Ujjaimra tekergetem egyik kobor hajtincsemet, mikozben a jegyzeteimet tanulmanyozom. Tulajdonkeppen mar kivulrol fujom az osszes ott talalhato mondatot, nem is azert nezem a sorokat, mert annyira kivancsi volnek a mogottes informaciokra. Sokkal inkabb a helyszini ottletem mogottes jelentestartalmanak van szerepe a mai napra osszehozott donteshalmazomban. Tudom, hogy mikor jar erre hivatalbol. Figyelem ot azota, hogy itt vagyok ujra es egyaltalan nem tetszik az, amit latok. Romantikus egyuttelese a nostennyel kis mertekben mereg, nagy mertekben orvossag a kis lelkemnek. Mert zavar, de jo erzes, hogy van miert orroljak ra, igy komolyan nem kell a regi szimpatia irmagjai utan ahitoznom. Hibaztam, ha emberileg nezzuk, de tokeletesen cselekedtem, es biztos vagyok abban, hogy ezt o is tudja. Ezert nem fogok Kanosszat jarni neki. Eddig se tettem, eztan sem erzek ra kesztetest. Hatradolok a fotelban, osszeseprem magam elott a papirhalmot es a mappamba sullyesztem, amit pedig taskamba helyezek. Potcsselekvesnek tokeletesen megteszi arra az idore, amig megerzem jelenletet. Melldomboritva - nem celzatosan, epp csak megszokasbol, hiszen ha van mit azt domboritsam is - dolok elore a kis asztalkara, alkatjaimat tamasztom meg rajta, igy pillantok fel lusta, feloldalas mosollyal a himre. - Negyedik emelet nyolcas, Leah regi szobaja. Tudom, hogy tudod. Mikor akartal meglatogatni, mondd? Ajkaimon a viszontlatas szemtelenkedo orome jatszik, mikozben elengedem pajzson tulra a nostenyt, hadd ostromolja meg a masik felet.
//Lesz majd fejlec es rendes betuszin a parbeszedhez, de ekezet nem. Telorol irtam, mert nem birtam megallni //
*Tudom, hogy ő az. Pedig maximumon van a pajzsom, mint mindig, és még ki sem nyílt a lift ajtaja, de a farkasom már fel is pattant, izgatott farokcsóválással, boldogan toporogva, és ezt az eltéveszthetetlen, csak Kajlának szóló reakciót ezer közül is felismerném. Magamban felnyögök, és csak arra van időm, hogy moderáljam az arckifejezésem, mire kinyílnak az ajtószárnyak, és szembesülök a valósággal. És mellbevág, és nem lehetek rá felkészülve, mert... mert nem. Évtizedekig hiányoltam. Évtizedekig kerültem. A farkasom számára egyértelmű a helyzet, ő már ugrik is, hogy barátjára vetődve lelkesen üdvözölje, de én lefagyok, és csak állok a liftben, és legszívesebben rávágnék az ajtózáró gombra, hogy nyerjek egy kis időt, ami nevetséges. Ha a visszatérte óta nem sikerült kitalálnom, hogy kellene erre a helyzetre reagálnom, akkor pár másodperc igazán nem számít, csak elodáznám az elkerülhetetlent. Mert hogy szükségszerű és meg fog történni, azzal már azelőtt is tisztában voltam, hogy Apps egyáltalán visszajött volna. Gyászoltam Leaht, de bűnös módon kis megkönnyebbülést is éreztem a temetésén, mert tudtam, hogy Ő visszajön, emiatt. Aztán megrémültem attól, hogy ezt érzem, és inkább felszítottam magamban a dühöt, de az sem volt már az igazi. Túl sok idő eltelt azóta. És most csak állok elfehéredve, mint valami csínyen kapott, ostoba kölyök, és már nem is rá vagyok dühös, hanem magamra. Kilépek a felvonóból, mielőtt összezárulna az orrom előtt a két ajtószárny, és megvetem a lábam, mintha csatára készülnék. Valahol tényleg így van, csak nem éppen ellene kell küzdenem, hanem magammal, és talán érte is. Ez utóbbi messze nem biztos. Túl sok ellentétes érzelem kavarog bennem, ha nem lennék ilyen vén, most tuti váltanék tőlük, de így még a pajzsom sem eresztem lejjebb. Kell az a kis plusz biztonság. Teszek egy óvatos lépést előre, olyan körültekintéssel, mintha arra számítanék, hogy menten beomlik alattam az emelet, ha túlságosan hirtelen mozdulok. - Amint eldöntöttem, hogy megöljelek, vagy megöleljelek inkább - felelem, teljességgel őszintén. Ha kisilabizáltam volna magamban, hogy mit is akarok tulajdonképpen, akkor mentem volna, de így nem. És nem is tartom éppenséggel fairnek, hogy nem várta ki, bár... lehet, akkor még úgy egy évszázadot balettoztunk volna egymás körül. Mindig is ő volt a határozottabb és céltudatosabb kettőnk közül. Nyilván a neveltetés teszi. Bézsbarna nadrágom zsebébe süllyesztem kezeim, jelezve, hogy a kérdés még mindig eldöntetlen. Farkasom bosszúsan mordul rám, neki egyértelmű a helyzet, ő örül mindenféle fenntartások nélkül. Akadt... nem kevés... súrlódásunk abból, hogy távol tartottam magunkat a legjobb haverjától, és most elégedett kupaccá omlik (lehetőleg a másik farkason heverve), hogy vége ennek az áldatlan állapotnak. Ő határozottan a kibékülésre szavaz, de hát nem mindig hallgatok rá. - Nem volt szükségszerű, ugye tudod? Akkor megölni. Rengeteg más lehetőség lett volna. Megpróbáltál egyáltalán másik opciót javasolni? - nézek rá, túlságosan komolyan, de ez is olyasmi, amit tudnom kell, mindent tudnom kell arról, hátha... hátha feljön valami perdöntő érv, részlet, valami, ami megkönnyíti számomra a döntést.*
//Bocsi, hogy ilyen sokáig tartott , de most már sűrűbben leszek!//
Nagyon egyszerű lenne azt mondani, hogy nem hiányzott. Egyszerű lenne érezni is, de ez a könnyedség sajnos nem adatott meg sem nekem, sem a farkasnak. Itt és most annyi a mentsváram, hogy nem tegnap születtem, s a másik felem is tisztában van azzal, hogy mi az, aminek írmagját sem szabad a lazaságon túllendülve éreztetni a másikkal és mi az, amit olyan erősen kell publikussá tenni, hogy az elnyomjon minden mást. Valamit valamiért. Mindig ezen az elven voltam és ez most sincs másképpen. Engedem a farkast, hagyom, hadd lépjen bele pofátlanul a másik személyes terébe és megint kihasználom azt, hogy tudom mire van szüksége. Tőlem. Játszi könnyedséggel bontom le az elmúlt évek távolságát, s furakszom mellé, mint egykori barát, mert amíg ezt az álcát tartom, addig nem lesz olyan nyilvánvaló, hogy mennyire fájt az, hogy sosem keresett. Mosolyra görbül ajkaim szegélye, de nem ilyen diszkrét reakció lesz az végül, amit a liftes szoborkészítésére reagálok, hanem egy kacaj. Nemes egyszerűséggel küldöm felé, nem szégyellve azt, hogy megint, mint már oly sokszor életünk során: kinevetem. Szavait hallva lassan, kifinomult nőiességgel kelek fel a fotelból, s lépek ki a dohányzóasztalka takarásából, hogy végül hanyagul csípőre tett kézzel, szinte kihívón álljak előtte teljes pompámban. - Ezt is én döntsem el helyetted? - rebbennek szemtelenül pilláim, s már moccannék, hogy akkor most pontot tegyek az olj meg ölelj meg végére, amikor megint megszólal. Haj, de rég is volt már! Tisztára elszoktam attól, hogy percenkénti váltásban tudnék ledugni a torkán egy büdös zoknit vagy épp akarnám megpuszilgatni azért, mert cuki. Most határozottan nem az utóbbi van terítéken bennem. - Egy alfának nem javaslunk opciókat, hanem végrehajtjuk a parancsait. Ezt neked kéne a legjobban tudni rajtam kívül. Tipikusan amolyan baszki, most komolyan ezen fogunk lovagolni? érzete van a szavaimnak, de egyelőre finom vagyok és habkönnyű. A lelkemet pedig ezen a ponton csukom hét lakat alá. Jobb lesz így, azt hiszem. Csak ne baszogassuk egymást egymás pajzsát a jövőben a beszélgetés alatt.
