Nem hiszem, hogy ennyire vicces lennék, mivel a nő már vagy másodjára nevet fel azon amit mondok neki, bár az is igaz, hogy a jókedve ragadósnak kezd bizonyulni, mert egy két kisebb mosoly az én arcomra is felkúszik, de csak haloványan, ami őszinte és nem művi. Azt hiszem, kezdem megérteni Balázst mit eszik ebben a nőben, makacs, határozott, van benne spiritusz, nem egy elveszett, védelemre szoruló lélek, és mellé nagyon is csinos, nem tagadom, hogy megnézem magamnak, különösen, mikor a hátát mutatja nekem. Hímből vagyok és hűséget fogadtam nem vakságot, ebből kifolyólag megnézem magamnak Eli fenekét. - Még jó, a világra a pusztulás férne rá, ha kihalnának az olyan nők, akik a férfiakat szeretik, és nem a nyálgombócokat. – Jegyzem meg. Én nem az érzelmes kategória tagja vagyok, és úgy fest a párom is ezt szereti, hogy nem borulok lépten, nyomon a nyakába, hogy nagymonológban szerelmet valljak neki és sírjak, ha bibis lesz a térdem. Nem én e helyett tettekkel mutatom, hogy szeretem, az ágyban odafigyelek rá, és a többi, amibe most ne menjünk bele egy kicsit sem. Mellesleg én sosem leszek az az érzelmes típus. - Viszont, neked is jók a megfigyeléseid, olyat is kiszúrtál, amit egy egyszerű ember nem szúrna ki. Figyelsz engem, és nem csak nézel, nem csak a külsőségetek látod, hanem e mögé is. Ami megint csak arra utal, hogy te sem vagy olyan ártatlan mint aminek tűnni próbálsz, és nem csak a kések miatt, hanem mert óvatos vagy, természetesen mozogsz, másnak talán fel sem tűnt volna a mozdulatod, amivel a kezed a kés közelébe vitted, hogy támadhass ha kell, nem védekező tartás volt amit felvettél, hanem a támadás volt benne. – Mutatok rá erre, miután ő elmondta, amit velem kapcsolatban gondolt. Ritkán beszélek ennyit, mint amennyit most itt vele. De úgy gondolom, több van benne, mint ami kifelé látszik elsőre, ez a nő ha akar veszélyes is lehet és nem amiatt amit mond, hanem ami benne van, aki ilyen könnyed természetességgel nyúl egy penge után, az tud is vele bánni feltehetőleg. – A naivitás egyenlő a gyors halállal, ha nem készülsz fel, és mindenkiben csak a jót próbálod keresni, rövidesen a beleid után kapkodhatsz, miközben elvérzel. – Következő szavaira már én eresztek meg felé egy félmosolyt. Nem nagyon tudna megzavarni, ha úgy gondolom, bezárhatom az ajtót, de egyebet is tehetek, viszont a szagok amúgy is távol tartják, elvégre állapotosan érzékenyebbek a nők a különböző szagokra, ennyit még én is tudok. Megvannak a magam tippjei arra, honnan tud dolgokat, egyfelől jó megfigyelőnek tűnik, másfelől van ideje körbejárnia a boltot és ha már Balázsé a gyerek akkor feltételezem elmondott neki pár dolgot az üzlettel kapcsolatosan, hogy ha valami gond lenne, akkor megtudja magát védeni. Figyelem amit válaszol nekem a kérdésemre Balázzsal kapcsolatosan, nem nyugtat meg a válasza, mert nem vagyok benne biztos, hogy nem tud rólunk többet, vagyis legalább Balázsról, de ha magamból indulok ki, én egy éven át titkoltam a kilétem, és amiben létem is Rose elől bár ott hosszú ideig csak a vágy játszott szerepet, hogy akartam őt. Aztán később már érzelmek is, de akkor is titkolóztam, csak akkor mondtam el neki mi vagyok, mikor megláttam összeverve, sebesülten, és éreztem, hogy fáj mindene, az érintéseim is fájtak neki. Ha ez nem történik meg akkor valószínűleg még egy ideig húztam volna a dolgot, lehet, akkor nem is sajátítom ki magamnak… Nem tudom…. Balázs és Eli között már más a helyzet, ott a gyerek is útban van…Viszont, nem hazudik a nő, azt megérezném, de igazat mond, és mint tudjuk a fél igazság is igazság. Majd alkalomadtán Balázst kérdezem meg arról, mit tud a nő. - Lángszóróval.. ez tetszik… - jegyzem meg. Aztán hallgatom, megint amit mond, nem szólok közbe, csak figyelek, és ami érdekes azt meg is jegyzem. – Nem erről van szó, csak arról, hogy te hozzá tartozol, én pedig lényegében idegen vagyok, és Balázs is olyan kaliber mint én, én se venném jó néven ha a párom, egy idegen hím venné kezelésbe a tudtom, vagy az engedélyem nélkül. – Elvégre, mikor az az idegen farkas megharapta hajtóvadászatot akartam indítani utána, és csak a nőm tettei miatt nem indultam neki, farkasok vagyunk és hímek, nem vesszük valami jó néven, ha idegen van a nőnk közelében. Nem kérek se írásos engedélyt se egyebet, csak annyit, hogy BB tudjon róla és egyezzen bele, de úgy beszélek itt magamban, mintha meg akarnám tenni, persze az más lesz, ha BB megkér a dologra. A gyrosom mellé, én csak ásványvizet vettem, nem szeretem a cukros és buborékos löttyöket, egy kicsit sem. A gyümölcsleveket se nagyon iszom, inkább a víz és kész, nekem bőven elég lesz az is. A padra letelepszem, félig meddig Elivel szemben, és nem csak ő figyelte a környéket, de én is, tudom, kik vannak körülöttünk, és merre vannak, de végül nyugodtan kezdek enni, és két falat között nézek a nőre és gondolkodom el azon mit is csinálok, ha nem az üzletben leledzem. – Lefoglalom magam, nem szeretek unatkozni. Tespedni sem, szóval vagy edzőterem, vagy a párom, vagy valami más, amihez éppen kedvem van. – Válaszolok neki nagy általánosságban, mert hobbim az nincs, már ha a párom nem számít annak és az, hogy éppen bezárkózom vele a szobánkba?
*Vigyorom elárulhatta a férfinek, hogy bizony egyet értek vele még akkor is, ha nem bólintottam a szavaira. Igen érdekesen nézne ki a világ ha mindenkinek cicafiú kéne. Bár akkor mindenki cicafiú lenne és azt hiszem én még mindig csak boldogan rugdosnám szét a hímek hátsóját. S nem épp gömbölyödnék... komolyan mondom inkább kéne a vég, mintsem egy olyan férfinek nevezett egyedek akiknek közük sincs hozzá. Viszont Jesse kifejtésére már a vigyorom mosollyá szelídül, amiben benne van az elismerés.* - Háh... "tűnni próbálok"... ennyire szarul menne? Ne sértegess, ártatlanabb már csak akkor lehetnék ha ma látok nap világot és nem tegnap. - Kacsintottam a másikra vidáman. Persze, hülyeségnek szántam elvégre senki nem mondta, hogy vasszigorral kell társalogni és csak a lényegre korlátozódni. Az amúgy sem az én műfajom, nem hiába nem követtem Papa nyomdokait. - De a támadás is egyfajta védekezés Jesse. Nézd az én szemszögemből. Jelen esetben áll velem szemben egy kétszer akkora férfi mint én, testfelépítésből és az észrevételeimből adódóan minimum kétszer akkora erővel is, mint a sajátom amihez hozzá társul az is, hogy minimum annyit tud mint én, de mivel szerettek a legrosszabbra felkészülni, a tudását is jóval magasabbra helyezem. A védekezéssel nem mennék semmire. Inkább figyelek... apró jelekből észre lehet venni, hogy a másik készül-e valamire vagy sem. S meglehet előzni, a másik támadását egy támadással. Mint nő biológiailag gyengébb vagyok, csak így lehet esélyem védekezni, ha a támadás előtt én teszem. Tehát ez puszta védekezés, tekintve, hogy amíg nem észlelem a jeleket nem teszek semmit. Persze egyetlen kivétel van... de az csak erősíti a szabályt. * Ha érdekli, majd megkérdezi, hogy mi azaz egy. De aligha hiszem, hogy pont ez a mondatom foglalkoztatná. De aztán kitudja, önmagamtól nem mondom el, hisz nincs miért. Persze ha egy tipikus nőcsábásszal állnék szemben már közöltem volna. De talán egyértelművé tette számára a korábbi hátrálásom is mikor közel hajolt. Bár meg kell hagyni, hogy furcsa ilyenekről beszélgetni. Még Balázzsal sem tettem... jó, mondjuk lássuk be, van jobb elfoglaltságunk is, mint eszmecserét folytatni. Leo volt az egyetlen akivel ellehet ilyenekről beszélni. S ezért most hálás voltam Jessenek, nem csak azért mert ezzel a férfire emlékeztetett aki ha hazaér akkor fellógatom szélcsengőnek hanem mert jól esett egy könnyed beszélgetés, ami nem korlátozódott le az állapotomra vagy a munkára. S ha figyelt mint farkas érezhette is azt a talán kissé furcsa de mégis felszabadító érzést, mely társult a vidám íriszeimhez annak ellenére, hogy közben mondhatni, hogy mégis komolyan beszélgettünk.* - Abban viszont tévedsz, hogy csak annak próbálok tűnni. Mert nem. Én ilyen vagyok, egészen addig, míg nem bántanak. Az már más kérdés, hogy erre az opcióra még akkor is fel vagyok készülve ha BB.-vel vagyok. Ösztön. - vontam meg a vállaim - Jó, néha jobban csipkelődök és felvágták a nyelvem is, de csak akkor ha a másik is vevő rá. De úgy is lehet a jót keresni, ha felkészülsz a legrosszabbra. Kapásból tudnék rólad is legalább kettőt mondani... * Ingattam meg a fejem. Nem fogom megérteni, hogy miért kell mindig csak a negatívat látni, mikor a pozitív is pontosan ugyan ott van. Lehet a kettőt együtt is, vagy csak én vagyok ilyen, hogy nem fásulok bele a rosszba? Persze nyomot hagyott, olyat amit nem tudok levetkőzni. De hát akkor minek élek ha nem látnám meg a szépségét? Nah ezért szeretek az erdőben lenni. Nyugodt, hívogató és tele van ösztön lényekkel. Olyanokkal mint én magam is vagyok, csak én két lábon járok. Balázs meg, persze megmutatott pár dolgot. Hol a raktár, hogy tudjam ellenőrizni a szállító leveleket, a szem szkennel működését és a riasztó rendszerét, no meg, hogy hova dobálja a számlákat és hogy az asztala többet is kibír, mint a laptop. Az idegen vezetése viszont itt ki is merült. De ez még nem azt jelenti, hogy nélküle nem tudok létezni. * - Hidd el... azzal hamarabb sikerülne mint, a sütőmmel. Egyszer volt bekapcsolva az is úgy, hogy a használati utasítást böngésztem. De hát ennyit megért, hogy lefoglaljam a kis mérgezett egeret. Mondjuk vicces volt, mikor Anne fülig érő vigyorral benyögte, hogy ezt Ő tudta és mért nem kérdeztem. Corvin meg majdnem megfulladt a röhögéstől. * Ingattam meg a fejem, s akár csak én, úgy a tincseim is vidáman táncoltak az arcom körül. Vicces, hogy egy alig hét éves kislány aki alig ér a csípőmig többet ért a sütőhöz mint Én. Mondjuk akkor legszívesebben a konyhakést állítottam volna bele Duncanba, de már csak nevetni tudtam kínomban nyakig lisztesen, ragacsosan. Hát kissé elkalandoztam, megesik. Ha untatom majd szól... ha meg nem úgy is észreveszem. * - Igaz tudod, hogy ez roppant maradi felfogás? Hozzátartozom... ez olyan mintha csak egy tartozék lennék. Baromi sután hangzik és csak képletesen van értelme. De mindegy, majd megoldódik, de egy próbát megért a részemről. De csak egy kérdés, ha nem akarsz természetesen nem kell válaszolnod, csak érdekel lévén, hogy egy nő társaságában tíz perc után már a falat kaparom többnyire így kerülöm őket. Szóval a párod... Ő hogyan fogadja az ilyeneket? * Pillantottam a másik szemeibe és láthatta, hogy kérdésem pusztán tájékozódó jellegű és általános, semmi ártó nem volt mögötte. Csak pusztán nem tudtam megérteni, hogy ezt bárki is hogyan tudja elfogadni és tényleg nem jövök ki a nőkkel, nincs is barátnőm ha már itt tartunk. De az igazság az, hogy nem is tartok rájuk igényt. Mit kezdjek velük? Utálok vásárolni, a pasikat nem szoktam kibeszélni, lelki nyűgjeim ha vannak is jó mélyen, tekintve, hogy a lelkem is elbújt és ahogy ezt sem, úgy a párkapcsolatom és a menstruációs problémáim sem szoktam kibeszélni. Ja igen, a műkörmös sem az esetem. Kihagytam valamit? Ja nem, elvégre nőkről van szó... mi másról tudnának beszélni? Jó-jó előítéletes vagyok és srácok között éltem az életem. Meglehet következni miatta. De azt be kell vallanom, hogy a kérdés mögött ott volt az, hogy tájékozódni akartam a nőstények viselkedéséről. Nem magam miatt, tennék rá magasról ha rajtam múlna, de talán Balázs dolgát kicsit megkönnyíthetem. S mivel közölte, hogy nem tud olyanról hogy egy farkas emberrel lenne, nem kell ész hozzá, hogy tudjam, hogy Jesse párja is farkas. Persze ez lényegtelen, hisz nem befolyásolta az érzéseim, melyek csakis arról árulkodtak, hogy érdekel. A kérdésemre adott válaszára csak felszalad a szemöldököm és ahogy lenyelem a falatot újra megszólalok. Mellettem aztán még enni sem lehet csendben.* - Már bocsánat, de ez eléggé... unalmasan hangzik. Mármint, hogy semmit nem teszel és csak ismétlődnek. Alaszkában vagyunk, ott van a hegyekbe egy csomó sport lehetőség... a várost erdő veszi körbe, mégis inkább mész egy edzőterembe. Azt nem említem, hogy van jócskán szórakozási lehetőség is, mert nem tűnsz bulizósnak. De ez csak egy... én halálra unnám magam. * Néha még így is. Tekintetem azonban visszavetül a "tányéromra" de pár pillanatig csak turkálom az ételt. Bizony eszembe jutott a kis Londoni beszélgetésem Balázzsal. A franc egye meg az egészet.... az a legrosszabb, hogy nem csak halálra unnám magam, hanem olyan szinten bekattannék, hogy a muszáj pulcsi már semmit nem érne. De inkább visszakényszerítettem a gondolataim az étkezésre. Finom a szószuk... jah, mintha ezt eddig nem tudtam volna, de hát istenem valami kell ami eltereli a nyomasztó gondolataimat. Mondjuk ha a másik beszélt akkor mázlim van, az mindig hatásos és nem kell még csak az öntettel sem foglalkozni. *
