Érdekes híreket csicseregtek a madarak, vagy inkább vonyítottak a farkasok. Egy új koma érkezett a városba, ezen annyira nem is csodálkoztam, mivel le mertem volna fogadni, hogy Castor kis csapatának egy későn érkezett tagja. Látták is őket együtt a kikötőben, de aztán kiderült, hogy az új hím kóborló. És mint olyan veszélyt is jelenthet, az ambícióit tekintve. Ha erősebb nálam, mindenképp, de az vigasztal, hogy ebben az esetben Castort is felülmúlja. Az Alfával nagyjából egy szinten mozgunk, vagyis aki egyikünkön túl tesz, az nagy valószínűséggel a másikon is. Az a lehetőség is megfordult a fejemben, hogy azért jött, hogy falkát szerezzen. A másik lehetőség: hogy valakikhez csatlakozni akar. Magamból szoktam kiindulni, és így az előbbit tartottam valószínűbbnek, de hát nem vagyunk egyformák. Ráadásul úgy tudom, pár farkasommal már találkozott is, és egyiküket sem nyírta ki. Plusz pont mindenképpen. Akármelyik falkához is csatlakozzon, kettős érzéseket fog kiváltani. Először is ott lesz az a borzongató érzés, hogy van erősebb is a falkában a vezetőknél, aki lenyúlhatja a posztot. Viszont ha tényleg erős, akkor nagyon ütős tag is lehet, és tovább erősítheti a falkát. Mindenképp találkoznom kellett vele. A rakparton sétálgattam, érdektelenül hallgattam a mellettem elzúgó autók hangját, néha egy-egy dudaszó hallatszott, a távolban mentő szirénája. Másik oldalon a folyó hömpölygött lustán. Ez az este kifejezetten békésnek ígérkezett. Más szóval: unalmasnak.
A hozzászólást Vincent d'Arc összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Jan. 11, 2012 10:07 pm-kor.
Már megszoktam, hogy ha valahol felbukkanok – főleg az elmúlt ötven évben – akkor nagyon hamar érdekesség lesz belőlem. Igazából számítok is rá, hogy a másik falka vezetőjével is összefutok hamarosan, akár szándékosan, akár véletlenül. Szeretem, mikor még bizonytalanok, és próbálnak valahová beskatulyázni. Ahogy méregetnek, körbepuhatolóznak, az erejük óvatosan, de kíváncsian hömpölyög körülöttem. Mondjuk most vannak terveim estére, ezért is ülök az autóban, és haladok a rakparton a városhatár felé. Hihetetlen, hogy egy ilyen kisvárosban is tud annyi autó lenni az úton, hogy szépen lassan lehessen csak haladni… Sebaj, majd kint rálépek a gázra. Élvezem ennek a monstrumnak az erejét, és még az átlagosnál jóval hosszabb fékútját is. Amikor egy pillanatra megérzem, hogy éppen most hajtottam el egy farkas- méghozzá erős farkas – mellett, azonnal beletaposok a fékbe, mert egy ilyen találkozás mindig lehet jó móka, és marhára nem izgat, hogy kis híján tömegszerencsétlenséget okozok. A GMC Topkick lelassul, majdnem megáll, a mögöttem haladóknak kihullik az összes haja, ráfekszenek a dudákra, de mivel szemből épp nem jön senki, egyszerűen megfordulok az út közepén, és egyből fel is engedem a kocsi oldalát a járdára. Először így, tök szabálytalanul akarok leparkolni, de aztán felfedezem, hogy alig ötven méterre tőlem van rendes parkoló is, úgyhogy inkább elcsorgok odáig, és tisztességesen, szabályosan állítom le a kocsit. Kiszállok, zsebre vágom a slusszkulcsot, begombolom a kabátomat, és megkerülöm a kocsit, hogy megkereshessem a farkast. Valószínűleg hamar rá is bukkanok, mert nem messze tőle sikerült megállnom így, hogy legalább egy tucat KRESZ-szabályt megszegtem. És ha már így megoldottam a találkozást – nincs az az isten, hogy még nem vett észre – akkor el is indulok felé. - Jó estét! Holdfényes séta? Tudja messziről egész érdekesnek tűnik… Hogy rá, vagy a sétára értem, azt nem teszem világossá, válasszon ízlése, vérmérséklete szerint.
Éles fékcsikorgásra kaptam fel a fejem, ezt általában hangos csattanás, majd éktelen káromkodás szokta követni, de ezúttal elmaradtak az ilyen finomságok. Hátralestem a vállam fölött, hogy megnézzem, mi a fészkes fenét művelnek az aszfaltbetyárok. Az egyik benga állat terepjáró - hasonlóan pofás, mint az enyém, csak nem olyan megviselt - a szabályokra fittyet hányva megfordult, és elindult visszafelé. Nem foglalkoztam vele, tovább sétáltam. Fél füllel hallgattam, ahogy a terepjáró leparkolt, majd ajtó nyílt és csukódott. Vibráló, szőrborzoló energia futott föl a gerincemen, olyan zsigeri érzés, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Megálltam, a szám önkéntelen vigyorra szaladt. Ez érdekes lesz. - Szeretem egymagamban kiélni a rajongásom - intettem fejemmel a fényes sarló felé. - Messziről minden érdekesebb, a közelség rombolja a varázst. Le mertem volna fogadni, hogy ő az a kóbor farkas. Nagy erőt éreztem a felszín alatt, amit a hotelban még egyáltalán nem, a szaga pedig teljesen ismeretlen volt. Ahhoz hasonló bizsergés fogott el, mint amikor megtudtam, hogy új falka költözött a városba. Valaki újrajátssza a karácsonyt, vagy mostanában ennyire szeretnek engem, hogy ilyen sok meglepetést okoznak? Felé fordultam, és kíváncsian végigmértem. Idősebb volt nálam, és fennállt a veszélye, hogy erősebb is. Ez azért doppingolt. - Ha nem tévedek, ön a legújabb farkas a városban - mondtam, remélve, hogy tényleg így van, és nem még egy nála is újabb farkassal van dolgom. Az jó, ha jönnek ide,az inváziót ennek ellenére sem díjaznám.
Annyira azért nem lep meg, hogy a közeledésem nem váltott ki heves reakciókat, sem szemmel látható izgatottságot. De az ereje jól esett, ahogy megéreztem az enyém mellett vibrálni. Szeretem, mikor ilyen erős farkasokkal találkozhatok. Engem igazából jóleső érzéssel tölt el, ellazít ha a magaméhoz hasonló erőt érzek, és az nem fenyeget éppen. Azért az ösztöneim szerint én is falkában érzem igazán jól magam. - Pedig azt hittem, az itteniek ezt jobban szeretik falkában élvezni… Én is felpillantok a holdra. Még csak most múlt a telihold, még érzem a véremben az ébredő vonzást, amikor csak ránézek. - Én jobban szeretem a legtöbb dolgot közelről szemügyre venni. Sőt, ha tehetem, ki is próbálom… Főleg azóta, mióta ilyen szörnyen unalmasan békés és modern lett a világ. Most is hétköznapian vagyok felöltözve. Fekete farmer, hozzá illő cipővel, és egy szövetkabát. Hosszútávon nem lenne elég meleg, de kocsival jöttem. A félig kérdésnek hangzó megjegyzésre bólintok. - Legjobb tudomásom szerint igen. A nevem Raymond Carver. És ha már bemutatkozom, kezet is nyújtok. Csak szépen, kultúremberek módjára. Egyelőre.
- Falkában vérpezsdítő, egyedül hagy gondolkodni - mondtam őszintén, mert egyelőre semmi okot nem láttam rá, hogy ezen a téren hazudjak, ferdítsek. - Holdfényben, egyedül egész épkézláb ötleteim támadnak - ingattam a fejem kis szerényen. Megjegyzését érdekesnek találtam, a szemében volt valami, ami azt súgta, hogy nem éppen a habszivacs-csatát és a virágszedést, vagy a velük egy kategóriába eső mókákat szokta kipróbálni. - Vincent d'Arc - fogtam vele kezet erős, de nem ujjmorzsoló, erőfitogtató módon. Az ereje a kezén keresztül átcsapott hozzám, olyan érzés, mint amikor az embert hirtelen megcsípi az áram. Nem vág hanyatt, de érezhető, és ha valaki elvetemült, benyúl a konnektorba, hogy megtudja, az mekkorát szólhat. - A helyi, vagy inkább már hegyi falka Atanerkje... Alfája. - Én tudtam, hogy ő mi, ő is tudja, hogy én mi vagyok, a nyílt sisakos küzdelmet ilyen ismerkedéseknél jobban szerettem a sompolygásnál. Persze, biztos van olyan, amit nem fogok vele sitty-sutty megosztani, de azért abba még nem haltam bele, ha valakivel közöltem a falkán belüli pozíciómat. - Kalandvágyó természet, Mr. Carver? Mert akkor érzésem szerint jó városba tévedt. Sőt, az a legjobb, ha a forró talajt még forróbban szereti - húztam vigyorra a számat. - Úgy hallottam, találkozott már egy-két farkasommal. - Beszéd közben lassú, kényelmes léptekkel elindultam, hogy folytassam kis sétámat, a tempóval pedig invitáltam, hogy csatlakozzon hozzám. Ha jött, örültem, ha nem... kénytelen voltam megállni, mert egyelőre nem akartam csak úgy otthagyni. - És Castorral is... Aki a kikötőben ténfereg, az számíthat rá, hogy arról én is tudomást szerzek, ugyanez érvényes a síparadicsomra is, valamint Fairbanks nem egy területére.
