Inkább nem kezdem el kiszedni belőle, hogy mégis, hogy érti, helyette csak megvonom a vállam, ezzel letudva a témát. - Akkor mégis miért jöttél Alaszkába? - zsebre dugott kézzel, kíváncsian pislogva fordulok felé. Mind emellett már akkor szemet szúrt, hogy semmi köze Alaszkához, mikor leült velem szemben a szórakozóhelyen. - Keresünk, ígérem - ezzel már kapom is elő a pénzt a zsebemből. A rendelést még meghallgatom, mielőtt belépnék a boltba, s tudomásul véve csak biccentek. Alig két perc múlva egy vodkával teli üveggel, csokival és gumicukorral térek vissza, amit át is adok Elionorenak. A gyermeteg vigyor és szemében a csillogás előcsal belőlem egy vigyort. Nekem a pia épp elég lesz ahhoz, hogy gyerekhez méltó szórakozással tudjam letudni a napból hátra maradt pár órát. - Nem, tényleg nem az enyém. Ez annál jóval nagyobb, és kényelmesebben elférünk benne ketten. Na meg aztán? Majd hagyok egy kis borravalót - a móló végén, magát oly lelkesen illegető hajóra elég nehéz átjutni tekintettel arra, hogy egy vaskos lánccal van kikötve, minek hála nagyjából egy méterre elevickélt a monstrum a stégtől. Míg én könnyűszerrel áttudok lépni a hajóra, addig Elionore egy kis segítségre kényszerül, ami nem csoda. Ilyen szerelésben én se tudnék normális ember módjára közlekedni. A zárral nem vacakolok túl sokáig, mindig van nálam egy drót, amivel szorult esetekben boldogulnom kell. Beledugva a résbe a fémet, csavarok rajta egyet kettőt, megmozgatom és tessék! Kitárva a lány előtt az ajtót engedem előre, s amint belép, még utoljára körülnézek, hogy minden rendben van-e, senki nem vett észre minket. - Azt hiszem valahol ott, hogy rá kellene cáfolnom valamire... - vázolom fel gyorsan, majd ledobom magam a lány mellé a kanapéra, minek háttámlájára könyökölve támasztom meg a fejem úgy, hogy jól láthassam Elionoret. - Mellesleg nem mentem volna vele semmire... az nem dicsőség, ha egy segg részeg alakot verek szét - vonok vállat, ahogy kibújok a kabátomból,, amit egy közeli székre hajítok. - És ezért most kinek jár dicséret? Nekem, amiért elvontam a figyelmedet másokról, vagy neked, amiért megtaláltál? - felvont szemöldökkel várok a kérdésemre választ, a felém nyújtott csoki láttán viszont megborzongok. - Nem kérek kösz, attól félek ma egy falat se menne le a torkomon - félreértés ne essék, imádom az édességet. De jelen pillanatban olyan közel érzem magamhoz a farkast, hogy nem tudok behódolni még egy finomságnak se. - Csinos kis tutaj ez - pillantok körbe, miközben egy picit rugózni kezdek a kanapén - és még kényelmes is. Vajon mennyiért lopnak egy ilyet?
- Hát erről a nem létező szerencsém tehet. Elakartam jönni Floridából, csukott szemmel ráböktem a térképre és voilá… mért ne pont Alaszkára sikerült mutatnom. De mivel nem szokásom meghátrálni így itt vagyok. * Mondtam el az egyszerű kis történetet, hogy mit is keresek itt. Persze nem részleteztem, azonban nem is hazudtam a srácnak. Ahogy helyet foglalt akaratlanul is odébb húztam a lábam, hogy véletlen se érjen hozzám a másik.* - Ó igen… a gond az, hogy már csak Én maradtam prédának. Nekem meg semmi kedvem betölteni a kiszemelt szerepét… No meg belém, belém is törne a bicskád és ekkora kihívás elé az ellenségeimet sem állítanám, szóval majd legközelebb. * Mosolyogtam rá barátságosan. Még nem vetkőztem neki, előbb nem ártana átmelegednem, hogy ne vacokjak, mint egy hörcsög a fagyasztóban.* - Attól függetlenül még rád volt írva, hogy megtetted volna… Jó szemem van, kár volna tagadnod. Amúgy sem hiszem, hogy a dicsőségért tetted volna. * Mérem végig miközben leveszi a kabátját és a fejem a támlának támasztom.* - Talán neked… el is mehettél volna. Én meg nem loholok egy idegen nyakába és maradásra sem bírtalak volna. * Vontam meg a vállaim, bár én dicséretnek nem vettem volna a szavaim de valljuk be, ha el megy akkor aligha lennék itt. a csoki visszautasítására csak megvonom a vállaim és beleharapok én, hogy kiélvezzem a tömény csokoládé ízét. Ez mindenre orvosság.* - Nem értek a lovakhoz…. Táncos vagyok és nem kereskedő. Te mivel foglalkozol? * Néztem körbe, de valóban nem voltam otthon az ilyesmiben, még a kocsikban sem. Mondjuk azt kéne egyet szereznem… de mindig csak halogatom. S persze közben lelkesen majszoltam a csokim, s mikor végeztem már Én is levettem a kabátom, amit csak a karfára tettem le a táskám mellé.*
- Az úgy jó úti cél. Szerintem nyugodtan átgondolhattad volna, hogy melyik égtáj lenne a legjobb a te testhőmérsékletednek. Nem mellesleg valahova Spanyolország környékére tudlak elképzelni, nem pedig ide - magyarázom, miközben kinyújtott lábban magam elé húgok egy széket, s annak ülésére pakolom mindkettőt. Jobb kéglit nem is találhattam volna hirtelenjében. Összeszűkült tekintettel kezdem el vizslatni az arcát, s egy halk szusszanás szakad fel belőlem, amit vehet akár elfojtott nevetésnek is. - Miből gondolod, hogy keményebb fából faragtak téged, mint engem? Szerintem nincs rám írva, hogy "törékeny virágszál" - de még mennyire, hogy nem. Egyszerre téptem szét két embert, puszta állatias dühből, hogy lennék törékeny? Félek, hogy a végén a lány túlságosan is elbízza magát, én pedig nem tudok sokáig uralkodni a farkason. Ha jönnie akar, kénytelen leszek engedni, viszont akkor nem lehetek Elionore közelében. A végén akaratomon kívül is kárt tennék benne. - Igen. Ha nem lettél volna ott, talán szétkaptam volna az arcát minden hezitálás nélkül - kezdek el játszadozni fekete pulcsim alsó peremével, hol egy kósza cérnaszál áll ellen a gravitációnak. Micsoda aljas darabok. - Ha jobban belegondolok, olyan vagy, mint egy kiskutya. Hitelesebben alakítod, mint én, pedig bennem kifejezetten sok állatias ösztön bujkál - s amint kimondom, elkerekedett szemekkel bámulok magam elé, mintha legalábbis most mondtam volna el valakinek a féltve őrzött titkomat, hogy mi is vagyok valójában, pedig ez igen csak messze áll még a valóságtól. Állatias ösztöne bárkinek lehet, szóval nem mondtam nagy hülyeséget, valódi énemre pedig nem is céloztam. Ahogy a lány a csokit, én a vodkát kezdem el extra lelkesedéssel bontogatni, s az üveg kupakját minden erőfeszítés nélkül csavarom le, mintha már nyitva lenne. Behunyt szemekkel kortyolok a sűrű italból nagyokat, majd ahogy forrónak ható lé végigfolyik a torkomon, elfintorodok. - Pff.... mondtam már, hogy ez nagyon rossz? - fintorgok, miközben az üveget tartó kezemet lecsúsztatom a kanapéra. - Sejtettem, hogy valami táncos féle lehetsz... igazából, nem nagyon van mivel foglalkoznom. Tanulok, emellett motorokat és kocsikat bütykölök. De ha a fater meg a kedves anyám nem lettek volna pénzesek, akkor most valahol a szemétdombon csipegetnék - húzom el a szám egy újabb korty kíséretében. Ha nem hoztam volna el úgy két sporttáskára való bankjegyet, és apám kártyáját, akkor tényleg nem itt ücsörögnék, szóval kénytelen vagyok belátni, hogy irtó nagy mázlim van, hogy leleményes kölyöknek születtem. Ahogy szabad kezem lecsúszik a karfáról, és a plafont kezdem fürkészni, szinte automatikusan markolok rá a kanapé hátuljára ácsolt szerkezetre, és csak akkor jövök rá, hogy ez nagyon nem jó, mikor égő, maró érzés kerít hatalmába. Sziszegve, fújtatva kapom el a kezem, s veszem alaposabban szemügyre bizsergő ujjaimat. Mi a franc, ez a hajó ennyi ezüstöt tartalmazna? - Kérsz? - terelem el a figyelmet, miközben Elionore felé nyújtom az üveget - nem köptem bele nyugi.
