Egész nap a tervezőasztalom fölött görnyedtem, így estére teljesen meggémberedtek a tagjaim. Ha az Anchorage-ban levő házamban lennék most, csak leruccannék a konditermembe, vagy megmártóznék a medencémbe… de még mindig Fairbanksben tart a munkám. Már az is megfordult a fejemben, hogy megváljak attól a háztól, mert alig tartózkodtam benne, mióta Alaszkában élek. A kocsik és a szép nők mellett viszont a stílusos házak a másik szenvedélyem, és az a ház nagyon megtetszett. Nem szívesen válnék meg tőle, annak ellenére se, hogy lényegében nem is élek ott. A vacsorámat a munka miatt felkérettem a lakosztályomba, ott fogyasztottam el, mert mindenképp be akartam fejezni az aula terveit. Csak akkor tettem le a kezemből a puha grafitot, amikor a vonalak már összefolytak a szemeim előtt, és az agyam „kisült” az egész napos megterheléstől. Ha nem is vagyok otthon, azért kihasználom a hely nyújtotta lehetőségeket. Lebattyogok a wellness részlegre, aztán fürdőnadrágra vetkőzve felkapom a hotel logóját viselő fürdőköpenyemet, és a kezembe veszem a szintén hotel logójával ellátott fürdőlepedőmet. Ilyentájt már nem sokan tartózkodnak az úszómedence környékén, szóval feltehetőleg nem fogja senki megzavarni az úszásomat. Kibújok a fürdőköpenyből, ledobom az egyik üres műanyag székre, aztán a papucsokból is kilépek, végül a törölköző landol a műanyag pihenőszéken. Csinálok néhány bemelegítő karkörzést, mert marha rossz tud lenni az, amikor az izmok görcsöt kapnak a testhőnkhöz képest alacsonyabb hőmérsékletű vízben, majd a lábaimat is megmozgatom egy kis helyben ugrálással. A medence széléhez sétálok, leguggolva belemártom a kezemet a vízbe, hogy megnézzem mennyire hűs… de szerencsére nem vészes… melegebb, mint az átlag uszodai vizek. Beállok a zuhany alá, megengedem magamra a langyos vizet, majd libabőrös testtel szaporázom lépteimet a legközelebbi rajkőhöz, amire felállva a habozás legkisebb jele nélkül elrugaszkodok, és egy szabályos fejessel a habok közé vetem magam. A füleim azonnal bedugulnak a víztől, ahogy elmerülök benne, de csakhamar a felszínre bukkanva, a víz tetejére feküdve gyorsúszásba kezdek. A medence nem olyan mély, és nem is olyan nagy, mint egy versenymedence, szóval elég hamar elérek a másik végéhez. A víz alá bukva fordulok meg, majd talpaimmal ellökve magam a medence víz alatt levő csempés falától elindulok visszafelé… pillangóúszásban. Kezeim lendületesen, jó ritmusban mozognak. Látszik, hogy nem magamtól tanultam meg úszni, mert mozdulataim magabiztosak…
Ha azt mondom, fárasztó napom volt, akkor az átlagember ez alá olyasmiket sorol, mint hogy a munkahelyemen már megint rohangálhattam ezer felé és még a tárgyalások között sem akadt izgalmasabb, amikre be tudtam ülni szabadidőmben. Ide sorolja azt is az egyszerű elme, hogy bennrekedtem a délutáni dugóban, veszekedtem apámmal egy sort a hétvége kapcsán - nem igazán érdekel, hogy most éppen milyen liba akar mellette tetszelegni a nyilvánosság előtt... Ez már bőven elég indok lenne, hogy fárasztónak bélyegezzünk meg egy napot, az igazság azonban az, hogy egy cseppet sem vagyok átlagos - éppen ezért kissé több kell hozzá, hogy lefáradjak annyira, hogy másra se vágyjak, csak némi szaunázásra és masszázsra. De hogy farkasként merre jártam és mivel múlattam az időt az maradjon az én titkom. Koncentráljunk inkább a wellness szálloda nyújtotta előnyökre! A helyzet ugyanis az, hogy tényleg szaunázni voltam, majd volt egy előjegyzett időpontom masszázsra is. Kifejezetten jót tett ez a közel másfél órányi felüdülés, s ahogy elköszönök a masszőrtől, felfelé is veszem az irányt a farkasok emeletéhez.
Utam a medence mellett vezet el, a szálloda logójával ellátott fehér köntöst viselem. Hajam kiengedve, de mindez mit se számítana, hisz a szobámig nem futok bele senkibe már ilyenkor... Vagy mégis? A medence felől visszhangzó karcsapások, a víz hullámzásának nesze és a levegő klóros-párás aromájába keveredő verejték megcáfol. Felismerem Rahimot, de ez csak még inkább arra ösztönöz, hogy sietősre vegyem a távozást. Venném, de kiszúr, s talán még az úszással is felhagy kedvemért. - Heló Mr. Alidad! - Küldök felé apró mosolyt. Mégse legyünk udvariatlanok apánk üzlettársával. A többiről - már amire emlékszik - nem is szólva... - Nem is tudtam, hogy maga is itt lakik! - De. Pontosan tisztában voltam vele már jó ideje.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Van egy tempóm, amit pár forduló után mindig sikerül felvennem, és tartanom a továbbiakban. Szeretek úszni, noha valamiért mindenki úgy tartja az „arab népségről”, hogy csak homokozó lapátot láttak gyerekkorukban. Az ilyeneken általában könnyedén túllépek, hiszen a világ tele van fals sztereotípiákkal. Hátúszásba fordulok át, kezeimmel és lábaimmal a rutinos megszokott tempóban mozgok, amikor megpillantom a szemem sarkából, hogy valaki érkezik. Mivel épp egy vízhullám csap az arcomba karomnak köszönhetően, ezért elsőre nem is sikerül felismernem az alakot, csak akkor, amikor én is közelebb érek a medence végéhez, és ő is közelebb jár már hozzám. A rajtő alatti kapaszkodóért nyúlok, majd a medence széléhez húzva magam, abba hagyom az úszást. Hátrasimítom a víztől barnásnak ható tincseimet, aztán az arcomon is végighúzom a tenyeremet. - Dana? – Kérdezek rá kicsit bizonytalanul. Jó rég volt már az a fogadás… mikor is? Nem tudom pontosan, eléggé ködös emlékek maradtak meg róla. Valószínűleg túl sokat ihattam, mert csak arra emlékszem, hogy felvonultunk a szobájába, aztán pár homályosabb pillanat… és a sürgősségin ébredtem feldagadt képpel. Kiraboltak állítólag, meg még jól helyben is hagytak, de aztán szerencsémre valahogy előkerültek a cuccaim, csak a készpénz tűnt el a tárcámból. A kártyáimat gondolom nem merték lenyúlni az arab betűk miatt nem tudtak vele mit kezdeni, hogy melyik mire való. Szerencsémre. Körbepillantottam, majd kinyomtam magam a vízből, és kimásztam a kőre. - Én is? – Kérdezek rá meglepetten. Csak nem elköltözött otthonról? Talán zűr van polgármesterék háza táján? Odalépek hozzá, az arcához hajolva megpuszilom, ha nem ellenkezik. - Szia, egyébként. Hogy vagy? – Mosolyodok el, majd pillantok a szemeibe. A nyugágyhoz lépek, amire a törölközőmet dobtam, majd a fejemet megtörölve vele, a nyakamba terítem. Kicsit borsózok, hiszen nincs annyira meleg idelent, mint amihez én hozzá vagyok szokva fürdést követően. A reakciómból, és a közvetlenségemből leszűrheti, hogy vannak némi emlékeim az este kettesben töltött részeiről… máskülönben nem bizalmaskodnék vele ilyen szinten. - Rég láttalak… - Tettem hozzá, miközben leültem a nyugágy végébe. Igazából eddig csak akkor egyszer találkoztunk… pedig azóta már üzleti ügyben jártam az apjánál többször is, és hiányoltam is Dana jelenlétét. Amire emlékszem abból az estéből… nos, azok igazán kellemes emlékek…
Kivárom, míg felhagy az úszással személyemért. Visszakérdezésére mosoly szökik ajkaim szegletébe, ahogy kéken kutató tekintettel lepillantok rá a vízbe. Aprót biccentek megerősítően: az volnék. Ahogy látom, hogy kiszállna, ellépek azért a medence szélétől, teret adva a férfinak, mégsem léve rest rá, hogy lopott pillantásokkal illessem kidolgozott felsőtestét, szálkás karjait... Aztán gyorsan emlékeztetem is magamat, hogy egy emberről van szó. Tiltott gyümölcs, ha úgy tetszik, melybe a történtek fényében nem is igazán vágyok beleharapni mostanában. - Úgy két éve már itt lakom a hotelben. Saját lakást szerettem volna, de apám nem szívesen ment bele, hogy testőri felügyelet nélkül legyek, miután két éve elraboltak. Kompromisszum. - Vonok vállat csendesen. Szemmel láthatóan megbékéltem már a helyzettel és így is volt, még akkor is, ha ez csupán az olyan civilek számára fenntartott verzió volt, mint amilyen Rahim is. A gyorsan érkező puszi ellen esélyem sincs tiltakozni, olyannyira meglep. Ösztönösen fogok rá közben a nedves karokra, közelebb húzódva kissé a másik hűvös testéhez, majd széles mosollyal hagyva, hogy tovább haladjon a törölközője felé. Eszem megáll, tényleg nem emlékszik semmire! Azt hiszem, küldök egy köszönőlevelet a tanár úrnak, még ha megkésve is. Vagy csokit, azt mindenki szereti... - Megvagyok, köszönöm. Épp felfelé tartottam, mikor kiszúrtalak. - Nem okoz átváltanom tegezésre, mikor ő is megteszi. Elsőre azért nem szándékoztam csuklóból így leszólítani, hiszen nem tudhattam, hányadán is állunk, de a jelek szerint meglepően... jól. Mosoly szökik eme gondolatra ajkaimra. Azt hihetné a férfi, hogy szavai csalják elő és részben igaza is lenne. - Épp csak annyira régen, mint amennyire én téged! - Kacsintottam cinkos kacérsággal. A tűzzel játszottam, tudtam nagyon jól. De én már csak ilyen vagyok... Ha meg is törtek a történtek valamilyen szinten, ugyan úgy erősebbé is tettek. Lényem elemi, alapvető természete azonban szemernyit se változott. Nem lettem se jobb, se szentebb... - Meglepő ez mondjuk, annak fényében, hogy mindketten itt lakunk a hotelben ezek szerint. Sokat jársz el a munka miatt?