- Mmmmm, igen… - talán enyhe nosztalgiát vélhet felfedezni a hangomban – a falka ereje, a többi farkas közelségének részegítő varázsa… - és itt meg is törik a hangulat – de sajnos együtt jár a rengeteg zajjal, ostobasággal és kicsinyes problémával, amit nem lehet kizárni. Egyszerűen olyan hangosan gondolkoznak a saját kis nyűgjeiken… Nem csoda, hogy egymagában szeret sétálni… Engem speciel tökéletesen az őrületbe kergettek már sokkal kevesebb, mint hat év alatt a falkatagok, míg alfa voltam. Hogy egyesek hogy nem képesek világos szabályok betartásával önálló döntéseket hozni?! Mivel nincs, aki zavarjon, nekem nem csak a holdfényben támadnak Pazar ötleteim. A kézfogás most is – mint korábban Castorral – felvillanyozó élmény. Az elektromosság közöttünk valóban szikrázik, nem úgy, mint az idióta romantikus filmekbe és könyvekben. - Örvendek a szerencsének! Már egy ideje szeretném megismerni. Annyi mindent hallottam már magáról, mióta megérkeztem… A mosolyom nem árulja el, hogy jót, vagy rosszat, viszont a kérdésre kiszélesedik, igazi farkasvigyorrá szélesedik. - Nagyon is! Éppen abban a reményben érkeztem, hogy itt lehetőségem lesz átélni néhány igazi kalandot. Forrót, rázósat, vagy bármi izgalmasat, amit a helyzet kínálni tud… És mivel elindul, csatlakozom hozzá. Még nem fázom, és majd ha mégis hűvösnek érzem az időt, akkor is ráérek visszasétálni a kocsihoz. - Igen, elég sok farkassal összefutottam már, mióta itt vagyok. Mind nagyon békésnek és udvariasnak tűntek… Egyáltalán nem zavar, hogy tud a találkozásokról, vagy rólam. Elvégre nem is bujkálni jöttem. Az a jó, ha mind tudnak rólam. És igen, velem még Castor is udvarias volt. Pedig róla sem hallottam sok jót. Kíváncsi vagyok, abból mennyi igaz, amit Vincentről összehordtak.
Ugyanúgy érzi egy falka előnyeit és hátrányait, mint bármelyik tapasztaltabb farkas. Diplomatikus somolygással hallgattam a megjegyzését. - Hát igen, nehéz egy falkában, ha sok a sopánkodás. - A nyafkákat ezért bíztam pár keményebb kötésű farkasra, akik kiveri belőlük a hisztit. Arra, hogy sokat hallott rólam csak nevettem. Voltak sejtéseim, hogy melyik oldalról miféléket, szóval kaphatott egy tökéletes katyvaszt. Ezért rossz egyedüliként beesni egy olyan városba, amin két falka osztozik. Igazat sose fog hallani, legalábbis addig semmiképp, amíg valahová nem csatlakozik, vagy odébb nem áll. - Nos, unatkozni ziher, hogy nem fog, akárkikhez is szegődjön végül. - Elég puskaporos a levegő mostanság ahhoz, hogy ezt bizton állíthassam. - És ne higgyen nekik - ráztam meg a fejem. - Se az enyéimnek, se Castor csapatának egyelőre. Hazug dög itt mindenki - beleértve engem is -, akik a legjobbat akarja most mutatni, hogy magát valahová behálózzák... behálózzuk. De ezt úgyis tudja. Jót derültem, ilyenkor mindenki annyira kínosan ügyel arra, hogy a máz, a kirakat minél vonzóbb legyen, hogy az már röhejes volt. És közben persze igyekeznek a másikat pocskondiázni. Kisstílű és gyerekes dolog, mert az igazság előbb-utóbb úgyis kiderül, olyankor pedig néhányan nagyokat tudnak koppanni. - Senkinek ne higgyen, kétszínű dögök vagyunk. Előkotortam nadrágom oldalzsebéből egy friss csomag cigarettát, meg az öngyújtómat, és rágyújtottam. Nem kérdeztem meg, hogy zavarja-e, mert szabad levegőn voltunk, és a szél se felé fújta a füstöt. - Kér? - tartottam oda neki a tüdőrák nemzőit. Ha vett, tüzet is adtam, ha nem, akkor elpakoltam mindent. - Mik a tervei? - kérdeztem ugyanolyan könnyed hangnemben, mint eddig. - Falkába kerülni, vagy falkát szerezni? - pillantottam rá a szemem sarkából, ez ugyanis marhára nem volt mindegy, és én szerettem volna ezen a téren tisztán látni, hogy ha kell a számomra kedvezőtlenről lebeszéljem. Csíptem a sumákolást és a szemét kis húzásokat, a körmönfont terveket és megtévesztéseket, de ilyen helyzetekben a nyílt sisakos "küzdelmet" preferáltam. A köntörfalazást máskorra hagyom.
Még szép, hogy érzem, elvégre az én hátam mögött is van már pár év tapasztalat. A megjegyzésre bólintok. Az biztos. Engem speciel a világból ki lehet kergetni a folyamatos rinyálással, bizonytalankodással, töketlenkedéssel. Farkas ilyet nem csinál… - Egy falkában mindig van, aki sopánkodjon. Legalábbis a személyes tapasztalataim ezt mutatják. Ha már hallott rólam, akkor egyáltalán nem csodálom, hogy fel van készülve a mindenféle híresztelésre, amit róla hallhattam. Ezzel az egésszel csak az a baj, hogy általában minden hírnek van valóságalapja. Csak azt kell tudni, mennyi ködösítést kell levonni az egészből. - Őszintén megvallva éppen ebben reménykedem. Mostanában nagyon könnyen elunom magam… Ja, vagy úgy száz éve. Ó, azok a háborúk! A nyíltsága még megható is lehetne, ha az információ, amit ad, nem lenne teljesen egyértelmű. De azért szép tőle, hogy felvállalja. - Sejtettem, hogy ez lesz az első reakció a megérkezésemre. És ennél már csak több izgalomra, és kevesebb igazságra számíthatok. De azért azt hiszem, megbírkozom a dologgal… A cigarettás dobozt egy gyors pillantással mérem fel. Igazából csak kíváncsi vagyok milyen erős, noha majdnem mindegy. Egyedül a mentolos dohányt nem bírom elviselni, úgyhogy csak akkor utasítom vissza, ha esetleg olyan borzalom lenne nála. Egyébként pedig elfogadom a kínálást. - Köszönöm. Egyébként pedig ki az, aki nem hazudik? A kérdés persze csak költői, ugyanis én is tudom, hogy mindenki hazudik. A terveimet épp úgy kifejteném neki is, mint Castornak, csak épp az ő érdeklődése specifikusabbnak tűnik, úgyhogy a lényegre szorítkozom. - Igazából egyik sem, egyelőre. Utóbbi pedig egyáltalán nem. Nem szeretek alfa lenni. Számomra csak nyűg. De azt előrebocsátom, hogy bárkivel hajlandó vagyok tengelyt akasztani, ha megpróbál korlátozni a személyes szabadságomban… Csak hogy tiszta legyen – ha a küzdelem már nyílt kártyákkal zajlik -, hogy egy alfát is hajlandó vagyok kihívni, vagy elfogadni a kihívását, ha úgy érzem, hogy szükség van rá, tekintet nélkül annak az eshetőségnek a következményeire, ha netán én nyernék… Leszívom a füstöt, az aromáját próbálom beazonosítani. Bár alapvetően nem dohányzom, szívesen kísérletezek a különböző márkákkal, mert szeretem bennük felfedezni a kis változatosságokat.
- Ön egy szabad szellemű, független kalandor, de... ezt itt nem játszhatja sokáig. - Most komolyan, nem is értem minek dumálok erről, amikor úgyis tudja. Legalábbis szerintem. Idősebb nálam, tudja kell, mi fán terem a farkas, és egyes tetteknek milyen következményei lehetnek. - Itt már mindenki seggében zabszem van, és ha sokáig szambázik anélkül, hogy valamelyik tábor mellett letenné a voksát, akkor a zabszem babszemmé nő. A mieink seggében mindenképp. Nem ő lenne az első kóbor farkas, aki szálka a szemben, és kipöckölnénk onnan. Nem fenyegettem, én se vagyok ostoba, nem célom elfordítani a falkámtól. De ő most akkor is, ami: plusz és nem kívánt feszültségforrás. Ha a betolakodókhoz csatlakozik plusz problémaforrás lesz, ha hozzánk, akkor egy újabb erős falkatag. - Milyennek látta a másik falka vezérét? - kérdeztem, de sem félsz, sem indulat, sem gúny nem volt a hangomban, csupán kíváncsiság. Szeretem tudni, hogy egy aktuális ellenfelet mások milyennek látnak. Ha csupán a saját szemszögemből vizsgálnám, látnám őt, az nem lenne túl bölcs, a szűk látókör sosem kifizetődő. - Volt már alfa? - pillantottam rá érdeklődve, és reméltem, hogy arról mesél még egy kicsit. A legtöbb alfa sopánkodik, ha valami oknál fogva elveszíti a posztját, mert ezzel oda a hatalom. Persze, felelősséggel jár, de nem sokan tekintik akkora nyűgnek, hogy ezért a vele járó kiváltságokról is lemondjanak. A folyón lustán úszott egy hosszú uszályos hajó.
