*Az Orfeum bezárt. Honnan tudom? Na mégis honnan? Onnan, hogy én zártam. Elsőként érkezem s utolsóként hagyom el a helyet, mindig. De ma már máshogy készültem, tudtam, hogy nem megyek haza. Meguntam az otthoni gyógyulást és pihenést. Bár tény, hogy nem mondhatom azt, hogy nem vagyok fáradt. Sőőőt... mégis kocsiba pattantam. Kocsiba, ahol már az anyósülésen volt a táskám. S öltözékem sem épp mindennapi, megszokott.
Csak sétáltam, vállamon a táskámmal mikor egy ponton megakadtam. Valahogy, az ég tudja miért de tekintetem a sziklacsúcs kilátó felé irányult. Igen, itt jó lesz. Bár megmertem volna esküdni, hogy már jártam itt. De ez sem volna meglepő, elég sokat járok az erdőbe. Táskám, mely egy kisebb utazótáska volt ledobtam a sziklák tövéhez, mely halk csengéssel zavarta meg az erdő halk neszeit. Egy mélyet szívtam a tiszta levegőből és ajkaim vigyorra húzódtak, miközben derékig érő hajam copfba fogtam, hogy ne zavarjon. A csizmám megigazítottam melyben ott lapult egy-egy tőr. A kabátom ledobtam a táskámra és az alkaromra is felszíjaztam kettőt. Iriszeim támadási pontot kerestek a fákon, melyeket előre kiszemeltem magamnak. Kellő távolságba, némelyik távolabb mint az kéne. Bőrnadrágom tökéletesen simult rám és engedett mégis mozgás teret, nem hiába szerettem. Felsőm is a testemre feszült, hogy ne zavarjon a mozgásban. Hideg volt, éreztem ahogy a hűs levegő a hajnali idő a húsomig hatol. De tudtam, hogy nem sokáig lesz alkalmam fázni. Újra meg kell erősödnöm, az izmaimat mozgásra bírni, mert ha baj lesz... akkor már cseszhetem. - A tudás sosem vész el... Van, ami sosem. * Sóhajtottam egyet, magamnak – lévén, hogy nem volt itt senki – intézve a szavaim, miközben megigazítottam a szintén bőr, ujjatlan kesztyűket a kezemen, melyek a csuklómat nem tartották, csak arra voltak hívatottak, hogy ne tegyem tönkre a kezem, hisz dolgoznom kell este. S már neki is iramodtam... az első két fok nehezen jött, hogy kapaszkodót találjak de aztán már a tőlem telhető gyorsasággal másztam is felfelé a sziklákon. A hasi sebemmel mely még mindig nem gyógyult be teljesen nem volt a legkönnyebb. De a fájdalom egyfajta örömmel töltött el. Élettel. Ha fáj, akkor érzek, ha érzek akkor pedig élek is. Ahogy felértem csak könnyedén végig pásztáztam a környéket és a combomra erősített szíjból két pengét egy távolabbi fába hajítottam. Pontosan a hasíték közepére. Egy elégedett mosoly lapult az ajkaimon és már mentem is le. Szökdécselve, figyelve, hogy hova lépek de mégis a gyorsaságra összpontosítva, no meg a környezetemre. Bár tudtam, hogy itt veszély az nincs. De élesben, van. Mindig figyelek a környezetemre még akkor is mikor nem látszik. Leérve sprintbe mentem a pengémért, rántottam ki és futottam vissza, majd megint felmásztam a sziklán. Ezt egy párszor megismételtem, de még nem voltam elégedett önmagammal. Így megálltam inni egy kortyot és csak folytattam. Amíg ez így megy, nem nyúlok a kardomhoz... majd ha elfáradtam. Addig pedig csak mászok, futok... S macskákat megszégyenítő mód érkezem a végén mindig talpra. Már nem fáztam, a csontjaim éreztem, az izmaim is de mégis egyfajta bizsergés volt bennem. Öröm, szabadság... boldogság, elégedettség és mégis bizonyítási vágy önmagamnak miközben a sebem már sajgott és a fájdalomtól egyfajta tompaság kezdte el bekebelezni a testem. Mely oda jutott, hogy már nem éreztem a fájdalmat. Csak a cél lebegett a szemem előtt... újra erősnek lenni. Az agyam kitisztult, nem voltak furcsa tények, furcsa dolgok... nem volt semmi. Csak én, a feladat és a környezetem. A környezetem mely most néma volt, egy-egy madár törte meg csupán vagy erdei állat.*
Miután Nyuszó kitette a Három Medvénél (remélem, hogy ott, elvileg ott, ha mégsem, majd javítom...), ittam egy pohár vizet - nem akartam, hogy bármi elvegye a cigi ízét, aztán kimentem az erdőbe. Pöfékeltem, mint egy gyárkémény, szerintem egy magam elő tudtam volna idézni egy újabb ózon-lyukat. De most más fajta lyukakat akartam előidézni, olyanokat, amiket karmok és agyarak hagynak, amik egy szempillantás alatt válnak mély sebekké, feltépett bőrré, roncsolt hússá. Éhes voltam, szóval ideje vadászni, riogatni a helyi vadállományt, aztán majd jóllakottan meglesem, mi a helyzet Croissant háza táján. Na már most a vadászat nálam egy egészen kicsit másképp fest, mint a legtöbb vérfarkasnál. Vagy az összes többinél. Oké, én még nem találkoztam olyan fajtámbélivel, aki ilyen szinten bagós lett volna és ezért úgy ejt zsákmányt, mint én... emellett azért szeretem egyedinek érezni maga. Elszívtam az utolsó slukkot, majd a tenyeremben elnyomtam a csikket és félredobtam. Juj, szemetelek, most mi lesz? Jön a zöldek rohamosztaga, mert szennyezem a környezetet! Istenek, de röhögnék, ha a semmiből felbukkanna egy SWAT szerű osztag és lenyomnának, hogy most azonnal és de rögtön takarítsak el magam után! Na de: újabb szálra gyújtottam, nem zavart, hogy szagos és a vadak kiszagolják, úgyse tudnak elfutni előlem. A távolban megláttam egy bölénycsordát - hát ez jó lesz! -, és úgy ahogy voltam, ember alakban nekirugaszkodtam. Igaz, hogy a cigit rend szerint elhagytam valahol, de nem érdekelt, az első vérig kellett az is, csak utána tudtam meglenni nélküle és az ölésre, a vad leteperésére koncentrálni, megfeledkezve nikotin függőségemről. Mivel így vadásztam, most is egy óra múlva úgy néztem ki, mint az egyik világháború valamelyik véres ütközetéből keveredett ki. Tocsogtam a vérben, de hol érdekelt ez engem? Rágyújtottam, és szépen tovább ballagtam. A pajzsomat szinte teljesen felhúztam, nem paráználkodok én, kikérem magamnak! Elvoltam még az erdőben, kicsit felderítettem, szórakozottan követtem ideig-óráig pár vérfarkas nyomát, és magamban jót mulattam azon, hogy amíg emberként olyan sokan rigolyásan ügyelnek rá, nehogy nyomot hagyjanak, addig farkas alakban az erdőben az egész életrajzukat otthagyják, és még csak nem is tudnak tudnak róla. Szőr, nyál, vér, mancs- és karomnyom, tetemek maradványai, egy nyomolvasónak információs kincsesbánya! Sőt, ha csak pár órás nyomról van szó, még szagot is érezni, ami meg aztán többet is elárul, mint a legtöbben szeretnék. Az erdő egy pletykás ribanc, és ezt rend szerint majdhogynem mindenki elfelejti.