- Nézd… előtte célirányosan választottam ki, hogy hol éljek. De mind kudarcba fulladt, hát most ideje volt a szerencsémre bízni. Az pedig ezt dobta, ha nem megy akkor majd megint rábökök a térképre és egyszer csak megtalálom a helyem. * Vontam meg a vállaim kelletlenül, de hallhatta, hogy nem épp a legjobb hobbym a költözködés. A kérdésére elnevettem magam.* - Ahogy rám sem. De nem ezt gondolom… Érzem, hogy jóval több vagy nálam. Hidd el, a zsigereim nem hazudtak még nekem. De ettől függetlenül, ha okot adsz rá neked mennék még akkor is ha tudom, hogy alul maradok. De szimplán csak azt gondolom, hogy nem erőszakoskodnál velem. Oké, ha neked megyek, szó nélkül letepernél, és nem hagynád magad… de azt valahogy nem hiszem, hogy erőszakkal vennéd el azt, amit önmagam nem akarnék oda. S hidd el… ha itt fetrengenék a vágytól, sem hagynám, hogy hozzám érj. A makacsságom példa nélküli. * Mosolyodtam el. Tudtam, hogy milyen pokoli érzés mikor a testem kiállt valami után, amit nem vagyok hajlandó megadni neki. A szerencsém annyi, hogy már évek óta nem éreztem ezt a vágyat és milyen jól el voltam nélküle. * - Kiskutya? Hát bekaphatod… * Nevettem el magam vidáman s mikor ez csillapodott azért válaszoltam is.* - Egyáltalán nem alakítottam semmit Elliot. Hidd el képes vagyok megvédeni magam. Nem mindenkivel szemben ugyan, de akiknek rám fáj a foguk, azokkal szemben elég vagyok. Akikkel meg nem bírnék azok nem kerülnek az utamba olyan szinten, hogy ezt megtapasztaljam. Mért annyira hihetetlen, hogy csak azért állítottalak meg, mert nem akartam feszkót mára? De meglepett, hogy hallgattál rám ahelyett, hogy megettél volna vacsira, hoyg ne szóljak bele.* Néztem rá őszinte kíváncsisággal, hogy mégis miért. Ha annyira balhézni akart volna lazán odébb tol és kész. Jó, ezt Én támadásnak vettem volna de akkor is megtehette volna.* - Valami baj van? * Billentettem oldalra a fejem, ahogy megláttam a szemeit. Kissé előre is dőltem s kezem a karjára tettem, hisz nagyon maga elé bámult mintha már máshol járna. De mikor az üveggel babrál már vissza is helyezkedek és elengedem. Ezek szerint jól van.* - Most már igen, mit tanulsz? * Érdeklődtem továbbra is felőle, hisz jelenleg nem ott volt ahol lehetne, szóval azzal minek foglalkozzak. De mikor felszisszen, már dőlök is vissza előre, hogy ugyan már megint mi baja van.* - Mi történt már megint? Rosszabb, vagy mint egy kígyó… na mutasd… * Nyújtom felé a tenyerem, hogy hadd nézzem meg mégis mit csinált a mancsával ami ilyen reakciót váltott ki belőle. * - Csak nem le akarsz itatni? * Cukkoltam a másikat.* - Ugyan… egy kis nyál csere nem árt néha. * Kacsintottam rá, miközben elvettem az üveget és meghúztam. A hideg futkosott végig a hátamon már megint. Erős volt és Én tequilás voltam, így a gyomrom erősen tiltakozott ellene se nem dobta vissza.* - Ez borzalmas a tequilához képest * S már nyújtottam vissza neki. Viszont kellett valami ami elveszi az ízét így ráraboltam a gumicukorra.*
- Én is ingázok. Mármint... Angliából jöttem ide, mindig leragadtam valahol, amit ott is hagytam, mivel nem tetszett. Válogatósak vagyunk mi emberek - ez tény, hisz már nem egy embert hallottam, aki úgy járt, mint én. Letelepedett Kanadában, Floridában, minél több éghajlatot kitalált, és szerintem még ma is bolyong, mivel nem hallottam felőle azóta se. A környéken legalábbis biztos nincs, pedig határozottan bizonygatta, hogy oda vagy Alaszkáért. Mikor megemlíti, hogy tudja, több vagyok mint gondoltam, elkerekedett, már-már ijedt tekintettel fordulok felé, s mintha szellemet láttam volna, szinte érzem, ahogy kifut a vér az arcomból. Tudja, hogy több vagyok? Ennyire nyilvánvaló lenne? Mi van, ha... ha úgy sétálgatok az utcán, hogy nagy agyaraim, hegyes füleim és megnyúlt pofám van, de én erről nem tudok? Vagy csak szimplán nem veszem észre? Mondjuk ezt aligha tudom elképzelni, de mint mindenkiben, aki farkas és emberek között flangál, benne van némi félelem, tartózkodás, hogy mi van, ha mégis? Vagy szimplán annyiról van szó, hogy mint néhány ember, ő is megérez dolgokat, amiket mondjuk nem tud mire vélni, de akkor is ott van? Egy különös érzés? - Most mi van? A kiskutya aranyos teremtés - amíg nem változik nagy, medve méretű, nyáladzó döggé, aki embereket tép szét. Undorító. Annak ellenére, hogy ez a gondolat teljesen beágyazta magát az agyam egy féltekébe, képes vagyok rá, hogy határozott tekintettel bizonygassam igazamat. - Én is meglepődtem, hidd el. De lehet, hogy csak az a tudat élt bennem, hogy ha nekimegyek az ipsének, akkor milyen véleménnyel leszel rólam? És bár tisztában vagyok vele, hogy nem egy szerény anyuci kisfiának tartasz, nekem se szabad mindig túlzásokba esnem. Nem mellesleg, hogy vette volna ki magát, hogy egy segg részeg embert verek szét, aztán még engem vágnak ki onnan? - cinkos mosollyal a képemen, kezdem leszaggatni az üvegről a papírcetlit. Soha nem tudom az italfogyasztás ezen részét megállni. Mint egy rossz gyerek komolyan. - Nem, nincs - vágom rá gyorsan, s immáron következő kérdésére kezdek koncentrálni. - Gyógyászat... mármint, orvosnak tanultam, de most már fogalmam sincs, hogy mennyire vagyok alkalmas rá - húzom el a számat. Nem venném jó néven, hogy egy bűzös kórházban kelljen úgy robotolnom, hogy gyakorlatilag semmihez és senkihez nincs türelmem, és a farkas mindig itt liheg, arra várva, hogy felszínre törhessen. - Mmm... még reggel - nyújtom felé a kezem - megégettem, de semmi gond, csak hozzáért valamihez - motyogom, s én magam is érzem, hogy nem tűnök túl őszintének. Ám mielőtt elkezdene gyógyulni a seb, gyorsan vissza is húzom a kezemet, ezzel felkínálva az italt neki. - Én? Neem, nem szokásom - rázom hevesen a fejemet. - Borzalmas, ennek ellenére üt, ha azt akarom. És most igen csak rám férne - Veszem le a csülkeimet a székről, hogy a földre térdelve elterüljek azon a nem túl nagy, de épp elegendő teren, ami itt most a nappaliként szolgál. Még a szőnyeg is puha, illatos. Tényleg olyan új jármű, mint amilyennek tűnik. Kinyújtva magam elé a kezemet, az ujjaimat kezdem el tanulmányozni, melyeken még mindig ott van az égésfolt, de már valamivel halványabban, mint az előbb. - Tudod, hihetetlen, hogy el tudsz viselni. Legalábbis nem menekülsz el - pillantok fel a lányra, ki nagy lelkesen majszolja a gumicukrát.
*Hát nem tudtam osztani a véleményét, hisz nekem nem a válogatásom volt az oka annak, hogy nem maradtam meg sehol. S vannak dolgok, amikkel nem lehetett mit kezdeni és nem lehetett csak úgy lerázni, mintha csak mélyen bennünk fészkelt volna, mint végig. De hazudni nem akartam így inkább nem reagáltam a megjegyzésére.* - Én nem szeretem a kutyákat. Macskás vagyok… * Vontam meg a vállaim, hogy csak ennyi az oka. De viszont volt egy „kutya” aki nagyon is kedvemre való volt. Vagyis ez nem igaz, de valahol mégis. Amit aztán nem is tudtam hova tenni hiába lebeget a lelki szemeim előtt az alakja.* - Grrr… Dobjuk a kutya témát nincs kedvem agyalni a lehetetlenen és olykor megmagyarázhatatlan tetteimen, hogy mégis miért akarok keblemre ölelni az erdőben egy farkast, aki fél pillanat alatt tép szét. * Ráztam meg a fejem miközben beszéltem. Nem, ezen most nem akartam gondolkozni. Sőt… minden igyekezettemmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből. Csak akkor miért is mentem vissza már kétszer? Hát a semmiért… Na jó Eve… ideje abba hagyni. Csak élvezd az estét.* - Nem hittem, hogy érdekelne egy vadidegen véleménye. De hidd el, ha kidobatod magad sem szabadultál volna Tőlem. * Vigyorogtam rá miután eldugtam valami jó mélyre a gondolataimat.* - Miért kezdtél el kételkedni benne? Ha ezt szeretnéd, csináld, és ne foglalkozz mások véleményével. Hidd el nem lehet megbánni. * Na igen, ha kételkedtem volna magamban, akkor bizony én sem a színpadot koptatnám hanem valamelyik iroda székét apám egyik éttermében a sok közül. A kezére vetettem egy pillantást, de a szavaira düh költözött a szemembe, amit rögtön rá is kaptam és félbe maradt a simogató mozdulat, amit tenni akartam mikor oda adta a kezét.* - Ha hazudsz, legalább tanuld meg rendesen. Ha valamit nem akarsz elmondani, akkor inkább hallgass vagy közöld, hogy semmi közöm hozzá. De ne hazudj… *Feszültem meg, hisz ezt gyűlöltem. A hazugsággal egyszerűen és hirtelen tudtam volna annyira gyűlölni meg valakit, hogy a halálát kívánjam, és ne bízzak benne. Oké, ez most az első, amit észrevettem legalábbis és eddig nem tudhatta. De a következőnél szedem a sátorfámat és aztán egy soha viszont nem látással megyek is el.* - Nem tudlak haza cipelni pláne, hogy azt sem tudom, az hol van. *Világítottam rá, hogy ezúttal nem lenne szerencsés, ha a mérték az asztal alatt lenne. De mikor lefeküdt a földre összevont szemöldökkel néztem, végül csak megvontam a vállam. Ha neki ott kényelmes ám legyen. Én nem vitatkozom és követem a példáját csak épp a kanapén.* - Menekülni menekülhettem volna, de mint mondtam makacs vagyok. Ami pedig az elviselést illeti… nem vagy olyan elviselhetetlen, mint amilyennek mutatod magad, hogy mindenkit elriassz magadtól. Mellesleg pedig Te vagy az első pasi, aki tíz perc után sem akart hozzám érni, megcsókolni, megd*gni vagy bármilyen fizikai kontaktust teremteni vagy épp provokálni. Azt hiszem ez a pont akkor is javadra válna, ha épp folyamatosan anyáznál. * Válaszoltam neki egy lemondó sóhaj közepette és behunyt szemmel. Nyugodt volt, csak mi voltunk itt és megtehettem, hogy végre elengedem magam teljesen úgy, hogy még valaki van is a közelembe. Hogy nem kell kiélezett reflexszel arra koncentrálnom, hogy mikor kell cselekednem. Persze tudtam, hogy így védtelen vagyok… de hát nem is kellett senki miatt védekeznem.*