*Szeretnék közömbös maradni, és dühít, hogy nem tudok. Vele kapcsolatban sosem voltam rá képes - sem az első találkozásunkkor, sem a sokadikon; sem az együtt töltött idő alatt, sem a hiányában. Azonban a haragnak, amit magam felé érzek, most még örülök is, mert ha a pajzsomon keresztül elkapja érzelmi hullámaimat, legalább ezt érezze, ne azt az... örömöt, megkönnyebbülést, zavart, amit kivált belőlem a látványa. Nem mintha lenne esélyem nem kiadni magam. Túl jól ismer. Én is őt... én is tisztában vagyok vele, hogy sokkal jobban szorong, mint azt kimutatja, könnyedsége csak a megszokott álca. Volt idő, amikor nem volt szükség megjátszani magunkat egymás között. A veszteség tudata nem csak az elmémbe tép bele, csontjaimig marja magát. Bestiám - a korcs vad, mellyel nehezen csiszolódtunk össze, s oly nagyon különbözik jellemében tőlem, mára mégis teljessé tevő lélekfelemmé vált - nem komplikálja ennyire túl a találkozást, örül neki anélkül, hogy beleegyezésem igényelné, s már megy is barátjához, érezni a rég hiányolt közelségét, s míg ő az energiák puha ölelését adja-kapja, addig én a kacajt. Ez legalább megszokott. Ha becsuknám a szemem, akár azt is hihetném, hogy minden rendben van, a gondolat fintort futtat át merev arcvonásaimon. - Fel sem merül, hogy ne próbálj dönteni helyettem? - vonok fel fél szemöldököt, de nem állom a tekintetét, pillantásom elkalandozik, a szobára, a mappára, bármire. Aztán megemberelem magam, mert nem akarom később szembeköpni a tükörképem ilyen mérvű gyávaság miatt. Felszegem állam, dacos kiállásom akár a hadüzenet, és tekintetem az övébe fúrom. Nem áltatom magam azzal, hogy látni fogom, mi zajlik benne. - Nagy frászt - horkantok fel, de nincs valódi meggyőződés a hangomban. Az egy dolog, hogy végül teljesítünk egy parancsot, de az hülyeség, hogy ne lenne terünk minimális manőverezésre sem. Vagy annak az illúziójára. Persze Apps mindig is túlteljesítő volt, ha falkaügyekre került a sor... fogalmam sincs, hogy bírt olyan hosszan kóbor maradni ennyi belé szorult, parttalan lojalitással. Kihallom a hangsúlyából, hogy még el se kezdtük, és neki már elege van a témából, de szőnyag alá söpörni nem tudnám, most már nem, ha idő előtt lerohant, akkor nem. - És miért nem szóltál nekem előtte? - bukik ki végre a szög a zsákból. Titkolni próbáltam magam előtt is, de ha lehet, ez még inkább kísért, mint maga a tett. Közben pedig próbálom észben tartani mindazt, amit Symmel beszélgettem erről, mert neki is igaza van, teljes mértékben, de ami elméletben szépen mutat, az nem feltétlen megy a gyakorlatban is.*
Fintorába belefulladnék, ha hagynám magam elmerülni a jelentéstartalom hajhászásában. Mivel nem engedem meg magamnak ezt a luxust, így viszont csak annyi marad nekem, hogy a kacagás ízét élvezzem éppen annyira, amennyire a bestia a hím közelségét. - Ha pornósztár lennék... ja, várj, az vagyok.. - kezdek bele maximális idétlenséggel, mert így könnyebb kezelni ezt a helyzetet. Nekem legalábbis. Mindegy, folytatom az előzőek szellemében, ha már belekezdtem. Mert ennek így nem sok értelme volt, épp csak felvezettem azt, hogy mit akarok mondani neki. - ..akkor válasz helyett valószínűleg kecsesen levetkőznék előtted, hogy elkerüljem az erre a kérdésre adandó válasz kötelezőségét. De így inkább csak kerek-perec megosztom veled a kéretlen igazságot: fel sem merül. - vállvonás is kíséri a mondandómat, mert én már csak ilyen vagyok. Az, hogy nem néz rám, több, mint beszédes. Sértetten húzom fel orromat, még horkanok is, majd hirtelen ötlettől vezérelten nyúlok az álla alá, hogyha nem elég gyors ahhoz, hogy elkapja a fejét, akkor állára marhassak ujjaimmal, s fejfordításra kényszerítsem ekkép. Hát miféle modor ez, nem rámpillantani? - A konyhaszekrényben már nincsenek csokirudacskák és kisdobozos gyümölcslevek, hiába is keresed őket tekinteteddel. És egyébként sem a konyhában vagyunk, ha nem vetted volna észre. Dacosan eresztem el, ha ugyan sikerült ennyi ideig is tartanom, olyanképpen, mintha megégetett volna bőrének érintése. Zsebre vágnám kezeimet, ha éppen lenne a ruhámnak zsebe, de mivel én magam nem vagyok híve az ilyesmi ruházatnak - ha van is a viseletemen, akkor az is csak dísz, s nem funkcionálisan arra van, hogy kezemet gyerekesen belerejtsem és annak mélyén dörzsöljem össze ujjaimat, melyek végén ott bizsereg Niall bőrének selyme, érzete - így csak lazán magam mellé lógatom karjaimat, s ha már így emlegettem, elindulok a konyha felé. - Mert parancsot kaptam és mert te is nagyon jól kellett tudd, hogy a fiad a falka küszöbére szart. - közlöm vele, beljebb libbenve az étkezési helyiségbe. A hűtőhöz lépve kiemelek két tejes-piskótás édességszeletet, s miután az egyiket Niallhoz végom - ha elkapja, ha nem - a másikat magam kezdem kibontani. - Edd csak, jó kis gyerekmunka gyümölcse. - közlöm mellékesen, majd a konyhapulton landol hátsóm, s én magam is beleharapok a saját tejszeletembe. - Ha azt mondod, hogy te nem tetted volna meg a helyemben, akkor kénytelen leszek megkérdőjelezni a Falkában elfoglalt rangodat és azt, hogy érdemes vagy-e rá. Mondd meg nekem az igazat! Miért nem kerestél meg soha? - nem tudom, hogy akarom-e hallani az igazat. Mindenesetre megkérdezem, mert nem tudom a kérdést magamban tartani.
