Hát nem sétál el... beszarok! Akkor pedig nekem kell marha gyorsan cselekednem, mert ez így marhára nem lesz jó... Szóval, sietősen rántottam fel a Merci ajtaját, hogy bevágódva rajta, rohadt gyorsan elhúzzak innen. De... mihelyst az egyik lábam már megérezte a verda padlóját, hirtelen csapódott a fülemnek egy ismerősnek tetsző hang, párosulva egy felettébb megrendítő illattal. Borsódzott a hátam... Ez a hang, ez az illat... és ez a név! Ez én leszek! A szemeim izomból elkerekedtek, én pedig ezzel együtt belefagytam a saját mozdulataimba, egészen addig, míg hirtelen nekem nem csapódott a körém csavarodó egyveleg gazdája. Forró, fojtó ölelés hege rajzolódott a nyakamra, a vállaimra, ahogy ott csüngött rajtam, mint valami kis majom. Nem is tudtam mire vélni hirtelen. Csak álltam, némán, öntudatlanul, míg végül karjaim önkénytelenül is a hátára futottak. Persze, csak néhány pillanatra, nem feltétlen ölelés szándékával, még ha gondolkodás nélkül is ez a reakció váltódott is ki belőlem. Végül szaporán kezdtem eltolni őt magamtól, hátrálni az ostromlón rám tekeredő karokból. - Héémár! Mit csinálsz, basszus?! - hőköltem meg kicsit, ámbár kezeim megragadtak felkarján, és ezután már nem is nagyon tudtam elvonni onnan őket. Hiszen a látvány alapjaimban rendített meg. Elképedve bámultam rá, értetlen fénnyel íriszeimben. - Na várjál már... - nyögtem fel végül, lassacskán leoldozva róla "szorító" ujjaimat. - Hát várjál már! Én... te... - igen. Ő a lány a képről. Ez kétségtelen. Ez rohadtul kétségtelen! - Úristen, kifekszem, hát te vagy az! Itt vagy előttem... itt, itt egészen közel! Rohadjak meg nem halucinállak! - kezdtem el tapogatni őt, mint valami eszement; persze csak a karjain, kicsit talán az arcát is sikerült megkörnyékeznem. - Komolyan nem hiszem el! - annyira örültem neki, hogy egész pillanatra el is felejtettem mindent. Már, amit még el tudtam, köhhm... De végül moderáltam magam, és sietősen elvontam tőle kezeimet, egyet hátráltam is, elég hosszanti lépés hosszal. - Ismerlek... - dadogtam, ahogy ujjaim elkezdtek a zsebembe kotorászni, majd rántottam elő az idő alatt megtépázott képet. Kopott volt, szamárfüles, kicsit már élettelen is. - Igen, tudtam, hogy egyszer megtalállak! Mármint... ugye, te vagy a húgom? Mondd, hogy te vagy az... - ezúttal már csendesebb voltam, zavart és félszegen ejtettem el a szavakat. Hiszen, ugyan Faye említést tett a húgomról, de végül többre nem jutottunk ebben a témában. Én pedig csak a szavaiból összerakosgatott kis puzzle alapján sejtettem, hogy a képen vigyorgó lány, az említett testvérem lehet. Legalábbis szívből reméltem...
Annyira megörültem a tudatnak, hogy Théo is hazatért, még ha el is felejtett szólni nekem, hogy határtalan nagy örömömben fel sem tűnt, hogy valami nem stimmel. Előfordul az ilyesmi a farkas lányával néhanapján, nem igaz? Így aztán nem meglepő, hogy amikor a bátyám egyszerűen eltolt magától, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a nagy döbbenettől, csak értetlenül pislogtam rá, mint pocok a lisztben. -Mi az, hogy mit csinálok, basszus?! –hökkentem meg a kijelentésén, ahogy felszaladt a szemöldököm, aztán bár még mindig nem értettem, mi ez az egész. Most szívat? Mert elég elcseszettre sikerült, mit ne mondjak… Csak szótlanul hallgatom, miközben megragadja a vállam, elengedi, dadog, hebeg, habog, makog. Aztán leesik, hogy miről van szó, s egyből széles vigyorra húzódik a szám. -Nem tudom, mit szívtál, drága bátyám, de én is kérek előle! Mondd csak, táncoló rózsaszín elefántokat is látsz, esetleg egykerekűző dinoszauruszokat? –kérdeztem vissza csillogó tekintettel, hátha ebből sikerült visszafejteni, milyen cucc hatása alatt áll a tesó. -Még jó, hogy ismersz, te dinka… –boxoltam játékosan vállon, amikor tovább játszotta a hülyegyereket, amikor pedig előtúrta azt a fotót a zsebéből, elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, melyik kép is az. Még Lascar készítette, első nap, amikor ideköltöztem. Tartottunk egy kis „bulit”, hogy végre kellően megünnepeljük a viszonttalálkozás örömét, meg az új élet kezdetét. -Igazából… Ez már a harmadik eset, hogy megtalálsz. –első, amikor Berlinben összefutottunk, a második meg, amikor ide költöztem. Az viszont egyre kevésbé tetszett, hogy úgy tűnik, nem csak valami szer hatására játssza a hülyét, hanem magától. Biztos ami biztos, megragadva a pólója nyakánál közelebb is rántottam magamhoz, de sem a leheletén nem éreztem alkoholt, sem a szeme nem árulkodott drogokról. A francba, akkor viszont súlyosabb lesz a dolog, mint hittem. Elengedtem. -Igen, én vagyok a húgod. Az egyetlen vér szerinti testvéred… legalábbis akiről tudunk, aztán ki tudja, fater mennyire volt produktív anno, meg hány tesóból lett még végül vérfarkas…De mindegy is, hagyjuk… Théo… Lécci, nagyon kérlek, mondd, hogy ez csak valami hülye vicc…-ragadtam meg ezúttal én a karját, majd ahogy egyre elhatalmasodtak rajtam az indulatok, úgy kezdtem el finoman, majd egyre hevesebben rázni, mint ha abban reménykednék, hátha visszarázódik a helyére az elgurult kereke odabent, és újra a régi lesz. -Mi az, hogy a saját húgodat sem ismered meg, mi?! Théo, hol a bús fenében voltál? Mit tettek veled? Vagy mibe keveredtél? Miért kellett minden szó nélkül lelépned? Megint!!! Mint annak idején, te idióta! Tudod, hogy mennyit aggódtam miattad? Eltűnsz több hétre, hónapra, én meg itt betegre aggódom magam miattad! Erre? Visszajössz, és még csak nem is emlékszel rám? Fénykép nélkül fel se ismernél, vagy mi? Hát mit tettek veled? Kérlek, csak azt ne mondd, hogy semmire sem emlékszel az eddigi életünkből… pedig… igaz, mi? –csak úgy dől belőlem a szó, de elengedni aztán egy percre sem engedem el a karjait, nehogy már esélye legyen menekülni, sőt… Lassacskán a könnyeim is kicsordulnak a nagy elkeseredettségemben. Végre, annyi év, évtized, sőt, évszázad után megtalálom a bátyámat, az nem lehet, hogy alig pár hónap után a sors újból elragadja. Nem! Ennyire… ennyire nem lehet kegyetlen az élet…
Hát jó... egy ideig azért sikerült finoman szólva is kurvára elkerekedett szemekkel bámulnom a szöszire. A lányra... aki ott van azon a nyüves képen, és most... összevissza mindenfélét halandzsázik. Most vagy rohadtul bebasztam a fejem, vagy tényleg ennyire hadar. Mindegy is. Csak az számított, hogy tudtam: őt kerestem. Még, ha nem is feltétlen erre számítottam, így elsőre. "Első látásra". Persze elröhögtem magam. Egyrészt, mert a csaj totál lökött, másrészt mert olyan jól esett azt hallani, hogy a bátyja vagyok. A tudat pedig egyszerűen elsöprő volt, amit ez az egyetlen szó megnyitott bennem. - Csak téged látlak, bár még ezt sem nagyon hiszem el, szóval lassíts! - kacagtam szavai közé, ahogy már azt ecsetelgette, hogy harmadszor találtam rá. Beszarás... én tényleg mindenhonnan leléptem eddig is? Tényleg mindenkit se puszi se pá ott hagytam a picsába? Ez nem változott... Connort is lazán ott hagytam... Jól van, jól nyomom... Noha, ez utóbbinak azért volt oka is. És csak remélni mertem, hogy az összes többinek is legalább volt feleannyi értelme, mint ennek. Aztán újabb szóáradat... noha ezúttal már válaszként érkeztek az egymás után zúduló mondatok. Csak abban reménykedtem, hogy fel is fogom az értelmüket. A "hülye vicc" hallatán mégis elkomorultam kissé, ráharapva alsó ajkamra egy kiadósat. Még az arcomon feszengő izmok is belerándultak. A válaszadást pedig felváltottam megannyi kérdés, vád(?) és mianyámtöke, amikre sokszoros légzéssorozatot voltam kénytelen lerendezni, hogy idő előtt nehogy össze essen a tüdőm. Végül bólintottam egyet, szememet lesütve, a föld felé szegezve. - Igaz... - csikorgattam meg fogaimat, majd rántottam fel az arcomat, hogy a tekintetem még véletlenül se tudja elkerülni az övét. Bárcsak tudtam volna neki ennél többet mondani... bárcsak mondhattam volna azt, hogy igen, emlékszem rá! Hogy tudom, mennyi emlék és nevetés van a hátunk mögött... de... helyette? Üres, kongó sötétség ült az elmémbe. Borzalmas volt... - Ho... hogy hívnak? - rántottam összébb szemhéjaimat, ahogy értetlen kifejezés mászott fel az arcomra. De... tudni akartam, tudnom kellett, hogyan neveztem őt régen. Nem hívhatom örökké Meeyo-nak, nem hívhatom őt úgy, ahogy sosem neveztem. - Ne haragudj, hogy nem tudok válaszokkal szolgálni. Aaazt is sajnálom, hogy eltűntem, még ha nem is tudom miért történt. De igazán azt sajnálom, hogy... nem emlékszem rád. Pedig annyi álmomban megfordultál már. El sem hiszed mennyire örülök neked. - csak toporogtam egy helyben, mint egy idióta. Nem tudtam, mit szoktunk ilyenkor csinálni, nem tudom, hogy mennyire szoros közöttünk a kapocs. Csak sejtettem... akartam, hogy úgy legyen. Elég gáz... Rohadt gáz! - Viszont... eszem ágában sincs elveszíteni szem elől, de innen kurvára le kéne lépni. Szóval... követsz? - hajoltam kicsit közelebb, lefelé, hozzá. Csak remélni mertem, hogy nem kezd el akadékoskodni, és ráér az esetleges magyarázkodásom később is... A kezem mindenesetre rászorult az ezelőtt pár perccel feltört Merci kilincsére...