Épp a sziklásabb részen kóboroltam, amikor neszezésre és emberszagra lettem figyelmes. Teljesen felhúztam a pajzsom, még messze volt, csak a farakasomnak köszönhettem, hogy innen is kiszúrtam. A szikla szélére lopakodtam, takarásban voltam végig, úgy lestem meg, mit művel ez a nő. Hm, nem rossz. Mármint a nő. Amit csinál, az meg hidegen hagy, de annyira koncentrál rá, hogy bűnnek érezném békén hagyni. Mikor megint a szikla felé fut és elkezd felkapaszkodni rá, kiugrom a fedezékem mögül, és zsupsz, le a mélybe! - Jeronimoooooooooooo! - Sutty elzúgtam a nő mellett, mint aki bombát készült csobbanni, de inkább nem a seggemre érkeztem, az kiiiiicsit fájt volna. Földet fogtam, talpra érkeztem nagy robajjal, majd kiegyenesedtem a guggolásból és vállam mögött hátra és fel tekintve pillantottam az emberre. - Kézcsók, kiscsibe! - rikkantottam fel neki, eszelős vigyorral a képemen, bölényvéres valómban. A normális ember most frász kapna és egyszerűen leájulna, nekem pedig lenne desszertem!
*A levegő jót tesz a tüdőnek. Így hát csoda, hogy hiányzott már nekem egy kis smog? Nem, de hagytam a dolgot, amúgy sem vagyok ideges. S az addig jó, míg így van. Nekem mindenképpen. De minden egyes mozdulatomba némi erőt kölcsönöztem, hogy nyomást gyakoroljak a testemre, kényszerítsem magam arra, hogy még egy egyszerű hazafutásban is a lehető legtöbb erőt fejtsek ki, mintha az életem múlna rajta. Persze a légzésemre is figyeltem közben. Nem vagyok amatőr, és nem is ma kezdtem a dolgot, csak épp kisebb kihagyás után... inkább fejben dől el, hogy meddig bírom avagy nem. De az önsanyargatásom már mesterfokára fejlesztettem. Így folytattam... Újra felkapaszkodtam és haladtam felfelé, mint akit űznek mintha csak az életem múlna azon, hogy feljussak... A kiáltásra felfelé kapom a tekintetem és ahogy fentről érkezik a „támadás”, így már egy könnyed mozdulattal lendülök is ki oldalra ösztönösen, hogy így háttal a szikláknak egy kézzel tartsam meg magam, hisz a másikba már reflexből csúszott bele a penge a combomról. A férfi ekkor fogott földet és vele egy időben érkezett meg a fagyos avarba a pengém, egyenesen és csak kicsit rezgett a markolata. De a kezemben már ott volt a következő. Ajjj... sosem jó dolog edzésben megzavarni. Viszont ahogy megfordul szemöldököm a homlokomra szalad és bár a meglepetés ereje miatt a szívem hevesen vert, mégis nyugodtak voltak a vonásaim ahogy én magam is.* - A Halloween-i partynak már vége Édes. * Jegyeztem meg gúnyosan a vér áztatta arcot kémlelve. Egy pillanatra sem vontam el a tekintetem róla, s így eresztettem el a sziklát, löktem el magam és érkeztem talpra így 3-4 méter magasságból. De nem guggoltam le, nem adtam volna meg ezt a kiszolgáltatottságot, így inkább vállaltam, hogy csak egy kicsit roggyanjon be a térdem, azonban mázli, hogyha kell ebből azonnal tudok támadni. De ellépve a férfi mellett, mellé helyezkedtem el, hogy ha kell legyen mozgás terem. Észre sem vettem ezt a megfontolt lépést, azonban mégis meg volt, ott volt. Egy tapasztalt kiszúrja.* - Nem mondták még neked, hogy egy edzést megzavarni öngyilkosság? Mellesleg szép érkezés... Macska gyártott vagy csak az évek tettek azzá? Egyébként meg úgy nézek én ki, mint aki folyton csipog, tollai vannak és ott a tojáshéj a fenekén? * Irónia, szarkazmus és mégis némi érdeklődés. Ám utóbbit maximum a kérdés miatt feltételezheti, nem azért mert látszik. Nem, nem látszik. Csak egy férfi... egy a sok közül. Olyan mint a többi. Persze nyilván vannak kivételek, de igen kevesen. Most viszont nem a nemi hova tartozása érdekelt, hanem az, hogy mit keres itt. Persze ha nem érkezett támadás és a pengém nem volt nála már, akkor felvettem és a helyére raktam. Ha nála volt, tenyerem kinyújtva felé mozgattam meg az ujjaim, jelezve, hogy; kérem.* - Mit akarsz? *Bár ajkaimon mosoly, azt hiszem a kedvességem még nem ért utol Londonból. Jah, hogy már ott sem volt? Na mindegy, egyszer majdcsak megtalál. De ez nem most van. * - Különben meg a Pichachu téged választalak, jobban illet volna hozzád.
- És kit érdekel? - tártam szét a karom, majd felvettem a pengét, amit utánam vágott, szép darab. Lustán figyeltem, ahogy leereszkedett, és igazából rossz ötlet volt onnan leugrania aztán nem hagyni, hogy teljesen guggolásba érkezzen, mert ha hirtelen támadok, ő biza fél pillanatig még moccanni se tud, mert azzal van elfoglalva a teste és az izmai, hogy ellenálljanak az esésnek és a guggoló pozíciónak. Sokkal egyszerűbb engedni a guggolásnak és abból fellökni magát, de hát vannak, akik túlélésre, mások leölésre születtek, ez az élet rendje. A pengét az ujjaim között pörgettem, s akkor se hagytam abba, amikor elkezdett kioktatni, akkor csupán felnevettem, cigarettától rekedt, karcos hangon, majd kifújtam egy adag füstöt. - Neked meg, hogy ilyen bénán földet érni csak kevesen tudnak? - A dicséretre biccentettem, naná, hogy szép érkezés volt, sokkal okosabb is, mint az övé. A kérdésre tetőtől talpig végigmértem, bár már a pillantásom elején megvolt a válaszom. - Igen. - Öngyilkos módon érkezett, rögtön ennyit szövegel, szóval a megállapításom egy millimétert se ment mellé. A kezére, majd az enyémre néztem, amiben a pengét pörgettem, aztán elhúztam a közeléből és tipikus, kissé gyerekes "nem adom, enyém!" fejet vágtam. Ne dobálózzon és nem veszik el a játékait, ilyen egyszerű. Bár a pillangókésem jobban szerettem, de ezzel is meg tudtam volna barátkozni. - Semmit - vontam megint vállat és pöfékeltem tovább. Amit akartam, már megkaptam, egy pengét, és meg is zavartam, mi mást akarjak még egy embertől, akit életemben először látok? - Nem kérdeztem - közöltem könnyedén, de nem bunkó stílusban, volt benne valami, amitől nem lehetett annak titulálni, ezért is szoktak ezzel a hangszínnel bajban lenni, fogalmuk sincs, hogy sértek, vagy csak úgy pofázok. Pech. Felé mozdultam, de csak ijesztés volt, viszont elég valós ahhoz, hogy támadásnak vegye. Nem, nem láttam benne fenyegetést, bármennyire is sértse az egóját, sőt, még a napszemüvegemet se vettem le, paraszt vagyok, tudom, és leszarom.