Mihelyst megemlíti a farkast, szinte megfagy az ereimben a vér. Találkozott egy farkassal? Meghűlve, vadul villogó szemeket meresztek a lányra, miközben fenyegető testtartásom ellenére arcvonásaim merő kíváncsisággá szelídül. Nagyon nehéz elhinni, hogy ez a nő farkasokat lenne képes ölelgetni úgy, hogy macskás... ennek ellenére nem csoda, lehet, hogy megérzett valamit az állaton, elvégre biztos vagyok benne, hogy belőlem is sugárzik felé valami, ami árulkodó lehet. Csak még nem tudja, mivel is van dolga. - Minden esetre csak azt tudom mondani, hogy óvakodj a farkasoktól - nézek rá szigorúan, s hangnemembe is költözik valami fenyegető. Nem hiányzik, hogy őt is megharapják, hogy aztán hozzám hasonlóan szenvedjen éveken, évszázadokon keresztül félig ember, félig pedig állat formájában. Jó, meglehet, hogy őt valaki a szárnyai alá venné, ha már egyszer kiválasztják, s nem lenne olyan szerencsétlen ezen a téren, mint én, de jobb félni, mint megijedni. - Mindig az idegenekben kell a legjobb véleményt kelteni magunkról nem? A barátok tudják, milyenek vagyunk, az idegenek nem. És talán ők lesznek a következők, akik a barátunk lesz, szóval nem árt odafigyelni - osztom meg végtelen bölcsességemet, s már nem sok választ el attól, hogy sörhasat növesszek, köntösbe bújjak, idétlenül vigyorogjak és most, itt helyben törökülésbe vágjam magam. Komolyan, mint Buddha. - Szó sincs itt mások véleményéről, azok olykor hidegen hagynak akkor, ha valamit rendíthetetlenül csinálni akarok, ők mégis eltántorítanának. Saját magamban nem volt biztos. Abban, hogy végig tudom csinálni... roppant nehéz, és... véres, és nem - rázom meg a fejem, ahogy kis híján felfordul a gyomrom a puszta gondolattól. A vérrel soha nem voltam kibékülve , így obb távol tartani magam tőlük. A "farkasom" amúgy se engedne kibontakozni. Aztán ki tudja? - Tényleg megégettem - felelem ártatlanul pislogva, Elionore szigorát emésztve. Biztos árulkodó a hanglejtésem, ennek ellenére nem mondhatom el neki, hogy "Hé csaj, megharapott annó egy vérfarkas, legnagyobb "mázlimra" én is az lettem, és k*rvára nem bírom az ezüstöt. Megéget, ha hozzá érek." Nem tudom, melyikőnk járna ezzel a magyarázattal a legrosszabbul. Miután elnyúlok a földön, komoly tekintettel kezdek el a szavaira koncentrálni. - Mégis mit érnék el vele? Úgy se adnád be a derekadat, aztán meg mit erőszakoskodjak? Azt nem mondtam, hogy nem akarlak, csak tudom, hogy úgy se érnék el vele semmit - vonom meg a vállam, de aztán gyorsan hozzáteszem - amúgy nem, nyugi. Tényleg nem gondoltam még erre. Illetve persze, megfordult a fejemben egy-két zűrös gondolat, de ezt most hagyjuk - intek, s már én magam is belezavarodok abba, amit próbálok elmondani. Röhej. - Azt elmondod nekem, miért kerülöd az ember érintését? - fordulok az oldalamra, hogy rendesen láthassam őt, miközben megtámaszkodok a kezemet - persze tudom, te magad hozzáérsz az emberekhez, de ha véletlenül odajut valaki, hogy majdnem hozzád ér, rögtön el is húzódsz. Pszichés oka van, vagy bántottak? - vonom kérdőre a tőlem telhető legóvatosabb hangnemben. Ha nem akar válaszolni, azt is elfogadom.
*Szavaira lesandítottam egy pillanatra aztán lemondóan felsóhajtottam.* - Veszélyesen szép az élet… De hidd el, hogy minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne járjak vissza az erdőbe. De hát… önmagammal szemben mindig vesztek. * Vontam meg a vállaim és azt hiszem, ez egy akaratlan beismerés volt számomra, hogy bizony nem mindig vagyok erős és agresszív. Ez így volt, de ettől függetlenül még nem volt kellemes a tudat, hogy önmagammal szemben nem tudok mindig nyerni. A szavaira azonban vidáman felnevettem.* - Nem értek egyet. Ha magamból indulok ki, akkor azok az emberek akikre pozitív értelemben mély benyomást teszek, azok sosem lesznek a barátaim. Hisz sosem vagyok kedves vagy finomkodó fajta csak ha szeretet hiányom van. De akkor meg felhívom aput vagy Leot. * Vontam meg a vállam, hogy az a két ember, aki ezt csillapíthatja, heted hét országon túl van. Még mázli, hogy nem sűrűn fordul elő az ilyesmi. * - Ejnye, csak nem baja van a kemény legénynek a vérrel? * Kacsintottam rá, ahogy oldalra döntöttem a fejem. Nem szemre hányás volt, csak ugrattam. Az égésre már inkább nem reagáltam. Nem rám tartozik, pont. Ezen nincs mit vitatkozni az csak hazugságot szül, amit utáltam. Viszont a zavara az nagyon is fel kelltette az érdeklődésem és a szavai nem kevésbé, ami kissé kuszák voltak ugyan, de valahol még is mulattattak.* - Eh… szóval nem vagyok neked elég jó? * Vigyorogtam rá kihívóan ami csak azért volt, mert a jellemem ezen részét sem tudtam levetkőzni, de ezt mondjuk nem is akartam. S nem raktam mellé, hogy csak szórakozok hisz minek? Ha van esze kitalálja magától is.* - Miféle zűrös gondolat? * Ragadtam meg a lényeget felvont szemöldökkel, de a vigyorom még mindig az arcomon volt. Érdekelt, hogy mit ért zűrös alatt így bizony hiába mondta, nem hagytam. Viszont a szavaira csak meredten bámultam magam elé és a testem is megfeszült. ~ Nyugi Eve… csak sötétben tapogatózik.~* - Micsoda megfigyelő képesség… * Húztam el a számat és a hangomból sugárzott, hogy ezt most nem bóknak szántam. Ha nem én lettem volna a megfigyelt alany, akkor más lett volna a helyzet, de nem így volt.* - Az egyikből következik a másik. Az, hogy melyik volt előbb és miért, azt szerintem nem egy vadidegennel szeretném megosztani. Már ha létezik olyan személy ezen a földön, akivel szeretném egyáltalán megosztani. De megnyugtatlak, hogy ilyen nincs és terveim szerint nem is lesz. * Vontam meg a vállam könnyedén és inkább bekaptam még egy gumicukrot.* - Miért érdekel?
Elhúzva a számat, ingatom a fejemet. - Ismerős szitu... - ismerem be. Én magam is csak nagyon nehezen tudok önmagammal szemben diadalmaskodni. Legalábbis, ha a másik önmagamat vesszük figyelembe, azt a bolhás dögöt, aki vagyok. Agresszív, makacs, akaratos, és állandóan jelen van. Jobb reflexek, jobb látás, szaglás és hallás, még emberként is. Néha már megőrjít, s nem tudok vele mit csinálni. Tudom, hogy ezen nem fogok változtatni, ez már bekövetkezett, ezzel együtt kell élnem. De az, hogy nap mint nap attól kelljen rettegnem, hogy mikor fog megint előmerészkedni, hát... kimondottan kellemetlen. Jelentem, félek emberek közelébe menni, mivel tudom, bármikor jöhet valami, történhet valami, ami előrángatja belőlem az állatot, én pedig nem tudom megfékezni. - Lehetek őszinte? - teszem fel a kérdést, de nem várom meg, míg válaszol - furcsa nőszemély vagy. Nem tűnsz egy magányos alkatnak, és bár biztos vagyok benne, hogy nem lehetsz könnyű eset... de akkor is, csak én érzem, hogy nagyon furcsán viszonyulsz az emberekhez? - biccentem félre a fejem. Fogalmam sincs, hogy mit gondoljak róla, hisz teljesen idegen számomra, és egy este alatt nyilván nem tudok senkit eléggé megismerni ahhoz, hogy elemezgetni tudjam az életét, természetét, és a többit. Mégis számtalan zavaró tényező van, ami kérdések elé állít, valamint ingerületet szül bennem. - Hát, tény, hogy nem vagyok oda érte egy ideje - húzom el a számat. - Mióta szemtanúja lehettem egy gyilkosságnak, valami van a vér látványában, ami... ami menekülésre késztet. Persze, ha elvágom az ujjamat, nem kezdek el jajveszékelve, női hangon sikoltozni, de teszek érte, hogy minél hamarabb eltüntessem szem elől - csúnya lenne, ha nem így lenne. Egy egyszerű kis vágás alig egy óra alatt már el is tűnik, nem kell attól tartanom, hogy sokáig kell bámuljam. - Micsoda? Dehogy nem... csak nem tűnsz egy könnyen megkaparintható teremtésnek, így nem is kezdek el már most próbálkozni. Arra ráérünk még később is - vigyorodok el gúnyosan. - Élénk a fantáziám... csodálatos adottságaim egyike, hogy fejben megszabadítom a nőket a ruhájuktól - füllentem - na jó ennyire nem tragikus a helyzet. Nincs semmi képességem, csak érted. Pasiból vagyok, vagy mi a fene. - Felfogtam, bocsánat - védekezek, s bár érzek némi elégedetlenséget, megadással az arcomon vágom magam ismét a hátamra, hogy úgy leshessem a hajó mennyezetét. - Nem tudom... talán azért, mert ebben az esetben magamra ismertem a te tetteid miatt. Az, mikor a bárban hozzám értél, nem tudom miért, de furcsa érzéseket keltettél bennem és csak azért hagytam, hogy megfogd a kezem, mert amúgy ha nem te lettél volna hanem egy másik lány, leráztam volna magamról, hogy megtudjam, mi az oka annak, hogy nem szorongok. Nyugi, nem azért nem engedem, hogy valaki hozzám érjen, mert ez egy beprogramozott cselekedek nálam. Csupán, miért fogdosna engem bárki? Ugyebár... És tudod az ember kíváncsi arra, hogy a másik mit miért és hogyan csinál - vonok vállat, már amennyire ez fekvő helyzetben elvégezhető. Ami pedig az érintést illeti. Inkább attól félek, hogy egy érintés hatására a farkas újult erőre kap. És ezt nem szeretném.