/Bocs, hogy ennyit várattalak, és hogy ez most csak ennyi lett. :/ /
- Pontosan tudom… Itt csak az kérdés, kinél mit kaphatok meg abból, amiért idejöttem… Igen, lehet, hogy nagyképűség, de mivel eddig egyik alfa sem próbált elüldözni a városból, vagy halálosan megfenyegetni, arra várok, hogy ajánlatot kapjak, és a kedvezőbbet választhassam. - Nem tervezek sokáig a partvonalon maradni. Abban nincs semmi izgalom. De dönteni csak úgy tudok, ha ismerem a lehetőségeimet. Ehhez azért egy kis idő kell. Enyhén meglepett a két vezér. Az alapján, amit hallottam róluk, pont fordítva vártam volna a reakcióikat. Nem baj, végtére is, így is tökéletes. Értékelem, hogy Vincent tiszta lapokkal játszik, de a teljesen nyílt kártya sem feltétlenül jó stratégia minden esetben. - Hmmm, Castor roppant udvariasan és barátságosan viselkedett velem. Egészen kellemes fickó… Amíg nem választok, addig nem elemzem egyik falkatagot sem senkinek, legyen szó bármelyik csapatról. A következő kérdésre elvigyorodom. - Hihetetlennek találja? Igen, voltam, néhány évig, de szörnyű nyűg volt, úgyhogy otthagytam. Az élet sokkal jobb lehetőséget kínált nekem, és én éltem vele. Higgye el, egy pillanatig sem bántam meg a választásomat. Gondolom ez érthetetlen valakinek, aki jelenleg is alfa… De megértenie nem is kell. Feltéve, hogy elhiszi, mennyire nem vágyom rá többé, gondolom az is elég magának, hogy nem pályázom a pozíciójára…
Mérlegel, nézelődik, kíváncsiskodik és felmér. Nem egy Hűbele Balázs, az már szent igaz, de a korával és az erejével a jelenlegi körülmények között megengedheti magának a válogatást. A suhancokat az első találkozásnál vagy meg lehet félemlíteni, és úgy betenni egy falkába, vagy különösebb erőfeszítés nélkül becsábítani. Nos, ő valamiért nem ilyennek tűnt, nem is értem ez hogyan lehet... A Castorról alkotott véleményére akaratlanul is szkeptikus mosoly tűnik fel az arcomon pár pillanatra, de nem szólom meg érte. Neki nyilván más arcát mutatta, mint nekem. Egy "kellemes Castort" el se tudtam képzelni, hogy milyen lehet. Szerintem olyan nem is létezik. - Nem hihetetlen, csak meglepett. A legtöbb alfa nem mond le a posztjáról, annál jobban élvezi a hatalmat és a dirigálást. - Az árnyoldalát a vezetésnek kevesebben vélik hangsúlyosnak, és a felelősséget sokan hírből sem ismerik. - Szó, mi szó, ettől jobban fogok aludni az éjjel - nevettem el magam. Valójában az se érdekelne, ha Atanerk akarna lenni, ha tudnám, hogy nála is jó kezekben lesz a falka. Hú, milyen önfeláldozó vagyok! Na, vegyünk vissza, mielőtt megjelenne a glória a fejem fölött. - Szóval az alfaság nem a maga asztala. - Ezt egészen addig elhiszem, amíg nem tesz valamit, ami az ellenkezőjére utalna. - Más posztok se vonzzák? Vagy úgy van vele, hogy eléldegél egy falkán belül, a felelősebb beosztást inkább másra bízza? - A hangomban nem volt semmi megvetés ezzel kapcsolatban, vannak akik csak egy közösségre vágynak, ebben nincs is semmi rossz. - Bocsásson meg, ha túl sokat és rámenősen kérdezek, de én is kénytelen vagyok tájékozódni. Az alfa lét "átka". Ez azonban kicsit se zavart engem, szerettem új farkasokkal megismerkedni, felvillanyozott, mint kisgyereket a karácsony reggel. Ezért is pörögtem fel, amikor megtudtam, hogy új falka érkezett. - Ha szeretné, felőlem beszélhetünk metaforákban és hasonlatokban is - jegyeztem meg szórakozottan, miután az utolsó slukkot is elnyomtam, a csikket pedig elnyomtam a bakancsom talpán, majd a következő kukánál kidobtam.
Minek kapkodjak, amíg nem szorít az idő? Érdemes már az elején jól döntenem, mert menet közben csapatot váltani egyrészt nem szokásom, másrészt meg nehézkes is. Persze nem azt akarom kitalálni, hogy ki lesz a győztes egy esetleges háborúban. Sosem az motivált, hogy a biztos győztes, vagy éppen a biztos vesztes oldalára álljak. Azt a pontot keresem, ahol a legnagyobb szabadsággal a legtöbb szórakozást kaphatom. És Vincent jól sejti, engem nem lehet fenyegetéssel, sem egy kedves mosollyal beterelni a sorba. - Nem szeretek másokat vezetni, mert csak púp a hátamon az ezerféle nyűgük, bajuk, nyavalyájuk. Amennyi hatalomra szükségem van, azt saját erőmből meg tudom szerezni. Nekem egyszerűen nem éri meg állandóan a falkára figyelni csak azért, hogy ne legyen egyetlen farkas sem, aki nem kínálja nekem a torkát egyetlen morrantásom után… Még jó, hogy a farkasok között legalább olyan színes a paletta személyiségek és jellemek terén, mint az embereknél. A megjegyzésére megcsóválom a fejem. - Nem fenyegetésnek szántam, és nem is becsülöm alá magát. Csak tisztázni akartam, hogy nem akarom egyik falkát sem megszerezni. Őszinte vagyok. Igazából abban sem vagyok – nem is lehetek – biztos, hogy meg tudnám ölni akár őt, akár Castort. Még egyikük erejét sem láttam annyira szabadon, hogy pontos képet kapjak róla. A kérdésre el kell gondolkoznom, mert ezt nem olyan egyszerű belőni. - Nem vonz a felelősség mások felé. Nem pesztrálok, nem lelkizek, nem bújok össze. Ha valamit tenni kell a falkáért, abban bármikor benne vagyok, feltéve, hogy a feladat nem ostobaság. Nálam gyengébbektől nem fogadok el utasítást. Ez utóbbi azt jelenti, hogyha nálam gyengébb farkas magasabb pozícióba kerül a falkában, az pont addig a pillanatig nem zavar, míg nem próbál nekem parancsolni. Abban a pillanatban ugyanis tuti, hogy átrendezzük a rangsort. - Kérdezzen csak nyugodtan… Nem mintha ne hazudhatnék… Az más kérdés, hogy nem teszem. A felajánlásra legyintek. - Egyáltalán nem ragaszkodom a virágnyelvhez. Elvégre nem a Twilight-ban vagyunk… Istenem, volt „szerencsém” a moziplakáthoz, és különben is akkora a hírverés körülötte, hogy még én is tudom, miről szól… Középkori kínzással ér fel.
//Előzmények - Tara házánál és a Kikötői étteremben//
Farkas létemre soha az életben nem voltam egy nagy környezetvédő - így gondolkodás nélkül hajítottam a csikket a fagyos földre. Néhány másodpercig még parázslott, egészen belemerültem a látványába, de aztán kifakult, beleolvadt a sötétségbe, én pedig teljesen egyedül maradtam. Csak a hold fénye volt, é én. Lassan újra betelik majd. Vajon megérem egyben? Vadászhatok még? Érezhetem egy vad vérének fémes ízét a nyelvemhez tapadni, miközben az élet utolsó, pulzáló és erőtlen lökéseit érzem a nyaki artériában a fogaim közt? "Castor, tényleg itt van, és nem egyedül. A másik is idős. Már kijöttek az étteremből. Megyek visszafelé ..." Nem, nem, soha többé nem lesz részem ilyen könnyfakasztóan szentimentális jelenségekben. Ez már eldőlt. Nem is tudom... Hogy megijedtem-e? Szinte fel sem fogtam. Pedig Gabriel gondolata olyan intenzitással szólalt meg a fejemben, mint egy gyönyörű és hatásos intermezzo. Frászt kellett volna kapnom, de én csak álltam, meredten néztem a fekete betont, ahogy a ráfagyott jégen megcsillan a hold fénye, és nagyon lassan, ráérősen rágyújtottam megint. ~Ha ideértek, ne állj meg. Menj haza.~ Üzentem vissza nyugodtan, majd teljességgel felhúztam a pajzsomat. Egy gondolat, egy érzés sem mehetett már se ki, se be. Mielőtt esetleg vitába szállna... A kezem most már remegett, és irtó hálás voltam azért, hogy ezt nem látja senki. Az első gyufaszál eltörött az ujjaim közt, a másodikkal épphogy sikerült tüzet fakasztanom. És bár már így is teljességgel ki voltam száradva, beleszívtam a cigarettába, és próbáltam nem arra gondolni, hogy talán ez lesz az utolsó. Egy hatalmas fékcsikorgás hangai jutottak el hozzám, és tudtam, hogy ketyeg az óra. Amilyen lassan peregtek a pillanatok számomra, olyan gyorsan láttam megvillanni Tara kocsijának fényszóróit a látóteremben. Igazítottam az öltönyön, nagy levegőt vettem, és elhatároztam, hogy mostantól semmi sem fog számítani, csak én. Mindent a Bestiára bízok, tegyen úgy, ahogy jónak látja. A cigarettát tartó kezemet a hátam mögé rejtettem, hogy Gabe ne szúrhassa ki még véletlenül sem, hogy remegnek. Haloványan, alig észrevehetően. Még egy slukk, és az alig szívott cigaretta megint a hóban volt, és pedig próbáltam benézni a kocsi szélvédőjén át, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy a sofőr vette a parancsot, és nem lassít le. A távolban pedig feltűnt egy taxi sárgán világító táblája. Nagy levegőt vettem, lehunytam a szemeimet, és kirobbantottam a pajzsot. Nem maximumon, csak épp annyira,hogy összetévesztethetetlen legyen. Tudja csak, hogy én vagyok itt. Hogy várok rá. Rájuk. A haragom, a dühöm és az eltökéltségem hatalmas területre eljutott tőlem. De akkor a képbe belezavart valami, ami az enyém volt. Azt hiszem, az enyém... De csak azt hittem, hogy megtébolyodtam, és hallucinálok. Nem vettem róla tudomást, csak az erőmről és arról, hogy ha már meg is halok, ez a rohadék sem árthat már többet senkinek. Legalább is, én mindent megteszek azért, hogy ez így legyen.