Bár még mindig van valami furcsa Théo tekintetében, amikor nevetni kezd, én se bírom megállni, hogy ne nevessek vele. Édes istenem, de jó, hogy végre hazajött! Lássa, kivel van dolga, amikor arra kér, lassítsak, veszek egy mély levegőt, és tényleg lassabban folytatom… legalábbis néhány mondat erejéig, utána aztán már újra visszatér a jól megszokott hadarásom. Aztán végül csak elapadt a szó-áradat, én pedig csak kérdő tekintettel álltam a testvéremmel való szemkontaktust, hogy megnyugtasson, bár egyre inkább kezdett beigazolódni az a balsejtelmem, hogy ez most nem épp így fog történni, legalábbis nem úgy, ahogy én remélem. -Csak ennyi, Théo? Azt hittem, ettől azért többre futja… –kérdeztem vissza csalódottan, amikor képest volt egy szót kibökni válaszul, s csak vártam, hátha megered végre az ő nyelve is, ám ahogy meghallottam a következő kérdését, azt hittem, menten lemegyek hídba. -Hogy… Mi van?! –hőköltem vissza a kérdése hallatán- Mondd, hogy csak szívatsz… -csóváltam a fejem, mert ez már viccnek is rossz, nem hogy szívatásnak, így aztán csak konokul álltam és vártam, hogy bevallja, itt csak valami félreértés történt. Végül válaszok helyett jött a sok kifogás, meg magyarázkodás, s ahogy egyik szó a másikat követte, úgy szorult egyre jobban össze a szívem, pláne, amikor közölte a keserű igazságot: „nem emlékszem rád”. Ez a 3 kis szó még jó darabig visszhangzott az elmémben, mire végleg eljutott a tudatomig a dolog, meg feldolgoztam magamban, ez mégis mit jelent… -Jajj, Théo… -borultam végül a mellkasára, magamhoz szorítva őt, a legkevésbé sem törődve vele, hogy hogyan reagál a dologra- Nem mondtad, hogy pontosan miért tűntél el, csak annyi, hogy valami halaszthatatlan dolgod akadt. –feleltem halkan, kissé bizonytalanul. Őszintén? Tanácstalan voltam, hogy mihez kezdjünk, vagy mégis mit mondhatnék… Bár már alig vártam, hogy hazaérjen végre, elárasztva a tengernyi új hírrel, történéssel, tudnivalóval, eseménnyel, sztorival, amikből kimaradt a távolléte alatt, alig várva, hogy végre ismét visszapasszolhassam a lovardával járó minden gondot és felelősséget az ő kezébe. Azonban így, hogy visszatért és közölte, semmire és senkire sem emlékszik, az egész olyan… elcseszett lett. Mégis, milyen segítséget várhatnék tőle így? Fogadok arra se emlékszik, hogy van egy lovardája… Szentséges ég, mielőbb vissza kell hoznunk valahogy az emlékeit… Nem elég, hogy így is kimaradt egy csomó év a közös életünkből, nem hiányzik, hogy azt a keveset amit fél év alatt már bepótoltunk, elveszítse. Tisztára, mint amikor a társasjátékban valahonnan a pálya közepéről visszavágnak a start-vonalra. A szavaira csak biccentettem egyet, aztán karon ragadtam és már húztam is a csodálatos kispolski cabrióm felé. -Nem követlek, szépen hazajössz velem, szóval cuppanj le szépen arról a kilincsről. –feleltem ellenmondást nem tűrő hangon- És hogy a korábbi kérdésedre is válaszoljak… Aimée-nek hívnak. És ha még egyszer elfelejted… Ezt már nem fejeztem be, a fantáziájára bíztam a dolgot, viszont egy szúrós pillantást azért kapott mellé, „segítségként”.
Az elmúlt körülbelül két-három hétben sokszor látogattam meg Kilaunt, vagy ráncigáltam ki a motelból, hogy ne egész nap ott savanyodjon, nem árt néha a vadászaton kívül is kimozdulni a négy fal közül. De ami a legfontosabb, hogy rengeteget beszélgettünk. Volt mit bepótolni, elvégre több évszázada már, hogy utoljára láttuk egymást, szóval a mesélnivalóból volt bőven, neki is és nekem is. Sikerült megértenem, hogy miért cselekedett úgy az első találkozásunkkor, megtudtam szinte mindent. Rettentően jó érzéssel töltött el, hogy az egykor volt bizalmas baráti viszonyunkat még az a rengeteg év sem tudta meggyengíteni, amit egymástól távol töltöttünk. A múlton, ha akarnék se tudnék változtatni, viszont abban talán tudok segíteni, hogy a jelen könnyebb legyen, hogy tudjon lépni a szeretett nő felé és sikerüljön is neki, amit szeretne. Emellett is rengeteg ötlet kavarog a fejemben, nincsenek világmegváltó terveim, de a barátomat nem hagyhatom a gané közepén, ha kell, akarattal fogom kiráncigálni onnan, mit sem törődve azzal, hogy esetleg én is piszkos lehetek. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek. Persze a másik rettentő fontos dolog az én szememben, hogy véget vessek a motelszobában való lakásnak. Egyrészt már én sem bírnám ott túl sokáig, másrészt neki sem tesz túl jól a dolog. Már szóba került köztünk a dolog, de most már kezd véglegessé válni, ezzel is foglalkoztam az elmúlt napokban, találtam egy tökéletes kis házat, nem túl nagy, de nekünk tökéletesen meg fog felelni. Remélem Kilaunnak is fog tetszeni, az én ízlésemnek tökéletes, egyből beleszerettem, amint megláttam. A kikötőben sétálva az itt lézengő embereket szemlélem, ahhoz képest, hogy milyen hűvös az idő, elég nagy a sürgés-forgás. Miért pont ezt a helyet választottam? Fogalmam sincsen.. Szeretem a vizet, még akkor is, ha fagyott. Régebben is sokszor ültem le a vízpartra és csak bámultam a hullámokat, a víz fodrait, hallgattam a hangját és annyira megnyugtató volt az egész.. Most is hasonló a helyzet, habár most nem magam miatt vagyok itt. Kiszemelem magamnak az egyik padot, afelé veszem az irányt, hogy arra letelepedve ereszkedjek várakozó pozícióba. Táskámat magam mellé teszem a padra, abban lapul a mappa, mely az általam kiválasztott ház képeit tartalmazza. Mégsem fogok úgy igent mondani egy ingatlanra, hogy nem kérdezem meg róla, habár ha jól sejtem, neki úgy is teljesen mindegy lesz. Sebaj, nekem azért kell a tudat, hogy rábólintott a dologra. Kíváncsisággal vegyes izgalom kezd lassan eltölteni, érdekel, hogy mi történt vele az elmúlt pár napban is, azóta, hogy találkoztunk. Ajkaimra halovány mosoly ereszkedik, amikor pedig megérkezik, egyből állok is fel, hogy megölelve őt köszönthessem és érdeklődjek hogyléte felől. Ez most nem sablonkérdés, bizonyára ő is nagyon jól tudja, hogy engem tényleg érdekel, hogy érzi magát.
Csalfa és borzasztóan aljas ez az egész helyzet. Hiszen a napokban felbukkanó jó kedvem minden bizonnyal pontosan ugyan olyan illúzió, mint eddig bármikor az életemben. Persze, nem mondhatom, hogy teljességgel gondtalan minden, és hogy nem tornyosulnak előttem megpróbáltatások százai, akár a White Mointains csúcsai, de lássuk be - már így is fényévekkel jobbak a kilátásaim, mint egy hónappal ezelőtt voltak. Yee-hez is gyors, könnyed léptekkel vezet az utam, szólítja a lelkem és én úgy engedek a hívásnak, mint még emberi életemben tettem, mindenféle gondolkodás nélkül, tisztán, kötetlenül. Persze pontosan tudom, hogy milyen elvárásai vannak velem szemben, de most úgy érzem, hogy készen állok mindenre és hogy ha kell, hát a világot is meg fogom hódítani. Persze néhány zavaró gondolat azért megkísérli kipukkasztani a feszesre fújt légváramat. Rossz érzések, az elmémben és a lelkemben ülő sötétség jelzik, hogy nem tűntek, hogy nem szűntek meg létezni. Csendben várják, hogy mikor üthetnek rést a pajzsomon, hangtalanul röhögnek a markukba, mert a bolondját járathatják velem. De nem ma! Ma... A mai napnak tökéletesnek kell lennie. Bár arról még fogalmam sincs, hogy mégis mit tervez nekem Yee. Eddig csak beszélgettünk. Rengeteget, ami azt illeti, és nem a parkolóban látott utoljára magamból kikelve sírni, és valami azt súgja, hogy még számtalan alkalommal kell a tűréshatárom legszélére sodornia ahhoz, hogy fel tudjak lélegezni. De egyelőre csak neki örülök, nekünk örülök és amíg csak ezzel kell foglalkozzak, addig megengedek magamnak néhány perc gyermeki boldogságot. Egy falatot a múltból. A már megszokott, fekete combközépig érő szövetkabátban sietek a csónakkikötő felé. Az persze már eleve gyanús, hogy miért pont egy ilyen forgalmas helyen kellett találkozzunk, de biztosan célja volt vele, és ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? Ahogy meglátom a nőstényt, kiszélesedő mosollyal tárom szét a karjaimat, és nem is fecsérlem az időt, amikor megölel, a derekánál fogva emelem fel és pörgetem meg a levegőben. - Hoztam neked valamit! Nyúlok is a zsebembe, miután elhangzottak az ilyenkor szokásos köszöntések, és egy apró, fémből készült sast formáló kulcstartót nyújtok át neki. Nem, nem Illúzió, ez valóságos. Mivel munkám továbbra sincs, azt hagyjuk, miként jutottam hozzá. - Emlékszel? Amikor arról beszéltünk, hogy milyen jó volna sasmadárrá változni és megszabadulni minden gondunktól? Hát... - nézek körbe - Fene se gondolta volna, hogy pont farkas lesz belőle. Miután átadtam az ajándékot - ezt még azelőtt kívántam megtenni, hogy komolyabban belemerültünk volna a puhatolózó kérdésekbe -, kissé elkomorodok, br nem annyira, mint egyébként, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. - Furcsán. Igazából örülnöm kellene, mert úgy tűnik, hogy lassan alakulgatnak a dolgok, de persze mondanom sem kell, hogy minél többet tud meg rólam Abigail, annál inkább érzem azt, hogy sok lenne neki az, amit tartogatok. Nem igazán kezelem jól a konfliktusokat. Nevetek fel szomorkásan, és inkább a vizet kezdem el kémlelni, mert az még mindig sokkal kényelmesebb, mint Yee tekintete olyankor, amikor látványosan elrontok valamit. Szóval inkább úgy határozok, hogy várok egy kicsit, hogy más irányba tereljem a beszélgetést. - De, azt mondta, hogy nincs kifogása az ellen, hogy együtt lakjunk. Mármint, te és én. Abba már inkább nem megyek bele, hogy milyen út vezetett oda, hogy ez le legyen fixálva. Ha van egy kis esze (és miért ne lenne pont neki?), akkor úgyis megsejti majd, hogy nem ugrott a nyakamba az ötletért.