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Meglepetten szalad fel a szemöldököm. - Tényleg? Ezt eddig nem is tudtam, de így érthető. – Nem akarom faggatni a miértekről, se a részletekről. Gondolom ez egy olyan része az életének, amiről nem szívesen mesélne részletekbe menően. Ahogy senki sem. Elütném a kínos pillanatot egy könnyed poénnal, hogy megértem… én is szívesen elrabolnám, de azt hiszem, ez nem úgy venné ki magát ebben a helyzetben, ahogy én szeretném, úgyhogy inkább megtartom magamnak a kikívánkozó poént. - Jártam többször is nálatok, de sose sikerült elcsípnem otthon, amikor édesapáddal tárgyaltam. – Jegyzem meg, és érezheti a hangomban megbúvó sajnálatot. - Leülsz kicsit, vagy nagyon sietsz? Mert ha utóbbi, akkor nem tartalak fel… - Kérdeztem. Jó lenne kicsit beszélgetni… talán általa tisztábban láthatom azt is, hogy mi történt azon az éjszakán… azon felül, hogy felmentünk a szobájában, és együtt voltunk. Zavarosak, és ködösek az emlékeim… a másnap reggeli ébredésem meg nem a pihe-puha ágyában ért sajnos, hanem meglepő módon egy kórházi ágyon. - Elég sokat. Leginkább csak így estére esek vissza. Tudod hogy van ez. Elvállalsz egy munkát. Végzel vele, meg van elégedve az ügyfél, ajánl az ismerősének… aztán az is az ismerősének, és az is… - Nevetek. - És csak azt veszem észre, hogy másfél hónapja már Anchorage közelében se jártam, mert minden munkám, amit kaptam az utóbbi fél évben, Fairbanks-hez köt. Amennyi ideje bérlem itt a lakosztályt, lassan Mr. de Luca el is nevezhetné rólam. – Vigyorgok, majd végigpillantok Danán. - Nagyon örülök, hogy összefutottunk… mert van egykét dolog azzal az éjszakával kapcsolatban, amire nem emlékszem tisztán, és amik kiestek. Talán te tudnál segíteni helyre rakni a dolgokat… - Halkabbra vettem a hangerőmet, ugyan nincs itt senki rajtunk kívül, mégis az az éjszaka kettőnk között intim pillanatokba fordult, és az ilyen dolgaimat mindig is igyekeztem diszkréten kezelni.
- Ez nem igazán olyan dolog, amit reklámoz az ember. De ha azt mondod, bejönne, talán legközelebb úgy megyek oda a pasikhoz, hogy "Téged raboltak már el? Mert engem igen!" - Nevetek könnyeden, vállat vonva lépve túl a dolgon, mintha igazán semmiség volna. Nem az, de már a múlthoz tartozik. Megtanultam együtt élni vele. - Azt hinné az ember, hogy ez akkora klisé, egy kisvárosban biztosan nem történik ilyesmi. Éppen ezért működött a dolog. - Zárom le végleg a témát részemről, szavaimból, történetemből jut is látszólag a férfinak, de mégsem kap igazán semmit, csak az illúzióját a dolognak. Arra, hogy járt többször is a Berger-ház felé, csak elmosolyodom szélesen, kérdésére is hasonlóan könnyeden jönnek a szavak. - Nem terveztem ma már semmit csinálni, szóval akár maradhatok is még egy kicsit. - Akár. Egy kicsit. Direktbe húzom, miközben szemrevaló mozdulatok közepette foglalok helyet közvetlenül mellette a napozóágyon. Még jó, hogy ezek a stabilabb fajtából valók, nem azok a vacak műanyagok, így nem borulunk fel egyazon lendülettel, ahogy súlytöbblet keletkezik az egyik végénél. Vállam minduntalan Rahiméhoz simul finoman a közelségtől. Szavait hallgatva együtt nevetek vele, szelíd, könnyed kacajjal, de az egyetértésen túl nem igazán tudok mit hozzáfűzni a dologhoz. Nem úgy az ominózus este kapcsán! Akkor bizony kissé elkomorulni látszik ábrázatom, de legalábbis komolyabb képet mutatok a férfi felé. - Apám már biztosan kifejezte sajnálatát és elnézést kért, amiért engedtük, hogy egyedül indulj haza, de azt hiszem, én is tartozok egyel. Sajnos nem igazán volt alkalmam keresni téged, mikor hallottam mi történt, bármennyire is szerettem volna, szóval... sajnálom. - Apró mosolyféle szökik ajkaim szegletébe. Szelíd, bűnbánó. Keblemen a képzeletbeli kígyó meg röhög a nemlétező markába. - De mire vagy kíváncsi pontosan? - Érdeklődöm közvetlen közelről sandítva oldalt rá kék pillantásommal.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
- Oké, igazad van! – Emelem magam elé a kezeimet, majd megadóan széttárom egy pillanatra. Tényleg furán venné ki magát a dolog, de hát… eléggé meglepett most ezzel. Persze egyáltalán nem állíthatom azt, hogy ismerem őt. Az apja által szervezett fogadáson találkoztunk először, és egy rövidnek nevezhető beszélgetést követően a szobájában, aztán az ágyában kötöttünk ki. Onnantól meg már ködösek az emlékeim. Gondolom az agyrázkódás miatt nem emlékszem rá, hogy beszélgettünk-e még utána, vagy… hogy, és mikor mentem el tőlük. - Remek! Ennek igazán örülök! – Villantom rá szívdöglesztő mosolyomat. Tekintetemmel nyomon követem a mozdulatokat, ahogy elhelyezkedik mellettem. A vállam fölött pillantok rá először, miután elhelyezkedett… tekintetem a nyakára siklik, s felrémlik előttem egy kép arról az éjszakáról, ahogy ajkaimmal azon a tájékon időzök el néhány fülledt csók erejéig. Néha-néha összeérnek a vállaink. Megtehetném, hogy odébb húzódok kicsit, hogy kényelmesebben elférhessünk egymás mellett, de nem teszem. Férfiből vagyok még mindig… és nem szokásom megfutamodni az ilyen kis játékok elől… pláne ha azt egy olyan kaliberű nő űzi velem, mint történetesen a mellettem ülő szépség. Amikor bocsánatot kér, kérdőn felvonom a szemöldököm. - Neked igazán nincs miért bocsánatot kérned. Biztos csak azért indultam el gyalog, hogy kiszellőzzön a fejem, mire a hotelbe érek… néhány suttyó meg úgy gondolhatta, hogy mekkora buli lenne kirabolni egy illuminált állapotban egyedül lézengő fickót az éjszaka közepén. Remélem ők se úszták meg sérülések nélkül. Gondolom védekezhettem, ha én is kaptam tőlük párat… de rosszabbul is végződhetett volna, szóval szerencsére itt vagyok, és egyben. – Akkor azért persze nem vettem ilyen könnyedén, és félvállról a dolgot, hiszen nem volt túl kellemes dolog egy kórházi ágyon magamhoz térni. Fürkésző tekintetét elcsípem, s felveszem a szemkontaktust vele, hacsak el nem fordul tőlem. - Azt tudom, hogy nagyjából mi történt, miután eljöttem tőletek… az orvosok, és a rendőrök tájékoztattak. Ami engem érdekelne most konkrétan az az, hogy kettőnk között mi volt. – Rövid szünetet tartok, mielőtt pontosítok. - Arra emlékszem, hogy felmentünk a szobádba… aztán felkaptalak, és lefeküdtünk. Kérlek, ne értsd félre, egyáltalán nem tartalak a felejthető kategóriának… nem mintha kifejezetten kategorizálnám a nőket… de egy bizonyos pontig emlékszem csak a hálószobádban történtekre, aztán onnantól semmi. Gondolom az agyrázkódás hatása, állítólag elég rendesen beütöttem a fejem, néhány napig fájt is rendesen… De elég kellemetlen, hogy nem tudom az este további része hogy zajlott addig a pontig, amíg ki nem tettem a lábamat a küszöbötökön? – Visszamentem-e a vendégek közé, egyáltalán elbúcsúztam-e a házigazdától, vagy kisurrantam a kerten át, mint egy középkori csábító?