*Mindenkinek meg van a maga démona ezt tudtam, ahogy azt is, hogy nem csak Én küzdök meg önmagammal bár nálam elég ritkán fordul elő. * - Mért küzdesz magaddal? * Kérdeztem rá, hisz Én magam már elmondtam. S bár nem ez volt az egyetlen dolog, amiben megtettem de ez volt az amiben alul maradtam. Szóval a többi meg talán mellékes is lehet. A kérdésére kap egy csúnya pillantást és inkább az oldalamra fekszek miközben hallgatom. Kérem szépen, az őszinteséget mindig is elvártam legyen az jó vagy rossz. De most inkább azon túrázok, hogy a sok hajamat visszatűrjem a fülem mögé és kevésbé lógjon le a földre. De ez közel sem azt mutatta, hogy nem figyelek. Sőt… * - Mi tagadás… Sajátos nézeteim vannak és leginkább sehogy sem viszonyulok az emberhez. Egyszerűen el vagyok és a társaság mindenkinek kell, de különösebb kapcsolatokat nem szoktam kiépíteni. Ami pedig a magányosságot illeti… mások szerint az amit Én csinálok az. Nekem csak így felel meg, még akkor is ha másoknak ez valóban furcsa. * S nem véletlen a megfelel szót használtam, hisz ez közel sem volt jó. De nem igazán tudnék ezen változtatni. Tudatosan semmiképp. Semmi kedvem nem volt elviselni a férfiak udvarlását, ha azt komolyan is gondolták. Az ugratások meg már más lapra tartozik, az jó móka.* - Értem… viszont ez esetben nem is csodálkozom, hogy pályát módosítottál. Biztos nem volt kellemes megélni. * Na meghatódni nem fogok, azért túlzásokba nem esek. De ez nem azt jelenti, hogy nem tudom milyen lehetett neki. Vagy legalábbis elképzelni, még ha átérezni nem is. Sosem voltam empatikus és nem is most fogom elkezdeni. A kérdésemre adott válasza, nos… tipikus pasi. Legalábbis részben, ha nem lenne ott az a gúny az arcán.* - Hát persze… csak a megfelelő oldalról próbálsz közeledni. Nos, az nem a beszéd. * Szögeztem le. Bár tény, hogy Én sem tudtam, hogy mi az ami képes volna belőlem kiváltani bármit is. De nem is akartam megtudni. * - Ez normális reakció… nincs benne semmi zűr. * Vontam meg a vállaim és el is vesztettem a kíváncsiságom. Már nem érdekelt, azt hittem, hogy ettől azért többről van szó. A bocsánatkérésére bólintottam, bár nem volt miért. Kérdezet és válaszoltam ennyi. Ha olyat kérdez, amit nem kéne, azért se kéne bocsánatot kérnie, hisz nem kap választ én meg nem vagyok ember evő. Viszont ami utána jött attól már megint összeszaladt a szemöldököm.* - Miféle furcsaérzés? Én nem igen éreztem semmit, azon kívül, amit már alapból is. De megtiszteltetésnek veszem, hogy hagytad. * Mosolyodtam el vidáman és bár nem így fogtam fel, de azért egy bókot néha-néha még Én is tudtam értékelni, még ha nem is sűrűn.* - De ha segít akkor elmondom… azért tettem, hogy magamra vonjam a figyelmed. Nagyon úgy tűnt, mint akinek elszáll épp az agya. S magamból kiindulva tudom, hogy olyankor semmit nem hallok és nem is látok, míg valaki seggbe nem rúg, hogy észhez térjek. Na most pont a balhét akartam elkerülni, így bizony csak az érintést maradt és a remény, hogy ezzel sikerül a figyelmed magamra irányítanom és meghűlsz egy kicsit. Legalább annyira, hogy meghald a szavaim. Semmi más oka nem volt… * Tekintettem le rá.* - Nem kényelmetlen ott?
- Ez nagyon hosszú sztori, és nem akarok beszélni róla. Elég annyi, hogy van egy tényező, ami megváltoztatta az egész életemet, és énemet - fordulok el tőle egy pillanatra, ezzel is jelezve rendíthetetlenségemet a téma felől. Vannak ám nekem is olyan titkaim, amiket nyilván nem fogok elmondani egy idegennek számító embernek. És ez pont egy ilyen dolog. - Tényleg furcsa, de ha neked így megfelel, akkor másnak nincs beleszólási joga. Legalábbis szerintem. Hogy mások erről mit gondolnak nem tudom, én így vélem - vonok vállat nemes egyszerűséggel, mintha ez olyan mindennapi téma lenne. Hisz az nem? Az ember magányáról van szó, arról, hogy ezt furcsállják az ismerősök, de mi nem karunk változtatni rajta. Nem, ez koránt sem egy mindennapi téma, amit csak úgy ellehet pikk-pakk intézni. De ha neki így jó, akkor csak tessék, szíve joga így élni. Vannak akik könnyebben boldogulnak egyedül. Sajnos én nem tartozok az ő csoportjukba már csak ha a farkast vesszük alapul. - Nem, de a múlt elmúlt, már nincs miért foglalkoznom vele - ó, dehogyisnem! Nagyon is fontos lenne vele foglalkoznom. Ha normális emberből faragtak volna, vagy, ha még lenne bennem valami, ami az egykori Elliot volt, akkor hazamennék és tudatnám a húgommal és az anyámmal, hogy "itt vagyok, élek, engem nem ettek meg!". De ezzel együtt be is csapnám nem csak őket, de magamat is. Úgy kellene élnem mellettük, mint egy űzött vad, aki menekül a vadász elől. Ez esetben nem az ember a vadász és a farkas az üldözött. Hanem pont fordítva... és veszítenék. A végén még őket is megölném. - Nem tudnám megmondani. Van benned valami rendkívül nyugtalanító... ne kérdezd, hogy mi, még nem tudom. De épp ezért kénytelen leszek folyton a nyakadban lógni, hogy kiderítsem - vigyorodok el pimaszul. Ezt követően komoly arccal hallgatom végig, milyen is ő, ha begurul. - Annyi a különbség, hogy engem hiába rúgnak seggbe, nem nyugszok le - persze, elvégre ha túl erős a düh, a harag akkor a farkas úgy bújik elő belőlem, mintha hívnák. És akkor ott nagyon nagy a gáz. - Minden esetre jó megérzés volt, és kösz - pillantok fel rá, következő kérdésére viszont elhúzom a szám. - Mmm de, de nem hiszem, hogy fekve elférnénk ketten azon a kanapén. Nem tűnik túl tágasnak - de nem ám! Két gyerek nem férne el kényelmesen azon a szerencsétlen, keskeny kanapénak nevezett valamin. - De ha gondolod, helyet cserélhetünk - ezt persze nem gondolom komolyan, ennek ellenére jó érzés kimondani.
