Bár számítottam arra, hogy másként fog festeni, mint mikor a legutóbb láttam, mégis lenyűgöz az egész. Az első alkalom hihetetlen megdöbbentő volt és ha most ez az érzés nem is érint, attól még nem kevésbé érdekes vagy szokatlan. Teljesen más emberi külsővel ismertem meg, és megint másként nézett ki, amikor elváltak az útjaink és most egy újabb idegen arcra nézek vissza, aki mégis olyan ismerős. Mert a benne élő bestia és az enyém között elszakíthatatlan a kötelék és tudom, hogy bár a húsbörtön más, azért a jellem és szellem ugyanaz, aki benne lakozik. - Igen, ezt jól tudom. – bólintok határozottan, arra megy, amerre a szellemek vezetik útján és segíti a farkasokat. Elhelyezkedek mellette kényelmesen és én magam is a vízfelszínt kezdem el kémlelni. Elmémbe furakodott szavaira figyelek, és mielőtt válaszolnék rájuk, halkan eresztem ki a levegőt tüdőm rejtekéből. ~ Aggodalmasnak tűnsz. Ez alkalommal más a helyzet? ~ eddig is oda ment, ahová mennie kellett, az alibi másodlagos volt. Viszont úgy érzem, hogy a gondolatai elmémben nem csak szavakként vernek visszhangot, de valami más is húzódik a háttérben, amit nem tudok és/vagy nem értek. Következő szavai tudatomban azonban megállítják ütemesen doboló szívemet egy pillanatra, hogy aztán az izom tovább végezze munkáját és keringesse a vért ereimben. ~ Ez valami búcsú? ~ felé emelem kék íriszeimet és kutató pillantásokkal próbálok leolvasni valamit az arcáról. ~ Rendben, nem kérdezek. És remélem, hogy ez nem következik be. ~ tudom, hogy a halált máshogyan éli meg és azt is, hogy bármikor benne lehet bármi a pakliban. De ha egy farkassal a teremtője ezeket a szavakat közli, attól még nem tudok úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Sokat köszönhetek Kaskaenak, többet, mint amit valaha is viszonozhatnék neki. És egyáltalán nem tölt el nyugalommal a tudat, hogy aggodalmat(?) érzékelek felőle. ~ Jól vagyok, köszönöm kérdésedet. ~ meg sem fordul a fejemben, hogy ne őszintén válaszoljak neki, vagy ne fejtsem ki részletesebben is, mert tudom, hogy valóban érdekli a válasz és nem csak udvariassági kérdésről van szó. ~ Anchorageban élet már több, mint egy évtizede, szívsebész vagyok. Az elválásunk után bejártam azokat a helyeket, amiket még ember életem alatt ismertem meg, de a változás túl nagy volt, már semmi sem emlékeztetett a régi életemre, ezért ide jöttem, erre a földre. ~ igyekszem neki a lényeget átadni és nem nagyon belemerülni olyan részletekbe, amelyek nem fontosak. ~ A szellemek újra összetereltek minket Angelique-el és szembe találtam magam az egyik lányommal is. ~ az említett nőről annak idején meséltem neki, pontosabban nem maradt az életemnek olyan szegmense, amiről ne szerzett volna tudomást, nem voltak titkaim előtte és most sem terveztem, hogy legyenek. ~ A második Világháború alatt visszatértem francia földre és orvosként vettem ki a részem az eseményekből. Ott is maradtam hosszú időre és másodszorra is összesodort az élet a lányommal. És most pedig újra itt vagyok. ~ fejezem be végül a velős összefoglalót, de azért van még, amit nem osztottam meg vele. ~ Mint kiderült, életben van a legidősebb fiam is, de hozzá nem volt szerencsém. Kölyköt pedig nem teremtettem, de nem mondom, hogy sosem jutott eszembe. ~ talán így már teljesebb a kép.
Örülök, hogy előtte nem kell magyaráznom az új külsőt, bár az első döbbenete mókás volt, persze honnan tudhatta volna, hogy miért lát ismerőst, aki számára mégsem az. Előtte felfedtem a titkot, nem magyaráztam félre, egyrészt nem volt mit, másrészt ő az a kölyköm, aki minden apró részletét érti az egésznek, és helyén kezeli a dolgokat. Soha nem volt kérdés, hogy ha arról van szó, ő tudni fog a lépéseimről, ahogyan most is. Bólintok, és egy hatalmas sóhajjal folytatom. ~Más, tudom, hogy más, de időt nem tudok jósolni. Véges, ez egészen biztos, a hogyan az egyedüli, ami még nem tiszta. Sosem tértem vissza az ősi földre, sosem, mióta elhagytam, most pedig jönnöm kellett. Igazán vaknak kell lennie annak, aki ebből nem veszi a jeleket. ~Végeredményben annak vehető, bár nem holnap lesz napja, viszont hamarabb, mint arra gondolnánk. Már nincsenek évtizedeim hátra, és az is lehet, ez lesz az utolsó. Az ősi föld hívása... innen indultunk el, ide tértünk vissza most, és erős a gyanúm, hogy innen már nem megyek sehová. Egyáltalán nem szokásom a nyakára járni, felnőtt, éli a saját életét, ugyan most közelebb vagyunk egymáshoz, mint az elmúlt évszázadokban, de ez nem azt jelenti, hogy akkor egymás mellett fogunk lebzselni minden nap. Elmondom, mit érzek, mit várok, mire számíthat, ne érje váratlanul, ha bekövetkezik. ~Azért készülj fel rá. Ha tudni fogom, jelzem, egyelőre sötétben tapogatózom, csupán a megérzéseim vannak, amik... erre utalnak. Sosem mondok ki semmit ok nélkül, és jobb, ha Rhyd szépen lassan megbarátkozik a gondolattal, hogy ugyanúgy lesz az elmúlás, mint azt normális esetben egy teremtőnél várná. Viszont sokkal jobban érdekel, mi van vele, hogyan boldogul, de tetszik amit látok, és érzek felőle. Erős, roppant erős, kiegyensúlyozott, és megtalálta a számítását. Nincs is ettől szebb dolog, főleg egy apának. ~Örülök neki, és annak is, hogy megmaradtál amellett, ami mindig is az életed része volt, ami benned volt. Szívsebész. Gyönyörű hivatás, ehhez is kell az az alaposság, ami nálunk elengedhetetlen. Szép karriert épített a civil életben is, büszke vagyok rá, iszonyatosan büszke. ~Nincsenek véletlenek, ezt tudod, megszokhattad. Az, hogy megint egymás mellett vagytok, az azt jelenti, hogy ne is kísérletezzetek a különválással, most együtt van dolgotok. A lányod felbukkanása, no igen, legalább tudod, jól van, és reméljük, még mindig így van. Érdekes párost alkotnak ők ketten, mesélt róla régebben, ez a se veled, se nélküled kapcsolatok egyike, és mire jutnak? Majd elválik. Rhyd sem vitte túlzásba a beharapásokat, és akkor most még túloztam is, ha úgy veszem. Megfontolt lépéseket tesz, döntéseket hoz, ez volt az, ami miatt annak idején átharaptam. Nem volt a helyén, de már ott van, és bölcsebb, mint sok vele egykorú. Bólintok a fia felbukkanására is, ha el is sodorta az élet őket egymástól, néha mint egy életjelet adva megjelennek egymás előtt. ~Én tulajdonképpen visszatértem a harcos énemhez, Che Guevaraként futottam kis ideig, és hazudnék, ha azt mondanám, nem élveztem. Aztán kötöttem ki Görögországban. Jégvihart kihagyom a történetből, bár Rhyd tud a többiek létezéséról is, viszont személyesen még nem találkoztak. ~Erős, ennek örülnöd kell. Majd ha szükséges lesz, ismét találkoztok, a teremtésen pedig gondolkodj el lassan, ideje lesz, megértél arra, hogy bevállalj egyet. Tudom, hogy jó döntést hozol majd. Én egy kölyköt Görögországban hagytam, nagyon fiatal, hasonlít rád jellemben, de a hívás miatt nem tölthettem mellette sok időt, csupán pár hónapot. Azt hiszem, őt már nem fogom látni többet. Nikosnak hívják, ha erre sodorná az élet, akkor tudni fogod, ő az. Elmosolyodok. Érdekes ez a párhuzam, hogy mennyire kivár, ahogyan én is azt tettem, miután nem volt szükséges marha gyorsan utódokat teremteni. Nincs sok kölyköm, ahogyan többségében tudom, nekik sincs, alaposak, és ezerszer átgondolják, megéri, vagy sem? Rhyd is ilyen, nem kapkod, majd ha eljön az ideje, és talál valakit, aki megfelelő, megteszi a lépést. ~Nem tartalak fel, remélem, még összefutunk, és köszönöm, hogy eljöttél. Felállok a partról, hogy kezemet nyújtsam felé, felhúzzam, és átöleljem. Közel áll hozzám, ő a legkedvesebb fiam, a legkedvesebb a szívemnek atyám után. Ő az, akiből mindig éreztem, hogy méltó az örökségre, és sosem él vissza vele, hanem kellőképpen használja majd. Egy telefonszámot adok a kezébe, itt bármikor elér, és sosem lehet tudni, mikor jutunk el oda, hogy gyorsabb az értesítés ezen módja. Még megveregetem a vállát, aztán sarkon fordulok és elsétálok, vissza a város felé, ahol még dolgom van.
