Ja, vagy úgy? Szóval az az este ez az este volt, amikor Strauss látta az ismeretlen nőstényt. Alignak szállta meg, nem mondom... Ez érdekel. Valami, ami érdekel. - Maga az Ősatya... Már csak úgy, ügyön kívül mondasz erről pár szót, hogy mit éltél át, milyennek érezted? Nem mondom, hogy irigylem, mert hirtelen szembesülni olyan erővel elég veszélyes. Hallottam a Vörös Holdról, bár én megúsztam balhé nélkül. Szóval nem irigylem a fájdalmat, a zavartságot, az amnéziát. Az élményt, a találkozást viszont igen. Talán legközelebb nekem is részem lesz benne, jövőre. Meglátjuk, addig még sok víznek le kell folynia a Chena-n. A tanácsra még figyelek. Nem kell erőszakoskodnia. Rendben, amúgy sem az "előbb ütök, utána kérdezek" típus vagyok, de most még jobban fogok figyelni. Vérfarkasokat sokkal nehezebb átejteni, néha lehetetlen, úgyhogy mindent bele kell adnom. - Tiszta. Ha nincs több hozzáfűznivalód, akkor köszöntem és kellemes napot! Megvárom még, hogy miket mond, gondolom, főleg Alignakról. De lehet, hogy nem akar róla beszélni. Ez csak egy kis extra lett volna, ami nélkül azért megvagyok. Ha pedig itt a kellemes vízparton már nem csevegünk tovább, akkor irány a kórház. Útközben pedig bevágom a "tananyagot" a papírról.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Ősatya, igen, de hogy nem örültem neki, az már egyszer biztos. Alapvetően nem tetszett, hogy mással végeztette el a piszkos munkát... de hogy még meg se kérdezze erről az érintettet, az már a pofátlanság határát súrolta. Lehet atyámat meg kell kérdeznem róla, hogy mit tud mondani róla, elvégre ő ismerte személyesen is. - Hogy mit éltem át? - vonom össze a szemöldökömet, de aztán jön egy sokat mondó beszámoló. - Voltál már igazán dühös, Rocky? Amikor úgy érezted, hogy szétvet a méreg, bárkit szét tudnál tépni, ha csak az utadba kerül, közben pedig semmi sem számít, mert elvakít a dühöd? Mikor teljesen rád ereszkedik a vörös köd és ki sem látsz alóla. Nos... idézd fel ezt az érzést és képzeld el legalább ezerszer erősebben. Ez volt az egyetlen, ami biztosan megmaradt a megszállás idejéből. Ez a mérhetetlen harag, amihez képest az én összes dühöm egybegyúrva is kevés volt. Pedig voltam én már dühös, pusztítottam mérgemben, óóóó, még mennyit... s mégis... kevés volt. Az ember fia, farkasa azt hinné, már mindent látott, mindent tapasztalt már hosszú élete során... ám elég eljönnie Fairbanks-be és kiderül, hogy a-aaa, tévedsz öreg. Mindig lesz új... mindig lesz meglepetés. - Sok sikert. Ennyi volt a hozzáfűzni valóm, s nem több. Jókívánság a feladatra igyekvő falkatársnak. A magam részéről még maradtam egy kicsit a vízparton, ahogyan egy hirtelen jött ötlettől vezérelve kacsázni kezdtem néhány felszedett kővel. Kicsit sajnáltam, hogy ilyen helyzetbe hoztam az az ismeretlen farkast, mert tényleg rendesnek tűnt. Sajnos viszont vannak olyan dolgok a falkában, ami előtt nekem is meg kell hajolnom. Így már csak a remény maradt így két eldobott kő között, hogy nem lesz nagy bonyodalma ebből az egészből...
//Ha nincs más, akkor részemről ez volt a záró, köszöntem a játékot és bocsi, hogy így elhúzódott! //
Elméletileg szabad a kijárás. Csak nem javasolt. Nos, én úgy döntöttem, hogy ma igenis kimerészkedek az utcára, kis bolyhos ide vagy oda. Egyszerűen már megkattanok, és nem is értem, hogy bírok ennyit négy fal között lenni, nem csak az emberi oldalam, a bentlakó is többet vágyna ki, de egyedül nem mehetünk, Ethan pedig viszonylag ritkán ér rá arra, hogy pórázon futtasson a friss levegőn. Már legalább tíz perce kinn vagyok, és semmi, szaglászik, érzem, hogy itt van és figyel, de kifejezetten semmi sem zaklatja fel. Miért is tenné, éppen a múlt éjjel ízlelhettük meg a Teremtőnk vérét, mi tagadás, nekem azóta is forog tőle a gyomrom, de ő imádja, neki őrületes megtiszteltetés. A testemet ékítő friss sebek aligha látszanak a kabát és a sál miatt, beöltöztem rendesen, bár közel sem fázom annyira, mint emberként tettem. Vannak ennek a létnek határozottan jó oldalai is. A finom, apró hópelyhek neki-nekifeszülnek meleg arcomnak, csizmám talpai alatt könnyedén röppen a friss fehérség, még kellemes hó illata van, nem a többször földbe tiport mocsoké. Fogalmam sincs, honnan tudom, hogy merre van az út a folyó felé, talán hallom az itt-ott felszínre türemkedő víz csobogását, talán csak sosem volt emlékeim visznek arra, vagy csak ő vágyik rá, ott benn, a víz roppant erejére, sodrására, végtelen türelmére. Tőlem, s magának egyúttal, hogy kibírjuk, ami ráng vár, hogy erősebbek, jobbak, többek legyünk, de mindenekfelett megfeleljük. Tudom, hiszem, menni fog, hisz sem Mira, sem a narancs tekintetű nem az a fajta, aki feladná. Dúdolgatva haladok, a botom csupán azért van, hogy ne legyen furcsa, miként haladok gyorsabban így, mint bárki más tenné vakon. Nem látok, de hallok, ízlelek, illatok kúsznak orromba, minden szikrázóbb, ezerszer is, különösképp mióta ketten vagyunk. Jó a kedvem, noha a szívem dacos magányba öltözött, tegyen bárki is bármit, nem vagyok, s már nem is lehetek soha az egyetlen, emészteni fog a gondolat, míg élek, önzőségem feneketlen kútjában sosem fog zajosan lecsapódni a kavics, te ostoba, hisz a véred, a testvéred, immár kétszeresen is. Egyedülálló akartam lenni, és kész.
Mondhatnám, hogy nem érdekel, ki lát meg és ki nem. Viszont akik itt élnek, maguk is sokan gyakorolják, hogy ilyen hidegben és ilyen hideg vízben megmártózzanak. Engem meg felettébb nem zavar, hogy ilyen hideg. Már nem. Így aztán az egyik partvonalról fejest csobbantam, megjegyeztem, merre van a ruhakupac és úszni kezdtem. Túlságosan a felszín alá nem megyek, az élővilágot nem szeretném háborgatni a pihenésben. Tempós gyorsúszással haladok. Ismerem már a vizet, tudom, merre ne menjek bele, hol veszélyes. Kiúszok a partvonalhoz, majd kisétálok, vissza a ruháimhoz. Egy törülközőt is pakoltam oda, de pech, a tetejére tettem és a szél szépen belekapott. Esküszöm, hogy ilyen béna csak én lehetek. Gyorsan a nadrágba ugrok, amikor megérzem, hogy valaki közeledik. Nem is akárki. Megdobban a szívem, régi emlékek tolulnak fel bennem, de ahogy megfordulok, a képzet szertefoszlik és nem ő van előttem. Vagyis annyira nem pontosan előttem. Sejtem, hogy észlelhetett. - Kár, hogy nincs még befagyva, lehetne korcsolyázni vagy fakutyázni. Vagy hókígyózni. – azt nagyon szerettem nézni. Nem tudtam a játékkal együtt futni, így csak néztem, ahogy siklik a jégen vagy a vastag havon. Később már igen, és nagyon élveztem. Körbenézek, mert egyedül még annyira nem mászkálhat, de nem látok senkit, nem érzékelek senkit. - Egyedül vagy? – még csak a nadrág van rajtam, így lehajolok az ingért és a pulóverért is, legalul a kabátom és mellette a bakancsom van. Nem tűnök többnek, mint 300-350 éves, vérvonalamba tartozónak.