- Végül is, egy bohócnak mindegy, ha annak is nézik ami. * Vontam meg a vállaim könnyedén, már amennyire itt fent ezt megtudtam valósítani. Ámbár lássuk be, hogy lent sem volt jobb a dolog. De azt elkellet ismernem, hogy elég ügyesen pörgeti az ÉN pengémet az ujjai között. Ami arra enged következtetni, hogy van benne gyakorlata. S ez egy mosolyt csalt az arcomra, ejnye... lehet, hogy nem is leszek egyedül így a végére. A nevetése egyszerűen sértette a fülem. Mennyit dohányozhat? Napi egy kartont vagy még az is kevés? Csoda, hogy még életben van. De jelenleg nekem balszerencse bár kitudja... Corvinra is azt mondtam, hogy egy isten csapása. A kérdésére azonban csak kuncogni kezdtem. Nyilván nem látta azt, amit én... de annyi baj legyen.* - Legalább különleges vagyok... és erre nem számított volna senki.* Adtam egy egyszerű választ a szavaira, melynek valóság alapja nem sok volt. Sosem szerettem kiválni a környezetemből. Oda mindig jobb beleolvadni, sokkal könnyebb megtenni olyan dolgokat, amiket rivaldafényben nem lehetséges. Vagy csak nehezen. S szerettem én a kihívásokat, de nem ennyire. Szóval jobb láthatatlannak lenni, mintsem középpontnak. Viszont a pengém nem adta, s még hátrált is mint egy gyerek. Jézusom, létezik Corvinon és rajtam kívül normális ember ebben a porfészekben? De ha játszani akar, ám legyen... kár, hogy nem voltam játékos kedvemben. A semmi után csak megvontam a vállaim.* - Akkor talán mehetsz is Édes... itt zavarsz. * Adtam ki az útját, hogy akkor ugyan tegye már meg, hogy békén hagy. De szavaim ellenére, már repült is felé a penge mely a kezemben volt. Látszólag a kezét céloztam meg, azonban az utolsó pillanatban, de nem kevésbé pontosan a combja felé repült a penge. Ha talált, akkor kelletlen találkozás lehetett a combcsontjával, hisz bár ember vagyok, de dobni, célozni tudok és erőm azért nekem is akad. S úgy tettem felé egy lépést.* - DE előtte még visszaadod ami az enyém... * Jegyeztem meg legalább olyan nyugodtan mint amilyen nyugodt mosollyal az ajkaimon beszéltem eddig. Ha talált most mi bajom lehet? Egy kis vér... maximum némi éhség lehetett az íriszeimben, más nem. Nem voltam továbbra sem feszült. Tettem egy újabb lépést felé, ha nem érkezett visszatámadás de azért arra figyeltem, hogy ne legyek elérhető közelségben. Ne érhessen hozzám, mert akkor valaki ma meghal. Vagy Ő, vagy Én. Eléggé érzékenyen érintett ha hozzám érnek. Mostanában még jobban, mint azt kellene alapból.* - Ahogy azt sem, hogy el-e veheted... szóval ne reklamálj Édes, csak ha nőnek érzed magad. Náluk megbocsájtható a hiszti... bár én azt sem viselem. Na add szépen vissza és mehetsz a jelmez bálba... * Persze számítottam rá, hogy nem fogja jó kisfiú módjára a kezembe adni. Így ahogy léptem már a másik penge volt a kezemben a csizmámból, melynek a pengéje hosszabb volt. Így védeni is lehetett vele. De továbbra is alkalmas volt dobótőrnek és a közelharchoz is. Hajm, néha elgondolkozom azon, hogy velem született rendellenesség-e az, hogy ennyire oda figyelek a pengéimre és arra, hogy minden helyzethez legyen nálam egy-egy. Hagom azonban csevegő, szinte már barátságos annak ellenére, hogy a megmozdulásaim nem azok. De ki mondta, hogy idegeskedni kell annak aki vért ont? Valahogy nekem természetes volt a dolog. Szórakozott velem, hát íme az eredménye. Lehet velem beszélgetni is, nem az... de hát na. Szar indításra senki ne várjon jó pofizást és kérem szépen még így is udvarias voltam. *
Füttyentettem egyet. Ez komolyan beszólás akart lenni? Ne már! - A balfaszság nem különlegesség - közöltem a szomorú valóságot és felvontam a szemöldököm, amolyan "megértetted királylány?" módon. Az a baj, hogy nálam nem lehet csak úgy dolgokat kimagyarázni, vagy másnak feltüntetni, mint amik valójában, egyrészt mert annak idején velem szemben is nagy elvárásokat támasztottak, másrészt én is ugyanígy voltam mások felé, harmadrészt utálom a rizsázást. - Pont azért vagyok itt - vigyorodtam el. - Mi értelme olyan helyen és úgy lenni, hogy az senkit se érdeke vagy zavar? Imádok mások agyára menni, főleg olyanokéra, akiken látszik is, hogy haladok fölfelé, és tologatom kifelé a tűréshatárukat, amit kénytelenek nyújtani, mert az emberek már csak alapvetően is konfliktuskerülő lényeg. Vagy egyszerűen gyávák, nézőpont kérdése. Legyenek gyávák, az jobban illik hozzájuk. Jaj de kell neki a pengéje! Hát én meg már csak azért se adom. - A földön találtam, aki kapja... - vontam vállat pofátlan könnyedséggel, és továbbra se izgattam magam azon, hogy közelebb araszolt. - Te követelődzöl két perce és sírsz a penge után, nem én, szóval azt hiszem, kettőnk közül te reklamálsz. Tipikus nő vagy, és ezen a játékszereid se változtatnak, ne erőlködj, csak aranyered lesz tőle - dobtam felé egy csókot és tovább pörgettem a szerzeményem. Könnyebb volt, mint amikhez én szoktam, de pont ezért pörgettem. Kíváncsi voltam, mikor robban fel a nő, vagy kezd toporzékolni, esetleg hi-tech hisztibe kapcsolni. Valamelyiket tuti megteszi, mert nő, csak az a kérdés, hogyan fogja kimutatni. Ennyire egyszerű. - Nem akarsz esetleg megdobálni a többivel? Kéne még néhány cucc a gyűjteményembe - mosolyogtam rá már-már gyermeki lelkesedéssel, az ábrázatom mégse lett gyerekes, sunyi kajánság sütött róla. Imádom, az emberek többnek hiszik magukat annál, mint amik, halál viccesek! A felém hajította pengét minden gond nélkül kaptam el, milyen kis édes, hogy egyből teljesíti a kívánságom! Egyszer majd talán meghálálom, de a magam módján. - Kösz! Na, még néhány ilyen és teljesen fegyvertelen leszel, felőlem folytathatod, én készen állok.
