- Nálam biztos nem. Nem vagyok rest megengedni magamnak egy félmosolyt, mert közel sem ismer annyira, hogy tudja, mikor, mire szakad nálam a cérna, és kettőnk közül nem én tűnök idegbetegnek, valljuk be. Mindenesetre tény, hogy nem szeretem, ha valaki idejön verni a mellét, és a semmire mindent azonnal akar. Ha így működne a világ, biztosan mindenki rohadt boldog ember lenne. - Teríts. Sóhajtok fel, és még mindig nem örvendek annak, hogy nekem kell sorozatosan titkárnőt játszanom, ha a jövőben betáncol valaki ide, akkor ráküldök egy felderítőt vagy kanguyakot, hogy kérdezze ki, aztán utána döntünk a sorsáról. Nem gondolnám, hogy még ezekre a kis találkáka is időt kéne szakítanom valamiképp, és nem is leszek rá hajlandó, mert jó volna csak a saját dolgaimmal foglalkozni. Az meg, hogy dühös, perpill nem érdekel, mert az az igazság, hogy még mindig nem nekem vannak igényeim vele kapcsolatban, szóval ne legyen nekem felháborodva a semmire. A maffia hallatán talán még kezet is fognék vele, jól emlékszem még, hogy milyen volt Al Capone egyik első emberének lenni, és hogy tulajdonképpen csak azzal akart tesztelni Castor, hogy megfelelek-e az elvárásainak. Megfeleltem, szóval ezt ilyen téren kár ragozni. -A bizalom még a mi köreinkben is értékes, és ha úgy alakul, látni fogod, hogy anélkül nem is menne. Nem mintha mindenkiben meg kellene bízni, egyáltalán nem ezt mondom, de ha valaki végrehajtó, abban nekünk magunknak is bíznunk kell, elvégre, mégiscsak előfordulhat, hogy olyan dolgokat kell elintézniük, amik miatt igencsak könnyen szarba kerülhetnénk. Nem véletlenül számít magasabb pozíciónak. -Még úgyis itt akarsz lenni, hogy a Vöröd Hold még mindig probléma? Sőt, egyre súlyosabb, ahogy mi tapasztaljuk. Egyébként, nyilvánvalóan mi is jobban kedveljük azokat, akiknek a falka előrébb való, minthogy magukban tengjenek, lengjenek. Ami engem illet, már hülyét kapok azoktól, akiket kénytelenek vagyunk elviselni, de úgy egyébként eszükben sincs valaha csatlakozni. Ötletem sincs, miért olyan területen akarnak mászkálni, pláne, ha semmi sem köti őket az adott helyre, ahol már él egy falka. Egyből szimpatikusabb ezen vonulat miatt, de azt nem mondanám, hogy alig várom, hogy lepacsizzunk, és a falkában üdvözölhessem. Ahhoz azért még szükség van egy, s másra, amit már fel is vázoltam neki. Közbe egyébként egyszer sem szóltam, egyrészt nem ettem meszet, másrészt pedig én akartam eleve, hogy többet tudjunk róla, bár az már más kérdés, hogy nem első kézből. -Valóban, de nem mindent. Ereje mindenkinek lehet, aki elég idős és erős, egyes vérvonalaknak több is, bizonyos dolgok azonban nem fizikai adottságok, de ezt eszemben sincs firtatni, még a végén megint felmenne benne a pumpa miatta, nekem meg nem hiányzik. -A pince falkaterület. Vagy falkatagként vagy ott, vagy fogolyként. Egyelőre egyik sem él. Nem felhúzni akarom, és még csak fenyegetni sem, egyszerűen kijelentem, mert itt és most nem lesz bunyó, felőlem összeereszkedhet bárkivel, ha úgy alakul, hogy falkatag lesz, bizonyos keretek között még én is kiállnék ellene, de fölöslegesen rühellem szétveretni magam. - Remek kis bárunk van, pia dögivel, és hasonlók. És szíves örömest benne is vagyok valamikor máskor, de jelenleg sajnos szorít az idő. Nem volt betervezett ez a kis csevegés, és nem is óhajtok elzárkózni a dolog elől, épp ezért mondtam azt, amit, de én jelenleg is szolgálatban vagyok, tőlem távol álló felelőtlenség lenne, hogyha iszogatnék közben. Lehet, hogy ő szeret fizikai úton megnyilvánulni, én nem szarok a saját fészkembe. Ha a vadonban lennénk, megtettem volna. A saját vérvonalam fejének is nekimentem, bármennyire is maradtam alul. - Ez valami mexikói non-verbális önkifejezésmód? Célzok a kabátra a földön. - Ötletem sincs mi mondtál, de élek a gyanúval, hogy felbasznál vele, szóval most úgy döntök, hogy nem érdekel az, ami nem számomra érthető nyelven születik. Nem dugom homokba a fejem, de mivel pontosan úgysem tudom, mit vágott a fejemhez, így jogalapom sincs a fejére olvasni semmit sem, vagy éppen beverni az orrát. Majd ha egyszer talán a nem túl távoli jövőben bratyiban leszünk, megkérdezem a tutit, és akkor pofán is vágom érte. Ez most nem erről szól. - Lucas Flynn, roppant rég a falka tagja, sokáig csak porbafingó mitugrász, aki mindenkinél okosabbnak hitte magát, és azt hitte, mindenkinél mindent jobban tud. Nekem is fel kellett nőnöm, bár kissé ironikus, hogy ehhez olyan dolgoknak kellett történnie, ami miatt temethettem a régi farkasomat. Az új merőben más, céltudatosabb, ugyanakkor kevésbé együtt érző, vagy inkább egyáltalán nem... Mindenesetre vele elkezdtünk felkapaszkodni a falkatagság mocskából, és ami engem illet, minden egyes pozícióért megdolgoztam, amit betöltöttem végül. Chicagot jobban szerettem, de sosem hagynám cserben a falkámat az önös céljaim érdekében. Whiskyt iszom leginkább, de egy ponton túl már tök mindegy. Rántok végül vállat, mert ha már eleget ittam, a sörrel is elvagyok, vagy a pancsolt borral, tök mindegy. - Intézed, amit intézned kell, aztán összeülünk egy kiadós adag pia mellett, és átbeszéljük. Jeleztem, hogy most és itt részemről ennyire futotta, legközelebb majd másként kalkulálok vele kapcsolatban. - Keress, hogyha úgy érzed, áthidaltad a problémákat. Célzok itt az üzletére is, mert bizony az is egy jele annak, hogy valóban komolyan gondolja, ha bezáratja, és itt próbálja ismét megnyitni, bár ez utóbbihoz a kutya sem ragaszkodik. -Nyugodalmasabb napot, bár az esetedben nem tudom, nem volna-e ildomosabb még nagyobb káoszt kívánnom. Azzal én húztam a további dolgomra, és reméltem, hogy ő is ezt teszi lovastul, aztán majd meglátjuk, miként alakul ez az egész a közeljövőben.
//Nagyon szépen köszönöm a játékot, és akkor a mihamarabbi viszont látásra. //
Achilles Kilpatrick
Tark
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 394
◯ HSZ : 307
◯ IC REAG : 256
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : Bazi nagy tetkók a karomon és a hason-háton
Nem szakadt el a cérna, nem hát. Csak kicsit élesebben rizsázik. Faszom, na, elmondom a tutit. Kurvára nincs kedve, de azért végighallgat, nem lépett le. Nem is viselném jól... A mesét elmondom, kis zökkenőkkel, mert várok, hogy emésszen. Bejön neki a maffiatéma, valahogy érzem rajta. Falkakörökben ez nagyon megy, szóval nyilván nem idegen. Fain. - Látni fogom. Biztos vagyok magamban. Nem fogok csalódást okozni. Méregzsák vagyok, hamar eljár a kezem, de bizalomban nem lesz hiány. Kivívni nem egyszerű, de ha meglesz, nem játszom el. A sunyi falkásokat, akik lázítanak, titkon szervezkednek, puccsolnak, na, azokat nem bírom. Mikor bajom volt, magam mentem az Alfa elé. Lehet, hogy szólni kellett, de mentem. Nem másnak pofáztam, hogy hű, meg há ez a nagyfőnök milyen. - Fosva nem lehet élni. Különleges ez a város, azért vagyok itt és azt is tudom, hogy ezért hepciáskodik itt az a faszfej szellem. Egy ilyen hír szárnyra kel, szóval vágom. Tavaly már halál is volt. Meg feltámadás. Feltámadás, baszki! Még nem látott olyat a világ. Jézus megcsinálta a monda szerint, de az már rég volt. - Kurvára nem vagytok kénytelenek. Ez a bizonytalanság fura. Most vagy küldjön el mindenkit a picsába vagy fogadja be őket, de aztán ne sírjon. Ezt megjegyeztem. Az Alfa lehet a ludas. Majd elkapom egyszer, elvégre hadd ismerjem már, akinek a területére jövök. Tudom, hogy nem minden az erő. Nekem is csak majdnem a világot jelenti. Az a "majdnem" nem maradhat le. Apám öröksége, hogy ésszel is kell élni. Próbálkozom néha, de nem nagyon megy. Most egész istenes a helyzet, még nem ölettem meg magam. A pinyóba pedig azért vinnének... - Majd fog! Ennyi. Én itt akarok élni és megoldom. Vágom, mit hadovál, ezen nem rágok be. Megértettem a játékszabályokat és Madison is a fejembe jár, szóval nem baszom el az egészet. A család. Az ősök vagy az Isten alakíthatták így és lehet, hogy új útra lépek most. Mocskosnak tűnik, kibaszottul mocskosnak, de a végén ott az élet fája. Ami már nem tiltott. - Tudod, mit jelent? Faszom tele van veled, de igazad van, baszd meg! Nem szégyellem én, amit mondtam. Mélyről jött, a legmélyebbről. Kiborultam, hogy nem verhetem szét a képét, se másét. Sokkal egyszerűbb lenne, igazán állatias, erő alapú. Most meg csak dumálunk. Pia nélkül. És célozgat. Hú, de elkapom legközelebb! Hirtelen felállok és elétoppanok. Morcosan lesem a pofáját, de nem ütök. Madisonnak kellek és ő is kell nekem. - Célozgatunk, célozgatunk... Na, majd... Akkor te is láttál karon varjút. Chicago fasza hely a hírek szerint. Ott is virágzik a maffia. Ott indult be! Asszem. Értek én minden szót, amit magáról mond és amit rám ért. Nem vagyok hülye. Okos se, de hülye se. - Úgy lesz, baszki - mondom és ököllel vállba verem, olyan lazán, gettósan. - Majd a vértől mocskos erdőben lesz nyugalom... Na, szevasz! Elmegyek egy kibaszott nagyot rohanni és kiirtom a fél állatvilágot. Ha épp ott lesz valami vad fajtárs, hát azt se kímélem. Felraktam a teáskannát a tűzre és már majdnem robban. Ez is egy erős majdnem. Morcos pofával intek mutató- és középsőujjal V betűt formázva. A kabátomat megrúgom a belsejénél fogva, hogy a levegőbe repüljön és ott kapom el ideges mozdulattal. Máskor is csináltam ilyet. Franc tudja, kitől láttam, de tényleg mexikói dolog. A vállamra dobom, így battyogok ki. Jolly Jokert megpaskolom, adok neki csámcsogni valót, aztán kapaszkodás a nyeregbe, lépés, ugrás. - Gyía! Húzzunk a faszba! Ki a város szélére, vágtában. A lovam majd zabálhat, én meg vadulok. Aztán majd nekikezdünk egy másfajta vadászatnak. Vadászat a bizalomért. A családért. Az ősökért, a történelmünkért.
