen eddig fogalmam sem volt róla. – Ismerem ezt az érzést, mert én is vártam az öcsém érkezését, vagyis most már tudom, hogy ő nem vér szerint az, mert én voltam a kisbefogadott, de akkor is imádtam vele lenni és még most is sokszor gondolok rá, a szüleinkre. Hiányzik. – avatom be egy aprócska dologba. Tudom, hogy milyen a testvéri kötelét, ahogyan azt is tudom már, hogy nem a vér számít, hanem sokkal inkább az, amit a szív diktál. - Viszont örülök annak, hogy végül egymás útjába sodort a szeszélyes élet. – nézek rá mosolyogva, mert tényleg így van és remélhetőleg szép lassan egyre inkább megismerjük majd a másikat. - Meg most már itt vagy te is. – kacsintok rá egy kisebb kuncogás keretében, de őt se szeretném bajba keverni, viszont meg fogom oldani, hogy még láthassuk a másikat. - Igen, nekem inkább az tetszik, de tudod mit? Megvehetnénk őket és lehetne ez amolyan testvéri kötelék szimbóluma? – fordulok felé lelkesen, de nem kötelező dolog, viszont ha nem is egyforma színűek attól még a kinézetük hasonló és legalább mi tudnánk, hogy mit jelent, ha más nem is. Ha rá bólint, akkor sietve fizetem ki mind a kettő, majd elveszem azt a kéket, amire mutatott, s ha engedi, akkor segítek neki felrakni. - Van kedved esetleg megnézni a többi asztalt is? – fordulok felé kíváncsian, mert úgy legalább tovább is beszélgethetnénk. Persze, ha esetleg mennie kell, akkor azt is megértem, mert remélhetőleg lesz még legközelebb is.
- Egyszer szívesen meghallgatnálak - mosolyodtam el kedvesen - Persze csak akkor, ha nincsen kifogásod ellene. Nem szeretnék kellemetlenséget és gondolom te sem szeretsz annyira közönség előtt énekelni - csak azt mondtam, amit hallottam és amire következtetni tudtam a szavaiból. A világért sem szeretném kínos helyzetbe hozni, de tényleg kíváncsi volnék rá, hogyan énekel. - Egyáltalán nem hangzik furán, teljesen megértem - sütöttem le egy pillanatra a tekintetemet, ajkaimon szomorkás mosoly látszott. Tudom, milyen az, amikor valaki elveszít egy szeretett személyt, túl sok mindenki hagyott már magamra és az eddig hallottak alapján Madison sem szenved hiányt az ilyen személyekben. Lehet ez valami furcsa családi örökség, a cseppet sem kellemes fajtából. - De ne aggódj, én egy darabig egészen biztosan nem fogok elmenni innen - emelem fel a fejemet, ismét a tekintetét keresve, ezúttal már jóval határozottabb görbülettel a számon. Nem szeretnék elmenni innen, hiszen itt van a családom, itt van a falkám, ráadásul Kölyök vagyok, kísérő nélkül a Lakból sem igazán tehetem ki a lábam még egy jó ideig, nem hogy messzebb körútra induljak. Egyszer majd szeretnék világot látni, de talán majd akkor, ha elég idős leszek és akkor majd Phillel közösen nekivághatunk egy nagy, közös kalandnak. - Miért? Nem így képzelted el? Vagy csak szimplán az rémiszt meg, hogy most már ő is az életed része? - érdeklődtem kíváncsian, de cseppet sem követelőző stílusban. Ha nem szeretne válaszolni, szerintem egyértelmű, hogy nem fogom kikényszeríteni belőle, ha úgy érzi, szívesen megosztaná, akkor itt vagyok, de nem fogok megsértődni, ha nem szeretne mesélni róla. - Nahát, milyen különös. Nem is gondolná az ember, micsoda erejük lehet az ilyen ékszereknek - mosolyodtam el lágyan, mert valóban félelmetes belegondolni, hogyha nem lenne a gyűrű, vagy nem lenne a nyaklánc, biztosan nem úgy alakultak volna a történtek, mint most. - Igen, rettentően. A zord időjárást mondjuk nehéz volt megszokni, de nagyon sok ismerőst és barátot szereztem az elmúlt két és fél évben, úgyhogy nyugodt szívvel nevezhetem otthonomnak ezt a helyet - teljesen őszintén beszéltem, sütött a széles mosolyomból, az arcomról, hogy odáig vagyok ezért a helyért. Nekem itt van a családom, most már minden ide köt. Szeretek itt élni, igen. - Nincs mit, nagyon szívesen - bátorításként még a felkarját is megsimogatom kissé, nem viszem túlzásba a dolgot, nehogy valaki félreértse és mindkettőnknek baja legyen belőle, de szeretném, ha tudná, hogy most már számíthat rám, legyen szó bármiről. - Ha te mondod, akkor elhiszem. De nézd csak.. - húzom előre a hátamról a fényképtáskát, hogy papírt és tollat kapjak el belőle, felfirkantva rá a telefonszámomat. - Ezen bármikor elérsz, ha bármi baj lenne, vagy csak szeretnél beszélgetni, akár találkozni. Nyugodtan hívj bármikor, tényleg, akár az éjszaka közepén is - mosolyodtam el szélesen. Sajnos nem olyan egyszerű azt mondani, hogy ne aggódjak valakiért, amiért olyanokat mesélt nekem, mint az előbb. Főleg azok után, hogy kiderült, rokonságban állunk egymással. Amúgy is fogunk még találkozni, a telefonszám csere ebből a szempontból is megkönnyíti a dolgot. - Ilyen esetekben szerintem ez nem számít, a testvér az testvér marad, akár van vérségi kötelék közöttük, akár nincsen - osztottam meg vele a véleményemet a dolgot illetően. - Igen, ennek én is határozottan örülök, jó ötlet volt, hogy végül rávettem magam, hogy eljöjjek ide - válaszoltam szélesen mosolyogva, hiszen eleinte tényleg nem akartam kimozdulni otthonról. De nem kesereghetek életem végéig Darren után és lám, még egy ok, amiért megérte, hogy így döntöttem. - Így van! - vele együtt kuncogtam, a kacsintása jól esett, mintha máris valami titkos szövetséget kötöttünk volna egymással, hogy bizony nem hagyjuk magára a másikat. Rendkívül jó érzés volt az ilyesmi, főleg azok után, hogy Darren itt hagyott. - Nagyon jó ötlet! - vágom rá egyből és már épp nyúlnék a pénztárcámért, amikor Madison mind a kettőt kifizeti, majd segít feltenni az ékszert a nyakamba. Én is hasonlóképpen teszek az övével és ha nincs ellenére, akkor a nyakláncok feltétele után ismét megölelem. - Nagyon szépen köszönöm! - mondom mosolyogva, amikor elengedem. - Gondolom hiába erősködnék, nem engednéd meg, hogy kifizessem, szóval mit szólnál, ha meghívnálak egy forralt borra? Vagy forró csokira? Biztos árulnak itt ilyesmit is. Amíg pedig megkeressük az árust, megnézhetjük a többi asztalt is - vázoltam fel az ötletemet, bízva abban, hogy elnyeri a tetszését.