Maradok, amiért a jutalom egy mosoly. Biztosan lányok, nők, férjes asszonyok dőlnének konyhakésnek egy ilyenért tőle, de az én szívem nem igazán "döglik" utána. Tizenkettő egy tucat, láttam már a fajtájából pár díszpéldányt. - Nem tudom. A rendőrség nem mondott semmit ezzel kapcsolatban nekünk. Neked sem, ezek szerint? - Firtatom a történetét hallgatva, kérdésemnél felpillantva rá, miközben immáron tudatosan dőlök kissé finoman az oldalának, karjának simulóan. Érdekes lenne, ha előállítanának pár suhancot ezért, de történtek már fura esetek ebben a városban, épp előfordulhat, hogy valakikre rá varrhatják ezt is. Minden csak intézés kérdése. Khöm. - Igen, ebben igazad van... lehetett volna sokkal rosszabb is. De nem így történt. Szerencsés ember vagy, Rahim Alidad! - Szélesedik ki mosolyom, ahogy felpillantok rá, oldalt, hogy orrunk hegye szinte majdhogynem összeér finoman, cirógatóan. Habár hangom játékosan cicózó, mégis őszinte minden szavam. Tényleg úgy gondolom, hogy a pasas egy rohadt nagy mázlista. Mert Dom időben érkezett és nem hozott popcort, hogy végignézze a műsort, hanem leállított, mert Xenakis elűzte a farkas-kórt belőle és az emlékeit is. Szerencsés ember. - Hát persze... - húzom, mikor arról beszél, hogy nem sorolja a nőket kategóriákba, hogy nem volt felejthető. Mégsem emlékszik rá, noha nem értem, miért, mikor elvileg az öreg mágus perverz fantáziájára volt bízva, mit és hogyan alakít a férfi emlékei kapcsán. Még rá is kérdezett, ha jól rémlik! - Ciki lenne, ha kiderülne, hogy nem jól végezte a munkáját. Már neki, nekem ugyan nem. Roppant jól elszórakozom a férfi húzásával, akármennyire is szemétnek tűnhet ez a húzás részemről. Ennyi szórakozás jár, nem? - Nos... ittunk. Sokat, igen. Szexeltünk. Istenit, igen. Aztán kicsit sikerült bealudnunk, azt hiszem, mert az órádra pillantva azonnal távozóra fogtad... Már senki nem volt ott, nem is tudom, hogy sikerült úgy kijutnod, hogy apu ne szúrjon ki. - Nevetem el a végét a mondatnak. Ha - elvileg - én is kapatos voltam, honnét is emlékezhetnék többre, nem igaz? Egyébként sem kell ezt túlcifrázni, hiszen olybá volt, mint bármelyik egy estés kaland. Annál nem is szabad hát többnek feltüntetnem. - Ennyi a titok, semmi több. - Mire vagy még kíváncsi. A sokat vagy az istenit részletezzem? - Búgom felé kuncogva, kacéran. Leheletem cirógatja csupasz bőrét.
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
- Nem sokat. Csak azt, hogy sajnos időnként előfordulnak ilyen támadások. A pénzem ami eltűnt a tárcámból nem volt olyan nagy összeg, és az irataim meg a benne levő irataim és kártyáim végül meglettek. Gondolom mikor meglátták rajta az arab betűket, inkább nem variáltak és megszabadultak tőle. A készpénz meg… - Vállat vonok. Nem vagyok az a fajta, aki a fogához verné a garast, amikor annyi lóvé csücsül a számlámon, hogy négy feleséget is könnyedén eltartanék belőle. Amit elvettek, csak aprópénz. Jobban bosszantott az, hogy kórházban ébredtem. - Egy idő után kaptam értesítést, hogy sajnos nem találták meg az elkövetőket, ezért a nyomozást lezárták, én meg nem firtattam a dolgot. Tanultam az esetből, legközelebb nem csámborgok hajnalban, hanem beülök egy taxiba, ha nem vagyok olyan állapotban, hogy vezethessek. – A munka eléggé maga alá temet a napjaim nagy részében, ezért viszonylag hamar túltettem magam a történteken, meg aztán megúsztam néhány karcolással az egészet. - Ez nem szerencse. Allah vigyáz rám. – Fordítottam én is felé a fejemet, és a közelsége eléggé meglepett. Az orrunk szinte összeér, annyira közel húzódott hozzám. Nem húzódok odébb, holott valószínűleg ez az a pont, amikor udvariasan, de el kéne húzódnom tőle… hiszen időközben megházasodtam, bár fogalmam sincs, jelenleg hányadán állunk Jenniferrel. A válaszára… vagyis a nagyapja engedélyére várunk egyelőre. Kék szemeim Dana tekintetét fürkészik. Érzem, hogy kissé megugrik a vérnyomásom, a szívverésem szaporábbá válik, a nadrágom pedig enyhén szűkössé, ahogy leplezetlen természetességgel… már-már nyersen megfogalmazva a történteket meséli el azt, amire ő emlékszik. Természetesen én is emlékszem arra, hogy együtt voltunk… csak az emlékek egy része zavaros… olyan delíriumos, ezért se vagyok biztos a történtekben… mármint hogy mi történt azután, hogy együtt voltunk. Ahogy akkor este, most is úgy érzem, hogy Dana közelsége szép alattomosan besző, és elbódítja a józan eszem. Amikor kihívón rákérdez, hogy mire vagyok kíváncsi, mit szeretnék, hogy még részletezzen, habozás nélkül siklik tenyerem a tarkójára. Még csak messze se kell nyúlnom, hiszen nekem simulva ücsörög a nyugágyon, s fejét odahúzva magamhoz szájon csókolom. Érezni akarom az ajkait tiszta fejjel… nem az alkohol mámorában fürdőzve, ami oly sokszor megcsalhatja az ember érzékeit, és elferdíti az emlékeit. Másik kezem a derekára siklik, finoman… de határozottan megmarkolom, hogy még közelebb vonjam magamhoz. Lehet pofon lesz a vége, de ezzel a lehetőséggel számolok, mikor kicsit elhúzódva a szemeibe nézek.
Ráhagyok mindent, én magam már régóta nem hiszek semmiféle istenben, csak a saját magam erejében és kitartásában, de valahol csodálom azokat, akik képesek egy idegenbe helyezni hitüket, bizalmukat. Még akkor is, ha ez az illető történetesen teljességgel láthatatlan, lehet, nem is létezik. Ha tudnám, hogy házas... nos, nem, nem hiszem, hogy különösebben érdekelne. Férfi, ember, és mint olyan, rettentő mód esendő. Nem ő lenne az első, aki gyűrűvel az ujján keresi másnál a boldogságot, amiből a törvény előtti nejétől nem kap eleget. Minderről azonban mit sem sejtve tekintek igézően kék pillantásommal a másikra. Nem vagyok közömbös a számára, pontosan tudom, miként ő sem hagy engemet teljesen hidegen. - Akárhonnét nézzük, mindkettőnk számára kedvező ez a felállás jelen pillanatban, s van valami kislányosan bájos abban a kósza mosolyban, amit felé ejtek, mihelyst látom, sejtem, merre mozdul tenyere. Mikor tarkómat éri, hajamba túr, már ajkait csókolom, elébe menve a csóknak. Tenyerem arcára siklik, onnét simít le nyakán, vízcseppektől hűvös, nyirkos mellkasára, hogy aztán... finoman eltoljam magamtól, mielőtt igazán beleborozdulhatnánk a csók mélységeibe. Elmosolyodom, játékosan alsó ajkamba harapok, noha ezzel együtt finoman lefejtem magamról karjait. - Igazán örültem, Rahim. Valami azt súgja, fogunk mi még találkozni... - Amennyiben elenged, bizony van képem egy sietős, röpke csókot hinteni ajkaira, mint valami szertelen-szemérmetlen gyermek, s felpattanva a napozóról könnyed, kecses léptekkel hagyom egy "Jó éjt!" keretében magára.
Odafent a szobámba érve üzenetet küldök a Tetoválómesternek, illetve megörvendeztetem egy telefonhívással is "imádott" önjelölt önkontroll-mentoromat.