Látom Eli tekintetén, hogy egyetért velem, és valahol ezt szórakoztatónak tartja, én nem. Láttam, mikor kezdődött elnőiesedni a férfitársadalom és számomra ez siralom a köbön, női emancipáció, rendben, tanuljanak és dolgozzanak, legyen így, de ez azért már túlzás, hogy a férfiakra is szoknyát akarnak erőltetni. Pár napja egészen véletlenül megnéztem egy cikket a neten, az új divatról, bár ne tettem volna, ott a kifutón lévő pasikon szoknya volt! Szégyen és gyalázat! Mi van következőre, már a tökeiket is leoperálják és melleket növesztenek? Szánalom ez az egész, hogy az eredendő hím egyedek, elnőiesednek. Én jobb szeretem, hogy a párom olyan kis nőies nő, vásárolgat és egyebek. Azzal kevesebb a bajom, ha egy nő férfiasodik, de akkor tartsa is meg női mivoltát, ahogyan Eli is. De mikor már semmi nőies nem marad bennük, na az nekem is sok. - Aki tudja, mint nézzen, az azt is tudja, hogy cseppet sem vagy annyira ártatlan, mint aminek mutatni akarod magadat. Szerintem az nem ártatlan, aki ilyen természetesen nyúl a kése után. – Indokolom meg a véleményemet, miközben az utcán ballagunk, én cigizek ő meg megvigyorog, mert odafigyeltem arra, hogy ne rá menjen a füst. Az udvariasság is kiveszőben van a világból. Na, mind egy. - Valóban. De számomra az a fajta támadás, védekezésnek minősül. Ahogy te is mondod, a legjobb védekezés a támadás. De persze lovagolhatunk a szavakon, az értelme ugyan az lesz attól még. Én is úgy gondolom, egy ilyen csepp csajnak két választása van, egy gyorsan támad, és ha minden adott, már ölt is, vagy durván sebesített, a másik, sebesít és menekül, mert le tudta lassítani az ellenfelét. Na, és mi lenne, az az egyetlen kivétel? – Kérdezek rá, miközben egy kukánál megállok, ahol elnyomom a csikket és bele esjtem azt a megfelelő részbe. Újabb szálat most nem veszek elő, csak tovább sétálok mellette, egészen a gyrososig. Figyelem, amit mond nekem, amiben megmagyarázza miért tévedek vele kapcsolatban, erre pedig újra végig nézek rajta, de most a szemeim nem akadnak meg a hasán, csak tovább siklanak rajta. - Két ember van aki ilyen, egyiket erre képezték ki, kezdettől fogva ebben nőtt fel. – Ilyen vagyok én is, de ezt szóban nem teszem hozzá, nem kell tudnia, hogy hároméves korom óta éltem bérgyilkosok között, hatévesen elkezdtek kiképezni, és tíz évesen beharaptak, hogy keményebb kiképzésben részesüljek. – a másik embertípus az, akivel valami történt, egy olyan dolog, amit túlélt, de megkeményítette, és az óta nincs bizalma a világgal szemben. Te vajon melyik lehetsz? – Belenézek a szemeibe, és figyelem őt, mit reagál, hogyan változik, az illata a pulzusa, igaz,m kicsit bezavar a magzat hevesebb szívdobogása, ritkán tartózkodok állapotos nő közelében, így ehhez a hanghoz annyira nem vagyok hozzászokva. Bár egy eset eszembe jutott, mikor a beharapómmal együtt mentünk egy vadászatra, megvoltak a célpontok akiket meg kellett ölni, már végeztünk velük, mikor egy fiatal lány, úgy öt hónapos terhes, tévedt oda és sikoltott fel, én kaptam el, mert közelebb voltam hozzá. Ő olyan tizenhét éves lehetett, én huszonhárom voltam akkor, teremtőm rám parancsolt, öljem meg, nem maradhatnak szemtanúk. Akkor hallottam először ilyet, hogy hallani a magzat szívverését is, a farkasomnak hála, haboztam, hiszen mind a ketten ártatlanok voltak. A habozásom miatt később megkaptam a magamét, de többet nem haboztam, több mint száz éven át, megtettem, amit kellett, legközelebb már csak Rose-nál haboztam, de ott végül nem tettem meg. nem bántottam őt. Nem, helyette felrúgtam mindnet és menekülni kezdtünk. Szavai, hírtelen rántanak ki az emlékből, és így ránézek, majd megszólalok. – Mi az a kettő? – Máskor lehet nem kérdeztem volna rá, de most, hogy kirántott a gondolataimból, megtettem. Azt hiszem hosszabb időre Duncan büntetésénél láttam a lányt, azóta csak futólag, mindig szélesen mosolyog rám, nem tudom mi ennek az oka, bár lehet az, hogy gyerek még, kicsike, és mindenkivel ilyen? - Maradi vagy sem, ez így van, hozzá tartozol, és kész az én szememben biztosan. – Ahogy a falkáéban is, már ha egyszer Balázs bemutatja Castornak és esetleg a többieknek is, akkor mindenki így fogja gondolni. Ami nem hátrány, mert a falkabeli hímek legalább tiszteletben tartják, hogy más férfihez tartozik. Nem másznak rá, mert abból vérfürdő lenne. Én valamennyivel lazábban fogom fel a dolgot, de én is kiakadok, ha azt látom valaki a nőmet taperolja, és ágyba akarja hurcolni, ameddig csak udvarol neki, és nem taperolja le nincs gondom. - A párom, hogy így állnak hozzá? Ilyen nevelést kapott, neki ez természetes, bár van, amikor lázadozik ellene a maga módján. Nem minden nő akar megállni maximálisan a maga két lábán, van, aki szereti ezt az életformát. – Adok kitérő választ, nehéz lenne elmagyaráznom neki, hogy a párom, több mint száz éves, és, hogy egy olyan korban született, ahol azt tanították neki, hogy legyen a férje legnagyobb kincse, dísztárgya és státusz szimbóluma. Én meg több mint száz évvel korábban születtem, ahol ez még erősebben érvényesült. Az unalmasan hangzik válaszára, csak sokat sejtetően elmosolyodok. Sok mindent nem mondtam el neki, abból amit csinálni szoktam, de egy kívülállónak, miért is számolnék be arról, hogy Végrehajtó vagyok, és ha kell levadászom azt akire rá állítanak? Az pedig izgalmas, és átmozgat. Szeretem ezt csinálni.
*Nevetésem ismét felszakad és igazából nem is akarom elrejteni. A csöpp megnevezés azért érdekesen hangzik az esetemben. Bár nyilván nem a magasságomra gondolt. Csöpp csaj... ez jó. Bár remélem Balázs nem Jesse-től tanulja a szóhasználatát annak ellenére, hogy az Ő szájából még reális is lenne a dolog. Viszont nevetésem gyorsan el is hal, ahogy meghallom a mondandója második felét is. Tekintetem megkeményül és az eddig meleg barna, már inkább fekete. Valamiért dühít már a gondolat is és még csak megsem tudom magyarázni, hogy miért. Istenem... olyan jó volna tudnom, hogy mi miért van. De mégsem tudok semmit, ez meg már egyre jobban bosszant az utóbbi napokban.* - Sosem menekülök... ostobaság lehet egy-egy helyzetben, de akkor sem. * S lássuk be, még élek. Jó, nem is voltak igazán ellenfeleim elvégre tényleg nem tettem semmit, ha csak okot nem adtak rá. De akinek van egy pici esze, az nem ad rá okot. Azonban szavaira ezúttal már meg sem próbáltam rácáfolni, hisz nem is az volt a célom. Csupán csak a véleményére voltam kíváncsi. A kérdésére csak megvontam a vállaim könnyedén, miközben feleltem.* - Nem szeretem ha hozzám érnek. Senki. BB és egy gyerekkori barátom Leonard az egyetlenek akiktől igen. De talán csak náluk is azért mert ritkán teszik. Ha hozzám ér rajtuk kívül valaki olyan... mint a vörös köd. Se embert, se isten nem nézek csak támadok látszólag minden ok nélkül és megsem állok csak már szélsőséges esetekben. * Ami annyit tesz, hogy vagy az én vérem folyik, vagy a másiké. Mondjuk nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de olyankor valamennyire észhez térek de mégis valahol elvadulok. Mint egy rossz dög. Nah mindegy, ezaz amit még csak Duncan tapasztalt. Viszont az eszmefejtésére és az újabb kérdésre már rákapom a tekintetem, mely még mindig feketében pompázik. Olyan mint egy sötét és mély kút melynek nincs alja vagy ha van is, az sem világosabb talán még sötétebb. Pulzusom megugrik és akaratlan fogok rá a hüvelykujjammal a mutatóra és roppantom ki. * - Utóbbi... * Feleltem az egyértelműt, amit már Ő maga is észrevett a reakciómból. De nem fűztem hozzá többet. Több oknál fogva sem, egyrészt se kutyám, se macskám, hogy csak úgy elmondjam. Másrészt pedig... az igazság az, hogy sok mindent nem is tudnék mondani, lévén, hogy nem emlékszem rá. Csak arra, hogy haza indultam és a hasogató fejfájásra no meg; mikor felébredtem a kórházban. Három nappal később. De nem féltem attól, hogy ennyi túlságosan is felkeltené az érdeklődését. Ahogy azt meg tudtam, hogy hiába keres Elionore Grehem néven bármit is. Van kórházi aktám és minden más, de ez... ez még a születési nevemen van. De félelmet nem érezhetett belőlem, csak a jeges haragot, gyűlöletet és gyászt. Nem a történtek miatt, hanem azért mert nem emlékeztem rá. Nem a lángoló harag volt, mely izzik ám előbb utóbb kialszik. Hanem a jeges, mindent fagyasztót mely ott van mint egy hegy és ha egyszer elindul mindent maga alá temet.* - Megfontolt vagy és kitartó. * Feleltem még mindig színtelen hangon, miközben az álmaim képe villogott folyamatosan az elmémbe. Azok az álmok, melyekről sosem tudtam, hogy mennyire valóságosak vagy épp azt, hogy mivel függenek össze. Nappal volt, nem volt probléma de nem volt kellemes érzés. Örültem, hogy a téma elterelődött kissé, pláne Dun kislánya felé. Imádtam azt a kölyköt, pláne az elmés megjegyzéseit amit elszokott lőni alkalmanként. Na aztán meg ez a ki kinek a tartozéka dolog, már kicsit sem volt kedvemre. S lássuk be, pont nem abból a fából faragtak aki felett lehet uralkodni. Nem mondom, próbálkozni lehet és lehet, hogy olykor-olykor engedek. Azonban az is fix, hogy soha senkinek nem fog sikerülni még ha alkalmanként akad is siker élménye, az nem fog sokáig tartani.* - Hát legyen... * Vontam meg a vállaim. Minek bizonygassam az ellenkezőjét? Semmi értelme és nyilván felesleges is. Szóval azt hiszem, hogy ezt a témát hagyhatjuk is. Azonban vállvonásom elárulhatta, hogy nem elfogadtam a dolgot, szimplán csak nem foglalkoztat. Egyébként meg, nekem addig jó, míg páran így tekintik. Talán senki nem akar majd próbálkozni bár tény, a hátránya is megvan. De az nem számít. Az már annál inkább, hogy a másik kedvese miként viszonyul hozzá. Az, számomra elárul pár dolgot. A válasz mégis egy nesze semmi fogd meg jól szóval azthiszem, hogy előrébb nem sokat jutottam. De elgondolkoztam a szavain.* - Jó, tény. De... nincs kedvetek eljönni egyszer ebédelni vagy vacsorázni? * Dobtam be a kérdést egy hirtelen ötlettől vezérelve. Igazából magam sem tudom, hogy miért tettem. De persze mivel többes számba beszéltem evidens, hogy nem csak én leszek, hanem Balázs is. Szóval nekem ezzel a kifogással ne jöjjön aztán vagy visszautasítja vagy nem. A gyrosom felét már megettem és kezdtem úgy érezni, hogy szét durranok. Valahogy nem ment le... így becsuktam a tetejét és félrerakva nyúltam a narancsléért, amit fel is ráztam. Tekintetem kissé elrévedt a folyó felé. *
- Nem feltétlenül, vannak olyan helyzetek, amikor érdemesebb menekülni, túl sokat veszíthetsz, ha nem teszed meg…- Az előbb nevetett, most elkomorult, ahogyan az én lelkemben is megjelent a komorság. Életemben egyszer fogtam teljesen totálisan menekülőre harc nélkül a dolgot, mikor Roset beharaptam, amint megtettem, és feleszméltem, mit is tettem azonnal csavartam is egy lepedőbe, és megléptem vele a Pipacsból. Vissza se néztem, csak azzal, amim volt menekültem, oda ahol a magam kis vagyonát elrejtettem. Megvártam még feleszmél, utána meg sem álltam vele a kikötőig, hogy az első hajóra felszálljunk, ami elhagyja Angliát, arra a hajnalra még mindig emlékszem. Nem néztem vissza, csak menekültem vele együtt ő semmit sem értett az egészből, csak akkor nyugodtam meg, mikor Párizsban el tudtunk tűnni, csak akkor voltam hajlandó elmondani neki, mi volt ez a veszett rohanás. Igen, már emlékszem, miért nem tanítottam igazán neki dolgokat, nem volt arra idő, hogy sebesülten gyógyulgasson, hiszen Párizsból is rövidesen tovább kellett állnunk, olyan messze amennyire csak lehetett és abba nem fért volna bele egy sebesülés is a számára. Szinte biztos vagyok benne, hogy ha Richard él, akkor még mindig pályázik a kedvesemre, nem egy megbocsájtó típus, és én voltam a legígéretesebb fia. Mindig is bosszúálló és haragtartó típus volt. Bár jó tudni, hogy itt állnak páran mellettem, akik megvédenék Rose-t, még akkor is ha én nem vagyok ott. Eli szavaira rá figyelek, és kiszakadok az emlékből. Meg tudom érteni, én sem szeretem ha csak úgy taperolnak, persze a sex más. - Én sem szeretem, ha idegenek nyúlnak hozzám, van egy két kivétel, de a legváratlanabb helyzetekben vagy bizalmasan azt csak a páromtól fogadom el. – Szólalok meg, hiszen ebben nagyjából egyetértünk, én sem szeretem, ha csak úgy hozzám nyúlnak, Rose és a legszorosabb barátok, de például, csak Rosetól tűröm el, hogy a hajamhoz a mellkasomhoz vagy a csípőmhöz nyúljon. Nekem ezek túl intim területek ahhoz, hogy másnak is megtűrjem az érintését. Szavai, és viselkedése azt erősítik bennem, hogy az utóbbi eset áll fen, és rövidesen szavai is megerősítenek benne, hiszen ő maga is kiböki, hogy az utóbbi eset áll fenn nála. Elin végignézve, úgy gondolom, elég komoly dolog történhetett vele, amitől ilyen lett és nem zárom ki, hogy a legszemetebb dolgot is megtették vele mait egy kiszolgáltatott nővel csak meg lehet tenni, de még bennem is van ennyi tapintat, hogy ne kérdezzek rá. Ezt maximálisan elítélem, de azzal nincs, gondolom, ha meg kell húznom a ravaszt és megölni, de nőt kínozni és erőszakot alkalmazni rajta? Ostobaság, és semmi ételme sincsen. Én a tiszta munka híve vagyok és nem a mocskosé, ott sokat kell takarítani, különben lebuksz, a tiszta munkánál, nem sok nyom marad utánad, és ha marad is, azzal semmire nem mennek. Következő szavaira csak biccentek egyet. Richard tett róla, hogy ne legyek forrófejű, és hidegen gondolkozzam, ezt már az elején kinevelte belőlem. Látom, hogy a téma nem a szíve csücske és nem is fogadja el, de majd ha egyszer megtudja mik is vagyunk, akkor talán megéri, mit jelent egy vérfarkas asszonyának lenni, hogy mi agresszívan védjük azt, ami a miénk, egy farkas aha, szerelmes akkor nem lesz csélcsap, hanem védi a területét és ebbe a nősténye maximálisan benne van. Láttam már emiatt kirobbant falka háborút, mert mind a két hím ugyan azt a nőstényt akarta. - Hmm… meghívsz magatokhoz? Te fogsz főzni is? – Azt hiszem egy kicsivel könnyedebbre vettem a hangot vele kapcsolatban, ha már így kérdeztem rá. A dologra, aztán átgondolom a meghívását, végül is többes számban beszélt, tehát négyen lennénk, ami valahol jó. Megfordult a fejemben, hogy ha Rose és Eli összebarátkoznak, akkor Rose mehet babázni és engem nem nyaggat a gyerekkérdéssel, bár jó ideje nem került ez most szóba közöttünk, és hiába hajlottam rá, ettől most maximálisan meghátráltam. - rendben. Majd egyeztetünk. – Nézek a nőre és én befejeztem az evést, az ásványvizem bontom fel és szépen lassan nagy kortyokban eltüntetem az üveg tartalmát.