Az a helyzet, hogy már egészen ráfér a lakásra egy kiadós felújítás. A falakat újrafesteni, a csempéket helyretenni, kipótolni vagy kicserélni a fürdőben. Túl sokáig nem maradhatok egy helyben, úgyhogy előbb-utóbb meg kell majd válnom a lakástól, akkor pedig szépnek kell lennie, hogy elpasszoljam. Lóvé van bőven, mert nem éltem fel mindent az aranyásásból, sőt inkább csak szereztem hozzá. Az élet viszont egyre drágább és nem akarom két kézzel szórni a pénzt ott, ahol nem muszáj. Megcsinálom én magam a festést, esetleg pár ismerőssel, de az anyagokat saját magam szerzem be és ha lehet, áruházinál is olcsóbb áron. A Falkára lehet számítani. Sokan vagyunk, sokfélék vagyunk és természetesen találtam olyat, akinek maradt még falfestéke, de eddig lusta volt elpasszolni. Jean elfoglalt asszonyság. Szépkorú a maga 503 évével, de életrevalóbb sok fiatalnál. Megbeszéltük, hogy összepakolja a festékeket, de találkozni már a kikötőben kellett, mert utazik a párjához Juneau-ba. Saját motorcsónakkal, amit profin vezet, régebben versenyzett is. A tranzakciót lebonyolítottuk, most cammogok vissza a kocsihoz egy rakat vödörrel, amit egybepakolt egy hatalmas fémdobozba. Magam elé fogom a pakkot, így cipelem a kocsihoz. Tiszta a cucc, nem koszolja össze a fekete zakót és inget, ami munkaruhaként feszít rajtam még mindig, de természetesen nyakkendő nélkül. Hanyag elegancia, azt szeretem. A nőstény szagát érezni rajtam, meg még sok más falkabeliét is, hisz a szállodában sokan dolgozunk és meló után vezettem ide. Nagyjából bárkin ezek érződnek egyébként, a szállodában dolgozó embereken és őrzőkön is, ha vannak ilyenek. Amúgy pajzs felhúzva és rejtem a saját szagomat, energiáimat. Ha megtehetem, miért ne? Rejtőzködés az élet sója, ezt vallom már régóta, mostanában még inkább. A kocsi csomagtartójába pont belefér. Mázli. 5 centi híja lett volna és szívok, mint a torkosborz. Így pont jó. Lecsukom a tetőt és ha már itt vagyok, nem rohanok. Már nincs kihez. A nőm eltűnt, mint szürke szamár a ködben. Én pedig most nézem egy kicsit a kikötőt beborító hamvas jelenséget. Ködös délutánunk van, pedig nincs olyan hideg. A vízpárával telített levegő nehéz itt, de nagyon szeretem. Marseilles kikötőváros volt és ott szolgáltam katonaként. A partokon töltöttem a napjaimat, itt pedig újraélek mindent, a régi életet is és Fairbanks múltját is, hisz már lassan 120 éve a városban vagyok és ezen a folyón sok víz lefolyt azóta. Csak nézem a vizet, mint hömpölyög, mint hullámzik nemesi méltósággal. Fejemben cikáznak az elmúlt időszak történései, a magány, a halál, a visszatérés és az ős, akinél ősibb nincs az élők között. Meg a tesói. Már nem remegek, nem lúdbőrzöm, mikor erre gondolok. Sok nehézség vár rám és ránk, de egyelőre azzal főzök, ami folyik a csapból. Élem az életem, míg ki nem rántanak belőle. Falkaügyek mindig vannak, új történések és régiek más köntösben, nekem pedig észnél kell lennem. Ahogy a kóborokkal is, mert egyre többen jönnek és figyelni kell rájuk. Itt, a merev szikladokkon, jövő és menő hajósok között is rejtőzhetnek. Kifejezetten jó hely nekik egy ilyen, de persze nem kell minden bokorban kóbort látni. Csak készen kell állni a számadásra és számonkérésre. Az orrom előtt húz ki a kikötőből egy pirosra festett motorcsónak. Vidám párocska vezeti, nevetgélésük szinte túlharsogja a zordan zakatoló szerkezet hangját, amint Spartacus nevű hajójuk egyre távolodik a parttól. Őket szúrom ki és zsebre tett kézel lesem, hogy hasítják a vizet, vad habokat hányva. Felkarcolják a folyót, de az hamar visszanyugszik, mint igazi csúcsragadozó, kit nem érhetnek maradandó sebek. Itt lesz még évszázadok múlva is. Nem ismeri az elmúlás csekélységét, egyszerűen felülemelkedik rajta. Tanulni kell Chena anyánktól.
Bevágtam a fürdő ajtaját magam mögött, ahogy a derekamra csavart törülközőt szorítottam; egy másikkal pedig a hajamat törölgettem. Menni kell... most, hogy helyrevarázsolódott minden inam, és húsom, nincs is megállás. Szóval, a kényszer nagyúr alapján próbáltam magamból valami emberit csinálni, alkotni... noha a borotválkozásnál már elbasztam. Tekintve, hogy a fél államat majdnem lehúztam. Segond, hamarabb gyógyulok, mint hogy annyit mondanák: hú baszd meg! A nappaliba érve sietősen rángattam magamra egy szürke inget, hozzá egy hosszú, sötét farmert. És persze a bakancs, amit már olyan szinten szétjártam, hogy lassan vihetem újra - huszonkettedszerre is - a cipészhez. Hát, ilyen ez, ha az ember ragaszkodik valamihez. még egy-két mozdulat, csak, hogy elmondhassam, hogy én készültem, és már dobogtam is lefelé a lépcsőkön, felkapva a bőrdzsekit az ajtó mellett, és már kulcsoltam is be a yacht-ot magam mögött. A stégen még egy bagót előkotortam, a megviselt dobozt pedig a farzsebembe vágtam. Már a gyújtó is kéznél volt, és a cigaretta is illedelmesen lángra kapott, mikor figyelmes lettem némi farkas szagra. Összerándult, hunyorgó pillantást vetettem a távolban botorkáló alakra. - Istenem de rohadt sok bolhás van itt... - morrantam fel, elrágva a szűrő végét a számba. Aztán a hajamba túrtam, és két öblösebb lépéssel elindultam, végig a szegecselt stégen, hogy végül a már lebetonozott úton haladjak tovább. Na, nem vagyok majrés, de a pajzsomat - kivételesen - a szokásosnál kicsit feljebb tekertem, ahogy letüdőztem két slukkot. Igyekeztem nem feltűnést kelteni, mert eléggé siettem. Időközben a hím mellé értem, noha csupán könnyed, félpillantással rögzítettem az arcát, a vonásait. Jobb elraktározni az ilyesmit, elvégre nem tudom mivel, kivel állok szemben. Elég az, hogy szinte az egész várost a falka uralja. Ez most, nem az én bizniszem... egyelőre. Úgyhogy elsétáltam a másik mellett, de valami rohadt érzés mégis fékezésre kényszerített. Megálltam, billenve kettőt a lábfejemtől a sarkamig és vissza, hogy végül oldalasan a hím felé forduljak. - Keres valakit? - csak finoman, Bess... Csak finoman. Nyilván ő sem egy siheder már, így fő az elővigyázatosság. Kihúztam magam, bár nem túl ívesen. - Vagy, csak sétálgat? Mert, akkor bocs, hogy megzavartam. - és már pördültem is vissza, egyenesbe, hogy induljak tovább, a parkoló felé, ahol a motorom pihent...
A hallás meg a többi érzék azért van, hogy a veszély legapróbb előjeleit is észrevegyük. Hallom én is, hogy közeledik valaki. A szavait nem tudtam kivenni, mikor magában motyogott, még messze volt és elfújta a szél a monológot. Mélázásomban megzavar, ami nem gond, sőt. Örülök is, hogy ráakadok egy kóborra, akit nem ismerek. Tudnunk kell róluk. Megfordulok a léptekre és én is lejjebb eresztem a pajzsomat. Muszáj, ha vizsgálódni akarok. Kor, vérvonal, szándékok, érzések. A nemét eltalálom, az nem kérdés, bár láttam olyat is, akinél nem volt egyértelmű. Ez itt legalább egyenes. Ha nem állt volna meg, én szóltam volna hozzá. Egyelőre csak vártam, hogy merre tart, miben sántikál. Nem tiszta, hogy mi hozta ide. Nem balhét keres, úgy érzem. Mégis úgy szól, mintha övé lenne a hely és az ide érkezőtől érdeklődne, mint zöldséges a káposztákat nézegető látogatótól. - Jaja, valakit keresek. Hát persze. Én mindig keresek valakit. Eltűnnek, megjelennek és vannak az ilyen spontán felbukkanók is, mint ez a fiatal képű hím. Korban hozzám hasonló, csak szerintem emberként fiatalabb volt, mikor beharapták. Én már benne jártam a 30-ban, ez most látszik is rajtam, gyorsabban öregedtem. A pajzs mögül megérezheti a koromat és a kíváncsiságot. Agresszió nuku, nem esek neki. Csak érdekel, ki ez. A vérvonalamat se rejtem most. Tele vagyok farkasszaggal, rájött, mi vagyok. - Nem, egyáltalán nem. Jó itt a levegő. Nincs kizárva, hogy kettőnknek is jut... Utalás arra, hogy a helyiekhez tartozom és egy kóbornak szoríthatunk helyet, de vannak feltételek. Amikre majd később rátérünk. Nem fellengzősködöm, csak szolidan célozgatok. - Most érkezett? Nem lesem tovább a vizet. Nekem is ideje mennem a kocsihoz és úgy látom, egy irányba tartunk. - Stephen Chesterton. Magában kit tisztelhetek? - nyújtom a kezemet és ha szorít, jó erősen megszorítom. Közben elszívnék már egy cigit, úgyhogy a kézfogás után nyúlok is a belső zsebembe a dobozkáért.