*Lekezelő... valahogy nem tudott meghatni a dolog. Na igen, azt hiszem van Corvinnak haszna is, azon kívül hogy létezik. Mellette megtanultam, hogy az ilyeneket ne vegyem fel. Képez minden nap, a tudtán kívül. A különbség közte és ez között a fazon között annyi, hogy; Corvin számomra mégis kiszámítható. De lássuk be, hogy ez a férfinek látszó akármi jelenleg számomra egy senki, ahogy én is neki. Akkor miért is venném zokon a viselkedését? Ja ééértem, mert nő vagyok. Hát Apukám, ez itt bukta. Nem vagyok hiú... van bizonyítási vágyam nekem is, ez tény. De nem egy idegen felé. Viszont arra, hogy élvez mások agyára menni, csak megforgattam a szemeim.* - Oké, ez jogos. Márha nem volt gyerekszobád vagy épp a második gyerekkorod éled. * A gyerekszobánál a gyomrom egy pillanatra összeszorult – csak az lehetett mert lelkem az nincs! - de tudomást sem vettem róla. Semmi értelme nem lett volna gondolkodni. Mostanában legalábbis nincs értelme így ha nem muszáj nem is űzöm az ipart.* - ...marha? * Vontam fel a szemöldököm a befejezetlen mondatára melyet a magam módján be is fejeztem és széles mosolyom jelezhette is, hogy bizony ezzel egyetértek. A szavaira azonban elnevettem magam. Vidáman, jókedvűen... szórakoztató egyén az már biztos.* - Ó Bogaram, még csak kértem. Magamhoz képest... elég szépen és mondhatni udvariasan. * Vontam meg a vállaim könnyedén. Az, hogy tipikus nőnek titulál. Szíve joga, nekem csak addig jó míg így lát a sok hím-soviniszta idióta. Egy nőnek, ki ártalmatlan, gyenge és aki másra szorul némi biztonságért. Marhák. A szavait továbbra sem vettem zokon. Az aranyér miatt majd fogok aggódni, amikor az Ő korában leszek. De nyugtat a tudat, hogy bizony neki hamarabb lesz. A mosolya volt az, mely miatt mondhatni szót fogadtam neki és már repült is a tőröm, hogy bizony örömet okozzak neki. De persze, evidens volt, hogy ezzel magamnak is, hisz nem volt várható az, hogy majd ilyen jó kislány leszek és meg is adom neki azt amit kér. Amit igazából csak heccelés miatt mondott. Viszont ahogy elkapja szemeim kissé résnyire szűkülnek miközben a másik, hosszabb pengét forgatom az ujjaim között. Mintha soha nem is csináltam volna más.. pedig aztán, a tálcát is képes vagyok ilyen lelkesedéssel és tudással forgatni. Csak épp ahhoz nincs affinitásom sosem.* - Ó arról ne is álmodj... * Ingattam meg a fejem cincogva. Fegyvertelen? Gyorsan végeztem egy fejszámolást. Combomra volt négy penge, amiből már csak kettő van. Két alkar, két csizma amiből az egyik a kezemben van. Ez összesen hat és mögöttem van a táskám amiben van két tartalék és persze a kardom. Persze az utóbbiakat macerás előszedni még úgy is, hogy nincs behúzva a cipzár. Szóval azok olyanok mintha nem is lennének. Lépéseim könnyedek, miközben az íriszeim le sem veszem a másikról.* - Minek neked ezek, azon kívül persze, hogy csak engem bosszantasz? Esélyesen én csináltatok másikat, de TE nem tudsz velük mit kezdeni. Max mutogatni, hogy jééé... egy nőtől kaptam. - a nőnél nem kevesebb megvetés volt a hangomban mint ahogy Ő nézet rám. - Biztos feltűnt, hogy a te kezedbe kicsik és ha már forgatod azt is észrevetted, hogy a súlypontja is máshol van mint a többségnek... mint ami egy férfi kezében való volna. * Mértem végig tetőtől talpig komolyan. Legalábbis látszatra, hisz utána már némi megvetés volt a szememben. Hát most na, a férfiak sem álltak magasabban nálam mint a férgek. Nyugtató tudat lehet, hogy a nők még a férgek szintjét sem ütötték meg.* - Persze a látszat olykor csal. De oké... Mit szeretnél cserébe értük? * A kérdésemre természetesen egy vedd el válasz nem válasz. Ezzel tisztában voltam én magam is. Csakhogy ha idáig eljut, akkor bizonyára ötlete is van, hogy milyen keretek között gondolta. Valószínűleg úgy, hogy Ő jót szórakozzon közben. Ejnye... ezek után mondják, hogy öröm gyilkos vagyok és hangulat romboló. Annyira hülyének meg csak nem nézett, hogy azt higgye ezt nem látom át. Ha mégis hát színvak, egy kósza szőke hajszálam sincs.*
- Ej, de jól ismersz! - vigyorodtam el, hogy majd szétrepedt az arcom. Szó mi szó, tényleg nem volt gyerekszobám, szomorú, hogy ennyire lerí rólam, de legalább van mire fognom mindent, így szokták, nem? A marhát nem vettem fel, erőlködjön csak. A bogaramos dologra meg én nevettem. - Ollállá, valaki itt kicsit sokat képzel magáról és az nem én vagyok. Túlértékeled magad, angyalom, ez fog a sírba vinni. - Ami engem nem izgat, bár nem szerettem önkéntelen öngyilkos merénylőknek segédkezni, mert ha úgyis halni vágyik, ne velem végeztesse el a piszkos munkát, főleg ne úgy, hogy nem fizet cserébe, vagy bármi. - Nem szoktam álmodni - mondtam egy fél fokkal komolyabban, s ha a napszemüveg mögé látott volna, valamit felfedezhetett volna a tekintetemben: évszázadok romboló hatását egy amúgy is foszlott lelken. Na jó, nem, igazából semmit se mutatott volna a tekintetem, annyi az egész, hogy tényleg baromi ritkán álmodok, álmodozni meg nem szoktam, szóval itt ki is van merítve a téma. - Miért kéne velük bármit is kezdenem? És nem kaptam, találtam, nagy különbség. - Annyira untam, hogy mindennek célt és értelmet akarnak rendelni. Minek? Nem lehet valamit csak úgy csinálni, csak úgy megszerezni, csak úgy elvenni, csak úgy megtenni, csak úgy mondani? Ez a cél-rögeszme már az agyamra megy. - Majd használom fogpiszkálónak - vontam vállat. Arra meg, hogy mit szeretnék értük, szimplán kinevettem. - Nem tűnt még fel, hogy eszem ágába sincs visszaadni? Nem tudsz olyat ajánlani vagy ígérni, amit ne tudnék megszerezni, vagy amire tényleg szükségem lenne. Ne szórakozzunk, nekem tőle mi a frász kellhetne? Mi kellhet egyáltalán bárkitől is? - De mondd csak, szerinted miért kapnád vissza? Vagy hogyan? Komolyan érdekelt, hogy mit hisz, miként tudná visszaszerezni őket, vagy hogy egyáltalán van-e bármilyen alkuelképzelése. Nem mintha sokat számítana...