Őszinte, szívből jövő kacagásom száll, amikor az ölelés mozdulatát tovább viszi, a derekamnál fogva emel fel és pörget meg. Annyira szeretem, amikor így köszönt, régebben is rajongtam érte, amikor pedig ismét a saját lábamon állok, kezemmel túrok a tincseim közé, hogy a kósza tincseket kisöpörjem az arcomból. Ajkaimon széles mosoly ül, amikor pedig bejelenti, hogy hoz nekem valamit, kíváncsian szalad fel a szemöldököm. Viszont ahogyan meglátom a kulcstartót és a szavai is eljutnak a tudatomig, hiába mosolygok, akkor is látható a meglepődés az öröm az arcomon. - Persze, hogy emlékszem! Nyújtom a tenyeremet és amint a kicsiny sas már rajta pihen, még jó pár pillanatig csak szemlélem. Igen, ki gondolta volna, hogy farkas lesz belőle, ki gondolta volna, hogy a gondoktól való megszabadulás helyett csak még többet kapunk a nyakunkba. Persze ez utóbbit eszem ágában sem lenne hangosan is kimondani, nem kell megmérgezni a hangulatot, szóval inkább közelebb lépek, lábujjhegyre állok és egy puszit nyomok az arcára. - Köszönöm. Többet sajnos nem tudok mondani, de elég a szemeimbe, vagy az arcomra nézni és máris egyértelművé válik, hogy számomra ez nem csupán egy kulcstartó, egy tárgy, nekem ez sokkal több. Valami kézzelfogható jelképe a kettőnk kapcsolatának, igaz, hogy csupán egy aprócska, parányi morzsája, de akkor is jelképez valamit és nálam ez az elsődleges szempont. A tenyerembe zárom az ajándékot, majd miközben felteszem az első kérdésemet, intek neki, üljünk le, úgy talán kényelmesebb. Jó, tudom, nem éppen egy olyan kellemes egy padon ücsörögni, mert nincsen se kávé, se sütemény, de most úgysem amiatt jöttünk ide. Inkább hallgatom, mit felel a kérdésemre, az pedig nem kerüli el a figyelmem, hogy hiába a kissé komorabbá váló arckifejezés, mégsem annyira erőteljes, mint pár hete. - Bízol benne, igaz? Kérdezem halkan, ajkaimon mégis halovány mosoly ül. Bízik benne, ez egyértelmű volt már az első pillanatoktól kezdve, szóval most sem arra vagyok kíváncsi, hogy konkrétan igent, vagy nemet válaszolna-e, hanem azt szeretném, hogy rájöjjön. Szeretik egymást, bíznak a másikban és lehet, hogy sok lesz a lánynak ez az egész, de vannak olyan dolgok, amik segítik az elfogadást. Ilyen a szerelem is, tudom nagyon jól, hiszen nekem is volt már részem benne. Arról meg nem is beszélve, csak hogy egy klisét is felhozzak, a nők többet bírnak elviselni, mint azt bárki gondolná, vagy mint azt maguk is képesek lennének belátni. Ha Kilaun nem egyszerre zúdít rá mindent, hanem szépen folyamatosan ismerteti meg önmagával.. Nem ismerem ezt a lányt, ez pedig nem könnyíti meg a helyzetem, azt viszont tudom, hogy a másik problémán tudok segítni. Nem kezeli jól a konfliktushelyzeteket? Akkor tanulni kell, én pedig ezer örömmel segítek neki. De persze mielőtt ezt a témát felhoznám, van itt még más valami is, amit meg kellene beszélnünk. És mintha csak olvasna a gondolataimban, máris szóba kerül a dolog. - Gondolom nem ujjongott az ötletért… Jegyzem meg, miközben máris nyúlok a táskámért, hogy először is az eddig a tenyeremben őrzött kulcstartót máris feltegyem a kocsi kulcsomra, később majd átrakom a lakáskulcsra, csak ugye ahhoz előbb még nem árt a ház, aminek megkaphatjuk a kulcsait. Ha ezzel megvagyok, máris húzom elő a mappát, amit az ölembe fektetek, szemeim Kilaunra siklanak, izgalom és némi kíváncsiság tükröződik bennük. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni a képekhez, hogy fog-e neki egyáltalán valamelyik tetszeni és bízom benne, hogy nem fogja annyival elintézni a dolgot, hogy az én házam, én veszem, olyan legyen, amilyet én szeretnék. Bizonyára tudja jól, hogy nem is elégednék meg az ilyen válasszal. - Ami azt illeti, én is hoztam valamit, bár ez egészen más jellegű, mint a te meglepetésed. Nézőpont kérdése a dolog, ugyebár. Mindenesetre felé nyújtom a mappát, ha pedig kinyitja, nagyméretű képeket találhat benne. Legfelül van a kedvencem, szerintem gyönyörű házat ábrázol az első fotó, az alatta lévők mind ehhez tartoznak. Kicsiny nappali, amiben még kandalló is van, aztán jön a konyha, amihez étkező is tartozik, természetesen és hiába pici, vagy kevés a bútor, szerintem elég nagy a hely mindenhol, hogy bővíteni lehessen. A háznak egy kicsiny pincéje is van, valamint két hálószoba, viszont csak egyetlen fürdő. - Szerintem ez a ház gyönyörű, igaz, hogy elég kicsi, de első látásra szerelem volt. Arról nem is beszélve, hogy a nappaliban elférne egy zongora. Ismét mosolygok, nem is tagadom, hogy imádom mind a zongorajátékot, mind magát a zongorát, jó magam is tudok játszani rajta, olykor eszméletlenül jó és hasznos kikapcsolódás, mert tényleg eltereli a gondolatokat. Megszállottja vagyok a zenének, néha tényleg csodákra képes. - Viszont ha esetleg egy kicsit nagyobbra és modernebbre vágyunk.. Elég csak tovább lapoznia a képek között, elég szembetűnő a különbség az előző és ez a ház között. Nagyobb és modernebb, pont ahogyan mondtam. Tágasabb a nappalija, ahogyan minden helyisége, több szoba is található benne, mindegyik külön fürdőszobával. - Persze akadnak kisebbek, régebbi stílusúak, gyönyörű kilátással. Elég csak a következő képekre pillantania, tényleg akad szinte mindenféle, lehet válogatni, most aztán van bőven, amiből lehet. Hagyom neki, had nézegesse csak a képeket, úgyis fog rájuk valamit reagálni. Azt viszont nem szeretném, bár félek, hogy a pénz is szóba fog kerülni és nem azt mondom, hogy az ne legyen akadály, mert tény, hogy az árak között is rengeteg a különbség, de volt ám miből gazdálkodni az elmúlt évszázadokban és azért a vésztartalékaim is elég bőségesek. Szerencsére. - Nem akarok túlzásba esni, vagy bármi ilyesmi, szólj nyugodtan, ha túlságosan sok lennék, csak tudod ez az egész helyzet.. Nem is tudom, annyira örülök, hogy viszont láthatlak, az meg, hogy nem kell utánad motelokba rohangászni.. Komolynak indultak a mondataim, a végére mégis pimaszul mosolyodom el, persze szavaim továbbra is kedvességről árulkodnak. A mondatomat nem is fejezem be, szerintem elég egyértelmű, mi lett volna a folytatás. Egyrészt tényleg örülök, mert visszakaptam az egyik Testvéremet, az pedig, hogy megoszthatnám vele a lakásomat, rettentő örömmel töltene el. Arról nem is beszélve, hogy tőle kitelik még az is, hogy több hónapon keresztül aszalja magát egy lerobbant motelszobában. Azt pedig végképp nem hagynám, szerintem ő is tudja jól.
Borzasztóan örülök a reakciójának a kulcstartóval kapcsolatban. Talán már el is felejtettem, hogy igazából milyen érzés így adni valamit, ajándékozni, szeretettel és őszinteséggel, ezért magam is mosolyogni kényszerülök, amikor átadom neki a kulcstartót. A puszija, a köszönete jele egészen a szívemig hatol, és egy ismeretlen belső hang azt suttogja, hogy végre valami jót is cselekedtem. Bár igazán áldás volna, ha mindenkivel szemben képes lennék ilyen dolgokra, de nem szabad elkapkodni. Csak szépen, lassan és fokozatosan. A végén még átesnék a ló túlsó oldalára, aminek az lenne a vége, hogy újra a földön fetrengve gyötrődnék, amiért a világ nem becsülni meg a jó tetteimet. - Ugyan. Én köszönöm, hogy volt lehetőségem átadni. Persze nem áll szándékomban egészen reggelig azon vitatkozni, hogy pontosan ki kinek és mit köszönhet, de azért fontosnak tartottam elmondani neki, hogy mennyire sokat jelent nekem az, hogy velem van és foglalkozik a lelkemmel. Miután röviden összefoglalom az eddig történteket, a kérdése kissé zavarba hoz. Persze látom, hogy mosolyog, talán nem is kellene meginognom, de mégis... Elfog a kétség, hogy vajon jól teszem-e, hogy szabadna-e így bíznom benne. Mi van akkor, ha ez egy becsapós kérdés? A pillanatnyi zavar után mintegy észhez térve, felocsúdva rázom meg a fejem, amivel nem ellenkezést szeretnék kifejezni, hanem azt, hogy a gondolatoktól az "élők" világába tértem vissza. - Szerintem az most mindegy. Neki kellene bíznia bennem. Húzom el kissé a szám, de a tekintetemből kiolvashatja, hogy természetesen a bizalom az én részemről több, mint száz százalékos. Mert úgy vagyok a dologgal, hogyha "el is árul", a bosszú vagy a revans nevében erre minden oka meglenne és pusztán visszakapnám az élettől azt a csalódást, amit én okoztam neki. A másik téma azonban érdekesebb, és bevallom, cseppet kényelmetlenebb is. - Nos, nem. Persze próbálta palástolni, de... Tudod, hogy megy ez. - pillantok el a csónakok felé - Abban maradtunk, hogy ha szerintem... szerintünk ez jót tesz nekem, akkor miért ne. Félszeg mosollyal pillantok felé újra, ám látom, hogy már a táskájával foglalkozik. Egy kissé összeráncolom a homlokomat, de a szavait hallgatva őszinte meglepetéssel veszem át a mappát. Képes vagyok leülni a földre ott, ahol éppen vagyok. Mint egy gyerek, aki maga köré pakolja a rajzait, én úgy rendezgetem a mappát és annak tartalmát. Fényképek. Csodálatos házakról. Kissé eltátott szájjal merengek el rajtuk miközben Yee szavait hallgatom, a magyarázatokat, amiket a képekhez fűz. Megszállottan bámulom az épületeket, mindegyikbe odaképzelem magamat, magunkat. A rajongásom és az izgatottságom azonban rögvest alább hagy, amint a tudatomba fúrja magát a pillanat. Az utolsó alkalom, hogy saját házat akartam vagy terveztem. Fent a hegyvidéken, Indiában, fehérre mázolva a végtelen dombságok közt... Zavarom az energiáimban is megmutatkozik, nagyot nyelek. Értelmetlen volna ezt Yee elől rejtegetnem. Azzal próbálom meggyőzni magam, hogy ez nem az én házam, ez voltaképpen Yee háza, amit segítek kiválasztani és egy kicsit belakni, mert... Mert erre van szükség. - Nem! Dehogy vagy sok Yee... Csak én... tudod... - pillantok fel rá elesetten - Valahogy sose jöttek össze nekem a házak. Nevetek fel, ezzel is próbálva leplezni ezt az egész kis közjátékot, és még a homlokomat is megdörzsölöm. Aztán azért a fényképért nyúlok, amiről azt mondta korábban, hogy egyből beleszeretett, és hogy szeretne bele egy zongorát. Olyan erőteljesen bámulom a nappalit a fénykép alapján, mintha az életem múlna rajta. Memorizálok mindent, amit a képen látok, a kandallót, a nagy teret, és egy mély lélegzet után a saját kreativitásomat használva megpróbálom magunkat a ház Illúziójába zárni. A kikötő eltűnik, a hideg és a hó megszűnik létezni körülöttünk, a kandalló halkan ropog a hátunk mögött és nagyon remélem, hogy Yee pajzsa nem áll útjába ennek a tervezésnek. - Kellene egy fenyő a kertbe. - jegyzem meg szinte félvállról, aztán szélesen elmosolyodom - Nekem ez tetszik a legjobban. Nem túl nagy, de mikor voltunk mi annyira nagyravágyók? Csak egy szelet otthon, béke és boldogság... Ennyi kellett volna. - hallgatok el hirtelen és az illúzió-tűzbe bámulok - Meg szeretnéd nézni a többit is? Hülye kérdés, minden bizonnyal ő már mindegyikben járt, azonban engem, kettőnket még egyikben sem látott, és nem tudom, hogy ennek miért van számomra roppantul fontos érzelmi vetülete, de Kilaun a legjelentéktelenebbnek tűnő apróságokhoz mindig is elvetemült módjára tudott ragaszkodni.