*Ha nem, hát nem. Nem erőszak a disznótor és bár kíváncsi vagyok, de nem turkálok mások magánéletében. Úgy is csak eltévednék már ott, hogy ha az érzelmek kerülnek szóba. * - Örömmel hallom, hogy nem akarsz kioktatni a társas élet szépségeiről. * S ez így volt, nem szorultam meggyőzésre abból meg mindig csak a vita van. Amire semmi szükségem nem volt. Azonban a következő szavai elgondolkoztattak egy kicsit és csak lemondóan megingattam a fejem.* - Később majd rá jössz, hogy ez nincs így. Én speciel azt próbálom lerázni, de egyszer… majd valamikor úgy is szembe kell néznem vele, még akkor is, ha nem tetszik, és nem akarok vele foglalkozni. * Hangomban most először volt ott a szomorúság árnyéka, a szemeimben pedig a fájdalom. De az utóbbit nem láthatta, hisz nem néztem rá és még a szemeimet is lehunytam. Nem, még nem álltam készen szembe nézni vele, hogy ilyen megtörténhet. Pedig már rég történt… nagyon rég, de még mindig nem voltam elég bátor. * - Hidd el, jobb előbb, mint utóbb megtenni. És nem a levegőbe beszélek, csak egyszerűen én akkor megfutamodtam és az óta nem tudok megállni. Nincs miért...* ~ …vagy épp kiért.~ Vontam meg a vállaimat és egy sóhajjal próbáltam elűzni ezeket a gondolatokat még mielőtt túlságosan is bele lovalom magam és szembe nézhetek a depresszióval pár napig. * - Ó hát csak nyugodtan… de valószínűleg az nyugtalanít, hogy a helyi macsó feelingeddel engem nem tudsz megijeszteni. Ami azt illeti, senki nem tud megijeszteni. Míg más adott helyzetben térden csúszva könyörögne, addig én vigyorogva szemtelenkedek tovább. * Vontam meg a vállaim. Ez általában mindenkit nyugtalanít. De többnyire azért, mert nem tudják, hogy miért vagyok ilyen. De meg kell hagyni, hogy ez a jellemvonásom már sok slamasztikából is kihúzott. * - A seggbe rúgást úgy értettem, míg lehetetlenné nem tesznek. Amíg tudok, addig megyek, de lássuk be csak egy nő vagyok. Nem olyan nehéz egy jártas embernek összecsomagolnia és addig úgy tartania, míg le nem nyugszom. Az más kérdés, hogy ez órák kérdése általában. De van akinek könnyen megy. * Vontam meg a vállaimat, hisz ha a semmin kapom fel a vizet, akkor egy idő után belátom, hogy baromság volt.* - Igazán nincs mit… ha hűtő folyadék kell, csak keress meg. * Mosolyodtam el halványan, bár nem viccnek szántam. Ha kellek, akkor meglehet találni, bár ilyen hidegben nyomos indok kell, hogy ki is mozduljak otthonról. * - Na azt már nem… * Nevettem el magam a helycserére miközben lenéztem rá.* - De oda feküdni épp oda feküdhetnék. Egyébként tisztában vagyok vele, hogy nem férnénk el itt ketten. De tudod, fel is lehet ülni. Mellesleg csak arra voltam kíváncsi, hogy egész éjjel itt ülünk és nézzük, a hajó mennyezetét miközben megvitatjuk az élet gonosz és kicsit sem kellemes oldalát miközben magunkba fordulunk, vagy esetleg valami szórakoztatóbb is ki fog sülni abból, hogy itt vagyunk. * Néztem még mindig rá, miközben ujjaim közt egy gumimaci cukrot forgattam.*
Ahogy Elionore arról kezd el magyarázni, hogy egyszer szembe kell néznem a múltammal, számtalan gondolat megfordul a fejemben. Többek között az, hogy ha lett volna annyi eszem, hogy idővel előbújok, akkor nem lenne akkora baj belőle, ha mondjuk egy évtized múlva látogatnék haza. Furcsán venné ki magát, ha húgom és apám halálát követően én is eltűnök, aztán csak évek elteltével vánszorgok haza. Mondjuk kár ezen fájjon a fejem tekintettel arra, ahogy a fater nevelt. Ha a húgom nem halt volna meg akkor a kezem által, akkor most azt mondanám, hogy nem bántam meg, és bár őrült gyilkos lennék akkor is, még se birizgálná a csőrömet a tudat. De az, hogy Hope is odaveszett, van bennem valamiféle megbánás, ami vasmarokkal szorongat belülről, de nem adom át magam a teljes kétségbeesésnek és szégyenérzetnek. Miért tenném? - Lehet. De míg nem nő be a fejem lágya, addig aligha fogok rájönni. Addig is élvezem gondtalan fiatal éveimet - vigyorodok el, és bár hangom határozottan cseng, belül megremeg bennem valami. Gondtalan fiatal évek? Mikor fogom azt mondani, hogy vén vagyok? Hány száz év múlva? Talán soha? Vagy... vagy manapság már nem is külalakra mondja az ember azt, hogy vén? Elvégre egy nyolcvan éves vénasszonyból is olyan dögös nőt tudnak faragni, hogy ember fia el se tudja hinni. Amit viszont felvélek fedezni Elionore hangjában, az merő szomorúságról ad tanúbizonyságot, s ezt figyelembe véve, inkább teljesen elnémulok. - Figyelembe veszem majd a hibádat jó? - biccentem félre a fejem. - Nem... ez biztos nem. Már megszoktam, hogy vannak emberek, kik nem félnek úgy tőlem, mint a legtöbben. Szóval nyilván nem ez volt. Mintha az aurád más lenne - hozom fel példának, miközben felpillantva rá arra várok, hogy ezt valamivel igazolja. Talán ő is rá tud erre bólintani, de lehet, hogy csak a farkas érzi ezt. - Én inkább ezt a témát nem ragoznám - nem is baj, elvégre ember legyen a talpán, aki egy vérfarkast "összetud csomagolni". Max egy másik, de azokba nem sűrűn kötök bele, mert nincs értelme főleg akkor ha tudom, hogy fiatalabb vagyok. Megjegyzésére felhorkanok. - Nem hiszem, hogy lenne időm rá, hogy megkeresselek, mielőtt teljesen elragadna a szürke köd - a szürke köd, mi általában két pillantás alatt betér a látómezőmbe, és utána jelenik meg a farkasvakságom, ami arra utal, hogy megint az leszek, ami. De nem lenne rossz, ja mindig mellettem lenne, és pórázon vezetne, akárcsak egy jól nevelt ölebet. Talán kevesebb alkalommal merészkedne elő a dög. - Ahogy neked kényelmes - ezzel megragadva a lábát, csak és kizárólag a cipőnél fogva, nehogy kirúgja a fogamat, lerántom magam mellé, persze odafigyelve arra, nehogy beverje valamijét. - Tessék, megúsztál egy felesleges erő vagy energia kifejtést - vigyorgok rá bárgyú képpel, miközben visszadőlők a földre, s könyökömmel megtámaszkodva nagyot kortyolok az "üdítőből"... még mit nem? Üdítő? - Amúgy miért? Jobb programod lenne, mint itt ücsörögni?
- Ó hát itt vagyok lassan 25 éves és még nekem se nőt be. Szóval ez még azt hiszem várat magára.* Vigyorodtam el és valóban így volt. Nehéz velem komolyan beszélni, pláne ritka. De hát megesik ez is, ahogy a példa is mutatja. Hisz most épp azt tesszük.* - Nézd nem kioktatásnak szántam, csak elmondtam azt ami van. Tisztában vagyok vele, hogy az ember a saját hibájából tanul és nem máséból. * Mosolyodtam el a szomorúság ellenére, nem akartam, hogy befészkelje magát, nem akartam, hogy elrontsa azt ami van. De mi is az ami van? Egy hajóra feltörtünk és itt fekszünk, mintha ez lenne az otthonunk. Hát… vicces helyzet, de kicsit sem normális.* - Az aurám? * Néztem rá bambán és még azok a barna szemeim is nagyra kerekedtek. Ha volt is ilyenem, azt csak is a másik érezte, mert nekem fogalmam sem volt róla. Persze ott volt az a fura érzés, ami végig kísér mióta a városba érkeztem. De ezt nem tudnám szavakba önteni, így hülyét sem akartam magamból csinálni. De a szavaira csak elnevettem magam, immár sokadszor.* - Hát ez esetben össze kell költöznöd velem és mindig mellettem lenned, hogy kéznél legyek. * Oké, ez már abszurditás a felsőfokon. Tekintve, hogy még a házvásárlásig nem jutottam el, no meg sosem éltem még együtt senkivel az apámon kívül. Arról nem is beszélve, hogy nem is ismerem a srácot… De ezt a gondolatmenetet nem tudom sokáig vinni, hisz, ahogy megragadja a lábam és húzni kezd, azonnal megmerevedek így hirtelen még ellenkezni is elfelejtek és csak ösztönösen nyújtom ki a kezem, hogy azon megtámaszkodjak és ne pedig a földön landoljak mint egy zsák krumpli. Hanem finomabban érjek földet. De a meglepettségből szavai felébresztenek, és már lendülök is előre, hogy még mielőtt az üvegért nyúlna leteperjem és megfogjam a csuklóját. Ha sikerül, akkor így fentről nézek le rá, vadul villogó szemekkel, miközben két oldalánál térdelek.* - Nem mondták még neked, hogy ne húzogasd az oroszlán bajszát? * Szűrtem ingerültem a fogaim között, ám a hangomban mégis volt valami… valami nem oda illő. Egyfajta nyugalom, ami semmi jót nem ígért. Hasonló mint a vihar előtti csend. Így az utolsó kérdése, még ha el is hangzik, ez a nyugodt csevej már nem jut át azon a bizonyos felhőn. (Ha ellenkezne, akkor bizony nem csak fogom, hanem rá is szorítok a kezére, és az egyik térdem is megkapja a gyomrába és úgy próbálom ott tartani.)*
- Jó hallani, hogy más is hasonló véleményen van mint én - kezdek el ficánkolni a földön, ahogy menet közben elfekszem a vállamat és a hátsómat. - Az bizony furcsa lenne - húzom el a szám. Ha az ember más hibáiból tanulna, s nem a sajátjából, felbomlana a világ rendje. Milyen rendje is? - Isten óvja azt az embert, aki egyszer egy házba kerül velem - sóhajtok drámaian, de őszinteséget tükröző szemem másról árulkodik, mint egyszerű színjátékról. Az est kimenetele viszont most hág a tetőfokára azzal, hogy megragadtam a lábát és lehúztam a földre. Mintha valami elszakadt volna benne, és az eddigi hangulatát most a fekete fehér monotonitás és agresszió váltotta volna fel. Mi az édesanyám van? Ahogy megragadja a kezem, elkerekedett szemekkel bámulok az arcába, s próbálok a színfalak mögé látni, hátha találok valamit még, egy aprócska csillogást a barna szempárban, ami arra utal, Elionore itt van még velem, nem pedig egy gyilkos hajlamú, agresszív hárpia énje. A lendülettől, amivel az imént rám ugrott, a kezem odébb csúszott így felborítva a vodkás üveget. Hurrá, még nyomot is hagyunk magunk után. Király! Amint megpróbálok felülni, ő agresszívebben szorít rá a kezemre, majd a térdét belevágva a gyomromban igyekszik a helyemen tartani. Mélyeket lélegezve hunyom le a szemem. Nem... nem fogsz átváltozni! Nyugszik a kiskutya! Jó kiskutya. Ennek ellenére érzem az ujjaimban a bizsergést, tarkómban az erőteljes lüktetést. Nem! Nem szabad. Ezzel megragadva a lány torkát, fordítom meg pillanatok alatt a "meccset", s a földhöz csapva őt, szögezem oda, miközben fölötte térdelve, vadul fújtatva, villogó szemekkel fürkészem az arcát. Az arcot, ami pillanatokkal ez előtt még olyan ismerős volt, mintha ezer éve ismerném, mostanra pedig... kénytelen vagyok feltenni a kérdést, hogy ki ez? Zihálva, fújtatva térdelek fölötte, miközben görcsbe rándult testtel szorítom a nyakát. Engedd el! El kell engedned. Állatias morgás tör fel belőlem, ahogy próbálok harcolni a másik felem erejével, így lassan de biztosan engedek a szorításon a nyakán, majd cseppet elhúzódva tőle ismerek rá újra, s lehunyt szemekkel, remegő szájjal megszólalok. - Csak... maradj... ott - elfúló hangom szinte kísértetiesen szólal meg az éjszakában. Szinte érzem a gyomromat szorongató rettegést, undort és gyűlöletet a farkas iránt. - Ne mozdulj - fordulok el tőle, s összegörnyedve, a gyomromra szorító kezeimmel próbálom bent tartani az állatot.