- Ez rólad nem mondható el... Túl épp nem. * Kacsintottam a másikra és valóban kezdett szórakoztatni a helyzet. Sosem értékeltem túl magam, ha így tennék nem volnék elővigyázatos a magam módján. Az, hogy Ő ezt látja... az egy dolog. Ettől függetlenül csak tisztában vagyok önmagammal. S ha valaki kérdezné, úgy is azt felelném, hogy jó vagyok de lehetnék jobb is. Mindig van feljebb és milyen meglepő én mindig erre törekedtem. Ha nem ezt tenném, nem lettem volna itt. De ez most jelenleg édes mindegy. A különbségekre nem válaszoltam, nekem aztán egyre megy. De a másik kérdésére hümmentettem egyet és még a kezem is megállt egy pillanatra. De csak azért, mert azt akartam, hogy megálljon és újra elkezdjem azt, amit eddig csináltam.* - Mindennek van célja és mindenkinek. Nem képesek az emberek csak úgy csinálni valamit, mert épp ehhez van kedvük. * Vontam meg a vállaim. Ennyi volt az egyszerű válaszom. Oké, az esetek többségében nekem is van de nem mindig és amikor épp nem képes vagyok élvezni az életet, pusztán a létet. Persze ezzel még senki nem szembesült Leon kívül. Ahhoz kéne a bizalom is.* - De, feltűnt. Azonban mindig van az a pénz... * Persze csak képletesen értettem, nem feltétlen szó szerint a pénzt. NO meg, lássuk be, hogy nem is igazán érdekeltek az anyagiak, akkor miért is feltételezném azt, hogy mást érdekel? Akit érdekelt, arról sütött már az első pillanatban többnyire. * - Azt gondolom, hogy úgy kapom vissza, ha elveszem vagy legalábbis megpróbálom. S mivel szavaidból süt, hogy lebecsülsz... így nyilván úgy véled, hogy jól szórakoznál közben és a végén... jó kedvűen, a pengéimmel távoznál. Csak ezzel egyetlen probléma van Bogaram... - léptem egy lépésnyire a férfihez és széles mosollyal, csillogó tekintettel néztem fel rá. Valamiért nem volt furcsa a magassága, pedig aztán 25 centivel alacsonyabb voltam Tőle. - … a fegyvereim nélkül, meztelennek érzem magam. - biggyesztettem le a szám szegletét. - … márpedig nem szeretek meztelen lenni. * S akár ez volt a helyes opció akár nem, már ez marad. A bal kezem lendült, már ha lendületnek lehet azt nevezni, hogy lentről, azonban mégis kissé oldalról már be is céloztam az állkapcsát és ami tőlem kifért meg is ütöttem. Persze számítottam védésre, így a másik kezemben oldalasra fogtam a pengét és így, mielőtt még elkapta volna a kezem ment a csapás a másiktól is. Ha ez a kezem talál, akkor bizonyára lesz egy szép hege is, bár mázlijára ez az ezüst pengém, egyenes és nem recés. Talán nem lesz olyan csúf... Ha blokkolta mind a két kezem, akkor mients ráfogott már támasznak is használtam, hogy azon megtartva magam, nagyobb lendületet adva magamnak térdeljem tökön – mert ilyen közelről nem voltam másra képes – miközben a fejem már lendült is, hogy megfeleljem. Így, hogy a kezét használtam nem volt nehéz felérnem.*
- Elütök a nagy átlagtól - vontam vállat könnyedén, mert bizony én csinálok csak úgy dolgokat. Felnevettem arra, hogy mindig van az a pénz. Imádni való, ahogy küszködik meg reménykedik, de tök hiába, csak ezt nem hajlandó elfogadni. Pech és az ő baj, én megmondtam, hogy nem kapja vissza. - És az engem hol érdekel? - Mármint hogy meztelennek érzi magát, felőlem félholtnak érezheti. - De azt most tisztázzuk: ha rám támadsz, vagy ilyesmi baromság, halott vagy. Annyira fair tudok lenni néha, hogy magamra se ismerek! De most egy embernek már legyen annyi előnye, hogy tudja, mire számítson, ha valami hülyeséget tervez ellenem. Sajnos nem arról vagyok híres, hogy újabb meg újabb esélyeket adok a másiknak az életben maradásra, így is kapott egyet, vagy él vele, vagy nem, de ha az utóbbit választja, akkor ennyi volt. A pengéit nem kapja vissza, az fix, ha nem tetszik neki, akkor meghal, ennyire egyszerű. Az erős győz, a gyenge meg - ha nem tud gondolkodni és belátni,amit kell - elhull. Tiszta sor, én pedig szeretem az ilyen tiszta ügyeket, nem kell agyonbonyolítani mindent. Hülye. Lendült a keze, hogy megüssön, lefogtam, a másik betalálhatott most az egyszer, üsse kavics... és baszódjon meg, ez ezüst! Ez a pillanat tört részére meglepett, de akkora pofont kapott visszakézről, hogy elterült a földön. Nem kíméltem, ember volt, az állkapcsa is megrepedt, ebben biztos voltam, ha egyenesen el nem tört. Megropogtattam az ujjaim. Hát, most ennyi volt a kishölgynek, kár érte, mert mutatós darab, de aki nem tud viselkedni, az így jár. A nyakánál fogva ragadtam meg és emeltem föl a levegőbe, akár felállt már a földről, akár nem és érzelemmentes arccal kezdtem kiszorítani belőle a szuszt is.
//Találj ki valamit, mert bazi nagy baj van/lesz!!! T_T//
* A második ütésem betalált, ami pech neki. Tekintve, hogy a penge viszont így egy szép vágást hagyott maga után az arcán keresztbe. Vére serken s szemeimbe tűz lobban fel. Ó nem, nem az a fajta tűz, vágy. Hanem teljesen más... meg lehet ezt fogalmazni? Ellehetne mondani, azt az éhséget, élvezetet, mohó vágyat melynek semmi köze nem volt a szexualitáshoz? Néha gyűlöltem, hogy ilyen hatással van rám. De már rég elkönyveltem magamban, hogy beteg vagyok. Mert azzá tettek. Mert megmutatták, hogy ez is lehet jó... ezt is lehet élvezni. Barna íriszeim így meredtek a másikra, azonban sok időm nem volt megcsodálni a művem lévén, hogy már visszakézből kaptam is. S hiába próbáltam védeni, hiába lendült a kezem a másik gyorsabb volt. Gyorsabb mint az normális volna. Csak a fájdalmat éreztem az államban s a becsapódást fel sem fogtam szinte, ahogy azt sem, hogy a fegyverem kihullott a kezemből. - Bassza meg... * Morogtam magam elé értetlenül, hisz valahogy nem akart mozogni az állkapcsom úgy ahogy annak normálisan kéne. Meg sem lepődtem egy ekkora ütés után. Elmémben egyetlen kép villant fel...