Erősködhetnék, hogy én köszönöm és hogy ő csak ne köszönjön meg semmit, de végül csak mosolyogva bólintok egyet. Tudom, hogy sokat jelent neki ez az egész, de nem szabad arról sem elfelejtkezni, hogy nekem is az. Végre nem csak „céltalanul” bolyongok, végre van miért küzdeni. Visszakaptam a legjobb barátomat, persze, hogy küzdeni fogok érte. - Nagyon fontos vagy nekem, remélem ezt tudod. Amellett pedig, hogy mindez számomra természetes, nem csak emiatt teszem azt, amit, hanem azért is, mert szeretném. Oly`sok emberen segítettem azért, mert úgy éreztem, ez a helyes. Még akkor is megfogtam a kezüket, akkor is segítő jobbot nyújtottam, ha különösebb okom nem is volt rá, mert egészen egyszerűen ilyen vagyok. De Kilaunnak nem csak azért segítek, mert a Testvérem, vagy mert kötelességemnek érzem. Hanem azért is, mert ezt én akarom, mert szeretném, mert látom, hogy szinte semmi sincsen rendben és nagyon rossz így látni egy olyan személyt, aki ennyit jelent számomra. Zavarba hoztam a kérdésemmel, nem egészen ez volt a szándékom, de ha már belekezdtem, nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Persze sok mindent nem is tudok segíteni addig, amíg nem ismerem meg Abigail-t, hiszen nem sokat tudok róla, csupán annyit, amennyit Kilaun elmesélt nekem. - Bízol benne, ez egyértelmű és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja. Adj neki időt, hogy megbékéljen a dolgokkal. Sokszor rengeteget segít, ha van időnk átgondolni a dolgokat, már csak tapasztalatból is tudom. Az pedig már csak rajta múlik, hogy mennyit képes megtenni azért, hogy elnyerje a lány bizalmát, vagy éppen csak előcsalogassa, ha már megvan. Az, hogy megrettenhet attól, amit Kilaun tartogat a számára, vagy magától Kilauntól.. Sok mindent képesek vagyunk elviselni, nem is gondolnánk, mennyi mindent, arról nem is beszélve, hogy a körülöttünk lévő személyek, akik fontosak nekünk, képesek arra, hogy akár befolyásoljanak minket. Kilaun egyedül volt az elmúlt tizenegy évben, de most már itt van neki Abigail is és én sem fogom annyiban hagyni ezt az egészet. - Biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni. Mosolyodom el bíztatóan, mielőtt a táskámért nyúlnék, hogy előkotorjam belőle a mappát. Megígértem, hogy nem fogom őt egyedül hagyni, hogy nem hagyom én is magára és ezt az ígéretemet be is fogom tartani. Az első lépés volt az, hogy nem hagyhattam tovább aszalódni a motelban. Kell neki egy kis változatosság is, olyan dolgok, amik széppé teszik a mindennapokat, amik kizökkentenek a problémákból. Talán kezdetnek tökéletesen meg fog felelni egy lakás és az, hogy olyasmi problémák is megjelennek majd, hogy reggel sorba kell állni a fürdőszobáért. Lelkesen magyarázok, ám mire a végére érek, képtelen volnék nem észrevenni az energiáiban megjelenő zavart, a szavait hallva pedig.. Egyből állok fel a padról, hogy mellé ülhessek le a földre. Kit érdekelnek a furcsa pillantások, engem egyáltalán nem zavar. Kezem az ő kézfejére siklik, gyengéden szorítom meg, miközben kedvesen, lágyan tekintek a szemeibe. - Bízz magadban legalább egy picikét. Nem szabad mindig, mindenben a rosszat látni, vagy kivetíteni a múltat a jövőre, akármilyen nehéz is. Itt vagyok, Kilaun és itt is leszek, ezt megígértem neked, emlékszel? Nincsen egyedül, nem győzöm ezt hangoztatni szinte azóta, hogy először futottunk össze és avatkoztam bele a páros kínzásába. Nem mondom, hogy most minden más lesz, mert egyértelmű, hogy nem vagyok képes mindent megváltoztatni, nem is akarnám, de segíteni azt tudok, az ígéreteimet pedig betartom, régen is betartottam, most sem lesz ez másként. Nem szólok többet, csak figyelem az arcát, ahogyan nézi a képeket, mintha minden egyes szegmensüket memorizálni szeretné. Aztán változik a tér, mintha csak egy kavargó masszává válna a kikötő, hogy aztán a kicsiny házikóban találjuk magunkat. A pajzsom nem akadály, hiszen Kilaun mellett ritka az olyan alkalom, hogy felhúzva tartanám. A szemem elkerekedik, a szám résnyire nyílik, ahogyan körbeforgatom a fejem, majd szélesen mosolyodom el. Pontos mása a háznak, minden ugyanolyan, mint ahogyan akkor láttam, amikor elmentem megnézni. Az pedig, hogy mellettem a Testvérem ül, csak még szebbé teszi ezt az egészet. - A fenyő jó ötlet, viszont állat nincs, maximum macska. Kuncogok fel halkan, a kutyákkal soha nem jöttem ki túl jól, meg már csak az kellene, hogy összepiszkoljon mindent. Szavaimat persze nem gondolom teljesen komolyan, erről árulkodik a nevetésem is, végül a tekintetem a másik arcán pihen meg. - Szerintem tökéletes, itt talán mindet megkaphatjuk. Ha otthonunkká válik a hely, ahová elmenekülhetünk a groteszk világ elől, ahol senki nem zavar minket. Az otthon, a béke, a boldogság. Erre van szüksége szerintem mind a kettőnknek. Nem szólalok meg többet, csupán hallgatom a fahasábok ropogását, ahogyan a tű nyaldossa őket. Olyan idilli minden, Kilaun töri meg a csendet, az én arcom pedig felderül a kérdés hallatán. Igen, már jártam mindegyik házban, de így egészen más, hogy ő is mellettem van, hogy együtt nézhetjük meg őket. - Igen, az jó volna. Továbbra is lágy mosoly ül ajkaimon, kíváncsi vagyok a többire is, még akkor is, ha pontosan tudom, hogyan néznek ki. És bár én is az elsőre teszem a voksom, ki tudja, a következő percekben változik-e a véleményünk. Soha nem vágytam nagyra, ezt már Kilaun is elmondta, ahogyan a modernség sem az a dolog, ami kifejezetten vonz.
Hálás és némileg csibészes félmosollyal reagálok elsőként az őszinte szavaira. Én is szeretném, ha szeretné, el is hiszi neki az egyik felem, csak hát... Vannak olyan életutak, amik nem engednek teljes meggyőződéssel tekinteni dolgokra. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, egyszerűen félek. Mit félek, rettegek attól, hogy most Őt is megkaptam, hogy együtt lehetünk olyan sok idő után, és a Szellemek ezt sem nézik majd jó szemmel. Hogy majd ádázul lecsapnak akkor, amikor végül beletörődöm Yee támogatásának acélos bizonyosságába. Az arcához nyúlok, és kedvesen megsimítom. - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Valószínűleg sokak életét nehezíteném meg még ennél is jobban. Ebe még belegondolni is rémes, de csak azért, mert már újra van viszonyítási alapom, hogy milyen lehetne az életem akkor, ha megszabadulhatnék a démonaimtól. Az árnyékoktól, amik a lelkemhez tapadtak, és úgy szipolyozzák, mint holmi éhes piócák egy fülledt mocsárban. - Persze, adtam... Másom sincs, csak időm, úgyhogy ezzel talán nem lesznek gondok. A múltkor is... egészen jó volt a végére a találkozás. Persze hogy a szép estét megelőzőleg miket vágtunk egymás fejéhez, arról egyelőre mélyen hallgatok. Csak bólintok. Ha szerinte jót fog tenni, úgy hát szerintem is. A kettőnk közül talán ő az, aki jobban ért hozzám, vagy legalább is a régi énemhez, és talán épp ezért azt is tudja, hogyan hozhatnánk vissza. Legalább egy falatot. Egy kóstolót belőle. És elmondani sem tudom, mennyire szeretem és mennyire hálás vagyok neki mindenért, amit értem tesz. De megpróbálhatom kifejezni például úgy, hogy őszinte lelkesedéssel vetem bele magam a házak tanulmányozásába. Mellém ül, én pedig késztetést érzek arra, hogy mindenképp úgy helyezkedjek, hogy a karom az övéhez érhessen, még ha csak kabáton keresztül is. Megnyalom a szám szélét zavaromban a szavaitól, de igazat kell adnom neki. - Tudom Yee, de ez... Nem olyan egyszerű. Azért is vagyunk itt, hogy ezen dolgozzunk, emlékszel? Pillantok rá oldalasan, halovány mosollyal, feltöltve az ő kérdését a saját gondolataimmal. Egyelőre már az is nagy eredmény, hogy veszett indulatomban nem szaggattam ezer darabra a házak fényképeit. Elégedett vigyorral szemlélem az arcán nyújtózkodó meglepettséget az Illúzióm kapcsán. Tényleg olyan, mintha ott lennénk a házban, és kétlem, hogy valaha találkozott volna hasonlóval. mármint... ehhez a képességhez hasonlóval, ami ennyire reálisan visszaad mindent. Erre legalább büszke vagyok. Ilyenkor. Felnevetek, könnyeden, légiesen. - Nem, macska sem. Nem szeretem a macskákat. Legalább is azokat, amik kisebbek egy hiúznál. Épp elég nagy falat lesz magunkról gondoskodni egyelőre. Csak azért nem kelek fel, hogy körbesétáljak, mert tudom, hogy amíg elérnék a kandallóhoz ebben a térben, addigra a kikötőnek is vége lenne, és könnyedén a jeges vízben találhatnám magam. - Szerintem is. - bólintok - Mondd csak Yee, te tudsz főzni? Én tíz éve vadhúson és készételeken élek, csak gondoltam szólok. Bár nem mintha zavarna, hogyha ennek folytatódnia kell, na meg talán a reggeli rántottát és narancslevet is l tudnám készíteni, de azért jobb, ha ezt tisztázzuk előre. Még mielőtt azt hinné, hogy konyhaművész vagyok. - Hú, hát jó. Várj egy kicsit... A kezembe veszem a következő ház fényképét, majd a többit is, szép egymásutánban, és mindegyik házat magunk köré építem, mint egy véget nem érő Álmot. Be kell vallanom, ez kissé elfáraszt, hiszen egészen más jellegű építkezés ez, mint amihez szokva vagyok. Ott a tapasztalás dönt, valóban az én fantáziám, itt pedig olyan dolgot kell visszaadjak, amit csak fényképről láttam. - Én még mindig az elsőre szavazok. - pislantok fel, majd csettintek egyet, és újra a kikötőben találjuk magunkat a csípős hidegben, a kószáló emberek közt, a vizes rozsdaillattal átitatott, városi közegben. - Már tényleg csak valami munka kellene, de arra még biztosan nem állok készen. - húzom el a számat kissé - Nagyon szép... Minden Testvérünk biztosította az életét a századok alatt, én meg képzeletbeli pénzzel fizetek, mint egy karonülő gyerek. Egyébként... - kezdem óvatosan - Mire gondoltál velem kapcsolatban? Kérdezhettem volna úgy is, hogy hogyan akar megmenteni, de az már túlságosan teátrális lett volna, az pedig egyáltalán nem vall rám. Ennek ellenére miközben felteszem a kérdést, ez a megfogalmazás jár a fejemben, ez az érzés telít el, és szinte epekedek valami kézzel fogható válaszért legalább.