- Tudom Jesse. Ezért mondtam, hogy ostobaság egy-egy helyzetben. Én magam is tisztában vagyok ezzel. De attól még a tény, tény marad amit nem tudok levetkőzni és nem is akarok. * Vontam meg a vállaim. Tényleg nem. Ha egyszer eljön az a pillanat, amivel mindennap számolok, hogy valahol ott maradok. Hát istenem... akkor eljött. Balázs túllép rajtam, Papa már megedződött ilyen téren a mama halála után. Szóval nincs semmi vész... engem meg pont nem érdekel. Ám ez nem jelenti azt, hogy minden áron keresem. Volt idő igen, mikor véget akartam vetni és csak azért kerestem a balhékat, hogy ez megtörténjen. De ott volt Leo, aki még a lehetetlen helyzetekből is kihúzta a hátsóm és lám, itt vagyok. Az évek megedzettek. Azonban ez sem jelenti azt, hogy kemény vagyok. Nem, vannak dolgok amik fájnak. Többek közt az, hogy nem emlékszem arra, hogy miért lettem ilyen. * - És itt a különbség Jesse, amit próbáltam elmondani. Én még a legvéletlenebb helyzetekben sem viselem el. Olyankor elborul az agyam és ember legyen a talpán aki megússza... élve vagy épp kórházi ellátás nélkül.* Bizony ez nálam rosszabb. Nem annyi az egész, hogy jaj istenem hozzám értek, elolvadok. Nem, bekapcsol vagyis inkább kikapcsol nálam valami és kérdés nélkül neki megyek a másiknak. Hogy miért? Nem tudom... ösztön, kényszer amit a testem diktál ahogy az reagál. Van ez így... de lássuk be, ha valakinek ilyen szándéka van észreveszem és igyekszem kitérni. Ha nem veszi a lapot, akkor nyilván erőszakosan lép fel és onnantól meg mosom kezeim, önvédelem. Jesse kérdésére azonban elnevetem magam ismételten és ahogy a fejem ingatom meg tincseim ide-oda lebegnek az arcom előtt.* - Csak magamhoz... B.B. nem él velem. De lényegében igen. De nem, nem én főzök. Szeretem a házam úgy ahogy van, nem szeretném hamuként viszont látni. De ezt majd intézem én... Lassan belejövök a vendéglátásba. * Ingattam meg a fejem. Az utóbbi napokban több ember megfordult a házamban, mint az elmúlt időszakban. Pedig csak Bazsi, Dun, Anne és Leo járt ott. Hát ez van... néha kell egy kis társasági élet is. * - Ne velem... BB.-vel egyeztess, hogy mikor ér rá. Ő elfoglaltabb és a fene sem tudja, hogy mikor tud időt szakítani rá. Szóval könnyebb összeegyeztetned vele személyesen. Én szinte bármikor ráérek. Ha meg épp nem, megoldom. Dun nem egy házsártos főnök míg ellátom a dolgom és neki semmi dolga nincs. * Céloztam arra, hogyha véletlen úgy hozzák össze, hogy késő estére az sem gond. Megoldom okosba egy bájos mosollyal Corvinnál. De aztán az órámra tekintettem.* - Viszont most menjünk... nem sokára jelenésem van az Orfeumban és még nem végeztem nálatok sem. A dobozokat viszont ne felejtsd el eltüntetni. Holnap már rendben lesznek a papírok és kilehet rakni. * Emlékeztettem a másikat arra, hogy igazából miért is jutottunk el idáig. Viszont ha nem volt más, akkor indultam is vissza remélhetőleg vele. Az üzletben köszöntem és befejeztem a könyvelést, és már ott sem voltam. Irány Corvin... az nehezebb falat lesz, de annyi baj legyen.* //Nos... köszönöm a játékot. *.* Remélem még találkozunk //
Beszélgetünk még egy ideig, odakint egy padon ülve evés közben. Első látásra nem tűnt olyannak a csaj, mint akivel bármikor is leülnék beszélgetni, inkább tűnt úgy első benyomásra, mint akit megdugnék és utána mind a ketten más irányba mennénk. Persze, mind a ketten foglaltak vagyunk, tehát ez nem lett volna opció, csak ennek a kategóriának tűnt első látásra, ehhez képest, egészen más, mint aminek elsőre tűnt. Egy idő után észrevettem, hogy ha keveset is szólok, de szívesen elegyedek vele diskurzusba. Ki tudja, lehet előbb utóbb meg is kedvelem még, Eli-t. Mindenesetre kezdem érteni, Balázs mit is eszik rajta. Abban már biztos vagyok valaki bántotta és ezt ő is alátámasztotta, a reakciói is mind ezt igazolták, de legalább egyikünknek sem kell attól tartania, hogy a másik egyszer csak letapizza és a nyakába borul, mind a ketten elég távolságtartóak vagyunk, és nem szeretjük, ha hozzánk nyúlnak csak úgy. Emiatt azt hiszem később is jól meg fogjuk egymást érteni, mert ő is érti, azt, amit én ezzel kapcsolatosan. - Ennyire csak nem lehetsz rossz a konyhában… a párom sem tud főzni, de még nem gyújtotta fel a konyhákat, amiben megfordult. – Hátradőlök a padon és élvezem, hogy tele a gyomrom, és kényelmesen vagyok el, mondjuk annyira nem lazulok el, mivel bármikor bármi történhet, de akkor sem feszülök most pattanásig. - Maradjunk abban, majd üzensz, mikor neked alkalmas. – Nézek rá komolyan és felkelek a padról összeszedve a magam szemetét, amit az első utamba eső kukába bele is dobok, hogy utána visszasétálhassunk az üzletbe, ahol én folytatom a magam munkáját.
Enyhe túlzás, némi egoizmus, és persze az elengedhetetlen tény: totál meg vagyok kattanva! Habár... fene tudja milyen voltam ezelőtt, nem? Na szóval... éppen nem értem rá szórakozni, vagy egyszerűen csak kikapcsolni azt a satufékezett agyamat, ami minduntalan kattog, pörög, rosszabb, mint egy kicseszett ringlispíl. De komolyan... Ma este sincs másként: még mindig a lányt keresem. A lányt! Meeyo-t. Mert faszom se tudja mi az igazi neve, azt meg végképp nem, hogy egyáltalán, honnan ismerem, és milyen szerepet tölthet be az életembe! De meg kell találnom, muszáj! Elvégre... ő egy olyan kiinduló pont számomra, hogy... jaj, egyszerűen csak muszáj! Kész, pont.
Viszont... ma nem tehettem így. Ma nem kereshettem "őt". Végre kaptam egy istenes megbízást, valami balektől. Ez utóbbi mondjuk erősen hidegen hagyott,a lényeg, hogy csenget pár zöldhasút, ha elviszek neki egy Mercit. Én pedig? Hát persze, hogy elviszem! Időközben az eső is rákezdett, zúdult, ömlött, mintha csak a száradás utáni megváltást gyakorolta volna. Jó ,ez nem gond... Seattle-ben hozzá szoktam ehhez is. Nagyjából... Ellenben... az utam valami csónakkal megrakott, nyálas, romantikázós helyre vezetett. Persze, nem ez a része érdekelt, hanem a hozzátartozó parkoló, benne pedig a két napja kiszemelt Merci. Mert, hogy itt van... szinte érzem a bőr kárpitjának illatát! Nyugodtan sétáltam, mintha csak az esti sziesztámon lennék, gondok nélkül, egymagam, feltárulkozva bárminek, ami elém téved. Persze nem így volt... és tekintetbe véve, hogy még az eső is a szolgálatomra volt, csupán egy halovány, pengeéles mosolyt futtattam fel a képemre, ahogy a távolból már látni véltem az ezüstben úszó, krómozott Mercédeszt.
Az égi verejték átáztatta a vonásaimat, az öltözetemet, ami nem állt többől, mint egy kapucnis pulóverből és egy fekete farmerből. Épp megteszi. Legalább a bakancsomon nem folyik át az a jól megtermett, hömpölygő víz, ami a betont úsztatta el. Néhány perc merült alá az éjszakai csöndnek, a pattogó esőcseppeknek, mikor végre sikerült feltűnés nélkül megközelítenem a járgányt. A parkoló üresnek tűnt, mégis sűrűn el-eltekintettem jobbra... balra... még a hátam mögé is, ahogy a zárfelpattintó szerszámomat becsúsztattam az ablaküveg mellett. Az pedig? Olyan édes-hangtalan kattanással adta meg magát, hogy öröm volt nézni! Még el is mosolyodtam... De... rohadt "kegyes" a jó isten, mondhatom! Alig, hogy sikerült végig zongoráznom a könnyelmű feltörés okozta boldogságot, máris szimatot fogtam. Messziről... talán... de elég közelről ahhoz, hogy a nedves ujjaim sietős mozgásra leljenek, hogy mihamarabb felránthassam a Merci ajtaját. Túl szép volt? Jah... Túl. Merthogy az illetéktelen, sötét alak időközben bontakozni látszott a balomon, a markom pedig ezzel egyidejűleg olyan erővel kapaszkodott bele a kilincsbe, hogy kis híja volt, hogy le ne törjem... - Sétálj el... sétálj tovább... - magyaráztam csak magamnak, hiszen nyilván azt a fajta orr alatt motyogást, amit lerendeztem, maximum a Merci hallhatta, amihez most úgy simultam hozzá, mintha izzadt női test követelné a közelségem...
Amikor elindultam otthonról, még egész jó idő volt. Többnyire napos, enyhén felhős ég, hűvös őszi szellő… nincs is jobb egy kis vadászathoz! Aztán persze megint elragadott a hév, és nem sikerült leállni 2 nyuszi után, így aztán kénytelen voltam beugrani a városba seftelni bizniszelni egy kicsit, hacsak nem akarunk Sammel egész héten nyúlhúson élni. Amúgy semmi bajom vele, finom meg minden, de na, kissé azért monoton. Szép idő lévén aztán vígan bekocsikáztam a városba, úgy is olyan kispolski cabriohoz illő időjárás volt, hogy túl adjak a kis tapsifüleseken. Elsőként a kikötőbe mentem, aztán mivel még nem láttam a dokkok között az egyik ismerősöm bárkáját, így aztán beültem az egyik közeli kocsmába iszogatni egy kicsit. Bevásárolni se ártott volna, de nem volt szívem a kocsiban hagyni. Amilyen formám van, a végén még ellopná valaki és mehetnék megint. Így csak néhány felest követően visszanéztem a kikötőbe, hogy lebonyolítsuk az üzletet – nyúl helyett hal, meg némi költőpénz, aztán megünneplendő a jó üzlet, megint csak a kocsmában kötöttünk ki. Mire észbe kaptam, hogy talán ideje lenne hazamenni, már teljesen besötétedett. Nem mint ha egyébként érdekelt volna, ha későn érek haza, de egy, így, hogy Theo még mindig nem jött haza és az én nyakamba szakadt a lovarda, valamikor aludni is kellett az állandó munka mellett, kettő, szerintem Sam is félne otthon egyedül, a városon kívül, abban a naaagy lovardában. Pláne, amilyen „szomszédaink” vannak, meg a mocsár sincs túl messze… Na de vissza a hazaúthoz. Pechemre nem csak besötétedett, de az eső is elkezdett szakadni, ami nyitott tetejű autónál nem épp szerencsés, pláne, ha isten se tudja melyik ócskavas-telepen van a teteje, no meg több rajta a rozsda mint az ép felület. Zsebre vágott kézzel, fejemen a pulcsi kapucnijával baktattam vissza a kocsihoz, miközben épp a kocsikulcsot próbáltam előkeríteni a zsebemből… és meg is van! Ó a fenébe, pocsolya… sebaj, így is úgy is szarrá ázok mire hazaérek… Még szerencse, hogy van egy pár lyuk a kasznin, legalább nem egy mozgó medencével utazok hazáig. A kocsihoz érve egyből bepattantam a mobil sofőrülésre – nem volt nehéz, lévén, hogy az ajtó a Vaktöltényes este óta hiányzik -, és épp a kulccsal próbáltam betalálni a lyukba, amikor az egyik fuvallat ismerős illatot sodort felém. Bár még esett az eső így a legtöbb illatnak annyi volt, mégis… ezt túlságosan is ismertem ahhoz, hogy ne keltse fel a figyelmemet. -Théo? –suttogtam halkan, azzal már fel is pattantam az ülésre, hogy magasabbról nézzek körbe, és jó pár autóval arrébb, a parkoló másik felében meg is találtam azt, akit a tekintetem keresett. -THÉO?!!!! –kiáltottam felé nagy örömömben, azzal már ugrottam is ki a kocsiból, hogy odaszaladjak hozzá, és szétrúgjam a seggét amiért nem szólt, hogy visszajött 3 méterről a nyakába ugorjak és agyonölelgessem az én drága egyetlen bátyámat.