Nem tudom a napját annak, hogy mikor indultam el. Egyszerűen kiszaladt ujjaim közül az idő, eltűnt a tér és eltűnt minden, aminek a valósághoz kellett volna kötnie. Az út fogyott alattam, a teher pedig ezzel egyenesen arányosan kezdte egyre jobban nyomni vállaimat. Az emlékezet nagyon trükkös dolog. Pontosan fel tudom idézni magamban minden elmondott szavát, hallom fejemben a hangját, érzem az illatát és ha lecsukom a szemeimet, akkor az érintését is képes vagyok felidézni olyannyira, hogy még mindig libabőrössé tegyen. Ám annak ellenére nem tudom elképzelni milyen szemmel fog rám tekinteti, hogy emlékszem arcának minden vonására. Nincsenek illúzióim, nem ringatom magam abba a hitbe, hogy mindez majd egyszerű lesz, hogy könnyedén zajlik le, vagy hogy megért egyáltalán. Viszont ettől függetlenül itt vagyok, mert azt gondolom, hogy itt kell lennem, s ha valamit az életben a fejembe vettem, akkor azt az öreg isten ki nem verte onnan, soha. Megkért arra, hogy ne jöjjek ide. Tulajdonképpen megint csak magamat helyeztem előtérbe azzal, hogy ennek ellenére mégis átléptem Fairbanks határait. Pedig alapvetően nem gondolom önzőnek magam, igazán sosem voltam az. Mindig is szolgáltam, segítettem, éltem ahogy élnem kellett. Nem értheti az, akinek nem volt része abban, amiben nekünk. Persze lehet azt mondani, hogy mi választottuk, de valahol ez nem igaz. Nem ezt az életet választottuk. Egyszerűen csak az életet magát. Tudom, hogy a lányom pontosan tisztában van azzal, hogy mire is vállalkozom és azt is sejtem, hogy nem hagyta annyiban a dolgokat. Lucy a vérem, épp olyan, mint én magam azzal a különbséggel, hogy belé több jutott a tiszteletből, s kicsit finomabb, simulékonyabb, kevésbé edzette érdesre az élet. Mert nem hagytam, hogy megtegye. Mert megvédtem mindentől, amitől csak meg tudtam védeni. S most elérkezett az ideje annak, hogy eleresszem a kezét. Feltételezésem szerint úton vannak a férjével Európába és többé nem fogjuk látni egymást. Ahogyan a Nővéreimmel sem. És mégsem búcsúztunk el. Mi nem búcsúzkodunk. Soha sem. Merészen egész a hotel recepciójáig róttam a város utcáit. Egyetlen hátizsák az, amivel közlekedem, nagy, túrázós fajta, de nem éppen olyan, amibe elférne bárkinek az egész élete. Pedig itt van, nincs másom és nem is volt soha. Ennyi sem, ha jobban belegondolok. Ez is inkább újkeletű javak összessége. Hiszen soha nem lehet tudni, merre is kell mennem, hogyha innen távozom. Mert nem fog marasztalni sejtésem szerint. Bár szeretném, ha tenné. A múlt az múlt, nem szabad a jelennel keverni. Nem szabad. Ahogy én sem voltam soha.. - Szép napot! Mr. Flynnt keresem, tud róla, hogy érkezem. Nem hazugság, én szóltam előre. Így hát egész magabiztosan támasztom le a recepciós pult oldalához a hátamról levett zsákot. - Mondja neki nyugodtan, hogy Dawnesha Cherlynn Washington van itt. Bár a D.C. is megtenné, de a becenevem nem tartozik holmi vadidegenekre, így megtartom magamnak.
Épp az egyik szolgálati kocsiban ültem, a hegyről jöttem le, az egyik kölyökkel foglalkoztam, lesz nagyjából kemény fél órám lezuhanyozni, mielőtt el kellene indulnom a tűzoltóságra. Mostanában csak így megy, nem vagyok hajlandó időt hagyni magamnak a gondolkodásra. Így is túlságosan megzavarták a fejemet a pár hete történtek, és köszönöm, de nem kérek belőlük, nem itt, és nem most. Igazából, inkább sohasem. Szeretném, ha a múlt a múltban maradna, épp elég nekem a Teremtőm, nem kell az Egyetlen is bele, mert nem tudok vele mit kezdeni. Nem akarok a képébe vágni semmit, ugyanakkor látni sem bírom, mert fogalmam sincs, mi lenne belőle. Csörög a telefon, a húgom az, rányomok a fogadásra, rá van kötve az autóra, szóval még szabályt sem sértek. - Szia! Mondd! Elrebegi, hogy valami csaj keres a recepción, és érzem a hangján, hogy ezért én még rohadtul feszülni fogok, de egyelőre ez érdekel a legkevésbé. - Bemutatkozott? A Washington marad meg a legtöbbekben, Leahhoz is már csak ez jutott el, ami valljuk be, nem meglepő. Nincs épp egyszerű neve. Az sem lep meg, hogy itt van, ettől még megfeszülnek az izmok az alkaromon, ahogy rászorítok a kormányra. A fekete póló autós viselet nálam, nem bírom, ha túl sok rajtam a gönc, a hideg nem érdekel. Az elegánsabb cuccaimat nem kölyökpesztrálásra tartogatom, most is csak egy laza bőrdzseki van nálam. Jobban bírnám, ha motorral járhatnék, de nem kifejezetten hegyi terepre való, nem erőltetem egyelőre, majd nyáron. Elfog a kísértés, hogy nem is megyek be a Hotelbe, gyermeteg lenne talán, ha előbb bemennék dolgozni, és csak valamikor hajnalban keverednék elő. Rohadt kíváncsi vagyok, hogy megvárna-e. Tippre nem, előbb jönne utánam a munkahelyemre, ha valamiképpen megtudná, mi is az. Megvakarom a tarkóm. - Mindjárt a Hotelben vagyok... Intézem el ennyivel, az meg, hogy Leah továbbítja-e az infót, különösképpen nem érdekel jelen pillanatban. Várjon csak. Nem vagyok az eldobható Ken babája, hogy egy füttyszóra őnagysága előtt teremjek. Úgy negyed óra telhetett el ezt követően, mire leparkoltam az autóval a kinti parkolóban, és besétáltam a Hotelbe, ha már a recepción vártak, hát a főbejáraton. Nem telik bele sok időmbe kiszúrni, de az illata hamarabb furakszik kérlelhetetlenül az orromba, mintsem meglássam az ében tincsek gazdáját. Nem akartam arra nézni, nem akartam látni, nem akartam, hogy itt legyen. - Neked aztán rohadtul beszélhet az ember. Fél óra múlva a munkahelyemen kell lennem, úgyhogy vagy sietsz, vagy kénytelen leszel napolni a dolgot. Nem vagyok kedves, nem indul meg a karom, hogy megérintsem az arcát, azt az arcot, amit tulajdonképpen jobban szeretnék bárminél, de nincs az az isten, hogy még egyszer visszaengedjem az életembe. Még olyan szinten sem, hogy egy falkában legyünk. Eszemben sincs, főleg úgy nem, hogy az életben nem úszna meg Castorral egy találkozást, márpedig ide csak úgy kerülhetne be, ha engem megkerül. Nem mintha akarna. Azt sem tudom, mit akar. - Nem értem, miért csinálod ezt. Nem szenvedtél eleget? És én? Az nem volt elég? Ide kell jönni, és felrúgni a parazsat, hátha van alatta valami? Semmi sem oldoz fel a múlt hibái alól, ami elmúlt, azt nem hozhatjuk vissza. S igen, ezt veheti annak is, hogy fájni fog, hogy bántani fogom, mert a városon kívül akarom látni, istenemre mondom, megteszem.