Engem nem zavart a hím, habár kicsit aggódtam, hogy a helyi népességnek szúrhattam szemet. Mindenesetre egyelőre nem éreztem így, és csak remélni mertem, hogy tényleg nincs így. Az, hogy keres valakit, kisebb értetlenkedésre adott okot. Már, ahogy mondta, ahogy viselte a szavakat. Kövezzenek meg: nekem gyanús volt, de jobb nem kergetni a kamiont, na. Következő szavaira mégis sikerült egy hülye vigyort felrántani a képemre, habár sokáig nem tartózkodott ott. - El ,ez kétségtelen. Kár lenne egyetlen négyzetméterért viaskodni. - csak mondtam a hülyeséget, addig se éreztem úgy, hogy bármi beszámolóra vár; mondjuk arról, hogy ki az isten vagyok és mi a szart akarok itt, az "ő" városukban. Mégis a nekem szánt kérdés elgondolkoztatott, és kicsit kijjebb is húztam magam. A pajzsommal nem vacakoltam. Látott, amit látott, még a koromnak a morzsáját is kifalatozhatta. - Pár hete. - se. Kábé egy, másfél... végül is az már pár. Na mindegy... A felém nyújtott kézen azért egy röpke másodpercig elidőztem, de végül határozottan szorítottam meg a tenyerét. - Bess. - nem, nem kívántam többet megosztani vele, ha pedig ez zavarná, úgyse hagyja szó nélkül. Az, hogy bizalmatlan vagyok, az talán megbocsájtható egy ilyen helyzetben. Ellenben, nagyon is érdekelt a fickó, és talán egy-két dolgot meg is tudhatok tőle. Szóval kicsit lazábbra vége magamat, és a figurát vágtam a kezeimet zsebre. - Iszik sört, Stephen? - ízlelgettem a nevet, amit a tudtomra adott - Van itt a stég végén egy bódé, egész jó a kínálat. - invitáltam, talán, mindenesetre feltett szándékom volt, hogy esetleg sikerül belőle kicsalni némi információt. Ha pedig akart, hát jött; én pedig nem voltam rest újabb kérdést feltenni neki. - És Ön? Mióta él itt? Gondolom a falka egyik rangos tagja. - tártam fel a tényt, hogy a korát nagyjából vettem, és a szagáról is minden elmondható, csak az nem hogy csavargó, vagy egy betévedt hippi. Szó se róla, érdekelt minden, amit hajlandósága engedett velem megosztani. Az sem zavart, ha netán ferdíteni támadt kedve, mert a lényeget úgyis kiszűröm. Nem ma jöttem le se a falvédőről, de még a fáról sem, úgyhogy általánosan: sikerül átlátom a mellézümmögésen. Könnyed, laza léptekkel haladtam, egyelőre elengedve azt a csekélynek tűnő tényt, hogy amúgy: sietek. Mindegy, a "randi" megvár, a meló meg még nem lihegett arcon, szóval egy kis időm tán akadt.
Szándékosan ejtettem zavarba. A lényeg rejtve maradt. Gondolkodjon csak, nem kell mindent tálcán kínálni. Az unalmas. Nekem mindenképp az. Az a vigyor... Nem egy túlságosan komoly alak, az már látszik. Laza gyerek. Nem gond. - Jaja. Mikor meg is lehet beszélni. Majd később. A szavaiban benne lehet, hogy türelmet kér, nem elutasítást. Kap is, mi nem ugrunk rögtön torokra egy újonc láttán. Teljesíteni kell ahhoz, hogy elkergessük vagy nyakát törjük. Engem is befogadtak és még sokakat azóta, bármennyi változás is volt. Az életet szolgáljuk, csak épp egy területen, ami nem olyan nagy, hogy bármennyi idegent befogadjunk. Teljesen jogos, ezt nyilván ő is tudja ennyi idősen. Túl sok mindent nem rejtett el, olvasok az érzéseiben, ahogy én is nyitok. - És hogy tetszik a város? Találkozott már valaki "érdekessel"? Ha nem jött róla jelentés, akkor az elég gáz. Volt már ilyen. Nem adja könnyen a bizalmát. A fizikai kontaktustól is mintha tartana. Ez jó, inkább tartson tőlünk, minthogy ne vegyen komolyan. - Felteszem, ez a vezetékneve, mivelhogy keresztnévnek elég nőies volna. Hogy lehet szólítani? A névteleneket nem annyira csípem. Talán kinyögi végül. A kézfogáson is elgondolkodott, de végül csak odaadta a pracliját. Én is eresztek kicsit és érezheti, hogy nem harapni akarok rögtön. Valamiben sántikál, hogy ennyire rejtőzik. Ezt ki kell deríteni. - Köszönöm, sört nem, de a kínálatot szívesen megnézem. Egy jó bor itt is akadhat vagy valami finom falat. Nem sietek, van idő. Elindulhatunk a bodega felé, amit alaposan szemügyre veszek. Azon helyek egyike, ahol még nem ettem egy egyszerű hamburgert sem, mert sose hozta úgy az élet. Az újdonság persze jöhet és közben figyelek a hímre. - Elég régóta. Nem a rang a lényeg, szeretek falkában élni. Hát maga? Québec-ben nem volt különösebb titulusom, mert nem vállaltam be. Itt viszont megjött a kedvem hozzá. Nem egy magas rang az enyém, de fontos a feladatom. Közeledünk a kis pácolt fával borított bódéhoz, amiből árad a sült virsli illata. Egy olyanra beruházok szerintem. A sörök nem vonzanak, vezetek is, meg amúgy is inkább bor. Errefelé már jobban kell figyelni a szavakra is, hátha nem fúj el mindent az amúgy elég erős déli szél. Még két alak van ott a bódénál, a pulton könyökölnek. Baseballsapkás fickók, olyan kamionsofőr alkat mindkettő. Pocak, szakáll és az elmaradhatatlan sapi. Nekünk is van hely a másik oldalon, ott senki nem ül. - Jónapot, uraim! Mit adhatok? - kérdezi a fiatal felszolgáló srác. Zöld kötényt adtak rá és hasonló színű ellenzőt. Huszas éveiben járhat, egyszerű alak. - Jónapot! Én egy ilyen hotdogot kérek - mutatok a sapkás urak étkére. - Majonézzel és ketchuppal. Utána pedig egy teát Nem az én helyem ez, de most megfelel. Ha jó a cucc, talán máskor is, majd meglátjuk. Az illatok elég biztatóak és tiszta is a pult, meg az egész úgy en bloque. A két fickó megnéz minket, lesnek, mint kutya az új postásra. Nem szólnak, csak pár másodpercig figyelnek, aztán megint egymással dumálnak. Már a hotdogjuk végén tartanak, elvileg hamarosan lelépnek. Amíg Alec is leadja a rendelést, én üzenek neki fejben, mert itt már biztos csatornán kell folytatnunk. ~És mi hozta a városunkba, pont ebbe? Ha sokáig akar maradni, természetesen megoldható, bizonyos feltételekkel~
- Érdekessel? - kérdeztem vissza, szűrt pillantással, habár pontosan tudtam mire kíváncsi. - Attól függ mit tartunk érdekesnek. De nem, nem hinném, hogy találkoztam olyannal, akire Ön gondol. Kellett volna? - ha meg mégis, az sem tartozik rá, szóval jobb ez így, mintsem, hogy túl sokat áruljak el. - Egyébként a város... nem rossz. Egyelőre idegen, és hideg, de bírom a kiképzést. - vigyorodtam el, habár csak mértékkel, elvégre nem vagyunk se pajtik, se testvérek, de még csak családtagok se. A bizalmaskodás pedig amúgy se az én asztalom. - Jól teszi fel. - bólintottam. - De akármennyire is nőies, elégedjen meg most ezzel. - a kérem-et még oda toltam, de csak azért, - bár nem sűrűn mozgat meg a jó modor - mert nem árt, ha néha nem a lekezelő stílusomat kaparom elő. Ha pedig nem forszírozta tovább, hát sétáltam is előre, egyenesen a kikötő végében nyugvó bódé felé. Nem, nem arról van szó, hogy féltettem volna az Alec-et, mert jaj mi lesz, ha megtudja. Nem. Ez is valahol a bizalmaskodás témaköre, amit nehezen, és kevés embernek adok meg. Az, hogy a sört nem pártolta, hát istenem. Mindenkinek meg van a maga nyelve, meg az ahhoz tartozó ízlése; én pedig nem fogok rákényszeríteni egy üveg Heineken-t, ha nem fűlik rá a foga. - Hogy én? - ja, ma jó vagyok a visszakérdezésben, mint valami szűz-ribi... Azért eltöprengtem egy pillanatra, hogy kamuzzak-e, vagy csak adjam a snasszos őszintét. Nos, akárhogy is... az egyik mellett mindenképp döntöttem. - Bírom a falkát, ha erős, és kitartó. Egyéb helyzetekben a hátam közepére se, érti... Más felől pedig - vágtam zsebre a kezeimet, továbbra is csosszanó, lezser léptekkel haladva - mostanság nem mozgok tág körben. - utalván a kóborságomra pillantottam át rá. Kár volna tagadni, ezt alapból érezheti rajtam, és nem is titok. Meglincselni csak nem fog azért, mert nem hordom a hátamon a nyájat.
A bódéhoz érve követtem a hímet, és komótosan le is dobtam magam az egyik székre. A pincért csak a szemem sarkából mértem fel, kérdésére pedig csak egy korsó sör volt a válasz. Részemről ettem, méghozzá nem is olyan rég; úgyhogy ejtettem a kaja témát. Ellenben, figyelmesen fordítottam arcomat Stephen felé. A gondolatai célt értek, szépen meg is ültek az elmém egyik zugában. ~ Ne rohanjon előre. Semmi oka nincs feltételekkel dobálóznia. ~ morrantam is volna mellé, mégis hangom könnyedén, mondhatni: finoman csendült fel a másik fejében. ~ Még magam sem tudom meddig kívánok itt maradni, egyelőre körül nézek. ~ se. De erről nem fogom - nyilván - felvilágosítani. Ez az én dolgom; ő se kötötte az orromra, hogy hányas a cipője mérete, és hogy tegnap milyen jót döngetett. Ha így volt, ha nem. Az pedig lássuk be, nem igazán tetszett, hogy máris holmi feltételekkel próbált "kecsegtetni". Majd azt én tudom... ~ Az ok... Ha ennyire érdekli, egy lány miatt. ~ és még nem is hazudtam. Csak nem meséltem el az egész sztorit. És nem is szándékoztam. Egy csipet ebből... aztán fűszerezhető még azzal is. Ez mind attól függ, hogy ő miként játssza a porondmestert... ~ Ha jól tudom, egy falka van már csak. Igaz? Gáz ha megkérdezem, mi történt, vagy van kedve be avatni? Csak, hogy tudjam mi a szitu' és mivel állok "szemben". ~ legalább ennyit fújt felém a szél, amiből talán faraghatok valami izgalmasabbat, és nem utolsó sorban: többet; mint amit eddig tudtam meg.