Hát nem sétál el... beszarok! Akkor pedig nekem kell marha gyorsan cselekednem, mert ez így marhára nem lesz jó... Szóval, sietősen rántottam fel a Merci ajtaját, hogy bevágódva rajta, rohadt gyorsan elhúzzak innen. De... mihelyst az egyik lábam már megérezte a verda padlóját, hirtelen csapódott a fülemnek egy ismerősnek tetsző hang, párosulva egy felettébb megrendítő illattal. Borsódzott a hátam... Ez a hang, ez az illat... és ez a név! Ez én leszek! A szemeim izomból elkerekedtek, én pedig ezzel együtt belefagytam a saját mozdulataimba, egészen addig, míg hirtelen nekem nem csapódott a körém csavarodó egyveleg gazdája. Forró, fojtó ölelés hege rajzolódott a nyakamra, a vállaimra, ahogy ott csüngött rajtam, mint valami kis majom. Nem is tudtam mire vélni hirtelen. Csak álltam, némán, öntudatlanul, míg végül karjaim önkénytelenül is a hátára futottak. Persze, csak néhány pillanatra, nem feltétlen ölelés szándékával, még ha gondolkodás nélkül is ez a reakció váltódott is ki belőlem. Végül szaporán kezdtem eltolni őt magamtól, hátrálni az ostromlón rám tekeredő karokból. - Héémár! Mit csinálsz, basszus?! - hőköltem meg kicsit, ámbár kezeim megragadtak felkarján, és ezután már nem is nagyon tudtam elvonni onnan őket. Hiszen a látvány alapjaimban rendített meg. Elképedve bámultam rá, értetlen fénnyel íriszeimben. - Na várjál már... - nyögtem fel végül, lassacskán leoldozva róla "szorító" ujjaimat. - Hát várjál már! Én... te... - igen. Ő a lány a képről. Ez kétségtelen. Ez rohadtul kétségtelen! - Úristen, kifekszem, hát te vagy az! Itt vagy előttem... itt, itt egészen közel! Rohadjak meg nem halucinállak! - kezdtem el tapogatni őt, mint valami eszement; persze csak a karjain, kicsit talán az arcát is sikerült megkörnyékeznem. - Komolyan nem hiszem el! - annyira örültem neki, hogy egész pillanatra el is felejtettem mindent. Már, amit még el tudtam, köhhm... De végül moderáltam magam, és sietősen elvontam tőle kezeimet, egyet hátráltam is, elég hosszanti lépés hosszal. - Ismerlek... - dadogtam, ahogy ujjaim elkezdtek a zsebembe kotorászni, majd rántottam elő az idő alatt megtépázott képet. Kopott volt, szamárfüles, kicsit már élettelen is. - Igen, tudtam, hogy egyszer megtalállak! Mármint... ugye, te vagy a húgom? Mondd, hogy te vagy az... - ezúttal már csendesebb voltam, zavart és félszegen ejtettem el a szavakat. Hiszen, ugyan Faye említést tett a húgomról, de végül többre nem jutottunk ebben a témában. Én pedig csak a szavaiból összerakosgatott kis puzzle alapján sejtettem, hogy a képen vigyorgó lány, az említett testvérem lehet. Legalábbis szívből reméltem...
Annyira megörültem a tudatnak, hogy Théo is hazatért, még ha el is felejtett szólni nekem, hogy határtalan nagy örömömben fel sem tűnt, hogy valami nem stimmel. Előfordul az ilyesmi a farkas lányával néhanapján, nem igaz? Így aztán nem meglepő, hogy amikor a bátyám egyszerűen eltolt magától, hirtelen köpni-nyelni nem tudtam a nagy döbbenettől, csak értetlenül pislogtam rá, mint pocok a lisztben. -Mi az, hogy mit csinálok, basszus?! –hökkentem meg a kijelentésén, ahogy felszaladt a szemöldököm, aztán bár még mindig nem értettem, mi ez az egész. Most szívat? Mert elég elcseszettre sikerült, mit ne mondjak… Csak szótlanul hallgatom, miközben megragadja a vállam, elengedi, dadog, hebeg, habog, makog. Aztán leesik, hogy miről van szó, s egyből széles vigyorra húzódik a szám. -Nem tudom, mit szívtál, drága bátyám, de én is kérek előle! Mondd csak, táncoló rózsaszín elefántokat is látsz, esetleg egykerekűző dinoszauruszokat? –kérdeztem vissza csillogó tekintettel, hátha ebből sikerült visszafejteni, milyen cucc hatása alatt áll a tesó. -Még jó, hogy ismersz, te dinka… –boxoltam játékosan vállon, amikor tovább játszotta a hülyegyereket, amikor pedig előtúrta azt a fotót a zsebéből, elég volt egy pillantást vetnem rá, hogy tudjam, melyik kép is az. Még Lascar készítette, első nap, amikor ideköltöztem. Tartottunk egy kis „bulit”, hogy végre kellően megünnepeljük a viszonttalálkozás örömét, meg az új élet kezdetét. -Igazából… Ez már a harmadik eset, hogy megtalálsz. –első, amikor Berlinben összefutottunk, a második meg, amikor ide költöztem. Az viszont egyre kevésbé tetszett, hogy úgy tűnik, nem csak valami szer hatására játssza a hülyét, hanem magától. Biztos ami biztos, megragadva a pólója nyakánál közelebb is rántottam magamhoz, de sem a leheletén nem éreztem alkoholt, sem a szeme nem árulkodott drogokról. A francba, akkor viszont súlyosabb lesz a dolog, mint hittem. Elengedtem. -Igen, én vagyok a húgod. Az egyetlen vér szerinti testvéred… legalábbis akiről tudunk, aztán ki tudja, fater mennyire volt produktív anno, meg hány tesóból lett még végül vérfarkas…De mindegy is, hagyjuk… Théo… Lécci, nagyon kérlek, mondd, hogy ez csak valami hülye vicc…-ragadtam meg ezúttal én a karját, majd ahogy egyre elhatalmasodtak rajtam az indulatok, úgy kezdtem el finoman, majd egyre hevesebben rázni, mint ha abban reménykednék, hátha visszarázódik a helyére az elgurult kereke odabent, és újra a régi lesz. -Mi az, hogy a saját húgodat sem ismered meg, mi?! Théo, hol a bús fenében voltál? Mit tettek veled? Vagy mibe keveredtél? Miért kellett minden szó nélkül lelépned? Megint!!! Mint annak idején, te idióta! Tudod, hogy mennyit aggódtam miattad? Eltűnsz több hétre, hónapra, én meg itt betegre aggódom magam miattad! Erre? Visszajössz, és még csak nem is emlékszel rám? Fénykép nélkül fel se ismernél, vagy mi? Hát mit tettek veled? Kérlek, csak azt ne mondd, hogy semmire sem emlékszel az eddigi életünkből… pedig… igaz, mi? –csak úgy dől belőlem a szó, de elengedni aztán egy percre sem engedem el a karjait, nehogy már esélye legyen menekülni, sőt… Lassacskán a könnyeim is kicsordulnak a nagy elkeseredettségemben. Végre, annyi év, évtized, sőt, évszázad után megtalálom a bátyámat, az nem lehet, hogy alig pár hónap után a sors újból elragadja. Nem! Ennyire… ennyire nem lehet kegyetlen az élet…
Hát jó... egy ideig azért sikerült finoman szólva is kurvára elkerekedett szemekkel bámulnom a szöszire. A lányra... aki ott van azon a nyüves képen, és most... összevissza mindenfélét halandzsázik. Most vagy rohadtul bebasztam a fejem, vagy tényleg ennyire hadar. Mindegy is. Csak az számított, hogy tudtam: őt kerestem. Még, ha nem is feltétlen erre számítottam, így elsőre. "Első látásra". Persze elröhögtem magam. Egyrészt, mert a csaj totál lökött, másrészt mert olyan jól esett azt hallani, hogy a bátyja vagyok. A tudat pedig egyszerűen elsöprő volt, amit ez az egyetlen szó megnyitott bennem. - Csak téged látlak, bár még ezt sem nagyon hiszem el, szóval lassíts! - kacagtam szavai közé, ahogy már azt ecsetelgette, hogy harmadszor találtam rá. Beszarás... én tényleg mindenhonnan leléptem eddig is? Tényleg mindenkit se puszi se pá ott hagytam a picsába? Ez nem változott... Connort is lazán ott hagytam... Jól van, jól nyomom... Noha, ez utóbbinak azért volt oka is. És csak remélni mertem, hogy az összes többinek is legalább volt feleannyi értelme, mint ennek. Aztán újabb szóáradat... noha ezúttal már válaszként érkeztek az egymás után zúduló mondatok. Csak abban reménykedtem, hogy fel is fogom az értelmüket. A "hülye vicc" hallatán mégis elkomorultam kissé, ráharapva alsó ajkamra egy kiadósat. Még az arcomon feszengő izmok is belerándultak. A válaszadást pedig felváltottam megannyi kérdés, vád(?) és mianyámtöke, amikre sokszoros légzéssorozatot voltam kénytelen lerendezni, hogy idő előtt nehogy össze essen a tüdőm. Végül bólintottam egyet, szememet lesütve, a föld felé szegezve. - Igaz... - csikorgattam meg fogaimat, majd rántottam fel az arcomat, hogy a tekintetem még véletlenül se tudja elkerülni az övét. Bárcsak tudtam volna neki ennél többet mondani... bárcsak mondhattam volna azt, hogy igen, emlékszem rá! Hogy tudom, mennyi emlék és nevetés van a hátunk mögött... de... helyette? Üres, kongó sötétség ült az elmémbe. Borzalmas volt... - Ho... hogy hívnak? - rántottam összébb szemhéjaimat, ahogy értetlen kifejezés mászott fel az arcomra. De... tudni akartam, tudnom kellett, hogyan neveztem őt régen. Nem hívhatom örökké Meeyo-nak, nem hívhatom őt úgy, ahogy sosem neveztem. - Ne haragudj, hogy nem tudok válaszokkal szolgálni. Aaazt is sajnálom, hogy eltűntem, még ha nem is tudom miért történt. De igazán azt sajnálom, hogy... nem emlékszem rád. Pedig annyi álmomban megfordultál már. El sem hiszed mennyire örülök neked. - csak toporogtam egy helyben, mint egy idióta. Nem tudtam, mit szoktunk ilyenkor csinálni, nem tudom, hogy mennyire szoros közöttünk a kapocs. Csak sejtettem... akartam, hogy úgy legyen. Elég gáz... Rohadt gáz! - Viszont... eszem ágában sincs elveszíteni szem elől, de innen kurvára le kéne lépni. Szóval... követsz? - hajoltam kicsit közelebb, lefelé, hozzá. Csak remélni mertem, hogy nem kezd el akadékoskodni, és ráér az esetleges magyarázkodásom később is... A kezem mindenesetre rászorult az ezelőtt pár perccel feltört Merci kilincsére...
Bár még mindig van valami furcsa Théo tekintetében, amikor nevetni kezd, én se bírom megállni, hogy ne nevessek vele. Édes istenem, de jó, hogy végre hazajött! Lássa, kivel van dolga, amikor arra kér, lassítsak, veszek egy mély levegőt, és tényleg lassabban folytatom… legalábbis néhány mondat erejéig, utána aztán már újra visszatér a jól megszokott hadarásom. Aztán végül csak elapadt a szó-áradat, én pedig csak kérdő tekintettel álltam a testvéremmel való szemkontaktust, hogy megnyugtasson, bár egyre inkább kezdett beigazolódni az a balsejtelmem, hogy ez most nem épp így fog történni, legalábbis nem úgy, ahogy én remélem. -Csak ennyi, Théo? Azt hittem, ettől azért többre futja… –kérdeztem vissza csalódottan, amikor képest volt egy szót kibökni válaszul, s csak vártam, hátha megered végre az ő nyelve is, ám ahogy meghallottam a következő kérdését, azt hittem, menten lemegyek hídba. -Hogy… Mi van?! –hőköltem vissza a kérdése hallatán- Mondd, hogy csak szívatsz… -csóváltam a fejem, mert ez már viccnek is rossz, nem hogy szívatásnak, így aztán csak konokul álltam és vártam, hogy bevallja, itt csak valami félreértés történt. Végül válaszok helyett jött a sok kifogás, meg magyarázkodás, s ahogy egyik szó a másikat követte, úgy szorult egyre jobban össze a szívem, pláne, amikor közölte a keserű igazságot: „nem emlékszem rád”. Ez a 3 kis szó még jó darabig visszhangzott az elmémben, mire végleg eljutott a tudatomig a dolog, meg feldolgoztam magamban, ez mégis mit jelent… -Jajj, Théo… -borultam végül a mellkasára, magamhoz szorítva őt, a legkevésbé sem törődve vele, hogy hogyan reagál a dologra- Nem mondtad, hogy pontosan miért tűntél el, csak annyi, hogy valami halaszthatatlan dolgod akadt. –feleltem halkan, kissé bizonytalanul. Őszintén? Tanácstalan voltam, hogy mihez kezdjünk, vagy mégis mit mondhatnék… Bár már alig vártam, hogy hazaérjen végre, elárasztva a tengernyi új hírrel, történéssel, tudnivalóval, eseménnyel, sztorival, amikből kimaradt a távolléte alatt, alig várva, hogy végre ismét visszapasszolhassam a lovardával járó minden gondot és felelősséget az ő kezébe. Azonban így, hogy visszatért és közölte, semmire és senkire sem emlékszik, az egész olyan… elcseszett lett. Mégis, milyen segítséget várhatnék tőle így? Fogadok arra se emlékszik, hogy van egy lovardája… Szentséges ég, mielőbb vissza kell hoznunk valahogy az emlékeit… Nem elég, hogy így is kimaradt egy csomó év a közös életünkből, nem hiányzik, hogy azt a keveset amit fél év alatt már bepótoltunk, elveszítse. Tisztára, mint amikor a társasjátékban valahonnan a pálya közepéről visszavágnak a start-vonalra. A szavaira csak biccentettem egyet, aztán karon ragadtam és már húztam is a csodálatos kispolski cabrióm felé. -Nem követlek, szépen hazajössz velem, szóval cuppanj le szépen arról a kilincsről. –feleltem ellenmondást nem tűrő hangon- És hogy a korábbi kérdésedre is válaszoljak… Aimée-nek hívnak. És ha még egyszer elfelejted… Ezt már nem fejeztem be, a fantáziájára bíztam a dolgot, viszont egy szúrós pillantást azért kapott mellé, „segítségként”.
