- Nem félek… Már egy jó ideje kiölték belőlem. * Vontam meg a vállaim és most még magamhoz mérten túlságosan is őszinte voltam. Igen, pár éve… abban a bizonyos két napban kiöltek belőlem, még ha nem is emlékszem rá teljesen minden mozzanatára. Egy dolog van, ami képes félelmet kelteni bennem, az álmaim… az a káosz és azoknak a napoknak különböző képei, amiből még mindig nem tudom, hogy mi igaz vagy mi nem. A csúnya képeket elterelgettem magamtól és a vidámságom, jó kedvem tovaszállt velük együtt. Még mindig képesek voltak mélyen a hangulatomba ivódni, pedig minden áldott éjjel megküzdők vele. * - Ha nem így gondolnám nem mondtam volna. * Vontam meg a vállaim, hisz ez egyértelmű. Mért mondanék olyat amit nem úgy gondolok? Ez nem az én asztalom, meg hagyom másoknak a hazudozás és a szemfényvesztés gondos munkáját. Nekem nincs szükségem rá, hisz egy olyan embernek minek, akit egyáltalán nem érdekelnek mások? Arra, hogy befogta nem szóltam, nem reagáltam. Minek? Én kértem, hát akkor meg evidens, hogy megteszi. Bár meg kell hagyni, hogy túl könnyen ment. De lássuk be, nem volt nekem semmi bajom a kezes-lábasokkal csak nem épp voltak sosem kedvemre.* - Nem hiszti… ez attól sokkal több. De köszi… * Bólintottam és a kacsintására csak egy halvány mosolyt engedtem meg felé. Persze örültem én neki, de ez kevés volt arra, hogy korábbi csipkelődő hangulatom visszatérjen, és valami velőset válaszoljak. Ahogy kinyitotta az ablakot, már fel is kaptam a kabátom és sejtettem, hogy ez már az indulás így vissza sem ültem. Bár tény, hogy én abban reménykedtem, hogy beadja a derekát és elmegyünk táncolni. * - Ha kívánkoznál, már rég nem lennék itt. * Tisztáztam vele a dolgot, hisz csak hülyeségnek jegyeztem meg. Ha akkor a kocsmában észrevettem volna, hogy úgy néz rám, mint a legtöbb férfi, már tuti, hogy ott hagytam volna, de ha még nem is, akkor sem jöttem volna vele egy ilyen kihalt környékre. Nem igazán kell ösztönözni, megyek én magamtól is, még ha nem is tetszik, hogy kint hideg van. Na de erről ennyit, a reményem szertefoszlott, ahogy meghallottam a szavait. Oké, eddig sem volt egy kedves figura… sőt.. de ez azért nagyon hirtelen váltás volt és még indokolatlan is. Így pár pillanatig csak meglepetten pislogtam rá, de aztán összekaptam magam. * - Nem tudom, hogy most mi ütött beléd, mikor egy rossz szavam sem volt. De attól nem kell félned, hogy rád akaszkodok, vagy nem találnék valakit aki „rázza a hátsóját”. * Húztam el a számat gúnyosan.* - Nem fogom telesírni a párnám miattad… a nem viszont látásra Bunkókám. * S eleget téve a kérésének már ott sem voltam. Pff.. csak tudnám mi a frász ütött belé egyik pillanatról a másikra. De mindegy, nem is érdekel. Miért érdekeljen? Csak egy kölyök… S némán pufogva mentem fel az útig, ahol az első taxit leintve már ott sem voltam. Megbántott, pedig azt nehéz elérni. Ezek után meg már a Halállal sem táncoltam volna szívesen, szóval irány vissza a hotel. Na így kell elcseszni egy jól induló estét…
//Sajnálom, hogy zárás kértem, nem hittem, hogy ennyire hirtelen váltásba megy át a karid miatta. De már régóta húztuk ezt az egy estét. Köszönöm a játékot, és ha gondolod, majd később indíthatunk egy újat. //
Összevont szemöldökkel bámulom a lány arcát, és próbálok valamit leolvasni róla, ami talán segíthet megértetni velem mi lehet a baj. - Azért majd a közeljövőben, ha sikerül valamilyen szinten "barátságot" kötnünk, akkor örülnék neki, ha mindent nem is, de valamicskét elmesélnél abból, mi történ akkor. Már nem egy utalást tettél rá, és kezdek kifejezetten kíváncsi lenni az esetre - valamiért érzem, mi lehet a gond, de inkább nem kezdek el kérdezősködni, biztos vagyok benne, hogy vagy a fejemhez vágná, hogy semmi közöm hozzá, vagy elküldene melegebb éghajlatra. A továbbiakban igyekszek inkább csendben maradni, de a megjegyzésemet a nemrég produkált megmozdulásaira kénytelen voltam megtenni. Tudjátok, mint egy gőgös kisgyerek. Mellesleg ami a szívemen az a számon. Soha nem voltam a finomkodások embere. - Nem ütött belém semmi. Csak nincs túl jó kedvem - még szép, hogy nincs, mikor minden percben azért kell küzdenem, hogy visszatartsam azt a szemét dögöt, aki második énemben vagyok. A farkast, aki teljesen ki van éhezve arra, hogy előugorjon főleg akkor, mikor emlegetem. Többször is érzem, ahogy kelletlen remegés fut végig a testemen, és olykor úgy kell magamra parancsolnom, hogy ne hagyjam őt előtérbe kerülni, mert akkor tuti, hogy nagy bajok fognak történni. Nekem sincs ínyemre, hogy egyik pillanatról a másikra úgy beszélek szegény lánnyal, mintha egy idegesítő testvér lenne, de sajnálom, ez vagyok én. Halk sóhaj hagyja el a szám, ahogy végignézek rajta. - Nem félek, és bocs... - én magam se tudom, miért kérek bocsánatot csak így szimplán anélkül, hogy kifejteném, miért is. Felvont szemöldökkel figyelem az előttem elsuhanó alakját. - Viszlát, Hisztis - a helyzet ellenére is elvigyorodok. Istenem, hány embertől váltam már el így. Egyik percben még mindig oké, a következőben pedig megy a veszekedés. Miután Elionore távozik, a zárat visszateszem a helyére úgy, mint ahogy a tulaja itt hagyta, és már itt se vagyok.
to: Evelyn
Hey :DD Nem amiatt lett hirtelen morcos. Ilyen természet UPD.: Ne haragudj, ha emiatt rossz érzetet keltettem benned! Elliot tényleg ilyen
Végre újra elviselhetőbb napközben az időjárás, még ha az éjszakák hidegek továbbra is. Ennek örömére - nem a hideg éjszakákéra, annak átvészelésére más módszereim vannak - vettem ma fel újfent az edzőcipőimet és a zsír új ruhámat - nem, nem Caleb pénzén vettem, bár megérdemelte volna, hogy vele fizettetem ki, tekintve, hogy még az előzőt ő szedte szét és eddig egyik ruhát sem "vette vissza", amit tönkre tett. Oké, nem mondom, hogy bánom, mert megérte... Szóval vissza a futáshoz. Oda indulok, ráérősen gumizva fel szőke tincseimet, miközben magam mögött tudom a hotelt. Bejáratát alig elhagyva sietős léptekre leszek figyelmes. Ezek a léptek mögülem, a Holiday Inn felől érkeznek, aprók, sokan vannak és egy bizonyos kis farkashoz tartoznak, kinek energiái szinte sikoltanak, hogy várjam meg, míg felém nyargalászik! Az én farkasom meg persze minden idegszálával azon van, hogy a lehető legtávolabb kerüljön bolyhoskától - mégsem futok el. Helyette fapofát öltve, halovány mosollyal fordulok a kislány felé, aki egyenest hozzám trappol és levegőért kapkodva torpan meg mellettem, feltekintve rám hatalmas, hálás tekintettel, amiért megvártam. - Emi néni... - hadarja, majd nagy levegőőő és - Emi néni, hova mégy? - Kérdő tekintete olyan ártatlannak tetszik, hogy már önmagában gyanús az egész. - A kikötőbe. Futni. De neked nem Duncannel lenne a helyed? - vonom fel a szemöldököm kérdőn, talán kissé számon kérőn is, mire szégyellősen lesüti pilláit és egyik lábáról a másikra billen, majd gondol egyet és a kezemre fog apró kis kezével, hogy teszek egy zavart, őszintén meglepett lépést hátrébb. De nem enged el. - Ő most nem ér rá. - felel dacosan, sietősen témát is váltva - Veled mehetek? Léécci! - Úgy tekint rám, fel tudnám képelni érte. A húgom nézett mindig így rám kislány korunkban, ha akart valamit. Erről a szőkeségről egyébként is tisztán levehető, hogy vaj van a füle mögött és nem hiányzott egy kolonc a nyakamba, aki elrontja a napomat még Duncan lecseszése is. De mi van, ha tényleg dolga van, a gyerek meg megszökött a szobából? Nem lenne jobb, ha valaki figyelne rá? Ehh... vagy főbe lövöm magam, vagy őt fogom előbb és aztán magamat... nem, az túl egyszerű lenne és könyörületes számára. Hüm, biztos élvezetesen tudna sikítani a fájdalomtól... Lepillantok rá, valamit már vartyog közben a kacsákról a kikötőben lelkesen, noha felét sem értem. Az agyam azon kattog, mennyire könnyű lenne eltörni a nyakát és azon, hogy nem tehetem mindezt meg, akármennyire is egyszerűnek tűnik. Bazd meg, Duncan! Bazd meg te is, meg ez a kis pióca is! - Apád jön egyel. - szusszanok megfeszülő állkapoccsal, majd sietős léptekre biztatom - ha már a futásomból úgysem lesz semmi mára - így jutunk el idővel a kikötőkig...
... ahol elvileg Caleb már várt - engem legalábbis, mert úgy volt, hogy együtt élvezzük ki kicsit az időjárást (is, egymás társaságán túl). Tekintetem őt kereste, széles vállait, alakját nem volt nehéz kiszúrnom. - Gyere! - szóltam a mellettem baktató lánykának, akinek épp most kellett persze kiszúrnia a kacsákat és ezt egy "Ott vannak!" harci kiáltás keretében tudtomra is adta, majd sietősen indult meg a kikötő láncos korlátja felé, a tojásrakó dögök irányába. - Bele fogsz esni. - szólok utána, bár inkább hangzik "Én szóltam előre."-féle ironizálásnak, mintsem leszidásnak, figyelmeztetésnek. Nem vagyok az anyja, a fenébe is! Fél szemem azért rajta tartom, miközben Caleb is kiszúrt talán. Intek felé, ezzel együtt "megkocogtatom" elméjét, reménykedve benne, hogy nem ütközök pajzsába. ~ Azt hiszem, van egy kis probléma a futásunkat illetően... ~ üzenem neki. Érezhetően rettentően "fel vagyok dobva" a dologtól.
Nos, leszoktam a piálásról. Már ami a depresszív, ész nélküli alkoholizálást illeti. Az utóbbi napokban már a létezés is könnyebb volt, tekintve, hogy úgy látszott Hart és én kezdünk újra zöld ágra vergődni. Sőt... voltaképpen már lassan úgy tűnt, mintha azok a borús napok sosem léteztek volna. Könnyű zápor vagy annyi sem... Már a hege sem virított az arcomon... A mai nap pedig gyorsan eltelt... Már késő délutánra fordult a lázasan izzó nap, miközben én a kikötő felé haladtam, könnyed, lezser léptekkel. Olykor megjárattam egy-egy izmomat, megrecsegtettem nyakam porcait, mígnem el nem értem a stégeket, a fából tákolt várakozó padokat. Halk szusszanással jeleztem érkezésem, noha rajtam kívül az ég világon senki se volt itt. Még egy fél-aszott, partra szart hal sem... Már megint késik... És a nagyobb baj az, hogy meg is teheti... Na de mindegy. Egyik lábamat feldobtam a legközelebbi kiálló fatönkre, hogy kicsit megnyújtóztassam magam. Elvégre futni készülünk, vagy mi... Mondjuk ehhez a mutatványhoz nem öltöztem túl. Egy sima fekete trikót, és egy hosszú, szürkés sport nadrágot vettem fel, fekete sportcipővel. Egyelőre még egy cipzáros, szintén fekete pulóver is befigyelt, de azt fel tett szándékom volt idővel ledobni magamról. Még kulacs is volt nálam, amit a nyújtás idejéig magam mellé dobtam, majd rántottam is fel, hogy jól esően meghúzzam. Aztán vártam... és vártam... Mert, hogy Ems még mindig nem érkezett meg, pedig már tíz perce itt szobrozok. ja, nem... nem vagyok türelmetlen, egyébként is jól esik egy kis magány, és némi friss levegő. Újabbat kortyoltam, kisétálva a stég elejéig, közel a vízhez. Pillantásom messzire elvetült, végig a folyó felszínén söpört át, elmerengve a távolban cikázó fényeken, melyek a víz tükréről verődtek vissza. A szél csupán enyhén lengett körbe, kivételesen nem verte nagy dobra létezését. Mélyet lélegeztem, majd még egyet, kezeimet zsebembe vágva, míg a kulacsomat ismét magam mellé tettem. Talán ekkortájt éreztem meg a távolból megelevenedő illatot, és annak gazdájának közeledtét. Sok más szag is belefutott az orromba, de jelenleg nem igazán foglalkoztam velük. Féloldalasan fordultam vissza, vállaim fölött pillantva hátra, Hártra... Arcomra finom, halovány mosoly szaladt fel, ahogy végül ellöktem magam a stégtől, és elindultam a nőstény felé, még időben felrúgva tenyeremig a kulacsomat. Mintha nem lenne egyedül... noha egyelőre nem láttam kivel érkezett, és ha hangja nem csendül fel elmémbe, még legalább egy percig homályban, öntudatlanságban szenvednék. Nos... bár szenvednék még! Ugyanis szavai tudatosulását követően tekintetem az ismeretlen szag irányába villant, és akkor... na és akkor megláttam a szöszke, apró... izét... kölyköt. ~ Csak szívatsz remélem... ~ morrant fel hangom, ahogy még jó pár méter távolságban voltam tőle, és azt hiszem egy pillanatra meg is torpantam. Egyik szemöldököm felfutott homlokomra, majd ezúttal egy nagyobb sóhaj kíséretében indultam meg Ems felé, fejemet kissé lejjebb hajtva. Az utat néztem, néha-néha felpillantva a másikra, egészen addig, amíg elé nem értem. - Hoztál magadnak tamagocsit? - bal szám sarka vigyorba váltott, ahogy egyik kezemmel arca mentén hajába túrtam, és vontam magamhoz egy rövid, ámbár finom csók erejéig. - Most komolyan... ugye nem... - habár eközben már apró talpak verték fel az út porát, egyenesen felénk darálva. - ...ugye nem jön velünk? - már csak suttogtam, reszelős hangon, fél pillantással a minipincsit figyelve, ahogy kicsiny kis lábai egymást követve ütődtek egymásnak, de ettől eltekintve is szakadatlanul trappoltak felénk... Igen.. még mindig felénk. Egyet hátra is léptem, miként megérkezett, nagy villanó őzike szemekkel pislogva rám, talán kérdőn, talán félőn, de mindenképp érdeklődön. Hátam íve sietősen egyenesedett ki, mint az acél, olyan keményen, némileg meg is hőköltem. Tekintetem Hartra siklott, ezzel együtt még hátrább szegtem fejemet, majd újra az aprólékot fürkésztem. ~ Mi... Mi ez a bigyó? ~ kérdeztem darabosan, és mertem remélni, hogy nem azzal fog előállni, hogy egy gyerek, mert azt én is kurvára látom... Sokkal inkább érdekelt, hogy mit keres itt, és miért van Ems-el.