„ Az arcát nem látom, elmosódik minden csak a fájdalmat érzem a karjaimban. Csontjaim ropogását, egymáson való elfordulásának a hangját. Tekintete sötét, dühös azonban mégis van benne valami... valami aminek nem kéne ott lennie. Vágy. Szerelem. Hiány. A vér szaga megtölti az orrom s a dudáló forgatag hangjai szűrödnek be az ablakon keresztül. Egy kocsi de csak a tudatom tudja én nem látok mást csak a szemeit... a barna íriszeket melyeket próbálok megfejteni. Érzem ahogy az arcomon végig peregnek a fájdalomtól a könnyek, de nem hátrálok meg s nem adom meg az örömet. Nem kiáltok, nem adok ki egy pisszenést sem.”
Most sem tettem, pusztán minden további nélkül igyekeztem felállni és realizálni a környezetem. Épphogy csak sikerült már ott is volt előttem. Hű, hát ez így remek lesz be vagyok lassulva vagy mi a franc van? De sokáig nem volt időm gondolkodni, hisz a lábaim alatt már nem éreztem a biztos talajt mely az imént még ingatag volt. Ujjaim ösztönösen szorultak a másik csuklója köré. De ahogy ismét a szemébe néztem azok ellazultak és csak lehulltak magam mellé. Nem, nem azért mert már nem volt erőm. Lett volna. Ezt láthatta Ő is, ahogy ugyan azzal az éhes tekintettel néztem rá mint mikor megéreztem a vére illatát. Egy leheletnyi fájdalom tette ragyogóvá a vágyat, mely ott lobogott benne akár csak a hevességem tüze, melyben ott volt a kitartás és az akarat. Láthatta, hogy erőm volna de még sem kapálózok vagy keresek menekülési útvonalat. Pusztán csak nézem. Mióta felkeltem a kórházban olyan üresnek érzem magam. Ha már úgy is úgy élek mint egy holt, akkor talán jobb is ha az leszek. Talán már rég megkellet volna történnie. Ám én valamiért mindig is megmertem volna esküdni rá, hogy Corvin lesz az aki egyszer az életem veszi. Nem tudom miért, de így éltem a napjaim szinte szellemként. Valamit elvettek tőlem, ám nem tudtam, hogy mit. Mit érek úgy, hogy nem tudom mi hiányzik? A szívem hevesen dobbant, lélegzetem ziháló volt, ahogy próbáltam levegőt venni. Ösztönös testi reflex, amit nem tudtam leküzdeni... nem tudtam leküzdeni az élni akarást. Igen, élni akartam. Be akartam menni dolgozni és Duncant a pokolba kergetni. Megkeresni azt, ami hiányzott belőlem amitől nem vagyok egész csak egy fél, aki mégis teljes életet próbál élni. A férfi szemeit nézem egészen addig, míg szemeim le nem hunynak. Ám a testem még küzd egy ideig, bár az eszméletemnél nem vagyok. Képek peregnek végig rajtam, egy káosz melyekre nem emlékszem... arcok melyeket nem tudok azonosítani. Nem tudom hol láttam őket... kivéve a görög Balázs aki segített a múltkor... de szobában vagyok vele, kórházban, a hálómban... Az agyam képeket perget végig s fogalmam sincs, hogy honnan szüli ezeket... Corvin érintését, pengének fájó marását, A görög hevességét, lángoló szenvedélyét... csak elárasztanak s szép apránként maguk alá temetnek...
//Hát, nem találtam ki semmit csak megtartottam a karim. Ha másképp alakul, akkor majd írd bele, hogy hol ha nem, hát köszöntem a játékot. :*//
Felállna, de lassan, amihez nekem nincs türelmem, szóval rásegítek a nyakánál fogva, és megmutatom neki, milyen, amikor szó szerint eltűnik a lába alól a talaj. Egyből a kezemhez kap, nekem pedig a vér, és az ezüst okozta égető fájdalom ellenére is - vagy azok miatt is inkább - vigyorra szalad a szám. Teljesen értelmetlenül erőlködik, tök fölösleges, de azért szórakoztat, szóval nem kapkodok, strapálja még egy kicsit magát, szeretem, ha valaki megküzd a haláláért is. Aztán feladja. Baszki! Komolyan mondom, ez olyan, mint amikor egy kurva jó csaj felizgat, aztán közli, hogy ja, amúgy a 80 éves, szottyos-ráncos nagyanyámat kéne megdugni, mert nagyika olyan régen csinálta és hiányzik neki. Ennél lelombozóbb nincs. Még szorongattam egy kicsit, hátha elkezd legalább vergődni, de semmi. Mi ez már? Bah, már az emberek se tudják, mi a dolguk. Nagyjából eszméletvesztésig vittem a dolgot, a kezem és a szorongatásom nyoma meg fog látszani egy jó ideig, az biztos, de utána fogtam, és egyszerűen félredobtam, ahogy a megunt játékszereket szokás. Amilyen jópofán és szórakoztatón indult az eleje, most annyira le voltam lombozva, ez komolyan elkeserített, mindjárt sírok és nincs nálam zsepi, a pulcsim meg tiszta vér, abba se fújhatom az orrom, törölhetem a szemem. Nem köszöntem el, nem szóltam egy szót se, csak felkaptam az elejtett ezüst tőrjét is, ha már ilyen gazdagon ajándékoz, kihasználom, majd fogtam magam, sarkon fordultam és leléptem. A tőrt dobálgatva haladtam, arra vigyáztam, hogy ne karcoljon meg még egyszer. Szépen fog kinézni a pofám, eddig maximum a mosolyom lehetett ijesztő, ha olyan, most már lerí rólam, hogy nem épp szép dolgokban érzem otthon magam, jó lesz így flangálni...
//Köszönöm a játékot és örülök, hogy nem küzdöttél! XD ö.ö//
Azt hinné az ember, hogy nyolcszáz évvel a hátunk mögött már semmi dolgunk nincsen. Csak ülünk és lógatjuk a lábainkat, várva, hogy történjen valami... esetleg a Szellemek ledobjanak egy táblát, hogy hahó idióták, ezért hívtunk vissza titeket! Tudnám értékelni, tényleg. Minden esetre, amire ki szeretnék most lyukadni, az az, hogy farkasnővéreimmel igencsak nehéz volt összeegyeztetni a nem mindennapi programot. Mondjuk én egyedül is elnéztem volna az Északi Fény játékát, de van, amelyikőjükkel személyesen még nem is sikerült találkoznom. Egyszer pedig csak illik megmutatni magamat ennyi idő után, nem igaz? Elhiszem, ha furának, sőt, egyenest hihetetlennek tartották, hogy én nyitottam irányukba és indítványoztam a programot - igaz, Sura biztatására.