// Köszöntem szépen! (: //
Rahim Alidad
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 40
◯ HSZ : 184
◯ IC REAG : 135
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : extravagáns ezüst színű Aston Martin DB9 sportkocsija
Ki tudja meddig mennék el, ha nem tolna el magától, és nem akarna kibújni az ölelésemből. A fejem kicsit bemozdul, próbálva utána kapni az ajkainak, de aztán mégsem teszem meg. Nem vagyok az a fajta, aki erőszakkal akarna elorozni valamit, amit önként nem akarnak megadni neki. Már ha erről van szó, mert a nőkön nem mindig egyszerű kiigazodni. - Máris mész? – Kérdezem leplezetlen csalódottsággal az arcomon. Nem akarom, hogy lelépjen, és nem is igazán értem, hogy miért akarja ilyen hirtelen távozóra fogni. Tudom, hogy ő is élvezte a csókot. Az ilyet megérzi az ember. Hagyom, hogy felálljon, sőt azt is hagyom, hogy futólag megcsókoljon, én meg csak kukán utána fordulok, mint aki előtt épp elhúzták a mézesmadzagot. - Jó éjt neked is. - És tényleg lelép. Eszem megáll. Érezheti a hátára szegeződni a pillantásomat, amíg csak ki nem lép a medencetérből. Én meg ott maradok a nyugágyon ugyanazzal az értetlen arckifejezéssel, félig megkeményedett szerszámommal.
***
kb. 10 nappal később
Egy ideje már fontolgattam, de most a tettek mezejére léptem. Lényegében mióta Alaszkába érkeztem, az időm 90%-át Fairbanks határain belül töltöttem. A munkáim kivétel nélkül ide kötnek a remek ajánlásoknak köszönhetően, amit az ügyfeleim adtak az ismerősi körüknek. Botrányos mértékű összeggel gazdagítottam az elmúlt hónapok során a Holiday Inn számláját a lakosztály bérleti díja, és egyéb költségeim miatt. Ráadásul az Anchorage-i házamban is csak a házvezetőnő éldegélt, és fizettem mondhatni a semmiért a szolgálatait. Szerencsére sikerült gyorsan vevőt találnom az Anchore-i házamra, és a kapcsolataimnak köszönhetően viszonylag gyorsan találtam egy olyan házat, ami megfelelt az elvárásaimnak, és az ízlésvilágomnak. Természetesen minden számlámat kiegyenlítettem, mielőtt kijelentkeztem volna a Holiday Inn-ből, és birtokba vettem új otthonomat. Már csak egy új házvezetőnőre lesz szükségem…
Nem tudom, hogy létezik-e olyan "vérvonal", ami segítene láthatatlanná válni, de őszintén szólva néha azon gondolkodom, hogy szívesen becserélném rá ezt a villám-valamit. Persze nem szokatlan, hogy az emberek jobban megnéznek, mint egymást általában, de egész egyszerűen utálom az érzést, hogy nem tudok csak csendben tovább sétálni, és megfeledkezni a látott arcokról. Ez a verem. És nekem itt kell élnem, mert nincs más választásom. Az pedig már teljesen más lapra tartozik, hogy az egész hotel túlságosan parádés az én szokásaimhoz, úgyhogy az új szobámat meghagytam olyan egyszerűnek, amilyennek csak lehetett. Semmi sincs benne igazából egy ágyon és néhány ruhán kívül. Nekem nincsenek évek alatt felhalmozott emlékeim, amiket gyűjtögethettem volna vagy ilyesmi, úgyhogy az engem körülvevő tér pontosan olyan sivár, amilyennek magamat is gondolom. Azaz hogy gondoltam eddig, mert már azért akad bennem valami egészen különleges is. De alapvetően nem sokban különbözik Odabenttől az egész helyzet. Egy csapat hozzám hasonlóval vagyok egy épületen belül. A szabadidőmet kedvem szerint oszthatom be, igyekszem kerülni a beszédet, de még a szemkontaktust is azzal, aki szembe jön velem. Nem azért, mert kimondottan félek, egyszerűen csak nem akarok balhét. Odabent sem akartam soha. Azért persze akadnak olyan dolgok, amik itt vannak - odabent pedig legfeljebb a televízióban látva álmodozhattam róla. Az egyik ilyen például az uszoda. El is felejtettem, hogy mennyire szerettem még srác koromban úszni, úgyhogy amikor csak tehetem, és nincs más dolgom, szívesen mozgatom át magam a vízben, mert ott minden sokkal könnyebbnek tűnik. Felszabadító. Mondanom sem kell, igyekszem mindig úgy igazítani a látogatásaimat, hogy lehetőleg ne lássak, ne érezzek odabent senkit. Bár az utóbbi "képesség" nem sokat segít, mivel az egész környék él és mozog, szóval inkább megmaradok a jól bevált körülnézésnél és hallgatózásnál. Ma talán fáradtabb, figyelmetlenebb vagyok az átlagnál, amiért egész egyszerűen besétálok. Vagy talán csak hozzászoktam, hogy hiába lestem eddig mindig sikerült üresen találnom a késői órákban. Úgyhogy azt sem veszem észre, ha esetleg akad társaságom, amikor már javában levettem magamról a pulóvert és a nadrágot. Egy fekete boxerben fogok úszni, kimondottan úszógatyám nincsen, ezt viszont csak erre tartom fent. Nem látja senki, engem pedig nem érdekel. Csak amikor a törülközők felé indulnék, akkor látom meg,hogy egyáltalán nem vagyok egymagam, és a meghökkenés, amivel ezt sikerül felfognom, elég látványosan kiül az arcomra. Pláne akkor, amikor rájövök, hogy kivel is van dolgom. Történetesen az egyik nagynénémmel. - Szia. Megzavar, hogy nem számítottam rá, hogy ennyire piszkosul lány és ráadásul még apró is. Termetre és életkorra egyaránt. Azért azt nagyon remélem, hogy tegezni szabad, és nem kell csókolommal köszönnöm neki a jövőben. - Nem akartalak megijeszteni. Mondjuk sokkal inkább bennem állt meg az ütő, de ettől most tekintsünk el egy kicsit. Elköhintem magam, aztán leesik, hogy továbbra sem nyújthatok valami barátságos látványt a teljes testemet tarkító tetoválásokkal. Ha tehetném, most először szívesen elfedném a mellkasomon feszülő, tenyérnyi horogkeresztet is, mert valahogy nem érzem illőnek egy ilyen fiatal valakinek mutogatni. Nem tudom. Nem értek sem a nőkhöz, sem a tinédzserekhez. - Visszajöhetek később, ha gondolod. Mentőötletnek megteszi, és legalább maga a gesztus okot ad arra, hogy visszalépjek a pulóveremhez, és a kezembe fogjam. Felvenni azonban mégsem veszem fel. Nem szoktam hozzá az ilyen helyzetekhez, az ilyen fél-mozdulatokba ragad benne a töketlenkedés, amit utálok, mert nem illik hozzám és nem akarom elviselni. A másik pedig az a kicsit sem elhanyagolható tényező, hogy az ébredező részemnek esze ágában sincsen távozni, de ezzel, amennyire csak lehet, nem akarok foglalkozni.