Pillantásom csupán olykor-olykor vetült a kisfarkas felé, sokkal inkább lekötötte a közeledő hím látványa. Tekintetemmel végigkövettem minden egyes mozdulatát, míg oda nem ért hozzám. - Azt a hanyag, féloldalas hátrafordulást, azt az üdének tetsző, őszinte mosolyt, könnyed, talán még sietősnek is nevezhető lépteit... És képes voltam mindezt az idillt idő előtt lerombolni egyetlen kósza gondolattal, melyet felé szórtam el, talán figyelmeztetésnek is szánva titkon. ~ Bár úgy lenne... Valaki nagyon utálhat engem ma odafent. ~ Üzentem vissza, épp csak szemeimet nem forgatva kínomban, melyen valamelyest enyhített közelsége. Nem is ellenkeztem simító érintése ellen - hülye lettem volna - ahogy a csókot is viszonoztam, belevigyorogva kérdése hallatán, ezzel együtt eltolva játékosan magamtól. - Scemo! - fejcsóválok felé sandítva. Fagyosan kék pillantásom talán sosem csillogott még oly elevenen, mint azokban a pillanatokban, percekben - melyek nekem óráknak tűntek, hisz az idő is lelassul köröttünk, ha egy légtérben tartózkodunk - amikor rá tekintettem. Ezúttal ő volt az, aki telibe rombolta a pillanatot egyetlen kérdéssel. Jól kezdődik... - Nem szándékoztam magunkkal vinni, de... - Caleb reakciója több, mint vicces volt, de nevetésre nem maradt időm, a kislány ugyanis a nadrágom szárát ítélte meg legbiztonságosabb pontnak Calebbel szemben ha tudná, mennyire nem akadályozza meg az semmiben... és abba kapaszkodva torpant meg. Abban a pillanatban, ahogy a kicsi ujjak markolását megéreztem, egyenesedett ki az én hátam is és fagytam le pár pillanat erejéig. Anne mindeközben némileg félve, félig-meddig fedezékemből szemlélte a hímet. Előbb szemmagasságban, majd feljebb... még feljebb... méég feljebb. Ahogy egyre feljebb emelte fejecskéjét úgy nyíltak szemei is tágabbra, s talán még a szája is elnyílt végül kissé csodálkozón. Ekkora embert is ritkán lát, az biztos. ~ Bigyóka hét éves nősténykezdemény, vércsoportja AB pozitív, vérvonala meg az apjáé, aki jobban is figyelhetne a gyerekére. Mellesleg szerintem a legújabb hobbija, hogy a sírig követni fog, hálából, amiért visszatettem a levágott ujját. ~ A végére azért felmorrantam halkan, gondolatban csupán. Főleg, mert Anne mutatóujja előbb Caleb homlokának közepét, majd az enyémet célozta be. Aztán vissza... végül, mint aki nem jut dűlőre, nyilván jobbnak látja egyszerűen rákérdezni: - A bácsival barátok vagytok? ... Vagy a fiúúd? - vigyorodik el csibészesen, én nekem meg megint nem hagy időt arra ez a sátánfajzat, hogy tisztességesen kiröhögjem magam azon, milyen lazán lebácsizta Calebet. - Máris kapom a hidegzuhanyt. Ilyen gyerekes megfogalmazásban még nem igazán volt alkalmam megízlelni az "együtt levést". - Oolyasmi. - hagyom rá inkább, mire felbátorodik, nyilván olyan alapon, hogy ha én ismerem, rossz ember nem lehet (haha) és kisasszézik mögülem, hogy felpillantson Calebre. Ha így folytatja, kitörik a nyaka. A nagy bemutatkozáshoz azért még gyűjteni kell kicsit az erőt, de mind a kislány, mind a farkasa kíváncsi - ez utóbbi kis szőrzsák farokcsóválva szaladgálja körbe tisztes távolságból a hímét.
Az a baj, hogy ezek szerint nem csak őt utálják odafenn, hanem vele együtt engem is. Ugyanis az, hogy egy kölyök... egy gyerek-kölyök társaságát kell elviselnem bizonyos ideig, az képes alapjaimban megrengetni. Annyira idegen tőlem, annyira... Hát most komolyan. Mi ez? Kaja... játékszer... Egy kis akármicsoda, egy fekély... Még bele is borzongok mindjárt! Mindenesetre igyekeztem Ems-el foglalkozni, és azzal, hogy végre együtt lehetünk, még akkor is ha van egy rózsaszín utánfutónk is hangos zajjal megáldva. Talán kicsit bele is vesztem volna a nősténybe, kiélvezve minden elmúló másodpercet a közelében, ha trappoló, apró lábacskák nem fékeztek le volna közvetlen mellettünk. Jobban mondva Ems mellett. Arra már reagálni se voltam hajlandó, ahogy belemarkolt kicsiny ujjaival a nadrág szélébe, és félő ámbár érdeklődő pillantással méregetett. Kedvem lett volna fintorogni, ám annyira nem tudtam kezelni a helyzetet, hogy csak elképedt pofával bámultam le a kislányra, olykor vissza-vissza pillantva Hartra. ~ Szóval.. Bigyó rád tapadt. Remek... Ezek szerint tényleg velünk jön. Melyik barom az apja, hogy csak így magára hagyta? ~ hangom nem volt túl vidám, sokkal inkább érces, és komor. Nem számítottam erre, így csak egy mély lélegzettel adóztam a ténynek, aztán újra levezettem sötét íriszeimet a kölyökre, aki ezúttal már ide-oda csóválta apró ujjacskáját, majd szóra nyitotta csöppnyi száját. Jaj ne... inkább kussolj... Felvontam a szemöldököm a nyers rákérdezésre, és még kijjebb is húztam magam. Ems válaszán azért kénytelen voltam elmosolyodni, röpke másodpercre felemelve rá tekintetemet, majd újra vissza a gyerekre. Ő pedig előbújt a biztos "védőfal" mögül, és egy-két lépést megtéve felém, újra arcomig emelte csillanó lélektükreit. Állkapcsom megfeszült, valahogy nem tudtam vele azonosulni. Sem azzal, ahogy méregetett, sem azzal, ahogy közeledni próbált. Végül még egyet lépett, majd megemelte felém egyik kezét. ~ Most... ez mit akar? ~ kérdeztem értetlenül Harttól, miközben a miniujjak belekapaszkodtak a pulóverem aljába, és rángatni kezdte. - Szia! Az én nevem Anne és... és téged hogy híívnak? - nézett rám még mindig azokkal a nagy szemekkel, bennük érdeklődő, kíváncsiságtól duzzadó fénnyel. Még mindig nem tudtam reagálni, azt se tudom, hogy kell beszélni egy ilyen akármivel. - Apukám azt mondta, hogy ilyenkor... - kezdett bele egészen kislányosan, már-már édesen az okfejtésre, miután nem válaszoltam neki azon nyomban. - Jó-jó, hééé... Caaaleb. Caleb. A nevem... - vágtam végül közbe, mielőtt tovább csipog. Így is már a hideg futkos tőle a hátamon. Felkuncogott, két kis kezét szája elé szorítva, pár lépést botorkálva hátra felé. - Fogsz velem kacsácskákat, Caleb bácsi? - pajkos, huncut mosolyra húzta ajkait, és már fordult is meg, hogy a folyó széléhez rohanjon, nagy sebbel-lobbal. - Most... de... ne már! Én nem is mondtam igent! - pillantottam át Ems-re suttogva, szinte már fennakadva magyarázva neki. - Menjek oda? Oda, hozzá? - ráncoltam meg homlokomat, egészen idétlenül rángatva szemöldökeimet. Nem elég, hogy le lettem bácsizva, de még kacsázzak is... Nem tudom minek néz... óriás Teddy macinak?! Végül egy induló sóhaj kíséretében csak megmozdultam, vállam fölött még visszanézve Ems-re. - Te is gyere, Emi néni... - röhögtem fel, fejemet megrázva, vissza emelve tekintetem Anne felé. Mellé érve, egy ideig csak álltam, miközben ő guggolva hadonászott a vízbe, tapicskolta, fröcskölte, szólongatta a kacsákat. Aztán tenyere nadrágom szárába mart, és ismét rángatni kezdte. - Ne csak álljáál! - förmedt rám játékosan, én meg csak kamilláztam... De aztán megint elterelődött a figyelme egy kisebb időre... - Jaj az a kacsa ooolyan széép, látod?! Ugye te is látod? - nem, nem látom... nem is érdekel... inkább csak, a remélhetőleg, időközben hozzánk érkező Hartra pillantottam, újfent. ~ Csináljál már valamit. Hoool kell kivenni belőle az elemet?! ~ arcom szórakozott volt, de még mindig nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel, és csak abban bíztam, hogy Ems most már megoldja, vagy csinál valamit, vagy legalább azt elmondja, hogy én mi a faszomat csináljak...
Meredten, talán kissé segélykérően tekintek a páromra, mikor Anne veszélyesen gázol bele a személyes terembe, szinte fesztelenül kapaszkodva meg a nadrágomban. Fantasztikus... ~ Felőlem itt is hagyhatjuk, csak kötözzük ki, mert még meglép innét is... ~ jegyzem meg, hogy a kérdésére kissé felhorkanva feleljek: ~ Duncané. Oké, hogy én javasoltam neki antidepresszánst a hülyeségére, de nem ilyesmire gondoltam... ~ Kétlem amúgy, hogy ezért harapta volna be a lánykát, de kétségtelenül jobb bőrben van, mióta mellette van. Ha meglátom Amy-t, a fülénél fogva fogom visszarángatni mellé, komolyan mondom. És nem, ne kérdezze senki, mióta törődök én másokkal. Duncanről van szó. Nem sokan mondhatják el magukról, hogy ilyesmit megtennék értük. Talán még ő sincs tisztában vele. Addig jó. Ahogy pedig Anne elhagyta fedezékét, azaz engem, némileg megkönnyebbülten szusszantam. Caleb nyaka körül azonban láthatóan egyre csak szorult a hurok. ~ Honnét tudjam?! Nem vagyok az anyja! Hála istennek...~ morrantam felé némileg feszülten. Ha ennyire számon akarja kérni, ne nekem üzengessen, hanem Bigyókának. Oké, azért a következő jelenet esetlenül aranyosnak is nevezhető, ami elém tárul a kedvessel, meg a felsőjét rángató hét évessel. Az egésznek a tetején pedig ott az az idétlenül rózsaszín, becéző kifejezés. Kacsácskákat... te jó ég! Ha az én kölyköm lenne, most vágnám állon, hogy beszéljen rendesen vagy tényleg itt hagyom. - Ne rám nézz, még mindig nem én neveltem! - Fejcsóválok lemondóan, kissé talán el is mosolyodva, mikor kérdő pillantással tekint felém. Arra, hogy odamenjen-e, a kislány felé sandítok, elnézve őt, kissé talán oldalt is billentett fejjel. - Most hogy mondod... talán ez az utolsó alkalom, hogy leléceljünk anélkül, hogy követni tudna. - sandítok Caleb felé, mintegy kérdőn, hogy akkor a kacsákra bízzuk e a dadus szerepét... mire a hím megadóan lépdel a kis hölgy felé. Hát mi ez már?! Most legyek féltékeny, de komolyan? A reakció annyira meglepett, hogy a nénizést is elfelejtettem lereagálni egészen egyszerűen. Megadóan engedtem lejjebb a vállaim és sétáltam a hím mellé, onnét figyelve a vízben pacsálót. A kérdezésére kedvem lett volna felkacagni. ~ Te akartál ide jönni, most oldd is meg! ~ hárítok, noha - ha feltételezéseim nem csalnak - kettőnk közül nekem volt csupán gyerekszobám, de... engem sosem érdekeltek a kacsák, ahogy rémlik. A húgom volt minden ilyen cukorrózsaszínhercegnős istennyiláért oda. ~ Vélhetően arra vágyik, hogy leguggolj mellé és te is csapdost a vizet. Vagy fogj neki egy kacsát, oda meg vissza lenne örömében! ~ jegyzem meg szemtelenül mosolyodva el, incselegve a másikkal. Ha eleget tesz valamelyiknek is, ha nem, én magam csendesen pillantok körbe a kikötőben... és meglelem azt az utcai árust, aki a turisták pénzét kicsalni hivatottan árul popcorntól kezdve a hot-dogon át mindenfélét. Akárhogy is tett Caleb, megkérem, hogy figyeljen a kölyökre, ha már itt ragadtunk vele, én magam pedig némi kenyeret igyekszem beszerezni az előbb említett pasastól. Nehezen fogja fel, hogy nem nekem különc az ízlésem, hanem a kacsáknak kell a cucc, de csak sikerül felfognia végül, anélkül, hogy elpattanna egy ér is az agyamban - képletesen szólva persze. Emberek... Visszatérve szórakozottan dobok át pár kenyér-falatot a kettős feje felett a vízben. A kacsák persze, amint az várható volt, lecsapnak rá. Milyen könnyű prédák lennének most... Ezen gondolatomból Anne rángat ki, amikor felém fordulva kér a kenyérből, mondván, ő is akar ilyet. Én meg nem fosztom meg a lehetőségtől. Ha Caleb felém tekintene, nem tudom megállni a kelletlen, szemtelen kérdést. - Na mi az? Te is kérsz?