Kivárom, hogy mire gondol, nem csapok le egy gyors keresztválasszal. Olyannal, amilyenre én gondolok. Ez is csak játszik. Ha pár hete itt van, illett volna kiszúrnunk és ha ez megtörtént, de nincs róla jelentés, az gázosabb, mint ha nem láttuk. Egyik se túl szívderítő. Róla pedig annyit mond el, hogy sunyul, várja az elkerülhetetlent, hátha közben mégis elkerülheti. - Hát ez érdekes - zárom le röviden és rejtélyesen. Másféle helyről jött, melegebb éghajlatról, nem tetszik neki Fairbanks, de valamiért ide kellett jönnie és itt kellett maradnia. Elsőre nekem is hideg volt Kanada, mikor a francia mediterránból átutaztam. A hajózás felkészített egy kicsit, de azért na. Új élet kellett az Új Világban, azon a részén, ahol a földijeim hódítottak és vállaltam. Értem, mit beszél. - Hja, ha van cél, bármit kibírunk. Tartja a távolságot, nem bratyizik. Nagyon. Csak egy kicsit. Maradjunk a hivatali hangnemnél? Jól van, Mr. Bess. - Most? Később már nem lesz akkora fegyvertény a keresztneve? Titkok lapulnak ott és ez nem jó jel. Van benne spiritusz, hogy odajött, ennyi hét rejtőzés után, most meg nem vállalja a nevét. Ellentétek farkasa. Bess adja a bambát, mérlegel, de minek? Mint Columbo. Elrejti az igazi valóját, hogy ne tartsák veszélyesnek vagy túl okosnak. - Szereti, ha kiállnak maga mellett, akik mellett kiáll. Teljesen jogos, én is ezt vallom. Magányosként nehezebb, nincs igazán támasz. A válaszomban benne van, hogy nálunk is így dívik. Castor nem egy cukorpofa, de a sarkára áll, ha bántanak olyat, aki hozzánk tartozik és nem a feladás híve. Chicago-ból hozta át a Falkáját és itt is áttört. mi ez, ha nem kitartás? Bess kényelmes hozzáállását is ismerem, Klondike-ban kipróbáltam. Aztán menekültem, mert nem volt megegyezés. Itt volt és a kapcsolatrendszer nagy érték. Nagyon nagy. Nincs semmi különös a bódénál rajtunk kívül. Mi se vagyunk túl feltűnőek, csak ezek a kamionosok néznek meg mindent, ami mozog és nincs a műszerfalra szerelve. Besorolunk a másik oldalra és miközben megkapom a hotdogot, Bess meg a sörét, már társalgunk fejben. A pajzsomat épp annyira engedem le, amennyire ehhez kell. A többit elrejtem. ~És magának mire van oka?~ Nem megyek bele sértődős játékba, hogy nem te mondod meg, mit csinálok, kisöcsi. Inkább visszakérdezek, hogy mi hajtja, mi indítja és mi felé? Bemorcult egy hangyányit, érzem én, de nem érdekel. ~Az "egyelőre" körülnéz éppoly relatív, mint hogy "pár hete" jött. Még magam sem tudom, mit jelent ez számunkra.~ Ha ő nem mond semmit, én se ígérek jókat. Nem is ásom ki a csatabárdot. Még rajzolom a térképet, mielőtt leadom, hogy csapást kéne mérni. ~Nem semmi lány lehet és ha itt van, biztosan ismerjük. Lehet, hogy nem is lesz olyan nehéz összehozni a találkozót~ Nyilván akkor, ha ő is tesz valamit azért, hogy ez több legyen, mint felajánlás. Bár én úgy érzem, rangon aluli neki segítséget kérni. Érthető egyébként, ha egy nőt üldöz, akit nem enged a szíve elszaladni. Erős hím ez és ha lelépnek tőle, biztos nehezen viseli. Én el tudtam engedni azt, aki legutóbb faképnél hagyott, ahogy én is leléptem már többtől vagy útnak eresztettem őket. Most szabadság van, de lehet, hogy Bess-nél nem ilyen egyszerű. ~Anchorage-ban még mindig pontosan csiripelnek a madarak... Úgy van. Egy Falka, ami erősebb, mintha kettő harcolna egymással. Az egyik legmasszívabb és legintelligensebb azok közül, amiket láttam, pedig én is jártam már pár helyen Franciaországtól Kanadáig. A befogadó szellem és az erő együtt vezetett ahhoz a megállapodáshoz, amit a két csapat kötött egymással. Az erősebb győzött és ez kivételesen mindkét felet jelenti.~ Ennyi idősen ő is láthatott már karon varjút. Nem azt kell kiemelni, hogy Darren hogy hódolt be. Hanem azt, ami most van. Megszervezhetek neki egy találkozót a Bétánkkal vagy az egyik Vezető Testőrrel és kaphat ízelítőt a főnökök hozzáállásából. A történet pedig igaz. Nem vesztettünk mi, Őslakosok sem, hanem erősödtünk. És Chicago sem győzött, mert kompromisszumokkal olvadtak be. Bess-re is várhat bármi. Alku helyetti levadászás vagy épp békés megállapodás. Rajta múlik, tudja is, csak nem igazán érdekli eddig.
Kicsit fullasztó volt ez a sok kérdés, érdeklődés, de nyilván azért, mert rohadtul nem voltam ehhez hozzá szokva. Mindegy, mert ilyen is van, és nem is árt, ha belekóstolok az ilyesmibe. A nevemet illető kérdésre csak egy laposabb pillantással szolgáltam, semmi egyébbel. Lehet, hogy titkolózom, lehet, hogy nem akarom, hogy tudjon rólam dolgokat. De úgy vélem, ez normális. Még akkor is az, ha éppenséggel én "sértek" felségterületet. De ha esetlegesen akarok is itt valamit - már pedig akarok -, akkor majd az alfával szeretnék mélyebb beszélgetésbe bocsátkozni. Legalábbis a terveim-, és egyéb tényezőkről. Mindettől függetlenül nem voltam zabos, és még egész készséges is voltam a magam módján. - Lehet, hogy nehezebb. De csak azért, mert minden várost, vagy országot uralnak. Mindenhol éhező kezek kapdosnak a kóborokért. Vagy az életük kell, vagy a szolgálatuk. Kicsit fárasztó is, de ezúttal, lehet még én is kötélnek állok. - ezt mondjuk kötve hiszem, de minden változhat. Egy inger, egy helyzet, ami úgy hozhatja, hogy igenis, törzskártyát kérek a cirkuszba. Meglátjuk, igazából én magam sem tudok többet annál, mint amit hajlandó vagyok ez ügyben vele is megosztani.
Miután letelepedtünk, és a rendelésünk is már ég a pincér kis noteszébe volt karolva, kicsit komfortosabbra vettem magam, hiába is csapta meg a fülemet a feltételek megszabása, és egy egyéb okosságok. Végül is érthető, értem is, csak azt nem fogadom el, ha engem próbálnak beskatulyázni. ~ Okom, épp bármire lehetne. De felesleges egyből feltételekkel dobálózni. Egyelőre az se biztos, hogy itt maradok. Ameddig pedig nem bontom a rendet, senkinek sem ártok, ugyebár... ~ és ezúttal nem is szándékoztam semmi rosszban törni a fejem, pláne azért nem, mert megígértem Josh-nak. És amúgy is ideje leállnom a kétes ügyleteimmel. Elég lesz.. ~ Az Önök számára semmit. És pontosan azért ennyire relatív, mert változhat. De, hogy kicsit jobban lásson át a szitán: szeretnék maradni. Ha pedig így alakul, nyilván célszerű megfontolnom, hogy randira viszem-e az alfájukat. ~ ezúttal már kisebb, ámbár halovány mosoly vándorolt a képemre. Nem mondhattam azt, hogy maradok, amikor én sem vagyok benne biztos, ahogy azt sem, hogy ha igen, akkor mindenképp csatlakozom. Lehet én viszem a bundám vásárra, ha nem így döntök, de az már legyen az én gondom. ~ Nem az. De azt hiszem, megértheti - és bár értékelem a lehetőséget -, hogy egyelőre sem a lányról, sem magáról a témáról nem akarok Önnel hosszasan társalogni. Minden esély meg van rá, hogy megtalálom itt - vagy nem; de azért legyünk pozitívak, és optimisták -, és ha így lesz, csak rajta áll, hogy maradni kívánkozom, vagy inkább távozom. Azt hiszem, ennyi Önöknek is belefér. ~ részben ferdítettem, de nagy vonalakban egészen őszintén beszéltem. Tulajdonképpen, ha Joana itt van, tényleg sok múlik azon, miként is fogad. Habár előreláthatóan: nem jól. Aztán ki tudja?! ~ Ez szép promó'. Mármint, tényleg. És, ha csak a fele igaz, akkor mindenképp elismerés érte. ~ mert amúgy marhára meg hat, nem? Nem. De ezt neki nem kell tudnia. Tőlem akármilyen lehet ez a nyamvadt csürhe, bármilyen. Egyelőre ők érdekelnek a legkevésbé. Aztán, mint mondtam, ez változhat.
Időközben a söröm is partot ért, mi több! A számat is már nyirkosra nyalta, én pedig nem voltam rest a felét le is önteni a torkomon. ~ Higgye el, nem én leszek a gond. De ígérem, jelentkezni fogok, ha a úgy alakul. ~ nyugtatom, talán. Habár meggyőződésem, hogy nem kell. Ő van előnyben, én meg csak a számat tépem. De legalább annyiban biztos lehet, hogy nem vagyok egy elmebeteg, aki a várost jött felbolygatni.