Hallok valami motozást, esküszöm, még azt is hallani véltem, hogy valaki kimászik a vízből némi úszás után. Ilyen létezik? Hogy nem fagy bele a folyóba? Vagy miért nem viszi el? Érthetetlen, ifjonti, heves lelkem aligha látja be, hogy elég volna magamból kiindulnom, s tán megérteném, hogy igenis lehetséges. Ő megszólal, én megtorpanok. Hogy mi? - Mi az a fakutya? Meg hókígyó? Életemben nem hallottam még róluk. Elég zavaró a számomra ismeretlen szóhasználat, legalább a korcsolyát értem, élek a gyanúval, hogy a másik kettő is valami téli szórakozási forma, de amennyit én szórakoztam telente… hagyjuk is. Itt persze zavaróan sokszor van hó és hideg, szóval meglehet, hogy ez változni fog. - Mint a kisujjam. Hazudom, - felmutatva az említett testrészemet - hisz én már sosem leszek egyedül, ott van benn a kis szőrcsomó, aki bár olykor bosszant, de szívem legmélyebb szeretetével szeretem már most, neki köszönhetően néha látok, még ha bosszantó is tud lenni az a fene nagy boldogság, ami van neki. Nem vagyok képes felfogni, hogy miért elég neki már annyi is, ha Ethan csak egy kicsit is foglalkozik velük, vagy úgy tesz, mintha foglalkozna, hisz én tudom jól, hogy neki is szüksége van ránk, ha nem lenne, tán nem számítana, hogy nekünk mi kell. Én nem értem, ki vagy mi ő, soha senki nem mondta el, mire kell figyelnem, azt sem tudom, hogy a városban elég gyakoriak a magunkfajták. A bőröm viszket a ruháim alatt, de úgy mindenhol, kifejezetten kényelmetlen, a kajla aligfelnőtt farkas odabenn füleit hegyezve figyel, mintha jelezni kívánna valamit, csak épp egyelőre nem vagyok hajlandó felfogni. Könnyebb így. - Tudja, ha bot van, minden remek. Emelem meg finoman, alig pár centire el a földtől, majd ejtem vissza a földre. Ez is hazugság, de nyilván nem fecseghetek egy vadidegennek arról, hogy vérfarkas vagyok, szóval kicsit húzósak a mindennapjaim, mert hajlamos vagyok két perc alatt robbanni, és akkor aztán nekimegyek bárkinek.
- Áh, akkor nem itt éltél eddig? Most költöztél ide nemrég? – tegező hangnemre csúszok, mert nem hinném, hogy magázni szeretném. - Fakutyázás az, amikor a jégre tesznek egy széket, valaki ráül és úgy tolják. A hókígyó pedig egy olyan játék, ahol különböző fából készített botokat csúsztatnak végig, pályaként kialakított hóban. A hallani megüti a fülemet. Mások a látással jönnek. A hajammal kéne kezdeni valamit. Szerintem tettem sapkát a belső zsebbe. Elkezdek benne kutakodni, egy szál ing-nadrágban. Ekkor csap meg a hazugság illata és hangszíne. - Ha eltartod a többitől, akkor biztos. A benned lévő kölyök úgysem fog elhagyni. – felelem kétértelműen, de közben farkasom finoman közelíti meg Mira farkasát, érdeklődéssel. Szeretem a kölyköket, tele vannak ígéretekkel és nyitottsággal. Még ha éppen tele is vannak keserűséggel és gyűlölettel. Nálam más volt. A korlát nélküliséget kaptam meg, hogy saját testem nem akadályoz abban, hogy az legyek, aki vagyok. - És gondolom, a bőrödbe sem férsz éppen. – figyelek rá egy pillanatra komolyan, ahogy a botot felemeli. – Valóban? Van a botnál sokkal hatékonyabb eszköz is. Gyorsan és hangtalanul igyekszek a háta mögé kerülni. - A legjobb fegyver te magad vagy. Csak… nem ebben a formában. Dugom zsebre a kezem. Nem igazán szeretném itt hagyni, egyedül. Nem a legjobb ötlet lenne.
- Nem, nem itt éltem, sok felé éltem már, ha engem kérdezel, túl sok felé ennyi idős fejjel. Mit érdekel engem, hogy ki mit tud rólam, egy senki vagyok emberként is, és farkasként is. Leszek majd valaki, sokára, de leszek, és akkor majd felülemelkedek minden valaha volt sérelmemen, és csak a pillanat, csak a jövő fog számítani, mert a múltat elmossa az eső. - Ja, hogy szánkó. Gyerekeknek való, legalábbis, felnőttek már nem igazán szoktak. Én sem, bár nem vagyok felnőtt, a saját holt tükreimben semmiképp. Ez a hókígyózás azonban totális értetlenséget szül, nem, még elmesélve sem tudom elképzelni, régi idők játéka lehet, sokkal régebbié, mint amit én megtapasztalhattam volna valaha. - Sok mással egyetemben nem fog. Sejtettem én, hogy ép elméjű ember nem úszkálhat csak úgy a folyóban ilyenkor, Alaszka ide vagy oda. Még az itt születtek sem hiszem, hogy ilyenre vetemednének, nekem sem jutott eszembe sosem a Dunában úszkálni telente, nyáron is alig. A kis mocsár, a kajla, aligfelnőtt farkas odabenn sertepertél, szimatolva, fület hegyezve, kíváncsi, érdeklődő, nem ellenséges, hisz jól van, miként nekem is úgy kellene lennem, mégis örök bánat emészti a lelkemet. - A bőröm éppen remekül van, köszönöm. Nem, nem akar most kijönni, jóllakott tegnap, éppen ezért viszonylag nyugton van, másként nem merészkedtem volna ostobán az utcára. Így is lehet még baj, de nem érdekelt, kellett egy kis nem ablakon beszívott friss levegő. - A bot nem fegyver, a bot mankó. Másként értettem, de tudom, miről beszél, bár bevallom, még mindig a frászt hozza rám ez a gyorsaság, nem értem, hogy lehet ez normális, de egyszer majd én is leszek emberi szemnek felfoghatatlanul gyors, remélem megérem. - Még nem, majd egyszer leszek. Bár a magabiztosságom olykor az egeket verdesi, de ezzel kapcsolatban nincs okom rám így hát nem is próbálom többnek mutatni magam, mint ami vagyok. - Komolyan képes voltál ilyenkor a folyóban úszni? Elképesztő. Ifjonti hévvel született szavak, nem vagyok képes elnyomni őket, engem még sok olyan dolog érdekel, ami egy több száz éves farkasnak lényegtelen. - Hogy hívnak? Én Mira vagyok. Talán nem árulja el, de nem számít, legalább megpróbáltam, közvetlenségem nem tűnt tova, mindig szomjaztam az új ismeretségeket, bár manapság már nem olyan célból teszem, mint régen.
- És merrefelé? – hangomban őszinte kíváncsiság. Nem, mert fiatalnak gondolnám hozzá, ahogy elnézem, akkori éveket számlálhat, amikor… csak képzeletben utazhattam és mások képzeleti, útjai szárnyán akkor. Kiérzem belőle azt, amin tépelődik, de egyelőre nem tudom még mihez tenni. Másrészt nem turkálok a fejében. Amíg nem szükséges, nem teszem meg. - Majdnem. – húzom egy kicsit a szót. – Majd eljön az alkalma, akkor kipróbálhatjuk. Miért nem érzek senkit a közelében? Nem tetszik nekem. Hümmentek egyet a válaszára. Keserűség? Nagy levegőt veszek. - Te tudod. – vonok vállat, hogy miként érzi magát a bőrében. Nem fogok ezen erőlködni, majd elmondja, hogy mi is a helyzet. Vagy nem. Én sem mondanám el vadidegennek. - Ha így gondolod… - bólintok. Hosszasan nézek rád. - Igen. És addig is… nem ártana, ha lenne valaki veled. Itt. – mert azt érzem, hogy nem csak az ő illata van rajta, hanem másé is. - Miért ne? – mosolygok. – Most nincs is olyan hideg, mint régebben volt. Még az őslakosok is többet járnak ki úszni ilyenkor. - Mira? Érdekes név. Bastian. Nem Sebastian, Bastian. Akár mehetnénk is tovább, ha már levegőzni jöttél ki. Feltételezem, hogy ezért jöttél ki. A kutya se jönne ki ilyen időben. De mivel kutyák nem, pontosabban nem kutyák vagyunk, ezért … - Kérdezhetek valamit? Miért nincs veled senki? Nem éppen egy életbiztosítás. Merre menjünk? Mondhatni, eléggé nagy a nyomás bennem, hogy egyedül van. Felelőtlenség.