Már előre láttam, hogy olyan jót fogunk futni, hogy semennyit. Ahogyan azt is, hogy ez a miniveszedelem nem fog mellőlünk tágítani. Nem repestem még csak a gondolattól sem, de ameddig Ems nem vakarja le rólunk, marhára nem tudok mit csinálni. Egyébként is... már attól boldogabbnak érzem magma, hogy ő itt van, egy ilyen kis... Bigyó már csak részletkérdés... Az pedig, hogy mindennek fejében a kölyök Duncan-é... már nem is érdekelt. Mit is várhattam volna? Mindegy... Agyament farkasok... Ellenben, ettől még marhára nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, és ahogy elnéztem Ems sem állt ezen dolgok magaslatán, szóval patt helyzet. Méghozzá egy hétéves részéről. Gyönyörű... Összemorzsolni nem lehet, mert nem... Duncan-é, szóval jobb, ha az ingereimet elteszem jó mélyre. Elküldeni sem küldhetem el, mert megint csak ugyanazért... Szóval, vagy rámorgok, vagy fejet hajtok a kérésnek, miszerint kacsázzunk. Ekkora faszságot... - Azt hiszem, addig vagyok nyugodt, amíg valóban nem te nevelted. - vigyorodtam el sunyin, elég kétértelműre fogalmazva a szavaimat. Egyrészt mert: elképzelni se tudnám őt anyaként, nem az a típus. Másrészt pedig régen bajban lennék ,ha az ő neveltetése lenne... Vagy kiakarna belezni az aprólék, vagy csak engem használna sakk tábla készítéshez... Egyik se tetszene, hiába vagyok félig mazochista... És persze, ha ő nevelné, akkor nekem is lenne hozzá közöm, ami meg végképp betenné a kulcsot, azt hiszem... Igazából már elindultam, mikor a lelécelést kezdte pedzegetni. Ahh, mekkora farok vagyok, hát miért is nem a másik irányba indultam el? Mindegy... mert azt hiszem meghajoltam ez előtt az energizer baba előtt, és kacsázom vele. Legalábbis nézem - mert annyira kurvára érdekel... -, aztán majd még elválik... ~ Imádom, hogy ilyen segítőkész vagy! ~ és még fel is nevettem, noha igazán halkan, mert mindeközben megérkeztem a tapicskoló szösszenethez. Nagyot sóhajtottam, homlokomat jobb tenyerembe döntve. ~ Fogjon neki a halál! ~ hörrentem fel, és még meg is hőköltem a gondolat során. Erre meg itt hagy... Tényleg agyon rágom, ha egyszer hazaérünk, és végre kettesben leszünk. Mondjuk... elég gáz, hogy nem tudok mit kezdeni egy gyerekkel... de ha egyszer így van? Életemben nem voltam kölykök közelében, leszámítva a gyerek korom azon részét, amikor még ember voltam. De most őszintén: akkor se tudtam velük azonosulni. Valahogy ezt kikódolták belőlem... - Caleb bácsi, Caleb bácsi! Gyere már! Eeez olyan jó!- és megint a gatyámat rángatta, még hozzá kacarászva... Komolyan, mindjárt megfogom aztán berúgom a folyóba, de úgy ívesen! Vajon észrevenné bárki is? Persze elmaradhatatlanul körbepillantottam, ekkor láttam meg Hart alakját a kajás standnál. Nem igazán tudtam hova tenni, hogy éppen mit csinál ott, de talán addig jobb. Végül, inkább megadtam magam a rángató ujjacskák sorozatának, és félig térdre ereszkedtem a csöppség mellett. Hajam közé túrtam kelletlenül, ahogy a kacsákat szemlélve elborzadtam még a gondolattól is, hogy egy gyerekkel bámulom őket. - Hooolnap is... - ám szavai bennrekedtek, ahogy a fejünk fölött átrepülő kenyérdarabkákra lett figyelmes. Elcsodálkozva nézte, majd kapta hátra fejét, felvezetve kéklő, kissé morcos pillantását Hart lábain át egészen arcáig. A kérdés pedig úgy tűnt örök homály marad - hál' égnek! -, mert már a kenyérért nyúlkált, majd amint kapott belőle, azonnal dobálgatta is be a madaraknak. Szusszantam egyet, mély lélegzetet véve, majd én is hátrapillantottam a kedvesre. Kérdésére egy halovány grimaszt öltöttem, ráncolva homlokomat, majd elvigyorodtam, egészen szélesen. - Attól mentsem meg minden ami él és mozog! - és már álltam is volna két lábra, mikor Anne fogta magát, és elkapva a hozzá közelebb eső karomat belemászott az ölembe félig-meddig. És aztán rövid zárlat, egy laza: "Error... error... error..." támaszd a gépezetbe. Totál lefagytam... Két karomat elemeltem tőle, majd kicsiny hátára tapasztottam két-két ujjamat, hogy menten lelökjem magamról, ám akkor helyezkedni kezdett, én pedig vontam is vissza mindkét kezemet. ~ Szívi... Basszus, szedd le! Most! Különben esküszöm, hogy bevágom a folyóba! ~ nem szűköltem, egyszerűen csak... ne másszon már az ölembe mert... kurvára ne! Nem bánthatom, tudom én, úgyhogy Emsnek is, Duncannek és nekem is jobb lesz, ha a nőstény megszabadít tőle, de marha gyorsan... Éreztem az apró szív sűrű dobogását, ahogy hátát mellkasomhoz hajtva viháncolt, rúgkapált. A maga nemében egész aranyos is lehetett, kár ,hogy én ezt marhára nem tudtam értékelni...
Felciccenek fejcsóválva, prüszkölős megnyilvánulással. Még az ötlet is rossz, sőt, egyenesen abszurd, hogy én gyereket neveljek. Főleg nem Duncanét! Hát hova nem gondol ez a kerge hím... A fejemben felcsendülő "kedves" szavak, Caleb nevetése hallatán akaratlanul is mosoly szökik ajkaim szegletébe, ahogy a fura kettős felé tekintek. ~ Neked bármikor, kedves! ~ Szélesedik ki mosolyom halovány vigyorrá, mikor elkapom pillantását fagyosan kék szemeimmel. Ritkán becézzük egymást - hála az égnek -, nem is áll igazán jól nekünk, ami azt illeti, de olykor jó ezzel húzni a másikat, vagy egészen egyszerűen kifejezni a nyilvánvalót: az enyém vagy, hozzám tartozol. A kis magánakcióm az árussal sikeresen zajlik le és lám, a kellő hatást is sikerül elérnem vele: Anne még időben elhallgat, félbe hagyva egy olyan mondatot, amiről sejthető, hogy eleve halva született ötletet hordoz magában. Ha húsz évvel idősebb lenne, már a vízben kötött volna ki - jó esetben nem törött nyakkal - egy hasonló megnyilvánulásért, noha soha az életben nem vallanám be senkinek, főleg nem Calebnek, hogy mennyire féltékeny is tudok lenni, ha igazán fontosnak, közel állónak érzek magamhoz valakit. Bár azt hiszem, a múltkor talán kapott belőle egy kis ízelítőt. Még jó, hogy a Castorral tett kis kirándulásom észhez térített... Megjegyzésén fejcsóválok nevetősen és odaadom az egész szelet kenyeret inkább Anne-nek, aki hol a saját szájába juttat egy falatot, hol a kacsáknak. - Ugyan, ki látná most? Rajtam kívül persze. - Folytatnám játékos cukkolását a hímnek, ám ekkor a kislány egyetlen mozdulatával belé s ezzel együtt belém is fojtja a szót. Kérése zökkent ki, a válaszommal együtt közelebb is lépek a kettőshöz. ~ Lehet azt kellene, legalább megedződne kicsit... ~ Láthatóan el van kényeztetve a kislány, de hát mit is vártam volna mást egy szeretet (és nőhiányos) beharapótól e téren? Szavaimmal ellentétben nemes egyszerűséggel karon ragadom és letessékelem a kedves öléből a kisasszonyt, hogy leguggolva vele szemközt, fagyos tekintetemet az ő pillantásába mélyesszem metszőn, komolyan. - Megengedtem, hogy elgyere velem és nem zavartalak vissza a hotelba apádhoz, de ami sok az sok! Nem ülhetsz csak úgy Caleb bácsi ölébe és ölelgetheted, meg hasonlók! - De m-miért? - szalad ki az őszinte és lássuk be jogos kérdés szipogva a kislány részéről. Azt nem az én tisztem közölni, hogy azért, mert nem mindenki akarná vissza adni az apjának az első adandó alkalommal, ha vadidegeneket környékez meg ezzel a bújós viselkedésével, szóval muszáj valami válasszal előállnom. Ami pedig beugrik, az több, mint röhej. - Mert erre ott van Duncan! Calebnek az ölébe az ő kölyke ül majd. - magyarázom, ezzel együtt már kapja is a gondolatot a kedves: "Eszedbe ne jusson..." - De... - kezdené visszarohanva Calebhez, ám ezúttal kissé erősebben fogok rá vállára, megállásra késztetve és magam felé fordítva újra. Ahelyett, hogy megszólalhatnék, csak néma pislogásra futja, ugyanis a kislány hangos bőgésben tör ki. Nem zokog, nem sír... bőg, szabályosan ordítva mellé, hogy milyen igazságtalanság ez és Caleb biztos nem szereti - ha tudná... - engem meg most épp utál. Az érzés kölcsönös, ugyanis ahogy ott guggolok, lefagyva a képembe ordító kislánnyal szemközt, érzem, hogy egyre több járókelő tekintete akad meg rajtunk. ~ Azt hiszem, nyugodtan megmerítheted... ~ szusszanok, gondolatban üzenve a páromnak, lehunyva egy pillanatra szemhéjaimat, mielőtt olyat teszek, amit tényleg megbánok. Erre még a bódés is beszól, hogy "Ne kínozzák már azt a szegény gyereket, inkább vegyék meg neki, amit akar." Az egy: mi köze hozzá? Ad kettő: Miért pofázik bele, mikor fogalma sincs róla, miről van szó? Merne csak még követelőzni is Anne... És három: Tisztában van ez vele egyáltalán, mit jelent a kínzás? Tekintetem úgy villan felé, sárgás cirkalmakkal egy pillanat erejéig, mintha terveim közt szerepelne, hogy menten bepillantást nyerhet a dologba.