Ráérek. Nem, mintha megmondaná bárki, hogy mennyi idő lesz az, amíg ideér. Épp csak előre tudom, hogy mennyit vagyok hajlandó várni rá. Többet, mint egy férfira általában, örökké is akár – erős túlzás, de az elmúlt évek fényében talán mégsem annyira az – de sem egyik, sem másik dolgot nem kötném az orrára. Senkiére, ha már itt tartunk. Pajzsom mögül nem eresztem el a nőstényt, nem mutatom sem a korom, sem a vérvonalam, sem a múltam, semmit sem. Csak bólintok, hallva, hogy majd jön, akit várok, telepedjek le nyugodtan, s a helyzetben megkívánt legmaximálisabb méltóságteljességgel vonulok oda az egyik fogadótéri székhez hátizsákostul. A zsákot leteszem magam mellé, immáron nem a pultszélnek, hanem az asztaloldalnak támasztva, majd egy a vendégek részére kirakott magazin után nyúlok, hogy miközben kényelembe helyezem magam a fotelban, úgy tegyek, mint bármely türelmes nő, aki egy férfire vár. Röhejes. Én. Várok. Egy férfire.. A szívem kihagy egy ütemnyi dobbanást, megérezve őt. Sokkal intenzívebben kúszik bőröm alá lénye, hála a nősténynek, mint régebben, s ez mellbevágóbb annál, mint amire számítottam. Mégis maradnak rendezettek vonásaim, a magazint ráérősen, már-már lusta hanyagsággal és nemtörődömséggel rakom vissza – olvasatlanul – a kis asztalra, oda, ahonnan elvettem. Nem pattogok fel, hogy üdvözölhessem, egyszerűen csak biccentek felé, s egy leheletnyi remegéssel spékelten intek felé köszönésem jeléül. - Szervusz, Mr. Flynn! – kímélem meg a köszönéssel az avatatlan füleket attól, hogy tudják: ismerem a keresztnevét. Nem, mintha ne lenne egyértelmű abból, ahogy megszólított, hogy nem most találkoztunk először. Kedvesebb is lehetne, de naiv nem vagyok, nem vártam, hogy az lesz. Tudom, hogy nincs rá oka, hogy az legyen. Csak jólesne, ha lenne, de ez meg a magánügyem. - Bizonyára vannak ebben a hotelban kiadó szobák. – mosolyodom el, jelezve ezzel, hogy nem kívánok egy tapodtat sem tágítani egyelőre. A fél óra nagyon karcsú, főleg az elmúlt majdnem száz év elregélésére. És egyébként is, ez egy szabad ország, nem kell falkatagnak lenni ahhoz, hogy kivegyen valaki itt szobát, ugye? - Csak annyit, amennyit nekem szánt az élet. Csak annyit, amennyit te. – teszem hozzá csendesen. Fejemmel a mellettem levő fotel felé bökök, ajánlva ezzel, hogy arra a félórára leülhetne akár. Gondolom a fészkébe nem invitálna meg, nekem pedig nincs sajátom, hát jobb híján itt fogjuk megbeszélni, úgy vélem. - Sosem állítok valótlant. Megígértem, hogy eljövök, hát itt vagyok. És tetszik vagy sem, ki fogom mondani. Örülök, hogy látlak, Lucas. Ajkaimon mosoly játszik, ebbe kapaszkodik bűntudatos szívem. A helyzet épp annyira nem egyszerű, amennyire annak véltem. A pokolba is ilyen érzés lehet alászállni.
Megfeszül az állkapcsom erre a Mr. Flynnezésre, akaratlanul is az tombol bennem, amikor határozottan nem így hívott, szerintem az első pár találkozásunk után ki is kopott belőlünk az ilyesmi. Szívesen tapasztalnám tenyereimet füleimre dacos gyermekként, és hadarnám, hogy papapapapapa, bármit, csak ne halljam mézként csöpögő hangját. Ó az isten verje meg, hogy lehet még mindig ennyire gyönyörű? Mégsem foglalkozhatok ezzel, én ennél jóval felelősségteljesebb és erősebb jellem vagyok. Egy nő engem nem vesz le a lábamról többé. Még ő sem. Nem hagyom. - Bizonyára. És bizonyára az ugyancsak nem érdekel, hogy nem akarom, hogy itt éjszakázz, ugye? Tulajdonképpen ezen a ponton felmerült bennem a kérdés, hogyha ennyire nem érdekel a véleményem, illetve, hogy mit akarok, akkor mi értelme ennek az egésznek? Tárom szét a karjaimat, lerántom a dzsekim cipzárját, idebenn melegem van, fáradtan dörzsölöm meg a homlokom, azt hiszem, lassan sorszámot kell majd húznia minden életembe betörni készülő tragédiának, mert bevallom, mocskosul elegem van a sok szarból, ami a nyakamba szakadt az utóbbi időben. - Remekül hangzik. Sóhajtok fel, és tényleg nem bírom felfogni, miért kínozza ezzel magát, és egyben engem is. Sokkal kevésbé lenne fájó, ha egyszerűen élné tovább az életét tőlem jó messze, és én is maradhatnék megfontolt és nyugodt a magam területén, s nem akarnék állandó jelleggel hajat tépni. - Azt hiszem, a zuhanyomnak lőttek. Roskadok le a fotelbe, és jelen pillanatban gőzöm sincs, hogy a francba fogom kibírni az előttem álló huszonnégy órás műszakomat. Nem is akarok egyelőre erre gondolni, egyszerre csak egy problémával foglalkozzunk, ha egy mód van rá. - Az érzés nem kölcsönös, bármennyire is lenne talán kedvedre való ezt hallani. Nem hazudok, sajnos, nem sajnos, mert bár van egy részem, aki sosem fog elzárkózni előlem, de az viszont tény, hogy nem akarom, hogy itt legyen, mert még mindig túlságosan féltem ahhoz, minthogy a legnagyobb szar közepén tudjam. S ha ehhez utolsó tahónak kell lennem, hát az leszek, csak menjen innen, mihamarabb, mert ha Alignak ráteszi a retkes mancsát, isten úgyse addig kutatom a lehetőségeket, míg végleg nyugalomra nem kárhoztathatom. - Nem akarok bájologni, DC. Mondd el, amit el akarsz mondani, aztán hagyjuk egymást békén, úgy lesz a legjobb. Ami azt illeti, legszívesebben pofán vágnám magam, mert basszameg, rohadtul szeretném megóvni mindentől még mindig, amibe én magam is beletartozom, de ahogy akkor nem volt erre szüksége, úgy nyilván most sincs, sőt, sokkal inkább nincs.
- Tévedni emberi dolog, de mi nem vagyunk emberek. – vonom meg a vállamat hanyagul. - Érdekel. Ugyanakkor az is érdekel, hogy miért nem. Valamit valamiért. Ha elmondja, amit tudok is meg nem is, akkor talán átgondolom én is ezt az egészet. Nem, nem azt, hogy eltűnjek a városból, ahhoz ugyanis nem fűlik a fogam, hiszen nem véletlenül vagyok itt. Azt viszont esetleg tudnám mérlegelni, hogy itt maradok-e éjszakára, vagy keresek másik szálláshelyet. - Érdekel, ám ez nem azt jelenti, hogy mindent megcselekszem abból, amit szeretnél. Különben sem tudattad velem még egyszer se, hogy miért akarod azokat a dolgokat, amiket. Pedig ha ennyire jól emlékszel rám, s a velem kapcsolatos sérelmeidre, akkor az is emlékezetedbe idéződhetne, hogy szeretem a kikezdhetetlen magyarázatokat. – reflektálok szerintem költőinek szánt kérdésére elég kimerítőn. Sose voltma másmilyen, mindig kellettek a válaszok, bár ahhoz nagyon kellett valakinek koncentrálnia, hogyha olyat akart nekem mondani, amiben nem tudtam kákán is csomót keresni. Nem a Testvériség tett ilyenné, előtte is ez voltam, a prieri nevelése vagyok zsenge kamaszkorom óta, Lucas már úgy ismerhetett meg. - Nem akarlak feltartani. – fújok visszavonulót, megcsillogtatva valamit abból, amit talán nem hisz már rólam. Hogy még ennyi év után is képes vagyok törődni vele. S ha ezen a ponton megmondaná, hol szálljak meg és mikor tudunk beszélni, akkor valamelyiket a szava szerint is venném, a másikban meg megkeresném a közös nevezőnk. Mert nem tisztelem a férfiakat a nemük miatt. Nem tisztelem Lucast azért, mert hím. De azért igen, mert ő Lucas. Ő a fiam apja. Ő az, akit sose tudtam kiverni a fejemből. Ez ilyen egyszerű. - Itt akarok élni. – kapja meg kertelés nélkül azt, amit ennyire sürget. Nem így szerettem volna letépni a ragtapaszt, nem hiszek a hirtelen nem fáj annyira módszerben, de tessék. Kellett? Kapta. Hát most kezdjen vele, amit akar. Mert ez csak a kezdet, ezt sejtésem szerint tudja ő is. Ok nélkül ugyanis semmit nem teszek. Pláne nem költözködöm..
- Valóban, ettől még tévedhetünk. Szoktunk, ami engem illet, szerintem vele kapcsolatban is óriásit tévedtem, hisz ha bármit is előre látok abból, ami történt, akkor biztos, hogy jó messzire elkerülöm, mert nem volt szükségem arra a tapasztalatra, az egyszer biztos, mindenesetre kár is ezen agyalni, mert nem láthattam előre a jövőt, így megesett minden, amire talán egyikünknek sem volt szüksége. - Szerintem nem én tartozom neked magyarázattal. Állapítottam meg, mert őszintén szólva, tényleg semmi köze sincs a dologhoz, minden jogát elvesztette ezen a téren, amikor a fiunkkal együtt elzavart minket az életéből. Én pedig kellőképpen nyakas vagyok ahhoz, hogy ne is akarjak megmagyarázni neki semmit sem. - Konkrétan semmit, szóval ez elég nagy túlzás a részedről. Megint csak azt tudom mondani, hogy semmit sem kell tudatnom veled. A nem akarom elég konkrét, és történetesen a helyi falka Bétája vagyok, aminek a területére beriszáltad magad, és nyilván a rajongásig imádni fog minden hím, kiváltképp, ha meg is szólalsz. Van bennem egy kisördög, ami még azt is a képébe vágná, hogy senkim ő nekem, és nincs joga a magyarázatomhoz, gondolataimhoz, érzéseimhez semmilyen szinten, de ezt már képtelen vagyok megtenni, pedig úgy talán hatásosabb lenne a merev elzárkózásom. Az már egészen más kérdés, hogy ott él még bennem az, aki szerette, és érzem, hogy mérhetetlenül jólesne egyszerűen magamhoz húzni, beszívni a haja illatát, beletúrni a göndör tincsekre, és pár önző pillanat erejéig újra azt érezni. Épp ezért nem is tehetem meg. - Nyilván semmit sem akarsz, ami a hátrányomra van. Jegyzem meg iróniával fűszerezett, karcos hangon, mert őszintén, kétlem, hogy mennyire érdekli jelen pillanatban az, hogy én éppen büdösen megyek be dolgozni. Majd zuhanyzom ott maximum, sokszor megesett már. Nem tudom igazán helyén kezelni a dolgokat, azt sem érzem igazán, hogy megadná magát ezzel kapcsolatosan, vagy úgy egyáltalán. Mindenesetre nem is számít most mindez, csak az érdekel, mit akar. Essünk túl rajta, és menjen innen, amíg még nem késő. Amikor meghallom, hogy itt akar élni, kishíján kiszalad a számon egy egyszerű bazdmeg, de csak a harag hullámai csapódnak a bőrére, jelezvén, mit is érzek ezzel kapcsolatban. A pajzsom most sincs fenn, és ha az övé mégis, akkor holt biztos, hogy erőszakkal fogom áthámozni rajta magam, hogy érezze. Belevágom a képébe, mert talán ebből ért. - Miért? Mi az isten okod van arra, hogy itt akarj élni? Miután megmondtam, hogy rohadtul bele fogsz halni abba, ha itt maradsz... Csattanok fel, de még a kiakadásom is olyan szinten hangos csupán, hogy ő hallja, baljósló, arcba tolt dühös csönd. Sosem voltam a nők nagy szakértője, de ennél nagyobb ostobaságot szerintem még sosem hallottam. Nem elég nagy ez a világ ahhoz, hogy máshol éldegéljen boldogan? Idejön, ahol ha egyes hímekkel találkozk, paradicsompüré lesz belőle, Castorról ne is beszéljünk, és akkor még a Vörös Hold szóba sem került.