Elsüthetnék valami idióta poént, hogy mi lenne vele nélkülem, apokalipszis, összedőlne a világ és az ehhez hasonlók, de egyrészt abból a korból már kinőttem, a másik pedig, hogy ez nagyon is komoly dolog. Legalábbis szerintem, úgyhogy ilyennel ostoba volnék viccelődni. Inkább csak lágyan mosolyodom el, jól esnek a szavai, ahogyan az érintése is. Egy piciny kis szelete a régi időknek, amikor még minden rendben volt. - Nahát, ennek szívből örülök. Őszinte mosoly szökik ajkaimra, most szerintem nem is hallhatnék jobb hírt, mint azt, hogy a múltkori találkozójuk végül egészen jóra sikeredett. Ez nagyszerű hír, én pedig, ha elfogadja majd a segítségem ezen formáját, akkor azon leszek, hogy a többi is zökkenőmentesen alakuljon. - Meg hát ugye tudod, az úriember az a vadállat, aki valameddig bír várni. Azt pedig tudom, hogy te úriember vagy. Vigyorodom el szélesen, nem is tudom, miért jutott ilyesmi eszembe, de nem baj, nem árt kicsit vidámkodni és viccelődni, oldani a hangulatot, a későbbiekben elképzelhető, hogy úgyis borulni fog kicsit a dolog, emiatt tartok is egy kicsit tőle, de ennyi rizikót megér a dolog. Amikor leülök mellé és ő igyekszik úgy helyezkedni, hogy a karunk összeérjen, elmosolyodom. Ismét a régi emlékek tolulnak fel, ahogyan ott ültünk a Bölcs Hallgató alatt, hátunkat egymásnak vetve, vagy a másiknak dőlve, szorosan egymás mellett, pont úgy, ahogyan most. Ezek az emlékek pedig eszméletlenül jó érzéssel töltenek el, ez bizonyára még az energiáimon is érződik. - Igen, emlékszem és mindent meg fogok tenni a dologért, de ehhez ugyebár az kell, hogy te is akard. Első lépésnek szerintem tökéletesen megfelel, hogy lakótársak leszünk, a mindennapi kommunikáció sokat segíthet, hiszen az köztudott, hogy a férfiak egyes témákról órákat képesek beszélni. A nőknek nem kell hozzá téma se. Tehát ne aggódj, szerintem fogunk tudni miről csevegni. Ismét szélesen mosolygom, sőt, ezt akár már vigyorgásnak is lehetne nevezni. Szerintem mindenképpen fontos, hogy a mindennapi apró-cseprő dolgokról is beszélgessünk, arról nem is beszélve, hogy mekkora felüdülés lesz megoldani azt a problémát, hogy eldugult a lefolyó, vagy éppenséggel nincsen meleg víz. Ezek mellett persze ott lesznek a komoly és tartalmas beszélgetések, amikből eddig sem volt hiány, de szerintem az apróságok is rettentő fontosak. Soha nem találkoztam még ilyennel, mint amit Kilaun most varázsol a szemem elé, szóval nem csoda, hogy ennyire lenyűgöz ez az egész és szinte úgy szemlélem ezt az egészet, mint egy kisgyermek. Kilaun nevetése hallatán fordulok csak felé, na tessék, macska sem lehet. Nem baj, nem is kell, valóban elég lesz egyelőre magunkat ellátni. - Rendben, akkor macska sem. Amúgy sem szívesen szedegettem volna a szőrszálait az ágyamból, szóval tökéletesen megleszünk mi nélküle. Kutya meg kell a fenének, hogy éjnek évadján kezdjen el vonyítani az ablak alatt? Persze, a nagy fenéket. A kérdését hallva kuncogok egy picit, persze nem rajta, csak maga a helyzet.. Olyan furcsa. - Igen, tudok. Húsz éven keresztül tartottam el a családomat, bár nem nevezném magam a konyhatündérnek, de jól boldogulok. Szóval búcsút inthetsz a készételek korának. Meséltem neki a családomról, noha túl mélyre nem ástam bele magam és közel sem tud mindent, ha jól emlékszem csak annyit mondtam el, hogy voltak. Nem szeretek róluk beszélni, mert túlságosan friss és mély a seb és még mindig iszonyatosan fáj, csak igyekszem leplezni. - Igen, nekem is az tetszik a legjobban. Bólintok a többi házat látva. Pislognom kell párat, amikor Kilaun csettintésére minden szertefoszlik, sőt, még kissé meg is borzongom, hogy ismét itt vagyunk, a kikötőben, ismét érzem a hideget az arcomon, a jellegzetes aromákat az orromban, a hűvös talajt magam alatt. - Idővel azt is, de nem kell semmit sem elsietni. Kedvesen mosolyodom el, mindenki máshogy élte túl az elmúlt évszázadokat, nekem kellett valami munka, amivel lefoglalhattam magam. A kolostorban töltött évek alatt egyértelmű volt, az akkor szerzett tudásomat könnyen tudtam kamatoztatni az évek során. Amikor pedig lemondtam a bundásomról.. Belekóstoltam egy másik világba, megismerhettem minden aprócska szegmensét, így egyértelmű volt, hogy munkát kell vállaljak. A szükségből később szenvedély lett, mert imádtam és a mai napig imádom a gyerekeket. Csak aztán rá kellett ébredjek, hogy ebben a világban nekem nincsen helyem, az elmúlt körülbelül három évben pedig csak tengődtem és céltalanul bolyongtam, nyalogatva a sebeimet. Rákérdez.. tudtam, hogy nem fogja hagyni nyugodni a gondolat, miért is hívtam ide, szóval mosolyogva pillantok oldalra, amolyan kis csibészes görbülettel; ideje hát megosztani a gondolatomat és felvetni az ötletemet. - Arra gondoltam, hogyha volna kedved, kipróbálhatnánk pár szituációt. Nem ismerem Abigail-t, de tudom, hogy szükséged van rá, éppen ezért szeretném, ha minden jól alakulna köztetek. Szóval eljátszhatnám, hogy én vagy ő, te pedig kipróbálhatod magad különböző helyzetekben, mindenféle kockázat nélkül. Kicsit azért tartok tőle, hogy nem fog neki tetszeni a dolog, vagy kellemetlenül fogja érinteni, vagy.. nem is tudom. Csak felvetés, ha látom rajta, hogy ódzkodik tőle, akkor lefújom az egészet, szóval egyelőre csak kíváncsian várom, mit fog válaszolni, kissé talán még zavarba is jövök. - Persze csak ha van kedved hozzá. Bár az azért megjegyezném, hogy aki legutóbb ellentmondott nekem, annak a csontvázát máig nem találja a rendőrség. Na jó, ezt persze veled nem játszanám el, mert nem kényszer a disznótor. Csak a disznó számára, ez köztudott. Én pedig ilyen vérmes lennék? Igen, ha kell, akkor az vagyok, bár elég masszívan kell valakinek azért pedáloznia, hogy nálam kiverje a biztosítékot, most is csak viccelődöm, ennek egyértelmű jele az arcomon ülő széles görbület.
Őszintén szólva meglep ez a hirtelen hangulatváltás, de azt nem állítom, hogy ellenemre van. Ideje is volt már a sok kesergés után, hogy valamivel feloldjuk azt a sok-sok órányi beszélgetést, amiben egymás életét veséztük ki. Bár általánosságban elmondható, hogy inkább az enyémet. Belegondolva a szavaiba, azért tényleg úriember vagyok. Már ha nem is a szó legnemesebb értelmében, de Abigaillel szemben szerintem ebben a helyzetben még akkor is az lennék, ha még mindig Zachary testében tengetném a mindennapjaimat. Felsóhajtok. - Isten látja lelkemet, én mindig a lányok szívéhez kerestem a kulcsot, de valahogy a pinceajtó mindig előbb nyílt. Hajtom le a fejem szomorúan, de ahogy felpillantok rá ebből a helyzetből, a szememben a jókedv szikrája villan meg. Újfent egy olyan helyzet, ahol képes vagyok viccet csinálni magamból. Később ez a jókedv már az idő közben felmerült érzelmi döcögések ellenére is megmarad, egész egyszerűen a nőstény közelsége, s talán a fizikai kontaktus táplálja. Sűrű pislogások közepette hallgatom, hogy miként képzeli el a mindennapokat. Rettentően furcsa és szokatlan lesz, hogy ennyi magány után a nap bármelyik szakaszába lesz kihez szólnom, hacsak annyira is, hogy nem látta-e, hová tettem az öngyújtómat. Vagy valami ilyen apróság. - És mi van a veszekedésekkel? - kérdezek rá, mert hát... - Minden háztartásban előjönnek a veszekedések. Az én pszichémmel meg aztán... Ha egyik nap azt üvölteném neked, hogy lehet rád számítani, mint hintaló után a lószarra, akkor tudnod kell, hogy valami baj történt. Magamtól sosem mondanék ilyet. Nem is tudom, miért hozakodtam elő ezzel a szélsőséges példával. Talán azért, hogy éreztessem vele, hogy akár verbálisan is ennyire ki tudok fordulni magamból, nem csak olyan szinten, mint amit a parkolóban látott. Beleborzongok az emlékbe, a hideg futkos tőle a hátamon. A Rémálmodó persze azt sutyorogja a fülembe, hogy azért nem is volt az olyan rossz... Örülök, hogy ennek ellenére már a macska-témán sem veszünk össze. Persze ha ragaszkodna hozzá, akkor valami udvari nyávogót tarthatna, csak lehetőség szerint minél távolabb tőlem. Nem is tudom, hogy feltételezhettem, hogy nem tud főzni, hiszen említette a családját. Zavartan elkapom a tekintetem, próbálok úgy tenni, mintha nem is kérdeztem vagy hallottam volna semmit. Tapintatlan voltam, és ettől most rosszul érzem magam. De nem akarom még ezzel is terhelni Yee-t, csak magamat dorgálom meg érte. - Auf wiedersehen! - búcsúzom nevetéssel a készételektől, ahogy javasolta, ezzel is átugorva a kényes téma feszegetését - Annyira nem fogom megsiratni őket, hogy alkoholba fojtsam a bánatomat. Nem is iszom egyébként, olyankor minden rosszabb, nálam az "igyál még egy pohárral, és fogd rá a nyuszira" véres húsvéti mészárlásba torkollik. Szégyenlem el magam, de ha már egyszer az őszinteségre alapozzuk ezt az egészet, akkor ezt sem árt tudnia. És egyúttal azt sem, hogy a házban eldobált sörös dobozok felszegetésével sem lesz gondja. A munkavállalással kapcsolatos véleményére bólintok. Megint túl sokat akarok. Mindenki a környezetemben azt mondja, hogy időre van szükségem, de én mindet akarok és azonnal. Úgy érzem, ha nem bizonyítok rohamléptekben, megint mindent el fogok veszíteni, és ezt a luxust semmiképpen sem akarom megengedni magamnak. Lélegzetvisszafojtva hallgatom tovább, hogy mit tervez, és... A szívem egyre hevesebb ütemben mászik fel a mellkasomba a gyomromon keresztül, amin még a csontvázas megjegyzése sem képes oldani. Mégis milyen szituációk? Mégis milyen jellegűek? És meddig mehetnék el? Persze egy pillanatra sem esne nehezemre ez a fajta szerepjáték, ha utat engedek a fantáziámnak, akkor minden lehetséges, de... - Rendben van. - még soha nem egyeztem bele semmibe ennyire nyilvánvalóan félve - De ugye... tisztában vagy azzal, hogy ha ez komolyra fordul, akkor lehet, hogy... hogy...- ahogy keresem a szavakat, megdörzsölöm a halántékomat a tenyeremmel, mintha csak a rossz gondolatokat akarnám kipasszírozni a fejemből - Nem baj. Még mindig neked van a legtöbb esélyed ellenem, ha eldurvulnának a dolgok. Rémképekben pereg le előttem, hogy miként ütközhetnénk egymásnak, ha odáig fajulna a helyzet. Ha engedném odáig fajulni, hogy cserébe Yee velem törje fel a folyó jegét... Ó, Teremtőm.Felkelek a földről, kissé leporolva a kabátom hátsó részét, és ha Yee is felkelne, akkor kezet nyújtok neki és körbenézek. - Itt akarod... mindenki előtt? Persze nincs hatalmas tömeg, de azért járkálnak errefelé. Lehet, hogy ez is része a tervnek, azok alapján, ami a parkolóban történt, arra sarkallva engem, hogy sokkal jobban fogjam vissza magam. - Készen állok. Legalább is azt hiszem. Megmozgatom a vállaimat, mintha csak egy birkózásra kellene elstartolnom az elkövetkezőkben, és érezhető, hogy valamiféle fojtott, várakozással teli izgatottság lengi körbe az aurámat.