Nem nagyon érdekelt, hogy ki látna, vagy ki nem... Egyszerűen annyira természetellenesnek éreztem, hogy én kenyereket dobálgassak holmi szárnyasoknak. Már az is idegen volt, hogy mindezt egy kislány mellett kellene végeznem, nem hogy valóban megtegyem. Persze Ems szavaira azért elmosolyodtam, melyek csak elmémbe zendültek fel. Szívesen bevágnám a kölyköt a folyóba, hagy érezze a törődést... De tényleg nem tehetem, és talán van még bennem annyi emberi érzésféle foszlány, hogy egy gyereket nem feltétlen bántanék, csak úgy. Vagy franc tudja. Mindenesetre egyelőre hozzáérni se nagyon akartam, nem mert félnék, hova gondolunk! Egyszerűen csak ne... nem és kész. Szerencsémre nem kellett sokáig noszogatni a páromat, és egyhamar ki is vakarta az ölemből Anne-t. Halk sóhajjal adóztam a percnek, ami megszabadított tőle, és persze Emsnek is. Pillantásom követte a mozdulatokat, ahogy maga felé fordította az aprólékot, és szinte már anyai gondossággal kezdett hozzá beszélni. Rémisztő... Mindenesetre betudtam annak, hogy doki, és nyilván vannak esetek, amikor erősebb empátiát gyakorol mások felé. Valójában még így is imádtam... Az a helyzet, hogy mindenhogy imádtam, úgy ahogy volt. Ez is elég rémisztő lehetne... De már nem az. Kár volna egy percig is ezen agonizálnom, hiszen mióta kibékültünk, rájöttem: nincs jobb dolog az életemben nála. Kicsit mozgolódni kezdtem, míg végül két lábra egyenesedtem, mely során térdkalácsom több helyen megreccsent. Bizonyára sokáig voltam a féltérdelő pozícióba... Már épp kezdtem volna ledobni a görcsös láncaimat, amikor Ems ajkairól legördült az az egyetlen szó, amit soha életembe nem akartam volna hallani... Az én kölyköm... Miafasz?! Ezen pedig mit sem segített az ezt követő gondolatsor, miszerint: eszembe se jusson. Néhány pillanatig döbbenten pislogtam életem nőjére, azt hiszem ez volt az a másodperc, amikor sikerült valóban, fizikálisan is lefagynom. Ha pedig Anne nem kezd el úgy bömbölni, mint egy nyúzott macska, azt hiszem még sokáig nem tértem volna magamhoz. Így azonban hirtelen visszatérve a valóságba, megráztam fejemet, majd tekintetemet levezettem a hisztibe forduló csöppségre. - Elég groteszk látvány... Ezek mindig ilyen csúnyák ilyenkor? - vágtam egy kellemetlen fintort, ahogy az egyre torzuló, vörösödő arcocskát néztem. Az már fel se tűnt, hogy ezernyi szempár vetült ránk, innen-onnan hőzöngő hangok, és mondatok támadtak felénk. Egy ideig... Aztán valóban megelégeltem a dolgot, a rinyát, és minden egyebet. Ems szavai pedig már csak finom olajként cseperegtek a tűzre. Tenyeremet végig húztam arcomon, majd egy mély lélegzetvételt követően felkaptam a kölyköt a tarkójánál fogva markolva meg kicsit felsőjét, majd azzal a lendülettel felemeltem őt a földről, egyenesen magammal szembe fordítva. - Na elég lesz! - hörrentem rá erőteljesen, és hirtelen, mellyel egyidejűleg a visongó bőgés is abbamaradt. Arca döbbentté vált, kicsiny szájának szélei remegni kezdtek, tekintete pedig elkerekedett, könnyben ázott, mely lecsordult pirosra mart pofiján. - Meg volt a hiszti, meg volt a nyavajgást, most pedig ha tovább folytatod, mész a kacsácskák mellé úszkálni a faszomba, te minihuligán! - hangom érdes volt, vonásaim pedig keményebbé váltak, ahogy homlokomat kezdtem ráncolni. De végre csend volt. Csupán Anne szipogása, és kapkodó lélegzete törte meg a némaságot. Azt hiszem egy kicsit maga is ledermedt. Lábacskáit felhúzta, majd néhány másodpercet követően karjai megadón, kérőn nyúltak nyakam felé. - Nem sírok már Caleb bácsi. Sajnálom! - nyehegte, miközben továbbra is bánatos arccal nyújtózott felém. Értetlenül néztem vissza rá, majd végül megadva magam vállamhoz emeltem, közelebb. Ő pedig azonnal fojtón kapaszkodott belém, mint egy kis majom. Igazból nem tartottam, csak néha a tenyerem ütődött ziháló hátához, ahogy hozzám tapadt, mint valami ragacs. Lemondó sóhajjal fordultam Ems felé. - Most... ugye le lehet majd szedni? - suttogtam, bár nem értem miért. Eleinte kételkedő volt sötét tekintetem, majd szórakozottan csillant egyet, ajkaim pedig vigyorba torkolltak. - Emi néni! Emi néni! - kapta fel hirtelen a kis fejét, és kanyarodott egyet rajtam - még mindig engem nézve kapaszkodónak -, Hart felé fordulva, kapkodva saját szavait. Ez a gyerek rosszabb, mint egy búgócsiga... - Ha nem sírok többet, akkor játszol velem? Ugye játszol? Lééécci! - immáron a szeretett nőm felé kapálózott két kézzel, én pedig még időben kapcsolva fogtam meg végre apró testét, mielőtt homlok egyenest benyalja az aszfaltot. Készségesen, sőt mi több! Együttműködőn toltam Ems felé a gyereket, hogy vegye csak át, és szakadjon már le rólam. - Te vagy a soros, Édes. - kacagtam fel szemtelenül, és amennyiben kivakarta a kezemből Anne-t, úgy még át is ráztam magam, mintha csak valami koszt akarnék lepergetni magamról. Végül elpillantottam a kettősről, párat lépve előre, a folyó mentén, remélve, hogy követni fognak, és nem itt fogunk állni estig. Vállam mögött hátra vetettem tekintetemet, ezzel is jelezve, hogy arra várok, hogy Ems meginduljon. ~ Ha sétálunk, talán nem pofázik annyit... ~ gondoltam én, aztán faszom tudja... Nem értek én a kölykökhöz.
Ha Anne nem bőgne, egyenesen a képembe ordítva, akkor észlelném a kedves pillanatnyi lefagyását. S ha észlelném, valószínűleg közölném, hogy halva született minden ilyen próbálkozás, vagy legalábbis nem mellettem, akkor inkább keressen egy másik nőstényt, ha "atyai örömökre" vágyik. Bár esélyesebb, hogy én magam is kővé dermedtem volna a kimondott szavak súlya alatt, hiába szépítek mellé gondolatban. Szerencsére továbblépünk úgy fest ezen a meredek "problémán" - reményeim szerint végérvényesen eltemetve hat(van) láb mélyre - és Caleb egyetlen jól irányzott mozdulattal fojtja a lánykába a szót, hogy csak megszeppenten pislog felé, lógva a karjában, mint valami rongybaba. Ahogy hozzá bújik az apró leányka a jól megtermett hímhez, az valami szürreálisan édes, csöpögős képet mutat. Bár szerintem inkább bizarr. Még a hideg is végigfut a hátamon. Most majd tiszta kislány illata lesz a kedvesnek! Na nehogy már... - Úgy nézek én ki szerinted, mint valami gyereknevelési szótár?! - Kerekednek el szemeim Caleb kérdésére, hangom hasonlóan fojtott, halk - ámbár jóvalta hitetlenkedőbb. Nem tudom, mégis minek néz! Azt a minimális empátiát, amit magamba erőszakoltam az évszázadok alatt, valahonnét mélyről, a húgommal való kapcsolatomból hoztam magammal és franc se tudja miért, de ennél a kislánynál folyton folyvást előjön... ám meglepő dolgot fogok elárulni: ettől még nem leszek képzett óvónő, sem dadus, anya meg pláne nem! Azt hiszem, az ilyesféle dolgokat végérvényesen kiölte belőlem a farkas-lét. Erre van képe és a kezembe nyomja szinte a kislányillatú "szörnyeteget"... Játszani? Aha. Mi?! Játékot akar? Ámbár legyen. Leejtem a földre, lábaira helyezve, hogy egy finom intéssel indítsam meg menetirányba. ~ Jobb ötletem van. ~ Üzenem vissza csalfa éllel hangomban a kedves felé, hogy a kezünkbe csimpaszkodó Anne-re lepillantsak eztán. - Fogadjunk, hogy nem tudsz elfutni addig a piros vitorlás hajóig! - szóltam hozzá, szinte már meglepően kedves, mégis kétkedő éllel hangomban. - De el tudok! - erősködött a kislány tettre készen, mire én egy "Hiszem, ha látom."-mal feleltem, ő pedig nekiiramodott. G*ciség, vagy nem, jót derültem rajta, s közelebb húzódva Calebhez, csókot eszközöltem ki tőle, s ujjainkat összefonva irányoltam kettősünket az említett hajó felé. A kislány persze a győztesek diadalittas mosolyával várt bennünket ott... hogy ezt még párszor eljátsszuk a sétánk folyamán. Jót fog aludni este, mi pedig örömmel adózunk majd a szobáink gyerekmentes nyugalmának, ebben biztos vagyok...
- Nem néztem volna ki belőle, hogy ennyire érzelmes lenne, nő és gyerek. – Ez mondjuk igaz is, azt meg már nem kell tudni, hogy a legnagyobb okom az, hogy Balázs is vérfarkas és a miatt lepődtem meg leginkább azon, hogy gyerek lesz a képben rövidesen. Az, hogy emberrel kezdett nem nagydolog, elvégre Rose is ember volt, mikor beharaptam, és az előtt egy évig látogattam őt folyamatosan, ő beszélt én csendben maradtam és hallgattam őt. Persze, nem az volt a lényeg, amiről beszélt, első időkben csak egyvalami miatt mentem oda, a vágy amit ébresztett benne, csak később kezdtem rá odafigyelni, hogy van értelme annak amit mondd, és nem csak fecseg mint mások. A kapcsolatunk manapság is ilyen, ő beszél, én hallgatok, néha válaszolok. De én inkább tettekkel mondom el amit érzek, amit gondolok, nem szeretek feleslegesen beszélni. - Az én határaim, pont jó helyen vannak. – Válaszolom vissza neki, bár abban egyetértünk, ahány ember annyiféle szemlélet van. Azonban az én határaim igen csak ki vannak tolódva, nem csak mert, nem vagyok ember, hanem amiatt is, ahogyan ki lettem képezve, és amivé váltam az idők során. De, hogy konkrétan mennyivel tágabb, mint másnak az igen csak relatív dolog, mivel, mindenkinek máshol vannak a határai. Van akinek a határait szabályozzák az erkölcsei, az enyémeket nem, van néhány elvem amit nem hágok át, de ezen kívül nincs más. - Ha már az élet megtanított egy kemény leckére, azt a leckét öt terhesség után sem fogod elfelejteni, ebben biztos vagyok. – Ahogy én sem felejtem el Richard leckéit, azokat, amiket adott nekem, akármi is történik velem az életben. Se másokat, amiket megtanultam korábban, ami nem öl meg az megkeményít és szívósabbá tesz. azokat sosem fogjuk elfelejteni, mert szinte belénk égett a dolog. A következő szavaira, csak egy biccentés a válaszom. Nem vagyok fegyvertelen, van nálam egy desert eagle és két penge is egy-egy a csizmáim szárába belerejtve. Soem teszem ki a lábam fegyvertelenül a szobából, sőt az az igazság, hogy otthon is van nálam mindig valami fegyver, még akkor is ha csaj Rose és én vagyunk összezárva. Az ágyban is van fegyverem elrejtve, arra az esetre ha ott akarnának meglepni. Túl régóta vagyok benne a szakmában, hogy fegyvertelenül aludjak, és Richard leckéi is elég alaposak voltak ehhez. - Ezt most megindokolnád? Miből gondolod, hogy jófiú lennék, vagy azt, hogy több fegyverem is van, és ha csak a megszokás miatt mozgok így? – Kérdezek rá, íkváncsi vagyok arra mit fog nekem felelni, amúgy meg jó úton jár, valóban több minden van nálam, és az már nem az én művem, hogy ilyen genetikám van. Viszontsegít abban, hogy bárhova bekerüljek, ahol szükséges egy csinos pofázmány. Ha akarok, tudok egészen ártalmatlannak is tűnni, mintha tényleg csak egy srác lennék, aki a lányok miatt jár a konditerembe és nem amiatt, hogy edzésben legyen. - Nos, akkor mennyire avatott a bizalmába Balázs? – Ártatlannak tűnő kérdés ez, de ha valami olyat mondott neki Balázs és a csaj valóban olyan eszes, mint aminek tűnik, akkor biztosan sejteni fogja, hogy mire is gondolok pontosan, hogy nem az érdekel, hogy B.B. elmondta-e neki mit álmodott utoljára, vagy mik a legnagyobb félelmei. Tartom annyira okosnak Evelynt, hogy tudni fogja mire gondolok, ha tud is valamit rólunk, ha nem tud, akkor csak ártalmatlannak vagy maximum furcsának gondolhatja a kérdésemet, bár nem látok bele a fejébe. - Eli, nézd, én ismerem Balázst valamennyire, de nem hiszem, hogy olyan fickó lenne, aki elviseli és hagyja, hogy más hímek tanítgassák csak úgy az állapotos asszonykáját. – Nézek bele a nő szemeibe. – Hogy te, ehhez, hogyan is viszonyulsz, az a te dolgod, de hogy válaszoljak is, annál makacsabbnak és határozottabbnak gondollak, mintsem, hogy beállíthasson a konyhába és rád szóljon, süss- főzz, te meg tennéd angyali mosollyal, nem, te nem ilyennek tűnsz. – Én így gondolom, de lehet ő másképp látja magát, ízlések és pofonok, külső szemlélő, aki csak ritkán lát és az aki benne is van. De mind egy is, ebédről volt szó, én éhes vagyok, szóval, vissza nyúlok a dzsekimért, és mikor úgy gondolom elég messze van akkor, öltözködök is, hogy biztosan ne lássa a fegyveremet, még ha a tippje jó is, akkor se akarom, hogy maximálisan biztos legyen benne. A bejáratban várom meg, pontosabban odakint, a nyílt utcán már rágyújtok, és arra odafigyelek, hogy a füst ne rá menjen. - Gyros. – Bökök a cigis kezemmel az utcában álló gyrosos irányába, úgy fest egyre gondoltunk, hiszen ott mind a ketten egy-egy tálat veszünk magunknak, és mivel nincs ülőhely, sétára indulunk, végül a csónak kikötőben egy padon kötünk ki, én nem zavartatom magam kényelmesen ülök le, a dzsekim takarja a fegyverem, szóval nyugodtan bontom ki a kajám, és fogom meg a műanyag villát, hogy enni kezdjek.
A hozzászólást Jesse Northfolk összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 16, 2013 11:41 am-kor.