*Bizonyára könnyebb dolgom lenne, ha elmerülnék a felőle érkező jelek és érzetek elemzésébe, de ez tipikusan olyan luxus, amit most nem engedhetek meg magamnak. Így is épp elég zavaró az, amit szinte öntudatlanul leszűrök, amit az együtt töltött évtizedek összhangja megsúg, hiába próbálom tartani távolságomat. A pornósztárságra azért muszáj halvány mosollyal reagálnom, s csak azért nem kuncogással, mert az keményen magamba fojtom. Egy pillanatra komolyan veszem. Csak egy pillanatra. Aztán rájövök, hogy már megint idióta vagyok, kettőnk közül nem ő az, aki szereti kipróbálni magát mindenféle területen, és egyébként is... bár, ki tudja. Ha a falkaérdek azt kívánná, bizonyára szemrebbenés nélkül bevállalná a vetkőzést és egyebeket. Mi az a gyilkosságokhoz képest?! - Legalább van, ami nem változott. - Keserűnek kellene lennie a hangomnak, s nem az mégsem. Soha nem hagyott bennem keserűséget az, hogy ő vezeti a párosunkat. Persze, miért is tette volna, ha egyszer úgyis ugyanoda akartunk menni... egy pontig. Aztán megtört az összhang. Talán akkor, amikor számára fontosabbá vált a falka, mint én; míg nekem továbbra is ő volt az első. Hát ezt rombolta le bennem ama tettével. Nem a bizalmat, még mindig simán rábíznám, hogy védje a hátsómat, csak... a sorrendet. Ellentarthatnék, de többnyire a kisebb ellenállás felé haladtam világéletemben, s amúgy is terveztem ránézni magam is, így inkább engedek a szelíd erőszaknak, és összeakasztom pillantásainkat. Hadd lássa az enyémben a sértettséget! Legalábbis azt akarnám mutatni. Mégis inkább a fájdalom könyököl ki belőle, a veszteség kínja. Nem csak a fiamat-kölykömet vesztettem el aznap, hanem őt is, s a páros csapás nem duplán, hanem megsokszorozva fáj. - Milyen egyszerű is lenne a világ, ha egy kis csokoládé valóban gyógyír lenne minden fájdalomra, ahogy a gyerekek hiszik? - Majdnem nőket mondtam, de öngyilkos hajlamaim nincsenek, még sértegetés közben sem. Én megállom, hogy bőrömhoz nyúljak, amin érintésének fantom-tüze bizsereg, de meg nem történtté nem tehetem az energiáim boldog rándulását, amit ujjainak ottléte okozott az imént, s ami csípős csalódottsággal fodrozódik a hiányon. Tökéletes alkalom volna hátat fordítása, hogy (szégyen a futás, de hasznos alapon) lelépjek a finoman szólva kínos szituációból, mégis indulok utána, ahogy mindig tettem. Mert egy idióta vagyok. Mert barátok vagyunk. Illetve... azok vagyunk? Nem tudom. - Nagyobb bűnért is hagytunk futni kóborokat, őt meg még helyre is tehettem volna, ha elfutni nem hajlandó - fonom össze magam előtt karjaim, hogy aztán szét is rántsam őket, elkapva a felém repülő... izé... édességet. Még csak nem is csoki. Mindegy, megteszi. Bontogatni kezdem én is, óvatosan, civilizáltan, s mert e művelet esélyt ad, hogy pillantásomat elszakítsam kecses alakjától, magabiztos tekintetétől. Vajon benne fel sem merül, hogy nincs igaza? Csak én vagyok olyan elcseszett, hogy minden tettem és minden gondolatom megkérdőjelezem, s különösen intenzív mazochizmussal teszem mindezt azóta? - Mit nem tettem volna? Nem cselekszem a hátad mögött? Eltaláltad - vágok a szavába, aztán harapok én is a tejszeletbe, pedig annyira nem is komázom ezt a fajta nassolnivalót. Pislogok rá, hazugságon töprengek, aztán belátom, nem tehetem meg, bármily kényelmes volna is. Vele szemben telepszem le, szék helyett én az asztalra ülök. Ha neki szabad... - Nem akartam tovább mélyíteni a szakadékot. Legalábbis nem addig, amíg nem vagyok benne száz zázalékig biztos, hogy végleg el akarok szakadni tőled - vallom be az igazat, illetve az igazság egyik verzióját. Mert mondhattam volna annyit is: gyáva voltam, cseszd meg! Vagy azt: nem akartalak látni, amíg fortyog bennem a gyűlölet! Netán: nem akartam neked megbocsátani. Egyik sem hazugság. Talán ettől mindegyik az lesz? Lemondóan csóválom a fejem, s újabbat harapok az édességbe. Ha az élet egyszerű volna, akkor unatkoznánk, ugye, de néha elfogadnék egy kis unalmat.*
- A változás szükségszerű is lehetne, de én magam nem vagyok híve. A konzekvenciát szeretem. Ha valaki nem következetesen az, aki, tudod jól, hogy nem szimpatikus. - jegyzem meg magától értetődő könnyedséggel. Sosem voltam másmilyen, talán akkor változtam utoljára, amikor farkassá tett a Teremtőm, s akkor is csak azért, mert emberi mivoltom nem tett képessé arra, hogy kölyökként viselkedjek. De amint vissza tudtam találni önmagamhoz, megtettem. Mert vagyok, aki vagyok, mindig is voltam. Nem változtattak rajtam - vagy legalábbis nem túl sokat - a leélt századok. Sértettségét elkapva nyelvet öltök rá, duzzogó gyerekké válva egy pillanat alatt. - Soha nem volt közöm a gyerekekhez, egytől egyig utálom az összeset, így fogalmam sincs mit hisznek a csokoládéról. Ellenben az az általános nézet, hogy boldogsághormonokat tartalmaz. Ha engem kérdezel, ez baromság. A boldogság döntés kérdése és nem a hormonokban lakik. Egyébként meg kettőnk közül te sem jeleskedtél a gyermeknevelésben, így pláne nem értem ezt minek kavartad ide. - csevegő a hangnem, amit megütök, de szavaim akkorát szólnak, mint egy atomrobbanás. Soha nem a tapintatról voltam híres, vitás helyzetben vagy hatalomfitogtatáskod képes vagyok a nyelvemre a megfontoltság csomóját kötni, de most? Ha eszemben is volna, dacos sértettsége, mely tekintetének mélyén vet lobot elfelejttette volna velem. - Hagytunk futni, ha nem kaptuk parancsba az ellenkezőjét. Ne az én portámon sepregess, hanem Castorral beszéld meg. - tudom, hogy nem tenné, hisz nem hülye. Mindketten ismerjük az alfát és tudjuk, hogy a saját gyerekeinek a lelki üdvét is leszarja, hogyha falkaérdek ellen vétenek, nem ám másokéit. És egyébként is.. nem lerágott csont már? Olyan rohadt régen volt. Eszemben sincs megigazítani a feljebb csusszanó szoknyaszegélyemet, ahogy felteszem fenekemet a konyhapultra. Kényelmes ez így, egyébként is harisnya van alatta - testszínű, de akkor is -, s soha nem voltam a szemérem mintapéldánya. A fenekem nem lehet kint, hiszen azon ülök, ekképpen kedélyes örömmel harapok bele a tejszeletbe, minek után útjára engedtem a kérdésemet. - Tehát nem akarsz elszakadni tőlem. Tiszta sor, értem én. De mondd, akkor mi az, amit akarsz? - kérdezem, mert a hát mögött cselekvésre igazán nem óhajtanék visszatérni. Halálosan felesleges lenne többször ragozzam, mennyire inkompetensnek is gondolom azért, mert nem ölte volna meg simán a kölykömet (kincs, ami nincs), ha sérti a falkaérdeket. Egyébként meg Castor megtiltotta, hogy szóljak neki. De ez meg csak rám tartozik, egyelőre nem tartunk ott, hogy kiterítsem ezeket a lapokat. Jó céllal tartogatom vissza ezt az információt.