- Los Angelesben, előtte pedig éltem Magyarországon, ott több városban is. Miért mondom el? Mindegy, már nem ő vagyok, sem Majoros Csilla Mira, sem pedig Evangeline Mira Daniels, már egy harmadik vagyok, valaki több, és mégis kevesebb, ezt azonban úgy hiszem, senkinek sem volnék képes úgy elmagyarázni, hogy megértse. - Igazán? Jó ötlet… Nem lesz ilyen, én tudom, kalitkába zárt madár vagyok, aranyba, édesbe, de attól még abba. Hogy mit kapok majd ezért? El tudom képzelni, talán tudomást sem fog venni rólam, talán a haragja fog ízekre szedni, fölösleges találgatni, hamarosan meg tudom, nem maradok soká. - Előtte is a testem volt a fegyverem, most is az, látszólag nincs is semmi újdonság. Látszólag. Mosolyodom el, szeretem a bundást, sosem vallanám be senkinek, de közel áll a szívemhez, közelebb, mint bárki, és immár tudom, hogy ketten vagyunk egy egész, én általa látok, s ő általam, jobban mondva, egyelőre rajtam átgyalogolva mutathatja meg magát a világnak. - Ha lenne valaki velem, nem lennék itt. Nem is tudom, talán el kellett volna hívnom Ethant egy sétára? Eljött volna velem? Már mindegy, nyilvánvalóan ellene való árulásnak fogja venni, pedig nem erről van szó, csak egy kis levegőről, egy kis szárnypróbálgatásról, ostobaság talán ez már, nem is vakmerőség, de jól érzem magam. Mikor, ha nem most? - Egyébként, te itt vagy, nemde? Nem mintha vigyáznia kellene rám, nem kell, vállalom a tetteimért, s immár az ő tetteiért is a következményeket, mindig vállaltam, legyen bármilyen pokoli is. - Fogalmam sincs, milyen volt régebben a fagyos folyó hőfoka. Mindenesetre, én biztos nem mennék bele, már a gondolattól is vacogok. Nem innen származom, kétségtelen, ide sodort az élet, most már azt hiszem, tudom miért, itt, így, általa kellett megtörténnie, szaladni a végzet karmai közé. Milyen stílusos. - Én szeretem. Bastian… francia féle? Hangzatos... és... ismerős. Mehetünk, én nem fogok tiltakozni, adtam magamnak egy órácskát, nem többet, bár csupán a biológiai órámra támaszkodhatok, másból nem tudhatom, mennyi lehet az idő. A hideg valahogy számomra itt mindig borzasztóan hideg, nem érzek különbséget, az idő segítségét sem hívhatom hát. A neve viszont... hallottam, nem olyan rég, kevés olyan inger ér manapság, ami eltér a szokásossá válttól, épp ezért sokkal jobban megragadnak. Mint ez is. Ilyen nevű miatt szenvedett Ethan... nem akarok haragot, csak azt ne kérlek... több ezer Bastian, vagy Bastien lehet a világon, csak nem ő az. Ugye nem? - Mert… voltál olyan, mint én, nem? Nem zavart, hogy nem lehetsz sosem egyedül? A saját gondolataiddal? Meg az övével? Talán önző vagyok, sőt, biztosan, de kellett egy kis tér. Mindegy, célom nincs, csak ne túl messze. Sejtheti, az otthon… hm… melege nincs túl távol, tökéletesen hibbant azért nem vagyok, bár olykor szívesebben szaladnék világgá. Nem vágyom elmondani neki, hogy valójában sosem fogok tán megbirkózni azzal, hogy ketten vagyunk, mind testvérek, mind a kölykei, hogy nem voltam elég, hogy soha senkinek nem voltam elég jó, elég bájos, elég kedves, elég szép, elég merész, elég bármi…
- Ez úgy hangzott, mint aki már maga mögött is hagyta életének ezen részét. Nem hat rád. – tekintek rá komolyan, mégis érdeklődve. És még sok ilyen áll előtte, ám az okoskodás nem az én asztalom. Ahhoz már túl sokat és sokszor buktam, vallottam kudarcot. Főként azt. Hogy jövök én ahhoz, hogy okoskodjak? - Szerintem is. Összehozza azokat, akik együtt vannak ilyenkor. A legjobb, hogy lehet, kiröhögöm a másikat, hogy de béna, de bizony engem is kiröhögnek, ha elbénázom. De … nem ki. De legjobban azt szeretem, ahogy drukkolnak ilyenkor. Mert nagyon szép látvány, ahogy siklik a hóban a bot. Ám más mesélni róla és más ott lenni. Benne. Mosolygok rá. Nem rábeszélés, nem erőltetés. Kapcsolat. - Megkérdezhetem: mi volt előtte? Nem látszol muszklifejedelemnek. Meglepett képet vágok. Már mondanám, de folytatja. Felnevetek. - Ez igaz. De nem feltétlenül magamra gondoltam. Szárnypróbálgatás? Eddig teljesen jól megy. Nem értem, pontosabban értem, mit értett mind ez alatt. A kölykeimet sosem fenyítettem, nem láttam értelmét. Megtéveszteni sem szeretem őket, a képességünk hülyeségei bőven elegek ehhez. Ugyanakkor magára sem hagyhatom most így. - Ahol eddig éltél, ott melegebb volt? Magyarország… még nem jártam arra. Mosolygok. Régi emlékek törnek fel a névre, talán e miatt választottam a nevet. - Ismerős? – tekintek rá meglepetten. – Eléggé sokan használják a nevet. Francia, igen. Sokat voltam arrafelé és megtetszett a nyelvük. A kérdései a gyerekkoromba repítenek vissza. Furcsa, hogy az az időszak élénken bennem maradt. - Olyan helyen nőttem fel, ahol a közösség volt az első. Ha egyedül hagytak, akkor vagy beteg voltál… vagy haldoklásod utolsó szakaszához érkeztél. Neked milyen érzés mindez? Az egyedülléttel kapcsolatban? Rendben. Akkor megyünk vakon, amerre visz a lábunk. Meghallgatom a kérdésemre a választ, majd én is válaszolok. - Sosem voltam egyedül a saját gondolataimmal. Talán ezért is lettem ez, és nem máshová tartozó. – nem fogom elmondani neki, ki vagyok valójában. – Éppen ezért nem is tudom milyen, mások gondolatai és érzelmei nélkül lenni. Nekem az lenne furcsa. A part mentén haladunk, ahol lehetséges haladni. - És milyen, megtapasztalni ezt a világot? – kíváncsi vagyok. Az enyém már nagyon régen volt és csak a mámorító érzés maradt meg, ahogy vágtatok a havon, fára mászok, úszok és mozoghatok a többiekkel.
- Valóban. Vannak dolgok, amikre nem érdemes visszatekinteni. Mondhatja, hogy túl fiatal vagyok az efféle beszédhez, gondolhat tejfelesszájúnak bárki, és bizonyára a töredékét sem tapasztaltam meg annak, ami még előttem áll, de attól még én úgy érzem, hogy épp elég kijutott már nekem. Nem mondhatnám, hogy nagyon bántam volna a kisfarkas előtt, ha a sors úgy dönt, a földi életemnek bevégeztetett. Most már nem gondolok ilyesmire, a farkasom nem kifejezetten díjazza a dolgot, és azt hiszem, érthető is. Ő még csak most kapott esélyt a létre, és foggal-körömmel kapaszkodik belé. Talán később sem lesz másként, nem tudom, mindenesetre bennem Ő tartja a lelket, és ez nekem most elég ahhoz, hogy tovább akarjam csinálni. - Így elmesélve biztosan nagyon jó móka lehet, bár úgysem látnék belőle semmit. Maximum akkor, ha valaki megmutatja úgy, ahogyan Mallory is tette, de egy idegent nem kérnék ilyesmire, igazából, senkit sem, én jó ideje nem kérek, a visszautasítás olyasmi, ami túl sokszor jutott már nekem. Elvenni ilyesmit pedig nem tudok, így hát marad az elmesélés utáni képzelgés, az tutira megy, meglehetősen élénk a fantáziám. - Nem, de gyors és ügyes az vagyok. Elvégre, nem minden az izom és az erő. Felelem rögvest, így érzem, és ha valaki kellőképp technikás, akkor boldogul, rég volt már persze, hogy a másnapi kajám érdekében bunyózásra adtam a fejem, sok mindenre az utca tanított, és sosem bántam, hogy így kellett lennie. Most sem teszem, egyszer majd hasznos lesz, miként én magam is, az élet azonban jelenleg egész más útra terelt. Most szoknom kell, olyasmit tanulnom, ami nem erősségem, önmérsékletet, példának okáért. Nekem, aki bármikor képes robbanni. Vicces… - Eddig igen, de még nem is idegesített fel senki. Mosolyomba belesimul egy csipetnyi szelídség, ami tőlem idegen, most és itt valahogy mégis helye van. - Ohh, igen, sokkal melegebb, meg jóval kevesebb hó akad, persze ott is van tél, de nem ilyen sokáig. Nem vágyom vissza, érződik is tán azon, hogy nem beszélek róla sokat, nem érdekel már, mi van ott, azóta nem, hogy Zsuzsanna és Péter meghaltak. Onnantól kezdve pusztán szellemként léteztem, bárhová is mentem, talán még most is az vagyok. Árnyék csupán. - Igen, a Teremtőm Teremtőjét hívják így. De azt hiszem, nem a-val, hanem e-vel. Remélem legalábbis, mert ha te lennél az, akkor előkerülne még egy rokonom, és manapság az égből is azok potyognak, nem tudok mit kezdeni velük. Nem is hiszem, hogy bárkinek is képes lennék elmagyarázni, ám majdhogynem egész életemben egyedül voltam, nem megy nekem ez a családosdi, egy kivétellel minden próbálkozót elmartam magam mellől. - Tudom, ez biztos fura, de én meg igazából augusztus 21-e óta nem voltam egyedül, és nem is mehettem sehová. Kicsit nehéz megszoknom. Olyan érzés, mintha kalitkába zárt madár lennék, a madár is tudja, hogy biztonságban, melegben van, kap enni, inni, mégis vágyakozik a végtelen tér felé. Távol álljon tőlem a nyavalygás, de ha már kérdezte, értse is a miértjeimet, talán így érthető, miként érzek én a szabadsággal, egyedülléttel kapcsolatban. - Értem, hát akkor azt hiszem, nem fogod tudni átérezni az én helyzetemet, de igazából nem is kell. Aligha várhatnám el, nem is jut eszembe, senkitől nem várok én semmit sem, egyszerűen már rég feladtam, hogy elvárásaim legyenek. Csak rosszul járhat velük az ember, csalódik, mert úgysem azt kapja. - Elég ijesztő, minden új, minden sokkal intenzívebb, és persze ezáltal csodálatosabb is, de az, amikor… átváltozom, hát az maga a pokol. Biztos lehet még annál is rosszabb, de jelenleg nem tudom elképzelni, hogy van is. Viszont Ő ott benn furamód már az első pillanatokban a szívemhez nőtt, pedig azt aztán nehéz nálam elérni. Enyhül meg a hangom, és mintha érezném, hogy elégedetten morran fel a kis bennlakó, az én ajkaimra pedig szokatlanul békés mosoly telepszik.