Amióta tudomást szereztem arról, hogy itt bizony van egy uszoda is, majdnem mindennap lejárok, mikor apánál vagyok, akkor pedig a városiba rángatom el, ha hajlandó elkísérni, de szerintem már beletörődött, hogy újabban nekem állandóan csinálnom kell valamit. A konditermet mindig túl hamar megunom, az úszás viszont kellőképpen megmozgat, a víz miatt pedig kicsit le is csillapít, úgyhogy határozottan jó tesz, hogyha itt időzöm. Meg aztán, ha valami gebasz beütne, relatíve hamar ideérnek a negyedikről, de eddig még sosem volt amolyan erőszakkal kitör belőlem a farkasom eset, szóval annyira nem is aggódom. Egyébként is elég nehéz engem felhúzni. Egyelőre még csak ott tartok, hogy ledobtam magamról a ruháimat, a köntösömet meg felakasztottam, és irány a medence. Nincs benn senki, úgyhogy a totális nyugalom garantált. Egészen addig, amíg a kis fekete bennem felkapja a fejét, és vadul szaglászni kezd. Nekem gőzöm sincs róla, mitől kattant be ennyire, oké, ez még tök nyugis az esetében, mert alapállapotban sem bír megülni a hátsóján, de végső soron ennek köszönhető, hogy elpillantok magam mögé, ahol meg is látom közeledni az agyontetovált, horogkeresztes pasit. Te jó isten, tök olyan, mint valami sittes, igazi para arc, pech, hogy őszinte lélek vagyok, és arc arcomra kúszik, hogy be vagyok kissé rezelve. Elkerekedett szemekkel bámulom, és hihetetlen, de nem tudom levenni a szemem a tetoválásairól. Végigkúszik a hideg a gerincem mentén, és igencsak meg kell erőszakolnom magam ahhoz, hogy ne rohanjak a cuccaimért, és húzzak el innen. Ellenben ő, odabenn, olyan sebesen, fenntartások nélkül csörtetne oda, hogy üdvözölje, amit nem is igazán értek. Hamarosan fél éve a kispajtásom, és mostanra azért már egészen fogékony lettem a hangulataira. Csak épp sokszor nem tudom hová tenni őket, mint most sem. Valahol a tudatom peremén érzékelem a köszönését, de beletelik jó egy percbe, mire képes vagyok lereagálni, és nekem fel sem tűnik, hogy nem a számat nyitom ki, hanem mentálisan köszönök. ~Szia!~ Ha tudatában lennék, valószínűleg menten szívrohamot kapnék, hogy megjátszok egy ilyet valaki ismeretlennel. A számat nem bírom kinyitni, de az agyam viszont reagálna, így eshet meg, hogy a halálos unalomig gondolatban ismételt köszönést kapja meg. Hozzá képest valóban kis nyeszlett vagyok, bár a sok évnyi mozgás meglátszik rajtam, miként 172 centimmel sem vagyok olyan kicsi, még hozzá képest sem, ami azt illeti. - Úristen, hát ez nagyon ciki. Ne haragudj, amiért így reagáltam. Sápadok le, mert az egy dolog, hogy én tudom, hogy igencsak félelmetesnek tűnik a tag, de nem lett volna szabad olyan tapintatlannak lennem, hogy ezt ki is mutatom. Elvégre, akármilyen is lehet, nem feltétlenül baltás gyilkos mindenki, aki annak látszik. A felajánlására gyorsan elkezdem csóválni a fejem, bárhogy is nézzen ki valaki, az nem ok arra, hogy ne akarjak egy levegőt szívni vele. Tulajdonképpen nincs is olyan, akivel ne lennék hajlandó, még Mishát is elviselem, ha muszáj, pedig őt határozottan nem kedvelem. - Dehogy… Kérlek, ne menj el, nem csináltál semmit, én voltam bunkó. Annyira nem szokásom megfeledkezni a reakcióimról, kicsit bezavart, hogy a farkasomra figyeltem, ő meg egészen másként reagált, és a lelkesedését nem tudtam összefűzni az elém táruló képpel. Még most sem tudom, nem igazán értem, de megrándulnak egy pillanatra az orrcimpáim, és ismét csak elkerekednek a szemeim. - Ohh… Csúszik ki a számon, és félredöntött fejjel kezdem szemlélni, immár kicsit másként, mert a szaga bizony nagyon ismerős.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Meglepetten pislantok egyet, amikor a fejemben hallom az üdvözlést. Első reakcióként gyorsan szétnézek, hátha valami "civil" miatt történt a dolog, de amikor rájövök, hogy teljesen egyedül vagyunk, összeráncolt homlokkal pillantok vissza a lányra. Még mindig nem tartom teljesen ép dolognak ezt az egész gondolati beszélgetés dolgot, és igen, még mindig bennem van a kérdés, hogy ez azzal jár-e, hogy mások képesek a fejembe látni és ez frusztrál. De Sienna teljesen le van döbbenve, szóval nem hiszem, hogy ilyesmit csinálna éppen. Nem kell hozzá vérfarkasnak lenni, hogy szemet szúrjon a zavara, még akkor sem, ha szerintem a farkasom külön is érzi a dolgot. Mondjuk erre nem tudok megesküdni mivel ez az érzelmi katyvasz még kézikönyvvel sem kibogozható számomra. - Mondjuk úgy, hogy már hozzászoktam. Felelek neki halk, fáradt hangon, ami éppen csak kihallatszik az uszoda tisztítóberendezésének monoton zúgásából. Közben persze azért próbálom kitalálni, hogy ez a válasz mennyivel vitte előre jobban a beszélgetést, mint egy egyszerű "semmi gond". Szeretném azt hinni, hogy fejlődöm. Alapvetően nem érdekelne, de mivel ő a "családom" része, talán itt az ideje annak, hogy elkezdjek jó kapcsolatot ápolni vele. Talán segít valamit. Éppen ezért is, meg persze a reakciója miatt is ajánlom fel, hogy inkább visszajövök később, aztán pedig nem igazán tudom eldönteni, hogy csupán udvarias jólneveltségből marasztal, vagy azért, mert tényleg nem bánja, hogyha vele maradok. Röviden és mély hangon nevetek fel, a pulóverem pedig visszaejtem a műanyag székre, ahonnan az imént felvettem. Mondom, töketlenkedés. - Nem voltál bunkó. Megcsóválom a fejem. Jópofa, hogy ennyire azt hiszi, hogy ezt lehet bunkóságnak nevezni. Persze azt nem vallanám be, de azt hiszem, hogy legbelül azért igenis jól esik a "bocsánatkérése", a figyelme és az, hogy rosszul érzi magát a reakciója miatt. Ilyesmit nem igazán kapok senkitől. Az Ős egyszerűen leszarja, másokkal meg nem beszélek annyit, hogy erre sor kerülhessen. - Sőt, igazából, egészen szolid voltál. Veszem a bátorságot, és a medence széléhez lépdelek. Először leülök, hátul megtámaszkodom a tenyereimen, mielőtt a vízbe lógatnám a lábaimat. A kékes fények közt még mindig látszanak a Telihold gehei a testemen, és az Ős fogainak nyoma a vállamon. - Mi az? Figyelem, ahogy félredönti a fejét, és ez lefoglal annyira, hogy egy darabig én is csak nézzem az arcát, meg a Kék szemeimmel is azt, ami valahol benne él. Csak aztán tolom ki magam, hogy be tudjak csúszni a vízbe, de úgy igazából a lány felé úszni, közelíteni valamiért nincsen pofám. Lehet, hogy mégis inkább később kellett volna visszajönnöm. - Te Sienna vagy ugye? A Vezérhez tartozol. Tudom, az Ős megmondta, hogy meg kell tanulnom a "rendes" elnevezéseket, de a szavak sokkal előbb csúsznak a számra, mint ahogy lenne időm végigzongorázni, hogy farkasnyelven ki kinek a micsodája a nagy könyv szerint. Ha megerősít, akkor kicsit közelebb sodródom hozzá, és azon merengek, hogy komolyan nagynénémnek kell-e tekintenem ezek után, és úgy egyébként is. Szép lány, az Ős azt mondta, hogy táncos, vagy legalább is az volt. A lényeg, hogy szeret táncolni. És a Kékszemű pedig epekedve várja, hogy velem együtt ő is közelebb mehessen, mert kell neki az elismerés, része akar lenni a családnak, annak ellenére, hogy senki sem vesz igazából tudomást róla. A "nagyapja" pláne nem. - Ha minden igaz, akkor te vagy az egyik nagynéném. Pont olyan tanácstalansággal nézek rá, amilyen furcsa lehet ezt így hallania tizen... tizen akárhány évesen valaki olyan szájából, aki percekkel ezelőtt még a frászt hozta rá.