*Jesse szavaira ismét elnevetem magam és Tőlem nem újdonság alapjáratomon sokat nevetek és mosolygok, bár tény, hogy ezt ellehet rontani eléggé könnyen. De mindössze jelenleg a férfi meglátása volt az, ami szórakoztatott.* - Nem tévedtél... nem is az. De nincs kőbe vésve, hogy egy nőnek csak a hmmm... hogy is fogalmaztál? Érzelmes? Szóval az érzelmes pasik jönnek be. *Nyilván én máshogy fogalmaztam volna ezt meg, sőt, ami azt illeti a nyálgép meg a tutujgatós jobban a számra állt, de nem tudtam, hogy milyen a másik és úgy látszik, hogy ma kivételesen még csak véletlen sem akartam senkit sem megbántani. Nagy szám van, tény, de csipkelődésem olykor máskor sért. Nem tudtam, hogy most ez miért érdekel, de nem is számít. Röpke mondatából tudtam, hogy nem óhajt a határairól trécselni és hagytam is a dolgot... egyenlőre legalábbis.* - Ebben egyet kell értenem. * Bólintottam halványan de vonásaim megkeményedtek. Emlékezni akartam, tudni, hogy mi történt azokban a napokban, de a képek nem jöttek. Mintha nem is léteznének csak... kitaláltam volna. Pedig nem, a testem, mely szét volt kaszabolva a gyerekem mely alig élt párhónapot és annak a gyáva féregnek a "maradványa" volt no meg az érintés fóbiám mely azóta is kísér. De egyszer... egyszer emlékezni fogok. Legalábbis ezt mondták. De valóban akarom? Lényegtelen, úgy sem én fogom eldönteni. Az újabb kérdéseire még mindig kissé borús, dühös tekintettel fel rá ami hamar meglágyult és csak egy pillanat volt az egész, melyet gondolataim hoztak felszínre. Düh... mely ha egyszer beteljesedik pusztítani fog vagy engem fognak el tenni másvilágra.* - Egy szóval sem mondtam, hogy jó fiú vagy pont azt mondtam, hogy nem áll jól. Kidolgozott testalkat, a lányok zöme szemében bájos pofi... de Cicafiúnak túl csendes vagy, visszahúzódó és feltűnési viszketegséged nincs. Öltözéked többnyire olyan, mely bárhova beillik, mintha mindig elakarnál vegyülni és közben mégis kényelmes és szükség esetén mozgásteret enged. A mozgásod meg... a kettő nem zárja ki egymást. Az évek alatt meglehet szokni és természetessé válik. Ugyan ez vonatkozik a megfigyelésre is. Egy mezei ember nem szúrta volna ki, hogy hol tartom a fegyvereim. Egyetlen pillantást sem vetettem rájuk, nem voltam miattuk feszült, hogy az arcom eláruljon, mert nyilván nem dísznek hordom őket és nem kell látnom, hogy tudjam használni és nem is tartok Tőled. Mégis pontosan belőtted a számomra természetes mozgásomból. Erre csak az képes, aki maga is jártas. S ha így van, az nem jár fegyver nélkül... az meg, hogy több vagy egy. Mondtam, egyet feltételezni ostobaság volna a részemről, vagy ha így van a részedről, hogy arra támaszkodsz. Evidens, hogy több is van. Mint mondtad, az élet a legnagyobb tanító és többek között a naivitás az, melyet kiűz egy emberből. - Nyaltam meg az ajkaim, de eszembe jutott még valami - Ja és Jesse... azért mert eddig nem volt szükség arra, hogy megzavarjalak nem azt jelenti, hogy nem figyelek mikor itt vagyok. Egy üveg fegyver olajat sem adtam még el... de pontosan megtudom mondani, hogy hol tartjátok a készletet, melyik fegyverért melyik irányba forduljak és hol vannak a töltények. *Nah jó... magamhoz képest is túl sokat beszéltem egy szuszra szóval megittam a kávém utolsó pár kortyát is, csakhogy befogjam. Persze fejtegethettem volna még a témát, hisz van még pár dolog de a lényegeseket elmondtam és a kérdéseire választ adtam. Ha kihagytam valamit, bizonyára megismétli majd a kérdését. A figyelmen múlik minden és a reakció időn. A repertoárból pedig nem véletlen hagytam ki, hogy honnan tudok ennyi mindent. Valószínűleg ha kérdezné sem kapna egyenes és egyértelmű választ. De talán elegendő, hogy ne nézzen egy ostoba tyúknak. Ha meg nem, hát akkor a csillagokat is lehozhatom, akkor is annak fog tartani.* - Érdekes kérdés... de elméletileg a bizalom a kapcsolatok alapja. Gőzöm sincs, lévén, hogy ez az első komolyabbnak számító szóval bocsi, de csak a közhellyel élhetek. De nem szeretem ha a nyakamra nőnek. Ő van, én vagyok és csak akkor vagyunk mi ha éjjel átjön vagy épp itt összefutunk. Nem szokásom számon kérni, hogy mit csinál szabad idejében vagy mikor nem velem van. Az Ő élete... ha akar valamit mondani megtalál. De különösebben nem töri magát, hogy mindent megosszon. Mindenkinek vannak titkai még egy kapcsolaton belül is. Érzem, hogy neki is és titkol valamit, de nekem is van. * Vontam meg a vállaim. Most stresszeljek azon, hogy mit csinál? Mit bánom én, míg mellém fekszik le és nem érzem rajta más nő illatát és tőlem megy el. Az sem zavar, hogyha éjszaka közepén kell mennie. Ha menni kell, menni kell, pont. Nem én fogom beszabályozni a dolgokat, ha már Ő nem teszi. S igen, Balázs titkol valamit. Nem tudom mit, csak azt, hogy elég szép bélyeget tett a jelenére. De majd egyszer ha szeretné elmondja, egyszer kérdeztem, többször nem fogom.* - Nem ismerem a mértékeit, ezt Tőle kéne megkérdezned. Hogy mennyire azaz annyira...* Küldtem a hímhez, hisz erről gőzöm sem volt. Február végén jöttem a városba és még csak július van. Nem ismerem annyira, mondjuk a vicc az, hogy mégis a gyerekét várom. No mindegy, a szerencse megtalált és lesz még legalább 40 évünk megismerni egymást. Hacsak ki nem nyír valaki. Viszont a kis fejtegetésére tekintetemben düh látható, de ahogy befejezi már inkább szalad vigyor az ajkaimra, minthogy bosszankodjak.* - Sütök én... lángszóróval esetleg. Nah de viccet félretéve, ami nem is annyira vicc; Nem erőszak. Csak kérdeztem. Hidd el, hogy nem csak határozott de leleményes is vagyok. Van egy szép nagy erdő, kedvenc helyeim benne szóval megoldom a problémát nélkületek is. De majd megkérdezem, hogy mikor ér rá. A, azt ne felejtsd el, hogy egyetlen embertől nem lehet mindent megtanulni... szóval közel sem BB.-t akartam kijátszani. DE majd a kedvedért engedélyt kérek, hogy ugyan mégis mit szól hozzá... három példányban jó lesz BB. aláírásával vagy mellékeljem Apuci hozzá járulását is? * Forgattam meg a szemeim. Persze, ha ez kell a másiknak én ugyan megkérdezem Balázst, hogy mégis ugyan volna-e hajlandó az áldását adni, hogy egy másik ember akinek lóg valami a lába között segíthet-e. Hát ez vicces lesz, meg kell hagyni. Már csak a stílusomat is figyelembe véve, hát még ha ezt párosítom azzal, hogy sosem voltam jó engedély kérésekben. De azért igyekeztem a végére megint elviccelni a dolgot. A franc se érti, hogy miért is kell ez az egész cécó. Balázs is csak egy ember, nem esz meg senkit addig míg nem mászik a bugyimba. Szóval sosem fogom megérteni... Ahogy azt sem fogom megvárni, hogy megforduljon. Nem kell biztosra tudnom ahhoz, hogy számítsak rá és nagyon remélem, hogy ez a helyzet nem fog előkerülni de a fene sem tudja, hogy mi lesz még ma vagy bármikor máskor. Az úton akaratlanul is megmosolyogtat, hogy próbál a füsttől óvni... Tekintve, hogy hol dolgozom esélytelen a dolog. De persze azért nem rólam van szó, hanem erről az élősködőről bennem, szóval nem szólok a másiknak. A Gyrost kikérve kifizettem és kértem hozzá egy üveg rostos levet is. Nem épp élek egészségesen de szeretem. Viszont a parkban ahogy haladunk a pad felé, akaratlan is megfigyelem a környezetem még ha úgy is tűnhet, hogy csak nézelődök vagy esetleg el-el bambulok, révedek magam elé. Néha utálom az ösztöneimet. Az övtáskát magam mellé teszem és kényelmesen leülök a lábaim keresztezve, természetesen az a lábam van felül, amin a penge helyezkedik el, így még ülve is elérem. Kajával a kezemben sokra nem megyek a csuklóimon lévőkkel amit immáron a kabát is takart. Pár falat után azonban a másikra pillantok.* - Mit szoktál csinálni mikor nem vagy bent? * Csak érdeklődés, hogy ne üljünk annyira csendben. Bár kicsit sem nyomasztó... a levegő jó, nincs túl meleg és csak pár ember lézeng a környéken meg a dokkokról egy-egy gyerek kacsázik, mondjuk míg nem kiabálnak addig nincs csak gond. Nyugis és természetes. Bár az erdőben jobban szeretek lenni, de onnan egy bizonyos fokon ha úgy tetszik le lettem tiltva, de azért nem ilyen brutálisan csak annyira, hogy ne egyedül menjek. Ami vicces, hogy alig ismerek itt valakit.*
Nem hiszem, hogy ennyire vicces lennék, mivel a nő már vagy másodjára nevet fel azon amit mondok neki, bár az is igaz, hogy a jókedve ragadósnak kezd bizonyulni, mert egy két kisebb mosoly az én arcomra is felkúszik, de csak haloványan, ami őszinte és nem művi. Azt hiszem, kezdem megérteni Balázst mit eszik ebben a nőben, makacs, határozott, van benne spiritusz, nem egy elveszett, védelemre szoruló lélek, és mellé nagyon is csinos, nem tagadom, hogy megnézem magamnak, különösen, mikor a hátát mutatja nekem. Hímből vagyok és hűséget fogadtam nem vakságot, ebből kifolyólag megnézem magamnak Eli fenekét. - Még jó, a világra a pusztulás férne rá, ha kihalnának az olyan nők, akik a férfiakat szeretik, és nem a nyálgombócokat. – Jegyzem meg. Én nem az érzelmes kategória tagja vagyok, és úgy fest a párom is ezt szereti, hogy nem borulok lépten, nyomon a nyakába, hogy nagymonológban szerelmet valljak neki és sírjak, ha bibis lesz a térdem. Nem én e helyett tettekkel mutatom, hogy szeretem, az ágyban odafigyelek rá, és a többi, amibe most ne menjünk bele egy kicsit sem. Mellesleg én sosem leszek az az érzelmes típus. - Viszont, neked is jók a megfigyeléseid, olyat is kiszúrtál, amit egy egyszerű ember nem szúrna ki. Figyelsz engem, és nem csak nézel, nem csak a külsőségetek látod, hanem e mögé is. Ami megint csak arra utal, hogy te sem vagy olyan ártatlan mint aminek tűnni próbálsz, és nem csak a kések miatt, hanem mert óvatos vagy, természetesen mozogsz, másnak talán fel sem tűnt volna a mozdulatod, amivel a kezed a kés közelébe vitted, hogy támadhass ha kell, nem védekező tartás volt amit felvettél, hanem a támadás volt benne. – Mutatok rá erre, miután ő elmondta, amit velem kapcsolatban gondolt. Ritkán beszélek ennyit, mint amennyit most itt vele. De úgy gondolom, több van benne, mint ami kifelé látszik elsőre, ez a nő ha akar veszélyes is lehet és nem amiatt amit mond, hanem ami benne van, aki ilyen könnyed természetességgel nyúl egy penge után, az tud is vele bánni feltehetőleg. – A naivitás egyenlő a gyors halállal, ha nem készülsz fel, és mindenkiben csak a jót próbálod keresni, rövidesen a beleid után kapkodhatsz, miközben elvérzel. – Következő szavaira már én eresztek meg felé egy félmosolyt. Nem nagyon tudna megzavarni, ha úgy gondolom, bezárhatom az ajtót, de egyebet is tehetek, viszont a szagok amúgy is távol tartják, elvégre állapotosan érzékenyebbek a nők a különböző szagokra, ennyit még én is tudok. Megvannak a magam tippjei arra, honnan tud dolgokat, egyfelől jó megfigyelőnek tűnik, másfelől van ideje körbejárnia a boltot és ha már Balázsé a gyerek akkor feltételezem elmondott neki pár dolgot az üzlettel kapcsolatosan, hogy ha valami gond lenne, akkor megtudja magát védeni. Figyelem amit válaszol nekem a kérdésemre Balázzsal kapcsolatosan, nem nyugtat meg a válasza, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem tud rólunk többet, vagyis legalább Balázsról, de ha magamból indulok ki, én egy éven át titkoltam a kilétem, és amiben létem is Rose elől bár ott hosszú ideig csak a vágy játszott szerepet, hogy akartam őt. Aztán később már érzelmek is, de akkor is titkolóztam, csak akkor mondtam el neki mi vagyok, mikor megláttam összeverve, sebesülten, és éreztem, hogy fáj mindene, az érintéseim is fájtak neki. Ha ez nem történik meg akkor valószínűleg még egy ideig húztam volna a dolgot, lehet, akkor nem is sajátítom ki magamnak… Nem tudom…. Balázs és Eli között már más a helyzet, ott a gyerek is útban van…Viszont, nem hazudik a nő, azt megérezném, de igazat mond, és mint tudjuk a fél igazság is igazság. Majd alkalomadtán Balázst kérdezem meg arról, mit tud a nő. - Lángszóróval.. ez tetszik… - jegyzem meg. Aztán hallgatom, megint amit mond, nem szólok közbe, csak figyelek, és ami érdekes azt meg is jegyzem. – Nem erről van szó, csak arról, hogy te hozzá tartozol, én pedig lényegében idegen vagyok, és Balázs is olyan kaliber mint én, én se venném jó néven ha a párom, egy idegen hím venné kezelésbe a tudtom, vagy az engedélyem nélkül. – Elvégre, mikor az az idegen farkas megharapta hajtóvadászatot akartam indítani utána, és csak a nőm tettei miatt nem indultam neki, farkasok vagyunk és hímek, nem vesszük valami jó néven, ha idegen van a nőnk közelében. Nem kérek se írásos engedélyt se egyebet, csak annyit, hogy BB tudjon róla és egyezzen bele, de úgy beszélek itt magamban, mintha meg akarnám tenni, persze az más lesz, ha BB megkér a dologra. A gyrosom mellé, én csak ásványvizet vettem, nem szeretem a cukros és buborékos löttyöket, egy kicsit sem. A gyümölcsleveket se nagyon iszom, inkább a víz és kész, nekem bőven elég lesz az is. A padra letelepszem, félig meddig Elivel szemben, és nem csak ő figyelte a környéket, de én is, tudom, kik vannak körülöttünk, és merre vannak, de végül nyugodtan kezdek enni, és két falat között nézek a nőre és gondolkodom el azon mit is csinálok, ha nem az üzletben leledzem. – Lefoglalom magam, nem szeretek unatkozni. Tespedni sem, szóval vagy edzőterem, vagy a párom, vagy valami más, amihez éppen kedvem van. – Válaszolok neki nagy általánosságban, mert hobbim az nincs, már ha a párom nem számít annak és az, hogy éppen bezárkózom vele a szobánkba?