Én is szoktam tévedni, van amikor be is vallom, bár ez ritka. Nem azért, mert egoista vagyok, hanem azért, mert úgy vélem, hogyha hibázunk, az egy dolog, nem leszünk tőle gyengébbek, de ha állandóan erről tárgyalunk, az viszont olyan titkainkat is felfedi, s annyira magabiztosságmentessé tesz minket, amilyen szintet nem szeretnék elérni. Maradok hát azon a terepen, mely megenged nekem egy bólintást egyetértésem jeléül, de nem önti szavakba gondolataim. - Szerintem pedig de. Te a jelen ellenérzéseidet illetőn, én a múlt történéseit. Az egyik nem zárja ki a másikat. – világítom meg azt, hogy igenis tudom, hogy magyarázattal tartozom neki, de igazán észrevehetné magát. Rendben van, hogy jogosan van felháborodva – mondjuk ennyi év után még ezt is megkérdőjelezném, ha nem róla lenne szó – de azért az feltűnhetne neki, hogy minél többet ugrál, annál kevésbé fogja megkapni azt a bizonyos vágyott-nemvágyott magyarázatot. Mert így körülbelül olyan, mintha süket füleknek beszélnék, vagy örökre zárt ajtón kopogtatnék. Az meg azért nem kellemes, de ha még a kellemét nem is ragozzuk, akkor nem is érdemes. S ez fontosabb ebben a képletben. - Úgy vélem, hogy azzal, hogy eljöttem ide még nem szegtem semmiféle szabályt. Minden falkának vannak szabályai az egymás mellett élésről, s legjobb tudomásom szerint ti is csak úgy betörtetek ide a területre, mielőtt uralomra léptetek volna, szóval senkinek sem fog újdonságot jelenteni egy újabb magányos. Bizonyára meg tudnék egyezni bármelyik nőstényetekkel az ittlétem feltételeiről. Abban biztos lehet, hogy hímmel nem tárgyalok, rajta kívül egyikkel sem vagyok hajlandó arra a szintre keveredni, hogy meg kelljen hajolnom az akaratának, vagy megfelelnem kéne a kérdéseinek. Az őrző férfiakat – vagy az embereket – még csak-csak elviselem, de egy csak nőstények uralta falkában felnőve a farkasom sem éppen az, aki annyira borulna a hímek társasága iránt. Büszke vagyok arra, hogy ismerhet(t)em valaha. Béta lett, sokra vitte, s jó ezt hallani. Mosolyomat kapja és mást is, a büszkeségem ízét hangyányit lejjebb eresztett pajzsom réséről csepegtetve. Aztán jön a fekete leves. Már neki. Nekem csak őszinteség. Fiatalabb vagyok, mint ő, így hiába van fent teljesen a pajzsom, ettől még meglegyint a mérge. Nem ér váratlanul – elviekben – de ettől még kellemetlen bizonyosságul szolgál elképzeléseim kapcsán. Ajkaimról tovatűnik a mosoly, de a farkast nem hagyom morogni. Itt és most én uralkodom, én dominálok. Ez a hím nem olyan hím, aki ellen számolatlanul felléphet. Első az egyenlőtlenek között. - Azért, mert – kezdem határozottan, hogy elhallgassak mégis. Nem tudom – lám, van amit én sem tudok – hirtelen, hogy miképp magyarázhatnám meg. Hiszen nem én akartam ezt, nem én kívántam felkeresni, de amint meghallottam a hangját, s elhintette magvait lányom jövőképe a fejemben már magaménak éreztem az egész képtelen ötletet. - Nem fogok neked hazudni. Nem tudok hathatós okkal szolgálni. Egyszerűen csak így szeretném, így érzem szükségesnek, s bár tudom, hogy ezzel nem aratok sem osztott, sem osztatlan sikert, aligha hiszem, hogy megváltoztatnám a véleményemet. – adok választ végül megcsavarva a megkezdett mondatot és másfelé fordítva azt. A fenyegetése – halálom előrevetítése – elszalad fülem mellett, már legalábbis rettegésbe nem taszít. Kíváncsiságba annál inkább. Enyhé oldalra billentett fejjel nézek rá. - Miért vagy ebben a halálos kimenetelben ennyire bizonyos? – kíváncsian várom, hogy mit felel. Hogy hajlandó-e felelni egyáltalán.
- Ez most komoly? Az ég szerelmére, DC, szerinted tárt karokkal kellett volna, hogy várjalak? Elvégre, csak a szívem törted össze, mi az nekem, igaz? A szavak súlya ellenére a mondandóm halk, és kimért, ekkor még nem szökik ki a dühöm a valóságba, bár tény, hogy nem is vagyok túlzottan messze a dologtól, eszement mód gyorsan pumpálja fel a haragomat már egyszerűen azzal is, hogy itt van. S valójában sokkal inkább haragszom rá azért, mert még most is inkább a biztonsága számítana igazán, mintsem bármi más, a saját haragom előtt is való, de mint ahogy ő is mondta, nincs szüksége arra, hogy mások védjék meg. Ezenkívül viszont nincs másom, amit adni lennék hajlandó neki, túlságosan is megégetett, legyen ez bármennyire is gáz egy férfi esetében. Nem voltam mindig ilyen, illetve, csak ő volt az, aki képes volt áthatolni a falaimon, és hagytam, hogy megbolondítson. Az életem legnagyobb hibái között tartom számon. - Nem is tévedsz. Csakhogy bármelyik nőstényt is győzd meg, vagy az Alfánk, vagy elém kellene állniuk, hogy megítéljük, engedélyt kapsz-e a maradásra, vagy sem. Kettőnk közül én vagyok a könnyebb eset, és szerintem nem kell túlságosan ragoznom, hogy még én sem bólintanék rá. Világítok rá arra, hogy bármilyen örvendetes is, hogy meg tudna egyezni egy nősténnyel, de az még nem garancia arra, hogy maradhat is, mondhatni, ez pech, mert bár sok mindenkinek engedélyeztem már, hogy ideig-óráig itt maradjon, de neki nem áll szándékomban, mert mint már mondtam, nem akarom, hogy itt legyen. Még akkor sem akarnám, ha nem Fairbanks elcseszett városában lennénk, ámde ott vagyunk, szóval nincs miről beszélni. Ez a város nem elég nagy kettőnknek, legalábbis jelen pillanatban így érzem, és nem hiányzik, hogy állandóan azon kattogjak, vajon melyik sarkon bukkan elő, mert tudom, hogy érdekelne, hogy gyakrabban kószálna el a tekintetem, mint illene. - Annak meg mégis mi köze az egészhez, hogy mi hogyan jöttünk ide? Érzésre nem áll mögötted egy egész amazon falka, akik le akarnak minket igázni. Pedzegetem a dolgot, mert egyébként ki tudja, de szerintem igazam van. Érzek rajta különféle szagokat, de már mind megkopott, következésképpen nem velük együtt vándorol. Szagok... Az egekre, mennyire imádtam az illatát, egyszerűen nem bírok mit kezdeni azzal, hogy itt ül alig másfél méterre tőlem. Nem akarom, hogy büszke legyen rám, nem akarom, hogy mosolyogjon, ne érezzen semmit irányomba, legyen olyan, amilyen akkor volt, mikor elküldött. Hideg és érzelemmentes. Nem vagyok képes arra, hogy ezzel most tudjak mit kezdeni. Vele. A múltunkkal, a kívánalmaival, az ostoba ötletével. Örvendek, hogy visszafogja a farkasát, mert a fehér dögöm egy pillanatig nem habozna, hogy a földbe döngölje, és megmutassa, melyikőjük az erősebb, és a feljebbvalóbb. Ráadásul még valamilyen nevetségesnek is tartja a göndör bundás farkast, igazság szerint máskülönben rá sem hederít, mint ahogy magára DC-re sem emlékszik. Őt én szerettem, az ember, a farkasomnak nem volt különsebben fontos, bár kedvelte. - Szóval valamiféle hirtelen támadt női szeszély miatt el kellene fogadjam, hogy te itt akarsz maradni? Igazából, nem sokat számít ilyen téren a véleményed, mert ha nincs senki, aki áldását adná arra, hogy maradj, akkor menned kell. Jegyzem meg csendesen, nem épp mellékesen, mert bizony nem mindegy, hogy van-e egyáltalán út arra, hogy legálisan, a tyúkszemünkre nem lépve maradhasson itt. Ráadásul, örvendenék, ha mihamarabb eltűnne innen, mert akármennyire is tűnik szilárdnak most az elhatározásom, mégiscsak az egyetlen nő ül mellettem, akit valaha képes voltam szerelemmel szeretni, és félő, lennék akkora barom, hogy képes lenne megint az ujja köré csavarni. - Tudom javasiolni Anchorage magányosok lakta csodás városát, nagyobb is, és nem kell behódolnod senkinek, aki már egyetlen pofavágásodtól is a nyakadat szegné, mert még csak behódolni sem lennél képes neki. Nem kertelek, és nem is kételkedem abban, hogy az alfámmal való találkozása bármilyen lehetőséget végigpörgetve jól végződhetne. Nem, tragikus lenne. - Azért, amilyen vagy. Azért, ahonnan jöttél. S ha valamilyen csoda folytán senki nem akarja rövidúton kitakarni azt a feminista nyakad, akkor még a Vörös Hold is gondoskodhat arról, hogy alulról szagold az ibolyát. - Csóváltam meg a fejem lemondóan. - Egyszer már elveszítettelek. A halálodat nem fogom végignézni, ezzel nem büntethetsz. Az már csak a cseresznye a habon, hogy senki másnak nem engedném, hogy megölje, ha így kellene lennie, én magam venném el tőle az élet szentségét, bármennyire is legyen nehéz.