Az elmúlt körülbelül két-három hétben sokszor látogattam meg Kilaunt, vagy ráncigáltam ki a motelból, hogy ne egész nap ott savanyodjon, nem árt néha a vadászaton kívül is kimozdulni a négy fal közül. De ami a legfontosabb, hogy rengeteget beszélgettünk. Volt mit bepótolni, elvégre több évszázada már, hogy utoljára láttuk egymást, szóval a mesélnivalóból volt bőven, neki is és nekem is. Sikerült megértenem, hogy miért cselekedett úgy az első találkozásunkkor, megtudtam szinte mindent. Rettentően jó érzéssel töltött el, hogy az egykor volt bizalmas baráti viszonyunkat még az a rengeteg év sem tudta meggyengíteni, amit egymástól távol töltöttünk. A múlton, ha akarnék se tudnék változtatni, viszont abban talán tudok segíteni, hogy a jelen könnyebb legyen, hogy tudjon lépni a szeretett nő felé és sikerüljön is neki, amit szeretne. Emellett is rengeteg ötlet kavarog a fejemben, nincsenek világmegváltó terveim, de a barátomat nem hagyhatom a gané közepén, ha kell, akarattal fogom kiráncigálni onnan, mit sem törődve azzal, hogy esetleg én is piszkos lehetek. Ez a legkevesebb, amit érte tehetek. Persze a másik rettentő fontos dolog az én szememben, hogy véget vessek a motelszobában való lakásnak. Egyrészt már én sem bírnám ott túl sokáig, másrészt neki sem tesz túl jól a dolog. Már szóba került köztünk a dolog, de most már kezd véglegessé válni, ezzel is foglalkoztam az elmúlt napokban, találtam egy tökéletes kis házat, nem túl nagy, de nekünk tökéletesen meg fog felelni. Remélem Kilaunnak is fog tetszeni, az én ízlésemnek tökéletes, egyből beleszerettem, amint megláttam. A kikötőben sétálva az itt lézengő embereket szemlélem, ahhoz képest, hogy milyen hűvös az idő, elég nagy a sürgés-forgás. Miért pont ezt a helyet választottam? Fogalmam sincsen.. Szeretem a vizet, még akkor is, ha fagyott. Régebben is sokszor ültem le a vízpartra és csak bámultam a hullámokat, a víz fodrait, hallgattam a hangját és annyira megnyugtató volt az egész.. Most is hasonló a helyzet, habár most nem magam miatt vagyok itt. Kiszemelem magamnak az egyik padot, afelé veszem az irányt, hogy arra letelepedve ereszkedjek várakozó pozícióba. Táskámat magam mellé teszem a padra, abban lapul a mappa, mely az általam kiválasztott ház képeit tartalmazza. Mégsem fogok úgy igent mondani egy ingatlanra, hogy nem kérdezem meg róla, habár ha jól sejtem, neki úgy is teljesen mindegy lesz. Sebaj, nekem azért kell a tudat, hogy rábólintott a dologra. Kíváncsisággal vegyes izgalom kezd lassan eltölteni, érdekel, hogy mi történt vele az elmúlt pár napban is, azóta, hogy találkoztunk. Ajkaimra halovány mosoly ereszkedik, amikor pedig megérkezik, egyből állok is fel, hogy megölelve őt köszönthessem és érdeklődjek hogyléte felől. Ez most nem sablonkérdés, bizonyára ő is nagyon jól tudja, hogy engem tényleg érdekel, hogy érzi magát.
Csalfa és borzasztóan aljas ez az egész helyzet. Hiszen a napokban felbukkanó jó kedvem minden bizonnyal pontosan ugyan olyan illúzió, mint eddig bármikor az életemben. Persze, nem mondhatom, hogy teljességgel gondtalan minden, és hogy nem tornyosulnak előttem megpróbáltatások százai, akár a White Mointains csúcsai, de lássuk be - már így is fényévekkel jobbak a kilátásaim, mint egy hónappal ezelőtt voltak. Yee-hez is gyors, könnyed léptekkel vezet az utam, szólítja a lelkem és én úgy engedek a hívásnak, mint még emberi életemben tettem, mindenféle gondolkodás nélkül, tisztán, kötetlenül. Persze pontosan tudom, hogy milyen elvárásai vannak velem szemben, de most úgy érzem, hogy készen állok mindenre és hogy ha kell, hát a világot is meg fogom hódítani. Persze néhány zavaró gondolat azért megkísérli kipukkasztani a feszesre fújt légváramat. Rossz érzések, az elmémben és a lelkemben ülő sötétség jelzik, hogy nem tűntek, hogy nem szűntek meg létezni. Csendben várják, hogy mikor üthetnek rést a pajzsomon, hangtalanul röhögnek a markukba, mert a bolondját járathatják velem. De nem ma! Ma... A mai napnak tökéletesnek kell lennie. Bár arról még fogalmam sincs, hogy mégis mit tervez nekem Yee. Eddig csak beszélgettünk. Rengeteget, ami azt illeti, és nem a parkolóban látott utoljára magamból kikelve sírni, és valami azt súgja, hogy még számtalan alkalommal kell a tűréshatárom legszélére sodornia ahhoz, hogy fel tudjak lélegezni. De egyelőre csak neki örülök, nekünk örülök és amíg csak ezzel kell foglalkozzak, addig megengedek magamnak néhány perc gyermeki boldogságot. Egy falatot a múltból. A már megszokott, fekete combközépig érő szövetkabátban sietek a csónakkikötő felé. Az persze már eleve gyanús, hogy miért pont egy ilyen forgalmas helyen kellett találkozzunk, de biztosan célja volt vele, és ki vagyok én, hogy megkérdőjelezzem? Ahogy meglátom a nőstényt, kiszélesedő mosollyal tárom szét a karjaimat, és nem is fecsérlem az időt, amikor megölel, a derekánál fogva emelem fel és pörgetem meg a levegőben. - Hoztam neked valamit! Nyúlok is a zsebembe, miután elhangzottak az ilyenkor szokásos köszöntések, és egy apró, fémből készült sast formáló kulcstartót nyújtok át neki. Nem, nem Illúzió, ez valóságos. Mivel munkám továbbra sincs, azt hagyjuk, miként jutottam hozzá. - Emlékszel? Amikor arról beszéltünk, hogy milyen jó volna sasmadárrá változni és megszabadulni minden gondunktól? Hát... - nézek körbe - Fene se gondolta volna, hogy pont farkas lesz belőle. Miután átadtam az ajándékot - ezt még azelőtt kívántam megtenni, hogy komolyabban belemerültünk volna a puhatolózó kérdésekbe -, kissé elkomorodok, br nem annyira, mint egyébként, és megpróbálom összeszedni a gondolataimat. - Furcsán. Igazából örülnöm kellene, mert úgy tűnik, hogy lassan alakulgatnak a dolgok, de persze mondanom sem kell, hogy minél többet tud meg rólam Abigail, annál inkább érzem azt, hogy sok lenne neki az, amit tartogatok. Nem igazán kezelem jól a konfliktusokat. Nevetek fel szomorkásan, és inkább a vizet kezdem el kémlelni, mert az még mindig sokkal kényelmesebb, mint Yee tekintete olyankor, amikor látványosan elrontok valamit. Szóval inkább úgy határozok, hogy várok egy kicsit, hogy más irányba tereljem a beszélgetést. - De, azt mondta, hogy nincs kifogása az ellen, hogy együtt lakjunk. Mármint, te és én. Abba már inkább nem megyek bele, hogy milyen út vezetett oda, hogy ez le legyen fixálva. Ha van egy kis esze (és miért ne lenne pont neki?), akkor úgyis megsejti majd, hogy nem ugrott a nyakamba az ötletért.
Őszinte, szívből jövő kacagásom száll, amikor az ölelés mozdulatát tovább viszi, a derekamnál fogva emel fel és pörget meg. Annyira szeretem, amikor így köszönt, régebben is rajongtam érte, amikor pedig ismét a saját lábamon állok, kezemmel túrok a tincseim közé, hogy a kósza tincseket kisöpörjem az arcomból. Ajkaimon széles mosoly ül, amikor pedig bejelenti, hogy hoz nekem valamit, kíváncsian szalad fel a szemöldököm. Viszont ahogyan meglátom a kulcstartót és a szavai is eljutnak a tudatomig, hiába mosolygok, akkor is látható a meglepődés az öröm az arcomon. - Persze, hogy emlékszem! Nyújtom a tenyeremet és amint a kicsiny sas már rajta pihen, még jó pár pillanatig csak szemlélem. Igen, ki gondolta volna, hogy farkas lesz belőle, ki gondolta volna, hogy a gondoktól való megszabadulás helyett csak még többet kapunk a nyakunkba. Persze ez utóbbit eszem ágában sem lenne hangosan is kimondani, nem kell megmérgezni a hangulatot, szóval inkább közelebb lépek, lábujjhegyre állok és egy puszit nyomok az arcára. - Köszönöm. Többet sajnos nem tudok mondani, de elég a szemeimbe, vagy az arcomra nézni és máris egyértelművé válik, hogy számomra ez nem csupán egy kulcstartó, egy tárgy, nekem ez sokkal több. Valami kézzelfogható jelképe a kettőnk kapcsolatának, igaz, hogy csupán egy aprócska, parányi morzsája, de akkor is jelképez valamit és nálam ez az elsődleges szempont. A tenyerembe zárom az ajándékot, majd miközben felteszem az első kérdésemet, intek neki, üljünk le, úgy talán kényelmesebb. Jó, tudom, nem éppen egy olyan kellemes egy padon ücsörögni, mert nincsen se kávé, se sütemény, de most úgysem amiatt jöttünk ide. Inkább hallgatom, mit felel a kérdésemre, az pedig nem kerüli el a figyelmem, hogy hiába a kissé komorabbá váló arckifejezés, mégsem annyira erőteljes, mint pár hete. - Bízol benne, igaz? Kérdezem halkan, ajkaimon mégis halovány mosoly ül. Bízik benne, ez egyértelmű volt már az első pillanatoktól kezdve, szóval most sem arra vagyok kíváncsi, hogy konkrétan igent, vagy nemet válaszolna-e, hanem azt szeretném, hogy rájöjjön. Szeretik egymást, bíznak a másikban és lehet, hogy sok lesz a lánynak ez az egész, de vannak olyan dolgok, amik segítik az elfogadást. Ilyen a szerelem is, tudom nagyon jól, hiszen nekem is volt már részem benne. Arról meg nem is beszélve, csak hogy egy klisét is felhozzak, a nők többet bírnak elviselni, mint azt bárki gondolná, vagy mint azt maguk is képesek lennének belátni. Ha Kilaun nem egyszerre zúdít rá mindent, hanem szépen folyamatosan ismerteti meg önmagával.. Nem ismerem ezt a lányt, ez pedig nem könnyíti meg a helyzetem, azt viszont tudom, hogy a másik problémán tudok segítni. Nem kezeli jól a konfliktushelyzeteket? Akkor tanulni kell, én pedig ezer örömmel segítek neki. De persze mielőtt ezt a témát felhoznám, van itt még más valami is, amit meg kellene beszélnünk. És mintha csak olvasna a gondolataimban, máris szóba kerül a dolog. - Gondolom nem ujjongott az ötletért… Jegyzem meg, miközben máris nyúlok a táskámért, hogy először is az eddig a tenyeremben őrzött kulcstartót máris feltegyem a kocsi kulcsomra, később majd átrakom a lakáskulcsra, csak ugye ahhoz előbb még nem árt a ház, aminek megkaphatjuk a kulcsait. Ha ezzel megvagyok, máris húzom elő a mappát, amit az ölembe fektetek, szemeim Kilaunra siklanak, izgalom és némi kíváncsiság tükröződik bennük. Kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni a képekhez, hogy fog-e neki egyáltalán valamelyik tetszeni és bízom benne, hogy nem fogja annyival elintézni a dolgot, hogy az én házam, én veszem, olyan legyen, amilyet én szeretnék. Bizonyára tudja jól, hogy nem is elégednék meg az ilyen válasszal. - Ami azt illeti, én is hoztam valamit, bár ez egészen más jellegű, mint a te meglepetésed. Nézőpont kérdése a dolog, ugyebár. Mindenesetre felé nyújtom a mappát, ha pedig kinyitja, nagyméretű képeket találhat benne. Legfelül van a kedvencem, szerintem gyönyörű házat ábrázol az első fotó, az alatta lévők mind ehhez tartoznak. Kicsiny nappali, amiben még kandalló is van, aztán jön a konyha, amihez étkező is tartozik, természetesen és hiába pici, vagy kevés a bútor, szerintem elég nagy a hely mindenhol, hogy bővíteni lehessen. A háznak egy kicsiny pincéje is van, valamint két hálószoba, viszont csak egyetlen fürdő. - Szerintem ez a ház gyönyörű, igaz, hogy elég kicsi, de első látásra szerelem volt. Arról nem is beszélve, hogy a nappaliban elférne egy zongora. Ismét mosolygok, nem is tagadom, hogy imádom mind a zongorajátékot, mind magát a zongorát, jó magam is tudok játszani rajta, olykor eszméletlenül jó és hasznos kikapcsolódás, mert tényleg eltereli a gondolatokat. Megszállottja vagyok a zenének, néha tényleg csodákra képes. - Viszont ha esetleg egy kicsit nagyobbra és modernebbre vágyunk.. Elég csak tovább lapoznia a képek között, elég szembetűnő a különbség az előző és ez a ház között. Nagyobb és modernebb, pont ahogyan mondtam. Tágasabb a nappalija, ahogyan minden helyisége, több szoba is található benne, mindegyik külön fürdőszobával. - Persze akadnak kisebbek, régebbi stílusúak, gyönyörű kilátással. Elég csak a következő képekre pillantania, tényleg akad szinte mindenféle, lehet válogatni, most aztán van bőven, amiből lehet. Hagyom neki, had nézegesse csak a képeket, úgyis fog rájuk valamit reagálni. Azt viszont nem szeretném, bár félek, hogy a pénz is szóba fog kerülni és nem azt mondom, hogy az ne legyen akadály, mert tény, hogy az árak között is rengeteg a különbség, de volt ám miből gazdálkodni az elmúlt évszázadokban és azért a vésztartalékaim is elég bőségesek. Szerencsére. - Nem akarok túlzásba esni, vagy bármi ilyesmi, szólj nyugodtan, ha túlságosan sok lennék, csak tudod ez az egész helyzet.. Nem is tudom, annyira örülök, hogy viszont láthatlak, az meg, hogy nem kell utánad motelokba rohangászni.. Komolynak indultak a mondataim, a végére mégis pimaszul mosolyodom el, persze szavaim továbbra is kedvességről árulkodnak. A mondatomat nem is fejezem be, szerintem elég egyértelmű, mi lett volna a folytatás. Egyrészt tényleg örülök, mert visszakaptam az egyik Testvéremet, az pedig, hogy megoszthatnám vele a lakásomat, rettentő örömmel töltene el. Arról nem is beszélve, hogy tőle kitelik még az is, hogy több hónapon keresztül aszalja magát egy lerobbant motelszobában. Azt pedig végképp nem hagynám, szerintem ő is tudja jól.