*Vigyorom elárulhatta a férfinek, hogy bizony egyet értek vele még akkor is, ha nem bólintottam a szavaira. Igen érdekesen nézne ki a világ ha mindenkinek cicafiú kéne. Bár akkor mindenki cicafiú lenne és azt hiszem én még mindig csak boldogan rugdosnám szét a hímek hátsóját. S nem épp gömbölyödnék... komolyan mondom inkább kéne a vég, mintsem egy olyan férfinek nevezett egyedek akiknek közük sincs hozzá. Viszont Jesse kifejtésére már a vigyorom mosollyá szelídül, amiben benne van az elismerés.* - Háh... "tűnni próbálok"... ennyire szarul menne? Ne sértegess, ártatlanabb már csak akkor lehetnék ha ma látok nap világot és nem tegnap. - Kacsintottam a másikra vidáman. Persze, hülyeségnek szántam elvégre senki nem mondta, hogy vasszigorral kell társalogni és csak a lényegre korlátozódni. Az amúgy sem az én műfajom, nem hiába nem követtem Papa nyomdokait. - De a támadás is egyfajta védekezés Jesse. Nézd az én szemszögemből. Jelen esetben áll velem szemben egy kétszer akkora férfi mint én, testfelépítésből és az észrevételeimből adódóan minimum kétszer akkora erővel is, mint a sajátom amihez hozzá társul az is, hogy minimum annyit tud mint én, de mivel szerettek a legrosszabbra felkészülni, a tudását is jóval magasabbra helyezem. A védekezéssel nem mennék semmire. Inkább figyelek... apró jelekből észre lehet venni, hogy a másik készül-e valamire vagy sem. S meglehet előzni, a másik támadását egy támadással. Mint nő biológiailag gyengébb vagyok, csak így lehet esélyem védekezni, ha a támadás előtt én teszem. Tehát ez puszta védekezés, tekintve, hogy amíg nem észlelem a jeleket nem teszek semmit. Persze egyetlen kivétel van... de az csak erősíti a szabályt. * Ha érdekli, majd megkérdezi, hogy mi azaz egy. De aligha hiszem, hogy pont ez a mondatom foglalkoztatná. De aztán kitudja, önmagamtól nem mondom el, hisz nincs miért. Persze ha egy tipikus nőcsábásszal állnék szemben már közöltem volna. De talán egyértelművé tette számára a korábbi hátrálásom is mikor közel hajolt. Bár meg kell hagyni, hogy furcsa ilyenekről beszélgetni. Még Balázzsal sem tettem... jó, mondjuk lássuk be, van jobb elfoglaltságunk is, mint eszmecserét folytatni. Leo volt az egyetlen akivel ellehet ilyenekről beszélni. S ezért most hálás voltam Jessenek, nem csak azért mert ezzel a férfire emlékeztetett aki ha hazaér akkor fellógatom szélcsengőnek hanem mert jól esett egy könnyed beszélgetés, ami nem korlátozódott le az állapotomra vagy a munkára. S ha figyelt mint farkas érezhette is azt a talán kissé furcsa de mégis felszabadító érzést, mely társult a vidám íriszeimhez annak ellenére, hogy közben mondhatni, hogy mégis komolyan beszélgettünk.* - Abban viszont tévedsz, hogy csak annak próbálok tűnni. Mert nem. Én ilyen vagyok, egészen addig, míg nem bántanak. Az már más kérdés, hogy erre az opcióra még akkor is fel vagyok készülve ha BB.-vel vagyok. Ösztön. - vontam meg a vállaim - Jó, néha jobban csipkelődök és felvágták a nyelvem is, de csak akkor ha a másik is vevő rá. De úgy is lehet a jót keresni, ha felkészülsz a legrosszabbra. Kapásból tudnék rólad is legalább kettőt mondani... * Ingattam meg a fejem. Nem fogom megérteni, hogy miért kell mindig csak a negatívat látni, mikor a pozitív is pontosan ugyan ott van. Lehet a kettőt együtt is, vagy csak én vagyok ilyen, hogy nem fásulok bele a rosszba? Persze nyomot hagyott, olyat amit nem tudok levetkőzni. De hát akkor minek élek ha nem látnám meg a szépségét? Nah ezért szeretek az erdőben lenni. Nyugodt, hívogató és tele van ösztön lényekkel. Olyanokkal mint én magam is vagyok, csak én két lábon járok. Balázs meg, persze megmutatott pár dolgot. Hol a raktár, hogy tudjam ellenőrizni a szállító leveleket, a szem szkennel működését és a riasztó rendszerét, no meg, hogy hova dobálja a számlákat és hogy az asztala többet is kibír, mint a laptop. Az idegen vezetése viszont itt ki is merült. De ez még nem azt jelenti, hogy nélküle nem tudok létezni. * - Hidd el... azzal hamarabb sikerülne mint, a sütőmmel. Egyszer volt bekapcsolva az is úgy, hogy a használati utasítást böngésztem. De hát ennyit megért, hogy lefoglaljam a kis mérgezett egeret. Mondjuk vicces volt, mikor Anne fülig érő vigyorral benyögte, hogy ezt Ő tudta és mért nem kérdeztem. Corvin meg majdnem megfulladt a röhögéstől. * Ingattam meg a fejem, s akár csak én, úgy a tincseim is vidáman táncoltak az arcom körül. Vicces, hogy egy alig hét éves kislány aki alig ér a csípőmig többet ért a sütőhöz mint Én. Mondjuk akkor legszívesebben a konyhakést állítottam volna bele Duncanba, de már csak nevetni tudtam kínomban nyakig lisztesen, ragacsosan. Hát kissé elkalandoztam, megesik. Ha untatom majd szól... ha meg nem úgy is észreveszem. * - Igaz tudod, hogy ez roppant maradi felfogás? Hozzátartozom... ez olyan mintha csak egy tartozék lennék. Baromi sután hangzik és csak képletesen van értelme. De mindegy, majd megoldódik, de egy próbát megért a részemről. De csak egy kérdés, ha nem akarsz természetesen nem kell válaszolnod, csak érdekel lévén, hogy egy nő társaságában tíz perc után már a falat kaparom többnyire így kerülöm őket. Szóval a párod... Ő hogyan fogadja az ilyeneket? * Pillantottam a másik szemeibe és láthatta, hogy kérdésem pusztán tájékozódó jellegű és általános, semmi ártó nem volt mögötte. Csak pusztán nem tudtam megérteni, hogy ezt bárki is hogyan tudja elfogadni és tényleg nem jövök ki a nőkkel, nincs is barátnőm ha már itt tartunk. De az igazság az, hogy nem is tartok rájuk igényt. Mit kezdjek velük? Utálok vásárolni, a pasikat nem szoktam kibeszélni, lelki nyűgjeim ha vannak is jó mélyen, tekintve, hogy a lelkem is elbújt és ahogy ezt sem, úgy a párkapcsolatom és a menstruációs problémáim sem szoktam kibeszélni. Ja igen, a műkörmös sem az esetem. Kihagytam valamit? Ja nem, elvégre nőkről van szó... mi másról tudnának beszélni? Jó-jó előítéletes vagyok és srácok között éltem az életem. Meglehet következni miatta. De azt be kell vallanom, hogy a kérdés mögött ott volt az, hogy tájékozódni akartam a nőstények viselkedéséről. Nem magam miatt, tennék rá magasról ha rajtam múlna, de talán Balázs dolgát kicsit megkönnyíthetem. S mivel közölte, hogy nem tud olyanról hogy egy farkas emberrel lenne, nem kell ész hozzá, hogy tudjam, hogy Jesse párja is farkas. Persze ez lényegtelen, hisz nem befolyásolta az érzéseim, melyek csakis arról árulkodtak, hogy érdekel. A kérdésemre adott válaszára csak felszalad a szemöldököm és ahogy lenyelem a falatot újra megszólalok. Mellettem aztán még enni sem lehet csendben.* - Már bocsánat, de ez eléggé... unalmasan hangzik. Mármint, hogy semmit nem teszel és csak ismétlődnek. Alaszkában vagyunk, ott van a hegyekbe egy csomó sport lehetőség... a várost erdő veszi körbe, mégis inkább mész egy edzőterembe. Azt nem említem, hogy van jócskán szórakozási lehetőség is, mert nem tűnsz bulizósnak. De ez csak egy... én halálra unnám magam. * Néha még így is. Tekintetem azonban visszavetül a "tányéromra" de pár pillanatig csak turkálom az ételt. Bizony eszembe jutott a kis Londoni beszélgetésem Balázzsal. A franc egye meg az egészet.... az a legrosszabb, hogy nem csak halálra unnám magam, hanem olyan szinten bekattannék, hogy a muszáj pulcsi már semmit nem érne. De inkább visszakényszerítettem a gondolataim az étkezésre. Finom a szószuk... jah, mintha ezt eddig nem tudtam volna, de hát istenem valami kell ami eltereli a nyomasztó gondolataimat. Mondjuk ha a másik beszélt akkor mázlim van, az mindig hatásos és nem kell még csak az öntettel sem foglalkozni. *
Látom Eli tekintetén, hogy egyetért velem, és valahol ezt szórakoztatónak tartja, én nem. Láttam, mikor kezdődött elnőiesedni a férfitársadalom és számomra ez siralom a köbön, női emancipáció, rendben, tanuljanak és dolgozzanak, legyen így, de ez azért már túlzás, hogy a férfiakra is szoknyát akarnak erőltetni. Pár napja egészen véletlenül megnéztem egy cikket a neten, az új divatról, bár ne tettem volna, ott a kifutón lévő pasikon szoknya volt! Szégyen és gyalázat! Mi van következőre, már a tökeiket is leoperálják és melleket növesztenek? Szánalom ez az egész, hogy az eredendő hím egyedek, elnőiesednek. Én jobb szeretem, hogy a párom olyan kis nőies nő, vásárolgat és egyebek. Azzal kevesebb a bajom, ha egy nő férfiasodik, de akkor tartsa is meg női mivoltát, ahogyan Eli is. De mikor már semmi nőies nem marad bennük, na az nekem is sok. - Aki tudja, mint nézzen, az azt is tudja, hogy cseppet sem vagy annyira ártatlan, mint aminek mutatni akarod magadat. Szerintem az nem ártatlan, aki ilyen természetesen nyúl a kése után. – Indokolom meg a véleményemet, miközben az utcán ballagunk, én cigizek ő meg megvigyorog, mert odafigyeltem arra, hogy ne rá menjen a füst. Az udvariasság is kiveszőben van a világból. Na, mind egy. - Valóban. De számomra az a fajta támadás, védekezésnek minősül. Ahogy te is mondod, a legjobb védekezés a támadás. De persze lovagolhatunk a szavakon, az értelme ugyan az lesz attól még. Én is úgy gondolom, egy ilyen csepp csajnak két választása van, egy gyorsan támad, és ha minden adott, már ölt is, vagy durván sebesített, a másik, sebesít és menekül, mert le tudta lassítani az ellenfelét. Na, és mi lenne, az az egyetlen kivétel? – Kérdezek rá, miközben egy kukánál megállok, ahol elnyomom a csikket és bele esjtem azt a megfelelő részbe. Újabb szálat most nem veszek elő, csak tovább sétálok mellette, egészen a gyrososig. Figyelem, amit mond nekem, amiben megmagyarázza miért tévedek vele kapcsolatban, erre pedig újra végig nézek rajta, de most a szemeim nem akadnak meg a hasán, csak tovább siklanak rajta. - Két ember van aki ilyen, egyiket erre képezték ki, kezdettől fogva ebben nőtt fel. – Ilyen vagyok én is, de ezt szóban nem teszem hozzá, nem kell tudnia, hogy hároméves korom óta éltem bérgyilkosok között, hatévesen elkezdtek kiképezni, és tíz évesen beharaptak, hogy keményebb kiképzésben részesüljek. – a másik embertípus az, akivel valami történt, egy olyan dolog, amit túlélt, de megkeményítette, és az óta nincs bizalma a világgal szemben. Te vajon melyik lehetsz? – Belenézek a szemeibe, és figyelem őt, mit reagál, hogyan változik, az illata a pulzusa, igaz,m kicsit bezavar a magzat hevesebb szívdobogása, ritkán tartózkodok állapotos nő közelében, így ehhez a hanghoz annyira nem vagyok hozzászokva. Bár egy eset eszembe jutott, mikor a beharapómmal együtt mentünk egy vadászatra, megvoltak a célpontok akiket meg kellett ölni, már végeztünk velük, mikor egy fiatal lány, úgy öt hónapos terhes, tévedt oda és sikoltott fel, én kaptam el, mert közelebb voltam hozzá. Ő olyan tizenhét éves lehetett, én huszonhárom voltam akkor, teremtőm rám parancsolt, öljem meg, nem maradhatnak szemtanúk. Akkor hallottam először ilyet, hogy hallani a magzat szívverését is, a farkasomnak hála, haboztam, hiszen mind a ketten ártatlanok voltak. A habozásom miatt később megkaptam a magamét, de többet nem haboztam, több mint száz éven át, megtettem, amit kellett, legközelebb már csak Rose-nál haboztam, de ott végül nem tettem meg. nem bántottam őt. Nem, helyette felrúgtam mindnet és menekülni kezdtünk. Szavai, hírtelen rántanak ki az emlékből, és így ránézek, majd megszólalok. – Mi az a kettő? – Máskor lehet nem kérdeztem volna rá, de most, hogy kirántott a gondolataimból, megtettem. Azt hiszem hosszabb időre Duncan büntetésénél láttam a lányt, azóta csak futólag, mindig szélesen mosolyog rám, nem tudom mi ennek az oka, bár lehet az, hogy gyerek még, kicsike, és mindenkivel ilyen? - Maradi vagy sem, ez így van, hozzá tartozol, és kész az én szememben biztosan. – Ahogy a falkáéban is, már ha egyszer Balázs bemutatja Castornak és esetleg a többieknek is, akkor mindenki így fogja gondolni. Ami nem hátrány, mert a falkabeli hímek legalább tiszteletben tartják, hogy más férfihez tartozik. Nem másznak rá, mert abból vérfürdő lenne. Én valamennyivel lazábban fogom fel a dolgot, de én is kiakadok, ha azt látom valaki a nőmet taperolja, és ágyba akarja hurcolni, ameddig csak udvarol neki, és nem taperolja le nincs gondom. - A párom, hogy így állnak hozzá? Ilyen nevelést kapott, neki ez természetes, bár van, amikor lázadozik ellene a maga módján. Nem minden nő akar megállni maximálisan a maga két lábán, van, aki szereti ezt az életformát. – Adok kitérő választ, nehéz lenne elmagyaráznom neki, hogy a párom, több mint száz éves, és, hogy egy olyan korban született, ahol azt tanították neki, hogy legyen a férje legnagyobb kincse, dísztárgya és státusz szimbóluma. Én meg több mint száz évvel korábban születtem, ahol ez még erősebben érvényesült. Az unalmasan hangzik válaszára, csak sokat sejtetően elmosolyodok. Sok mindent nem mondtam el neki, abból amit csinálni szoktam, de egy kívülállónak, miért is számolnék be arról, hogy Végrehajtó vagyok, és ha kell levadászom azt akire rá állítanak? Az pedig izgalmas, és átmozgat. Szeretem ezt csinálni.