- Nem kellett volna, de valahol a te szíved összetört darabkái között ott vannak az enyémek is, ezt ne felejtsd el. – válaszolok szintén nem kevés súllyal a szavaira. Igazából igaza is van meg nem is. Zavar – sőt, mi több rettenetesen dühít – az, hogy csak és kizárólag az én nyakamba varrja ezt az egészet, holott úgy vélem, hogy nem én vagyok egyedül hibás. Nem is ő, hiszen ő nem tehet semmiről, de tény, hogy a körülmények tették a helyzetet azzá, amivé. Hülyeség, hogy megvédett volna és ezt nekem tudni kellett volna. Nem sejtettem, hogy farkas, miután meg megtudtam, addigra túl voltunk azon, hogy még elfogadja a magyarázatomat. És az meg, hogy nem nevelte fel a fiunk még terítékre sem került. Pedig azért bíztam rá, hogy vigyázzon rá. Nem azért, hogy eldobja, ahogy én. - Vajon miért, Lucas? A személyes ellenérzéseiden kívül, mint egy Falkaérdeket szem előtt tartó Bétát mégis mit zavarhat téged a jelenlétem? Mivel tudnád indokolni, hogy ártalmas vagyok a Falka számára itt a területen? – világtom meg egy talán szemtelen és provokatív, mégis kellemes nyájassággal ejtett kérdéssorozattal a véleményem egy olyan részét, ami talán neki nem jutott eddig eszébe. Pedig logikus. Nincs oka elküldeni, nem vagyok ellenség, nem vagyok veszélyes, nem ártottam senkinek. Az addig oké, hogy nem éltem más falkában a sajátunkon kívül és magányos sem voltam senkinek a területén, de Falkapolitikából rendesen megkaptuk a magunk leckéjét. Anyánk nem tűrte, hogyha a lányai tudatlanok voltak, kifejezetten erélyesen lépett fel, ha azt érezte, hogy valakiből kibeszélt a butaság. - Nem is áll szándékomban senkit és semmit sem leigázni. Egy lány vagyok csupán a sok közül. – vonom meg vállamat. Nem sétagalopp, tény. Nem is vártam. Tény. Nem is lehetne, tény. És ebből a szentháromságból nem sok kiutat látok, de minél többet beszélünk, annál makacsabban ragaszkodom az elképzeléseimhez. Ha tetszik, ha nem alapon. A göndör dög nem ismeri a fehér hímet, nem érdeklődik iránta, bár kaffanna rá, ha nem rángatnám vissza felfújt bundájába marva. Mert a hímet én sem ismerem, de a gazdáját igen. És ez több, mint elég ahhoz, hogy ne akarjam kivéreztetni magam általa. - Óh, szóval bánnád, ha bajom esne. – vonom le a magam finoman pimasz, mégis örömteli következtetéseit. Fricskálom az orrát ezzel, bár inkább nyúlugrasztási kedvem van a bokorból ezzel, semmint más. Tudom én – bizonyította az élet – hogy elviselhetetlen jellemem van, de azért most még egész rendesen moderálom magam. Becsülje meg (nem fogja, ebben biztos vagyok). - Ha nem akarsz, akkor nem veszítesz el újra. Azért vagyok itt, mert itt vagy. Úgy gondolom, hogy ez elég magyarázat kell legyen. – jegyzem meg csendesen, mentesen az előbbi pofátlanságtól. Túlzás lenne kijelenteni, hogy ennyi év után még mindig szerelmes vagyok belé – magam sem tudom, hogy túlzás-e – de az tény, hogy ő máig az egyetlen, akivel kapcsolatosan ilyesmit éreztem az életben. És bár sebzésnek érzi, rosszakarásnak, az ittlétemben nincs semmi efféle. Vezekelni szeretnék és megértetni vele, hogy nem azért hagytam el, mert nem szerettem. Viszont ő is nyakas, én is az vagyok. Éppen ezért szeli azt a medret a beszélgetésünk, amit. - Nem hiszem, hogy útban lennék bárkinek is. Mit kell tennie itt egy magányosnak, hogy megtűrjétek a területeteken?
-Lehet, de javíts ki, ha tévednék, arról nem én tehetek. Hacsak nem csavarjuk ki úgy, hogyha nem szeret belém, simán képes lett volna megölni, és eszébe sem jutott volna megkímélni az életemet, aztán gond sem lett volna velünk utólag. Ettől még nem igazán értem, hogy mi közöm van ahhoz, hogy az ő szíve összetört. Még ha én okoztam volna... Elfelejteni? Nem is tudtam, nem volt számomra más, mint egy érzéketlen némber, aki lemondott arról, ami köztünk volt, és ezt megfejelte azzal is, hogy a fiát is eldobta magáról. Isten bocsássa meg, hogy két perc alatt nem tudok átlendülni egy évszázad hazugságán, és nem vagyok képes feldolgozni, hogy mit miért tett. -A Falka számára nem vagy ártalmas, mert nem vagy elég öreg ahhoz, hogy veszélyt jelents, ellenben a Te biztonságod közel sem lenne garantált. Formálódik bennem valami, amolyan végső megoldás, ajánlat, ha úgy tetszik, amire tudom, hogy úgysem fog igent mondani, s ha nem teszi, akkor fel is út, le is út. Nem áll szándékomban hagyni, hogy magányosként tengődjön erre, mert szerintem sokkal több nagyobb hal mászkál erre, minthogy ő a nagy feminizmusával, a puszta lényével biztonságban lehessen. Az meg határozottan nem érdekel, hogy esetleg sértem a fene büszkeségét azzal, hogy nem titulálom ezzel együtt kellőképpen erősnek. Belefér ilyen elém vetett kérdések után úgy hiszem. - Egy a sok közül... igen. Kissé elhúztam a számat, de nem másért, mint azért, mert szívesen mondtam volna, hogy valakinek az egyetlen volt, de annyit nem ért, hogy ne őt dobja el. Elképzelhetetlennek tartottam eddig, hogy mindez még mindig ennyire fáj, és kétlem, hogy valaha másként lesz. Nem véletlen, hogy nem akarok nőt magam mellett tudni, és ez szerintem soha nem is fog már megváltozni. - Ha így is van, nem teljesen mindegy? Szerintem már igen. Volt idő, amikor bármit megtettem volna érte, amikor erre kétségkívül valami olyasmit válaszoltam, hogy sokkal jobban, mint azt elképzelni tudná. Még most is bánnám, igen, még akkor is, ha én magam lennék a hóhéra, de ezt ilyen nyíltan nem fogom kijelenteni, épp elég egyértelműnek tetszett a jelek szerint az előző szavaimból. Örüljön, ennyit jut ilyen téren, nem több. - Nem, egyáltalán nem elég. Azért mert itt vagyok? Mit számít? Mosd tisztára a neved, ahogy akartad, meséld el az életed, és aztán menj el. De ne maradj itt. Bár nem tűzöm hozzá a szófoszlányt, tulajdonképpen kérem, noha tök mindegy, úgy hiszem, mert nem hallgat rám, bármiként is adjam elő a kívánalmaimat. Biztos tiltja a vallása, vagy valami hasonló. Nem tudom, évekig azt akartam, hogy egyszercsak ott álljon a küszöbömön, és bocsánatot kérjen, elmondja, hogy tévedett, és minket kellett volna választania. Én balga. Ez nem történt meg, és most, hogy itt van, nem akarom, hogy itt legyen. Már késő. Tulajdonképpen nagyon régen az bármihez is. Bocsánatot akar? Már az sem ér semmit, okafogyottá vált minden, amiért meg kellene bocsátanom. Ugyanakkor kedvesnek és elfogadónak sem kell lennem vele hitem szerint. - Fizetni, vagy hasznossá tenni magát a Falka érdekében, szemében. Azt sem tudod, milyen magányosnak lenni... Csóváltam meg a fejem, mert ha valamiben, ebben biztos vagyok. Egész életében falkában élt, honnan is tudhatná. S tulajdonképpen csak nekem lenne útban, mert fel nem foghatja, mennyire megzavarja a fejemet. Hogy nem akarok a közelében lenni, mert istentelenül fáj, és ez nem fog megszűnni. Ha ennyi év után nem fáj kevésbé, hát eztán mitől is lenne másként?