- Mmm.. – bólintok, miközben Mira érzései folynak belém. – Akkor hagyjuk is ott, ahol vannak. Félrebiccentem a fejem, úgy tekintek rá. - Valóban nem? Nagyon finoman teszem, de a látványt, amelyet volt alkalmam párszor átélni, mert szerettem hókígyózni, átadom neki. Nevek és arcok nem látszódnak, hallatszódnak, csupán az az élmény, ahogy drukkolnak és ahogy siklik a bot előre, vagy éppenséggel beleáll a hóba. Ha érzem, hogy sok, vagy hirtelen volt, akkor abbahagyom. - Hát ilyen. Nagy levegőt veszek. Mennyire igaza van és mennyire sokan nem így gondolják. - Ezzel tökéletesen egyetértek. És persze, az állóképesség is sokat számít. A kitartás. Nem prédikálok. Befejeztem. – tartom fel a kezem, majd bújok vissza a nadrágzsebbe. Az újdonság érzését megérzem és elmosolyodom. - Nem könnyű az elején. De aztán rájöttök, hogyan tudtok együtt dolgozni, létezni. Egymás nélkül nem is léteznétek, így aztán … a többit majd megtapasztalod. Érzem, hogy nagyon a múlt. Szeretnék én is ennyire a múlttá tenni dolgokat, de nem tehetem. A hibáim koloncként jönnek velem és ostorként csapódnak vissza. - Meg lehet ezt is szokni. Sokat fog segíteni benne a kölyök. Felnevetek, nem bírom visszatartani. - Nem hiszem, hogy rokonok lennénk. – szegről-végről igen, ha úgy vesszük. De elég távoli. – És milyen érzés, nagy családban lenni? Nekem családnak ott volt a törzs, azután pedig a tizenkét testvérem. De elsődlegesen mindig is a két testvérem az, akit azoknak nevezek. Elkomorodok. Ki az a barom, aki ennyi ideig elzártan tart egy szabad létformát? - Kísérettel sem voltál kint? Így már értem. – felelem csendesen, miközben igyekszem bekúszni elméjébe, hogy kikeressem felbukkanó emlékei közül az arcot. - Sajnos, így van. – elég volt egy kis ízelítő belőle, hogy nem volt saját képességem. Ki is kapcsoltam, mint akit kihúztak a konnektorból. Mosollyal tekintek rá, tekintetembe melegség költözik. - Idővel könnyebb. Ha új helyre utaztál, ott is gondban voltál, hogy most jó irányba tartasz-e. Aztán idővel egyre magabiztosabb leszel és egyre gyorsabban jutsz el oda, ahova szeretnél. Nem lehet őket nem kedvelni, nem igaz? Az új emberi testet számtalanszor meg kellett ismernem, hogy meddig nyúlhatok vele, mekkorát lépek vele és még sorolhatnám. - És hogy jellemeznéd? Milyen? Milyen… a kíváncsisága például? Itt van egy stég, ha gondolod, oda leülhetünk. Érezni a víz mozgását. Ha úgy dönt, akkor előre megyek, mert ketten nem férünk el, ellenben akár hatan is szétvetett tagokkal napozhatnánk a stég szélén. A hóra ülök, de előtte leterítem a bőrkabátom és megfogom Mira kezét. - Ha most leguggolsz, akkor pont a kabátomra érkezel. – nem rántom le, csak tartom. – Érzed? – csendben maradok, hogy a víz mozgására tudjon figyelni.
- Ohh, ezt csinálta velem Mallory is! Bukik ki belőlem mosolyogva, valahogy jól esik, mármint, tetszik, hogy ilyet is tudnak azok, akik erősebbek nálam, szeretném, hogy egyszer nekem is menjen, olyan jó volna. Egyszerűen csodálatosnak tartom, hogy bár nem látok, a lelki szemeimnek ilyen téren nincs akadály az útjában. Ne mondja senki, hogy nehéz engem – ugyan csak pillanatokra – boldoggá tenni. - Hálás köszönetem, prédikációból jut elég. Valójában közel sem annyi, mint talán másoknak, de mégsem hazudok, Ethan pap, és sokkal több hülyeség hagyja el a száját, mint ami nekem emészthető volna, kész szerencse, hogy még egyszer sem kényszerített arra, hogy beüljek a templomba, és végighallgassam az ájtatos szörnyűségeit. - Ebben nem kételkedem. Én már tudom, hogy nélküle nem vagyok, s ő sincs nélkülem. Sosem vallanám be Ethannek kerek-perec, de szeretem, hogy vagyunk egymásnak a farkassal, akit tőle kaptam, mintha a lelkem megtalálta volna a másik felét. Nem tudnám elmagyarázni, mert sosem éltem át ehhez foghatót. - Nehezen feldolgozható. Árva voltam. Mondom ezt olyan egyszerűséggel, mintha azt mondanám, hogy a hó fehér, holott a legmélyebb problémáim mind ebből fakadnak, de egy idegennek nem tárulkoznék ki, Ethan is csak azért tud ennyit, mert nem rest folyton kutakodni a felbukkanó érzéseim tengerében, és nagyon utálom azt, hogy a vesémbe lát, de nyilván minden erősebb farkas képes erre. - Egyszer voltam. Köpöm olyan intenzitással a szavakat, hogy a süket is kihallaná belőle, hogy gyűlölöm azt az egy alkalmat, inkább zárt volna be valahová a születésnapom „örömére”, minthogy kapjak a nyakamba egy testvért, aki ráadásként duplán is az. Mivel rengetegszer bukkan fel a gondolataim között Ethan, nem nehéz elcsípni az arcát, de ezt csak annak köszönheti, hogy pont ő az egyetlen, akit azóta láttam, hogy elvesztettem szemem világát. Senki másról nincs képem, csak ködös elképzelések, más nem is lehetne. Csak bólintok, nem lehet nem kedvelni, talán sikerülne, ha valóban makacsul tartanám magam ahhoz, hogy nekem így nem jó, de összességében azt kell mondanom, hogy de igenis jó. Nincs bajom, jól vagyok, vele látok, Ethan… nos, ő Ethan, jelenleg a legfontosabb a számomra, és ez jobban megvisel, mint bármi egyéb. Nem lenne szabad, hogy bárki azzá váljon, ettől leszek sebezhető. - Érdeklődő, az tény, de nem zavaróan. Nem is tudom, annyira még nem sikerült kiismernem, de az biztos, hogy annyira azért nem szöges ellentétem, szerencsére. Oké, azzal tisztában vagyok, hogy Ethanért bármit megtenne, de ezt okosabbnak tűnik nem elkotyogni, még a végén visszaütne, van egy olyan érzésem, hogy így is túl sokat csacsogok. A stég ötletére bólintok, és az odavezető úton a botom segítségével verekszem át magam, mert így legalább nem bucskázom le róla, nem szégyen ez, legalábbis én magam nem hiszem annak, mások meg nem kifejezetten érdekelnek. Mindenki úgy boldogul, ahogy tud. A kezét azonban megfogom, és rá kell jönnöm, hogy szeretem a többi vérfarkas érintését, olyan kellemesen meleg, és bensőséges, nem megszokott a számomra, de szeretem. - Köszönöm! Azzal le is csüccsenek a kabátjára, majd a kérdése hallatán néhány pillanatra csöndbe maradok, és figyelek a vízre, értem, miről beszélt, azelőtt, nem, nem farkassá válásom, hanem világtalanná avanzsálásom előtt bizonyosan nem tűnt volna fel. - Annyira lenyűgöző, hogy milyen ereje van a víznek. Csak azt nem értem, hogyhogy nem fagy be az egész ilyen hidegben. Sosem volt még erre példa? Elvégre ő még úszott is benne, mondjuk, nem is tudom, miért kérdezem, ki tudja, mióta él itt, lehet, hogy egyáltalán nem régen.