Nem árt, ha kicsit oldjuk a hangulatot, az elmúlt időszakban úgyis annyi kellemetlenség, feszültség és szomorúság került előtérbe, hogy ideje végre kicsit azt is kipróbálni, milyen is az, amikor egy csipetnyi kis humort is fűzünk a beszélgetés szálai közé. Ha pedig jól veszem észre, egyáltalán nem rontok az összhatáson, vagy ezen az egészen azzal, hogy némileg viccesebbre veszem a mondandómat. Amikor azonban meghallom a szavait, látom, ahogyan lehajtja a fejét, egy pillanatig kétségbe esek, hogy lehet mégsem kellett volna.. Látszik rajtam, hogy megkönnyebbülök, látva a jókedv szikráját megcsillanni a szemében. Sóhajtok is mellé egyet, már csak az kellett volna, hogy megbántsam a megjegyzésemmel. - A pince is rejthet jó dolgokat. Bizony, ott is akadnak ám érdekes dolgok, van, aki ott őrzi a kincseit és a többi, még sorolhatnám. Bár tény, hogy a legtöbb embernek a pince szó hallatán nem egy Kánaán jut az eszébe, de ez már mellékes. Csak észre kell venni a rossz dolgokban a jót. Pff, mondom ezt én.. A veszekedős téma is előkerül, nem meglepő, jobb az ilyesmiket úgyis előre tisztázni. Nekem is vannak rossz napjaim, amikor elég egy rossz megjegyzés és én is hamarabb felkapom a vizet. Persze nem az a típus vagyok, aki kiakad azért, mert nem lett elmosogatva, sokkal inkább azon elv híve vagyok, hogy nyugodtan beszéljük meg a dolgokat, az hatásosabb és sokkal humánusabb módszer, mintha egyből a másiknak esnénk. - Huhh, remélem azért ilyet soha nem fogsz üvölteni nekem. Húzom el a szám, persze most is viccelődve kicsit, noha nagyon is komolyan veszem a témát, csak ha ezt kellene mondani nekem, ha egy számomra fontos személy érezne így irántam.. na akkor ásnám el magam. Ezen a téren amúgy is van némi tapasztalatom, hiszen elég sokáig éltem ugyebár együtt a férjemmel, majd a gyerkőceimmel, persze az azért más helyzet, hiszen két külön dolog a család és a barát. Mert Kilaun is a családom része, csak ez egy egészen más oldal. De bízom benne, hogy vagyunk annyira felnőttek, hogy okosan megoldjuk majd a dolgokat. Tudom, hogy Kilaun ki tud fordulni magából, hiszen láttam már.. de végeredményben akkor is sikerült észhez téríteni, akkor szerintem.. meg fogok birkózni ezzel az egésszel. Legalábbis nagyon bízom benne. Elfogadtam a múltam, elengedtem a családomat és noha kellemetlenül szokott érinteni a téma, hiszen még mindig irtózatosan fáj a seb, ez most nem az a helyzet. Most nem temetkezem az emlékeim közé, nem idézem fel a boldog pillanatokat, csupán megjegyzem, amit Kilaunnak tudnia kell. Látom rajta, hogy rosszul érzi magát a téma miatt, de mivel nem mond semmit, nem feszegetem tovább a dolgot, talán jobb is így. Inkább szélesre húzom ajkaimat, amikor búcsúzásba kezd. - Már csak az kellene… Forgatom meg a szememet, alkoholba fojtani a bánatot… a legeslegrosszabb taktika, szerintem legalábbis, soha nem voltam ennek a híve. Az őszinte szavakat hallva bólintok, teljesen elfogadható és érthető a dolog, az alkohol sok mindenre képes, amit aztán másnap teljesen megbán az ember. - Nem csak te vagy ezzel így. Egy-egy pohárka bor egy hideg estén, de nálam sincsen semmi több. Ha sokat iszom.. khm.. én is meg tudom ám mutatni a rossz oldalamat. Amivel eddig valószínűleg ő szinte soha nem találkozott. De volt már rá példa, nem is olyan régen, talán kicsivel az után, hogy elhagytam a családomat. Hülyeséget csináltam, azóta nem is iszom az előbb említett kicsinyke mennyiséget leszámítva. Igen, nekem is van rossz oldalam. - Kilaun, tisztában vagyok azzal, hogy mit vállalok. Nyúlok a keze után, amivel a halántékát kezdi dörzsölni, hogy ezzel is arra késztessen, nézzen rám. Tényleg tudom, hogy mire vállalkozom, elég csak a szemeimbe néznie, ezúttal semmi viccelődés, tényleg komolyan gondolom. Az erőszak az utolsó, amihez nyúlnék, de azt ő is tudhatja, hogyha kell, akkor barátság ide, vagy oda, minden habozás nélkül próbálnám meg észhez téríteni egy pofonnal – vagy valami hatásosabbal. Elfogadom a felém nyújtott kezet, így hamarosan már a két lábamon állok és felfelé nézek Kilaunra. Sajnos ilyen az, amikor szinte mindenkinél alacsonyabb vagy. A kérdését hallva halovány mosoly kúszik ajkaimra, tekintetemet körbehordozom a kikötőn, a megannyi dolgára siető emberen, majd a kék íriszek visszatérnek a férfira. - Igen, itt szeretném. De ha nem bízol magadban, elvonulhatunk egy csendesebb és nyugodtabb helyre is, ahol nincs ennyi figyelő szempár. Az övé a döntés, én tiszteletben tartom a kérését, ha szeretné, ezen nálam nem múlik. Már az is nagy haladás, hogy rábólintott a dologra, noha érzem rajta, hogy fél és ha kizárom a külvilág zajait, még a heves szívverését is hallom. Bizonytalan a válasz, miszerint kezdhetjük, de nekem ennyi pont elég, bólintok, majd bíztatóan elmosolyodom; menni fog, tudom én. Ha pedig elég volt, vagy nem szeretné tovább csinálni, akkor csak egy szavába kerül, ezt szerintem ő is nagyon jól tudja. - Szerintem először kezdjük egy teljesen átlagos szituációval. Közös ebéd, amikor is megkérdezem, mi történt veled az elmúlt napokban. Úgy vélem így a legjobb, ha alulról kezdünk el építkezni. Ha van valami kívánsága, hogy miféle szituációt próbálna ki, szerintem úgyis mondani fogja, ha pedig nem, akkor az én ütemtervem szerint haladunk, melyben ez az első lépcsőfok.