We'll never fall apart, 'cause we fit together like Two pieces of a broken heart
- Nem, nem te. Sosem mondtam, hogy te tehetnél és soha nem is gondoltam. Viszont ugyanazon a napon szakadtunk darabjainkra. – vonom meg a vállamat ezen a ponton. Mintha minden mindegy lenne, úgy rángatom vállam, próbálva leseperni magamról az éledő letargiát. Nem akarok szomorúnak látszani, nem akarok semmilyen érzelmet mutatni, mert egy Falka által lakott hotel recepciója mellett ülök és a Bétával társalgok, szóval több soron is jobb lenne, ha megőrizném legalább annak a látszatát, hogy biztonságban van megtépázott lelkem a pajzs mögött. Bár a tündérmesék a gyerekeknek valók.. - Nem értem. Ha nem vagyok veszélyes, akkor miben tudna a Falka veszélyt jelenteni rám? Csak úgy hobbiból is öltök? – nyelem le a végéről a „mint mi”-t, hiszen nem, mi nem hobbiból tettük, nem a saját szeszélyeink miatt. Hanem őmiatta. A létünkért cserébe. Hálából. Kényszerből. Úgyse értené senki, akinek nem volt része mindebben. Magyarázhatnám napestig – szeretném is, azért van itt egy részem – akkor se menne át az információ. S nem azért, mert ostobának tartanám Lucast. Ő az egyetlen férfi szerintem ezen a földtekén – meg a másikon is – akit tartok valamire. Magunk közt szólva sokkal többre, mint amennyi egészséges lenne és igen, jobb lett volna neki, ha ez soha nem alakul ki közöttünk annak idején. De így esett, nem voltam elég erős ahhoz, hogy megvédjem magamtól, hát így utólag meg sem próbálok úgy gondolni magunkra, mint hibára. Életem legnagyobb csodája volt, s lehetett volna. De a sors, kit prieri ranggal illettek máshogy rendezte a szálakat. - Nem mindegy. Hiszed, vagy sem. – húzom el a szám. Annyira dacos, annyira támadó, hogy képes összezavarni, s hirtelen nem tudom, hogy ez amiatt van, amit éreztem iránta egykor, vagy úgy egyáltalán az új helyzet okozza. - Az én nevem már soha nem lesz tiszta, s nem is küzdök azért, hogy az legyen. Gyilkos vagyok, többszörös. Felnőtt- és csecsemőgyilkos is. Kéz voltam, mint mindannyian. Nem akarok kibújni a felelősség alól, nem akarok úgy tenni, mintha nem történtek volna meg ezek a dolgok. Viszont azért nem fogok elnézést kérni, mert meg akartalak védeni. Rohadtul nem tudtam, hogy mi vagy, számomra a férfi voltál, akinek odaadtam az egész szívemet és akitől sose kértem vissza azt, aki a mai napig birtokolja, ha tudomása van róla, ha nem. – veszek egy nagyobb levegőt, nem azért, mert hatásvadász módon szünetet akarnék tartani a beszédben, egyszerűen csak így jön össze. Hangomban nincsen indulat, nem vegyül a vallomásba semmi olyan fűszer, ami eddig nem volt benne. Csak tényeket közlök, s bár nem szárazon, azért nagyjából ugyanúgy, ahogy eddig is beszéltem vele. A mérge ereimben zubog, keveredve véremmel, mételyezve bensőmet, de nem hagyom legyőzni magam. Szívós egy perszóna vagyok. - Kétszer nem foglak elhagyni. Nem tehetem. És különben is, nem mindegy, hogy közelről élvezem utálatodat, vagy messziről? Nyilvánvalóan nem tudok olyat mondani neked, amitől kevésbé gyűlölnél, hát inkább csak felteszek egy kérdést neked. Miért nem nevelted fel? Ha ennyire haragszol rám azért, mert én nem tettem meg, akkor miért nem tetted meg te? Miért nem adtál apát a fiunknak, ha már a szemét anyja volt szíves és elhagyta? Utálhatnátok ketten együtt. Értetlenkedhetnétek mindketten. Földanyára, Lucas! Hogy gyűlölhettél annyira, hogy az utolsó darabot is eldobd, ami belőlem maradt neked? – sikerül az utolsó kérdés sokkal reszelősebbre annál, mint ahogy beszéltem eleddig. Nem akartam, hogy ez legyen, de mialatt monológomat formáztam és küldtem felé, egyrészt lezuhant a pajzsom a bokámig, másrészt beleszóltak a keserűség csengői a hangomba. Érzelmek. Látod, hogy közöttünk milyen színes, szivárványos skálán mozognak?
Mit mondhatnék? Így van minden bizonnyal, nem érzem rajta hazugság bűzét, de az ő fájdalma sosem érdekelt, attól a pillanattól nem, hogy közölte, látni sem akarja a gyermekünket, és még ezzel együtt is hónapokig, évekig mentegettem magam előtt, hogy biztosan megvolt rá az oka, és ha alkalmas lesz, vissza fog jönni. Azt hiszem 111 év már bőven nem az a kategória, amit bárki ép ésszel kivárt volna, vagy éppen hajlandó lenne megbocsájtani. - Őrült feministákat, akik nem tisztelik a hímeket könnyen lehet, hogy hamar kapna szét valaki. Vonok ezúttal én vállat, mint ahogy ő az imént, bármennyire is nem tesz boldoggá ez a lehetőség. Ismerem, azaz, ismertem előtte, és ahogy eddig észrevettem, mostanra csak fokozódott a helyzet, éppen ezért könnyen lehet, hogy még hamarabb megvalósulna a felvázolt kép. Mondanám, hogy nekem mindegy, de a kelleténél többet nem szeretném kínozni, és nem is fogom, már amennyire rajtam múlik a dolog, de abban sem vagyok éppenséggel biztos, hogy nem hozza majd ki belőlem megint az állatot ilyen téren. - Ne kérj elnézést. Azért kérj elnézést, hogy sosem tiszteltél, és vettél annyiba, hogy azt feltételezed, képes lennék megvédeni. És ne mondj nekem ilyet. A szíved sosem lehetett igazán az enyém, különben módot kerestél volna arra, hogy ne így alakuljanak a dolgok. Mentegetheted magad, de attól még a véleményem nem fog változni. Tudom, az övé sem, őt is nevezhetjük a makacsság mintaképének, szóval nem is várom el, de azzal sokkal nagyobbat rúgott belém, mint képzelte, hogy még mindig birtokolom a szívét. Legszívesebben a beleboxolnék mögötte a falba, és takarítanám ki innen, mert ezt nem fogja megint megcsinálni velem. Aljas dolognak tartom, és holt biztos, hogy ilyenre csak a nőstények képesek. - Persze, hogy nem fogsz elhagyni, mert többé már nem leszek az neked, aki voltam. Szűröm a fogaim közt, de valójában nem ezért vagyok dühös, a mondandója többi része az, ami elevenembe mar, és legszívesebben a hajánál fogva rántanám fel a fotelből, és közölném vele, hogy ketten együtt utáltuk. Hogy ketten együtt értetlenkedtünk, hogy ketten együtt szenvedtünk. Pontosan így volt. - Azt hiszem, valóban túlontúl vékonyra szabták a bőrt a képeden. Állok fel kimérten, mert ezt a játékot nem játsszuk. Ő dobta el magától a fiunkat, és ezzel együtt engem is, semmi joga rajtam számon kérni semmit. Akkor sem lenne, ha történetesen valóban így tettem volna, ámde nem így esett. Viszont jelen vádaskodása fényében eszemben sincs ilyen téren mosakodni. - Évekig vártam, hogy vissza gyere. Hogy rájöjjek, ez csak valami félreértés, valami nagyon nagy ostobaság. Évekig meséltem neki az anyjáról, hogy majd biztosan visszajön, csak most más dolga van. Kettőnk közül nem én nem tudok a fiamról semmit, de tudod… igazából el is vesztetted a jogot arra, hogy másként legyen, mikor ránézni sem voltál hajlandó. Soha, emberben, farkasban, őrzőben, úgy senkiben az életben nem csalódtam akkorát, és ebben a szent pillanatban hagyom, hogy most érezze a fájdalmamat, mert még mindig mocskosul tép belülről, sosem lesz másként. - Mennem kell, dolgom van. Ha itt maradsz, valószínűleg úgysem kerülhetem el, hogy találkozzunk, nem tilthatom meg, hogy itt szállj meg, de ne lepődj meg, ha valaki bekopogtat, hogy ki vagy, és mit akarsz. Per pillanat nincs időm jelentéseket irkálni rólad.. Otthagytam, mert olyan dühös voltam, amivel itt és most, a lakhelyem recepcióján nem tudtam, és nem is akartam mit kezdeni. Most egyszerűen nem megy, és nem is vagyok hajlandó ezzel foglalkozni. Talán majd ha kicsit lenyugodtam, bár most ezt is képtelenségnek gondolom.
//Hacsak nem írsz olyat, ami miatt maradnék, úgy köszönöm szépen ezt is. Imádtam! <3//
- Nem gondolom magam őrültnek, s nem is vagyok az. Mindazonáltal a másik jelzőt köszönöm, egy férfi szájából egész kellemes színezete van. – mosolyodom el, talpig keserű daccal. Feminista vagyok, ez tény, de nem azon a szinten, ahogyan degradáló kifejezésmódjából következtetve szerintem ő gondol erre a fogalomra. Mert ez nem csak egy szó. ez életfelfogás. Elvi kérdés. És nem hiszem, hogy akármelyik hím megérthetné valaha, hogy mit is jelent. - Nőj már fel, Lucas! – szalad ki a számon. Méltatlankodó a hangom és feddő is, harag önti el a szívemet. Komolyan nem érti? Komolyan csak innen tudja nézni az egészet? Tiszteltem, szerettem éppen ezért tettem azt, amit. És még mindig tisztelem, szeretem éppen ezért vagyok itt és magyarázkodom neki, de azért ami sok, az sok. - Akkor ne változzon! – marok oda. Az enyém sem fog változni, s az sem, ahogy a helyzethez állok. Nem lenne ennyire kiakadva, ha nem jelentene neki a dolog még mindig valamit. És ez amennyire jólesik annyira rossz is, de persze nem fogunk leállni ezen témázni. Minek? Így sem tudunk két értelmes mondatot se váltani egymással. Érzem, ahogy szavai pofonként csattannak arcomon. Nem vágok vissza, mert igaza van, megérdemlem azt a stílust, amit megüt. Persze nyilván ezt sem fogja értékelni, de ugyan ki lepődne meg rajta? Olyan tapasztalás lenne, mint az, amikor rájöttek, hogy a föld nem lapos, hanem gömb alakú (se). - Sejtettem, hogy nem fogod megérteni. – jegyzek ennyit beletörődötten. Annyira már ismerhet, hogy nem fogok bocsánatot kérni, nem neki tartozom vele, legfeljebb a fiunknak, de őt meg nem szeretném megkeresni. Ha éli az életét boldogan nélkülem, akkor nem akarom azt felbolygatni, nem vagyok szörnyeteg. - Majd kialakul. – szóltam utána halkan, nem vágyva arra, hogy hallja is. Nem maradok. Kért valamit és teljesíteni fogom. Mert ennyi jár neki. Sőt, ennél több is, de egyelőre nem úgy tűnik, mintha ezt érdemes lenne közöljem vele.