*Csak sóhajtok egy nagyot. Igen, tudom. Ahogyan ő is tudja, hogy én közel sem vagyok oly állhatatos jellem, mint ő, mellette is igen sokat formálódtam, ahogyan előtte és utána is tettem. Ugyanis a változás az élet jele, én pedig sem meghalni nem akarok, sem a holt dolgokért nem rajongok különösebben. Ettől nem tartom magam állhatatlannak vagy kevésbé becsületesnek (éppenséggel, gyakrabban vágta fejemhez a vágat, hogy túlságosan is lágy, nyílt és=vagy becsületes vagyok szerinte, különösen farkasom mentalitásához képest), de nem tagadom, egyesek szemében tűnhetek annak. - Ezt most vegyem magamra? - tárom szét kissé kezeimet, mintegy érdeklődvén, meg kellene-e sértődnöm a rögtönzött kiosztáson, avagy - szerinte is - megengedhetem magamnak, hogy csupán általános irányelvnek vegyem. Kinézem belőle, hogy a békülés égisze alatt is nekiálljon engem cseszegetni, simán. Csendben tűröm válaszát, meghunyászkodva, nem szúrva többet. Ebben valószínűleg közrejátszik az is, hogy bestiám feláll végre, oldalát Appshoz simítva, s egyértelműen mellette foglalván állást, mered szembe velem. A hálátlan, áruló dög... Összevont szemöldökkel, homlokráncolva viszonzom pillantását, nem csekély ellenségességet érezve felőle és felé is. A dög letette a voksát és kinyilvánította az akaratát, én viszont még mindig nem döntöttem, és ennek ellenére nem érzem magam kötelezve, hogy kedvére tegyek. Lökés arrafelé... de nem több. S tán ennyiben is maradna a helyzet, ha a nő nem szúrná nekem utolsó mondatát, színtiszta kegyetlenségből - vagy szerintem abból, mert más okot nem látok erre. Elakad lélegzetem, tovább csordul bennem a fájdalom. - Emlékeztesselek rá, kinek a kedvéért hagytam el a kölyköm, Kajla? - illetem a régi becézettel, ám cseppet sem kedveskedő hangsúllyal. Ha az a célja, hogy elvadítson, akkor jó ösvényre lépett. Ha a régi állapotot szeretné visszaállítani, akkor nem értem, miért kell újra meg újra szúrnia, mintha én lennék az, aki támadja őt, s nem fordítva történt volna anno. Mert valljuk be: azzal, hogy kölykömet elveteszejtette, engem károsított meg egy élettel. Bármily kegyetlenül hangoznék is ez kimondva. Örömtelen, száraz nevetést hallatok, köhögés is lehetne. - Mit tennél, ha azt tenném, drága? - érdeklődöm, szinte csevegő hangnemben, s mindez úgy hangzik, és úgy is érződik, mintha tényleg képes lennék odamenni, és Alfánkat szembesíteni a felelősséggel. Öngyilkosság lenne. Mindketten tudjuk. Megpróbálna megállítani? Nem zavar a félrecsúszó ruházat, akkor sem vonná el a figyelmem különösebben, ha csont pucéran mászkálna előttem, mint arra volt is precedens megszámlálhatatlanul. Farkasok között ez alapvetően természetes, és nem szokás félreérteni, Apps meg mindig is több volt nekem, mint holmi szexuális objektum, akin ki lehet elégíteni a vágyakat. Egyetlen falkatársamat sem alacsonyítanám le ilyen szintre, őt meg pláne nem... Bosszúsan felmorranok, immár bestiám hangjának mélysége is a gesztusba lopózik. - Mint említettem, ha tudtam volna, akkor te lettél volna az első, aki értesül róla - fújok egyet elégedetlenül. - Pillanatnyilag nem úgy viselkedsz, mint aki eleped érte, hogy ismét közösen vadásszunk - teszem hozzá, jelezve, hogy a helyzetet nem tartanám alkalmasnak a szurkálódásaira. Igaz, semmire sem. Egy utolsó harapással eltüntetem a tejszelet maradékát, és eltűnődöm a kérdésen. Mit akarok? Mindent. Semmit. A bocsánatkérését biztosan. Akár helyesen cselekedett, akár nem - azt tudhatja, hogy nekem erre szükségem van, és kérés nélkül aligha vagyok képes a megbocsátásra. Kissé lejjebb engedem a pajzsomat, óvatosan, hogy ennyit - ennyit és nem többet - láthasson belőlem, az igényemet erre. Nem hiszem, hogy megadja, ezért nem fogom szavakkal kérni.*
- Úgyis mindegy mit mondok, nem igaz? - kérdezem sértődötten. Egy hatalmas nagy "nem" sikolt ebben a mondatban, de nem tudom kimondani. Egyszerűen azért nem, mert akkor túlságosan egyértelművé válna az, hogy sokkal kellemetlenebbül érint ez az egész helyzet az indokoltnál, s nem vagyok az a fajta, aki egykönnyen hagy magán támadási felületet. Márpedig a gyengeség a legnagyobb ilyen felület. A farkas kényelembe helyezkedik a nála fiatalabb - ám ez sosem számított, neki legalábbis soha, nekem a rosszabb a természetem, nem neki - hím mellett, lustán elnyúlik, s még a pofáját is rárakja a másikra, ezzel jelezve, hogy igenis az övé, szőröstül-bőröstül, az emberek baromságát pedig mélységesen lesajnálja és cseppet sem érdekli a szőrtelen felek lelki nyomora. Ő a maga részéről elég kedélyesen érzi magát, számára a gyilkosság alapösztön, nem érez bűntudatot. Soha nem is érzett ilyesmik miatt. És én sem gyakran, ha már itt tartunk. Amikor meg mégis, azt olyan mélyre temettem magamban, amilyen mélyre csak képes voltam rá. Hogy lehetőleg én se találjam meg soha írmagjait. - Sosem kértelek rá. Magadtól tetted meg, mert úgy vélted, hogy így a helyes. Vagy tudom is én. Bocsásd meg, hogy nem firtattam a motivációid, hanem egyszerűen csak örültem annak, hogy ebben a kurva életben egyszer én is fontos vagyok valakinek. - a szög olyan könnyedén bukik elő a zsákból, mintha mindig a felszín alatt várta volna az időt arra, hogy átbökhesse a bőrömet. Hangomban egyre fokozódik a méregfaktor, pedig igazából azt még én is tudom, hogy itt nem nekem lenne jogom dühöngeni. Bár szerintem neki sem. Lerágott, évtizedes csonton marakodunk. Vagyis marakodik ő. Én csak reagálok úgy, amilyen vagyok. - Mindenki úgy öleti meg magát, ahogyan akarja. Mindamellett már ő sem a régi, úgy veszem észre. De persze te jobban ismered.. - vagy nem. De ezt elnyelem. Igazából sosem érdekelt, hogy melyikünk ismeri az Alfát jobban. Csak az volt a fontos, hogy mindent együtt tudjunk teljesíteni, vagy ha mégsem együtt, de akkor is a falkáért. Nem tudnám tisztelni Niallt, ha nem ölte volna meg fordított esetben a kölykömet. És ez az, amit nem ért meg. Mert sosem volt annyira érdes a lelke, mint az enyém és ez az, ami a legjobban vonzott hozzá mindig is. - Nem akarok vadászni, nem gondolom, hogy javunkra szolgálna. Esetleg, ha kölcsönösen megtépnénk egymást, az talán.. - vállvonva csusszanok le a pultról, a szemeteshez lépve kihajítom a kiürült édességpapírt. - Még mindig nem vagy teljesen őszinte hozzám. - sóhajtok fel, ezzel dobva le a pajzsomat. Látni akarja az igazságot? Csak lakmározzon nyugodtan. A bestia tudta, hogy nem erősebb, mint én, de az ember magasabb volt, kisportoltabb és emberek között töltöttük az időt. Hagytam, hogy a falnak préseljen, felszegett állal meredtem szemébe és leküzdöttem a kényszert, mely az apját akarta láttatni benne velem. Nem akartam tudomást venni arról, hogy ki ő. Nem akartam akkor és ott a vérét ontani. De ahogy mocskos keze a szoknyám anyaga alá kalandozott, úgy pattant el bennem valami. Nem érdekelt hány ember emlékei bánják majd a tettemet. De velem senki nem bánhat így. Arra, hogy megerőszakoljon senki se vetemedhet. Még a gondolatára se. Egyébként is halnia kellene. A farkas miatt, a Falkaterület megsértése miatt. Hát haljon most azért, mert nem méltó arra, hogy az ő fia legyen..