Titkosabb a CIA aktáinál. Nem, ez nem normális. Megtűrt státuszt még nem kapott, aki a nevét se volt hajlandó elmondani. Mit várhatnánk tőle, ha ennyire se képes? A végrehajtó nem én vagyok, de ha az egyik megtalálja, bánni fogja, hogy a zsebében hagyta a keresztnevét... - Jól látja, itt sincs máshogy. Egyre kevesebb reményt fűzök hozzá, de ennek nem kell látszania. Még megmakacsolja magát, aztán teljesen bezárkózik. ~Hm. Semmi se biztos, értem és egyet is értek. De farkaséknál nem ilyen egyszerű, nyilván maga is tudja. Egy terület, egy tányér.~ Ha nem csinál mást, csak bezavar a köreinkbe, akár a jelenlétével, az is épp elég. Nem szeretjük az idegeneket, akik csak úgy kószálnak. Köröznek a kaja körül. A frászt hozzák az itt lakók ijedős rétegére. Ha mi hozzuk rájuk a frászt, az oké, de másnak nincs feltétlenül megengedve. Csak feltételekkel. Hűvös hangon közöltem az álláspontot. Nem velem kell veszekednie, vannak itt nálam rangosabbak. A hotdog fogyasztása közben hallgatom a vigyorgó kép mögül hallatszó gondolatokat. Nagyon biztos magában. Anchorage tette ilyen büszkévé? Nagyot fog csalódni, ha azt hiszi, hogy itt is mindent lehet. ~Világos. Ha addig nem történik kontaktus, majd kopogjon be a Holiday Innbe!~ Hát ha Castorral akar beszélni... Már eddig négyszer szorította volna falhoz és lehet, hogy már hiányozna a feje. A digónk nem csípi ezt a stílust. Értem én, hogy semmit se tud. Két nap vagy két hét van az itt tartózkodásából, fogalma sincs és arról se, hogy akitől függ, attól mit várhat. Nőügyek. Én ennyit nem vállalnék egy nőért. A legutóbbi szakítás és csalódás után főleg nem. ~Akkor kellemes keresést!~ Rávigyorgok cinikusan. Nem kér segítséget, nem is kap. De a szemünk rajta lesz. Nem válaszolok arra, hogy ennyi belefér-e. Én a hírszerző és hírnök vagyok. Összegyűjtöm az infókat, azt hiszem, már eleget hallottam és továbbadom azoknak, akik meghozzák majd a döntést. ~Ha csak a fele lenne igaz, az elég nagy szegénységi bizonyítvány lenne.~ Nem győztem meg. Lehet, hogy mástól másként fogja visszahallani. A legkülönbözőbben élték meg. Anchorage-ba is menekültek páran, azoktól pláne eltérően hangozhat a sztori. A promóhoz értek és tényleg úgy mondtam el, hogy kiemeltem az előnyös részeit. A hotdogommal lassan végzek is, mikor ő a sör felénél tart. Látom, szereti, gyorsan fogy nála. Én a forró teámat kortyolom még és élvezem a gőzét is. Citromos, a legjobb. - Tényleg egész kellemes hely. És most merre tovább? Én hazafelé megyek a festékeimmel. Új külsőt kap a kecó. És nem, nem viszem el. Nem lettünk jóban. Akkor se, ha most is mosolyogva közlöm, hogy amit javasolt, az tűrhető kis bódé. Semmi extra, nem fogott meg annyira, hogy még egyszer betérjek ide, de egy kis tápért jó volt idejönni. A kamionosok közben lelépnek és én is ezt tervezem. Bess útirányát még meghallgatom, valószínűleg megint nem mond semmit, aztán intek az eladónak. - Köszönjük, viszlát! Elvonulok a kocsim felé és ha közben elválnak útjaink, akkor Bess felé még egy utolsó kérdést intézek a jól ismert cinikus vigyorral: - Mit mondhatok odafent, kivel találkoztam? Hátha megérti, miért is fontos a keresztnév az illemen felül. Ha nem, hát nem, úgy is lehet. A lényegen nem sokat rondít. Mikor búcsúzunk, egy intéssel megelégszem. Nem kezelünk, nem bizalmaskodunk. Ez nem arról szólt. Nyitom a kocsit és ahogy gázt adok, összegzem a gondolataimat, hogy mit is tudok előadni erről a figuráról. Azt azért meg kéne tudni, kit keres és miért. Talán az anchorage-i kapcsolataimat kéne felfrissíteni és megtudok egyet s mást...
Nem értettem minek győzköd. Értettem én, hogy ez a terület az övéké. Mindenesetre próbáltam továbbra is barátságos maradni, és véletlenül sem fennhéjázónak tűnni. Tudtam én mi van bennem, és hogy a falkája mit nyerhetne velem... Viszont ez még nem ez a kör, szóval egyelőre maradjunk a fél információknál. Ha maradok úgyis "szétcincálnak", addig pedig fenntartom magamnak a jogot a szellemjárásra. ~ Mindenképp. Ha úgy alakul. Vagy esetleg felkutatom Önt, ha más nem akad. ~ vigyorodtam el, ezúttal őszintén; habár csak mérsékletesen. Még mindig nem a haverom, ahogy én se neki. Nem szeretek idő előtt átlépni egy ponton, ez van. A jó kívánságot(?) megköszöntem, még ha cinikus is volt a mimikája a szavak mellé. De tovább nem téptem miatta a szám, elvégre nem a hímre tartozik. Igazából, reméltem, hogy olyan sokáig már nem kell keresgélnem, és hogy ha más nem egy hónapon belül előkaparom Joana-t. Neki csak adatok, lehetőségek, amiket mondok; nekem viszont tervek, az életemet meghatározó fejlemények együttese. ~ Biztos vagyok benne, hogy erős csapat tagja Stephen. ~ ezúttal nem volt semmi irónia a hangomban. Sose nézem le a másik felet, sem a mögötte gyülekező tömeget. Azt mondjuk pláne nem. Finoman az asztalra csaptam a megüresedett poharat, és emelkedni kezdtem. - A dolgomra; ha nem bánja. - mosolyodom el, egy gyors kacsintás kíséretében. Nem, még mindig nem vagyok hajlandó vele többet megosztani, mint amennyit akarok. Lehet ez utólag rossz döntés, de most nagyon is jó így. Egy pár percig még a hímmel tartok, ám amint az útjain ketté ágazódtak, akaratlanul is lefékeztem lezser lépteimet. Mondjuk sokkal inkább a kérdése miatt, mint sem hogy az illem diktált volna bennem, de ez is hozzájárt. - Legyen jó napja! Lehetőleg ne üssön el senkit. Kár volna a populációért! - vigyorodtam el kedélyesen, kérdésének pedig kisebb hatás szünetet adva fordultam menet közben hátra. - Bess, kedves Stephen. Alec Bess. - aztán szalutáltam neki, és egyszerű, hosszanti léptekkel hagytam őt és az általam kapott infirmációkat magam mögött.
Elég rendesen égett a pofám, hogy eddig nem volt merszem Lenit felkeresni, főleg azok után, hogy lassan már 6 hónapra rúg az ittlétem időtartama. Nem sokkal azután jöttem, hogy megmutatta, milyen a szobájából a kilátás. Emlékszem, mennyire irigykedtem akkor a hóra, most viszont a hátam közepére sem kívántam. Már nem a havat, hanem ezt az egész helyet. Nem szerettem volna telibe a képébe nyomni, hogy hahó, itt vagyok, úgyhogy először csak egy sms-t kapott tőlem, kissé titokzatosra véve a figurát.
Szia! Láttad már a csónakkikötőt? Azt mondják, nagyon szép tud lenni, mikor a hideg kezd elvonulni. Szerintem nézd meg még most, azt is hallottam, ez a legalkalmasabb óra, hamarosan megy le a nap.
Jason
Hát remélem, hogy jönni fog és nem csak napok múltán ebben az időben, mert addig nem fogom kibírni. Mondjuk ha ma nem jön, tuti kijövök holnap is, vagy addig, amíg nem dönt úgy, megfogadja a tanácsomat. Mondjuk lehet egyszerűbb lenne megkeresni, hol lakik, csak akad valamerre egy friss telefonkönyv és lehet az internetes nyilvántartásban is benne van. Mindegy, nem is ez a lényeg. Szóval így esett, hogy kijöttem ide a kikötőbe, egyébként tényleg nagyon szép volt. Hoztam egy kisebb csokor virágot is, bízva abban, hogy nem vágja majd a fejemhez, főleg azok után, hogy alig jelentkeztem az elmúlt időszakban, aztán egyszer csak hopp, megjelenek. És akkor még nem is tudja, mióta vagyok itt... Hazudni meg tuti nem fogok neki, szóval bízom abban, hogy nem fog rákérdezni. Az egyik kezem még mindig gipszben van, sajnos több ujjam is eltört Alignak hancúrozása közben és én nem rendelkezem olyan menő regenerációval, mint a vérfarkasok. Szívás. nem baj, hozzá vagyok szokva a gipszekhez és a törött végtagokhoz, csak az a kellemetlen, hogy nem tudom úgy püfölni a klaviatúrát, mint előtte. Szóval csak a fejem forgatom, vajon melyik irányból fog jönni, ha egyáltalán eljön. Mondjuk úgy olyan két órát fogok várni itt most, aztán ha nem jön, holnap is jövök. És akkor is veszek majd virágot.
Ennél elcseszettebb már nemigen lehetne ez az egész város. Eddig tűrtem, megpróbáltam elviselni, megszokni, megszeretni, mint annak idején New Yorkot is, de előbb a majd’ egy hónapos rokonlátogatás, ami miatt nem csak a suliból, de a munkából is lógnom kellett, aztán az a megmagyarázhatatlan kóma, amikor pedig felébredek, nagyapa húgának halálhíre... Azt hiszem, most jött el az a pont, hogy betelt a pohár. Ahogy jelzett a telefonom, és olvastam Jason üzenetét, először azt se tudtam, hogy hová tegyem a dolgot. Milyen csónakkikötőről papol nekem? Csak nem képes volt Google Earth-ön végigjárni a várost, vagy...? Vagy nem tudom, de amúgy sem sok hangulatom van naplementét nézni a mólón ücsörögve, így aztán nem is tulajdonítottam nagy dolgot a dolognak. Az meg fel sem merült bennem, hogy ő is itt van a városban, mert miért is titkolta volna...? Csak három nappal később, az egyik unalmas órámon ücsörögve olvasgattam a régi sms-eket unalmamban, amikor újraolvasva a sorokat, egyszer csak bevillant, hogy... mi van, ha tényleg? Ha mégis itt van? Nem, az nem lehet... Amikor azonban az utolsó órámról is kicsengettek, ahelyett, hogy hazafelé vettem volna az irányt, egyenesen a kikötő felé sétáltam – igen, sétáltam, lévén buszra még mindig nem szívesen szállok, és miuta az autóm totálkáros lett, sajnos az sem opció... bár a történtek után azzal sem túl szívesen utaznék. - Jason...?! Tényleg... tényleg te vagy az? - torpantam meg a móló közepe táján, amikor hátrafordult és épp sikerült elcsípnem a pillantását, nekem meg azzal a lendülettel gyökerezett földbe a lábam. - Te meg mit keresel itt? Miért...? Vagy mióta...? Mi történt a karoddal? - zúdulnak a kérdéseim megállíthatatlanul. És hiába, hogy nem éppen így képzeltem el azt, milyen lesz, ha mi ketten végre egyszer majd élőben is találkozunk, de... egyszerűen képtelen vagyok akár egy tapodtat is mozdulni. - És miért van nálad virág...? - jesszusom. Virág, naplemente, vízpart... mint valami giccses, elcseszett randi. Hát ez kínos.