Semmi szükség arra, hogy Yee kétségbe essen, hiszen értem én a tréfát, még ha kimondottan nem is alkalmazom túlságosan sokszor. Lehet, hogy nem éppen a legjobb módját választottam ki a visszarázódásnak, de hát van ez így. A végére szerencsére kiderül mindkettőnk számára, hogy nem is jártunk annyira rossz úton, a megjegyzésére pedig még el is töprengek egy kicsit, majd még szélesebben mosolyodom el. - Igaz. Bár szerencsére nőt még nem találtam ilyen körülmények közt. Kissé lebiggyesztem az ajkaimat, de azért tovább gondolva a szituációt, nekem elsőre valamiféle rémtörténet jut eszembe a pincébe zárt szép hölgyekről. Látom, hogy mennyire sikeresen letaglóztam azzal az egy mondattal, de megint csak nem akartam volna megbántani, bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy minél gyorsabban visszavonjam az elhangzottakat, de mégsem teszem. Inkább csak korrigálom magamat. - E-ezt csak úgy mondtam... Tudod, ezt csak úgy szokták mondani... Láthatja az arcomon a megnyugvást, miszerint nem lesz semmiféle probléma abból sem, hogy nem igazán iszom. Ha lehet, akkor nem is veszem körbe magam sem alkohollal, sem pedig annak fogyasztóival, hiszen legyek bármennyire vénséges, a gyermeki kíváncsiság olykor jobban hajt, mint az vállalható lenne. A nyomás, ami az összetartozást sugallja, hogyha én is megteszem, akkor majd szeretni fognak. Nem tudom. Talán eljutunk majd odáig is, hogy Yee társaságában egy-egy pohárral én magam is meg tudok majd inni bármiféle következmény nélkül, addig azonban ha lehet, inkább nem kísértem se magamat, sem pedig a sorsot. Héj, ne vedd el a kenyerem! - vágom rá szomorúsággal vegyes játékkal - Egyelőre én vagyok az ügyeletes rossz oldallal rendelkező. Kissé oldalba bököm, hiszen nem megkérdőjelezni akarom őt, pusztán nem szeretném, hogy rossz emlékeket idézzen fel magában. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy magammal rántsam őt. Szóval ő csak maradjon ilyen szép és ragyogó. Különben is, kaptam már ízelítőt a domináns fellépéséből a parkolóban, úgyhogy nem is olyan nehéz hozzáképzelni a többit. Nekem aztán főleg nem. A kezem után nyúl, én pedig megadóan simítom bele a testrészt az övébe, és némi bűntudattal pillantok rá. Tudom, túlságosan is aggódom, túllihegem ezt a kérdést, de sosem lehetek eléggé biztos ebben. Csodálom az odaadását és a kitartását, soha nem fogom tudni meghálálni neki azt, hogy él és itt van velem, de mégis sokszor érzem magam tehernek akkor is, amikor nem kellene. - Tudom. Motyogom a bajszom alatt, aztán nemes egyszerűséggel oldalra dőlök, a fejemet pedig a vállára támasztom. - Ne haragudj, igyekszem minél kevesebbszer felhozni. Elhúzódom, hogy újra a szemébe nézhessek, hiszen a következő szavai némi idegességet plántálnak a gyomromba. Nem, nem akarok félrevonulni. Nem futamodhatok meg már most, amikor azt sem tudom, hogy pontosan mire is kell számítanom. Gyáva vagy, Kilaun... Amíg élek, ezt a mondatot fogom hallani, és be akarom bizonyítani az azóta feltehetőleg halott Johannes-nek, hogy mégsem volt igaza. - Nem-nem-nem. Maradunk. Maradjunk itt. Hiszen ez csak egy játék. Próbálok könnyedséget mutatni, a zavar azonban ott motoszkál az aurámban, de minden erőmmel igyekezni fogok leküzdeni. Ami nem is olyan nehéz, ahogy meghallom az első "feladatot". Bár ez valószínűleg csak bemelegítés, a neheze nyilván nem ez lesz, de pont megfelelő ahhoz, hogy ráhangolódjak. - És mit eszünk? - kérdezem, aztán gyorsan hozzáteszem - Jó-jó, komolyan veszem. Huhh, tehát. Khm. - megnyalom a szám szélét, és némileg furcsán hathat, amilyen mélységgel beleveszek Yee tekintetébe. A szeme fontos, a képbe úszó, barna hajszálak megzavarják a képet. A kékségből Giselle-t látom, az ő barna hajával, és meg kell rázzam a fejem, hogy elűzzem a képet. Szőkén kívánom, szőkét képzelek, egyelőre legyen elég annyi, hogy Yee szőke. Nem történt túlságosan sok minden. Úgy tűnik, hogy Yee-vel kiválasztottuk a házat, ahova beköltözhetek a Motelből. Sokkal szebb, mint a motel, emlékszel, milyen ócska hely. - nyelek egyet, hogy témát váltsak - A... azért remélem, hogy átjönnél majd megnézni. És találkoztam Hattie-vel. A hetero-szemű lánnyal, akiről meséltem. Végső soron egész jól sikerült, csak meg kellett fe... fenyegetnem, hogy megölöm a falka... - megállok - Ez nem jó. Ilyet nem lehet mondani ebéd közben! - csattanok fel - De hát ha egyszer ez történt? Remek. Már egy ilyen egyszerű kérdésbe is beletörik a bicskám.
- Remélem, hogy nem is fogsz. Mosolyodom el szélesen, mert lehet, hogy a pincében vannak jó dolgok, de jobb, ha nem ott keresgéli a nőket, mert a rémtörténetek az én fejemben is megvannak az említett helyről. A korrigálást hallva halkan kuncogok magamban, sőt, játékosan még a vállába is bokszolok. - Ne viccelj már, nem az a típus vagyok, aki mindent ennyire komolyan veszek. Szélesen mosolyodom el, mert tény, hogy nem az örök viccelődésemről vagyok híres, de nem is nyeltem még karót, hogy mindent egyes mondatot komolyan vegyek. Ahhoz pedig sokkal több kell, hogy Kilaunnak sikerüljön megbántani, ha pedig azt valahogy eléri, akkor egyértelműen fogja tudni. - Néha te is kivehetsz pár nap szabadságot. Még kacsintok is a szavaim mellé, eszméletlenül örülök neki, hogy elmentünk a könnyedebb hangvétel felé, mert hiába beszélünk komoly témákról, egészen más így, játékos, vicces formában nyilatkozni róluk. Amúgy meg mindenkinek van rossz oldala, csak valaki képes visszafogni, valakinek pedig ez nehézséget okoz. Szerencsére az előbbi csoportba tartozom, de ha kell, minden habozás nélkül nyúlok a kegyetlenebb énemhez, amikor semmi nem számít, csak az, amiért, vagy akiért küzdök. Meghitté válik a pillanat, amikor a kezét az enyémbe simítja, a szemében megcsillanó bűntudat láttán pedig ellágyulnak a vonásaim. A kék íriszekből melegség árad, gyengéden szorítom meg a kézfejét. A motyogására csak egy kicsit bólintok, amikor pedig a vállamra támasztja a fejét, az enyém az övére hajlik. - Nem haragszom, Kilaun, és ha kell, akár minden nap elmondom neked. Az elmúlt ötszáz évben nem lehettem mellette, hogy segítsek neki, vagy hogy nekem legyen kire támaszkodnom. Ami elmúlt, az elmúlt, nem tudom már megváltoztatni, de most itt a jelen, itt ülök mellette és nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Aki fontos számomra, azért mindent megteszek. Ha ő boldog lehet, ha neki teljesülhet az álma, akkor az már az én örömöm is. - Csak egy játék. Visszhangzom az utolsó szavait, próbálva ezzel is nyomatékosítani a dolgot, mert itt tényleg csak ennyiről van szó. Az első kérdését hallva, egy fájdalmas kis mosoly kíséretében hunyom le a szemem, miközben orromon fújom ki a levegőt. Na tessék.. Eszméletlen belegondolni, hogy ugyanazzal a személlyel beszélgetek, akivel a garázssoron is találkoztam. Teljesen más.. és mégis ugyanaz. El sem tudom hinni. Felnyitva a szemeimet, ajkaimon egy mosoly ül meg, a tekintetemben vidámság csillan. Tartom a szemkontaktust, majd figyelmesen hallgatom, ahogy beszélni kezd. Úgy tűnik, sikeresen meglesz az első „próba”, már épp kérdeznék vissza, hogy továbbgördítsük a beszélgetés fonalát, ám témát vált, nagyon nem jó irányba. A felcsattanását hallva nem sóhajtok, nem csóválom a fejem, semmivel sem fejezem ki, hogy rosszul csinálta, csupán ajkaim nyílnak szólásra. - Kilaun, nyugodj meg és lazíts. Nem parancsolok, habár inkább tűnhet annak, mint kérésnek. Lehet ezúttal túl nagy fába vágtam a fejszémet? Lehet, de akkor sem adom fel, próbálkozni fogok. Várok pár pillanatot, ajkaim kedves mosoly és az arcát fürkészem. Nem várok semmit, csupán azt, hogy lássam a szemeiben, hogy megnyugszik. - Mindig gondold át, mit akarsz mondani. Nem kell egyszerre mindenbe beavatni, elég morzsánként. Hagyd, hogy visszakérdezzen, hogy reagáljon a szavaidra. Ha ez nem történik meg, akkor mesélj mást is, de figyelj oda a szavaidra. Olyat ne mondj, amit megbánsz. Gondolkodj. És fő a nyugalom. Most szakad csupán sóhaj az ajkaimról, bocsánatkérően mosolyodom el, mert lehet tényleg nem volt jó ötlet ez az egész, pedig még csak az elején járunk. Most viszont én sem tudom, mit csináljak. Lehet egyszerűbb és sokkal hatásosabb lenne, ha tényleg elmennénk ebédelni, de ha itt és most azt mondom, hogy ne csináljuk tovább, akkor lehet ő fogja úgy érezni, hogy elbukott. Ügyes vagy, Eeyeekalduk, ezt aztán jól megcsináltad. - Kilaun, ha nem szeretnéd, hagyjuk abba és csináljunk valós dolgokat, ne pedig próbáljuk elképzelni és eljátszani azt, ami úgyis élesben fog alakulni. Ha folytatni akarja, akkor legyen, nekem mindkét opció elképzelhető, most tényleg rajta múlik. A válaszától függően fogom alakítani a nap hátralevő részét, de ha menni szeretne, akkor azt is elfogadom. Hamarosan összeköltözünk, elég időt fogunk együtt tölteni. Kíváncsian tekintek rá, várom a válaszát, hogy folytathassuk a napot így, vagy úgy.
Vízpart. Mint a beharapásomkor, ami már jó rég volt. Nézem a csónakokat meg az embereket. A Falka hajózásban is nyomul, lehetnek itt közülük. A pajzsomat felhúzom, a vérvonalam miatt elég jól el tudom rejteni magam. Most úgyis csak szóbeli információkért jöttem, olvasni nem nagyon kell. Megkaptuk a jelentéseket és nekem egy nőstény megkeresése jutott. A Falkára felesküdtem és ha valamiért fontos ez a csaj, akkor bizony meg kell kukkantani. Először is utánanéztem egy kicsit annak, akivel most itt találkoznom kell. Idős farkas, öregebb, mint én és illuzionista. Hogy mennyire megbízható, azt nem tudom, de majd ha itt lesz, megpróbálok leolvasni egy-két dolgot. Nem hülye és nem kezdő, az biztos. Megbeszéltük a találkát itt, a Walter 404 nevű csónak melletti kis kabinnál. Már régóta a Stephen Chesterton nevet használom, de inkább Rocky-ként ismernek. Még egy-két régebbi álnevemet tudhatják a falkán belül, de az eredetit, a Robert Pesnelt csak kevesen. Egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányan. A Főnök, az a marseilles-i csaj meg még talán egy. Vagy kettő. Várok, hogy Nicholas megtaláljon és közben figyelem a környéket. Nem túl izgalmas. Csak páran lézengenek, de a hajókon biztos sokan vannak, lent elbújva, dolgozva vagy épp szunyálva. Megfigyelés. Marad ez. Megérteni, mit miért csinálnak. Így könnyebb elérni, ha épp akarok valamit. Mélyebben nem nagyon érdekelnek. A séróm be van lőve nagyjából, bár a kikötő szelei biztos szétfújják. Ennyi belefér. Sapit most nem húztam. A hosszú, fekete bőrkabátom van rajtam, ebben a fagyos időben kell is. Az április nálunk még a -2 fokot jelenti. Farmer, alatta melegítő és egy acélbetétes bakancs. Így álldogálok és várom a falkatagot, Nicholas Strauss-t.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Teltek a napok, hetek... lassan a Vörös Hold éjszakája is kezd egy rossz emlékké zsugorodni a fejemben... de nem, sajnos sokkal több, mint egy rossz emlék. Egy lidércnyomás, egy... nem is tudom, mit mondhatnék rá... a múltam akarta újra megismételni magát... de most nem csak ismételni... hanem ténylegesen behajtani azt, amit én csak hittem 150 éven keresztül. Szerencsére ez már csak rém. Sarah szépen gyógyult, már haza is engedték a Farkaslakból. Hatalmas kő gördült le a szívemről... és nem, nem csak azért, mert azt mondta, adni akar nekünk egy második esélyt. Maga a tény, hogy gyógyult és jó úton haladt a felépülés felé... számomra már ez is sokat jelentett. Persze, ez csak a test... hogy a lélek mikor áll újra össze, az hosszabb folyamat... de egyszer minden helyreáll... én pedig segíteni fogok benne, hogy így legyen.