- Ezt akár Én is mondhattam volna… * Feleltem komolyan, hisz valahogy soha nem voltam az a társasági lény és nem hiszem, hogy le tudnék tenni az egy szál semmiben való flangálásról reggel. Vagy mikor dolgozni megyek, és épp combfixben viharzok végig a házon, mert nem találom a szandálom párját. Ez eddig egyetlen embert nem zavart és az sem az apám volt, Ő mindig beszólogatott vagy épp megmondta, hogy hol hagytam. Leo már hozzá szokott az ilyen dolgaimhoz mikor egy-egy éjszakát nálam töltött vagy ép én nála. Na de itt volt az a híres csavar ami végig kísérte az életem. Egyik pillanatról a másikra képes voltam olyan dühbe gurulni, hogy nem ismertem sem embert, sem istent. Így volt most is és pont ezért is kerültem Elliot fölé, hol ott még a srácot kezdtem is megkedvelni. Kikerekedett szemeivel mit sem foglalkoztam és nem is érdekelt, ahogy épp összeszorítottam a fogaimat. Utáltam... maga az érintést és azt is, ha valaki megpróbálkozott vele, még ha csak közvetve is. De leginkább magam, hogy nem bírtam elviselni még a gondolatot sem, hogy bármilyen fizikális kapcsolatba legyek valakivel. Ám a pillanatnyi előnyöm nem sokáig tartott, hisz az erős kezek egy halknyekkenéssel szorítanak a földhöz. Lábam már lendül is, hogy jól hátsón billentse a másikat, de a szorítása ellen mit sem tudok tenni. De ez csak tovább fokozza a dühöm, ahelyett, hogy félelmet kelltene bennem akár csak egy pillanatra is. Még akkor sem ijedtem meg mikor sárgán villantak a szemei… Hogy mi??? Mi a jó isten van itt? Egy embernek nem is lehet sárga szeme… A döbbenetem és az értetlenségem átvette a dühöm helyét, amire csak a morgás rá tett egy lapáttal. Utoljára az erdőben hallottam ilyet. ~Nem, csak a kusza agyam von párhuzamot a kettő között.~ Határozott, de már kissé lágyam tekintettel néztem a szemébe.* - Elliot… * Simítottam végig a nyakamat szorító karján, de a másik kezem megindult a csizmám felé. Nem akartam bántani, de ha nem hagy más lehetőséget megteszem, minden zokszó nélkül. De nem szerettem volna, így még előtte megpróbáltam hatni rá. Akár miért is tette, de végül elengedett én meg csak felülve köhögtem párat, hisz nem tett jót a torkomnak. No meg, ahogy megdörzsöltem éreztem, hogy éget. Ez bizony meg fog maradni és valami baromi jó szerelést kell ki találnom másnap estére, hogy a nyakam takarva legyen. De látom, hogy történik valami hisz az a furcsa érzés már szinte sokkolva az összes érzékemet kiabál és villog vörösen, hogy menjek onnan. ~ Na azt már nem… nem fogsz megfélemlíteni még te sem.~ Szóltam gondolatban a szirénához, ami jelen esetben csak a saját érzékeim voltak. Feltérdelve és kissé óvatosan mentem közelebb a sráchoz. Össze volt görnyedve így nem nagyon láthatta. De mikor oda értem csak magamhoz vonva átöleltem.* - Csss… nincs semmi baj…. * Igyekeztem nyugtatni miközben az egyik kezem a hátát simogatta a másik meg a fejét. Ostobaság volt, hisz így az egyetlen eszközömért sem tudtam nyúlni, ami jelenleg nálam volt. De se baj… kockázat nélkül nincs élet. S ha hagyta, akkor csak halkan motyogva vigasztaltam, mint egy gyereket és minden nyelésemnél fájdalmasan rándult meg az arcom, de ez most nem számított. (Ha esetleg ellenkezne a vigasztalás ellen, akkor sem hátráltam meg, de nem is léptem fel erőszakosan. Mindössze csak újra és újra próbálkoztam míg nem hagyta magát.)*
Míg az egész este pozitívan, jó irányba haladt előre, tudtam uralni a farkast. De elég volt egyetlen hiba, egy végzetesnek mondható hiba, s már magamon tudhattam a lányt, ki támadóan szorítja a csuklómat, és veti bele a térdét a gyomromba. Tudom jól, hogy nem szabad mellre szívnom, de tény, hogy labilis állapotomnak "hála" pillanatok alatt, a legkisebb bizonytalan vagy támadó szóval képesek az emberek előcsalogatni belőlem a másik felemet. És sajnos ez történik most is. Pedig Elionore előtt tényleg nem akartam, hogy megmutatkozzon, mégis úgy kapok a nyaka után, és utasítom magam alá, amire egy átlagos ember nem képes. Nem elég az erő, de még a gyorsaság is sokkal intenzívebb, mint egy mezei ember esetében. A vészharangok persze jeleznek valahol az agyam hátsó szegletében, de az a baj, hogy a négylábú ereje túl nagy, és már itt van. Ezt a szemem villanása is éreztetheti, mivel egy pillanatra arany árnyalatúvá válik. ÉS bár tény, hogy farkas alakomban is kék a szemem, de míg a kettő között vagyok sárga. Rendíthetetlenül tartom a földhöz szegezve csinos nyakánál fogva, s mondanom se kell, hogy nem a legfinomabb szorítás az, amit csak el lehet képzelni. Vad, s megnyúlt körmeimnek hála itt-ott még a vére is kiserken. Viszont nem ez, hanem a hangja az, ami visszaránt a valóságba. Mikor meghallom szájából a nevemet, nagyot nyelve enyhítek a szorításon, s csak a simítás is, ekkor jut el a tudatomig. Nem minden nap győzöm le a fenevadat, ez elismerésreméltó lenne, ha nem is kellett volna dühbe jönnöm, és nem teszek egy olyan lépést, amiről tudtam, hogy nem fog tetszeni a lánynak. Miután lekászálódok róla, és utasítom, hogy maradjon ott, elfordulok tőle. Érzem gerincem sajgását, fejem erőteljes lüktetését, innen tudva, a farkas tényleg itt volt, és előjött volna, ha nem vetem meg a lábaimat emberként, és szállok szembe vele fejben. Előregörnyedve, légszomjjal küszködve üldögélek addig, míg meg nem hallom Elionore közeledő alakját. - Ne... - rázom meg erőtlenül a fejemet, jelezve, hogy ne csináljon semmit, mert nagy bajok vannak készülőben. Ennek ellenére semmi erőm tovább védekezni, közelebb engedve magamhoz hagyom, hogy átöleljen, s nyugtatólag simogassa a hátamat, fejemet. - Sajnálom - nyögöm, s homlokomat a vállának döntve hagyom, hogy a kedélyek lecsillapodjanak. Az állat, aki bennem él, elégedetlen morgással húzódik vissza lényem rejtekébe, s remélhetőleg ha mást nem is, de ma még ott marad.