Borzasztóan örülök a reakciójának a kulcstartóval kapcsolatban. Talán már el is felejtettem, hogy igazából milyen érzés így adni valamit, ajándékozni, szeretettel és őszinteséggel, ezért magam is mosolyogni kényszerülök, amikor átadom neki a kulcstartót. A puszija, a köszönete jele egészen a szívemig hatol, és egy ismeretlen belső hang azt suttogja, hogy végre valami jót is cselekedtem. Bár igazán áldás volna, ha mindenkivel szemben képes lennék ilyen dolgokra, de nem szabad elkapkodni. Csak szépen, lassan és fokozatosan. A végén még átesnék a ló túlsó oldalára, aminek az lenne a vége, hogy újra a földön fetrengve gyötrődnék, amiért a világ nem becsülni meg a jó tetteimet. - Ugyan. Én köszönöm, hogy volt lehetőségem átadni. Persze nem áll szándékomban egészen reggelig azon vitatkozni, hogy pontosan ki kinek és mit köszönhet, de azért fontosnak tartottam elmondani neki, hogy mennyire sokat jelent nekem az, hogy velem van és foglalkozik a lelkemmel. Miután röviden összefoglalom az eddig történteket, a kérdése kissé zavarba hoz. Persze látom, hogy mosolyog, talán nem is kellene meginognom, de mégis... Elfog a kétség, hogy vajon jól teszem-e, hogy szabadna-e így bíznom benne. Mi van akkor, ha ez egy becsapós kérdés? A pillanatnyi zavar után mintegy észhez térve, felocsúdva rázom meg a fejem, amivel nem ellenkezést szeretnék kifejezni, hanem azt, hogy a gondolatoktól az "élők" világába tértem vissza. - Szerintem az most mindegy. Neki kellene bíznia bennem. Húzom el kissé a szám, de a tekintetemből kiolvashatja, hogy természetesen a bizalom az én részemről több, mint száz százalékos. Mert úgy vagyok a dologgal, hogyha "el is árul", a bosszú vagy a revans nevében erre minden oka meglenne és pusztán visszakapnám az élettől azt a csalódást, amit én okoztam neki. A másik téma azonban érdekesebb, és bevallom, cseppet kényelmetlenebb is. - Nos, nem. Persze próbálta palástolni, de... Tudod, hogy megy ez. - pillantok el a csónakok felé - Abban maradtunk, hogy ha szerintem... szerintünk ez jót tesz nekem, akkor miért ne. Félszeg mosollyal pillantok felé újra, ám látom, hogy már a táskájával foglalkozik. Egy kissé összeráncolom a homlokomat, de a szavait hallgatva őszinte meglepetéssel veszem át a mappát. Képes vagyok leülni a földre ott, ahol éppen vagyok. Mint egy gyerek, aki maga köré pakolja a rajzait, én úgy rendezgetem a mappát és annak tartalmát. Fényképek. Csodálatos házakról. Kissé eltátott szájjal merengek el rajtuk miközben Yee szavait hallgatom, a magyarázatokat, amiket a képekhez fűz. Megszállottan bámulom az épületeket, mindegyikbe odaképzelem magamat, magunkat. A rajongásom és az izgatottságom azonban rögvest alább hagy, amint a tudatomba fúrja magát a pillanat. Az utolsó alkalom, hogy saját házat akartam vagy terveztem. Fent a hegyvidéken, Indiában, fehérre mázolva a végtelen dombságok közt... Zavarom az energiáimban is megmutatkozik, nagyot nyelek. Értelmetlen volna ezt Yee elől rejtegetnem. Azzal próbálom meggyőzni magam, hogy ez nem az én házam, ez voltaképpen Yee háza, amit segítek kiválasztani és egy kicsit belakni, mert... Mert erre van szükség. - Nem! Dehogy vagy sok Yee... Csak én... tudod... - pillantok fel rá elesetten - Valahogy sose jöttek össze nekem a házak. Nevetek fel, ezzel is próbálva leplezni ezt az egész kis közjátékot, és még a homlokomat is megdörzsölöm. Aztán azért a fényképért nyúlok, amiről azt mondta korábban, hogy egyből beleszeretett, és hogy szeretne bele egy zongorát. Olyan erőteljesen bámulom a nappalit a fénykép alapján, mintha az életem múlna rajta. Memorizálok mindent, amit a képen látok, a kandallót, a nagy teret, és egy mély lélegzet után a saját kreativitásomat használva megpróbálom magunkat a ház Illúziójába zárni. A kikötő eltűnik, a hideg és a hó megszűnik létezni körülöttünk, a kandalló halkan ropog a hátunk mögött és nagyon remélem, hogy Yee pajzsa nem áll útjába ennek a tervezésnek. - Kellene egy fenyő a kertbe. - jegyzem meg szinte félvállról, aztán szélesen elmosolyodom - Nekem ez tetszik a legjobban. Nem túl nagy, de mikor voltunk mi annyira nagyravágyók? Csak egy szelet otthon, béke és boldogság... Ennyi kellett volna. - hallgatok el hirtelen és az illúzió-tűzbe bámulok - Meg szeretnéd nézni a többit is? Hülye kérdés, minden bizonnyal ő már mindegyikben járt, azonban engem, kettőnket még egyikben sem látott, és nem tudom, hogy ennek miért van számomra roppantul fontos érzelmi vetülete, de Kilaun a legjelentéktelenebbnek tűnő apróságokhoz mindig is elvetemült módjára tudott ragaszkodni.
Erősködhetnék, hogy én köszönöm és hogy ő csak ne köszönjön meg semmit, de végül csak mosolyogva bólintok egyet. Tudom, hogy sokat jelent neki ez az egész, de nem szabad arról sem elfelejtkezni, hogy nekem is az. Végre nem csak „céltalanul” bolyongok, végre van miért küzdeni. Visszakaptam a legjobb barátomat, persze, hogy küzdeni fogok érte. - Nagyon fontos vagy nekem, remélem ezt tudod. Amellett pedig, hogy mindez számomra természetes, nem csak emiatt teszem azt, amit, hanem azért is, mert szeretném. Oly`sok emberen segítettem azért, mert úgy éreztem, ez a helyes. Még akkor is megfogtam a kezüket, akkor is segítő jobbot nyújtottam, ha különösebb okom nem is volt rá, mert egészen egyszerűen ilyen vagyok. De Kilaunnak nem csak azért segítek, mert a Testvérem, vagy mert kötelességemnek érzem. Hanem azért is, mert ezt én akarom, mert szeretném, mert látom, hogy szinte semmi sincsen rendben és nagyon rossz így látni egy olyan személyt, aki ennyit jelent számomra. Zavarba hoztam a kérdésemmel, nem egészen ez volt a szándékom, de ha már belekezdtem, nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Persze sok mindent nem is tudok segíteni addig, amíg nem ismerem meg Abigail-t, hiszen nem sokat tudok róla, csupán annyit, amennyit Kilaun elmesélt nekem. - Bízol benne, ez egyértelmű és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja. Adj neki időt, hogy megbékéljen a dolgokkal. Sokszor rengeteget segít, ha van időnk átgondolni a dolgokat, már csak tapasztalatból is tudom. Az pedig már csak rajta múlik, hogy mennyit képes megtenni azért, hogy elnyerje a lány bizalmát, vagy éppen csak előcsalogassa, ha már megvan. Az, hogy megrettenhet attól, amit Kilaun tartogat a számára, vagy magától Kilauntól.. Sok mindent képesek vagyunk elviselni, nem is gondolnánk, mennyi mindent, arról nem is beszélve, hogy a körülöttünk lévő személyek, akik fontosak nekünk, képesek arra, hogy akár befolyásoljanak minket. Kilaun egyedül volt az elmúlt tizenegy évben, de most már itt van neki Abigail is és én sem fogom annyiban hagyni ezt az egészet. - Biztos vagyok benne, hogy jót fog tenni. Mosolyodom el bíztatóan, mielőtt a táskámért nyúlnék, hogy előkotorjam belőle a mappát. Megígértem, hogy nem fogom őt egyedül hagyni, hogy nem hagyom én is magára és ezt az ígéretemet be is fogom tartani. Az első lépés volt az, hogy nem hagyhattam tovább aszalódni a motelban. Kell neki egy kis változatosság is, olyan dolgok, amik széppé teszik a mindennapokat, amik kizökkentenek a problémákból. Talán kezdetnek tökéletesen meg fog felelni egy lakás és az, hogy olyasmi problémák is megjelennek majd, hogy reggel sorba kell állni a fürdőszobáért. Lelkesen magyarázok, ám mire a végére érek, képtelen volnék nem észrevenni az energiáiban megjelenő zavart, a szavait hallva pedig.. Egyből állok fel a padról, hogy mellé ülhessek le a földre. Kit érdekelnek a furcsa pillantások, engem egyáltalán nem zavar. Kezem az ő kézfejére siklik, gyengéden szorítom meg, miközben kedvesen, lágyan tekintek a szemeibe. - Bízz magadban legalább egy picikét. Nem szabad mindig, mindenben a rosszat látni, vagy kivetíteni a múltat a jövőre, akármilyen nehéz is. Itt vagyok, Kilaun és itt is leszek, ezt megígértem neked, emlékszel? Nincsen egyedül, nem győzöm ezt hangoztatni szinte azóta, hogy először futottunk össze és avatkoztam bele a páros kínzásába. Nem mondom, hogy most minden más lesz, mert egyértelmű, hogy nem vagyok képes mindent megváltoztatni, nem is akarnám, de segíteni azt tudok, az ígéreteimet pedig betartom, régen is betartottam, most sem lesz ez másként. Nem szólok többet, csak figyelem az arcát, ahogyan nézi a képeket, mintha minden egyes szegmensüket memorizálni szeretné. Aztán változik a tér, mintha csak egy kavargó masszává válna a kikötő, hogy aztán a kicsiny házikóban találjuk magunkat. A pajzsom nem akadály, hiszen Kilaun mellett ritka az olyan alkalom, hogy felhúzva tartanám. A szemem elkerekedik, a szám résnyire nyílik, ahogyan körbeforgatom a fejem, majd szélesen mosolyodom el. Pontos mása a háznak, minden ugyanolyan, mint ahogyan akkor láttam, amikor elmentem megnézni. Az pedig, hogy mellettem a Testvérem ül, csak még szebbé teszi ezt az egészet. - A fenyő jó ötlet, viszont állat nincs, maximum macska. Kuncogok fel halkan, a kutyákkal soha nem jöttem ki túl jól, meg már csak az kellene, hogy összepiszkoljon mindent. Szavaimat persze nem gondolom teljesen komolyan, erről árulkodik a nevetésem is, végül a tekintetem a másik arcán pihen meg. - Szerintem tökéletes, itt talán mindet megkaphatjuk. Ha otthonunkká válik a hely, ahová elmenekülhetünk a groteszk világ elől, ahol senki nem zavar minket. Az otthon, a béke, a boldogság. Erre van szüksége szerintem mind a kettőnknek. Nem szólalok meg többet, csupán hallgatom a fahasábok ropogását, ahogyan a tű nyaldossa őket. Olyan idilli minden, Kilaun töri meg a csendet, az én arcom pedig felderül a kérdés hallatán. Igen, már jártam mindegyik házban, de így egészen más, hogy ő is mellettem van, hogy együtt nézhetjük meg őket. - Igen, az jó volna. Továbbra is lágy mosoly ül ajkaimon, kíváncsi vagyok a többire is, még akkor is, ha pontosan tudom, hogyan néznek ki. És bár én is az elsőre teszem a voksom, ki tudja, a következő percekben változik-e a véleményünk. Soha nem vágytam nagyra, ezt már Kilaun is elmondta, ahogyan a modernség sem az a dolog, ami kifejezetten vonz.