*Nem, egyszerűen nem értem, fel nem foghatom, hogy ebben a szituációban miért érzi magát feljogosítva arra, hogy ő játssza a sértett felet. Nem én voltam az, aki bármit is tettem az ellen, amit finomkodva a kapcsolatunknak szokás nevezni, bármennyire félrevezető is ez a szó. Éppenséggel kellően felnőtt voltam ahhoz, hogy ne tegyek semmit, és bevallom, büszke is vagyok erre. Mert nem volt könnyű. Könnyebb lett volna első dühömben odarohanni, és tönkretenni mindent, lerombolni, ami maradt, hogy esélyünk se legyen semmiféle újjáépítésre. Ehelyett megtartottam a távolságomat, és időt adtam - ami azt illeti, bőséges időt -, hogy... mire is? Mindenre. Hogy legyen esélyünk, legalább. De nem azért tettem, hogy ő játssza meg nekem a sértett primadonnát, pedig ez valahol annyira jellemző... talán számítanom is kellett volna rá, hogy ez a beszélgetés pontosan így fog lezajlani, nem is mehetne másképpen. - Ne légy már ennyire... gyerekes! - köpöm ki a szót, majdnem azt mondtam, "ennyire nő", aztán az is megfodult a nyelvemen, "ennyire hisztis", de végül mégis a jóval szolidabb és visszafogottabb mondat mellett maradtam. Pedig néha talán nekem is jót tenne, ha nem igyekeznék ennyire úriember maradni. Ha Apps így folytatja, még kihozhatja belőlem a legrosszabb énem. Monanám, hogy ha ő lehet kegyetlen, akkor én is, de átérezni nem tudom, nem igazán. Ahhoz jobban kellene gyűlölnöm, hogy érzéketlenné váljak arra, amit kiváltok. Leszarom pillanatnyilag a farkasainkat, örüljenek akkor egymásnak, sőt, fulladjanak bele a nagy egyetértésbe, attól nekünk még lemeccselnivalónk van, és egyre inkább úgy tűnik számomra, hogy maradni is fog közöttünk ez a gát, mert most aligha jutunk egyről a kettőre. Ha így folytatjuk, akkor pont az lett, ami miatt nem kerestem fel eddig: vagdalkozás, céltalanul is mélyre szaladó vágásokkal, és elmélyülő utálat. - Jah, nem kellett kérned, amilyen idióta vagyok, anélkül is mentem utánad - szusszannék, ha nem akasztaná torkomon a lélegzetet az utolsó félmondat. - Egyszer? Egyszer?! Mégis mennyi ideig voltam én ott neked, és helyeztelek mindig, mindig az első helyre, mindig te voltál a legfontosabb, én... egyszer. Hát ez remek - csóválom a fejem lemondóan, megbántva ismét. Lehet, hogy hisztizek, elismerem, de fájnak a szavai, mintha módszeresen azért ejtené ki őket, hogy ezt okozza. Törés, egyik a másik után. Ennyire degradálni akarja a közös időnket? Félfordulatot teszek, ne lássa szemtől szembe az arcomra kúszó érzéseket. Elárultság, lemondás, fáradtság, fájdalom... ugyanaz a nóta, pepitában. - Szóval nem érdekelne - állapítom meg, az arcommal ellentétben a hangom fegyelmezett, semmitmondóan üres. Bólintok magamnak, egyszer, még egyszer. Azt hinné az farkas ember, hogy ez megkönnyíti a dolgot, eldönt pár kérdést, és mégsem. Azt hiszem, ez árulkodik számomra leginkább a lelkiállapotomról, és arról, tulajdonképpen hogyan is viszonyulok hozzá még mindig. Nem akarom elveszíteni. Legalábbis... nagyobbrészt nem akarom elveszíteni. De ez még mindig nem garancia semmire. Főleg, ha rólunk van szó, és Apps így viselkedik... Szememet forgatom, amikor szándékos félreértéssel szó szerint veszi a szavaimat, és ignorálom, ami a verekedésre vonatkozik. Ha van valami, amire nekem most nincs szükségem, az ez. A farkasok talán élveznék, hogy cibálhatják egymás fülét, de nem nekik kell rendezniük a helyzetet, lévén nekik nincs is vele semmi gubanc, az nyilvánvaló abból, hogy milyen békés élvezettel lógnak egymáson, korcsom hagyja, hogy Kajla kisajátítsa, nem berzenkedik fennhatósága ellen egy pillanatig sem. A következő kijelentésére pedig egész egyszerűen nincs időm reagálni, válaszolni. Lejjebb eresztett pajzsomon ömlik be az, ami az ő ledobott védelme mögül rám zúdul. Lehunyom a szemem, ahogy pereg előttem a képsor, az asztal lapjába kapaszkodom, hogy el ne zuhanjak, miközben lassan, fokozatosan kezd remegést rázni tagjaimba az indulat. Közel vagyok hozzá, hogy akaratom ellenére előtörjön belőlem a fenevad - olyan közel, amennyire még akkor sem voltam, mikor kölyköm halálhírét vettem. Igen, kölyköm, nem fiam. A látottak fényében... az nem lehet többé. Döbbent hitetlenkedésem még tagadni próbálja a tényt - hogy tehetett ilyet, ez nem ő, én nem ilyennek ismertem, tévedésnek kell lennie -, de a józan ész letorkolja a zsigeri reakciót, mert így nem lehet hazudni, ahogyan Apps mutatja nekem a képeket, és... mit rontottam el? Édes Istenem, ennyire rosszul csináltam mindent? Észre sem veszem, mikor csuklott össze a térdem, de már sarkaim között ülök, arcom két tenyerembe temetve, száraz, könnytelen zokogás ráz. Nem érdekel, hogy láthatják. Azt hiszem, bennem ebben a pillanatban halt meg az, akinek létem folytatásának kellett volna lennie, akiért egész életemmel kellett volna felelnem. Azt hiszem, ez az első alkalom, hogy megengedem magamnak, hogy igazán gyászoljak: őt is, és mégis elsősorban - magamat.*
Megforgatom a szemeimet, amikor megint a gyerekekkel jön. Ha nem tudnám, hogy már több, mint háromszáz éve kiszáradt a méhem és az spermái sem épp virgoncak, a végén még azt hinném, hogy belém akar szeplőteleníteni egy babát. Nem, mintha valaha lett volna oly módon közünk egymáshoz. De a sok gyerek-emlegetés épp annyira bizarr, mint tőlem ez az elképzeléshalom. - Nehogy azt mondd, így ennyi év után, hogy nehezedre esett! - morranok rá. A kifakadását nem tudom nyugalomban végig hallgatni, bennem is elszakad valami a szavainak nyomán. - Úgy értettem, hogy addigi életem során egyszer. Mit hisztizel? Toporzékolni is fogsz, mint egy gyerek? - gondolom én, hogy szoktak. Mintha rémlene. És egyébként meg én is tudok ilyenekkel - még ilyenebbekkel - dobálózni, határozottan nem esik nehezemre. A pofám leszakad, komoylan mondom! És a farkasok még kedélyesen heverésznek egymás mellett, mint valami romantikus párocska. Nem értem a bundásokat, de komolyan. - Meg tudnám akadályozni azzal, ha azt mondanám, hogy érdekel? - kérdezek vissza dacosan. Nem vagyok az anyja, nem mondhatom meg, hogy mit tegyen és ennek örülnie kellene. Mert nem akarok uralkodni rajta, egyszerűen csak egyenrangú félnek tekintem, ahogy mindig is. De persze ha fickó úrfinak jobban esik a nyápicot játszani, s mindenre ugrani, ám legyen. Nem fogok könyörögni neki, hogy ne tegye, épp csak lenyomom a torkán a múltat, aminek okán annyira fel van dúlva a jelenben is. Szégyellnem kellene mgam és egy részem tényleg teszi is, de nem annyira önmagam, semmint a mocskos disznó miatt, aki ilyen szinten méltatlan volt arra, hogy az apja nyomdokaiban járjon. Hitetlenkedve, szinte kívülről figyelem a szituációt, amibe kevertem magunkat, s bár nem kenyerem bárminek a visszaszívása, most talán egy részem mégis elgondolkozik azon, hogy milyen jó lenne, ha rendelkezne az idővisszafordítás képességével. Fejbúbig rántom a pajzsomat az utolsó kivillanó emlékmorzsa után, mert úgy sejtem, eleget ártottam már. A konyhaasztalra támaszkodva tágulnak tócsányira szemeim Niall viselkedése láttán. - A picsába már! - szalad ki a számon, s bár legszívesebben felrángatnám, hogy észre rázzam, mégis melléje ereszkedem, hogy aztán vele szemben letárdelve kényszerítsem - ma már másodszor - arra, hogy a szemembe kelljen néznie. - Egyébként is meg kellett volna öljem. Hallod? Nem menthette volna meg semmiféle nevelés. Vagy bármi más. Nem én vagyok a vigasztalás királynője, ezt eddig is lehetett tudni, de ennél sutább mondandót tényleg rég hoztam már össze. Sőt, talán soha. Mégis folytatom, mert a helyzetben legkevésbé sem érzem otthon magam, s azzal együtt, hogy én menekülök talán elhiszem, hogy őt is meg tudom menekíteni. - Csak mondd ki, hogy mit gondolsz, oké? Szidj meg, küldj el anyámba, savazd a saját véredet, de ezt ne csináld! Hallod? Ezzel így.. én igazán.. nem tudok mit kezdeni.