*Mikor közeledtem hallottam a tiltakozó szavát, persze, hogy hallottam elvégre azért még süket nem is vagyok, még ha bolond is. ~Ne, ne, ne… mint ha rám lehetne hatni.~ Máskor ezt talán felháborítónak találnám, hogy ennyire nem veszi észre, hogy felesleges. De hát minek is fecsegjek feleslegesen és hívjam fel a figyelmét erre. Így inkább csak óvatosan tovább kúsztam a térdeimen hozzá, és ha magamhoz vontam. Na bakker… ebben a helyzetben és, hogy még ÉN csitítom őt, kezdem úgy érezni magam, mint egy szamaritánus nővér vagy egy anya. Pedig mind a kettőtől rohadt messze állok. Ezt nem hiszem el és valószínűleg más sem tenné, még ha Én mondom sem. Megtört hangjára és szavaira csak elhúztam a számat.* - Nincs semmi baj… csak meg ne próbálj még egyszer hozzám érni anélkül, hogy nem szólsz, vagy nem kérlek meg rá. * Suttogtam nyugtatóan a fülébe, hogy csak ennyi baj történt. De kezem önkéntelenül is a nyakamra tévedt, legalábbis az egyik a másik továbbra sem hagyta abba a háta cirógatását. Ha nem lennék olyan büszke, már biztos, hogy a könnyeim potyognának a fájdalomtól. Fáj, ezzel nincs is mit tenni és azt hiszem, hogy ennek a nyomát még egy jó ideig magamon fogom viselni.* - Jössz nekem egy selyemsállal… * Mosolyodtam el, miközben a fiú fejére nyomtam egy puszit. Grrr… na jó, most már ennek igazán vége lehetne.* - … és egy táncruhával. Ez ellen az alapozó már nem segít és kirúgnak, ha így megyek fel a színpadra. * Persze, nem voltam rá szorulva, hogy a másik vegye meg nekem és ezzel Elliot is legalább olyan tisztában volt, mint én. De valahogy próbáltam elütni ezt az egészet, így inkább a következmények kisebbik rossz oldalával foglalkoztam. Mert bizony utáltam vásárolni, de ezt muszáj lesz. Olyan szívesen megkérdeztem volna, hogy mégis mi a franc volt ez az egész, de inkább hagytam. Ha akarja, elmondja… de a hangja…* - Legutóbb a farkas morgott, így akihez az erdőhöz járok, de csak egyszer láttam. * Suttogtam, hisz ezt már nem tudtam visszatartani. Bár tény, akkor nem volt semmi sárgás a szemében. Csak a gyönyörű kék mely olyan elesetnek tűnt. Legalábbis a számomra. Na de folyt köv. még mielőtt megint útnak indulok.* - Szóval, ha ezt elmondod valakinek. Mármint, hogy itt ölelgettelek és anyáskodtam miután ki akartad tépni a torkom valahogy csak magam alá gyűrlek. Még a végén azt hiszik, hogy van szívem. * Horkantam fel az utolsó mondatra, és igyekeztem elfojtani az arcom rezdülését melyet a fájdalom kelltet életre. Na igen, rossz indítás lett volna az új környezetben. Elionore, akinek van szíve. Na azt már nem… *
Valamiért nem lep meg, hogy tiltakozásom ellenére, ugyan úgy közeledik felém egészen addig, míg el nem ér Egy pillanatra megint érzek valami bizonytalanságot magamban, de végül magamhoz engedve hagyom, hogy tegye, amit szeretne. Miután elnyögök egy sajnálom-ot, megjegyzésére csak meredten bámulok át válla felett, mikor is megpillantva tükörképemet egy egész alakos tükörben, kis híján kiugrik a szívem a helyéről. Még mindig sárga a szemem, pedig éreztem, hogy az ordas vissza vonul. Stabilizálva a légzésemet, próbálom a zihálást, ami alig fél perce tört rám egyszerű légzéssé szelídíteni, kevesebb mint több sikerrel. Igazán csak akkor térek magamhoz, mikor egy puszit nyom a fejemre. Értetlen képpel húzódok el tőle, s még mindig meg van az esély arra, hogy sárga szemeimet "bemutatom" neki. De mikor a tükörre pislantok, nem látok semmi különöset a fal fehér képemen kívül. A szemem még mindig rideg kéket, mint akkor, mikor idejöttünk. Tekintetemet visszavezetve a lány nyakára, elhúzom a számat, s elégedetlenül megrázom a fejem. - Szabad? - indítom el ujjaimat a kéznyomom felé, s ha engedi, akkor a tőlem telhető legnagyobb finomsággal végighúzom rajta az ujjaimat. Ha pedig nem, akkor visszakozva ejtem le magam mellé a kezemet, hogy így bámulhassam tovább ingerültségem, agresszióm "gyümölcsét". Ahogy legközelebbi mondatát meghallom, a gyomrom rögtön görcsbe rándul. Szóval nem csak képzelődtem a morgást. Hát ez valami csodálatos... így elterelve a szót, rögtön a farkassal kezdek el foglalkozni. - Miért érdekel téged az a farkas?... - hangom annak ellenére, hogy egy kis határozottságot tartalmaz, sokkal bizonytalanabb, mint azt gondoltam, és szeretném - hisz te mondtad, hogy macskás vagy, nem? - biccentem félre a fejem, s immáron valamilyen szinten, ha teljesen nem is, de érzem, hogy kezdenek lehiggadni a kedélyek. - Kinek mondanád el szerintem? Nem mellesleg nekem nagyobb ciki lenne, mint neked. Viszont most kezdhet azon fájni a fejünk, hogy... - fordulok hátra, hogy felállítsam az elborult üveget - hogy szüntessük meg az alkohol foltot és a szagot? - sandítok vissza a lányra.
*Ahogy zihálni kezd, újra csitítgatni kezdem míg el nem húzódik, na de az arcát meglátva csak a szemeimet forgatom meg.* - Ne nézz már így rám, még a végén olyan érzésem lesz, hogy épp megrontottalak. * Morogtam neki mosolyogva persze. Semmi okom nem volt mosolyogni, de ha szomorkodok sem lenne más a helyzet, mint ami van. A kérdésére lesütöm a szemem és már nyitottam is a számat, hogy tiltakozzak, de aztán újra a szemeibe nézve megszólaltam.* - Csak röviden… * Nem kértem, hogy finomkodjon, nem kértem, hogy ne bántson, csak annyit, hogy ne sokáig időzzön ott. Hisz ha megengedem, sem tudom a végtelenségig tűrni maga az érzést. De készségesen bólintottam a fejem oldalra, hogy erre a kis időre hozzá férjen. Mikor hozzá ér az arcom sem rezdül, de gondolatban az összes létező és nem létező felmenőjére mondok egy imát, hogy a pokol legmélyebb bugyraiba kössenek ki. A kérdésére elgondolkodtam egy pillanatra.* - Nem tudom… vagyis megmagyarázni, de megpróbálom. Mikor ott jártam és összefutottam vele, furcsa érzésem volt. Az összes embert legszívesebben lecsapnám vagy menekülnék Tőle. Mint Tőled is… De ahogy a farkas kék szemébe néztem… Olyan… teljesen más volt. Az helyett, hogy jó messzire rohantam volna, vagy legalábbis éreztem volna rá a késztetést olyan érzés kerített hatalmába, hogy meg kéne ölelnem és megvigasztalnom. Fogalmam sincs… * Vontam meg a vállaim, remélve, hogy ez valamelyest kielégítő válasz volt a számára. Aztán a takarításra csak összevontam a szemöldököm.* - Ezt te sem gondolod komolyan, hogy Én takarítani fogok… mellesleg gőzöm sincs, sosem kellett ilyennel foglalkoznom. De jó helyen van ott, legfeljebb ha a tulaj észreveszi, akkor hív egy takarító nőt. De aztán lehet, hogy belép és már a szagtól részeg lesz. Olcsón megússza a részegedést. * Vontam meg a vállaimat miközben a foltot kémleltem, hogy mit lehetne vele kezdeni. De akárhogy pörgött az agyam, a semminél több nem jutott az eszembe.* - De mi volt ez az előbb? * Kérdeztem még kíváncsian mikor visszanéztem rá.*
- Azzal már elkéstél - engedek meg magamnak a feszültségünk végére egy komisz mosolyt. Látom, hogy nincs ínyére a dolog, ennek ellenére megengedi, hogy megérintsem a nyakát, amin nem csak ujjaim nyoma, de egy-két seb is éktelenkedik. Hihetetlen, mire nem vagyok képes. Ujjaim óvatosan érintik azt a pontot, ahol pár perce még vasmarokkal szorongattam. Finoman, alig érintve a sérült bőrfelületet, simítok végig rajta, s ezzel a mozdulattal már el is húzódok tőle, nehogy megint beguruljon. Senkinek nem származna előnye belőle. Menekülne tőlem? A puszta gondolattól elszégyellem magam, s lesütve a szemeimet mutatok hosszú évek óta egy emberi tulajdonságomat. Régen, nagyon régen ilyen voltam. Minden hibám miatt elszégyelltem magam, előszeretettel kértem bocsánatot még azért is, amit nem én tettem. Könnyebb volt tőle a szívem. Manapság nem érzem, hogy bárkitől bocsánatot kérne kérnem azért, amit csinálok... és ez nagy hiba. A válasza folytatását lehajtott fejjel, összeszűkült szemekkel hallgatom végig. Jobban járok, ha nem nézek rá, a végén elszégyellem magam. - Én is találkoztam már egy kék szemű fehér farkassal... igazából kettőt ismerek. Szinte tükörképe az egyik a másiknak - pillantok fel a lányra, figyelve a reakcióit. - Az egyik jámbor és elveszett, mégis gyilkosnak tartják azért, amit el se követett, míg a másik vad és alattomos, ki tényleg gyilkos, de ezt senki nem tudja, vagy csak nem feltételezik róla - magyarázom recés hangon, minden komolyságomat és letargiámat belevonva a történetbe. Rémes belegondolni, hogy ő mit sem sejt arról, hogy mind a ketten félig emberek, félig pedig farkasok. Az egyik több tíz évet megélt farkas, míg én vagyok a másik, akit alig egy éve változtattak át, s nem tud boldogulni a világban. - Nem... mellesleg ki se nézném belőled. Minden esetre én nem fogok itt szőnyeget súrolni - nézek körül, hogy mi lehet, amivel minél hamarabb búcsút mondhatnánk az alkoholnak. - Olcsón, de nem túl élvezetesen - ezzel meginogva bár, de felpattanok. Csontjaim még mindig az állat hatása alatt vannak, így mint akin átment volna egy ménes, lépek oda az üveghez, amit egy közeli polcra teszek fel. - Atya ég - görnyedek előre, ahogy lábaim alig tudnak megtartani. Ennyire basszus nem éreztem azt a rühes dögöt! Kiegyenesedésemben meg gátol Elionore kérdése, és halálra vált tekintettel fordulok felé. - M... mire gondolsz? - a gond csak azt, hogy tudom én azt nagyon jól.