Már régóta meg kellett volna lépnem ezt, de talán most jutottam el oda, hogy én gyűjtsek bátorságot ahhoz, hogy betegyem ide a lábamat. Régebben falkatag voltam, 30 évvel ezelőtt, de Jennifer is felhívta a figyelmemet arra, hogy ez már nem ugyanaz a falka, ami egykoron volt. A dolgok változnak, ahogyan én is változtam és letértem a helyet útról. Mondhatnám azt, hogy bánom a dolgokat, de csak részben volt így. Tudtam jól, hogy mennyire egy elcseszett személy lett belőlem, ahogyan azt is, hogy drogfüggőként tuti nem lesz olyan kedves a fogattatás, akár segítettem ájult tagokat összekaparni, akár nem. Meg azért bajt se kavartam, de Axelnek se akartam bajt hozni a fejére, ha az elmúlt hónapok miatt már nem került. Talán ez egy újabb lépcsőfok ahhoz, hogy szép lassan rendeződjön az életem, és ha már meg is ígértem azt, hogy nem tűnök el szó nélkül, akkor itt volt már tényleg az ideje. Ideges voltam, nem is kicsit, hiszen nem túlzottan tettem olyat, amire most készültem, hogy felkeressek egy illetékeset, akivel beszélhetünk a maradásom tényéről. Hazugság lenne azt állítani, hogy nem volt bennem szer, de nem annyira durva, hogy ne mondhassam azt, hogy tiszta az elmém. Míg másnak a kávéra van szüksége, addig nekem erre és örültem annak is, hogy David se csesztetett állandóan azzal, hogy tegyem le. Inkább csak mellettem állt és segít, ha szükségem lesz rá. Tudtam, hogy nem veszélytelen így élni, én ne tudnám? Végül kicsit normálisabb ruhát magamra húztam, egy dzsekit és lassan indultam el a hotel felé, amerre elméletileg találom a hímet. Remélem, hogy jól értettem azt kit kell keresni, ahogyan a jelentések is szólnak rólam. Vagy ki tudja, hogy most éppen mi a módi. Ujjam a gyűrűre siklik, amit az elmúlt 30 évben nem is hordtam és most is inkább csak annak szól, hogy összetartozunk és megpróbáljuk az elcseszett életünket kicsit helyre billenteni az exférjemmel, David-del, vélhetően erről is tuti tud a falka. Meglepő lenne, ha valamiről nem tudna. – Jó napot! – köszöntöm az ott ülőnek. – Egy hímet keresnék… - remek kezdés, de hirtelen a neve nem jutott eszembe, s meg se fordult a fejemben, hogy kissé talán félreérthetően fogalmazok… - Luca…Luc... Lucas, azt hiszem így hívják. – tettem hozzá sietve, amikor derengeni kezdett valami név, majd egy mosolyt villantottam és reménykedtem, hogy nem rosszkor toppantam be, de gondoltam most már elég idő eltelt Vörös Hold óta és csak nem lehetek olyan szerencsétlen, hogy esetleg pont olyannal akarok beszélni, aki talán elveszített valakit Alignaknak köszönhetően… Ezek után pedig türelmesen vártam az illetőre, már ha tényleg sikerült jót mondanom…
Nem mondhatnám, hogy olyan nagyon jól éreztem magam a bőrömben visszaérkezvén, bár tény, hogy azért valamelyest segített a lelkemen, a feldolgozásban az, hogy Leah már nem lehetett itt, de ha minden igaz, csak ötven évig kell hiányolnom, utána jön boldogítani. ~Na szép, és velem mi lesz?~ - Megmondta, hogy ki fog golyózni, annyira ne csodálkozz rajta. Michael hiányozna, de azt hiszem, már tényleg épp eleget töltöttünk egymás mellett mi ketten, és most, hogy úgy tűnik, Triával is rendeződni látszik a kapcsolatunk, nem biztos, hogy jót tenne neki, ha velem maradna. Erre a beszélgetésre a védőszellememmel viszont egyelőre még nem vagyok kész, szóval nem is erőltetem a dolgot, miért is tenném. Nekem nem sürgős elengedni, és talán menne magától is, ha úgy érezné, nincs már dolga mellettem.
- Hímet? Most akkor de Luca, vagy Lucas Flynn? Nem mindegy. Kérdezett vissza nem kicsit elhűlve a recepciós csaj, aki ismerte a szálloda igazgatóját, meg az itt élő másik farkast is, de ennél beljebb természetesen nem látott, mindenesetre, ha végül megkapta a szükséges információt, már meg is csörgette az utóbbit.
Igyekeztem nem megint felhúzni magam azon, hogy már megint én vagyok az interjúztató kisasszony. Lassan tényleg nem értem, mire tartjuk a kanguyakokat és felderítőket, de hagyjuk, ezen most nem fogok leállni problémázni. Csupán közlöm, hogy kísérjék Castor irodájába, én meg addig beveszem magam oda, most úgysincs jelen, simán elférünk. Míg ez megtörténik, én is lejutok a negyedükről az első szintre, sőt, igyekszem még előtte megérkezni, hogy ne legyen olyan kínos összefutni az ajtóban. Odabenn már kényelmesen le is ültem az asztal mögött, mire kopognak. - Tessék? Szólok ki, és roppant mód kíváncsi vagyok, ezúttal ki talált meg azzal, hogy feltétlenül én kellek neki. Név szerint. Lassan a falka arcának kezdem gondolni magam, hogy mindenki személyesen velem akar tárgyalni. Tutira kéne valami pótlékot kérnem érte. Mikor végül meglátom a szőke buksit, nyugodtan intek az asztal előtti szék felé. Egyelőre még egészen nyugodt vagyok, remélem, így is marad. - Lucas Flynn… ki mondta, hogy engem keress, és miben segíthetek? Lassan annak is örvendenék, ha nekem akarna bárki annyira segíteni, mint amennyire én teszem másokkal, panaszkodni azonban sosem volt szándékom.
Amikor meghallom a recepciós szavait, akkor pontosan olyan meglepett fejet vághatok, mint ő nekem. – Férfi, úr? Ahonnét én származom ott szokás ezt is használni a nem női nem képviselőire. – jegyzem meg könnyedén, hiszen még mindig nem igazán esik le, hogy kicsit félreérthetően sikeredett az indításom, de eléggé izgulok és igazából Davidnek se szóltam, hogy mi a mai program, az is lehet, hogy hamarosan páros lábbal fogok repülni. – Igen, ő. Lucas Flynn! – bököm ki sietve, amikor meghallom a nevét. Sose voltam jó nevek terén, s talán a drogoknak köszönhetően még kevésbé, de azért csak sikerül kitalálnunk, mintha valami fura activity játék lenne. Közben reménykedtem, hogy semmi gond se lesz.
Türelmesen várok, miközben körbepillantok a helységben és kíváncsian veszem szemügyre azt. Amikor pedig indulhatunk, akkor csendesen követem azt, aki útba igazít, majd pedig meg is állunk egy ajtó előtt. Sietve megköszönöm a recepciósnak a segítséget, mély levegőt veszek, szőke tincseibe túrok és végül sikerül megtalálnom az ajtót az ujjaimmal, hogy kopogja, amikor pedig bejárást kapok, akkor sietve sétálok be. Az ajtót hangtalanul csukom be, majd közelebb sétálok, amikor hellyel kínál, akkor sietve foglalok helyet. Nem akarom én senki idejét rabolni, inkább essünk túl rajta. Jelenleg viszont egész békésnek tűnik, így jobb lenne ezt meg is őrizni a távozásig. Akkor talán nagy baj nem lehet. - Tawny Vaidya, vagy más nevén Chloé Scott, nem tudom, hogy jelenleg melyik néven jelentettek esetleg, vagy vagyok nyilvántartva. – utóbbi még 30 éve ismert falkatagként szerepelhetek a nyilvántartásban, már ha van egyáltalán olyan. Ki tudja. – Mivel hallottam, hogy Ön a Béta, s nem ismerek egyetlen egy kanguyakot se, így gondoltam tud segíteni nekem. – kezdtem bele, majd egy pillanatra ajkamba haraptam, hogy erőt gyűjtsek. – Régebb óta már a városban vagyok, de mivel nem kerestek, így én jöttem el azért, hogy megtudjam mi a feltétele annak, hogy maradhassak és talán idővel újra falkatag lehessek, mivel nem szeretnék abból bajt, hogy nem beszéltem a helyiekkel. – mondom ki habozás nélkül. – Elnézést kérek, amiért rabolom a drága idejét, de inkább jobb tudni eme dolgokat, mintsem megütni a bokámat, vagy mást bajba sodorni az ittlétemmel… - fejeztem be a dolgot. Minden erőmre szükségem volt, hogy ezt végig mondjam, de sikerült, még ha nem is volt könnyű, hiszen a drog továbbra is ott csörgedezett belül, de most azért tisztább állapotban voltam, mint amikor találkoztam a gyerekes fiatal lánnyal... Reménykedtem abban, hogy ez ki is fog tartanig végig, mert nem szeretném, hogy elszabaduljon a pokol... A tiszteletet meg általában megadom az embereknek, ha megérdemlik és most nem azért kapta meg, mert Béta, hanem mert én kerestem fel őt és nem szolgált rá arra, hogy másképpen beszéljek vele.
- Leginkább egyiken se. A hirtelen fellobbanó haragom olyasmi, ami nem nekiszól, de kétségkívül fullasztóan tölti be a teret, mert nem hiszem el, hogy ezt kell megint hallanom. Hogy egy kóborról vagy nem jelentettek, vagy leszarta mindenki, kurvára elegem van ebből, ha így fogunk haladni, szerintem az összes kanguyak, kangunart és felderítő megszabadul a címétől. Az egy dolog, hogy távol voltam valamivel több, mint két hétig, de nem múlt el az ingerültebb világhoz való hozzáállásom. - Valóban? És miben is tudok én segíteni? Bármelyik falkatag megtette volna, akit felhajt az utcákon. Őszintén kezdek vészesen besokallni attól, hogy minden magányos azt hiszik, kedvükre ugráltathat, mert ő ugyan mással nem csacsog. - Ha már itt tartunk, honnan tudja, hogy én vagyok a béta? Meglehetősen fontos kérdés, reményeim szerint simán megkapom a választ, és nem kikényszerítenem kell belőle, nem rajonganék a gondolatért. Azaz… nos, valamilyen szinten talán mégis. - Min múlik a falkához való csatlakozása? Mennyi időről beszélünk? Igyekszem némileg nyugodtabb hangot megütni, mert azt azért tökéletesen belátom, hogy nem ő tehet egyik sérelmezett dologról sem, és nem szokásom olyat büntetni, aki nem szolgált rá. - Nem mintha sok vizet zavarhatnál a korodból kifolyólag, de értékelem, hogy nem gondolod azt, hogy bármit megtehetsz. Sok magányos közzel sem így áll a helyzethez. Megbántani sem akarom, bár valahol tökéletesen hidegen hagy, ha esetleg rávilágítok fiatalsága hasztalanságára. - Van magánál anyag? Kérdeztem rá habozás nélkül, mert az orromat istentelenül facsarja, igaz, rendkívül szőkének kell lenni ahhoz, hogy valaki ilyesmivel jöjjön, ha akar tőlünk valamit. Kívülről mondjuk pipa a dolog.