*Azt hiszem, kicsit aggasztó méreteket kezd ölteni, mennyire azonosítom a gyerekes és a nőies viselkedést a fejemben, vagy legalábbis milyen prímán helyettesítheti egymást a két jelző a fejemben. Látszik, hogy nem éppen tradicionális viszonylatban próbálom kezelni életem istencsapásait nőit. Persze az is lehet, hogy csak a téma hozza elő belőlem ezt az asszociációt - mivel fiam halálát balettozzuk körül vég nélkül, akkor is, ha kimondva épp teljesen mást feszegetünk, valahogy logikus, hogy erre állnak a gondolataim. - Épp ez a lényeg, ezt mondom! Hogy nem! - túrok a hajamba idegesen, idegesen attól a ténytől, hogy ennyire elcsesződött mindent, és már magyarázkodunk. Én legalábbis. Soha nem kellett magyarázkodnunk egymásnak, egyszerűen... tudtuk és értettük a másikat anélkül. Azt akarom, hogy most is értsen meg, de lehet, hogy ezzel a görcsös igyekezetemmel csak rontok a helyzeten. - Nem hisztizek - mordulok, valóban gyerekes daccal. Igen, kedvem lenne toporzékolni is, de annál azért több méltóság szorult belém, szóval nem teszem. Különben is, titkon vagy nem annyira titkon megkönnyebbülök valamennyire, hogy... mégsem mindent tagad meg. Persze, elég ez így is a keserű szájízhez, de legalább nem a fél életem dönti romba néhány ravaszul elhelyezett szó-bombával. Eléggé leadtam az igényeimet manapság, ha róla van szó. Felröhögök, mélyről, gyomorból, ahogyan nagyon-nagyon ritkán szoktam, mégsem hat természetellenesnek... bár egy kicsit őrültnek igen. Annyira abszurd ez a kérdés, annyira... nem Apps. - Te vagy Apple kibaszott Kallentoft, a Vezető Testőr, aki számára nincsen lehetetlen, és még kérdezed, tőlem, hogy meg tudnál-e tenni valamit? - Abszurd. Az egész. Hát nem én mondtam mindig, hogy a kontinenseket is kibillentené a helyéről, ha elhatározná magát? Nem én hittem benne olyan töretlenül, hogy az születésem idején nettó eretnekségnek számított volna? Nem mintha sűrűn igényelte volna a bíztatásomat, tudta ő magát mórikálni, hogy így erős nő, úgy határozott vezető... de azért megadtam neki az igazolást, mert ha nem vallja be valaki, attól még szüksége van (vagy csak szüksége lehet?) a támogatásra. Szerintem hatvan évvel ezelőtt, ha ilyet mondtam volna, egyszerűen rám ugrik, és kioszt a vérbe, hogy mekkora idióta vagyok, és frászt fogok ilyen hülyeséget csinálni, azért, mert a harcostársak arra (is) vannak, hogy a saját elmebajod ellenében (is) védjék a hátsódat. Én meg hallgattam volna rá. A fenébe, még most is hallgatnék rá. Zsigerből, gondolkodás nélkül. Nem csoda, hogy nem vagyok éppen a szilárdság megtestesült mintapéldánya, és az emlékmozi cseppet sem segíti a mentális szilárdság visszanyerését, épp ellenkezőleg. Rombol tovább, hiszen hamis talapzatra építettem magam újra a kölyök halála után, úgy tűnik, és ha így volt, akkor törvényszerű az összeomlás. Nem tud érdekelni, hogy Apps még itt van és tanúja lehet ennek a folyamatnak, igazából ha a fél falka betódulna a konyhába, az sem érné el az ingerküszöböm. Teljes megsemmisülés, azt érzem. Teljes bukás, minden tekintetben. Mentor lennék? Én?! Hogy a viharba, ha még a saját vér a véremből, hús a húsomból fiam és kölyköm is ilyen elcseszett lett, ilyen... méltatlan az életre. Az erőszak egy dolog, hozzátartozik az életünkhöz, de a szexuális erőszak... az messze túl van minden elfogadható mércén, legyen az emberi vagy állati. Ilyet az állatok sem csinálnak. A farkas visszahúzódik, közelebb hozzám, félretéve önnön érdekeit és ellentétünket nyújtana támaszt, de nem képes túljutni önvádam ködén. Hát erre neveltem? Neveltem én egyáltalán? Ha nem hagyom el, másként lett volna? Az én hibám? Nyilvánvalóan igen. A saját kibaszott döntéseim vezettek ide, semmi egyéb. És más itta meg a levét, nem én. Ráz a görcsös zokogás, ami mélyebbről tör fel belőlem, semhogy könnyek útján megkönnyebbülés jöhetne, de valaki nem hagyja, hogy egészen elmerüljek önmagam megkérdőjelezésében. Néhány pillanatig nem ismerem fel a kezet, csak amikor Apps elcsípi végre a pillantásomat, csuklóm a markában, úgy kellett lefejtenie a kezem, s körmeim félhold nyomokat hagytak bőrömben. - Az én hibám - mondom ki neki is, még az elcseszett vigasztalási kísérlete sem zökkent ki, vagy bosszant fel. a fejemet ingatom. - Korábban kellett volna... ha visszamegyek érte, vagy magamhoz veszem... érted, nem voltam ott... az én hibám - nyögöm ki gondolattöredékeimet, és le kell hunynom a szemem, annyira gyűlölöm magam... - Le kell adnom a mentorságot. Egyszerűen... megbuktam - motyogom meggyőződéssel, már amennyire biztos lehetek most bármiben. - És... sajnálom. Apps, én... neked is ott kellett volna lennem, ez... megbocsáthatatlan, amit tett, én csak... annyival egyszerűbb volt téged hibáztatni, mert ha nem te vagy a hibás, akkor én, és nem akartam... - Szakadnak fel bennem a sebek. Sosem voltak begyógyulva igazán, akkor eddig sem így viselkedtem volna, de most azt a vart is letéptük róluk, ami ott volt.*