- Azért nem nézném meg, hogy mit tudsz… * Mosolyogtam el Én is, bár talán le sem lehetett vakarni az arcomról. Na de aztán jött a finom érintés és… és hirtelen hiányom lett. Na nem… nem pasi hiányom, hanem csak Leo… hiányzott az ökör feje és, hogy hozzá bújak és megsimogatva a buksimat azt mondja, hogy még így is szép vagyok és nem is történt semmi különös, csak eldurvult az egyik légyottom. Na igen, már ön magában is vicces lenne. De a szem lesütése már némi kétséget ébresztett bennem. Lehet, hogy ez a srác valaha normális volt? Kár lenne érte, még a végén rájövök, hogy Ő az akit eddig kerestem. Na jó, hagyjuk a viccet, épp elég közös dolog akadt már így is.* - Hát nekem azaz egy is elég volna akit Én láttam. De hiába mentem vissza, nem láttam azóta. * S hangomban megint ott bujkált a szomorúság. Nem tudom miért éreztem ekkora kényszert arra, hogy lássam, de a lelkem csak nem akart nyugodni és békében hagyni.* - De honnan tudsz róla ennyi mindent? * Kérdeztem értetlenkedve, hisz fogalmam sem volt róla, hogy mit tud a másik, amit Én nem. Persze valószínűleg régebb óta van itt mint Én, így nem nehéz. Ahogy feláll csak követem a tekintetemmel, de aztán felállok és segítek neki.* - Na gyere… * Karoltam át és elvezettem a kanapéhoz, hogy letudjon ülni ha hagyta vagy ha sikerült oda invitálnom magam is lehuppantam mellé.* - A morgás, a sárga szemed meg úgy kompletten az ami az imént történ. Nem te vagy az első, aki kihúzza a gyufát, de ennyire csúnyán még senki nem reagált. *Fordítottam oldalra a fejem, hogy lássam az arcát. Kezdtem álmosodni.* - Na nagy fiú, közben áruld el merre tovább... gondolom az éjszakát nem itt töltjük. * Nyomtam el egy ásítást.*
Mosolyát mosollyal viszonzom, majd felvázolva neki azt, hogy milyen farkasokat ismerek a környéken abból a formából, amit ő most elmondott, rögtön sajnálatot kezdek el érezni, amiért nem én vagyok a szelídebb, nyugodtabb fajta, aki bár megtört és "gyámoltalan", mégis képes arra, hogy közel engedjen magához bárkit. Ordít róla az emberi magatartás, az, hogy képes uralni a farkast, nem zuhan össze attól, ha át kell adnia magát a farkasnak. Sőt, azt is nyugton állíthatom, hogy tudja kontrollálni, így akkor változik át, mikor ő azt akarja, nem pedig akkor, mikor a farkas. - Nyilván nem akarja, hogy akaratlanul is, de kövesd. A végén még... elvezetne valahova, ami se nekik, se neked nem lenne jó - magyarázom üveges tekintettel magam elé bámulva. - Régebb óta lakok itt valószínűleg, mint te... és hidd el, engem is ugyan úgy... ömm vonzott. Én is kijártam és kijárok az erdőbe, hogy lássam, és kiderítsem, miért nem retteg az ember közelségétől - magyarázom határozottan, s ebből csak annyi nem volt igaz, hogy nem azért járok az erdőbe, hogy lássam és kiderítsem a miérteket. Vagyis semmi nem igaz, de mégis van benne ráció. A másik gond viszont az, hogy nem csak úgy kiballagok és vigyorogva lesem a farkasokat, hanem azért megyek ki, hogy én is egy legyek közülük, és átváltozzak. Nem akarom az emberek között megtenni ezt, a végén valami hatalmas balhé kerekedne belőle. Segítségére csak a szememet forgattam, de nem azért mert nem tetszett a mozdulata és a szándéka, sokkal inkább a kiszolgáltatottságom miatt. Orrom alatt morogva, szitkozódva huppanok le a kanapéra, és bámulok egymással játszadozó ujjaimra. - Hirtelen haragú vagyok... soha nem szerettem, mikor sarokba szorítva akartak megfélemlíteni, vagy épp így rendre bírni. Úgy reagálok ilyenkor, mint egy állat. Támadok - vonok vállat - ami pedig a sárga szemet illeti... nem tudom, miről beszélsz. Egy embernek nem lehet sárga szeme - mondom lemondással, rosszallással a hangomban, mintha ezzel akarnám meggyőzni, hogy hülyeségeket beszél, vagy szimplán bemesélte magának. - Talán van jobb ötleted? - fordulok immáron teljesen felé, hogy láthassam őt, s ne kelljen attól tartanom, hogy kicsavarodik a nyakam. - Nekem itt tökéletes, vagy háromszor olyan otthonos, mint az én lakásom - emelem a fejem mögé, és kulcsolom össze ott a kezeimet, hogy hátradőlve élvezhessem a csinos kis Jacht belterét, valamint a vízen való ringását, amit csak akkor vehet észre az ember, ha jobban figyel.
*Elliot szavaira csak lemondóan sóhajtottam. Bár volt benne ráció, de azért mégis csak egy állatról beszélünk és nem egy kommandósról.* - Nézd, ez csak egy farkas. Mellesleg mi vagyok Én? Nyomkövető? Nem Elliot… ráadásul sosem megyek 2-300 méternél beljebb, egyszer bőven elég volt eltévedni. Még ha beljebb is vezetne, sem mennék ettől távolabb, mert nem találnék vissza. S amilyen sok embert ismerek, még csak fel sem tűnne senkinek, hogy eltűntem. Veszélyesen szép az élet, de ha már egyszer megtalálom a vesztem, az ne a fagyhalál legyen. *Ingattam meg a fejem a kérdése, ami nem volt kérdés azonban meglepett. Erre még Én magam is tudtam a választ.* - Mert nincs oka. Egy ragadozóról beszélünk és nem egy mókusról. Ha veszélyesnek érezne rá nézve, akkor meglegyinti a mancsát és már is kész a meleg vacsi, ami épp én lennék. De nem akarom bántani és bár csak egy állat, de azért csak kiszagolja, hogy ki akar neki ártani és ki nem. Ha felfegyverkezve közelednék, biztos lehetsz benne, hogy már nem élnék. De még ha olykor akad is nálam védelmi eszköz azokkal maximum csak simogatást érezne. * Vontam meg a vállaim, hisz egy akkora állatnak egy penge nem sok kárt okozhat. Vagyis igen, ha valaki vadász. De Én közel sem voltam az, sőt… még egy hülye kutyának sem tudnék ártani max. szavakkal. De annak meg semmi haszna. Megvártam, míg kényelembe helyezi magát aztán már csak a könyököm megtámasztottam és a fejem a kezemre fektettem, miközben felhúztam magam alá a lábaim. Persze a cipőm még mindig nem volt a kanapén, nem akartam piszkot hagyni magam után meg egyébként sem. A szavaira csak dühösen felsóhajtottam.* - Te vagy a második ember, aki megakarja mondani, hogy mit láttam vagy épp mit éreztem bizonyos helyzetekben. Szóval tégy egy szívességet és inkább fogd be. Tisztában vagyok vele, hogy mit láttam, ahogy azzal is, hogy nem lehetséges. De láttam. S hidd el, voltam már örültebb ember közelében is, mint Te, még sem hallucináltam egyszer sem. Ami pedig a védekezésed illeti, vess magadra. Ha nem szeged meg az alapvető szabályt, amit ráadásul tudtál is akkor nem pattan el a buksim. * Utolsó szavaimban nem volt semmi él, csak a száraz tények. Tudta a másik, hogy nem szabad, ahogy azt is, hogy miként reagálok adott helyzetben, hisz mondtam neki. Megtette hát így járt, bár tény… Én húztam a rövidebbet, de ez sem érdekelt. Ha megpróbálja, megint akkor megint megtenném annak ellenére, hogy tudom mit vont maga után. Vannak dolgok amiknek nem lehet parancsolni, az ösztönöknek. * - Van… elmehetnénk táncolni, vagy bánom is Én. De ha otthon akartam volna ülni, akkor csak nem mozdulok ki a házból. De jelenleg nem ez volt a szándékom, és ha itt maradunk és csak ülünk, akkor előbb vagy utóbb de elálmosodok. Ha pedig nem tudok nyugodtan aludni morcos vagyok és undok. Mellesleg… itt hol aludnánk? A kanapén nem férünk el, és csak azaz egy ajtó van, ami valószínűleg egy hálót takar fürdővel. Bocs Szépfiú, de nem áll szándékomban melletted aludni. * Néztem az ajtóra, aztán inkább vissza Elliotra. Nem, eszembe sem jutott, hogy bárkivel is megosszam az ágyam. Egyetlen embert vagyok képes elviselni és hiányolni, de az nem Elliot és Ő még mindig hét határon túl van.*
- Ez legyen a legkisebb gondod. Egyszer úgy is kitalálnál onnan, mielőtt még halálra fagynál, vagy egy-két jó fej turista vagy szimpla kiránduló elvinne onnan. A legnagyobb gondod az legyen, hogy veszélyes vadállatok között járkálsz akkor, mikor megközelíted a farkast, akinek elég egy rossz mozdulat és a torkodnak ugrik - magyarázok rendíthetetlenül. Nem szeretném, ha a farkasok megtámadnák. Bár a legnagyobb gondom bevallom az, hogy egyszer látja valamelyiket, vagy épp engem átváltozni farkassá. Vagy farkasból emberré. Nem lenne valami kellemes találkozó, van egy olyan érzésem. Se neki, se a másik félnek, aki anyaszült meztelenül áll majd vele szembe, és fingja nem lesz, mivel takarja magát. Mintha az lenne a legnagyobb gondja. - Azt gondolod? - aha, csak az a helyzet, hogy nagyon is ember az az állat, akivel akkor találkozott ott az erdőben. Épp ezért nem támadt rá. Mert még benne van az ember, tudja jól, hogy nem támadhat embert. Viszont ha egy ízig vérig farkas lenne az, akkor... akkor gondolkodás nélkül nekimenne szegény lánynak. Nem tudom mit szólna. Ezért próbálom csak igazán rávilágítani arra, hogy nem vicces játék az erdőben szórakozni. Majd egyszer bemutatom egy farkasnak és egy vérfarkasnak. Majd tudni fogja, mi a különbség. Mikor arra kér a kelleténél határozottabban, hogy inkább fogjam be a számat, hát úgy teszek. Inkább csendben figyelem, miközben magyaráz, ám megelégelve a semmit tevést, már fel is pattanok. - Jól van, Miss Hisztiroham, hát akkor legközelebb odafigyelek az alapvető szabályokra, mielőtt hozzád mernék érni - kacsintok rá, és már nyitom is ki a Jacht egyik ablakát, hogy kiszellőzzön a hajó belseje. Ha eltüntetem az üveget, és nyitva hagyom az ablakot, a zárat pedig visszakattintom a helyére, akkor a tulajdonos csak azt fogja tudni, vagy hinni, hogy nyitva maradt az ablak. Hidegnek tény, hogy hideg lesz, de az alkoholt beszívja a szőnyeg, a szag pedig kimegy. És a probléma megoldva. - Hidd el, én se kívánkozok te melléd - vetek rá egy szigorú pillantást, majd kirántva az ajtót, megállok mellette, hogy intve a kinti szabad levegő felé arra ösztönözzem, hogy fáradjon ki az ajtón. - Táncolni nem megyek. Keress magadnak valakit, aki majd rázza a hátsóját, de engem felejts el - ha kilép az ajtón, akkor már azon mesterkedek, hogy bezárjam olyan mester módon, mintha kulcsra zárnám, ha pedig bent marad, akkor felvont szemöldökkel várom, hogy végre megemelkedjen.
Kezdőlap