- És az baj? – gyorsan abbahagynám, de érezve, hogy tetszik neki, folytatom, és mosolygok én is. Nem tudom, mióta nem lát, így nem tudom, mit okozhatok neki ezzel. – Ááá, látom, hogy tetszik, örülök neki. Malloryt régóta ismered? - Hogyhogy? Család, a beharapód, - mondom ezt halkabban. – vagy templomba járó vagy? Csendesen mosolyodom el. Annyira régen történt ez már nálam és annyira egyek lettünk. Néha elgondolkodom, hogy ki is születik újjá a testben, ő vagy én? Vagyis… egy ideje már nem kérdezem, mert már nem számít. - Az első lépés akkor már megtörtént a felismerésben, ezek szerint. – jegyzem meg. – Megszeretted? Vagy milyen a viszonyotok egymással? A válaszra bólintok, aztán rájövök, hogy ezt nem látja. - Á, értem. És akkor gondolom… az is furcsa lehet, hogy … valaki mindig veled van. Nekem anyám halt meg a születésemkor. Nagyon sokáig magamat okoltam a haláláért. Figyelem az arcát a kifakadásra, és az érzelmeire. - Sajnálom. Remélem, hogy ez most jobb lesz. – halvány mosoly, rövid időre. – Ha gondolod, szívesen szegődök kíséretül, amikor úgy érzed, kijönnél. ~És ….~ nincs és. Mindenki másképp kezeli a kölykeit. De ez itt nem tetszik, és inkább együtt érzek vele, mintsem sajnálom. - És hogyhogy nem látsz? Nem muszáj róla beszélned… csak nem jellemző és… így még nagyobb hátrányban vagy, mint emberként. – nem kellett volna kimondani, de megtettem. Farkasommal együtt tekintünk egyszerre Mira farkasára, miközben Mira róla beszél. ~Hallod? Kedvel, kedves és hasonlóak vagytok…~ Farkasának üzenjük mindketten. Finoman és mégis határozottan fogom meg a kezét és vezetem. - Kérlek. Hagyom, hogy hallgassa a víz áramlását, amelybe a fagy is lassan beleszól. - Majd be fog. Hallani a jégdarabokat, ahogy egymásnak koccannak, és a stég lábának. Pár ilyen nap és már nem fog mozogni sem, mert összeállnak. Ilyen szokott lenni. Vagy így? Így. – bólintok magamnak. Egy ideig hallgatok, majd felnevetek halkan. - Éés most van az, hogy megakad a beszélgetés… - ránézek. – Megtervezzük, merre megyünk legközelebb? – felkönyökölök a térdemre, majd előre hajolva kiveszek egy kis darab jeget. - Van, ami érdekel, ami foglalkoztat? Akármi. – sosem beszélek magamról, amíg nem muszáj.
- Nem, egyáltalán nem régóta, a múlt hónapban találkoztunk először. Kaptam, hm… kaptunk tőle egy farkaskölyköt. Nem látom értelmét titkolni a vérvonalamat, hisz pajzstalanul úgyis csak az nem tud róla, aki egyáltalán nem akar ezzel foglalkozni. - Fogalmazzunk úgy, hogy a Teremtőm és a vérvonal testvérem templomba járók. Rántom meg hanyagul a vállam, mintha elítélném az ilyesmit, engem a hittel senki sem varázsolna el, hisz ha isten létezne, nem lenne boldogtalan az, aki semmit sem tett a rossz sorsáért. Még ha csak nem is magamat veszem, még ha az árvaságomról nem is én tehetek, de ott van Anica, hát szerintem ő még egy kurva bogarat sem kapott el sosem, mégis szenved, mint a kutya. Ennyit istenről meg az ő igazságosságáról. - Én… nem tudom, gondolom van, aki ezen csodálkozik, meg nem jön ki jól vele, meg ilyenek, de én úgy érzem, hogy összetartozunk, és nagyon is egyformák vagyunk, legalábbis semmi sem utal az ellenkezőjére. Jó, az Ethan iránt feltétlen rajongásától hányni tudnék, az már nekem túl sok, de összességében mintha én köptem volna ki, és ez tetszik, örülök, hogy nem kell küzdenem vele, hogy lehet beszélni a fejével, cserébe én is meghajlok az igényei előtt. Többek közt Ethannel és Anicával kapcsolatban, mert amennyire nekem nincs, neki legalább annyira van szüksége rájuk. - Voltak olyan örökbefogadó szüleim, akiket imádtam. Meghaltak autóbalesetben. Ha nem úgy lett volna, nem lennék itt, nem lennék ilyen, talán… boldog lennék. Fölösleges erre gondolni, úgysem valósulhat meg. Sóhajtok fel szomorúan, miért is emlegettem fel őket, csak gyötör a gondolat, hogy elragadta őket tőlem a halál. - Tényleg? Ez nagyon kedves tőled, bár szerintem az Atyám kiakadna miatta, úgy értem, azért is ki lesz, hogy kijöttem, elvileg szabad, csak nem javasolt. Hülye szabályok. Mint egy zárdában. Oké, tudom, egy zárdában nem kamatyolnak az apácák a tiszteletessel, vagy ki tudja, én tutira el akarnám csavarni a szentéletű fejét, ha apáca lennék, de hát ez a veszély esetemben aligha fenyegetne. - Baleset, de már nem az első. Tudod, öt évesen az akkori nevelőapám meglökött, mert dühös volt rám, és bevertem a fejem egy kút kávájába. Az orvosok akkor is azt mondták, amit most, hogy fizikai oka nincs annak, hogy nem látok. Ez ilyen lelki dolog, akkor a következő család hozott helyre, bíztam bennük, megszerettem őket, és… boldog voltam. Aztán újra kinyílt a világ. Most április óta van ez az állapot. Egyébként, nagyon fura, mert ő meg lát, a bundás. Tökre érdekes, de ő boldog, én meg nem. Ő tud bízni, én nem. Miért mondom el neked ezeket? Nem is ismerlek... Nem is értem magam, Ethan ki fog zsigerelni, ez biztos, én nem vagyok ilyen nyílt, utálok magamról beszélni, most pedig a lehető legnagyobb természetességgel siklanak ajkaimra a szavak. A farkasom hegyezi kajla füleit a neki címzett szavakra, és lelkesen dobol a földön a farkával. Ami derű belőlem hiányzik, ott van benne, így vagyunk mi ketten egy egész, ő az én boldog felem. - Szóval lesz még hidegebb is. Értem. Szörnyű, de komolyan. Hogy lehet itt élni? Néha úgy érzem, még a nyál is megfagy a számban. Mosoly kúszik az ajkaimra, és a csendben is a vízmozgást hallgatom. - Persze! Sok helyen nem jártam még a városban, egyedül nehéz, egyszer majdnem elütöttek. Azt sem tudom, mi van itt, amit érdemes meglátogatni. Neked van tipped? A kérdésére megvakarom a tarkóm, szerintem semmilyen felvállalható érdeklődési köröm nincsen. - Hát. Ami vállalható, az mondjuk a verekedés, az hiányzik, régebben pénzt is kerestem vele. Tudom, a kutya nem nézné ki belőlem, de hát élveztem. Most nem tehetem, nem is látok, és a farkasom is hamar berágna, ha valaki megütne. Nem hiszem, hogy ezzel sok mindent lehetne kezdeni. - Miért kérdezel ennyit? Ugye nem vagy pszichológus, vagy valami hasonló? Ha kiderül, hogy a Teremtőm küldött rám, nagyon morcos leszek.