- Ezt sajnálnom. Istenem, most még rosszabbul érzem magam. Mindig is úgy gondoltam, hogy ilyen téren különbözök másoktól, de a jelek szerint ez nem igazán így van. Marcangolni azonban eszemben sincs magamat, hiszen az nem igazán használná a fejlődésemet, és a farkas sem értékelné túlzottan. A nevetésére felszalad egy leheletnyit a szemöldököm, mert nem igazán értem, min nevet, bár az tény, hogy jobban örülök, ha valaki jókedvű a közelemben, mintha komorak és morcosak, mint mondjuk Duncan. Azt hiszem, sajnos a jövőben sokkal nehezebb, vagy épp lehetetlen lesz felvidítanom, már csak azért is, mert talán Castor nem díjazná, ha ilyesmit tennék az Omegával. Pocsék érzés így látnom, mindannak ellenére, ami történt velünk. Arra, hogy nem voltam bunkó, csak egy mosollyal reagálok, tényleg örülök, ha ő így gondolja, én sajnos nem, nem szokásom a tapintatlanság, de most beleszaladtam. Remélhetőleg többet nem fog előfordulni, meg aztán, vérfarkasok közt megszokhatnám, hogy vannak, akik elég hajmeresztően tudnak kinézni. - Tényleg? Akkor nem is szeretném elképzelni, hogy reagálnak mások. Azért ezen némileg meg vagyok döbbenve, bár talán a legtöbben nem így alsógatyában találkoznak össze vele, és ruhában azért nem látszik a tetkóinak a nagy része. Nekem is van egy apró tetoválásom, de alig látszik, és most egyébként is víz alatt vagyok, a bokám a legkevésbé látható részem. Kellemesen szívfacsaró emlék, fogalmam sincs már, mikor hallottam utoljára Nissyről, de talán jobb is, ha soha többé nem találkozunk, mert nem lenne jó vége, amilyen heves tud lenni. Azelőtt nem vettem fel a dolgait, de nem tudom, hogy a farkasom miként reagálna rá, és inkább nem is akarok rájönni. - Csak… rájöttem valamire. Akkor ezért nem lepődtél meg, hogy úgy köszöntem… Azt inkább itt nem emlegetem, hogy gondolatban, még a végén tök hülyének gondolna bárki, aki véletlenül erre jár. Az uszodába azért elég gyakran lejárnak, noha az is igaz, hogy ilyenkor már nem sokan, azért jövök én is most, mert az átlagtól mostanra már érezhetően jobban úszom, és megválaszolhatatlan kérdésekre nincs szükségem. - Igen, hozzá. Bólintok rá, és az előző akcióm után inkább nem kezdem el neki ecsetelni, hogy az amúgy Alfa, vagy Atanerk. Nem venné jól ki magát, és nem tudom, mennyire erős, sokan zokon veszik az ilyesmit. Igazából, számomra sokszor egészen érthetetlen dolgokon képesek pörögni, de nem ítélkezem előre, lehet, hogy később én is ilyen kattant leszek, és hamar elpattan majd a cérna. Hú, nem tudom elképzelni. - A jelek szerint sokkal többet tudsz rólam, mint én rólad. Állapítom meg, szégyen, nem szégyen, nem hallottam még róla, nem is tudom egyelőre hová tenni, az egyébként nem zavar, hogy közelebb sodródik, nincsen semmi bajom vele az első sokkon túllendülvén. Amikor azonban meghallom, hogy én lennék a nagynénje, ezúttal rajtam van a nevetés sora, mert ez olyan abszurd, hogy az valami borzalom. Legalább egy percig abba sem bírom hagyni, csak egyszer magára mutatok, másszor magamra, és egy ízben a fejemet is megcsóválom. - Mit szólnál a rokonhoz? Mert ez… nagyon bizarr. Már csak azért is, mert amúgy soha senkinek nem leszek a nagynénje, mármint az emberi értelmében, mert gyakorlatilag lehetetlen a dolog. Azt meg azért inkább nem erőltetném, hogy egy hozzá hasonló korú férfi nagynénjeként villogjak. Szerintem lazán lehet dupla annyi idős mint én. - Az biztos, hogy nem Norina révén kerültünk rokonságba... Duncan? Ez most komoly? Magadra ne vedd, de ez most jó nagy szívás lehet akkor. Láthatatlan vagy mi? Sokan Duncanról sem vesznek tudomást, a kölyke ugyan nincs lejjebb, mint ő, de kötve hiszem, hogy bárki jó ötletnek tartaná egy kölyök bemarását a nagybátyám/vérvonaltestvérem részéről. Egyre bizarrabb, itt van ő, az Omega kölyke, és én, az Alfa kölyke, neki talán nem jut figyelem, én meg mindig górcső alatt vagyok, de az tuti, hogy egyikünknek sem kellemes ez az állapot, csak épp az okok mások. A vörös szemű feketeségem nem viseltetik távolságtartással, bár tekintettel arra, hogy a Kékszemű mennyire jönni akar, ő nem mozdul, de nyitott a másik kölyök közeledésére. Valószínűleg ő azért jobban érzi ezeket a hierarchikus különbségeket, még akkor is, ha tulajdonképpen közöttünk semmiféle ilyesmi nem dőlt még el, és én nem is gondolnám, hogy a Teremtőinknek kell meghatározniuk minket.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
Rövid fejrázással próbálom elhessegetni a lány rossz érzéseit. Vagy inkább csak magamról a sajnálatot, mert nem igazán szoktam hozzá, hogy ilyesmit közvetítenek felém. Egyébként sem gondoltam soha, hogy szükségem lenne ilyesmire, vagy megérdemlem a dolgot, bár szerintem ez a tény Siennán nem sokat segítene. Szokták mondani, hogy mindenki magából indul ki, ugyebár. - Ne foglalkozz vele. Még ha valamivel beszédesebb típus is lennék, biztosan nem terhelném vagy fárasztanám az "átlagemberek" reakcióival. Kezdve mondjuk az olyan apróságokkal, mint amikor az anyukák a buszmegállóban óvatosan próbálják arrébb rángatni a gyerekeiket, vagy meggyőzik őket arról, hogy csak "pár megállót mennek", nem kell leülniük az egyetlen, mellettem lévő helyre, ki fogják bírni. Ők nem értik a dolgot, bár Sienna azért idősebb, lehet a dolgokról némi fogalma. Az pedig már végképp csak hab a tortán, amikor beszólnak vagy nagy ívben megkerülnek és képesek átmenni az utca másik oldalára. Ezekhez képest egy csodálkozástól kikerekedett szempár igazán nem számít bunkóságnak. - Ja, nem. Kezdek hozzászokni az ilyesmihez, szóval... Újabb vállrántás. Nem kérdezek rá, de elég erős a gyanúm, hogy arra jött rá, hogy én is ide tartozom annak ellenére, hogy ő még nem látott engem. Keserű íz szivárog a fogaimból, ahogy felidézem a Teliholdat és azt, hogy én viszont igenis láttam őt is, a szőkét is a Vezér környékén téblábolni. A folytatásról már nincsenek emlékeim, de az Ős szerint nagyon szerettem volna, ha igenis észrevesznek. - Ezzel vannak még így egy páran. A világért sem akarom, hogy esetleg azt gondolja, hogy úgy szaglászok utána, mint valami perverz. Egész egyszerűen így hozza a napi rutin, meg a helyzet, amiben vagyok. De egészen jó vagyok abban, hogy csendben maradjak és kellő távolságból figyeljek dolgokat, mintsem aktív részese legyen az eseményeknek, úgyhogy ezzel nincsen semmi gond. És igazság szerint addig sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, amíg nem kezdenek el rólam kérdezősködni. Azt hiszem, hogy így is elég sebezhető helyzetben vagyok ahhoz, hogy ne kívánjam kiteregetni a teljes múltamat. Sienna kacagásának első felében csak ráncos homlokkal vizsgálom az arcát, próbálom feldolgozni, hogy mennyire megnevettette ez a megszólítás. De olyan sokáig húzza az egészet, hogy talán valamiféle elvadult reflexnek köszönhetően én is fel-felnevetek, de csak rövid, elhaló támogatásában az ő kacajának. Ja, szerintem is kimondottan vicces, bár még nem döntöttem el, hogy dühít vagy kiábrándít a tudat, hogy majdnem feleannyi idős, mint én, és... Mindegy. Úgy látszik, hogy ő sincs túlságosan hozzászokva még az ilyesféle protokollhoz. - Nekem mondod...? Még mindig nem tettem túl magam azon, hogy egy csapat kölyök közt én vagyok a legkisebb. Nem feltétlenül a rokonságon belül, hanem úgy egyébként. Azt inkább meg sem érdeklődtem, hogy mégis hány tinédzsernek van jogalapja főnökösködni felettem. Viszont talán most én voltam némileg bunkó, lenéző ezzel a kifakadással, úgyhogy amint sikerül összegyűjtenem hozzá kellő erőt, elnézést kérek. - Bocs. A rokon nekem is jobban tetszik. Talán így, hogy hozzáillesztettem a folytatást, nem üvölt ki annyira a tény, hogy kifejeztem a sajnálatomat. Talán jobb is, hogy inkább az Ősről kezdünk el diskurálni. Azt mondjuk nem teljesen értem, hogy miért lenne lehetetlen a másik nagynénémtől származnom, de inkább nem kérdezek rá. Már belegondolni is megalázó, hogy egy tizenéves legyen örök időkre hozzám láncolva. Már ettől a százötvenkilenctől is szeretnék megszabadulni néha, pedig csak napok óta élünk egymás mellett. - Azt hiszem, hogy a... hm, Őt ez jobban érdekli, mint engem. - mármint farkasomat a láthatatlanság - Egyébként sem vagyok az a fajta, aki annyira ugrálna a rivaldafényért. Bár gondolom, hogy ezt talán már magától is leszűrte. Ellenben velem, ő biztosan jóval több figyelmet kap, mint az átlag, úgyhogy nagyon szépen mutathatunk így együtt a végletek medencéjében lubickolva. Azt hiszem, hogy arról nem igazán illene beszélni, hogy mennyire kifacsart is ez az egész pontosan. Attól a pillanattól kezdve, hogy a lábai elé köptem és bemostam neki egyet, valami megborult, és bár nem emlékszem rá, de a farkasnak sem volt teljesen rendben az, hogy a sajt teremtőjét kellett behódoltatnia a vadászat során. Az egész olyan, mintha lenyeltem volna egy centrifugát. A nap minden percében ott kavarog a gyomromban. - És neked nem lesz bajod abból, hogy beszélgetsz velem? Úgy érzem magam egy pillanatig, mint valami cukrosbácsi, ahogy felteszem a kérdést. Egek. Igazából ennél azért sokkal jobb kérdéseim is vannak, lennének, de nem érezném túl normálisnak, ha a semmiből hirtelenjében mindent rázúdítanék. Azt nem tudom, hogy emberileg miként fogunk egymással kijönni, de kétlem, hogy az a leghőbb vágya, hogy órákat beszélgessen velem az élet sötétebbik oldaláról. - Vagy mondjuk... Duncannel? Furcsa és nehéz kiejteni a nevét. Még mindig nem szeretem használni, és nem is fogom, ha nem muszáj. De inkább koncentrálok arra, hogy milyen hihetetlen ezt a nevet az arcához párosítani, minthogy túl nagy figyelmet szenteljek annak az érzésnek, ami kényelmetlenné teszi az egy helyben maradásomat; annak a távolságtartásnak, amit egy újabb fajtársunk, a rokonunk tanúsít. És egyébként sem szeretek játékosságot érezni. Nem vagyok játékos, sem kedves, sem érdeklődő. Ez a Kékszemű mindent összekavar, és ez talán még az arcomra is kiül, tapinthatóvá válhat az érzéseimben.