*Nevetésem ismét felszakad és igazából nem is akarom elrejteni. A csöpp megnevezés azért érdekesen hangzik az esetemben. Bár nyilván nem a magasságomra gondolt. Csöpp csaj... ez jó. Bár remélem Balázs nem Jesse-től tanulja a szóhasználatát annak ellenére, hogy az Ő szájából még reális is lenne a dolog. Viszont nevetésem gyorsan el is hal, ahogy meghallom a mondandója második felét is. Tekintetem megkeményül és az eddig meleg barna, már inkább fekete. Valamiért dühít már a gondolat is és még csak megsem tudom magyarázni, hogy miért. Istenem... olyan jó volna tudnom, hogy mi miért van. De mégsem tudok semmit, ez meg már egyre jobban bosszant az utóbbi napokban.* - Sosem menekülök... ostobaság lehet egy-egy helyzetben, de akkor sem. * S lássuk be, még élek. Jó, nem is voltak igazán ellenfeleim elvégre tényleg nem tettem semmit, ha csak okot nem adtak rá. De akinek van egy pici esze, az nem ad rá okot. Azonban szavaira ezúttal már meg sem próbáltam rácáfolni, hisz nem is az volt a célom. Csupán csak a véleményére voltam kíváncsi. A kérdésére csak megvontam a vállaim könnyedén, miközben feleltem.* - Nem szeretem ha hozzám érnek. Senki. BB és egy gyerekkori barátom Leonard az egyetlenek akiktől igen. De talán csak náluk is azért mert ritkán teszik. Ha hozzám ér rajtuk kívül valaki olyan... mint a vörös köd. Se embert, se isten nem nézek csak támadok látszólag minden ok nélkül és megsem állok csak már szélsőséges esetekben. * Ami annyit tesz, hogy vagy az én vérem folyik, vagy a másiké. Mondjuk nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de olyankor valamennyire észhez térek de mégis valahol elvadulok. Mint egy rossz dög. Nah mindegy, ezaz amit még csak Duncan tapasztalt. Viszont az eszmefejtésére és az újabb kérdésre már rákapom a tekintetem, mely még mindig feketében pompázik. Olyan mint egy sötét és mély kút melynek nincs alja vagy ha van is, az sem világosabb talán még sötétebb. Pulzusom megugrik és akaratlan fogok rá a hüvelykujjammal a mutatóra és roppantom ki. * - Utóbbi... * Feleltem az egyértelműt, amit már Ő maga is észrevett a reakciómból. De nem fűztem hozzá többet. Több oknál fogva sem, egyrészt se kutyám, se macskám, hogy csak úgy elmondjam. Másrészt pedig... az igazság az, hogy sok mindent nem is tudnék mondani, lévén, hogy nem emlékszem rá. Csak arra, hogy haza indultam és a hasogató fejfájásra no meg; mikor felébredtem a kórházban. Három nappal később. De nem féltem attól, hogy ennyi túlságosan is felkeltené az érdeklődését. Ahogy azt meg tudtam, hogy hiába keres Elionore Grehem néven bármit is. Van kórházi aktám és minden más, de ez... ez még a születési nevemen van. De félelmet nem érezhetett belőlem, csak a jeges haragot, gyűlöletet és gyászt. Nem a történtek miatt, hanem azért mert nem emlékeztem rá. Nem a lángoló harag volt, mely izzik ám előbb utóbb kialszik. Hanem a jeges, mindent fagyasztót mely ott van mint egy hegy és ha egyszer elindul mindent maga alá temet.* - Megfontolt vagy és kitartó. * Feleltem még mindig színtelen hangon, miközben az álmaim képe villogott folyamatosan az elmémbe. Azok az álmok, melyekről sosem tudtam, hogy mennyire valóságosak vagy épp azt, hogy mivel függenek össze. Nappal volt, nem volt probléma de nem volt kellemes érzés. Örültem, hogy a téma elterelődött kissé, pláne Dun kislánya felé. Imádtam azt a kölyköt, pláne az elmés megjegyzéseit amit elszokott lőni alkalmanként. Na aztán meg ez a ki kinek a tartozéka dolog, már kicsit sem volt kedvemre. S lássuk be, pont nem abból a fából faragtak aki felett lehet uralkodni. Nem mondom, próbálkozni lehet és lehet, hogy olykor-olykor engedek. Azonban az is fix, hogy soha senkinek nem fog sikerülni még ha alkalmanként akad is siker élménye, az nem fog sokáig tartani.* - Hát legyen... * Vontam meg a vállaim. Minek bizonygassam az ellenkezőjét? Semmi értelme és nyilván felesleges is. Szóval azt hiszem, hogy ezt a témát hagyhatjuk is. Azonban vállvonásom elárulhatta, hogy nem elfogadtam a dolgot, szimplán csak nem foglalkoztat. Egyébként meg, nekem addig jó, míg páran így tekintik. Talán senki nem akar majd próbálkozni bár tény, a hátránya is megvan. De az nem számít. Az már annál inkább, hogy a másik kedvese miként viszonyul hozzá. Az, számomra elárul pár dolgot. A válasz mégis egy nesze semmi fogd meg jól szóval azthiszem, hogy előrébb nem sokat jutottam. De elgondolkoztam a szavain.* - Jó, tény. De... nincs kedvetek eljönni egyszer ebédelni vagy vacsorázni? * Dobtam be a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelve. Igazából magam sem tudom, hogy miért tettem. De persze mivel többes számba beszéltem evidens, hogy nem csak én leszek, hanem Balázs is. Szóval nekem ezzel a kifogással ne jöjjön aztán vagy visszautasítja vagy nem. A gyrosom felét már megettem és kezdtem úgy érezni, hogy szét durranok. Valahogy nem ment le... így becsuktam a tetejét és félrerakva nyúltam a narancsléért, amit fel is ráztam. Tekintetem kissé elrévedt a folyó felé. *
- Nem feltétlenül, vannak olyan helyzetek, amikor érdemesebb menekülni, túl sokat veszíthetsz, ha nem teszed meg…- Az előbb nevetett, most elkomorult, ahogyan az én lelkemben is megjelent a komorság. Életemben egyszer fogtam teljesen totálisan menekülőre harc nélkül a dolgot, mikor Roset beharaptam, amint megtettem, és feleszméltem, mit is tettem azonnal csavartam is egy lepedőbe, és megléptem vele a Pipacsból. Vissza se néztem, csak azzal, amim volt menekültem, oda ahol a magam kis vagyonát elrejtettem. Megvártam még feleszmél, utána meg sem álltam vele a kikötőig, hogy az első hajóra felszálljunk, ami elhagyja Angliát, arra a hajnalra még mindig emlékszem. Nem néztem vissza, csak menekültem vele együtt ő semmit sem értett az egészből, csak akkor nyugodtam meg, mikor Párizsban el tudtunk tűnni, csak akkor voltam hajlandó elmondani neki, mi volt ez a veszett rohanás. Igen, már emlékszem, miért nem tanítottam igazán neki dolgokat, nem volt arra idő, hogy sebesülten gyógyulgasson, hiszen Párizsból is rövidesen tovább kellett állnunk, olyan messze amennyire csak lehetett és abba nem fért volna bele egy sebesülés is a számára. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha Richard él, akkor még mindig pályázik a kedvesemre, nem egy megbocsájtó típus, és én voltam a legígéretesebb fia. Mindig is bosszúálló és haragtartó típus volt. Bár jó tudni, hogy itt állnak páran mellettem, akik megvédenék Rose-t, még akkor is ha én nem vagyok ott. Eli szavaira rá figyelek, és kiszakadok az emlékből. Meg tudom érteni, én sem szeretem ha csak úgy taperolnak, persze a sex más. - Én sem szeretem, ha idegenek nyúlnak hozzám, van egy két kivétel, de a legváratlanabb helyzetekben vagy bizalmasan azt csak a páromtól fogadom el. – Szólalok meg, hiszen ebben nagyjából egyetértünk, én sem szeretem, ha csak úgy hozzám nyúlnak, Rose és a legszorosabb barátok, de például, csak Rosetól tűröm el, hogy a hajamhoz a mellkasomhoz vagy a csípőmhöz nyúljon. Nekem ezek túl intim területek ahhoz, hogy másnak is megtűrjem az érintését. Szavai, és viselkedése azt erősítik bennem, hogy az utóbbi eset áll fen, és rövidesen szavai is megerősítenek benne, hiszen ő maga is kiböki, hogy az utóbbi eset áll fenn nála. Elin végignézve, úgy gondolom, elég komoly dolog történhetett vele, amitől ilyen lett és nem zárom ki, hogy a legszemetebb dolgot is megtették vele mait egy kiszolgáltatott nővel csak meg lehet tenni, de még bennem is van ennyi tapintat, hogy ne kérdezzek rá. Ezt maximálisan elítélem, de azzal nincs, gondolom, ha meg kell húznom a ravaszt és megölni, de nőt kínozni és erőszakot alkalmazni rajta? Ostobaság, és semmi ételme sincsen. Én a tiszta munka híve vagyok és nem a mocskosé, ott sokat kell takarítani, különben lebuksz, a tiszta munkánál, nem sok nyom marad utánad, és ha marad is, azzal semmire nem mennek. Következő szavaira csak biccentek egyet. Richard tett róla, hogy ne legyek forrófejű, és hidegen gondolkozzam, ezt már az elején kinevelte belőlem. Látom, hogy a téma nem a szíve csücske és nem is fogadja el, de majd ha egyszer megtudja mik is vagyunk, akkor talán megéri, mit jelent egy vérfarkas asszonyának lenni, hogy mi agresszívan védjük azt, ami a miénk, egy farkas aha, szerelmes akkor nem lesz csélcsap, hanem védi a területét és ebbe a nősténye maximálisan benne van. Láttam már emiatt kirobbant falka háborút, mert mind a két hím ugyan azt a nőstényt akarta. - Hmm… meghívsz magatokhoz? Te fogsz főzni is? – Azt hiszem egy kicsivel könnyedebbre vettem a hangot vele kapcsolatban, ha már így kérdeztem rá. A dologra, aztán átgondolom a meghívását, végül is többes számban beszélt, tehát négyen lennénk, ami valahol jó. Megfordult a fejemben, hogy ha Rose és Eli összebarátkoznak, akkor Rose mehet babázni és engem nem nyaggat a gyerekkérdéssel, bár jó ideje nem került ez most szóba közöttünk, és hiába hajlottam rá, ettől most maximálisan meghátráltam. - rendben. Majd egyeztetünk. – Nézek a nőre és én befejeztem az evést, az ásványvizem bontom fel és szépen lassan nagy kortyokban eltüntetem az üveg tartalmát.