- Nem kérdezem, csak kérdésbe ágyazottan közöltem. - vonom meg a vállamat meglehetősen nemtörődöm módon, megszabadulva mindentől, ami illendő. Cseppet sem tetszik a hangnem, amit velem szemben megüt, s így ekképpen amondó vagyok, hogy vagy elküldöm melegebb égtájra, vagy itt hagyom a picsába, mert ezt nem tűröm el. Még tőle sem. Sose voltunk ilyenek. Nem vágott nekem vissza, tűrte a cirkuszolásomat, de a másik oldalán állni a stílusnak ebben a pillanatban kicsit sem szimpatikus számomra. Saját tükrömet látom benne és ez ha lehet még jobban frusztrál, mint bármi más. - Megfogalmazom másképp. Nem azért kell megtegyél valamit, mert engem érdekel, hanem azért, mert azt logikusnak véled. Az én meglátásom szerint teljesne hülyének néznélek azzal, hogyha úgy vélném csak az én kedvemre vagy képes cselekedni. Van saját véleményed és józan eszed. Ez a tisztelet jele volt tőlem, nem a leszarásé, de persze értelmezheted, ahogyan csak akarod. Ismét egy vállvonás helye volna itt, de nem vetemedem rá még egyszer. Mondanám, hogy amúgy sem szokásom, de azért ez nem teljesen volna igaz. - Ó, hogy fogd már be a pofád! - morranok rá inkább kétségbeesetten mint tényleg mérgesen. Egyszerűen képtelen vagyok kezelni a helyzetet, így azt az utat választom, amin a legkönnyebben járok. Egyszerűen - mivel jobb ötletem nincs - ajkaimmal zárom le övéit, hogy ne tudjon szólni, ne tudjon tovább magyarázni olyasmiről, amilyen gondolatoknak már a megszületése is baromság. Nem beszélek hozzá többet, csak a hirtelen jött némításba belefeledkezve - és elfelejtve kik is vagyunk - hagyom magam elsodródni olyan vizakre, ahová nem kellene eveznem. Így hát hacsak nem lök el, nyelvemmel hamarosan mohón kutatok az övé után, kényszerű csókból valami egészen másba fordítva ezt az egész "menekülést". Nesze neked szexuális erőszak.. vagy legalábbis annak a formái legott.
*Próbálom tartani magam, és közben eszembe idézem mindazt, amit a szituációval kapcsolatban valaha tanácsoltak nekem, pluszban azokat a végtelen, önmagukba hurkolódó köröket is, amiket én róttam gondolataimba merülve, valahányszor megpróbáltam kisilabizálni a helyzetünket. Valószínűleg szépen kikoptattam a parkettát egy bizonyos nyomvonalon, a fejemet meg pláne. És ennek ellenére még mindig nem vagyok benne biztos, hogy mit fogok tenni vagy mondani a következő pillanatban. Próbálom nem túlagyalni, próbálom engedni magamnak, hogy győzzön az első reakció, de úgy tűnik, ezzel csak tovább rontom az amúgy is puskaporos helyzetet. Lehet, hogy ez a probléma gyökere? Moderálnom kellene magam? De ha ez a helyzet, az nem csak még rosszabbá teszi ezt az egészet? - Ez már... jobban rád vall - meredek rá, az arckifejezésem szinte unottnak tűnik, miközben befelé úgy érzem, meg fogok őrülni. Az agyamba villannak az alkalmak, amikor ezt csinálta, meg sem tudnám számolni, hányszor, de a legélénkebb emlék nyilván az utolsó: amikor így közölte a fiam halálhírét. Bájos módszer. Saját vélemény és józan ész? Pillanatnyilag messze érzem magam mindettől. Még saját magamtól is, ami azt illeti, valahogy furcsán megbillent és kicsavarodott az egész világ a szemem előtt, hiszen... mennyi minden változott néhány pillanat alatt, egyetlen megmutatott vallomástól. Oda a kártyavár, amit építettem, a harag, amit dédelgettem, a bűnbak, akire mutogathattam. Eszembe jut, amit Symnek vallottam be, hogy az események fényében értéktelennek éreztem magam... hát, az semmi ahhoz képest, ami most zajlik bennem. Szinte meg sem hallom Apps kétségbeesett kérését, bámulok rá, de nem őt látom, vagy nem igazán: a tekintetem előtt az évtizedekkel ezelőtti énje cikázik, az akkori frizura, öltözék, és a feltétel nélküli imádat, ami megszínezte róla az emlékeimet. Most, hogy eltűnt a kétség és a bűntudat szűrője róluk, ismét a régi pompájukban ragyoghatnak. Vagyis tehetnék, ha nem váltaná fel helyüket egy sokkal szürkébb, sokkal kórosabb nézőpont: a saját magam iránt érzett utálaté. De annak legalább csak az árnyéka vetül Appsra, nem teljes ereje. Mielőtt folytathatnám önostorozó, zavarodott motyogásomat, a nő egyszerűen... belém fojtja a szót. Úgy, hogyan tőle nem vártam volna. Első pillanatban átengedem magam, nyitom a szám, szenvedéllyel fogadom be nyelvét, s viszonzom érintését hasonlóval, ámult csódálattal ízlelgetve ajkát, ám néhány másodpercnyi élvezet után villámként csap belém a felismerés, hogy mit is csinálok. A kezem gyorsabban mozdul, mint ahogy végiggondolhatnám, és ellököm magamtól Appsot, vagy magamat tőle, attól függően, hogy ő milyen szilárdan vetette meg a lábát, szemem tágra nyílt, arcomon rettenet, pajzsom pedig már emlékbe sincsen sehol. Szóval érezheti, hogy mindez a negatív érzés nem felé irányul, hanem magamra. - Mégis hogy... - nyelnem kell, mielőtt egy ép mondatot össze tudnék hozni. - Hogy gondolod, hogy én is olyan alávaló leszek?! Nem foglak belekényszeríteni egy szituációba, amit valójában nem akarsz! - temetem a végére a kezembe az arcomat. Akármi is az indoka - frusztráció, idegesség, vigasztalás, bármi -, biztosan nem azért csókolt meg, mert ehhez lenne kedve, vagy mert ilyen viszonylatba szeretne bonyolódni velem. - Csodállak, hogy a... veled történtek után még... van gyomrod hozzám érni, de... nem fogok visszaélni a helyzettel, érted? Én nem... én nem vagyok olyan, mint ő - fullad kétségbeesett nyögésbe az utolsó mondat, és átölelem magam, mintha saját érintésem megerősíthetné bennem ezt a kijelentést. A lelkem mélyéig rettegek, hogy nem igaz. Hiszen valahonnan örökölte az a kölyök, nem? Mástól nem kaphatta, csak tőlem. De ennél jobbnak kell lennem, nem fogom én is... Appsra erőszakolni magam, még egy csók erejéig sem!*
Nem cukormázas a jellemem, ez való igaz. Sosem volt, soha nem is lesz, de így szoktak meg. Hogy szeretnek-e az már más kérdés, Seannál sem tudom pontosan, hogy mi az, amit gondol rólam, hiába a sok-sok együtt leélt év, s azok az alkalmak, amikor nem volt a pajzsa az egekben. - Ugye mennyivel komfortosabb? - kérdezek vissza, mert bár nem kellene ezt a húrt tovább pengetnem, de ahogy mondta, ez sokkal inkább én vagyok. Beszél, mindenféle olyan információt szórnak felém ajkai, melyekkel tudok ugyan mit kezdeni, de nem akarok. Annyira idegen tőle az ilyesmi, annyira idegen tőlem a meghallgatása, hogy bár van egy részem, ami talán halványan sejti mit is kellene mondania, elnyomom. Azt teszem, amihez a legjobban értek, vezetek egy kapcsolatot, egy eseményfonalat és kihasználom azokat az adottságaimat, amelyekkel rendelkezem. Az eszem az enyém, a vezetői képességeim az enyémek, a testem tökéletessége - mondhat akárki, akármit én akkor is elégedett vagyok magammal - az enyém, de a vigasztalás határozottan nem arra az asztalra tartozik, ahonnan van mit elvennem. Érzem, hogy nem ellenkezik, csendesen kúszik elő belőlem a titkos akarás, fokoznám még, csábítanám, de túl hamar véget ér. Tekintetem haragosan vet lobot, ahogy ellök. Nem vagyok hozzászokva és nem is bírom elviselni az elutasítást még akkor sem, ha látszatra csak azért cselekedtem, mert kétségbeestem attól, hogy nem tudom megállítani panaszszavát. - Sean! - dörren ajkaimon égzengésként a régi neve, az a név, amelyen megismertem. Mondanám tovább, van folytatása, de mégis megfegyelmezem magam. Érezheti, hogy így nem teljes a kép, hogy valami nem gömbölyű, de igazságot nem kap, csak a "hozzám jobban illő", kifacsart mondatszövést. A pajzsom lent van. Úgyis fogja tudni, hogy nem mondok igazat. - Ne csinálj belőle ekkora ügyet. Csak kipróbáltam valamit. - vonom meg a vállamat, mintha nem érdekelne. A saját orromat is csípik szavaim. Felkelek előle, távolodom én magamtól, nem kell tovább löknie. - Ne erőltessük. Úgy vélem, hogy elvagy a terheddel magad is. Én megpróbáltam. Én akartam, sejtelmem sem volt eddig arról, hogy mennyire. De nem érdemled meg. Menj a pokolba tehát! Fröcsögnék, de nem teszem. Csak felhúzott orral, dacosan felszegett fejjel fordulok el tőle, hogyha nem akadályoz, akkor hagyjam tovább a saját lelki mocskában fetrengni. Én nem tudom szavakkal megvigasztalni, sosem ment és sosem volt rá szükségünk sem. Ha nem érti, amit kapott, akkor nem óhajtom ezt a picsogást hallgatni tovább, inkább távozom. Ha kicsit belehalok belül, akkor is.
//Amennyiben nem tartóztatsz, úgy ez egy záró lenne részemről De szívesen veszek bármikor - akár azonnal - egy folytatást. Köszönöm a játékot, imádtalak! //
*Soha nem vártam tőle cukormázat. Akkor mit? Szerettem erejét, akaratosságát, vonzott a kiállása, maga mellett tartott kemény törődése, tökéletessé tették szememben a hibái. És így voltam mellette teljes, s hittem el, hogy én is kiegészíthetem őt, lágyíthatok élein, érzelmeket vihetek a hidegen megfontolt döntéseibe - ahogyan ő is ellensúlyozta az én személyiségemet mindig. Tudom, hogy ha már itt van, ha siettette ezt a találkozót, akkor őszinteséget fogok kapni tőle, kíméletlenül. Mégsem vagyok rá felkészülve. Ha az lettem volna, akkor én keresem meg őt, s nem fordítva. Persze, valahol igaza van - talán az idők végezetéig is várhatott volna rám. Talán. De lehet, ha csak két nappal türelmesebb, akkor magam álltam volna meg előtte, s egészen másképp is alakulhatott volna ez a beszélgetés. A gond csak az, hogy a mi lett volna, ha..? forgatókönyvektől nem változik meg a valóság, a mi valóságunk pedig itt és most zajlik, s omlik éppen össze. Legalábbis nekem. Hagyja, hogy ellökjem, s csak később bánjam meg a meggondolatlan mozdulatot, ugyanakkor mégse bánjam meg. A benne fellobbanó haragot talán sajnálom, talán tartok is tőle - hiszen tudom, mire képes, ha ez a láng valakire irányul -, de hogy az erkölcsöm és morálom nem áldozom fel a pillanatnyi vigaszért, azt nem fogom sajnálni később sem. A régi nevem hallatán valahogy könnyebb lélegezni oly nagyon igyekeztem elhagyni azt is, a nővel együtt, s most könnyedén kapcsolódom vissza hozzá, mintha mindig is Sean lettem volna, s az egész Niall-identitás csak ennek a ténynek az erőtlen, vérszegény tagadása lett volna. Valahogy így is van, hiszen hazugságra épült, de mégsem, hiszen az is én vagyok, semmivel sem kevésbé én. És most névtől függetlenül érzem alapjaiban recsegve-ropogva földre rogyni mindazt a képet, amit magamról gondoltam, szóval valahol mindegy is... - Gwyn! - Most először szinte parancsoló éllel dörren a hangom. Tudom, hogy utálja. Tudom, hogy fel fog rá figyelni, hogy tudni fogja, hogy kritikusnak gondolom a helyzetet, különben nem szólítanám meg, nem így, főleg nem akkor, amikor éppen távozáshoz készülődik. Nem kapok utána és nem ragadom meg a kezét - csak a figyelmét, hogy önként maradjon. - Előbb elhallgattad az igazságod, most pedig már a hazugságodra is méltó lettem ismét? - lopózik gúnyos él a hangomba. Ó, egek, fel kellene rántanom a pajzsomat, de én sem teszem. Szinte szándékosan vágom a képébe az érzéseimet: mindazt az önutálatot, amit elszabadított bennem, a kétségeket, a haragot, a gyűlöletet. És a meggyőződést, hogy tudom, hogy hazudik, bár nem tudom, mit, és ez még a korábbi érzelmi mixnél is erőteljesebben kerget őrületbe. Nem vagyok hozzászokva, hogy ne értsem őt. - Mégis mit vártál, mi fog történni? - szakad ki belőlem suttogásként a kérdés, amire úgy sejtem, nem fog válaszolni. Sosem viselte túl jól, ha megpróbálták felelősségre vonni, és ennek lehet olyan kicsengése is számára. Ha menni akar, nem marasztalom. Volt idő, amikor megtettem volna, de talán bölcsebb, talán ostobább vagyok immár annál: túl sok van a saját tányéromon ahhoz, hogy még az övébe is beleegyek most. Előbb ki kell bogoznom mindazt, ami rám szakadt, rájönnöm, én ki lehetek a vallomása - vallomásai? - után, s csak azután gondolkodhatok el rajta, ez hogyan írja át a viszonyomat másokhoz, elsősorban hozzá. De ha mégis maradna... a szellemek úgy segéljenek, nem lenne erőm elmenni, és nem lenne erőm nemet mondani sem, hiába lenne az a bölcsebb. Hagynám, hogy megint vele épüljek teljessé, bármilyen veszélyes játék is az. Úgyhogy egyszerre remélem és félem, hogy a hangom, a neve, az érzéseim elégségesek ahhoz, hogy mégse tűnjön el szinte szó nélkül - mert amit mond, azok nem valódi szavak, és ezt mindketten tudjuk.*
//Ha nem írsz többet, akkor kérj egy zárást, kérlek //
Kezdőlap
//
, de most már sűrűbben leszek!//
//
De szívesen veszek bármikor - akár azonnal - egy folytatást. 
Köszönöm a játékot, imádtalak! 
//
//