Érzem, hogy a másik kettő mögöttem együtt mozog, nem annyira gyorsan, mint én, de ebbe az irányba. Mi lesz most? Mi legyen most? Hogy legyen? Mit csináljunk? Kattog az agyam, megpróbálok valamit kitalálni. Én egyáltalán nem vetném meg Castort, ha most ... hogy is mondjam ... taktikai visszavonulást művelne. De szinte biztos vagyok benne, hogy ehhez túl kemény a feje. Azt, hogy hogyan elgyen, azt ő dönti el, nekem csak lehetnek jó ötleteim, ha esetleg kérdez. Bár ... nincsenek. Jelenleg eléggé le vagyok fagyva. "Ha ideértek, ne állj meg. Menj haza." ~ Anyád ... Megjött Castor válasza, és mit ne mondjak nem tetszett. Egyébként pedig nem lett volna jó ötlet. Inkább ez a kettő tépjen szét, minthogy Patrisha szeme elé kerüljek, úgy, hogy sz@rban hagytam az alfát. Megéreztem Castort a rakparton, és behajtottam az első közeli parkolóba. Leállítottam a motort, és fújtam egy nagyot. Castor hazaküldött, de én nem fogok menni. Maradok. Majd azt mondom, hogy nem fogtam az adást, lekötött a vezetés. Ha meghalunk, már úgyse kérheti számon, ha meg nem, akkor úgyis az a lényeg, hogy jól jöttünk ki a dologból, nem? Hátranyúlok a hátsó ülésre, és egy táskából előveszem Duncan egyik pisztolyát. Nem kértem rá engedélyt, de ha már az ő munkáját végzem, merjen pampogni utólag! Lőni alapvetően nem nagyon tudok, de csak nem fogom saját magamat vagy Castort eltalálni ... ezen kívül bármi jobb, mintha nálam sem lenne. Még fújok egyet, aztán kiszállok, és a közeledőkre figyelek. Nem kell nekem senkihez se közel mennem első körben, nem fogom odatartani az arcom egy pofonért. Én úgy fogok cselekedni, ahogy a legjobbnak látom. Lassan elindulok Castor felé.
Vannak olyan pillanatok a farkas életében, amikor megdöbben. Lehet valaki érzelemmentes vérprofi, szadista sorozatgyilkos, Hasfelmetsző és Hitler édes gyermeke, de még akkor is előfordul néha, hogy lefagy a rendszer és egyszerűen nem tudja mit mondjon. Most nem mentségemre szólók, nekem aztán egal, hogy mit gondolnak rólam mások, egyszerűen csak próbálom hűen lefesteni, hogy tényleg megdöbbentem. Nah persze nem a bizalmas közelség zavart meg, ahogy a férfi az egyik aranyszínű hajtincsemmel kezdett játszadozni, majd megérintette a combomat... Ilyen apróságokat már fel sem vettem, habár nem is emlékszem mikor volt közöm utoljára ilyen bizalmas módon férfihoz... Hmmm talán nem ez az elmélkedés pillanata, minden esetben nagyon rég volt, hogy trancsírozóson kívül valami mást játszottam az ellentétes nemmel. A szavai voltak azok, amik miatt egy pillanatra nem tudtam, mit mondjak. ~ Castor? Ez a különös idegen Castorról beszél? ~ Nem értettem mit akar a Frührertől... Egyszerűen nem értettem a logikát, melyet követve egy őrült megpróbálná bántani a vezérem. Persze hülyeség, hiszen akinek némileg hasonló az érdeklődési köre az enyémhez, annak valószínűleg annyi az ellensége, akár égen a csillag. Tehát igazából nem kéne értetlenkednek, mégis azt tettem. Ennek az volt az oka, hogy nem erre számítottam. Végül összeszedtem a gondolataim, az arcom fölvette megszokott hűvös, királynő maszkját, és amikor aranyszínben szikrázó pillantásom az övébe fúrtam olyan nyugalommal és fensőbbséggel szólaltam meg, hogy szerint az összes Habsburg ősöm elsírta volna magát a gyönyörűségtől. - Az életet magamnak, az ellenségemnek a legszörnyűbb legmocskosabb halált... - mondtam szinte az ajkaira a szavakat. - Senkiért és semmiért nem áldoznám föl magam. Sokkal több vagyok, mint mocskos senkiháziak. Amália Terézia Habsburg főhercegnő szerinted eldobná az életét holmi senkikért? - közöltem hűvös nyugodt fensőbbséggel. Aztán még előrébb hajoltam, mostmár tényleg csak milliméterek választottak el attól, hogy megcsókoljam. Éreztem a szagát az idegen farkas illatát és magammal húztam a bódító kölnim és a farkasom erőszakos vad szagát, amit az értékes parfüm sem nyomhatott el. - De valamit jobb, ha tudsz kedvesem... Nem vagyok áldozat, de más sem. Engem nem lehet büntetlenül fenyegetni... Mondanám, hogy kérdezz meg erről másokat, de ők már rég a mocskos sötét mélyben rohadnak és csak kövér fehér férgekkel társaloghatnak, nem veled... Pár percig farkasszemet néztem vele, szó szerint... és hagytam, hogy lássa, lássa, hogy minden egyes szót komolyan gondoltam, de leginkább a végét. Aztán könnyeden hátradőltem kisimítva az arcomból a ragyogó aranytincseket. - Most pedig kezdjük újra. Ki vagy te valójában és mit akarsz itt? És ekkor megéreztem az erejét. A szempillám sem rezdült, egyáltalán nem reagáltam a Frührer erejére, mert ez kellett a terveimhez. Egy nagy titkot eláruljak magamról? Hazugságba takarózom minden este és egyesek szerint még a nyelvemről is méreg folyik... Többször hazudok, mint mondok igazat. Hogy miért? Mert az igazság csupán egy illúzió, amit hazugság által tudunk formálni. Volt amit hazudtam és volt amit komolyan gondoltam... Hogy mi lesz a vége? Nos majd meglátjuk... Minden esetre nem én leszek az, aki meg fog itt halni, hanem valaki más, ha vért kíván az éjszaka szomjas fekete torka... ~ Oh igen, gyűlj sötétség és töltsd ki szépen az űrt, ahol valaha a szívemet hordoztam... ~
* Figyelem a szőke ciklont és kíváncsi vagyok a válaszára. Sok mindent elárulhatnak a szavai és én nem akarok lemaradni, mint a tata, aki bottal a kezében szalad a villamoshoz csakhogy elérje, de neki nem kedvez az élet ingoványos talaja és a botot magába szívja, a hosszú sárga jármű. Nos, nekem nincs botom és elmehetnék tatának, (ha a koromat nézzük) de legszebb éveimben nem a villamos után akarok futni. A lényeg, hogy figyelem farkas pillantását. A szavai tetszenek és elég önzőnek tűnik, ha csak ezeket a szavakat vesszük alapul. Engem sem vágott anyám ám falhoz, mikor megszülettem, de nem ám. Egy ilyen idős farkasban nem szabad megbízni! A parfümje, teljesen körülölel, de még így is érezni az igazi illatát és hogy őszinte legyek az, sokkal jobban tetszik, mint a drága pacsuli, még ha nem is az. Most nem ez a lényeg, már mondanék neki valamit és ajkam is megremeg, de megelőz és ahogy belekezd, már tudom, hogy nem valami bókón töri a buksiját. Hangom nyugodt és habár halk, de az erő, így is érezhető benne.* - Ugyan kedvesem, mikor hallottál valami fenyegetőt a számból. Csak egy puszta kérdést tettem fel* Vonom meg a vállaimat és eszembe jut, hogy akár ki is tekerhetném a nyakát, itt helyben. Szörnyen egyszerű lenne még akkor is, ha fel van rá készülve. Kapok pár ütést és ennyivel meg is úszom a dolgot. Elég gyors vagyok ahhoz, hogy meglepjem és a csini nyakától elválasszam tökéletes vonásait. Azonban nem sok kedvem van most bántani. Először valami lepedő akrobatát játszanék, de utána még jöhet a halál, nem de? Miért ölném meg rögtön, amikor játszhatunk is egy kicsit? A tekintetem még akkor sem veszem le róla, mikor hátra dől. Oh, hát persze, majd pont elfogom árulni, hogy ki vagyok, honnan jöttem, hogy lettem egy állat, mit csináltam eddig és miért vagyok itt. Egy valami azonban nem titok és kíváncsi vagyok, mi lesz a reakciója a következő szavakra.* - Latro vagyok* Csak ennyit mondok, szerintem tudja, hogy mi az ami mozgat. Nem adtam teljes választ a kérdésére, de ez, sok mindent elárulhat számára. Talán gondolhatja azt, hogy pont Őt keresem, bár ahhoz tudnom kéne az igazi nevét. Nem kizárt, hogy akad vele egy elintézetlen ügyem, mert a listámon elég sokan vannak és addig úgy sem nyugszom, míg meg nem találom őket. Azonban előre kellett vennem egy porszemet, mert ez becsületbéli ügy, ami keveredik a bosszúval. Halálos száj ízt ad a farkasnak, ha ez a keveredés megtörténik. A kérdés csak, hogy a saját halálomat fogom megízlelni vagy inkább a másikét? Nem tudom, de hamarosan úgy is ki fog derülni. Hajaj, de még milyen hamar, már ha őt érzem, amiben nem tudok kételkedni. Harag, düh és eltökéltség. Ez nem lehet véletlen és ritka (bár én nagyon is sűrűn találkozom ezzel) hármas elegy egy farkasban. Érzem őt és érzem azt is, hogy kb egyidősek lehetünk. Hm, nem, ez nem hezitálásos hümmögés, csak végig gondolom logikusan a dolgokat. A nagy kérdés, hogy bosszantsam e még egy kicsit vagy tegyünk pontot az ügy végére? Tudja, hogy itt vagyok és szinte biztos vagyok benne, hogy még jobban felbosszantanám, ha most tovább kocsikáznék, mint aki, nem is érezte. Vajon mi fordulna meg a fejében? Vajon azt gondolná, hogy félek vagy csak provokálni akarom? Azt hiszem a provokálás mellett tenné le a voksát és tuti ideges lenne amiért semmibe veszem, mert azt csinálnám. Aj, de jó a gonoszság íze és nem tagadom, hogy az vagyok. A kocsit nem állítom meg, inkább végig húzom a kezemet, a másik combján és elvigyorodom.