Könnyű azt mondani, én azért nem teszek nagy ívben mások lelkivilágára, mint a legtöbben, főleg akkor nem, ha nekem sikerült ilyen-olyan mértékben belemásznom. Annyit azonban megteszek, hogy nem firtatom tovább, gondolom, egyikünknek sincs igazán arra szüksége, hogy ezen pörögjek. Kifejezetten önmarcangoló típus sosem voltam, nem is fogom elkezdeni, főleg úgy, hogy a bennlakóm meg pláne nem az. Fura egyébként, hogy a nagy alapot nézve egészen hasonlítunk, előtte is egészen magabiztos voltam, most is az vagyok, csak épp vannak egyéb vetületei a lényünknek, ami már nem közös, és a magabiztosságunk forrása sem ugyanaz. Azért pislogok párat lassan, próbálok nem belegondolni, hányszor történhetett meg vele, ha már a ne foglalkozzak vele kategóriába esik a dolog.. Az mellékes a szememben, hogy tett-e valamit, amiért megérdemelné, itt arról van szó, hogy pusztán a külseje okán kapja azt, amit, ami azért rendesen megborítja az igazságérzetemet. - Mikor történt? Csak kíváncsi vagyok, mégis mennyire vagyok figyelmetlen, vagy épp mennyire ragadt rám mások nemtörődömsége velük kapcsolatban. Nem tetszene túlzottan, ha úgymond követném a csordaszellemet, és azért nem érdekelt. Remélem, nem történt túl rég. - Ezzel ne foglalkozz, én május óta tartozom ide, de azóta te vagy a harmadik… gyorsan jön majd egy másik legkisebb a helyedre. Tényleg durva, mennyire elszaporodtunk mostanában, valami fura kölyökgyártási vágy szállhatott meg mindenkit, bár én nem tervezett csemete voltam, én az édesapám büntetése vagyok, ami épp annyira nem szívderítő a számomra, mint az ő helyzete lehet neki. Nem hasonlítom össze, vélhetőleg teljesen mások a problémáink, csak én szerintem még nagyon sokáig meg fogom kapni, hogy csak Daniel és Duncan ostoba lépései okán lettem farkas. Ő meg azt, hogy az omega kölyke. Az omegaság viszont nem tart örökké, az csak a nagybátyámon/vérvonal testvéremen múlik, meddig tart. - Ugyan, megértem, én sem örülnék a helyedben, de azért megsúgom, hogy fizikailag alapból erősebb vagy, mint mondjuk én. Ha nem akarsz alul lenni, tehetsz lépéseket az ügyben. Én is jó nagy ökör vagyok, hogy még arra buzdítsam, hogy próbáljon meg felém kerekedni, talán sikerülne is neki, ami azt illeti, fél év farkasként töltött előny nem biztos, hogy kiüti azt, hogy férfi, és idősebb, erősebb, tehát a farkasa sem csak egy kajla kis alig felnőtt példány. Egy fokkal felette vagyok vérvonalban, egyedül a gyorsaságom lenne előnyöm vele szemben, kisebb lévén fürgébb és mozgékonyabb vagyok. - Akkor maradjunk a rokonnál, de egyébként, Sienna vagyok, bár gondolom, ezt is tudod. És téged hogy hívnak? Engem nem érdekel, kinek a kölyke, nem lényeges szempont, és egyébként sincsen azonkívül bajom Duncannel, hogy az életemmel fenyegette az apámat. Ez azonban már egy lefutott történet. - Őt biztos zavarja, már csak azokból a farkasokból kiindulva, akik a vérvonalunkat színesítek. Erős túlzás a színesítik, a legtöbben feketék vagyunk, és ez a horroros vörös is nagyon kész, de neki nem olyan, és az a kék nagyon szép szerintem. - Miért lenne? Nem te vagy az omega, ugyanolyan falkatársam vagy, mint bárki. Duncannel is beszélgettem már azóta, és abból sem lett bajom, nem vagyok eltiltva tőle, de tény, hogy kerülöm, mert nem biztos, hogy képes lennék úgy tekinteni rá, mint aki alattam van, hisz csak kölyök vagyok. Egyszerűbb, ha próbálok távol maradni, bár ez is nehéz, és el sem akarom képzelni, milyen lehet neki, hisz Castor átnéz rajta… - Abból sem, eddig nem volt, szerintem eztán sem lesz. Nyelek azért egyet, mert ez nem felettem való döntése, egyszerűen csak fáj az egész, a farkasom más, ő… szerintem tudatosabban kerüli, ő képes lenne felé kerekedni, az én emberi szívem-lelkem nem akarja ezt engedi, így inkább távol maradunk. - Ne haragudj, túl kusza ez az egész nekem, nem tudom, mit és hogyan kellene csinálnom, én is csak egy kölyök vagyok. Jegyzem meg kissé sután, ahogy figyelem arcának változását. Az már legyen csak a magánvéleményem, hogy Duncan iszonyatosan nagy kockázatnak tette ki a kölykét már csak azzal is, hogy beharapta, de az ilyesmit nem érthetem, maximum majd akkor fogom tudni, mi megy végbe valakiben, ha én is elérem azt a kort, hogy kölyköm legyen. Ez még rettenetesen messze van.
Dolf Danner
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 47
◯ HSZ : 90
◯ IC REAG : 71
◯ Lakhely : Fairbanks (#887e6e)
◯ Feltűnést kelthet : Tetoválás az orcán, a nyakon és a kézfejeken
- Pár napja. Hete. Nem igazán emlékszem. Kicsit komoran rázom meg a fejem a beismerés okán. Főleg az első időszak "hiányzik", amikor egy végeláthatatlan napok alatt kerültem kétszer kórházba, állásinterjúra, váltam magam is vérfarkassá, eltöltöttem az első Teliholdam, és... Az alvás helyett inkább az éber kómába zuhanás fogalmával élnék, ami egyáltalán nem rutinszerűen darabolta fel a napokat, napszakokat. Valahol szeretném megkérdezni Siennától, hogy vajon neki is ilyen volt-e az első időszaka, de mint annyi minden más, így most ez a kérdés is bennreked, igyekszem csupán a vonásaiból olvasni. Mondhatni elismerően biccentek a kölyökszaporulat hallatán. Legalább is egészen biztos feldob a tény, hogy esetleg mégsem kell éveket várnom arra, hogy kinőjek a jelenlegi helyzetemből, úgyhogy azt hiszem, sikerül majd hosszútávon oldódnom a kérdésben, és hálás vagyok a Rokonnak, amiért megosztotta velem a tapasztalatait. - Őszinte leszek: ezzel most azért egy kicsit megnyugtattál. Köszi. Apró mosoly, ritka nálam, de ha már egyszer osztogatom, akkor jusson belőle olyasvalakinek, aki az eddigiek alapján meg is érdemli. Abba pedig inkább nem gondolok bele, hogy neki pontosan mennyi előnyt vagy épp nehézséget jelent státuszában pontosan a velem ellentétes oldalon állni. Látom rajta, hogy talán még ő is meggondolatlanságnak véli így utólag ezt az... ajánlatot, ha úgy tetszik. A Kékszemű nyugtalanul kezdene fészkelődni a bordáim mögött, de ha kell, akkor ebbe a medencébe fojtom bele magammal együtt, ha esetleg kezet akarna emelni erre a lányra. Nem tudom, én... - Ismerem a játékszabályokat Sienna, hidd el, túlságosan is. De egyszerűen képtelen vagyok... lennék mondjuk veled vagy bármelyik, másik fiatallal összeverekedni, mert nekem ez még nem áll össze. Nagyon nem. Hogy nézne már ki, de komolyan. Tudom, hogy ezt senki sem mondaná meg rólam, de nekem is vannak elveim, és egyelőre nem vagyok hajlandó feladni őket, nem fogok (hozzám képest) gyerekekkel harcolni azért, hogy lépéseket tegyek, ahogy Sienna fogalmazott. De nem haragszom rá, amiért ezt mondta, nyilván ő már kicsivel jobban beleszokott ebbe a létbe és számára nem annyira... abszurd minden. Amikor a nevemet kérdezi, egy pillanatra megtorpanok, eszembe jut a Tető, meg az a fasz vicc az Ős szájából, úgyhogy azt hiszem jobb lesz, ha inkább megelőzöm a feltételezéseket. - Randolf. Danner. Inkább ez, mint megint az Adolf ugyebár. Megköszörülöm a torkom, mielőtt újra megszólalnék. - De hívhatsz