Hálás és némileg csibészes félmosollyal reagálok elsőként az őszinte szavaira. Én is szeretném, ha szeretné, el is hiszi neki az egyik felem, csak hát... Vannak olyan életutak, amik nem engednek teljes meggyőződéssel tekinteni dolgokra. Nem arról van szó, hogy nem bízom benne, egyszerűen félek. Mit félek, rettegek attól, hogy most Őt is megkaptam, hogy együtt lehetünk olyan sok idő után, és a Szellemek ezt sem nézik majd jó szemmel. Hogy majd ádázul lecsapnak akkor, amikor végül beletörődöm Yee támogatásának acélos bizonyosságába. Az arcához nyúlok, és kedvesen megsimítom. - Nem is tudom, mi lenne velem nélküled. Valószínűleg sokak életét nehezíteném meg még ennél is jobban. Ebe még belegondolni is rémes, de csak azért, mert már újra van viszonyítási alapom, hogy milyen lehetne az életem akkor, ha megszabadulhatnék a démonaimtól. Az árnyékoktól, amik a lelkemhez tapadtak, és úgy szipolyozzák, mint holmi éhes piócák egy fülledt mocsárban. - Persze, adtam... Másom sincs, csak időm, úgyhogy ezzel talán nem lesznek gondok. A múltkor is... egészen jó volt a végére a találkozás. Persze hogy a szép estét megelőzőleg miket vágtunk egymás fejéhez, arról egyelőre mélyen hallgatok. Csak bólintok. Ha szerinte jót fog tenni, úgy hát szerintem is. A kettőnk közül talán ő az, aki jobban ért hozzám, vagy legalább is a régi énemhez, és talán épp ezért azt is tudja, hogyan hozhatnánk vissza. Legalább egy falatot. Egy kóstolót belőle. És elmondani sem tudom, mennyire szeretem és mennyire hálás vagyok neki mindenért, amit értem tesz. De megpróbálhatom kifejezni például úgy, hogy őszinte lelkesedéssel vetem bele magam a házak tanulmányozásába. Mellém ül, én pedig késztetést érzek arra, hogy mindenképp úgy helyezkedjek, hogy a karom az övéhez érhessen, még ha csak kabáton keresztül is. Megnyalom a szám szélét zavaromban a szavaitól, de igazat kell adnom neki. - Tudom Yee, de ez... Nem olyan egyszerű. Azért is vagyunk itt, hogy ezen dolgozzunk, emlékszel? Pillantok rá oldalasan, halovány mosollyal, feltöltve az ő kérdését a saját gondolataimmal. Egyelőre már az is nagy eredmény, hogy veszett indulatomban nem szaggattam ezer darabra a házak fényképeit. Elégedett vigyorral szemlélem az arcán nyújtózkodó meglepettséget az Illúzióm kapcsán. Tényleg olyan, mintha ott lennénk a házban, és kétlem, hogy valaha találkozott volna hasonlóval. mármint... ehhez a képességhez hasonlóval, ami ennyire reálisan visszaad mindent. Erre legalább büszke vagyok. Ilyenkor. Felnevetek, könnyeden, légiesen. - Nem, macska sem. Nem szeretem a macskákat. Legalább is azokat, amik kisebbek egy hiúznál. Épp elég nagy falat lesz magunkról gondoskodni egyelőre. Csak azért nem kelek fel, hogy körbesétáljak, mert tudom, hogy amíg elérnék a kandallóhoz ebben a térben, addigra a kikötőnek is vége lenne, és könnyedén a jeges vízben találhatnám magam. - Szerintem is. - bólintok - Mondd csak Yee, te tudsz főzni? Én tíz éve vadhúson és készételeken élek, csak gondoltam szólok. Bár nem mintha zavarna, hogyha ennek folytatódnia kell, na meg talán a reggeli rántottát és narancslevet is l tudnám készíteni, de azért jobb, ha ezt tisztázzuk előre. Még mielőtt azt hinné, hogy konyhaművész vagyok. - Hú, hát jó. Várj egy kicsit... A kezembe veszem a következő ház fényképét, majd a többit is, szép egymásutánban, és mindegyik házat magunk köré építem, mint egy véget nem érő Álmot. Be kell vallanom, ez kissé elfáraszt, hiszen egészen más jellegű építkezés ez, mint amihez szokva vagyok. Ott a tapasztalás dönt, valóban az én fantáziám, itt pedig olyan dolgot kell visszaadjak, amit csak fényképről láttam. - Én még mindig az elsőre szavazok. - pislantok fel, majd csettintek egyet, és újra a kikötőben találjuk magunkat a csípős hidegben, a kószáló emberek közt, a vizes rozsdaillattal átitatott, városi közegben. - Már tényleg csak valami munka kellene, de arra még biztosan nem állok készen. - húzom el a számat kissé - Nagyon szép... Minden Testvérünk biztosította az életét a századok alatt, én meg képzeletbeli pénzzel fizetek, mint egy karonülő gyerek. Egyébként... - kezdem óvatosan - Mire gondoltál velem kapcsolatban? Kérdezhettem volna úgy is, hogy hogyan akar megmenteni, de az már túlságosan teátrális lett volna, az pedig egyáltalán nem vall rám. Ennek ellenére miközben felteszem a kérdést, ez a megfogalmazás jár a fejemben, ez az érzés telít el, és szinte epekedek valami kézzel fogható válaszért legalább.
Elsüthetnék valami idióta poént, hogy mi lenne vele nélkülem, apokalipszis, összedőlne a világ és az ehhez hasonlók, de egyrészt abból a korból már kinőttem, a másik pedig, hogy ez nagyon is komoly dolog. Legalábbis szerintem, úgyhogy ilyennel ostoba volnék viccelődni. Inkább csak lágyan mosolyodom el, jól esnek a szavai, ahogyan az érintése is. Egy piciny kis szelete a régi időknek, amikor még minden rendben volt. - Nahát, ennek szívből örülök. Őszinte mosoly szökik ajkaimra, most szerintem nem is hallhatnék jobb hírt, mint azt, hogy a múltkori találkozójuk végül egészen jóra sikeredett. Ez nagyszerű hír, én pedig, ha elfogadja majd a segítségem ezen formáját, akkor azon leszek, hogy a többi is zökkenőmentesen alakuljon. - Meg hát ugye tudod, az úriember az a vadállat, aki valameddig bír várni. Azt pedig tudom, hogy te úriember vagy. Vigyorodom el szélesen, nem is tudom, miért jutott ilyesmi eszembe, de nem baj, nem árt kicsit vidámkodni és viccelődni, oldani a hangulatot, a későbbiekben elképzelhető, hogy úgyis borulni fog kicsit a dolog, emiatt tartok is egy kicsit tőle, de ennyi rizikót megér a dolog. Amikor leülök mellé és ő igyekszik úgy helyezkedni, hogy a karunk összeérjen, elmosolyodom. Ismét a régi emlékek tolulnak fel, ahogyan ott ültünk a Bölcs Hallgató alatt, hátunkat egymásnak vetve, vagy a másiknak dőlve, szorosan egymás mellett, pont úgy, ahogyan most. Ezek az emlékek pedig eszméletlenül jó érzéssel töltenek el, ez bizonyára még az energiáimon is érződik. - Igen, emlékszem és mindent meg fogok tenni a dologért, de ehhez ugyebár az kell, hogy te is akard. Első lépésnek szerintem tökéletesen megfelel, hogy lakótársak leszünk, a mindennapi kommunikáció sokat segíthet, hiszen az köztudott, hogy a férfiak egyes témákról órákat képesek beszélni. A nőknek nem kell hozzá téma se. Tehát ne aggódj, szerintem fogunk tudni miről csevegni. Ismét szélesen mosolygom, sőt, ezt akár már vigyorgásnak is lehetne nevezni. Szerintem mindenképpen fontos, hogy a mindennapi apró-cseprő dolgokról is beszélgessünk, arról nem is beszélve, hogy mekkora felüdülés lesz megoldani azt a problémát, hogy eldugult a lefolyó, vagy éppenséggel nincsen meleg víz. Ezek mellett persze ott lesznek a komoly és tartalmas beszélgetések, amikből eddig sem volt hiány, de szerintem az apróságok is rettentő fontosak. Soha nem találkoztam még ilyennel, mint amit Kilaun most varázsol a szemem elé, szóval nem csoda, hogy ennyire lenyűgöz ez az egész és szinte úgy szemlélem ezt az egészet, mint egy kisgyermek. Kilaun nevetése hallatán fordulok csak felé, na tessék, macska sem lehet. Nem baj, nem is kell, valóban elég lesz egyelőre magunkat ellátni. - Rendben, akkor macska sem. Amúgy sem szívesen szedegettem volna a szőrszálait az ágyamból, szóval tökéletesen megleszünk mi nélküle. Kutya meg kell a fenének, hogy éjnek évadján kezdjen el vonyítani az ablak alatt? Persze, a nagy fenéket. A kérdését hallva kuncogok egy picit, persze nem rajta, csak maga a helyzet.. Olyan furcsa. - Igen, tudok. Húsz éven keresztül tartottam el a családomat, bár nem nevezném magam a konyhatündérnek, de jól boldogulok. Szóval búcsút inthetsz a készételek korának. Meséltem neki a családomról, noha túl mélyre nem ástam bele magam és közel sem tud mindent, ha jól emlékszem csak annyit mondtam el, hogy voltak. Nem szeretek róluk beszélni, mert túlságosan friss és mély a seb és még mindig iszonyatosan fáj, csak igyekszem leplezni. - Igen, nekem is az tetszik a legjobban. Bólintok a többi házat látva. Pislognom kell párat, amikor Kilaun csettintésére minden szertefoszlik, sőt, még kissé meg is borzongom, hogy ismét itt vagyunk, a kikötőben, ismét érzem a hideget az arcomon, a jellegzetes aromákat az orromban, a hűvös talajt magam alatt. - Idővel azt is, de nem kell semmit sem elsietni. Kedvesen mosolyodom el, mindenki máshogy élte túl az elmúlt évszázadokat, nekem kellett valami munka, amivel lefoglalhattam magam. A kolostorban töltött évek alatt egyértelmű volt, az akkor szerzett tudásomat könnyen tudtam kamatoztatni az évek során. Amikor pedig lemondtam a bundásomról.. Belekóstoltam egy másik világba, megismerhettem minden aprócska szegmensét, így egyértelmű volt, hogy munkát kell vállaljak. A szükségből később szenvedély lett, mert imádtam és a mai napig imádom a gyerekeket. Csak aztán rá kellett ébredjek, hogy ebben a világban nekem nincsen helyem, az elmúlt körülbelül három évben pedig csak tengődtem és céltalanul bolyongtam, nyalogatva a sebeimet. Rákérdez.. tudtam, hogy nem fogja hagyni nyugodni a gondolat, miért is hívtam ide, szóval mosolyogva pillantok oldalra, amolyan kis csibészes görbülettel; ideje hát megosztani a gondolatomat és felvetni az ötletemet. - Arra gondoltam, hogyha volna kedved, kipróbálhatnánk pár szituációt. Nem ismerem Abigail-t, de tudom, hogy szükséged van rá, éppen ezért szeretném, ha minden jól alakulna köztetek. Szóval eljátszhatnám, hogy én vagy ő, te pedig kipróbálhatod magad különböző helyzetekben, mindenféle kockázat nélkül. Kicsit azért tartok tőle, hogy nem fog neki tetszeni a dolog, vagy kellemetlenül fogja érinteni, vagy.. nem is tudom. Csak felvetés, ha látom rajta, hogy ódzkodik tőle, akkor lefújom az egészet, szóval egyelőre csak kíváncsian várom, mit fog válaszolni, kissé talán még zavarba is jövök. - Persze csak ha van kedved hozzá. Bár az azért megjegyezném, hogy aki legutóbb ellentmondott nekem, annak a csontvázát máig nem találja a rendőrség. Na jó, ezt persze veled nem játszanám el, mert nem kényszer a disznótor. Csak a disznó számára, ez köztudott. Én pedig ilyen vérmes lennék? Igen, ha kell, akkor az vagyok, bár elég masszívan kell valakinek azért pedáloznia, hogy nálam kiverje a biztosítékot, most is csak viccelődöm, ennek egyértelmű jele az arcomon ülő széles görbület.
Őszintén szólva meglep ez a hirtelen hangulatváltás, de azt nem állítom, hogy ellenemre van. Ideje is volt már a sok kesergés után, hogy valamivel feloldjuk azt a sok-sok órányi beszélgetést, amiben egymás életét veséztük ki. Bár általánosságban elmondható, hogy inkább az enyémet. Belegondolva a szavaiba, azért tényleg úriember vagyok. Már ha nem is a szó legnemesebb értelmében, de Abigaillel szemben szerintem ebben a helyzetben még akkor is az lennék, ha még mindig Zachary testében tengetném a mindennapjaimat. Felsóhajtok. - Isten látja lelkemet, én mindig a lányok szívéhez kerestem a kulcsot, de valahogy a pinceajtó mindig előbb nyílt. Hajtom le a fejem szomorúan, de ahogy felpillantok rá ebből a helyzetből, a szememben a jókedv szikrája villan meg. Újfent egy olyan helyzet, ahol képes vagyok viccet csinálni magamból. Később ez a jókedv már az idő közben felmerült érzelmi döcögések ellenére is megmarad, egész egyszerűen a nőstény közelsége, s talán a fizikai kontaktus táplálja. Sűrű pislogások közepette hallgatom, hogy miként képzeli el a mindennapokat. Rettentően furcsa és szokatlan lesz, hogy ennyi magány után a nap bármelyik szakaszába lesz kihez szólnom, hacsak annyira is, hogy nem látta-e, hová tettem az öngyújtómat. Vagy valami ilyen apróság. - És mi van a veszekedésekkel? - kérdezek rá, mert hát... - Minden háztartásban előjönnek a veszekedések. Az én pszichémmel meg aztán... Ha egyik nap azt üvölteném neked, hogy lehet rád számítani, mint hintaló után a lószarra, akkor tudnod kell, hogy valami baj történt. Magamtól sosem mondanék ilyet. Nem is tudom, miért hozakodtam elő ezzel a szélsőséges példával. Talán azért, hogy éreztessem vele, hogy akár verbálisan is ennyire ki tudok fordulni magamból, nem csak olyan szinten, mint amit a parkolóban látott. Beleborzongok az emlékbe, a hideg futkos tőle a hátamon. A Rémálmodó persze azt sutyorogja a fülembe, hogy azért nem is volt az olyan rossz... Örülök, hogy ennek ellenére már a macska-témán sem veszünk össze. Persze ha ragaszkodna hozzá, akkor valami udvari nyávogót tarthatna, csak lehetőség szerint minél távolabb tőlem. Nem is tudom, hogy feltételezhettem, hogy nem tud főzni, hiszen említette a családját. Zavartan elkapom a tekintetem, próbálok úgy tenni, mintha nem is kérdeztem vagy hallottam volna semmit. Tapintatlan voltam, és ettől most rosszul érzem magam. De nem akarom még ezzel is terhelni Yee-t, csak magamat dorgálom meg érte. - Auf wiedersehen! - búcsúzom nevetéssel a készételektől, ahogy javasolta, ezzel is átugorva a kényes téma feszegetését - Annyira nem fogom megsiratni őket, hogy alkoholba fojtsam a bánatomat. Nem is iszom egyébként, olyankor minden rosszabb, nálam az "igyál még egy pohárral, és fogd rá a nyuszira" véres húsvéti mészárlásba torkollik. Szégyenlem el magam, de ha már egyszer az őszinteségre alapozzuk ezt az egészet, akkor ezt sem árt tudnia. És egyúttal azt sem, hogy a házban eldobált sörös dobozok felszegetésével sem lesz gondja. A munkavállalással kapcsolatos véleményére bólintok. Megint túl sokat akarok. Mindenki a környezetemben azt mondja, hogy időre van szükségem, de én mindet akarok és azonnal. Úgy érzem, ha nem bizonyítok rohamléptekben, megint mindent el fogok veszíteni, és ezt a luxust semmiképpen sem akarom megengedni magamnak. Lélegzetvisszafojtva hallgatom tovább, hogy mit tervez, és... A szívem egyre hevesebb ütemben mászik fel a mellkasomba a gyomromon keresztül, amin még a csontvázas megjegyzése sem képes oldani. Mégis milyen szituációk? Mégis milyen jellegűek? És meddig mehetnék el? Persze egy pillanatra sem esne nehezemre ez a fajta szerepjáték, ha utat engedek a fantáziámnak, akkor minden lehetséges, de... - Rendben van. - még soha nem egyeztem bele semmibe ennyire nyilvánvalóan félve - De ugye... tisztában vagy azzal, hogy ha ez komolyra fordul, akkor lehet, hogy... hogy...- ahogy keresem a szavakat, megdörzsölöm a halántékomat a tenyeremmel, mintha csak a rossz gondolatokat akarnám kipasszírozni a fejemből - Nem baj. Még mindig neked van a legtöbb esélyed ellenem, ha eldurvulnának a dolgok. Rémképekben pereg le előttem, hogy miként ütközhetnénk egymásnak, ha odáig fajulna a helyzet. Ha engedném odáig fajulni, hogy cserébe Yee velem törje fel a folyó jegét... Ó, Teremtőm.Felkelek a földről, kissé leporolva a kabátom hátsó részét, és ha Yee is felkelne, akkor kezet nyújtok neki és körbenézek. - Itt akarod... mindenki előtt? Persze nincs hatalmas tömeg, de azért járkálnak errefelé. Lehet, hogy ez is része a tervnek, azok alapján, ami a parkolóban történt, arra sarkallva engem, hogy sokkal jobban fogjam vissza magam. - Készen állok. Legalább is azt hiszem. Megmozgatom a vállaimat, mintha csak egy birkózásra kellene elstartolnom az elkövetkezőkben, és érezhető, hogy valamiféle fojtott, várakozással teli izgatottság lengi körbe az aurámat.