Éppen azon gondolkodtam, hogy csinálok valami értelmeset aznap, amikor telefonhívást kaptam a motelból. Valaki találkozni akart velem... azzal a nősténnyel kapcsolatban, akivel találkoztam. Sóhajtottam egyet, majd érdeklődtem a találkozó színhelye felül. Gondolataimba mélyedve mentem hát át a megbeszélt helyre, majd gyalog közelítettem meg. Walter 404, ezt kellett keresnem. Miközben sétáltam, akarva akaratlanul is eszembe jutott a nővér. Vajon mi lett vele? Meg... vajon valóság volt-e? Vagy csupán tényleg a képzeletem játszott velem és ott se volt? Az az eltűnés... félelmetes volt. Bááár... ha akartam, én is meg tudom csinálni, illuzionistaként hatalmamban áll. Kísértetiesen hasonlított az én módszeremhez, de... nem tudom... valahogy... a gondolataimból kirántott, amikor feltűnt a keresett felirat. Körbenéztem, majd észrevettem egy férfit, aki a közelben ácsorgott és szemmel láthatóan várt valamire. ~Felismered?~ - kérdeztem Ikinát. "Semmi, testvér. Nem rémlik, hogy találkoztunk volna vele." ~Ahogy nekem se.~ Próba szerencse, mi veszítenivalóm van, ha nem ő az? - Te vagy Rocky? - szólítottam meg az idegent, amikor odasétáltam hozzá.
A fagyos kikötői levegőt végre megrezegteti az a hang, amire vártam. Nagyon nem lehetett engem eltéveszteni, mivel más nem álldogált itt a Walter 404-nél, csak járkáltak. Végignézem a fickót, arcot, testtartást, mindent, ami elárulhat bármit is. A kérdésére egykedvűen bólintottam, kézfogás nélkül. Halkan beszéltem, mert neki így is hallania kellett, másra meg nem tartozik, amit akarok. - Ja. Szerintem tegyünk egy kört itt a parton és közben kitárgyalhatjuk a célszemélyt. Most már egy kicsit lejjebb engedem a pajzsomat, mert itt van, akivel beszélnem kell és az érzékek egy kicsit többet is elárulhatnak. Szóval próbálom észrevétlenül vizsgálgatni. Ha elindulunk, akkor igyekszem arra menni, ahol kevesebben jönnek-mennek. Nem kell ezt mindenkinek hallania, sőt. Ha jobb idő lenne, egy magányos részen ki is ülhetnénk a mólóra, de most befagyna a seggünk. Még farkasként is. Szóval inkább járkáljunk, aztán ha lesz valami eldugott zug, ami eléggé félreesik, távol a fülektől, ott leülhetünk.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Az én pajzsom csak félig volt felhúzva, mint mindig. Ez az állapot tökéletesen megfelelt számomra. A lényegi dolgokat elrejtette, amiket a vadidegen, vagy éppen alig ismert farkasok elől el akartam dugni. Mikor még magányos voltam, gyakorlatilag csak annyira hagytam rést, hogy mentális üzenettel tudjak operálni... de ma már szükség se volt rá... s mivel itt voltak a barátaim, a közelebbi ismerőseim is Fairbanks-ben, olykor már teljesen le is engedhettem. Szóval Rocky vizsgálgatása nem sok lényegit kaphatott... általános kedélyállapot, a környékhez való hozzáállás, szélsőségesebb, hirtelen feltörő érzelmek... ilyenek, s ezek is mindössze sugallatok. - Ahogy jólesik. Szóval elindultunk. Elég érdekes a csávó, nem igen akaródzott a jelek szerint bájcsevej felé vagy valami jópofizással indítani az egészet... bár az igazat megvallva ez most jól jött, mert szerintem rohadtul nem lett volna gyomrom hozzá. Meg különben is, munka ügyén voltunk itt, nem pedig öregfiúk találkozó végett... bár tény, a korunk az meglenne hozzá. - Nos, mit akarsz tudni pontosan? Előre szólok, mocskosul kevés maradt meg abból az éjszakából - figyelmeztetem előre, miközben kinézek a közeli vízpartra. Mondjuk ez meg módfelett idegesítő volt... örültem neki, hogy a memóriám ennyi év után is makulálatnul működik... erre pont a közelmúltból van képszakadásom.
Nem sok mindent mutat magáról, a pajzsa rejti. Egy-két dolog azért felsejlik, de semmi érdekes. Nem ideges, nem izgul és semmi egyéb figyelemreméltót nem veszek észre. Lehet, hogy nem is nagyon kell ilyesmit keresnem, de én azért fürkészek. Nem csak őt, a környéket is figyelem. Szerencsére nincs sok ember, itt nyugodtan beszélhetünk. Nicholas se szaporítja a szót így az elején és ez tetszik. Nem szeretem, ha valakinek be nem áll a szája és egy rakás olyan dolgot kell meghallgatnom, ami rohadtul nem érdekel. Persze ez a munkámhoz tartozik, mert egy kémnek nem olyan könnyű a dolga, hogy rögtön a lényeget találja meg. Ki kell szűrni, el kell jutni a lényegig és addig sok hülyeségről kell szót ejteni. De civilben egyáltalán nem keresem az ilyet és ha van egy-egy kevésbé beszédes, mint most itt ez az öreg farkas, az egy kis nyugalmat jelent. Ahogy járkálunk, ő tesz fel egy kérdést. Erre könnyű válaszolnom, bár úgy tűnik, neki nem lesz könnyű a válaszadás. Nem baj, megpróbáljuk, rávezetjük. - Pia? Vagy fáradtság? Mindegy, amit fel tudsz idézni a nősténnyel kapcsolatban, az mind érdekel. A külseje, ha beszélt valamennyit, a hangja, akcentus, bármi, ami szemet szúrt vagy furcsa volt. Hogy hol láttad pontosan, hogy tűnt el, maradt-e utána valami, ilyenek. Bármi fontos lehet. Remélem, fel tud idézni néhány lényegi elemet. Tudom, hogy nem itt lesz megoldva az egész. Túl egyszerá lenne, hogy csak megmondja, ki ez, én meg rátalálok öt perc múlva. Nem, ez el fog húzódni, de kiindulásnak kell a tudásanyag, amit Nicholas hordoz. Szóval most csak figyelek és hallgatom, ahogy járkálunk a parton.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
- Nem, megszállás - vágom rá, talán kissé epésebben is a szükségesnél. Alapvetően értem én a poént, meg azt is, hogy Rocky miért hozta ezt fel. A mai világban valóban ezeknek a dolgoknak köszönhetően lehet a legkönnyebben felejteni. Na talán még a drog beletartozik a sorba, ha úgy vesszük... igen ám, csak hát volt egy kis probléma. Én nem elfelejtettem a dolgokat, hanem egyszerűen kiestek azok a percek... az utána levőket pedig a delírium jótékonynak egyáltalán nem nevezhető köde árnyékolta be. Nem viccelek, hosszú órák eredménye volt az, hogy egyáltalán valamit elő tudtam rángatni a fejemből. S ha ez még nem lett volna elég... az az éjszaka... egyértelműen felavanzsálódott a legrosszabb emlékeim közé. Nagyon régen volt korábban olyan napom, amely ennyi rossz dolgot zúdított volna rám egyszerre... és oké, hogy vérfarkas vagyok... de mindenkinek van egy határa... és az sem mindegy, hogy a pofonokat milyen területen kapjuk. A kérdésére elkezdtem matatni a zsebemben, majd egy összehajtogatott papírlapot húztam elő és nyújtottam át Rocky-nak. - Tessék, összeírtam mindent, amit fel tudtam idézni. A hangjával kapcsolatban nem emlékszem akcentusra, szóval valószínűleg angolszász vagy észak-amerikai. Mindenesetre a körülményekhez képest lehet, hogy kicsit furcsa, de elég lágy és barátságos hangnemet ütött meg. Igen, a körülményekhez képest, azért egy szétvert kórházi részleg nem pont az, ahol így lehetne beszélni. A lapon mindenesetre ott volt minden, amire emlékeztem. Látszott rajta, hogy többször elővettem és hozzáírtam, nem pedig egy levegővétellel írtam le mindent. Egyes részeket vastagon át is húztam, jelezve, hogy baromságra emlékeztem. Mindenesetre a megjelenésével és külsejével kapcsolatban minden le volt írva... megemlítve azt a nyugtató aurát is, ami körbelengte.
Én is értem a viccet, csak nem szeretem. Kiöregedtem belőle vagy nem tudom. Komoly kérdés volt, hogy miért nem emlékszik a dolgokra, hiszen tudni akartam, milyen vastag szúnyoghálót képzeljek el az észleléssel megjegyzettek és a valóság szövete közé. Ha megszállás, az kemény dió. Nem hittem volna, hogy Strauss elő tud állni valamivel, ami igazán érdekel, de ez olyan. - Kiválasztott egy védőszellem? Pont a kórházban? - kérdezek rá, mert ez tényleg foglalkoztat. Tudom, hogy több módja van ennek és legtöbbször Rituáléval lehet hívni, de van, amikor jön magától. Akkor is fura ez így. A cetlit átveszem és megnézem, közben figyelek az elmondottakra is. Pont olyan kaotikus a jegyzetelés, amilyennek Nicholas az estét mondta. Ezerszer átfirkálva, kiemelve. A lényeg megvan, de nekem fontos a személyes benyomás is. - Köszönöm! Ezen kívül van bármi, intuíció, megérzés, egyéb, ami esetleg lemaradt, de fontosnak tartod elmondani? - kérdezem érdeklődő hangsúllyal. Aztán ha nincs több, akkor ezt bemagolom, átgondolom és irány a kórház.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
A jelek szerint annyira a Vörös Hold dolgai nem közismertek, mint ahogyan én gondoltam. Legalább is a visszakérdezésből nekem ez jön le. Ezt kissé furcsállom is, elvégre évről évre előforduló jelenségről van szó... de hát na, mindig vannak kivételek, ahogyan ez az örök törvényű igazság ma újra megerősített önmagát. - Hát ha még védőszellem lett volna - sóhajtok fel sokat sejtetően. - Elvileg maga Alignak volt. Mondanám, hogy maga a nagyapám, ha figyelembe veszem a vérvonalamat, de ez eléggé nagy ferdítés lenne. Elvégre atyámat Tupilek harapta be, maximum őt illethetné meg eme titulus. Annak mindenesetre örülök, hogy az öreg a jelek szerint nem szeret így visszajárni. Szép is lenne két kerge vérfarkas szellem, akiknek évente egyszer, mikor visszajöhetnek, nincs jobb dolguk, mint egymást megölni, vagy éppen az utódaikat. - Talán csak egy tanács - felelem kisebb töprengés után, mert nem akartam elsietni a választ, hátha eszembe jut valami. - Ha sikerül megtalálnod és felveszed vele a kapcsolatot, igyekezz ne agresszíven fellépni vele szemben. Amennyire enged következtetni egy pár percek találkozás egyáltalán nem mondanám vérmes természetnek. Normális szavakkal szerintem hamarabb célt fogsz érni. Tényleg így gondoltam, a "nővér", ahogyan én hívtam magamban, elég rendes nőszemélynek tűnt... ahhoz képest, hogy valószínűleg én karmoltam végig az arcát. Lett volna még egy tanácsom, de szerintem az őrzők már időközben eltüntették a kórház biztonsági feltételeit... hiába, a nyomaink eltakarításában nagyon jók.
Kezdőlap
<3 //