Ráérősen lépdelek az elnyúlt kapucnis pulcsi zsebeibe bújtatott kezekkel. Csizmát, vastag harisnyát és réteges szoknyát viselek mellé, ami stílusban kissé elüt a lezser melegítőtől, de annyi baj legyen! Kicsire nem adunk, hajam is kiengedve, kissé talán kócosan leledzik. Egyik-másik szőke tincsembe belekap a hűvös északi szél, de ez sem olyan hideg már, mint mikor ide jöttünk. Közeleg a tavasz, hamarosan ide is ér talán. Pajzsomat leengedem az erdősávot elérve, hogy előbb kiszúrhassam, ha valaki a "meghívottak" közül előttem/mögöttem járna, esetleg már odaért volna a megbeszélt helyre. A sziklás csúcsot elérve remek kilátás nyúlt egykoron az Aurora Borealis-ra, ezért választottam azt a helyet. Lépteim könnyedek, szinte elnyeli neszüket az avar, de egy-két farkas még így is kiszúrja. Megmosolyogtató, hogy már érkezésem napjától kezdve mennyire közvetlenül viszonyul egyik-másik hozzám. Talán Pikatti vérei lehetnek, a fene se tudja. Nem vagyok biológus.
Telefonon csak és kizárólag smsben vagyok hajlandó kommunikálni, vagy e-mailben, vagy más okostelefon-vívmány chat-funkcióján. Ez az új dilim, ha lehet ilyet mondani. Minden testemben volt valami, amivel kitűnni igyekeztem a tömegből - Amosként sikerült a legjobban, picit még hiányzik is – s most ezt találtam ki. Nem, mintha bármit számítana, de valahol viccesnek tartom, hogyha megcsörren a telefon, akkor kinyomom, s írok egy smst a hívó számára azzal, hogy mit szeretett volna mondani. Van, akinek kellő mértékben fő a feje emiatt, s úgy még szórakoztatóbb az egész. Meglepődtem, hogy Nagojut megtalált, de hát na, vele találkoztam a legtöbbet az elmúlt évek alatt Alignak bukása óta, s meg kell valljam, aki hippi kommunában él, az csak jóféle egyed lehet, így nem jutott eszembe most sem ellenállni a hívásnak. Eska amúgy is leszedte volna a fejemet, hogyha nem megyek el vele. Már csak úgy hobbiból is. Viccesnek tartom ezt a mi nagy összeköltözésünket. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyesmire sor kerülhet, de azt még kevésbé bírtam elképzelni, hogy jó is kisülhet belőle. Mert mit tagadjam? Élvezem, hogy vele lakom, egész szórakoztató társaság, épp olyan, amilyen az antréja volt a folyóban. Ő jelmezeket tervez, így az alsó szalon teljes mértékben a boltjáé, én pedig autószereléssel múlatom napjaimat kint a garázsban, szóval napközben nem is nagyon találkozunk. Azt gondolom, hogy ez mindenféle együttélésnél így egészséges. Kivéve a hippik között. Haj! De régen is volt már.. Van bennem némi félsz, amikor elindulok, de gyorsan leküzdöm magamban, s egy huszárvágással daccá szabom át. Elvégre annál jobban nem döbbenhetnek meg, mint amennyire Eska tette azt. Azért okulva a hajnali köddel való találkámból, most erre a kiruccanásra nem a legjobb ruhámat veszem fel. Ha megint le akarná rólam szaggatni bárki, akkor legatlább olyat tépjen szét, amit amúgy sem sajnálok. Fekete dzsekit viselek, fehér sállal és sapkával hozzá, színben harmonizálva a fehér csizmámmal. Farmerom jelentős mértékben koptatott-szaggatott, a csizmaszárba van betűrve. Szőke tincseim a sapka alól kígyóznak alá, természetes hullámokba rendeződve, mint a szélborzolta tenger vize. Tudom, hogy Eska nem fog meglepődni semmin velem kapcsolatban, de azért van bennem valami perverz kíváncsiság a többiek reakcióit illetően. Vörösre rúzsozott ajkaimon tehát mosoly játszik, midőn a megbeszélt hely felé igyekszem. Pajzsomat csak akkor eresztem le, amikor már biztos vagyok benne, hogy a közelbe értem. Szinte azonnal megérzem az egyik jól ismert energiagócot, mely a lassan látóterembe kúszó alak felől érkezik. Ha Nagojut felém néz, akkor intek neki, de ha nem, akkor csak lassan mellésétálok, s csak akkor szólalok meg, amikor már egymás mellett állunk. - Szia! - szikrázik felé mosolyom a tagadhatatlanul nőies arcomról. Szinte srvárgok valamiféle megrökönyödése után. Közben azért eszembe jut, hogy szólhattam volna Eskának, hogy indulok, elvégre egy helyről jöttünk.. Hm, hát nem biztos, hogy meg fog dicsérni abból kifolyólag, hogy eljöttem egyedül. Na mindegy, a lényeg, hogy itt vagyok, s míg arra várok, hogy Nagojut valamit reagáljon rám, a magam részéről igyekszem jól megnézni őt. Nem, mintha nemváltásától féltem volna, egyszerűen csak neki ismertem egy előző testét is, s szórakoztat a tény, hogy összehasonlítgatom a mostanit az akkorival. Valami kis szórakozás nekem is jár, nem igaz?
Telefonom nekem ugyan nincs, egész egyszerűen a hideg kiráz tőle, és még senkinek sem sikerült bebizonyítania, hogy lenne értelme beszereznem egyet. Jó nekem az otthoni tárcsázós rémület, azt már legalább megszoktam, bár szerintem a legtöbben zakkantnak néznének, ha meglátnák a készüléket. A többség már azt sem tudja, miként kell hozzányúlni az ilyesmihez. Apropó, otthon, hát igen, valami elmeroggyant pillanatomban rádobtam eme bombát Triára, aki érdekes módon belement, pedig szerintem rendesen rámásztunk egymás idegrendszerére a viszontlátás örömének tiszteletére. Amúgy, nem is olyan borzalmas, mint amilyennek először hittem, mármint, a fejemben azért nem tűnt olyan egyszerűnek, mint amilyen valójában volt, csak azt tudtam, hogy egyedül lakni nem szeretnék, és adta magát a dolog. Legalább sosem unatkozunk, ami azért meglehetősen pozitív. Nagival sosem volt bajom, bár kifejezetten közel sem álltam hozzá, de én mindig is inkább az voltam, aki mindenkivel igyekszik jó kapcsolatot ápolni, de közel nem enged senkit sem. Azt meg csak remélni tudtam, hogy a régi fenntartásaim mostanra már semmisek, és nem vágyom majd minél messzebb Surától., bár már egy ízben összefutottunk, mikor Unalaqot látogattam meg, és ugyebár együtt laknak. Akkor nem tűnt vészesnek a dolog. A pajzsom fel van húzva, mert néhány kivételtől eltekintve embernek adom ki magam, így nem is nagyon akarok ezen változtatni. Könnyedén meg fogom találni őket így is a tetoválásunknak köszönhetően, és itt kétlem, hogy a gondolati kommunikációra kellene törekednünk. Szőke tincseim laza hullámokban omlanak a hátamra, a fejemen sapka díszeleg, szürke, csak úgy, mint a sálam, és sapkám. A ruházatom többi része viszont fekete, a lapos talpú csizmámban bújik meg a farmerom, és a fekete rövid bőrdzsekim melegít némileg, bár nem fázom, ehhez az időjáráshoz szoktam régen, mint ahogy mindnyájan. Nem sokkal Tria után érkezem, mert az a kis céda képes volt megpattanni, mielőtt én elindulhattam volna. Nem is értem, hogy gondolta, de inkább nem próbálom megfejteni ezt a dilis nőt, szerintem lehetetlen. Meglógni azonban nem tudott előlem olyannyira, mint talán szerette volna, így alig jut nekik két perc kettesben, már fel is bukkanok mögöttük, bár azt érezhetik, hogy jövök, de azt aligha tudhatják, hogy pontosan mikor. S én vagyok olyan galád, hogy közvetlenül mögöttük bontakozzak ki az árnyakból, és nyilvánuljak meg rendkívül infantilis módon. - Kukucs! Ezzel egy időben pedig oldalba is csípem Triát, élvezze csak a törődést, amiért ily mostohán bánt a drága lakótársával.