* - Csak nem valami rejtegetni valód van kedvesem?* Teszem fel neki a kérdést és megint csak lázas pörgésbe kezd az agyam. Még nem hevertem ki Tarát teljesen. Mondjuk a vére ízét egy darabig nem fogom és erre a farkasom is rábólint, aki egy kicsit be van zsongva. Azt nem mondanám, hogy izgul, csak szeretné letépni a névrabló fejét és ha harc lehet a közelbe, akkor menne és pusztítana. Szinte könyörög, hogy engedjem szabadon, de még nem lehet. Még nincs itt az ideje vagy még is csak, ez, lenne a megfelelő időpont? Szólók a sofőrnek, hogy az út itt véget ér, aki, rögvest megáll. A kezébe nyomok egy bankjegyet, de még mindig a szőke ciklont figyelem.* - Nekem van egy elintézetlen ügyem, de szerintem erre már Te is rájöttél. Van egy sejtésem, hogy nem mész tovább a kocsival….* A kezemet a kilincsre helyezem s a combjáról is lesiklok* -… de ebbe nem kell bele keveredned. Semmi közöd nincs hozzá, ámbár ha még is megteszed, az a te dolgod.* Ő tudja mi akar csinálni, de tudom, hogy az alfája és hiába tartom vaknak és undorítónak, ezt a köteléket, akkor is kötelék, ami összekapcsolja őket. Nem tudom miért gondoltam azt, hogy tiszta harc lesz, farkas, a farkas ellen. Hárman egy kicsit sokan vannak és ha még végzek is vele, akkor sem biztos, hogy élve távozom. Oh nem, nem bízok abba, hogy nem szerzek sérülést, mert ahogy tapogatom erős. Nem lesz olyan könnyű dolgom mint Tarával. Persze, ő sem volt olyan könnyű, de mivel nem én húztam a rövidebbet, így kell rá tekinteni. Közben pedig, ha nem ütközöm ellenállásba, akkor kiszállok a kocsiból. A pajzsom továbbra sem eresztem le vagy tolom ki. Azt biztosan érzi, hogy jövök és ennyi bőven elég. Amint talajt ér a lábam, már át is változom és ha meztelenül temetnek el, akkor úgy, már ha lesz olyan aki eltemet egyáltalán. A kudarcra nem gondolunk, csak a nyerésre és hogy leszámoljak ezzel, a hamis „de Lucaval.” A farkasom öröm táncot jár, hogy végre döntöttem és élvezni fogjuk ezt a szitut mind a ketten. Csak azért változtam át, hogy gyors legyek és az éjszakába burkolózzak. Ha a szőke ciklon, tényleg nem akadályoz, akkor a kocsit elég hamar magam mögött hagyom. Futás közben figyelek arra, hogy hangtalan legyek és ezt jól megtanultam. Eszembe jut, a Törökök ellen folytatott háborúm. A sok vér, levágott fej, széttépet testrészek, a rothadó hús szaga, a fájdalmas halál sikolyok és az akkori falkám vörösen izzó szempárjai. A harci kedvem vagy szenvedélyem újra lángba borítja a testemet és a farkasomat is. Nem tudom, hogy követ-e a nő, de nem is érdekel. Ha lenne erdő alkalmazkodnék a terephez, de itt csak beton van, amit nem szeretek. Még jó fogás sincs a talajon és ilyenkor áldom az eget, hogy fekete a bundám. A baj csak az, hogy ahogy egyre közelebb érek a lámpák bevilágítják a rakpartot. Figyelek rá, nem pedig elborulni készült elmémmel foglalkozom. Lassítok és már nem futok olyan gyorsan. Négy lábon mondjuk, nem nehéz gyorsnak lenni. Magabiztosan csökkentem, a kettőnk között lévő távolságot és büszkén lépdelek felé. Nincs szándékomba rögtön a torkának ugrani, pedig nagy kedvem lenne. A bússzú édes, hívogató ízét is érzem már a számba. Szóval, ott tartottam, hogy magas és nem csak azért, mert „kicsi” farkas vagyok. Ha emberi alakban lennék, akkor is magasabb lenne nálam. Pont mint a bátyám. Ez meg, hogy ugrott most be? Fogalmam nincs, de ami biztos, hogy köztünk is ennyi volt a távolság. Mindig megszívtam vele, bár mikor le kellett venni nekem valamit, akkor azért örültem, hogy égi meszelő. Már csak miatta sem hagyhatom, hogy ez a senki, felvegye a nevünket, de mi van, ha az alfa csak küldött valakit maga helyett? Tényleg ennyire gyáva lenne? Már közelebb értem hozzá, de a tisztes távolságot megtartottam. Kérdezni nem tudok és amíg nem változik át, addig beszélni sem fogunk, mert nem veszem vissza az emberi alakom és amúgy sem bájcsevegésre jöttem. Nem támadok, de elindulok jobbra. Hogy szokták ezt mondani? Köröz az éhes keselyű az áldozata felett. Azt hiszem így. Közben pedig figyelek rá és a környezetemre. Ha valaki esetleg csatlakozna, akkor ne érjen váratlanul. A tekintetébe nézek és egy furcsa érzés kerít a hatalmába. Olyan mintha ismerném ezt a szempárt, de nagyon régről és nagyon homályosan dereng. Nem vájkálhatok az emlékek között, mert figyelni akarok. Nem azért, mert tartok tőle, inkább azért, mert nem vagyok kipihent, hiszen tegnap lezavartam egy harcot és a sérüléseim nem múlnak el egyik napról a másikra, de itt vagyok. Lássa csak, hogy nem félek tőle. Meg is mutathatnám magamat és mehetnék tovább, várva pár napot, amíg teljes harcdíszben jelenek meg ismét előtte, de nem, az idő eljött, hogy megtudjam miért használja a nevemet. Csak lépkedek oldalra és oldalra......... *
Az Isten verjen meg, Gabriel! Legszívesebben ráüvöltenék, ahogy meglátom, hogyan parkolja le a kocsit, száll ki, és indul el felém. De az a magatartás, amit megkövetel tőlem a helyzet súlya, nem engedi meg, hogy ilyen helyzetbe hozzam magamat. De ha valami baja esik, azt sosem bocsájtom meg magamnak, sem pedig neki, és ha kell, a hulláját is meggyalázom, csak hogy érezze a törődést. A kezeim ökölbe szorultak, de a remegésen ez sem segített. Hirtelen robbant be az energiafergetegbe Raffaello alakváltása, ezt nem tudta eltitkolni. De legalább itt van, és nem hajtott tovább az autóval. Vajon mi késztette arra, hogy farkasalakban közelítsen meg? Talán fél? Tart tőlem? Erre mondjuk nem fogadtam volna, hiszen bátor tett volt már az is, amit Tarával művelt. Ahogy ez eszembe jutott, az indulatok újra ki akartak szakadni belőlem, minden sejtem, minden érzékem megtelt gyűlölettel és megvetéssel. Nagyot szippantottam a levegőbe. Éreztem, ahogy közeledik, bár olyan néma volt, mint a sír. Sötét, halk. Igazi gyilkos. Csak kár, hogy engem nem tud átverni a palánkon, ennél azért jóval tapasztaltabb vagyok. Abba az irnyba fordultam, amelyről érkezésére számítottam. Csak a szememet fordítottam néhányszor Gabriel irányába, és láttam, hogy közelít. Még mindig nagyon szerettem volna rávetni magam, visszatuszkolni a kocsiba, hogy legalább odabent maradjon, és ne kerülhessen a harctér közelébe. Mit akarok? Hogyan akarom csinálni? Úgy, mint a temetőben annak idején? Égő, üvöltő és félelemkeltő szörnyetegként? Mert ehhez lett volna kedvem. A szemeim parázslottak már, a farkas ki akart törni bentről és lerohanni ezt a szégyentelen kóbort. De az emberi felem sokkal elegánsabb akart maradni ennél. Nem hiába öltöztem fel öltönybe. Adtam magamra, mint bármikor máskor, viszont az nem zavart, hogy adott esetben összevérezem a hófehér ingemet. ~Ott maradsz, Gabriel! Ez nem szarral gurigázik, lőni onnan is tudsz...~ Nem bírtam ki, muszáj voltam az energiafergetegen eljuttatni hozzá legalább ennyit. Afelől sincs kétségem, hogy hallani fog mindent. Már ha eljutunk odáig, hogy beszélgessünk, tekintve, hogy nem egy ember, hanem egy gyilkos farkas tartott felém. A negyedik farkast távolabbról éreztem. Kijjebb kellett tárulkozzak, hogy letapogassam. Most volt rá egy kis időm, amíg Raffaello ideért, és teljesen biztossá vált, hogy az enyém. A kérdés már csak az, hogy mi a jó frászt keres Katharina ennek a hímnek a társaságában?! A mocskos rohadék... Végig akarja mustrálni az összes nőstényemet? Meg a kis f*szomat... A gondolattól, hogy esetleg Patrishát is megkörnyékezi, fel tudtam volna robbani, de ideje volt jó mélyre visszahúzni ezeket a gondolatokat. A vad közeledett, nekem pedig készen kellett állnom. ~A másik farkast ne bántsd, Garbriel. Velünk van...