Nem jött el az első nap. És a másodikon sem. De ugyanolyan lelkesedéssel mentem ki a harmadik nap is, ugyanúgy megvéve a kis csokornyi virágomat. Ma már szinte azzal várt a kedves virágárus hölgy, szóval ha Leni esetleg eljön, lehet szólnom kell majd neki, hogy másnap már nem fogok jönni. Már, ha eljön. Mert ez már a harmadik nap és az sms-re sem kaptam választ, ha legalább elküldött volna melegebb éghajlatra! De így teljes a bizonytalanság. Mondjuk, mondhatni megérdemlem, én is képes voltam ezt csinálni vele jó hosszú ideig. Atyaég, mit fogok azért kapni, ha kibukik, hogy szimplán azért nem jelentkeztem, mert túlságosan bedepiztem. Csúcs. A harmadik nap már csak egy padon ücsörögtem, fárasztó azért több órát ácsorogni itt, főleg, hogy annyira nagyon meleg még mindig nincsen, itt a kikötőben meg a szél is jobban fúj. Mondjuk a leülés a hideg ellen semmit nem véd, csak én nem fáradok el olyan hamar. Nem is ez a lényeg, hanem a hang, amit meghallottam… - Leni! - pattantam én is fel a padról, hogy felé forduljak, de szegény úgy megtoppant ott a móló közepén, hogy nem tudtam, közelebb akarjak-e menni. - Igen, tényleg - tártam szét kissé a karomat, egy esetlen mosollyal a képemen. A kérdések hadát hallva sóhajtva lépkedtem közelebb, hogy néhány lépésre tőle megállhassak. Hogy mondjam ezt el? Hogy az apám, aki nem is hallott, megtalált és idehozott, mert fel akar áldozni valami őrült szellemnek? Aki nem mellesleg a múlt héten megszállt és majdnem kicsinált. - Ideköltöztünk - válaszoltam csak ennyit, a részleteket majd később elmesélem. - Már.. egy ideje - ismertem be ezt is kissé szájhúzva, mert ha belekérdez, mégis mióta, akkor muszáj leszek elmondani neki, mert hazudni tuti nem fogok. - Elég.. húzós volt a múlt hetem és elestem - részben igaz, részben nem, de ebben nem mondhatom el az igazat, mert erről nem szabad beszélnünk. Ó, ha tudnám, hogy ő pont olyan, aki tisztában van azzal, miféle világ húzódik meg a miénkben! Vagy épp a miénk az övékében. Mindegy. - Hogy miért? - pillantottam le a kezemben tartott virágra, mert egy pillanatra meg is felejtkeztem róla. - Ezt neked hoztam - nyújtottam felé, bízva abban, hogy elfogadja. Hát, így jobban belegondolva lehet nem volt jó választás sem a hely, sem az időpont. Kikötő, naplemente, virág.. Tényleg olyan, mint egy romantikus filmből lopott gagyi randi jelenet. Pedig nem az volt a célom, eskü…
Ahogy felpattan és megtorpan, én pedig teljes életnagyságban csodálhatom meg, valóban azt kell mondjam, hogy... tagadhatatlan. Ez Jason, a maga sutaságával, még a gipsz sem ront az összképen, a virág meg... hát, tényleg tipikusan ő lenne. Mármint nem a virág, hanem maga a gesztus, hogy valami kis aprósággal próbáljon meglepni az első találkozásunkkor – gondolom én, egészen addig, amíg szóba nem kerül a költözésük, amire nekem szééép lassan kúszik fel a szemöldököm, további válaszokat, magyarázatokat várva, mert amilyen szófosó tud ő lenni, nos, maradjunk annyiban, elég sovány még válasznak is. - Egy ideje... Ami azt jelenti, hogy konkrétabban...? Mégis mikor? Vagy mennyi ideje? - kérdezek én, ha már úgy kell minden épkézláb választ harapófogóval kihúzni belőle, arra meg, hogy elesett, és arra fel a sérülése... Nos, mit is mondhatnék? - Hát, ez legalább rád vall. - nem is ő lenne, komolyan... na nem mint ha én olyan páratlan mozgáskultúrával lennék megáldva, de hála az égnek, a kezem valahogy mindig megúszta, mióta ilyen fontos szerepet tölt be az életemben a rajz. - Amúgy nekem mondod? Nem elég, hogy anyámék elrángattak rokonlátogatóba, még valami megmagyarázhatatlan okból kómába estem, amivel az orvosok se nagyon tudtak mit kezdeni. Azóta se tudják, hogy mi okozhatta, vagy van-e bármi hatása a jövőre. Szóval legalább a húzós hetet átérzem. - igaz, nekem azóta hála az égnek, le is kopogom, kutya bajom. Csak a szüleim állandó aggodalmaskodása kezd az agyamra menni. - Nekem? - kérdeztem rá, és bár nem igazán tudtam mihez kezdeni a vele, de azért csak elvettem végül. Még mindig kevésbé suta és gáz helyzet, mint ha ott állna, virágot nyújtogatva nekem, miután percekkel később leesik neki, hogy hiába. Arról nem is beszélve, így legalább lesz mit hozzávágnom, ha be meri vallani, mióta rontja a levegőt itt a városban. - És... mire fel a költözés? Anyud megismert valakit, vagy itt ajánlottak neki munkát, vagy... jövőre itt kezditek Liloval az egyetemet, vagy...? - hagytam szándékosan nyitva a mondat végét, egészítse ki pontosan, ha egyik verzióval sem találtam volna el, mire fel a költözésük, Alabamából erre az isten háta mögötti jégverembe.
Amíg ő azon gondolkodik, hogy mennyire tagadhatatlan a megjelenésem, addig bennem is megfordul némi gondolat őt illetően így az első személyes találkozónk alkalmával. Méghozzá az, hogy élőben sokkal szebb, mint a képernyőn látva. Még jó, hogy elkezdünk beszélni és kizökkent a mondandójával a számomra zavaró gondolatok közül. Már attól zavarba jövök, hogy ilyenekre gondolok, te jó ég… - Tényleg tudni szeretnéd? - kérdezem bizonytalanul, bár tudom, hogy nem menekülhetek. Előbb-utóbb úgyis választ kell adnom, hiába húznám, halasztanám. Akkor meg már lehet jobb, ha tőlem tudja meg. - Öt-hat hónapja már - ismerem be és automatikusan húzom be a nyakamat is kissé, mert simán elképzelhetőnek tartom, hogy megcsap, én meg legfeljebb csak a virággal tudok védekezni, merthogy azt még nem adtam oda. Remélem mondjuk, hogy nem fog hátat fordítani és faképnél hagyni, mert elég gázos lenne. - Jah, nem is én lennék, mi? - nevettem fel zavartan, próbálva oldani kicsit az előbbi beismerésemből fakadó kellemetlen érzést. Több, kevesebb sikerrel. Szívem szerint mindent elmondanék neki, hogy hogyan tört el a kezem, meg miféle rossz dolgokban volt részem az elmúlt időszakban, de sajnos nem lehet. Tutit komplett idiótának nézne és David is kicsinálna, ha elárulnám a titkokat. - Rokonlátogató? Hova mentetek? - kérdeztem és majdnem kicsúszott az a megjegyzés is, hogy örüljön neki, hogy nem volt itt az előző hetekben! Szép kis kérdéssort indítanék el vele, azt hiszem. - Kóma? De tényleg csak úgy a semmiből? Nem volt semmi előjele? És a dokik sem tudnak mit kezdeni vele? Ez tök furi - csodálkoztam el, mert ez azért így elég para, de ebben is biztos annak a hülye szellemnek van köze, annak az Alignaknak, aki terrorizálja itt a népet. - Igen, neked - ismertem be zavartan, némi pír futott a képemre is. - Kinek másnak hoztam volna? - újfent kis zavart nevetést hallattam és örültem neki, hogy elvette a virágot. Elég kellemetlen szitu lett volna, ha nem veszi el és szorongathatom itt egymagam. - Sikerült kiderítenünk, hogy apa családja innen való, aztán addig rágtuk anya fülét, amíg beadta a derekát és idejöttünk. Amúgy is tök jó az itteni egyetem, úgyhogy oda fogunk járni jövőre, így meg egyszerűbb, kicsit megismerni a környéket, meg ilyenek - nagyon szívesen csapkodnám pofán magamat, amiért így a képébe hazudok, de az igazságot mégsem mondhatom el! - Jó hideg van errefelé egyébként, neked sikerült már hozzászoknod? - kérdeztem, mégse csak rólam beszéljünk egyfolytában.