- Ó. Már értem. – egyelőre nem haladok ebben tovább, valami azt súgja, hogy nem kellene. Az érzései hozzám csapódnak, kavarognak, majd végül, mint a legtöbb érzelem, bár nyomot hagynak, el is hagynak. - Én sem járok templomba. – vonok vállat. – A kupolám az ég, a padom a farönk és mindig a Nap felé fordítom fejem. No és a Hold felé. – nevetek egy rövidet. Sosem voltam olyan vallású, amit a fehérek támogattak. Felfogtam a lényegüket, a templomokat lélekemelőknek találom. De ennyi, nem több. - És mennyire tudtok kommunikálni egymással? Egy rövid ideig hallgatok. Nem akarok papolni, de mint mindig, most is belefutottam hasonló történetbe. - Én éppen fordítva gondoltam. Hogy mennyire boldogabbak lettek volna, ha nem vagyok. Beteges voltam emberként és sokszor gondoltam arra, hogy talán jobb lenne, ha nem is vagyok. De… végül is itt vagyok. Sosem tudni, melyik kívánság a tökéletes. – nézek rá. Számomra nem jelent gyengeséget mindezt elmondani. Aki annak tartja, annak valóban nem nőtt be a feje lágya véleményem szerint. Nem bírom ki, muszáj felnevetnem, mert bár gondolatolvasó nem vagyok, az érzelmek egyértelműek. Visszafojtom rövid idő után. - De most itt vagy. A szabály ellenére. Nem hiszem, hogy egyben az utolsó is. – a vége némileg kérdőre változik, annyira biztos nem vagyok benne. A szavaira nem is én válaszolok, pontosabban reagálok, hanem a farkasom. Közelebb lép hozzá és megszaglássza, majd lefekszik mellé, fejét a mellső lábaira helyezi. - Nem szokásom továbbadni azt, amit hallok másoktól. – aztán sóhajtok egyet. – Furcsa, amit hallok tőled, mert látnod kellene. Idővel biztosan menni fog. A farkasodra nyugodtan támaszodhatsz. Láthatóan a javadat akarja. – nem véletlen használom ezt a kifejezést. Az érdeklődő farokdobolásra elégedetten mormog farkasom vissza. A hidegre adott válaszára felnevetek. - Nekem a forróság nem elviselhető. Franciaországban kifejezetten megsültem. Mondjuk, itt is, hogy fel kell venni a kabátot meg a pulóvert. Átkarolom a térdem, úgy nézek előre a vízre. - Nem tudom, mi érdekel. Sport, zene, tánc, tudomány, múzeum, kultúra, kocsik, természet… - és abbahagyom a sorolást, rábízva, mit is ad meg válasznak. A farkasára sandítok. Verekedés? - Vakharc? Nem semmi. Annak nagyon kevesen vannak jó művelői. Hidd el, nem hagyná, hogy megüssék, megüssenek. Előbb támadja le a másikat. De idővel majd megteheted, ahogy egyre jobban haladsz előre az összeszokásban. A kérdésére nagyot nevetek. - Nem tudom eldönteni, melyik igenre lennél morcosabb: ha azt mondom, hogy a beharapód küldött, vagy az, hogy agyturkász vagyok. – csendben figyelem egy rövid ideig. - Nem azért kérdezgetek ennyit, mert agyturkász vagyok…. de nem is azért, mert ahogy te mondod, rád küldtek… Szeretek kérdezni, beszélgetni, szerintem ez sokkal előrébb visz bármit is, mint a farokméregetés, mások alázása, megvezetése. Ha zavar, abbahagyom, vagy el is mehetek, ha szeretnéd. Persze, előbb lekísérnélek a stégről. Nem szeretném, ha a vízbe esnél. És talán lehet, hogy már keresnek is.
- Ez a megfogalmazás tetszik, és hozzánk jobban is illik. Egykor én jártam, de akkor hagytam fel eme szokásommal, mikor az ég elvette tőlem azokat, akiket a legjobban szerettem. Azóta nem hiszek istenben, és pláne nem vagyok hajlandó szeretni. Épp ezért bosszant, hogy a farkasom és én ilyen téren nem fújunk egy követ. - Úgy hiszem, hogy többnyire értem, mit akar, bár amikor elszalad a paci érzelmileg, akkor nem szokott éppenséggel finomkodni. Olykor megkérem, hogy nyugodjon meg egy kicsit, és mintha hallgatna rám, de még korai lenne messzemenő következtetéseket levonnom. Hallgatom a szavait, de sokat nem tudok érdemben hozzátenni, azt viszont nagyon is tudom, hogy milyen érzés, ha azt kívánjuk, bár ne is lennénk. Ezt azonban már nem mondom ki, csak elgondolkodom a szavain. Hisz ki tudja, lehet, hogy rögös úton bár, de afelé haladok, ahol vágynék lenni, de éppen az ellenkezője is igaz lehet. Sose tudhatjuk. - Én sem hiszem, sosem voltam jó a szabálykövetésben, és bár ő engedelmesebb, de a bezártság neki sem tesz jót. Nem tudom, mit fogok ezért kapni Ethantól, talán jól jöhet, hogy semmi bajom nem esett, eddig legalábbis, fogalmam sincs, mindenesetre erre most még nem gondolok, majd eljön az a perc is. Farkasom szórakozottan közelít, kíváncsi, még inkább játékos, mintsem komoly, a fekvő hím elé pattan, tovább lelkendezve a jelenlétének, majd mint feneke az égbe, mellső mancsai lenn, közé dugva a fejét illeszti orrát a híméhez, már ha az hagyja, és utána már rohan is el. Simogat a kedélyessége, ha ő nem volna, talán elvesznék a saját mocskomban. - Én megfagynék kabát és pulóver nélkül, de hát, máshonnan jöttünk, érthető. Csak bólogatok, persze, nem hagyná, épp ez a baj, azt nem kockáztatnám, hogy átváltozzak nagy nyilvánosság előtt, érzéseim szerint a halálos ítéletemet írnám alá vele. Így is bennem van a félsz, hogy valaha ki fog még úgy robbanni belőlem, az első alkalommal az lett a büntetésem, hogy Ethan kikaparta a szemeim, a másodiknál meg akartam enni a nővéremet. Szép kilátások. Nem a legnyerőbb dolog kölyöknek lenni. - Ha majd nem fog előbújni váratlanul, szerintem visszatérek ehhez az elfoglaltsághoz is, de ez még nagyon-nagyon sok idő. Pontosan nem tudom, de akárhányszor szó esik róla, sokkolóan hosszú időszaknak tűnik, és inkább nem akarom tudni, hány évben, netán évtizedben lehetne ezt mérni. - Egyiknek sem örülnék, mert mindkét esetben úgy érezném, át vagyok verve. Húzom el a szám, noha tudom, egyedül nem lenne szabad kinn mászkálnom, és valahol jogos lenne, hogy a nyakamra küld valakit, de akkor is zavarna. Ha meg agyturkász lenne, egyből világosabbá válna, hogy miért beszélek ennyit. - Nem zavar, csak nem értem, mármint, hogy miért nyílok meg ilyen könnyen, nem szokásom. Ha valami böki a csőröm, akkor az ez. Egyébként, hozzám aztán nincs mit méregetni, farkam nincs, de sejtem, hogyan érted, és hát… úgy sem vagyok épp számottevő jelenség. Majd legyek, egyszer sokára, de most még csak egy porszem vagyok. Mások megvezetése, hm, azt hiszem, nem fogom bemutatni drága Atyámnak, de nem is kell olyan messze menni, én is szeretem lépre csalni az embereket, csak most épp túlságosan sebzett vagyok hozzá. Lelkileg. - Ettől még ideje lenne visszamennem. Az halálosan ciki lenne, ha Ethan jönne utánam megkeresni, inkább nem kockáztatnám…
- Igen. – meleg mosollyal válaszolok. Nem zavar, ha nem látja. A mosolyt kihallani a szavakból. Azt hiszem, szerencsém volt a farkasommal ilyen téren. Szinte megrészegültem nyargaltam folyton, nem tudva betelni a mozgás szabadságával és örömével. És a farkasom is ezt akarta. Nem fulladtam, nem estem össze, s nem éreztem végre magam gyengének. A kezeimre nézek, s bár nem az a test már, emlékszem a sárga barnaságára az emberi létem végén. Nagy levegőt veszek és engedem ki a végén. - De már van, hogy hallgat rád. Ez nagyon jó. – bíztatom. – Mint ahogy te is figyelsz rá. Értetlenül tekintek rá némán egy időre. - Nem értettem sosem, milyen rossz szokás ennyire elzárni valakit. A ti dolgotok, de nem egészséges dolog ennyire eltiltani valakit. Minél többet vagy a külvilágban, annál hamarabb megtanulod kezelni a farkasod és figyelni egymásra. – felelem egyszerűen. A bennem lévő Biisha érdeklődéssel nézi, ahogy a kölyök közeledik hozzá, majd ahogy összeér az orrunk. Ahogy eliramodik Aleesha farkasa, felugrik farkasom és utána szaladva játszani kezdünk, figyelve a kölyökre, ne essen baja, és élvezze is a játékot, a figyelmességet, mert arra mindenkinek, de a kölyköknek különösen nagy igénye van. - Csak akkor lesz sok idő, ha ezt bebeszéled magadnak. – felelem határozottan. – Mitől félsz? Azt, hogy mikor álltok erre készen, azt csakis te és a farkasod tudja eldönteni és kezelni. És eléggé tanulékony. – bújócskáznak, játékosan egymás torkának, fülének esnek, Biisha farkasénem néha finom taslival a földre borítja, úgy játszanak tovább, de mindezt tele törődéssel, teszi. - Senkinek sem vagyok a kéme. Viszont igen, agyturkász vagyok, és nem, nem a szakmai ártalom beszél belőlem. A csoportom képességéből fakad, hogy szeretek másokkal így foglalkozni. – tekintek rá. – Ráhangolódok a másikra. Csendben maradok szavai másik felére egy időre. - Ezt te is tudod, hogy nem igaz. Egyrészt nem a nagyság és híresség tesz valakit valakivé. Minél feljebb vagy, annál nagyobbat buksz. Másrészt… ezen az érzeten csak te tudsz változtatni, hogy kicsi vagy és semmit sem érsz. – újabb csend. – Valaha én is értéktelennek éreztem magam, aki inkább a szemetesbe való. – felelem halkan. - Rendben. Visszakísérlek, ameddig szeretnéd. – bár legszívesebben hazáig, hogy aztán megnézzem magamnak a jómadarat. De nem teszem. A mellettem lévő miatt. Nem tudom megmagyarázni az érzést, de ezt tartom helyesnek. Felállok és a kezemet nyújtom felé, hogy ugyanúgy jöjjünk le a stégről, mint ahogyan ide érkeztünk. - Örülök, hogy összefutottunk. Farkasénem abbahagyja a játékot, és a kölyköt az orrával bökve, elindítja, jelezvén, hogy vége a játéknak, ideje menniük.