~ Nem, nem fogok még alakot váltani. Akkor sem, ha nekem esik. Én többre tartom magamat, és a véremet annál, hogy egy ilyen helyzetben a legkisebb félelem jelét kimutassam. És akkor meg is láttam, kiérni a lámpafényre a fekete szörnyeteget. Mintha saját magamat láttam volna egy kisebb kiadásban. Ha nem acélozom meg az összes arcizmomat, a végén még a szemöldököm is felszaladt volna. De én most nem lehettem más, mint egy hatalmas és erős, szilárd fal, amelyről mindenki azt gondolja, hogy lehetetlen áttörni. Holmi szemöldökvonogatások nem férnek bele a keretbe... Körözni kezdett körülöttem, ugyan tisztes távolságban, de a helyzet nem volt kényelmes. Én egy tapodtat sem mozdultam, a tekintetemmel is csak addig követtem, amíg nem kellett a testemmel is fordulnom ahhoz, hogy lássam. Nyíltan a hátam mögé engedtem, nem törődve azzal, hogy esetleg rám veti magát. Ezzel is kifejezve azt, hogy a-aaa, kis pajtás, nem úgy van az, hogy megjelensz, és összecsinálom magamat. Helyette inkább zsebre dugtam a kezeimet, és megszólaltam. - Hát itt vagy, te rohadék... Reméltem, lesz benned annyi, hogy nem hajtasz tovább, még a végén azt gondolnám, hogy félsz tőlem. Mit akarsz, kóbor? Mi fáj neked annyira, hogy hajtóvadászatba kezdtél? Mit vettem el tőled, ami a tied? Gyere, csak, gyere, te dög, beszélgessünk, hátha megértem, miért rohansz a halálba azzal, hogy velem szórakozol... A hangom a nyugodtból szép lassan erősödött fenyegetővé és ellentmondást nem tűrővé. Alig lehetett fiatalabb nálam, könnyen lehet, hogy én húzom a rövidebbet. De ahogy beleszagoltam a levegőbe, az ő bűze mellett ott volt még Taráé, és sajnálatos módon Katharináé is. És a sebeinek rothadó hús szaga is, mely elárulta, hogy sebesült. Így jár, aki a véremmel kezd. Ha sikerült, akkor felvettem vele a szemkontaktust, és valóban farkasszemet néztem vele. Ha elég idő telt el, és még nem támadott rám, hanyag eleganciával, fél kézzel gomboltam le magamról az öltönyt, és a hideg betonra eresztettem. Morogva, hörögve, izzó szemekkel tettem három határozott lépést a farkas felé, és megálltam vele szemben. Láttam, ahogy fújtat, liheg, és pofájából párásan száll fel a levegő. Nem is tudom, talán akkor, amikor megszólaltam, akkor merültem bele a harci szellembe, és öntött el ugyan az a sötét, érdektelen kegyetlenség, mint a temetőben. Amikor mindent egy lapra teszek. És ha még mindig nem támadott, tovább folytattam. - A baj csak az, kis barátom, hogy Castor de Lucával senki sem szórakozhat büntetlenül... A szívem úgy vert, hogy majd kiszakadt a mellkasomból. Megadtam magam. Hátravetettem a fejemet, és úgy öltöttem fel a feketét, mintha az égből öntötték volna rám. Nem irigylem a többieket. Ha csak nincsenek észnél, baromira nem fogják tudni követni, melyikünk kicsoda. Tekintve, hogy nagyobbra nőttem még így is, mint Raffaello. Már ha ez az igazi neve. Csak álltam vele szembe, a nyálam is lecsöppent már a földre, ahogy lehajtott fejjel mustráltam. Most én kezdtem járkálásba, és vártam, hogy mit lép. Megszólal-e végre a hangja a fejemben, vagy cicázunk itt egymással egy darabig az édes tudatlanságban...? Most hogy gyakorlatilag három egy ellen a felállás, az önbizalmam nőttön nőtt. És ha még mindig nem ugrott a torkomnak, mindkét farkasomnak gondolatban üzentem. ~Ti csak akkor avatkoztok bele, ha már felkoncolt. Ez nem kérés, ez parancs.~
Ritkán kerül az ember falkán kívül olyan helyzetbe, hogy három ennyire erős farkas legyen körülötte. Szinte fürdeni lehet az energiákban. Ha nem lenne ennyire komoly a helyzet, élvezném, tényleg. Így is van benne valami felemelő, és dicsőséges. Hülye vagyok? Menthetetlenül romantikus és szentimentális? Lehet. Itt vér fog folyni, sok vér, mocskos lesz a küzdelem, és valószínűleg kevesen mondanák majd dicsőnek a végét. Vagy a jó ég tudja. Érzem, hogy Castor haragszik rám, amiért itt vagyok. De nem engedhettem, hogy egyedül maradjon. Én harci értékben alig számítok, de nem lehet, hogy egy alfa magányosan szálljon szembe a támadóival, ne védje senki a hátát, hogy úgy mondjam. Ha az a dög egyedül jönne, akkor esetleg elmennék, vagy benn maradnék a kocsiban. Nem akarok kettejük ügyébe beleavatkozni, nekem a másikkal van doglom, hogy ő se avatkozzon bele. Hogy legalább dupla annyi, mint én? Nem számít, akkor is meg kell próbálnom sakkban tartani. Jönnek. Én is érzem, mi a helyzet. Az egyik kirobban a kocsiból és alakot vált. Ő az idősebb, aki megtámadta Tarát. Még nem lehet gyógyult ennyi idő alatt, ez Castor mellett szól. Alapvetően nem aggódom miatta, úgy vélem elbír vele. A másik a kérdéses, a nő ... "Ott maradsz, Gabriel! Ez nem szarral gurigázik, lőni onnan is tudsz" Ez egy nagy tévedés, mert nem tudok lőni. Garantáltan nem lőnék egy kupac civakodó farkasra, ha köztük van az alfám is. ~Én csak a másikat akarom távol tartani.~ üzenem vissza. Nem húzom hosszabbra, nem terelem el Castor figyelmét. Úgy helyezkedem, hogy az autó felől érkező másodikat tudjam megfelelően, zavarás nélkül célba venni. Persze a fene se tudja, hogy eltalálom-e, ha megindul. Biztos gyors lesz. Ha nem megy lövéssel, akkor rá kell vetnem magam, bármibe is kerül ez nekem. Amúgy ez az egész bunyó rohadtul fog még majd nekem fájni, de nem számít. "A másik farkast ne bántsd, Garbriel. Velünk van ..." - Mi a szösz?! - mormolom magam elé a meglepetéstől. ~ Akkor nyugton maradok. ~ üzenem vissza. Nekem nincs szükségem rá, hogy mindenáron harcoljak. De ha az a dög nyer, én beleürítem a tárat, azt garantálom. És innen nem távozik élve, mert széttépjük azzal az ismeretlennel, aki állítólag velünk van. Nem lesz ő az alfa Castor után. Akkor inkább bárki más. Castor beszélni kezd. Mindig szónokol. Olyan, mint a római hadvezérek késői utóda. De hát olasz ... Aztán végül nála is elszakad a cérna és átváltozik. Vajon az autóútról idelátni? Ha igen, akkor elég fura YouTube videókra számíthatunk ... A fene ... Lehet, hogy a lámpát kéne kilőni? Az legalább nem mozog. ~ Kilövöm a világítást, nem kell a nyilvánosság. ~ üzenem, és most mindenkinek számon az üzenetet, nehogy ebben lássanak ellenséges szándékot. Aztán gondosan célzok, és miután meghúzom a ravaszt a rakpart sötétbe borul. Nem is gondoltam volna magamról ...
Kéjes borzongással és ördögi vigyorral ültem a kocsi hátsó ülésén. Nem siettem el a dolgokat, szép lassan végiggondoltam, mit is akarok tenni, mi legyen a következő lépésem... Először is az őrült idegen szavait pörgettem vissza és az autós jelenetet. Hogy miért őrült? Mert szembeszáll Castorral, jah és ezáltal velem is... Azt hiszem azt legalább sejtette, hogy hazudtam neki. Ha kellene feláldoznám az életem Castorért. Senki másért, de érte igen. Az élet nem ér semmit, ha a vezéred az ideológiát megtestesítőét porba rúgják. Mi értelme annak, hogy a személy éljen, ha az eszme meghal? Nos semmi... Emlékeztem a szavaira, hogy azt monda Latro... ~ Érdekes részlet, tehát Castort üldözi undok kis bosszújával? ~ Valójában meg tudtam érteni a bosszút. Több, mint 20 vérfarkast mészároltam le a lehető legundorítóbb módon, azért, amit velem tettek, tehát én abszolút meg tudtam érteni a bosszút, azonban a bosszújának rossz tárgyat választott. Bevallom őszintén, voltak kétségeim, hogy Castor már nem az, akire felesküdtem, ennek ellenére a vezérem volt, és amíg végleg nem ássa alá a hitem, addig az ő embere vagyok és neki tartozóm engedelmességgel. Békés elmélkedésemben a taxisofőr zavart meg. Nem figyeltem mit mond, de ahogy kizökkentett végigmértem a zavart középkorú színesbőrű férfit. Az arcomra undorodó fintor ült ki, ahogy ezt a majomtól alig eltávolodott sötét mocsadékot néztem. Könnyed léptekkel kiszálltam én is a kocsiból, mire a férfi igen nagy hibát követett el, kiszállt ő is. Nem törődtem vele, mintha ott sem lenne. Szép lassan kibújtam a fekete vagyonokat érő ruhámból, majd letettem a taxi ülésére. Lerúgtam a lábamról a magassarkúkat is, és ekkor fordultam a hirtelen idült idiótaként vigyorgó sofőrre. - Gyere csak ide kedves. - mondtam mosolyogva, ő pedig jött.... Azt hiszem még látta az utolsókat verő szívét, amit a szép hosszúra megnövesztett körmeimmel és egy jól irányzott tépéssel alulról a bordákat kikerülve kitéptem a mellkasából. Döbbenten egy szó nélkül halt meg. ~ Entschuldigung Bruder, túl sokat láttál... ~ Megnyaltam a véres húscsomót, de úgy döntöttem, itt az ideje a belépőmnek, jobb ha ott vagyok és nézem, ahogy Castor szarrá veri azt a ficsúrt. Könnyed hullámzó mozdulattal váltottam alakot, menet közbe egyik pillanatban még két lábon sétáltam, aztán már négyen. Hófehér tappancsaimra egy csepp vér sem tapadt és tudtam aranyszínű szemeim szikrázása messzire látszik. Hagytam, hogy az erő, a farkasom szétáradjon. Azt akartam, hogy tudják, hogy jövök... Nagyjából abban a pillanatban értem oda, amikor az utolsóként emberi alakban maradt farkas kilőtte a lámpát és minden sötétbe borult az emberek előtt. Engem a dolog különösebben nem zavart. Halk morgás hagyta el a torkom, amikor Castor nem kér a segítségünkből, hiszen nem gondolhatja, hogy hagyom, hogy meghaljon... habár, ha meg tudják ölni, akkor megérdemli a halált. Úgy döntök legyen, ez az ő dolguk. Hófehér a hónál is tisztább bundám szinte még a sötétségben is világít, de nem érdekel, ki lát, lassú léptekkel nekiállok körbejárni a csatázókat, hogy mindig a legjobb oldalról figyelhessek, járom a halk, nesztelen haláltánc nyitányát. Az izmaim már harcért sikoltanak, de még csendre intem őket. Érzékelem a fiatalabb farkast is, de nem szentelek neki túl nagy figyelmet, habár őt sem vesztem szem elől. - Szólj, ha mégis kell partner a táncba Frührer... - üzenem gondolatban Castornak, mellettük a távolságot azért tartva körözve.