nyugodtan Dolfnak. Nem akartam ezzel kezdeni, mert az Ős már elkönyvelt Adolfnak, és akár hiszed, akár nem, nem tett túl boldoggá. Igazából elég abszurd belegondolni abba is, hogy Siennában is egy olyan "probléma" lakik, mint amilyen az Ősben. Mármint, ő egyáltalán nem tűnik egy olyan arrogáns seggfejnek, mint amilyennek néha ő, bár az erőt és a tartást, a büszkeséget el tudom hozzá képzelni. Az szerintem jól áll a nőknek. A seggfejség és az emberekkel dobálózás annyira már nem. - Szóval te is olyan vagy, mint Ő? Mármint... Fekete, vörös szemek... erős, heves, ilyesmi? Nem tudok kérdezni, de a magyarázatomból talán sikerül megértenie, hogy voltaképpen az ő farkasa felől érdeklődöm. Hiába érzek egy bizonyos szinten felőle... valamit, egyszerűen nem tudok dekódolni a dolgot, és mielőtt előre elkönyvelném, jó lenne tőle hallani, milyennek is írná le saját magát. - Nem tudom. Felelem egészen csendesen, bár itt az uszodában minden zaj csak felerősödik, szóval titkolózni egyébként sem nagyon tudnék. Ha akarnám, szerintem még Sienna szívverését is meg tudnám hallani. - Csak te valahogy.... hát, tudod. Kedves vagy meg minden. És nem akarom, hogy esetleg miattam legyen veled zűr, ha már... nem tudom. Nem akarok rosszat és kész. És azt hiszem, hogy még sokáig emlékezni fogok arra, amikor a Teliholdra mentünk még emberként, és hogy mennyire nyomasztó volt együtt látni mindenkit. Ott állni a fák peremén, és tudni, hogy egyébként mindenki még csak le sem szart. Aztán később még rosszabb lett, nyilván ezeknek a nyomai még mindig látszanak a testemen. Aztán persze ott vannak ezek a... dolgok. Amiket akarok úgy, hogy alapvetően sosem vágytam rájuk, és a tény, hogy valami elérhetetlen tudati szinten szeretnék Siennával lenni, elnyerni a figyelmét, egyszerűen lesokkol. Aztán még egy lapáttal rá is tesz, hogy ezt szerintem elég tisztán leveszi az arcomról, és a történet vége pedig az, hogy mindketten a szerencsétlenkedés medencéjében fuldoklunk képletesen. Kezd kissé túlterhelni ez az egész dolog, mármint fejben, és azt hiszem, hogy egy teljesen (emberileg) tudattalan, gyors mozdulattal kapok Sienna keze felé, és ha sikerül, akkor elkapom a csuklóját, a vékony csont köré fonom az ujjaimat. Ha érezhetem a lány bőrét, úgy hirtelen suhan át az ég színe a szemeimen, és hirtelen minden... kicsit jobb lesz. Nem tudom hogyan, és le is döbbenek a dolgon némileg, még annál is jobban, minthogy bármiféle esetleges ijedtséggel foglalkozni tudjak. - Sajnálom. Kikerekedett szemekkel darálom a rövid elnézéskérést, mint valami gép, és ha csak nem próbálja kiszabadítani magát, úgy cseppet sem áll szándékomban elereszteni. Vennem kellene krétát, és az üres szobám falára húzni a strigulákat, hogy hány bizarr dologba szaladok bele napi szinten.
Ezen mondjuk nem csodálkozom, én is csak azért emlékszem a dologra, mert túl sok minden történt aznap, olyan is, ami a falka egészére hatással volt, de ezt ugyan én nem fogom felemlegetni neki, bizonyára tisztában van vele, milyen helyzetben van a teremtője. Ez nem olyasmi, amit egy magamfajta bárkiben is foganatosítani akarna. - Gondoltam, ez engem is megnyugtatott, mert a legkisebbnek lenni sosem egyszerű. Főleg azoknak, akik valamiért kifejezetten a reflektorfényben állnak, és mi, akár akarjuk, akár nem, ezek közé tartozunk. Nem vagyok oda a dologért semmilyen vetületben, de már szerencsére mostanra egészen kevés alkalommal tűnik fel, hogy valaki nagyon figyelne, és találgatná, vajon miért vagyok én Castor kölyke. Szíves örömest elmesélném bárkinek, aki kérdezné, hogy csak példát statuált rajtam, még úgy is, hogy egészen jó a kapcsolatunk, és semmit sem tettem, ami elégedetlenségére szolgált volna. - Ezt megértem, nekem sem. Sosem bántotta senkit… Annyira még nem is kristályosodott ki, hogy ilyen szempontból milyen… vagyok. Csak hát előbb-utóbb ez is bekerül majd a képbe, és nem biztos, hogy akkor is így fogsz vélekedni a dologról. Mert ha a farkas neki akar majd menni valakinek, akkor neki fog, főleg amíg nem uraljuk annyira, hogy visszafogjuk. Én még képtelen lennék rá, bár igyekszem haladni ilyen téren is, de arra már rájöttem, hogy a farkasom nem olyan halálosan nyugodt lelkületű, mint amilyen én vagyok. - Jól van, akkor Dolf. Corvin-Davis. Engem a legtöbben Sisi-nek hívnak. Nem muszáj Siennáznia, bár nem zavar az sem, a teljes nevem meg azért mondom el, mert nem szeretném, hogy úgy érezze, természetesnek veszem, hogy ennyi mindent kellene tudnia rólam, holott én róla még csak most szereztem tudomást. Elég kellemetlen lenne. Azt hiszem, nekem is az Adolf jutott volna eszembe, mélységes tiszteletem annak, akinek nem. Esetleg még a Rudolf, de szerintem annak sem örült volna, ha vörös orrú rénszarvasnak bélyegzem. - A fekete és a vörös stimmel, a többivel még annyira nem vagyok tisztában, én inkább úgy fogalmaznék, hogy egyszerűen nem bírok azóta leállni, valamit mindig csinálnom kell. Talán a heves helytálló... Erős szerintem még nem vagyok, egyszer majd talán, ha kiforrom magam, és felemelkedem a félig kölyök-félig felnőtt állapotból, mert még a farkasom sem tökéletesen kifejlett példány. Viszont nagyon is érdeklődő, azt érzem, csak az egyértelműen felszínen lévő érzésein kívül nem jön át semmi olyan mértékben, hogy fogékony lennék rá. - Emiatt ne aggódj, ha problémám is lesz belőle, az az én gondom, a saját döntéseimért és tetteimért vállalom a felelősséget. Ami azt illeti, még a családom elhibázott lépéseit is én szívtam meg, noha mostanra már nem érzem tragikusnak, de nem akartam vérfarkassá válni, és amíg apa és Matt nem jöhettek vissza, elég keserűen éltem meg a napokat, heteket. Átvészeltem, és ha ezt sikerült, némi feddést, esetleg fizikai formában is, túl fogok élni, attól is csak fejlődöm, próbálom innen nézni. A farkasom sokkal gyorsabban reagálna, mint én, és meg is teszi, odabenn, nekifeszülve húsbörtönének, támadástól tartva, míg én tompán figyelem a csuklómra fonódó ujjakat. Szuszááá, nem akar bajt, nyugi, nem bánt. Ha megtenné, ígérem, jöhetsz… Remélem, tudsz úszni, máskülönben kicsit bajos lenne. Pár röpke szívdobbanásnyi ideig vörösen lángolnak az íriszeim, majd úgy tűnik, a kis fekete hallgat rám, de azért érzem, hogy teljesen nem nyugodott le. Egészen addig nem, amíg rá nem eszmél, hogy a Kékszeműnek csak a közelsége kell, és mikor mindez bennem is tudatosul, olyat teszek, amire holt biztos, hogy ő sem számít. Olyat, ami igazán Siennás, és ami az emberek világában néha sokkal többet jelent ezer szónál is. Közelebb lépek, és átölelem, legyen ez bármennyire is bizarr szerinte, szerintem nem az, bár ha eljut majd a tudatomig, hogy mindezt fürdőruhában abszolválom, lehet kínban fogok égni, de legalább a farkasok biztos jobban lesznek, lévén igencsak sok helyütt megvalósul a testi érintkezés. Rokonok vagyunk, nem ellenségek, és ezen a ponton nem számít, hogy ki milyen volt a múltban, vagy éppen milyen helyzetben van most. Nekem nem számít.
Kezdőlap
//