Nem árt, ha kicsit oldjuk a hangulatot, az elmúlt időszakban úgyis annyi kellemetlenség, feszültség és szomorúság került előtérbe, hogy ideje végre kicsit azt is kipróbálni, milyen is az, amikor egy csipetnyi kis humort is fűzünk a beszélgetés szálai közé. Ha pedig jól veszem észre, egyáltalán nem rontok az összhatáson, vagy ezen az egészen azzal, hogy némileg viccesebbre veszem a mondandómat. Amikor azonban meghallom a szavait, látom, ahogyan lehajtja a fejét, egy pillanatig kétségbe esek, hogy lehet mégsem kellett volna.. Látszik rajtam, hogy megkönnyebbülök, látva a jókedv szikráját megcsillanni a szemében. Sóhajtok is mellé egyet, már csak az kellett volna, hogy megbántsam a megjegyzésemmel. - A pince is rejthet jó dolgokat. Bizony, ott is akadnak ám érdekes dolgok, van, aki ott őrzi a kincseit és a többi, még sorolhatnám. Bár tény, hogy a legtöbb embernek a pince szó hallatán nem egy Kánaán jut az eszébe, de ez már mellékes. Csak észre kell venni a rossz dolgokban a jót. Pff, mondom ezt én.. A veszekedős téma is előkerül, nem meglepő, jobb az ilyesmiket úgyis előre tisztázni. Nekem is vannak rossz napjaim, amikor elég egy rossz megjegyzés és én is hamarabb felkapom a vizet. Persze nem az a típus vagyok, aki kiakad azért, mert nem lett elmosogatva, sokkal inkább azon elv híve vagyok, hogy nyugodtan beszéljük meg a dolgokat, az hatásosabb és sokkal humánusabb módszer, mintha egyből a másiknak esnénk. - Huhh, remélem azért ilyet soha nem fogsz üvölteni nekem. Húzom el a szám, persze most is viccelődve kicsit, noha nagyon is komolyan veszem a témát, csak ha ezt kellene mondani nekem, ha egy számomra fontos személy érezne így irántam.. na akkor ásnám el magam. Ezen a téren amúgy is van némi tapasztalatom, hiszen elég sokáig éltem ugyebár együtt a férjemmel, majd a gyerkőceimmel, persze az azért más helyzet, hiszen két külön dolog a család és a barát. Mert Kilaun is a családom része, csak ez egy egészen más oldal. De bízom benne, hogy vagyunk annyira felnőttek, hogy okosan megoldjuk majd a dolgokat. Tudom, hogy Kilaun ki tud fordulni magából, hiszen láttam már.. de végeredményben akkor is sikerült észhez téríteni, akkor szerintem.. meg fogok birkózni ezzel az egésszel. Legalábbis nagyon bízom benne. Elfogadtam a múltam, elengedtem a családomat és noha kellemetlenül szokott érinteni a téma, hiszen még mindig irtózatosan fáj a seb, ez most nem az a helyzet. Most nem temetkezem az emlékeim közé, nem idézem fel a boldog pillanatokat, csupán megjegyzem, amit Kilaunnak tudnia kell. Látom rajta, hogy rosszul érzi magát a téma miatt, de mivel nem mond semmit, nem feszegetem tovább a dolgot, talán jobb is így. Inkább szélesre húzom ajkaimat, amikor búcsúzásba kezd. - Már csak az kellene… Forgatom meg a szememet, alkoholba fojtani a bánatot… a legeslegrosszabb taktika, szerintem legalábbis, soha nem voltam ennek a híve. Az őszinte szavakat hallva bólintok, teljesen elfogadható és érthető a dolog, az alkohol sok mindenre képes, amit aztán másnap teljesen megbán az ember. - Nem csak te vagy ezzel így. Egy-egy pohárka bor egy hideg estén, de nálam sincsen semmi több. Ha sokat iszom.. khm.. én is meg tudom ám mutatni a rossz oldalamat. Amivel eddig valószínűleg ő szinte soha nem találkozott. De volt már rá példa, nem is olyan régen, talán kicsivel az után, hogy elhagytam a családomat. Hülyeséget csináltam, azóta nem is iszom az előbb említett kicsinyke mennyiséget leszámítva. Igen, nekem is van rossz oldalam. - Kilaun, tisztában vagyok azzal, hogy mit vállalok. Nyúlok a keze után, amivel a halántékát kezdi dörzsölni, hogy ezzel is arra késztessen, nézzen rám. Tényleg tudom, hogy mire vállalkozom, elég csak a szemeimbe néznie, ezúttal semmi viccelődés, tényleg komolyan gondolom. Az erőszak az utolsó, amihez nyúlnék, de azt ő is tudhatja, hogyha kell, akkor barátság ide, vagy oda, minden habozás nélkül próbálnám meg észhez téríteni egy pofonnal – vagy valami hatásosabbal. Elfogadom a felém nyújtott kezet, így hamarosan már a két lábamon állok és felfelé nézek Kilaunra. Sajnos ilyen az, amikor szinte mindenkinél alacsonyabb vagy. A kérdését hallva halovány mosoly kúszik ajkaimra, tekintetemet körbehordozom a kikötőn, a megannyi dolgára siető emberen, majd a kék íriszek visszatérnek a férfira. - Igen, itt szeretném. De ha nem bízol magadban, elvonulhatunk egy csendesebb és nyugodtabb helyre is, ahol nincs ennyi figyelő szempár. Az övé a döntés, én tiszteletben tartom a kérését, ha szeretné, ezen nálam nem múlik. Már az is nagy haladás, hogy rábólintott a dologra, noha érzem rajta, hogy fél és ha kizárom a külvilág zajait, még a heves szívverését is hallom. Bizonytalan a válasz, miszerint kezdhetjük, de nekem ennyi pont elég, bólintok, majd bíztatóan elmosolyodom; menni fog, tudom én. Ha pedig elég volt, vagy nem szeretné tovább csinálni, akkor csak egy szavába kerül, ezt szerintem ő is nagyon jól tudja. - Szerintem először kezdjük egy teljesen átlagos szituációval. Közös ebéd, amikor is megkérdezem, mi történt veled az elmúlt napokban. Úgy vélem így a legjobb, ha alulról kezdünk el építkezni. Ha van valami kívánsága, hogy miféle szituációt próbálna ki, szerintem úgyis mondani fogja, ha pedig nem, akkor az én ütemtervem szerint haladunk, melyben ez az első lépcsőfok.
Semmi szükség arra, hogy Yee kétségbe essen, hiszen értem én a tréfát, még ha kimondottan nem is alkalmazom túlságosan sokszor. Lehet, hogy nem éppen a legjobb módját választottam ki a visszarázódásnak, de hát van ez így. A végére szerencsére kiderül mindkettőnk számára, hogy nem is jártunk annyira rossz úton, a megjegyzésére pedig még el is töprengek egy kicsit, majd még szélesebben mosolyodom el. - Igaz. Bár szerencsére nőt még nem találtam ilyen körülmények közt. Kissé lebiggyesztem az ajkaimat, de azért tovább gondolva a szituációt, nekem elsőre valamiféle rémtörténet jut eszembe a pincébe zárt szép hölgyekről. Látom, hogy mennyire sikeresen letaglóztam azzal az egy mondattal, de megint csak nem akartam volna megbántani, bár egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy minél gyorsabban visszavonjam az elhangzottakat, de mégsem teszem. Inkább csak korrigálom magamat. - E-ezt csak úgy mondtam... Tudod, ezt csak úgy szokták mondani... Láthatja az arcomon a megnyugvást, miszerint nem lesz semmiféle probléma abból sem, hogy nem igazán iszom. Ha lehet, akkor nem is veszem körbe magam sem alkohollal, sem pedig annak fogyasztóival, hiszen legyek bármennyire vénséges, a gyermeki kíváncsiság olykor jobban hajt, mint az vállalható lenne. A nyomás, ami az összetartozást sugallja, hogyha én is megteszem, akkor majd szeretni fognak. Nem tudom. Talán eljutunk majd odáig is, hogy Yee társaságában egy-egy pohárral én magam is meg tudok majd inni bármiféle következmény nélkül, addig azonban ha lehet, inkább nem kísértem se magamat, sem pedig a sorsot. Héj, ne vedd el a kenyerem! - vágom rá szomorúsággal vegyes játékkal - Egyelőre én vagyok az ügyeletes rossz oldallal rendelkező. Kissé oldalba bököm, hiszen nem megkérdőjelezni akarom őt, pusztán nem szeretném, hogy rossz emlékeket idézzen fel magában. Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy magammal rántsam őt. Szóval ő csak maradjon ilyen szép és ragyogó. Különben is, kaptam már ízelítőt a domináns fellépéséből a parkolóban, úgyhogy nem is olyan nehéz hozzáképzelni a többit. Nekem aztán főleg nem. A kezem után nyúl, én pedig megadóan simítom bele a testrészt az övébe, és némi bűntudattal pillantok rá. Tudom, túlságosan is aggódom, túllihegem ezt a kérdést, de sosem lehetek eléggé biztos ebben. Csodálom az odaadását és a kitartását, soha nem fogom tudni meghálálni neki azt, hogy él és itt van velem, de mégis sokszor érzem magam tehernek akkor is, amikor nem kellene. - Tudom. Motyogom a bajszom alatt, aztán nemes egyszerűséggel oldalra dőlök, a fejemet pedig a vállára támasztom. - Ne haragudj, igyekszem minél kevesebbszer felhozni. Elhúzódom, hogy újra a szemébe nézhessek, hiszen a következő szavai némi idegességet plántálnak a gyomromba. Nem, nem akarok félrevonulni. Nem futamodhatok meg már most, amikor azt sem tudom, hogy pontosan mire is kell számítanom. Gyáva vagy, Kilaun... Amíg élek, ezt a mondatot fogom hallani, és be akarom bizonyítani az azóta feltehetőleg halott Johannes-nek, hogy mégsem volt igaza. - Nem-nem-nem. Maradunk. Maradjunk itt. Hiszen ez csak egy játék. Próbálok könnyedséget mutatni, a zavar azonban ott motoszkál az aurámban, de minden erőmmel igyekezni fogok leküzdeni. Ami nem is olyan nehéz, ahogy meghallom az első "feladatot". Bár ez valószínűleg csak bemelegítés, a neheze nyilván nem ez lesz, de pont megfelelő ahhoz, hogy ráhangolódjak. - És mit eszünk? - kérdezem, aztán gyorsan hozzáteszem - Jó-jó, komolyan veszem. Huhh, tehát. Khm. - megnyalom a szám szélét, és némileg furcsán hathat, amilyen mélységgel beleveszek Yee tekintetébe. A szeme fontos, a képbe úszó, barna hajszálak megzavarják a képet. A kékségből Giselle-t látom, az ő barna hajával, és meg kell rázzam a fejem, hogy elűzzem a képet. Szőkén kívánom, szőkét képzelek, egyelőre legyen elég annyi, hogy Yee szőke. Nem történt túlságosan sok minden. Úgy tűnik, hogy Yee-vel kiválasztottuk a házat, ahova beköltözhetek a Motelből. Sokkal szebb, mint a motel, emlékszel, milyen ócska hely. - nyelek egyet, hogy témát váltsak - A... azért remélem, hogy átjönnél majd megnézni. És találkoztam Hattie-vel. A hetero-szemű lánnyal, akiről meséltem. Végső soron egész jól sikerült, csak meg kellett fe... fenyegetnem, hogy megölöm a falka... - megállok - Ez nem jó. Ilyet nem lehet mondani ebéd közben! - csattanok fel - De hát ha egyszer ez történt? Remek. Már egy ilyen egyszerű kérdésbe is beletörik a bicskám.
Kezdőlap
//