* Végre eljött annak, aminek már ideje volt. A legjobb az lett volna, ha Tara helyett ezzel a létrával találkozok elsőnek, bár akkor nem biztos, hogy felbosszantom és nem lubickolnék abba amit most érzek. Érzem ahogy nő benne a harag és azt hiszem, már érzi, hogy a szőke ciklon volt velem. Nocsak ez ennyire tudja bosszantani vagy van még nőstény akit nem láttam? Pedig érdemes lenne szemügyre venni vagy ennél tovább megyek, esetleg megkörnyékezni és a magamévá tenni. Az mekkora érvágás lenne neki? Nem titkolom, hogy ártani akarok neki, mert egyrészt élvezem és ez is motivál még is a főág más. Mindig is szeretem bosszantani mindenkit, azt hiszem ez a vérembe van, bár inkább a farkasom vérébe. Jó gyerek voltam én, mikor még emberi voltam, de aztán minden megváltozott és az emberségem eltűnt, legalább is egy része igen. Azt a kicsit, ami még megmaradt, próbálom őrizgetni, de ez sokszor nem sikerül. Erős a farkasom, ezt dobta a gép. Kíváncsi vagyok engedi e, hogy a háta mögé menjek vagy sem? Ez volt a célom és hogy tapogassam mi zajlik benne. Nos, ez egész jól ment, míg vissza nem húzódott. Azt nem tudom mennyire, de jelen pillanatban nem érzem. Talán távol vagyok? Nem kizárt, ezért közelebb megyek, de a kört megtartom, mert még nem értem a háta mögé. Nem mozdul és simán hagyja, hogy mögé menjek. Nem fél, hogy rá vetem magamat és a torkának ugrok? Most vagy nagyon hülye vagy mást tervez. Csak nem harcolt annak idején és kapott egy erős kiképzést? Van rajta izom, ezt kár is lenne tagadni és még az is előfordulhat, hogy talán katona volt. Talán ezért lehet ismerős az arcra, mert ismerős. A szaga nem, de a vonásai azok igen, főleg a szeme. Nem fogom hátba támadni, mert az a gyávák fegyvere és én nem vagyok az! Tovább folytatom lépegetést egy szó nélkül. A hangja töri meg a csendet, ami nem cseng ismerősen és végig hallgatom mint aki néma. Szóval egy cseppet ingerelte, hogy nem szálltam ki rögtön. Nagyon helyes, mert ez volt a cél és el is mosolyodom a bajszom alatt. Mit akarok? A testedet minimum kettőben látni. Én már azzal is beérem. Nem kell itt bemocskolni nagyon a fehér öltönyét. Mit vettél el tőlem? Mintha azt nem tudnád te korcs! A nevemet te porszem! Az utolsó mondatnál küldök neki csak gondolatot, mert az egyszerűen nevetséges.* ~ A halálba? Majd meglátjuk ki rohan, oda! Gyalázó!~* Vicsorgok és közszemlére bocsájtok éles, helyes fogaimat. Biztosan tudja már, hogy sérült vagyok, de nem érdekel. Harcoltam már így és túléltem, akkor ezt miért ne úsznám meg. Egy katona eltűri a fájdalmat és sebesülten is megvédi a hazát! Jelen esetben a nevemet, mert az jelenti a hazámat.* ~ Ha már, ilyen díszesen felöltöztél a halálodhoz, akkor igazán tatozom annyival, hogy megtud miért ebben a göncben fognak eltemetni a kutyáid. Valamit elvettél tőlem és ne mond, hogy halványlila gőzöd sincs arról mit. Azzal nem számoltál, hogy ezért valaki revánsot vesz tőled, hát itt vagyok, hogy megtegyem mások helyett, nem mintha rajtam kívül, ezt bárki is számon kérhetné. Először úgy gondoltam, hogy elbeszélgetünk és elveszem tőled azt, ami jár, de fincsi nőstényed tett arról, hogy ez nem így legyen. Kiheverte már a meghitt találkozásunkat?~ Végül megálltam vele szembe. Hangom közömbös és semmilyen érzelmet nem találhat benne. Még mindig nem támadom meg csak figyelem és közben felém is lépet, így farkas szemet nézzük egymással. Szemtől szembe ez helyzet és ámbár nem érdemli meg, hogy tisztességes legyek vele, a katona énem még is ezt diktálja. Ismét szólni kíván, ami csak arra jó, hogy felbosszant még jobban. Ezt ilyen nyíltan még ki is mondja egy „de Luca” előtt? A pofám leszakadna, ha nem lenne jól összeforrva az állkapcsom. Nem csak engem bosszant hanem a farkasomat is, aki egyre jobban táplálja bennem a feszkót. Érzem és látom is ahogy átváltozik és nem lepődöm meg azon, hogy szintén fekete. Érzem ahogy a düh és a bosszú alakot ölt bennem és egy pontban összpontosul a farkasomba. A másik magasabb, de ezt még előnyömre is fordíthatom. Én is lépni kezdek vele ellentétesen. Nem vagyok olyan hülye, hogy hagyjam magam körbe táncolni. Én senkit nem engedek nyíltan a hátam mögé, mert az egy dolog, hogy én becsületes vagyok, de a másik hátul állt, mikor ezt osztogatták. Vicsorgok rá és lépek is felé egy határozottat, de ekkor érkezik meg egy hang a fejembe. ~ Kilövöm a világítást, nem kell a nyilvánosság. ~ Nevetséges. Komolyan néző közönséggel és fegyverrel jött ellenem. Gyáva ez nem óvatosság. Hallom ahogy süvít a golyó s hamarosan el is fogja érni remélhetőleg a lámpát, ha csak nem én vagyok a célpont. Figyelek, és érzékelem, hogy nem felém tart a lövedék. Ha már ez a helyzet akkor itt az idő tenni is valamit. Minden izmom megfeszül és érzem ahogy az adrenalin szét áramlik a testemben. Neki rugaszkodok és amint a golyó csapódik az üvegben amit szétrobban, abban a percben támadok én is.* ~ Raffaello De Lucaval sem öcsi sajt.~ Már is torka felé kapok az egyik mancsommal és próbálok talajt fogni lehetőleg előtte. Node nem csak egy mancsom van, hanem négy, de nekem elég kettő is. Két lábra tornászom magamat és folyamatosan kapok felé. A cél, hogy eltaláljam éles körmeimmel és méretes sebeket ejtsek a bundáján. A pofám sem azért van, hogy dísz legyen a fejemen és megpróbálok a nyak felé kapni, hogy kiharaphassak belőle jó sokat. A kevéssel nem érem be! A kérdés csak, hogy védekezik és mennyire sikeres az akció amit végre hajtok. Azt hiszem sokat fogok kapni, de nem érdekel, ahogy az sem, hogy sérült vagyok. Ha meg kell meghalnom, hát ma. Soha nem foglalkoztatott a dolog!*
Miért lennék ÉN gyalázó? A kép egyre homályosabb lett ezektől a megszólalásoktól és a fokozódó ködtől, ami dühömben lepte el az agyamat. Ha arra számított, hogy a gyerekes, gúnyolódó és cseppet sem humoros megjegyzésére, amit az öltözékemmel kapcsolatban tett reagálok valamit, akkor baromi elszámította magát. Ha mondjuk nem tépte volna szét Tarát, és egy egészen más okból verekszünk össze, talán magamra vettem volna. De most nem. Ez az ügy már sokkal magasabb szintet ütött meg, mintsem engedjem magamat lealacsonyodni arra a szintre, hogy komolyan kikérjem magamnak az öltözékemre tett megjegyzését. Nemhogy értékelné a gesztust, hogy amilyen söpredék, én mégis megtisztelem őt azzal, hogy elegánsan jelenek meg előtte. Ez már önmagában tükrözi a rangomat, a javaimat és azt, hogy bár alig fiatalabb, mint én, mégsem félek tőle, és azon jár a fejem, hogy jól nézzek ki. Hogy ennyire lebecsülöm őt. Amikor azonban Tara nevét ejti ki, és fincsi nősténynek titulálja, kicsit elszakad a cérna, de korántsem annyira, mint számítani lehetett rá. Gurgulázó hörgés szakadt ki a torkomból, és úgy visszhangzott a parkolóban, mint egy horrorfilm legnyomasztóbb jelenetében a közelgő halál. ~ Édesem, én vagyok az egyetlen, aki még szereti, ha a párja böfög, röfög, és szellent az ágyban. De arra mégsem vetemednék, hogy a nőstényemnek tekintsem a gyermekemet. És ezzel nagyon mellényúltál, mert a nőstényemet váltogathatom, a gyermekemet viszont nem. Úgyhogy duplán bűnhődni fogsz...