- Tudom Jesse. Ezért mondtam, hogy ostobaság egy-egy helyzetben. Én magam is tisztában vagyok ezzel. De attól még a tény, tény marad amit nem tudok levetkőzni és nem is akarok. * Vontam meg a vállaim. Tényleg nem. Ha egyszer eljön az a pillanat, amivel mindennap számolok, hogy valahol ott maradok. Hát istenem... akkor eljött. Balázs túllép rajtam, Papa már megedződött ilyen téren a mama halála után. Szóval nincs semmi vész... engem meg pont nem érdekel. Ám ez nem jelenti azt, hogy minden áron keresem. Volt idő igen, mikor véget akartam vetni és csak azért kerestem a balhékat, hogy ez megtörténjen. De ott volt Leo, aki még a lehetetlen helyzetekből is kihúzta a hátsóm és lám, itt vagyok. Az évek megedzettek. Azonban ez sem jelenti azt, hogy kemény vagyok. Nem, vannak dolgok amik fájnak. Többek közt az, hogy nem emlékszem arra, hogy miért lettem ilyen. * - És itt a különbség Jesse, amit próbáltam elmondani. Én még a legvéletlenebb helyzetekben sem viselem el. Olyankor elborul az agyam és ember legyen a talpán aki megússza... élve vagy épp kórházi ellátás nélkül.* Bizony ez nálam rosszabb. Nem annyi az egész, hogy jaj istenem hozzám értek, elolvadok. Nem, bekapcsol vagyis inkább kikapcsol nálam valami és kérdés nélkül neki megyek a másiknak. Hogy miért? Nem tudom... ösztön, kényszer amit a testem diktál ahogy az reagál. Van ez így... de lássuk be, ha valakinek ilyen szándéka van észreveszem és igyekszem kitérni. Ha nem veszi a lapot, akkor nyilván erőszakosan lép fel és onnantól meg mosom kezeim, önvédelem. Jesse kérdésére azonban elnevetem magam ismételten és ahogy a fejem ingatom meg tincseim ide-oda lebegnek az arcom előtt.* - Csak magamhoz... B.B. nem él velem. De lényegében igen. De nem, nem én főzök. Szeretem a házam úgy ahogy van, nem szeretném hamuként viszont látni. De ezt majd intézem én... Lassan belejövök a vendéglátásba. * Ingattam meg a fejem. Az utóbbi napokban több ember megfordult a házamban, mint az elmúlt időszakban. Pedig csak Bazsi, Dun, Anne és Leo járt ott. Hát ez van... néha kell egy kis társasági élet is. * - Ne velem... BB.-vel egyeztess, hogy mikor ér rá. Ő elfoglaltabb és a fene sem tudja, hogy mikor tud időt szakítani rá. Szóval könnyebb összeegyeztetned vele személyesen. Én szinte bármikor ráérek. Ha meg épp nem, megoldom. Dun nem egy házsártos főnök míg ellátom a dolgom és neki semmi dolga nincs. * Céloztam arra, hogyha véletlen úgy hozzák össze, hogy késő estére az sem gond. Megoldom okosba egy bájos mosollyal Corvinnál. De aztán az órámra tekintettem.* - Viszont most menjünk... nem sokára jelenésem van az Orfeumban és még nem végeztem nálatok sem. A dobozokat viszont ne felejtsd el eltüntetni. Holnap már rendben lesznek a papírok és kilehet rakni. * Emlékeztettem a másikat arra, hogy igazából miért is jutottunk el idáig. Viszont ha nem volt más, akkor indultam is vissza remélhetőleg vele. Az üzletben köszöntem és befejeztem a könyvelést, és már ott sem voltam. Irány Corvin... az nehezebb falat lesz, de annyi baj legyen.* //Nos... köszönöm a játékot. *.* Remélem még találkozunk //
Beszélgetünk még egy ideig, odakint egy padon ülve evés közben. Első látásra nem tűnt olyannak a csaj, mint akivel bármikor is leülnék beszélgetni, inkább tűnt úgy első benyomásra, mint akit megdugnék és utána mind a ketten más irányba mennénk. Persze, mind a ketten foglaltak vagyunk, tehát ez nem lett volna opció, csak ennek a kategóriának tűnt első látásra, ehhez képest, egészen más, mint aminek elsőre tűnt. Egy idő után észrevettem, hogy ha keveset is szólok, de szívesen elegyedek vele diskurzusba. Ki tudja, lehet előbb utóbb meg is kedvelem még, Eli-t. Mindenesetre kezdem érteni, Balázs mit is eszik rajta. Abban már biztos vagyok valaki bántotta és ezt ő is alátámasztotta, a reakciói is mind ezt igazolták, de legalább egyikünknek sem kell attól tartania, hogy a másik egyszer csak letapizza és a nyakába borul, mind a ketten elég távolságtartóak vagyunk, és nem szeretjük, ha hozzánk nyúlnak csak úgy. Emiatt azt hiszem később is jól meg fogjuk egymást érteni, mert ő is érti, azt, amit én ezzel kapcsolatosan. - Ennyire csak nem lehetsz rossz a konyhában… a párom sem tud főzni, de még nem gyújtotta fel a konyhákat, amiben megfordult. – Hátradőlök a padon és élvezem, hogy tele a gyomrom, és kényelmesen vagyok el, mondjuk annyira nem lazulok el, mivel bármikor bármi történhet, de akkor sem feszülök most pattanásig. - Maradjunk abban, majd üzensz, mikor neked alkalmas. – Nézek rá komolyan és felkelek a padról összeszedve a magam szemetét, amit az első utamba eső kukába bele is dobok, hogy utána visszasétálhassunk az üzletbe, ahol én folytatom a magam munkáját.
Enyhe túlzás, némi egoizmus, és persze az elengedhetetlen tény: totál meg vagyok kattanva! Habár... fene tudja milyen voltam ezelőtt, nem? Na szóval... éppen nem értem rá szórakozni, vagy egyszerűen csak kikapcsolni azt a satufékezett agyamat, ami minduntalan kattog, pörög, rosszabb, mint egy kicseszett ringlispíl. De komolyan... Ma este sincs másként: még mindig a lányt keresem. A lányt! Meeyo-t. Mert faszom se tudja mi az igazi neve, azt meg végképp nem, hogy egyáltalán, honnan ismerem, és milyen szerepet tölthet be az életembe! De meg kell találnom, muszáj! Elvégre... ő egy olyan kiinduló pont számomra, hogy... jaj, egyszerűen csak muszáj! Kész, pont.
Viszont... ma nem tehettem így. Ma nem kereshettem "őt". Végre kaptam egy istenes megbízást, valami balektől. Ez utóbbi mondjuk erősen hidegen hagyott,a lényeg, hogy csenget pár zöldhasút, ha elviszek neki egy Mercit. Én pedig? Hát persze, hogy elviszem! Időközben az eső is rákezdett, zúdult, ömlött, mintha csak a száradás utáni megváltást gyakorolta volna. Jó ,ez nem gond... Seattle-ben hozzá szoktam ehhez is. Nagyjából... Ellenben... az utam valami csónakkal megrakott, nyálas, romantikázós helyre vezetett. Persze, nem ez a része érdekelt, hanem a hozzátartozó parkoló, benne pedig a két napja kiszemelt Merci. Mert, hogy itt van... szinte érzem a bőr kárpitjának illatát! Nyugodtan sétáltam, mintha csak az esti sziesztámon lennék, gondok nélkül, egymagam, feltárulkozva bárminek, ami elém téved. Persze nem így volt... és tekintetbe véve, hogy még az eső is a szolgálatomra volt, csupán egy halovány, pengeéles mosolyt futtattam fel a képemre, ahogy a távolból már látni véltem az ezüstben úszó, krómozott Mercédeszt.
Az égi verejték átáztatta a vonásaimat, az öltözetemet, ami nem állt többől, mint egy kapucnis pulóverből és egy fekete farmerből. Épp megteszi. Legalább a bakancsomon nem folyik át az a jól megtermett, hömpölygő víz, ami a betont úsztatta el. Néhány perc merült alá az éjszakai csöndnek, a pattogó esőcseppeknek, mikor végre sikerült feltűnés nélkül megközelítenem a járgányt. A parkoló üresnek tűnt, mégis sűrűn el-eltekintettem jobbra... balra... még a hátam mögé is, ahogy a zárfelpattintó szerszámomat becsúsztattam az ablaküveg mellett. Az pedig? Olyan édes-hangtalan kattanással adta meg magát, hogy öröm volt nézni! Még el is mosolyodtam... De... rohadt "kegyes" a jó isten, mondhatom! Alig, hogy sikerült végig zongoráznom a könnyelmű feltörés okozta boldogságot, máris szimatot fogtam. Messziről... talán... de elég közelről ahhoz, hogy a nedves ujjaim sietős mozgásra leljenek, hogy mihamarabb felránthassam a Merci ajtaját. Túl szép volt? Jah... Túl. Merthogy az illetéktelen, sötét alak időközben bontakozni látszott a balomon, a markom pedig ezzel egyidejűleg olyan erővel kapaszkodott bele a kilincsbe, hogy kis híja volt, hogy le ne törjem... - Sétálj el... sétálj tovább... - magyaráztam csak magamnak, hiszen nyilván azt a fajta orr alatt motyogást, amit lerendeztem, maximum a Merci hallhatta, amihez most úgy simultam hozzá, mintha izzadt női test követelné a közelségem...
Amikor elindultam otthonról, még egész jó idő volt. Többnyire napos, enyhén felhős ég, hűvös őszi szellő… nincs is jobb egy kis vadászathoz! Aztán persze megint elragadott a hév, és nem sikerült leállni 2 nyuszi után, így aztán kénytelen voltam beugrani a városba seftelni bizniszelni egy kicsit, hacsak nem akarunk Sammel egész héten nyúlhúson élni. Amúgy semmi bajom vele, finom meg minden, de na, kissé azért monoton. Szép idő lévén aztán vígan bekocsikáztam a városba, úgy is olyan kispolski cabriohoz illő időjárás volt, hogy túl adjak a kis tapsifüleseken. Elsőként a kikötőbe mentem, aztán mivel még nem láttam a dokkok között az egyik ismerősöm bárkáját, így aztán beültem az egyik közeli kocsmába iszogatni egy kicsit. Bevásárolni se ártott volna, de nem volt szívem a kocsiban hagyni. Amilyen formám van, a végén még ellopná valaki és mehetnék megint. Így csak néhány felest követően visszanéztem a kikötőbe, hogy lebonyolítsuk az üzletet – nyúl helyett hal, meg némi költőpénz, aztán megünneplendő a jó üzlet, megint csak a kocsmában kötöttünk ki. Mire észbe kaptam, hogy talán ideje lenne hazamenni, már teljesen besötétedett. Nem mint ha egyébként érdekelt volna, ha későn érek haza, de egy, így, hogy Theo még mindig nem jött haza és az én nyakamba szakadt a lovarda, valamikor aludni is kellett az állandó munka mellett, kettő, szerintem Sam is félne otthon egyedül, a városon kívül, abban a naaagy lovardában. Pláne, amilyen „szomszédaink” vannak, meg a mocsár sincs túl messze… Na de vissza a hazaúthoz. Pechemre nem csak besötétedett, de az eső is elkezdett szakadni, ami nyitott tetejű autónál nem épp szerencsés, pláne, ha isten se tudja melyik ócskavas-telepen van a teteje, no meg több rajta a rozsda mint az ép felület. Zsebre vágott kézzel, fejemen a pulcsi kapucnijával baktattam vissza a kocsihoz, miközben épp a kocsikulcsot próbáltam előkeríteni a zsebemből… és meg is van! Ó a fenébe, pocsolya… sebaj, így is úgy is szarrá ázok mire hazaérek… Még szerencse, hogy van egy pár lyuk a kasznin, legalább nem egy mozgó medencével utazok hazáig. A kocsihoz érve egyből bepattantam a mobil sofőrülésre – nem volt nehéz, lévén, hogy az ajtó a Vaktöltényes este óta hiányzik -, és épp a kulccsal próbáltam betalálni a lyukba, amikor az egyik fuvallat ismerős illatot sodort felém. Bár még esett az eső így a legtöbb illatnak annyi volt, mégis… ezt túlságosan is ismertem ahhoz, hogy ne keltse fel a figyelmemet. -Théo? –suttogtam halkan, azzal már fel is pattantam az ülésre, hogy magasabbról nézzek körbe, és jó pár autóval arrébb, a parkoló másik felében meg is találtam azt, akit a tekintetem keresett. -THÉO?!!!! –kiáltottam felé nagy örömömben, azzal már ugrottam is ki a kocsiból, hogy odaszaladjak hozzá, és szétrúgjam a seggét amiért nem szólt, hogy visszajött 3 méterről a nyakába ugorjak és agyonölelgessem az én drága egyetlen bátyámat.
Kezdőlap
De már régóta húztuk ezt az egy estét. Köszönöm a játékot, és ha gondolod, majd később indíthatunk egy újat. //
<3 //