- Nem is hagyná, hogy ne figyeljek rá. Hiába, ilyen szempontból nagyon is hasonlít rám, én is mindig kiköveteltem magamnak a figyelmet, nem csoda, hogy ő is, elsősorban az enyémet, s közvetlenül utána a mocsáriét, hisz rajongásig imádja a teremtőjét. Nem mondom, hogy ezzel ki vagyok békülve, de lenyelem a békát, aztán majd alakul. - Persze, csak hát nem tud mindig ott lenni, és bébicsőszt sem nagyon van lehetősége a nyakunkba akasztani. Azt már tudom, hogy több hozzánk hasonló is van a városban, de a falka dologról még nem volt szerencsém hallani, így hát gőzöm sincs róla, hogy bizony bőven lenne hol helyünk, ha Ethan rávenné magát, hogy bevezessen minket abba a világba. Bundásom önfeledt játékba kezd az idősebb hímmel, ez tök jó, mert legalább lefoglalja magát, és addig sem kifelé kémlel, kíváncsiskodik, hogy esetleg lenne-e értelme kiszöknie bőröm alól. - Tényleg? Mármint… van aki tök hamar megtanulja az ilyesmit? Mondjuk, azoknak biztos nem két kölyökkel foglalkozik egyszerre a Teremtőjük. Állapítom meg némi keserű színezettel a hangomban, ez szerintem míg élek, zavarni fog, bármilyen lélek is a nővérem, sosem fogom túltenni magam azon, hogy Ethannak nem voltam elég egyedül. Legalább pár évet meghagyhatott volna csak nekem. - Csoport? Milyen csoport? Anonim farkassegítők csoportja? Tudom ám, hogy nagyon gyenge volt, de nem bírtam kihagyni, én a magam részéről jót szórakozok a feltételezésen, pedig valahol nagyon is igaz rájuk, de ezt aligha fogom megtudni valaha. Agyturkász, remek, istenem, mennyiszer küldtek dilidokihoz, míg kicsi voltam, de soha nem derítette ki egyik sem, hogy miért nem látok, vagy ha kapizsgálták is, az már meghaladta a képességüket, hogy megoldják. Zsuzsannának és Péternek aztán gond nélkül sikerült. - Én… nem akarok erről beszélni. Nyögöm ki végül, mert nem tudok erre mit mondani, én próbáltam, most is adtam esélyt Ethannek, nem mondhatja senki, hogy nem, erre jött Anica, és porrá zúzta ama tévképzetemet, hogy számítok, érek valamit, ám ehelyett ismét csak a sárba lökött vele, a keserűség már marja is a torkomat. - Köszönöm. Ha már ismerősek lesznek az illatok, nem lesz gond. Mosolyodom el nagy nehezen, kezébe teszem a kezem, és olyan kellemesnek érzem, Ethant is szeretem érinteni, sőt, senki mást nem szeretek jobban, ami azt illeti, de ez máshogy esik jól, valahogy a lelkem virágzik ki tőle inkább. - Én is örülök, és köszönök szépen mindent! Remélem, még találkozunk! A farkasom lesunyja a füleit, majd felcsillan a szeme, még egyszer pofán nyalja a nála sokkalta erősebb farkast, és elrohan, én pedig pontosan ott köszönök el Bastiantól, ahol összefutottunk, onnan már könnyedén visszatalálok, készen arra, hogy Atyám lekap a tíz körmömről, vagy ami még rosszabb, arra, hogy tudomást sem fog venni rólam.
//Köszönöm szépen! Nagyon élveztem! Mirának meg kész lelki wellness volt a dolog! *.* //
- Az nem baj. Minden gyerek igényli a figyelmet. – mosolygok rá biztatón. Komolyan tekintek rá. Ha nem tud senkit sem, akkor… megvakarom az orrom nyergét. Szeretek nyitott szemmel és lélekkel létezni. Talán éppen ezért nem értek bizonyos szabályokat, mert nem akarom megérteni. - Egy bébicsőszötök már van. – tekintek rá. Biztos vagyok benne, hogy össze fogunk akadni, jók a megérzéseim. - Ez nem csak ettől függ. Tőled is,- ~ a farkasodtól is, aki… - figyelek rá egy pillanatra én is. – kezelhető és bízik benned. ~ - Ennél több nem is kell. És bár a nevelés, tanítás az ő dolga, engem is megtalálsz. – naív nem vagyok, de ha valóban nem jó, ami történt, azt kezelni kell, segíteni szükséges. - Bizonyára figyelembe vette, hogy nem egyedül vagy. Gondolhattam volna, még fiatal. Felnevetek, a hajamba túrok. Nem most fogok nekiállni ezt fejtegetni. - Akár úgy is mondhatjuk. Csendben van, hallgat. Érzem, hogy nem fogja kimondani, de akarom hagyni, hogy ő tegye meg az elutasítást. - Én… pedig nem bántódtam meg ezért. Majd elmondod akkor és ott, akinek úgy érzed, el akarod mondani. – felelem továbbra is halkan. Megfogom a kezét, és a másikkal közrefogom. Szeretném, ha érezné, vele vagyok. - Rendben. Örömmel tettem, jó volt elbeszélgetni veled, jól éreztem magam. Biztos vagyok benne, hogy fogunk. Szia! Finoman ráteszem farkasmancsom a kölyök fejére búcsúzóul, hogy megnyalta farkasképem. Csak akkor megyek tovább az utamra, ha látom, teljesen eltűnik a látómezőmből. Tudni akarom, merre megy, és az illatát már tudom. Ha baj lesz, tudom, merre menjek.
//Nagyon szépen köszönöm, ennek pedig külön örülök! //
Ezt a területet választom, eléggé elszeparált helyen van, kevesen járnak erre, bár szívem szerint nem ide beszéltem volna meg a találkozót, hanem máshová, ám nem hagyhatom el a várost, ezért a kölyköm kénytelen ide jönni. A környéken van, azaz Anchorage-ben, és lehet, nem láttuk egymást már 100 éve, azért ez nem azt jelenti, hogy néhanapján nem értekeztünk, és nem is azt, hogy ne lennék rá kíváncsi. Még mindig előttem van az arca, amikor Tibetben magára hagytam pár napra, majd elé álltam, ő pedig nem tudta hová tenni, hogyan lehet ugyanaz a farkas akit megismert, de egészen más test előre. Mulatságos volt, bár én is így álltam volna, ha ezt velem játsszák el. Tudtam, hogy nehezen fogja viselni az ott töltött éveket, és mégis azt akartam, hogy maradjon, mindezt azért, hogy megtanulja azokat a fogásokat, amikre szüksége lehet. A szerzetesi élet nem csak a mosolygásról, meditálásról szól, vagy a néha előadott bölcsességekről, hanem egészen másról. Azt is csodáltam, hogy Rhyd addig kibírta, ameddig, de jót tett neki, tudom, hogy jót, még ha esetleg utált is érte. Kevés kölykömről mondható el, hogy ilyen hosszú ideig mellettem lett volna, mint ő, és ennek nem az átharapása volt az oka, hiszen nagyon hamar megszokta az új farkasát, ami ezerszer jobban illeszkedett az ő világába, az ő egyéniségéhez, mint a másik. Az oka konkrétan az volt, hogy olyasmit láttam benne, amit más kölykömben nem, és meg akartam neki mutatni, hogy mire lehet képes akkor, ha azt is tökélyre fejleszti, amit egyébiránt magától sosem próbált volna ki. Megtette, és akkor tudtam, teljes mértékben készen áll arra, hogy tovább menjen, a maga ura legyen, kerüljön bármilyen helyzetbe is, meg fogja tudni oldani. Helyet foglalok az egyik stég kellős közepén, ráérek, már mindent elintéztem amit el kellett, már csak az van hátra, hogy beszéljek a fiammal.