~ Még csak az kellett volna, hogy a nőstényemhez érjen. Ez jelen esetben Patrisha. Ahhoz aztán végképp nem volt köze ennek a kóbornak, hogy hányadán állok a nőkkel. Azt viszont jó, ha tudja, hogy nagyon mellényúlt azzal, hogy Tarát pécézte ki magának. A gondolataimat nem blokkoltam, mindenki hallhatott mindent. Ha már itt vannak, és ha a bunyóból nem ehetik ki a részüket, legalább kövessék az eseményeket. A következő pillanatban Gabriel szólalt meg a fejemben, a fegyver eldördült, a lámpa fénye pedig kialudt. Hol érdekelt ez most engem? Felőlem a fél világ megláthatott volna bennünket. Még jó, hogy magammal hoztam Gabrielt. Igen, beismerem: kell a hidegfejűsége. Nagyon is. Ahogy keringőztünk Raffaelloval, egy percre sem vettem le róla a tekintetem. A farkamat az ég felé emelve jeleztem, hogy már a jelenléte, a szaga, az energiái is támadásra kényszerítenek, a verekedést nem fogjuk megúszni. A távolból vér és farkas illatot hozott a szél. A szemem sarkából láttam, hogy Katharina a maga hófehér gyönyörűségében betoppant a nézőtérre. Éreztem, hogy zsibong, ahogy a végtagjaiban szétárad a harci szellem, és hogy mennyire nehezen türtőzteti magát. De ebbe akkor sem engedem, hogy beleavatkozzon. Legfeljebb nem ölöm meg Raffaellot, csak kiütöm, hogy utána Katharina kezére adhassam. De ez csak a jövő, nekem pedig az előttem álló,nagyon is a jelenben mozgó fekete és sebesült ellenfelemre kellett koncentrálnom. ~Rémlik az a név, hogy Gandhi?Demoralizált, félelemmel teli, reményvesztett, a hatalmon lévők érdekében megfélemlített, elnyomott, ellenállásra képtelen tömegből nemzetté formálta az indiaiakat, nemzetté, amely becsüli önmagát, bízik erejében, ellenáll a zsarnokságnak, képes egységes fellépésre, és tud áldozatokat hozni valamely nagy ügyért. Én ugyan ezt teszem a farkasaimmal. A helyedben kezdenék rettegni...~ Utaltam arra, hogyha esetleg meg is öl, és nem távozik tíz percen belül Fairbanksből, akkor nemhogy felkoncolják, de még meg is erőszakolják nemtől függetlenül, megalázzák és egyesével tördelik ki csontjait, és közben esetleg megetetik vele a saját mocskait. Akárhogy is, nagyon rossz lóra tett azzal, hogy valami mondvacsinált gyalázatra hivatkozva engem kutatott, amiről még mindig nem tudom micsoda, és az is kétséges, hogy egyáltalán megtörtént-e. A következő pillanatok annyira felgyorsultak, hogy ha csak nem lettem volna hatalmas mennyiségű adrenalin hatása alatt, az sem biztos, hogy követni tudom az eseményeket. A helyzet egyszerre vette igénybe a bennem lakó embert és farkast is, ami egy ilyen helyzetben hátrány. Nem tudom, hogy a többiek is hallották-e, amit én, de ha tehettem volna, azon nyomban sokkot kapok. Raffaello de Luca... Mi a pics@?! Elkerekedtek a vörös szemeim, és emlékek áradata pergett le a fejemben. Nevek és arcok homályos foltjai. Stefano, Benito, Roberto, Matteo, Diego... Ennyi de Luca ugrott be hirtelen. Atya, testvér nagybácsi, unokatestvérek... De hogy Raffaello?! Jó, korántsem gondolom azt, hogy valaki több, mint 300 évig a saját nevét viseli, de még az arca alapján sem emlékszem rá. És mégis, mennyi az esély arra, hogy a családom egy tagját készülök megölni épp? Túl soká kalandoztam el, Raffaello pedig túl gyors volt. Egy pont neki, de innen szép nyerni, nem? A mancsai lesújtottak, nekem pedig a meglepetéstől semmi időm nem maradt arra, hogy védekezhessek. Karmai úgy szaladtak át a bundámon és a bőrömön, mint kés a vajon. Felhörögtem, és amit az éles fájdalom kirángatott az emlékeimből, azonnal magamhoz tértem. Láttam a hóra fröccsenni a véremet, és ez a kitekintés elég időt adott Raffaellonak ahhoz, hogy agyarait a nyakamba vájja. De ha az volt a célja, hogy kitépjen belőlem egy nagyobb darabot, azt nem tudta összehozni, Legalább is én nem éreztem belőle semmit. Kitértem előle, de még belém tudott "csípni" egy kicsit. És bármennyire harapott mélyre, nem érdekelt. Kiugrottam jobb oldali irányba, kitéptem magam a fogai közül és izmos hátsó mancsaimmal felé rugaszkodtam el. Persze nem a nyakába ugrottam egy baráti ölelésért. Megkíséreltem ugyan oldalról átfogni a mancsaimmal, de amint lehetett, belé mélyesztettem a karmaimat, hogyha elugrana, csak úgy tudja megtenni, hogy saját magát sebzi meg voltaképp a saját mozgásával és súlyával. Le akartam nyomni a földre, és próbálkoztam harapni, ahol értem. A nyakát jelenleg még nem biztos, hogy elértem, ha továbbra is az oldalt fogtam, de üsse kő! Időnk, mint a tenger. Ahogy ránehezedtem, a következő gondolattal próbáltam még a "de Luca problémát" feleleveníteni. ~Edd meg azt a főzeléket, vagy feltörlöm veled a padlót!!!~ Mondd ez neked valamit, te de Luca??! Egyszer én vigyáztam a testvéreimre, és az öcsém nem volt hajlandó vacsorázni. Finnyáskodott. Azt hiszem, hasonlóképp fogalmaztam és próbáltam evésre bírni. Akárhogy is, ha eljutottunk odáig, hogy már nem értünk egymáshoz, a jobb mancsommal igyekeztem baráti jelleggel pofán vágni. Hergelni akartam. Azt akartam, hogy megint felágaskodjon. És ha sikerült ezt elérni, hát én is megtettem, és mivel fölé magasodtam, így nem lehetett nagy feladat ráfogni a nyakára az agyaraimmal, miközben a karmaimmal próbáltam néhány kiló hústól megszabadítani. Ne mondja senki, hogy nem vagyok jófej, ha túlsúlyos vagy, keress meg, és szívesen segítek... Már most annyira belejöttünk, hogy láttam, hogy baromira véreztem, a fájdalmaim pokoliak lesznek, ha az adrenalin elpárolgott, de nem fogom feladni. És nem fogok segítséget sem kérni. Átjárt a harci szellem, a vérem pezsgett, a farkasom pedig igazságot követelt.
Már három farkas van a rakparton. Vagyis hárman is farkasalakban vannak. És a taxi felől vérszagot hoz a szellő. - Ajaj ... Mért van az az érzésem, hogy a sofőrnek annyi? ÉS ezt most mi tettük, a mi falkánk. Kínos. Mondjuk, ha Castor kinyírja ezt az idegent, akkor rákenhetjük a gyilkosságot talán ... bár ebben nem vagyok biztos. Aztán Castorra figyelek. Miket meg nem tud az ember a bétájáról ... vagy az alfájáról ... na, ízlések és pofonok, ez nem rám tartozik. Amikor Castor Ghandihoz hasonlítja magát, ezért kissé meg kell erőltetnem magam, hogy visszanyeljem a nevetést. Nekem erősen az az érzésem, hogy Patrisha, a helyváltoztatás, és Duncan, Liu meg az én kezem van abban, hogy Castor most ilyen falkát szeretne maga köré. Valahogy Chocago-ban ez nem igazán jött le anno ... De a helyzet komoly. Ezek itt vérre fognak menni! És amint idáig jutok, valóban támadnak is. Innentől az ütő majd megáll bennem. Ha engem vernének, kevésbé izgulnék, komolyan. De mi az, hogy Castor a másikat is de Luca-nak szólítja??? Kiül az arcomra a "én ezt nem értem, de valami nagyon gyanús" kifejezés, de ezt maximum az ismeretlen fehér farkas láthatja.
Kezdem úgy érezni, hogy bele fogok őrülni, ha még tovább csak nézhetek és szagolhatom a harcot. Fel-alá járkálok a küzdők körül, a testem olyan, akár egy megfeszített acélrugó. Szinte már-már félő, hogy egyszer csak mászkálás közben szétpattanok. Szinte hihetetlen, hogy mennyi energia gyűlik fel a testemben. Ha varázsló lennék, vagy hasonló habókos ingyenélő, akkor ennyi mágikus energiával, mint amennyi harci van bennem, egy fél kontinenst eltüntetnek a föld színéről. Néha megakadok, a dolgokat egyáltalán nem értem, de igazából magasról teszek is rájuk. Nem érdekel Castor családi élete, nem törődöm a másik farkas bugyuta indítékaival sem... Soha nem volt családom, nekem csak nemzetem volt, az pedig soha nem árul el, hiszen a nemzetért élünk. A pofám az ég felé felvonyítottam egy rövidet, semmi célom nem volt vele, egyszerűen csak majd szétrobbantam a türelmetlenségtől. Végül hatalmas ide-oda mászkálásom közepette az emberalak farkas mellett kötöttem ki. Nem nagyon pazaroltam volna rá a figyelmem normális esetben. Gyenge volt és fiatal, nem volt benne semmi, amiért egyáltalán szóra méltattam volna, most azonban muszáj volt valamit csinálnom, ha nem akartam, hogy megőrjítsen a vérszag. A vér édes mennyei aromája ugyanis mindent betöltött, éreztem a vezérem vérét, még az orromba volt a halott sofőr zsenge emberi vérének aromája.... ~ Oh vér, nincs is nálad nemesebb... ~ Ha nem vérfarkas lennék, biztos, hogy vámpírnak mentem volna, persze ahhoz létezniük kéne, de ez most részletkérdés. Tehát csendesen, nesztelen vadászléptekkel odaoldalogtam az emberfarkashoz és csak egy helytelenítő pillantással figyeltem, hogy nem úgy fogja a fegyvert, mint akit kiképeztek a használatára. Eleget lőttem már, hogy felismerjem ki az, aki ért hozzá, és ki az, aki nem.... Le akartam szidni, hogy figyeljen már oda, hogyan tartja a fegyvert, de a figyelmem elterelte a harc, gyönyörű halálos tánc volt, legszívesebben én is beálltam volna, hatalmas volt a kísértés... De ellenálltam és csak remegő izmokkal és kitágult orrcimpákkal, ragyogó aranyszín szemekkel bámultam a halálos előadást. Reméltem még soká fog tartani, imádtam...
Kezdőlap
/