- Igen, tényleg. - fonom össze a karjaimat a mellkasom előtt, mert mégis, milyen idióta kérdés már? Tudhatná, hogy ha nem lennék rá kíváncsi, nem kérdezném, így viszont, hogy szándékosan húzza az időt, csak a szigorúbb tekintetemet elővéve pillantok rá, hogy nyögje már ki végre! Komolyan, a végén még itt fog lejárni a személyim. - Hogy mennyi?! - sikerül a kérdés pöppet hangosabbra, mint azt terveztem, még néhány járókelő felénk is fordul, hogy mi történik, de egyszerűen nem tehetek róla. - Azt ne mondd, hogy alig néhány héttel utánam költöztél ide, mert esküszöm, megcsapkodlak. Vagy... vagy előbb? - mert akkor minimum belököm a vízbe, az isten bizony, még az sem érdekel, hogy begipszelt karral nem épp a legegyszerűbb a víz tetején maradni. Vagy hogy ilyenkor még elég hideg a víz. Vagy hogy tud-e egyáltalán úszni...? - Hát nem, valóban... - szögezem le, remélhetőleg kellően komoly hangszínt megütve ahhoz, hogy abbahagyja ezt az irritáló, zavart heherészést. Nem tudom, mit akar elérni vele, mert hogy meghatni nem fog, az tuti. - New Yorkba, és fogjuk rá, elment. - felelem morcosan, a többi, folyamatosan záporozó kérdésére pedig, miután ilyen gyorsan nem tudok válaszolni, csak igen, nem bólintásokkal reagálok. Igen, tényleg kóma. Igen, a semmiből, nem, nem volt előjele, nem, a dokik se tudtad mit kezdeni vele, és igen, furi. - Van még kérdés? - csak mert egész belejöttem a bólogatásba-fejrázásba, de úgy tűnik, nincs, sőt... most jut el odáig, hogy felém nyújtsa a virágokat. Nekem... kíváncsi vagyok, a járókelők közül hányan hiszik, hogy épp randizunk. Vagy inkább ne... nem is akarom tudni! Tudnom kéne? Arra se méltattál, hogy közöld, ide költöztél. Vagy hogy írj az utóbbi egy hónapban, leszámítva ezt a mostanit, gondolom roppant elfoglalt voltál – meg ennyi idő alatt akár be is csajozhattál. Rád férne valaki, aki gatyába ráz végre, hogy ne legyél ilyen kis... - szerencsétlen, no. A virágért nyúltam, de csak azért, mert az még gázabb, amilyen rendületlenül nyújtja felém. Meg kell hagyni, egész szépek, sőt, még illatuk is van, azt szagolgatom épp elmélyülten miközben hallgatom, hogyan mesél oly lelkesen a költözés részleteiről, ám amikor szóba kerül, hogy ő is ide fog járni egyetemre, akaratlanul zárul szorosra a karkom a csokron, hogy csak úgy roppan, törik néhány törékenyebb szál benne. - Ehhez? Sose fogok. - közlöm a hideg kapcsán, ahogy ahhoz se, hogy bárki más ilyen szinten hülyére vegyen. S hogy ne csak szavakkal, de tettekkel is nyomatékosítsam a dolgot, minden szó nélkül vágtam vissza Jasonhöz a csokrot, hogy aztán ne is vesztegessem az időm tovább, menjek inkább dolgomra valami értelmeset csinálni.
Összefonja a mellkasa előtt a karjait, ráadásul a tekintete is szigorúbbá válik, én pedig előre félek, mi lesz, ha kimondom. Lehet itt helyben kapok egy pofont, vagy lök bele a vízbe.. Egyik sem lenne kellemes. Csak a testsúlyomat billegetem egyik lábamról a másikra a visszakérdezését hallva, merthogy még egyszer ki nem mondom, az tuti! Amúgy is biztos hallotta, csak a meghökkenése volt durvább. Azt meg nem nézem, ki figyel minket, mert egy cseppet sem érdekelnek, most csak Lenire szeretnék figyelni. - Nem, utánad jöttünk, nem sokkal azután, hogy beszéltünk skype-on - vallottam be ezt is, mert hát.. ez volt az igazság. Már így is jóval több mindenben vagyok kénytelen hazudni neki, mint szeretnék, úgyhogy ez a legkevesebb, hogy ebben igazat mondok. Még akkor is, ha ezzel teljes mértékben megorrol rám. Meg is tudnám érteni, az az igazság. Elég a komoly hangja, hogy egyből lefagyjon a képemről a vigyor, nem akarom jobban megbántani, már így is éppen eléggé megtettem. Egyszerűen csak.. fogalmam sincsen, mit mondhatnék, vagy mit kellene csinálnom, az időt már nem tekerhetem vissza… Tömör választ kaptam a kérdésemre, az ezt követőekre pedig már csak bólogatást. Ajajj, ha így folytatjuk, akkor tuti mindjárt hátat fordít nekem és faképnél hagy, pedig.. Atyaég, egyáltalán nem így képzeltem el a viszontlátást. És ez már olyan dolog, amin valószínűleg a virág sem fog segíteni. Szívás. - N-nem.. nincs - válaszolok akadozva és zavartan, még a szemem is lesütöm. Inkább a virágot nyújtom felé, a válaszát hallva pedig csak zavartan tudok pislogni. Legszívesebben elszaladnék és elbújnék, mert igenis fájnak a szavai, de azzal csak tökéletesen azt támasztanám alá, hogy mennyire szerencsétlen vagyok és, hogy megérdemlem a becenevet, amit a nővérem aggatott rám. Nyomi… Igen, eléggé az vagyok. - Nem, nem csajoztam be! És igen, neked hoztam a virágot és tényleg nagyon sajnálom, hogy nem szóltam előbb, hogy itt vagyok. Egyszerűen csak.. túl sok minden jött össze - hát ezzel valószínűleg cska még tovább paprikázom amúgy sem nyugodt kedvét. Ha tehetném, mindent elmondanék neki! De sajnos nem lehet és ez megint csak egy ok, amiért gyűlölöm Davidet, hogy ilyen szar helyzetbe sodort és az egyetlen személy, akit a tesómon kívül a barátomnak tekintek, most meg haragszik rám és minden bizonnyal gyűlöl is. Némi reménysugár, hogy elveszi a virágot, ám a halvány lángocska végleg kialszik, ahogyan összeroppantja a virágok szárait. Ó, jajj.. Még egy mentő kérdéssel próbálkozom, de a hűvös válasz után már várható, mi fog következni. A képembe kapom a virágot, ő meg hátat fordít. Nem érdekel a világ, könnyedén lépek át felette, még talán rá is lépek, ahogyan utána iramodom. Ne már, ne csináld ezt, kérlek! - Leni! kérlek, ne menj el! - kiáltok utána, amint sikerül beérnem, de nem fogom meg, szimplán csak próbálok elé kerülni, hogy elállhassam az útját. - Nézd, én tényleg nagyon-nagyon sajnálom, hogy ilyen sokáig nem kerestelek, főleg így, hogy egy városban tartózkodtunk, hidd el, ha tehettem volna, mentem volna, már az első pillanattól fogva, hogy betettem a lábam ebbe a nyamvadt városba, de.. nem mehettem. És ne kérdezd, kérlek, hogy miért nem, mert bármennyire is szeretném, sajnos nem mondhatom el - hadartam le egy szuszra, valóban kétségbeesés érződött a hangomból. De nem azért, mert olyan titkot őrzök, amit nem is akartam volna magaménak, hanem azért, mert félek, hogy itt hagy, hogy annyira megbántottam, hogy rám nézni sem akar majd ezután. Nem akarom őt is elveszíteni…
- Utánam. Nem sokkal azután. - ismétlem el a hallott szavakat szép csendesen, baljósan csengve, és nem, még csak véletlenül sem emelem fel a hangom. Ez most sokkal rosszabb eset... Megfeszülnek az arcvonásaim, és az összefont karjaimat még ökölbe is szorítom ráadásként, hogy ellenálljak a kísértésnek, és ne képeljem fel itt helyben. - Helyes. - bólintok arra, hogy nincs több kérdés, a helyében én sem túráztatnám magam csak azért, hogy tereljem a témát, úgy se működik nálam. Most biztosan nem. - Nem? Pedig lassan rád férne, legalább valaki gatyába rázna egy kicsit. Vagy úgy istenesen nyakon csapna, hogy megtanulj viselkedni és legközelebb még csak véletlenül se jusson eszedbe hasonló módon átvágni valakit. - szúrtam oda, miközben csak tartotta a virágot, hadd tartsa, ráérünk. - Sok minden, mi? Nekem aztán ne mondd, hogy túl sok minden jött össze. - kontráztam rá, teljes odaadással játsszva a mártírt, mert nem elég, hogy megtudtam, hogy létezik ez az egész mágikus hókusz-pókusz világ, aminek a fél családom a tagja, kiderült, hogy a nagyapáim is itt vannak a városban és épp hogy nem néznek ki fiatalabbnak, mint a tulajdon apám, aztán a kényszerű utazás, a kóma, a nagynéném temetése, akit még csak nem is ismerhettem, mert drága szüleim arra nem voltak képesek, hogy bemutassanak neki, csak húzták az időt, ahogy nagyapáék esetében is... ha nem lesem ki, hol lakik az egyikük, akkor szerintem a mai napig hagytak volna boldog tudatlanságban tengődni, holott nincs joguk ahhoz, hogy a saját rokonaim létezését titkolják előlem... Szóval nekem csak ne jöjjön azzal, hogy sok minden összejött. A ponton az i pedig most Jason hallgatása arról, hogy mióta is rontja itt a levegőt. - Miért ne?! - szólok vissza neki, miután visszakapta a virágait, és már az sem érdekel, hogy lassan a kikötő összes embere minket bámul, hogy mi ez a műsor. Biztos valami elcseszett tinidrámának vagy szakításnak hiszik az egészet. Ha még az lenne... sokkal rosszabb. - Azt hiszed a sajnálat vagy egy bocsánatkérés egyből megold mindent? Hogy egy csapásra semmissé teszi az egészet? Hát ha eddig nem lettél volna tisztában vele, elárulok egy titkot: NEM! - kiabálok most már egészen hangosan, mint valami igazi, hisztis picsa, hogy szinte már én sem ismerek magamra, de mégis képtelen vagyok moderálni magam, vagy higgadtan átgondolni a dolgokat. Vagy hogy megpróbáljam Jason szemszögéből nézni ezt az egészet. Meg a nagy büdös francokat. - Mert, miért ne? Valami államtitok? Mert azt úgy sem kajálom be, hogy valami titkosszolgálat sorozott be... - legyünk őszinték, elég ránézni. Most is gipszben a keze, hogyan boldogulna bármilyen húzósabb helyzetben, ha most még velem se bír mit kezdeni? - Szóval nem elég, hogy egész eddig hallgattál, még csak az okot sem árulod el, hogy miért. És én még azt hittem, hogy barátok vagyunk... - tettem hozzá csalódottan, mielőtt dacosan elmorzsoltam volna a szemem sarkában gyülekező könnyeket, mielőtt még lecsordulhattak volna az arcomon. Mert ezek után a legkevesebb, amit akarok az az, hogy sírni lásson. - Én nem így képzeltem el az első találkozásunkat... nagyon nem így. - feleltem keserűen, sokkal inkább vidámnak, bolondozósnak, könnyednek, mint amilyenek a beszélgetéseink is voltak, olyan kis szívderítőek, amik a legrosszabb napokon is felvidítják az embert, erre? Rosszabb már nem is nagyon lehetne a helyzet.