Rhydian Winter
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 316
◯ HSZ : 120
◯ IC REAG : 110
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : a képem bal felén van egy heg
Még időben fejezek be egy billentyűcserét ahhoz, hogy mindenképpen odaérjek a találkozómra. Igazság szerint izgatott vagyok valamennyire, hiszen mégiscsak egy évszázada már annak, hogy elváltak útjaink és én eljöttem Ázsiából. Tartottuk a kapcsolatot, ha nem is minden egyes nap írtunk egymásnak hosszasan, és a telefon feltalálásával sem szaporodtak az értekezéseink számottevően, de ettől függetlenül elmondhatjuk, hogy folyamatos kapcsolatban maradtunk és most is abban vagyunk. Marcus teljesen megváltoztatta az életemet, a farkas létemet és nem csak azért, mert új bestiát, egy igazi társat kaptam tőle. Nagyon hamar megértettük egymást és jól kijöttünk, később pedig a jó viszony egyre szorosabbá vált. Apám, teremtőm és tanítóm ő, akinek minden tekintetben hálával tartozom. Ha annak idején nem ajándékoz meg a mostani bundásommal, nem tudom mi lett volna a sorsom, de gyanítom nem sokáig gazdagíthattam volna az élők sorát. A műtőből kiléve közlöm a hírt a hozzátartozókkal, miszerint minden a legnagyobb rendben ment a műtét alatt. Ez persze még nem jelenti azt, hogy fel is épül, hiszen minden műtétnek megvan a maga kockázata, de jó esély van arra, hogy a páciens a saját lábain távozhat a kórházból. Még megírom a jelentést, kiadom az utasításokat a műszakváltásnak és utána az öltözőbe megyek, hogy megszabaduljak a kék kórházi viselettől. Autóba ülök és Fairbanks felé veszem az irányt. Kicsit jobban a gázpedálra taposok, de még így is azt mondhatom, hogy viszonylag óvatosan vezetek. Életeket mentek, így érthetően nem én akarok az a személy lenni, aki balesetet okoz. Mikor a kikötőhöz érek, leparkolok, pajzsom csak félig van felhúzva, energiáim az ismerős hímet keresik és ha az ő pajzs nincs teljesen fent, akkor hamarosan meg is érzem őt. Farkasom tisztelettel és lelkesen köszönti a teremtőjét, én pedig széles mosollyal a képemen megyek a külsőre idegen férfi irányába. Mégis tudom, hogy ő az. - Elmondhatatlanul örülök annak, hogy látlak. – szólítom meg hallótávolságon belülre érve és meg is ölelem a másik férfit. - Megint másképp festesz. – elengedem és végignézek rajta, még mindig vigyorogva a viszontlátás örömétől. Emlékszem milyen megdöbbentő volt, amikor számomra első alkalommal cserélt külsőt és nem avatott be előre. Most már nem ér meglepetésként, habár eléggé lenyűgöző így is a dolog. Leülök mellé és kíváncsian várom a szavait. Tudom, hogy oka van a találkozásnak, de azt is, hogyha nem akarja elárulni a miértjét, akkor nem is fogja. De azért remélem, hogy fogja.
Ugyan megéltem jó pár száz évet, és mégis képes vagyok arra, hogy izgatottá váljak, ezt pedig ne is rejtsem azelőtt, akire várok. Sok minden történt, ami nem telefontéma, sem e-mail-en közlendő, csakis szóban, egymás között. Azt még nem tudom, mit fog szólni ahhoz, hogy ismét más alakot öltöttem, viszont előnye, hogy már nem érheti teljesen váratlanul. Érdekel, mennyit fejlődött, hol tart jelenleg, és tudom, hogy nem leszek csalódott. A vizet nézem, kissé haragos, és mégis megalkuvó, mint mi, akik már tudjuk azt, hogy nem csak az erő dominál, néhanapján vissza és hátrébb kell lépnünk, hogy megértsük a miérteket, választ kapjunk olyan kérdésekre, amelyekre csak úgy sosem lelnénk. Nem hiszem, hogy ez az idősebbek privilégiuma, vannak olyan fiataljaink, akik hamar és gyorsan fejlődnek ahhoz, hogy eljussanak erre a szintre, persze azért az el kell ismernem, valóban ritka, ha valamelyik farkas ezt idejekorán megtapasztalja. Rhyd ilyen, hiszen az az ütem, ahogyan fejlődött és tanult, azzal az elején még engem is meglepett, bár ezt nem kötöttem az orrára. Muszáj volt kicsit visszafogni, hogy az az alap amin szinte átszáguldott, az olyan biztos legyen, hogy soha semmi és senki ne tudja lerombolni. Magától értetődően használta a képességeit, olyan érzékkel nyúlt hozzájuk, ahogy egy utódom sem annak idején, és ezt nem magyarázza az sem, hogy átharapott kölyökről volt szó, nem friss farkasról. Tudok róla, hogy a környékre jön, Anchorage-be, ezért kértem, hogy találkozzunk, van néhány dolog, amit meg kell beszélnünk, de legfőképp szeretném látni végre. Fel sem kell állnom, hogy érezzem a közeledtét, amivel mosolyt csal az arcomra, egészen másfélét, mint amit eddig tőlem bárki is láthatott, bestiám azonnal az üdvözlésére indul. Ő az egyetlen, akinél még akkor sem fordulok meg, mikor a hátam mögé kerül, pedig az ilyesmit nem szeretem, sőt, nem is tűröm el senkitől, és mire megölel, már széles vigyor terül el a képemen. -Kölcsönös az érzés, Megemberesedtél. Ülve ölelem vissza, tovább vigyorogva, és tudom, hogy megjegyzést fog tenni, hiszen nem így látott utoljára. Sajnálom, ez egy ilyen játék, és nekem így kell játszanom. -Éles szemek, ez már a második azóta, mióta utoljára találkoztunk. Mindig oda megyek, ahol szükség van rám, ez pedig... elkerülhetetlen része annak, hogy megtegyem. Bővebben nem fejtem ki, már érti és tudja, mi hogyan zajlik, miért változtatom a külsőmet, és azt is, hogy egyelőre -legjobb tudomásom szerint- véglegesen nem tudok meghalni, maximum vegetálni akkor, ha éppen a szellemvilágban rekedek, és nem hívnak. Megvárom, míg leül, kívülálló annyit lát, hogy két férfi egymás mellett ücsörög és a víz felé tekint, azaz unalmas elfoglaltság. A továbbiakat mentálisan üzenem felé, a pajzsom nyitva marad annyira, amennyire szükséges. ~Még nem tudom, miért vagyok itt Rhyd, a válasz várat magára, de már egy éve, hogy a hívás megtörtént. Görögországot olyan alibivel hagytam ott, mintha azt mondtam volna, Afrikába megyek síelő tehetségeket felkutatni. Alaszkában súlyemelők... remélem, legalább páran befutnak. Igaz, hogy most legalább a közelemben van, és talán többet találkozhatunk, de ez nem azt jelenti, hogy akár megkövetelném, vagy elvárnám. Látni szerettem volna, mivé lett a fiam, mert azt sem tartom kizártnak, hogy esetleg utoljára találkozunk, ahogyan azt sem, hogy minden jól alakul. ~A várost nem hagyhatom el, ne kérdezd miért, nem mehetek kívül a határokon. Mi készül, még nm tudom, de jóra nem számítok. Akarom, hogy tudd, ha esetleg valami balul sül el, ne aggódj, ha a szellemeink úgy akarják, visszatérek... bár az ősi föld... itt még nem haltam meg fizikai testben, tehát nem tudom, hogy mit hoz a jövő, Rhyd. Ahol kezdődött, talán ott ér véget minden, hogy ismét elkezdődjön. Elméletileg nem tervezem, hogy végleg feladom a földi pályafutásomat, bár mindenre fel kell készülnöm, és csak remélni tudom, hogy az első teendőnk az összefogás, az összetartás, amit jelenleg nem mondhatunk el a Testvérekkel, miszerint így lenne teljes mellszéllességgel. Vagy együtt halunk, vagy együtt oldjuk meg, mi előttünk áll, ránk vár, másképp elhullunk. ~Mesélj, hogy érzed magad? ne csak az öreged pofázzon már, még kiszáradok.
Kezdőlap
// 
//
//