Csak bólintottam egyet, de nem feleltem már semmit se. Hárman is találkoztak már velem, így vélhetően nem jelentettek, vagy nem tudom, hogy mostanában mi a szokás, de inkább hallgatok, mert szemmel láthatóan roppant mód nincs jó kedvében, így muszáj lesz lehető legnormálisabban viselkednem. Menni fog, mert mennie kell és nem bukhatok el itt is, ha már az elmúlt 30 évben gyönyörűen mocsárba dobtam az életemet. - Elsődlegesen a maradással kapcsolatban jöttem, majd pedig csatlakozás miatt érdeklődnék, de ha rosszkor jöttem, vagy rossz helyen vagyok elmegyek és felkeresem azt, akihez irányít. – felelem sietve, mert én aztán tényleg nem akarok bajt vagy illetlenkedni, de akárkivel se beszélném meg, lévén, hogy a kóborságom mellé még hozzájön az is, hogy függő vagyok, így vélhetően több minden lesz a feltétel, mint amúgy lenne. - Hallottam, de már nem tudom, hogy mikor és kitől. – vallom be, hiszen nem hazudok. Fogalmam sincs, hogy hol csíptem már el és érezheti is, hogy nem hazudok. Semmi érdekem nem lenne abban, hogy hazudjak. - Várhatóan, amint sikerülne teljesítenem a rám kiszabott dolgot, utána szívesen csatlakoznék és lennék újra a falka hasznára. – mondom sietve, hiszen Axelnek is könnyebb lenne úgy, meg tényleg hiányoznak a többiek is, akik egykoron a családom voltak, meg a falkaszellem is már, de előbb odáig el kell jutni. - Nem is áll szándékomban bajt keverni, ahogyan eddig se tettem. – tényleg igyekszem nem keverni a bajt, s szerintem semmi olyat nem is tettem eddig. Axellel, vagyis Daviddel néha kicsit egymásnak estünk, de az meg házon belül történt, így az nem számítana, mert arról senki se tud. - Nincs, csak bennem! – nem tagadom, érezheti is és amúgy is részben emiatt gondoltam, hogy kicsit magasabb beosztásúval kellene beszélnem. Meg annyira még nem őrültem meg, hogy egy ilyen helyre magammal hozzak szert. – S részben emiatt is akartam Önnel beszélni. Nem fogom tagadni, hogy függő vagyok és ez még inkább megnehezíti a dolgokat, vagyis gondolom. Ezért is szeretném tudni, hogy mit kell tennem a korábban elmondott céljaim elérésének érdekében. – csak tartson ki a szer, mert pokolian remek lesz szenvedni annak hiányától egy nem éppen jókedvében lévő vezetőnek a társaságában.
- Már mindegy. Nem fogom elküldeni máshoz, hogy aztán ugyanúgy nálam kössön ki az ügye. Viszont rohadtul seggbe fogom rúgni a magányosok felhajtásával foglalkozó egységeinket, mert nem járja, hogy abszolút semmi nem fut be tőlük, aminek tőlük kellene, és határozottan kezd elegem lenni a dologból. Nagyjából egy cérna szakadásnyira vagyok attól, hogy ez ügyben robbanjak. - Csodás lehet a memóriája. Sóhajtok fel, végül legyintek, mindegy, ha nem tudja, nem tudja, ezen nem fogok pörögni, bár nem egy régi keletű dolog, és elméletem szerint annyira még nem közkincs. Ezek szerint mégis. Mondom én, hogy lassan falka népszerűsítő celeb leszek. Amint felmerül a falka hasznára levés képességének ténye, gátlástalanul mászok a pajzsa alá, pontosan felmérve a korát, tekintettel arra, hogy fogalmam sincs, korábban miben lehetett a falka hasznára, ha most is csak hetvenöt. Egészen felkeltette az érdeklődésemet. - Amíg a falka tagja volt, miben volt a hasznukra? És jelenleg mit gondol, mivel tudná bizonyítani a hasznosságát? Feladatot bárkinek találunk, szóval ez igazából nem kitétel, de határozottan érdekel. Mostanában elég gyakran bukkannak fel relatíve fiatal magányosok, akikkel alapvetően sokat még nem lehet kezdeni, mert túl fiatalok. - Ezt örömmel hallom, remélem, komolyan mondja. Nem úgy, mint egyesek. Tényleg kezd elegem lenni belőlük, időszerű lenne lépéseket tennem annak érdekében, hogy a jövőben kevesebb fejfájást okozzanak. Majd egyeztetek Castorral, hogy szabad kezet kapok-e. - Erre rájöttem. Közlöm tényszerűen, ha nem így lett volna, meg sem kérdezem. Ami azt illeti, egyre kevésbé érzem úgy, hogy ez működni fog. Függő vérfarkas… Nos, sok sikert neki, hogy eleget tegyen a feltételemnek, nem hiszem, hogy egykönnyen menni fog. - Ha alkalomszerűen, a szórakozás kedvéért fogyasztana olykor egy keveset, azzal semmi baj nem lenne, ám ahhoz, hogy vérfarkasként függő legyen, igencsak tetemes mennyiséget kell belőle fogyasztania. Talán már halandóként is az volt. Nézze el nekem, hogy szkeptikus vagyok, de kötve hiszem, hogy ezek fényében megfelelne az elvárásaimnak. Röviden és tömören, ha csatlakozni akar, leszokik. Sóhajtottam fel, kötve hiszem, hogy jó arcnak tartana a véleményem okán, de ez sem fog igazság szerint érdekelni, idővel talán megint megenyhülök majd úgy kompletten az egész világgal kapcsolatban, de az nem mostanság lesz. - Ellenben, ha úgy érzi, szüksége van rá, akkor választhat egy farkast a korábbi ismerősei közül, aki segít ebben. Illetőleg egyet kijelölök én pluszban. Valamint, minden hónap első hetében jelentkezik Willow Nyxon vagy Annabelle Evans gyógyítóknál drogtesztre. Előbbi a Farkaslakban él, talán ismerte korábban is, utóbbi a hotelben. Adtam ki a lehető legteljesebben az ukázt, ennyit tudtam egyelőre tenni érte. Ha meg nem akart tenni érte, akkor… nos, igazság szerint nincs mit tennem érte. - Akkor csatlakozhat a falkához, ha három hónapja tiszta, amennyiben sikerül, onnantól kezdve is folyamatosan el fogom várni a teszteket. Annyira nem szaladnék előre, hogy a meddig kérdéskörét is feszegessük, először feleljen meg ennek. - Ennyi lesz, Miss Vaidya. Adja meg még a telefonszámát, és felkeresi majd az általam kijelölt ember. Eresztettem ezzel útjára, addig érdemben nem fogunk foglalkozni a kérdéssel, míg nem oldotta meg a drog problémáit, ha pedig nem fog neki sikerülni… nos, akkor nyilván nem lesz a falka tagja. Ez már csak rajta múlik.
Nem értem, hogy mi a baja, mert ha okot adtam volna arra, hogy így viselkedjen, akkor megérteném, hogy haragszikrám, de inkább csak hallgatok és bólintok. Muszáj most normálisan viselkednem, mert jelenleg ezen múlik minden, hogy elbukok-e teljesen vagy legalább kapok egy esélyt. A memóriás megjegyzésére már szinte kínkeserves megállnom, hogy ne reagáljak, de inkább hallgatok. Néha hallgatni bölcsebb, még ha nehéz is, de most jobbnak láttam ezt Paprikás urasággal szemben. Kész csoda, hogy eddig is megtűrtek itt, főleg, hogy az egyik őrzőhöz is közöm van. Amikor megérzem, hogy a pajzsom alá mászik, akkor sietve engedem is inkább le, nem a legjobb érzés az, amikor bontogatják, s ha ő onnét akar megtudni dolgokat, akkor hajrá, nem titkolom előle a dolgokat. - Üzleteket kötöttem, s információkat is szállítottam. – jegyzem meg, hiszen üzletasszony voltam és sok helyen megfordultam, s értékes információk kerültek ide, vagy éppen egy-egy utam során a farkasoknak hasznos üzletet kötöttem, meg bevételt is szereztem a falkának. Jelenleg meg szerintem már a leszokás is elég, ha meg valamit a szenvedésem mellé ki akar tűzni tegye megy vagy üzenje meg, azon leszek, hogy teljesítsem. Ahogyan szívesen is fizetek azért, hogy a városban maradhassak. - Nem szokásom ilyennel poénkodni. – szólalok meg komolyan, hiszen tényleg nem állt szándékomban és eddig is gyűjtöttem be már falkatagokat, amikor bajban voltak és tehetetlenek voltak. Bólintás dukál megint a szavaira a sóhaj helyett, hiszen jó kislány leszek, még ha érzem is, hogy elkezdett kicsikét már marni a szerhatása, de annyira még nem vészes, ki fogom bírni, volt már ennél rosszabb is és még vélhetően lesz is. - Rendben, értettem. S semmi baj, szeretem megcáfolni az emberek hitetlenkedését. – jegyzem meg könnyedén, mert tény és való, hogy az voltam, de akkor is leszoktam és most is menni fog, mert nem vagyok egyedül David mellettem fog állni, ahogyan Jennifer is, legalábbis remélem, hogy engedélyezni fogja, hogy segítséget kérjek. De mielőtt még megkérdezhetném újra megszólal, mire kíváncsian hallgatom azt, amit mond és újra bólintok. - Jennifer Wainwright segítségét szeretném kérni, s köszönöm a lehetőséget. – tényleg hálás voltam azért, amiért ezt megengedi. – Rendben van, akkor majd keresni fogom valamelyiket március végén. – hiszen akkor esedékes először. Willow nem ugrott be, de ki tudja, lehet, hogy csak annyira gyakran nem élveztük a másik társaságát. Ki tudja… A másodiknak a neve azért szimpatikusabb volt, de majd eldől, hogy melyiket keresem fel. Talán egy tök idegent célszerűbb is, mert biztos, hogy nem falazna nekem. - Értettem. – majd sietve nyújtottam át neki egy névjegyet, amin rajta volt a telefonszámon, a címemet meg szerintem úgyis tudják, hiszen sok időt töltöttem mostanában Davidnél, de az is rajta van, majd sietve álltam fel. - Köszönöm, hogy fogadott és foglalkozott az ügyemmel, s várni fogom az Ön által kijelölt személy jelentkezését, Mr. Flynn. – majd azzal a lendülettel sietve távoztam is, hogy elinduljak haza, mert ma még nem ártana, ha nem kóstolnám meg a pokol tűzét, mert még beszélnem kell Daviddel is, illetve Jenniferrel is.
|| Nagyon szépen köszönöm a lehetőséget, illetve a játékot is! <33
Kezdőlap
//
//
//