Minden egyes elismételt szavam mintha mellkason csapna, szeretnék elsüllyedni, vagy valahogyan meg nem történtté tenni ezt az egészet, visszaforgatni az idő kerekét, vagy akármi! Ráadásul nem kiabál, fel sem emeli a hangját, de a vonásai, az ökölbe szoruló kéz mind-mind olyan dolgok, amik a kiabálásnál is félelmetesebbé teszik az összképet. - Én.. - nem tehettem mást. - Sajnálom, tényleg rettentően sajnálom - nem tudok mást mondani, hiszen mit mondhatnék? Az igazságot nem lehet, mert meg van kötve a kezem és az apám kizsigerelne, ráadásul valószínűleg Leni is dilisnek nézne, nem oldanék meg semmit vele. Ellenkezni nem akarok, mert azzal csak felidegesíteném még ennél is jobban, pedig igaza van. Bár kétlem, hogy egy barátnő gatyába tudna rázni. Az meg, hogy átvágtam valakit.. Szívem szerint odamondanám neki, hogy pont ő mondja? Aki szintén képes volt eltűnni huzamosabb ideig és még csak annyit sem írt, hogy hahó, élek még. Mégsem szólalok meg, mert nem fogok ujjal mutogatni, vagy visszahajigálni őt is azokkal a bizonyos kövekkel, amikkel.. hát, jó nagy adagot kapok a nyakamba. Szívás. Jobbnak ítélem meg sem szólalni, mert jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy bármi rosszabb történhetett volna vele, mint velem. Az apám életben van, ráadásul valami tök fontos személy a vérfarkasok között, akikről eddig el sem bírtam volna képzelni, hogy egyáltalán léteznek. Aztán fel akar áldozni, szóval franc se tudja, mennyi időm van még hátra. Aztán jött Alignak, aki velem akart kinyíratni valami vérfarkast. Aztán az pám felpofozott az egyetemen és valószínűleg sikerült megharagítanom, aztán most Lenivel is elszúrok mindent.. Hát frankó, tényleg, ennél hatalmasabb szarkupac már akkor se vehetne körül, ha akarnám. - Beszéljük meg! - nagyon megbeszélni mondjuk nincsen, mert kiabál velem, totál dühös, amit amúgy megértek, én pedig még csak az igazságot sem mondhatom el neki. - Dehogy hiszem! Nem az az elkényeztetett kis ficsúr vagyok, aki azt hiszi, ennyitől megoldódik minden problémája és akinek egy csettintésre hullik az ölébe minden! Sajnálom, hogy egy faszkalap voltam, de mivel faképnél akarsz hagyni és itt kiabálsz velem, mi mást tehetnék? Ha még csak esélyt sem hagysz, hogy valahogy jóvá tegyem! - nem emelem meg a hangom, inkább kétségbeesett vagyok. Szegény virágok a tanúsítói az egésznek. Fogalmam sincsen, mit csináljak és annyira kétségbe vagyok esve, hogy itt hagy, hogy szóba sem áll többet, hogy az valami félelmetes. Enyhén tátom el a számat a szavait hallva, pláne, amikor elmorzsolja azokat a könnycseppeket. Szeretnék odalépni hozzá és megölelni, azt mondani neki, hogy barátok vagyunk és megmagyarázni ezt az egészet. De nem tehetem. Mert nem tudnék többet hazudni neki, az igazság pedig tabu téma, szóval.. Bármennyire is szakadjon meg a szívem, bármennyire is legyen szar, de.. lehet jobb lesz, ha meggyűlöl és nem is találkozunk többet. Neki mindenképpen jobb lesz, mert nem kell hallgatnia a hazugságaimat és ha egy szemét alakként maradok meg az emlékei között, akkor hamarabb elfelejt majd, ha David véghez viszi azt az egész hacacárét, amiért idehozott. És hogy velem mi lesz? Úgysem érdekel senkit, úgyhogy teljesen mindegy. Csak kiszipogom magam a szobám csendes magányában, hogy megpróbáljam élhetővé tenni a hátralévő időmet. Valahogy feldolgozni, hogy Lenit is elveszítem, hogy mindenki, aki fontos, eltűnik az életemből. Lilo maradt csak nekem, nélküle már valószínűleg rég összetörtem volna. Ennél is jobban. - Nem ilyen barátokat érdemelsz, Leni.. - suttogtam halkan, ép karom erőtlenül lógott mellettem, vállaim megereszkedtem, mint valami totális csődtömeg, úgy álltam a lánnyal szemben. A fejemet sem mertem felemelni, mert féltem, ha látja a szememben megülő kétségbeesést és szomorúságot, akkor még nagyobb nyominak fog tartani, meg.. nem akartam még a tekintetében is látni, hogy mennyire haragszik rám, hogy mennyire dühös. Mérges voltam, Davidre, magamra, erre az egész helyzetre, de Lenire.. rá nem. És rettentően hiányozni fog. - Vigyázz magadra - emelem rá egyetlen pillanatra, amolyan búcsúnak szánva a szavaimat, hogy aztán hátat fordítsak és meginduljak, teljesen mindegy, merre. Lehet, hogy rosszul döntöttem, mert érte megérte volna küzdeni, de ha ennyire elcseszettek a körülmények, akkor nem tudom, lehetette-e volna. Nem szeretném ennél is jobban megbántani, vagy többször a képébe hazudni. És jelen pillanatban ezt az opciót ítélem a legjobbnak. Elengedni őt. Sajnálom, tényleg rettentően sajnálom.
// Hacsak valami olyat nem írsz, akkor ez volna a záróm. És köszönöm szépen, a végkimenetel ellenére én rettentően élveztem! *___* <3333 //
Egészen hamar eljutok arra a pontra, amikor már minden idegesít. Jason szavai, ahogy már sokadszor ismétli, hogy sajnálja, és azzal is tisztában vagyok, ha visszakérdezne, mit várok még tőle, mit tegyen? Én magam is képtelen lennék válaszolni rá. Oldja meg. Találja ki. Álljon már ki végre magáért, vagy valami, ne csak nyelje a békát, hideget, meleget... A fenébe, még csak a hangját is képtelen felemelni! - Mégis, mit? - ha már hónapok óta nem kereste egyikünk sem a másikat, nem hiszem, hogy nagyon akadna olyan téma, amivel javíthatnánk a jelenlegi helyzet reménytelenségén. Amikor bezzeg visszaszól, csak duzzogva grimaszolok egyet, mert tudom, hogy valahol igaza van, és nekem sem feltétlen kéne ennyire túlreagálnom a helyzetet, én magam sem értem, mi ütött belém, de egyszerűen képtelen vagyok leállni. Sőt mi több, még valahol a lelkem mélyén jó érzéssel is tölt el jelen pillanatban, a köd pedig már rátelepedett annyira az agyamra, hogy ne érdekeljen, mi lesz később. Mekkora szakadékot ásunk kezzel kettünk közé? Azért fura fintos a sorstól, hogy miután mennyit tervezgettük korábban, milyen lesz, ha egyszer találkozunk, tessék... még csak távolról sem hasonlít rá. Amikor meghallom a szavait, hirtelen felüti a fejét odabent a kétségbeesés, hisz nagyonis úgy hangzott, mint ha valami búcsú lett volna részéről, ám hiába fürkésztem a vonásait, ő csak a földet pásztázta olyan kitartóan, én pedig csak álltam földbegyökerezett lábbal, mint aki képtelen arra, hogy odamenjen hozzá. A fenébe, még csak arra sem bírtam rávenni magam, hogy egy lépést tegyek felé! - Pont te mondasz ilyeneket...? - hisz neked nagyobb szükséged lenne rá, fűztem hozzá gondolatban az utolsó szavaihoz, még úgy is, hogy nem volt tudomásom arról, mennyivel súlyosabb problémák is nyomják az ő vállát, mint az enyémet. Hagyom, hadd sétáljon el, még csak utána sem nézek, ezúttal én vagyok az, aki képtelen elszakítani a tekintetét a cipője orráról, csak akkor emelem fel a fejem, hosszú percekkel később, amikor a távolodó léptek zaját már teljesen elnyelte a hullámok morajlása. Tudom, hogy utána kéne mennem, bocsánatot kérni, de... képtelen vagyok rá, így hát jobb híján csak a megtépázott csokor maradványait szedem fel a földről, hogy aztán az ölembe véve huppanjak le az egyik móló szélére, elbámulva a végtelen messzeségbe, úgy, hogy ha valaki időközben szólt is hozzám, nem igazán tűnt fel. Csak néha töröltem meg a szemem sarkát, mielőtt még útjára indulhatna egy-két kósza könnycsepp. Én... én nem ezt akartam. Nem így akartam... sőt... nem akartam ezt az egészet... Miért nem lehet valahogy visszacsinálni?
// Én is köszöntem O.O Igaz, hogy ez is ilyen hártbrékes nyüssz lett a végére, de imádtam :3 <333//
Kezdőlap
//
//
//
100. 
És köszönöm szépen, a végkimenetel ellenére én rettentően élveztem! *___* <3333 //