Hogy rohan az idő! Mint ha csak tegnap lett volna, hogy megérkeztem Kalkuttából, pedig azóta már majdnem 3 hónap eltelt… Nekem sokkal kevesebbnek tűnik, de talán ez nem is meglepő, amikor itthon van az ember, arról nem is beszélve, hogy újra találkozik a több száz éve nem látott családjával, testvéreivel. Akik nagyjából velem egy időben érkeztek, azokkal hellyel-közzel már sikerült egymásra találnunk, sőt… A testvéremmel majdnem annyi időt töltöttem együtt, mint a régi szép időkben, lévén, hogy nála laktam, de már Nagojuttal és apámmal is többször volt szerencsém találkozni. Pedig az öreg aztán nem kapkodta el a dolgot… Ennek ellenére még mindig akadtak olyanok, akikkel eddig „sikeresen” elkerültük egymást, így ideje volt pótolni a dolgot, legalábbis egy viszonttalálkozást megkívánt az illem, arról nem is beszélve, hogy magam is kíváncsi voltam, a többiek hogy nézhetnek ki. Így hát mindenképp díjnyertes volt Nagojut ötlete, hisz itt, Alaszkában ettől különlegesebb és látványosabb programot nemigen lehetett volna találni, azt hiszem. Hát itt vagyok, már nem messze a megbeszélt találkahelytől. Csizma, vastag szövegnadrág, kabát és hozzá illő sál, a fehér és a barna különböző árnyalataiban. A sapkát most kihagytam, még csak össze se fogtam a hajam, így a hűvös északi szél bele-belekap, ahogy az erdő fái között sétálok. Bár egy kicsit elszámítottam magam az idővel, de talán megbocsájtják nekem a többiek azt a néhány perc késést, csak ezért nem fogok rohanni – úgy is miénk a világ minden ideje, gyönyörködhetünk így is az Aurora Boreálisban. Ahogy 800 évvel ezelőtt, úgy most is megvár. Valószínűleg már messziről észreveszik a közeledtemet, hisz a pajzsomat majdnem teljesen leengedtem, mindenesetre ők is elég feltűnő látványt nyújtanak, ahogy a három szőkeség sorakozik egymás mellett, a szikla peremén ücsörögve. Úgy tűnik, én leszek az est „fekete báránya”. Ezt nevezem, Annakpok is milyen szőke loboncot növesztett magának! Akarva-akaratlanul, de egyből a Hair musical főcímdalajut eszembe róla, és egyszerűen képtelen vagyok abbahagyni a mosolygást. -Szervusztok, fiatalok! –köszönök vidáman, mert bár mára nem olyan nagy a korkülönbség köztünk, mégis, annak idején azért megvolt az egy generációnyi különbség köztünk. Azt hiszem, azt meg mondanom sem kell, hogy amin felém fordulnak, lefagyok egy pillanatra a látványtól, ahogy meglátom női testben azt, akire eddig inkább férfi testben számítottam. -Nézzenek csak oda! Miből lesz a cserebogár? –pajorból- Eddig neked sikerült a legjobban meglepned a kinézeteddel, Annakpok. Ha jól sejtem, nem én vagyok az egyedüli, nem igaz? –kérdezek vissza, azzal le is küzdöm a maradék néhány lépésnyi távolságot, hogy megálljak mellettük- Elnézést a késésért, remélem nem vártok rám régóta. Mi újság Aprajafalván?
Mivel az energiáim direkte arra vannak most kiélezve, hogy a testvéreimet figyeljem velük, nehéz lenne nem kiszúrnom Annakpok közeledtét. Meg igazából a másik kettő farkastestvért is érzem felénk haladni, így természetes, hogy nem háttal nekik üdvözlöm őket. hanem - már csak puszta ösztönből is - megfordulok. Ééés be kell látnom, hogy kár volt. Na nem azért, mert nem tetszik, amit látok, sőt. Még női szemmel is kívánatos Annakpok új teste, - nem mintha az előzővel baj lett volna azon túl, hogy mint az enyémet is, nyilván kikezdték egy idő után az élvezeti szerek - ugyanakkor hátamra mászik az irigység zöld szemű réme. Miért? Miért kaphat még ő is magas, csinos testet és miért kell nekem beérnem egy gyerekarcú brittel?! - Szia... - Ha nem is megrökönyödés, de valami blokk kétségtelenül leolvasható arcomról, energiáimból is, miközben pillantásomat nem veszem le a másikról. Még figyelmeztetni is elfelejtem rá, hogy Sura közelít balról, azzal a galád szándékkal, hogy oldalába csípjen. Belém is csíphetne, mondjuk arcon, hogy biztosan nem csak álmodom. A Szellemek bekaphatják. De úgy könyékig! - ... sztok. - Egészítem ki az előbbi köszönésemet egy vérszegény mosollyal spékelve meg, mikor Sura is befut. - Még csak most értünk ide mi is, ne aggódj! Újság pedig nem sok van, szép lassan mindenki felbukkan a városban, de az okot továbbra sem tudja senki. - Vonok vállat látszólag könnyedén, majd órámra sandítok. Nemsokára műsoridő, ha az egyetem honlapja nem téved...
Nos igen, fantasztikus kis páros vagyunk mi, az már a bűbájossággal átitatott csipkedésből is kitűnik. Kétségem sincs afelől, hogy Eska tisztelt meg ilyen kegyesen a jelenlétével, s legyen akármennyire gyerekes a mozdulatsor, hogyha nem húzódik elég hamar félre, akkor igyekszem összeborzolni a haját. Csak úgy, szívjóságból. Néha sajnálom, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Biztos, hogy remekül kenegetné a májamat Nagojut minden, az alkatomat érintő gondolatfoszlánya, valamint a hasamat fogva vihognék, hogyha hallanám a Sura fejében felrémlő dalt. Nos igen, a hippik nem állnak messze tőlem, de férfi az már nem vagyok. Éppen ebből adódóan rettentően viccesnek lelném az egész miskulanciát. Sura szavainak hallatán csak hanyagul megvonom a vállamat, mint akit egyáltalán nem lep meg, illetőleg nem érdekel az, hogy megleptem-e őt vagy sem. Valójában persze csak úgy ujjongok legbelül, elvégre kedvelem az erőteljes reakciókat, amiket emberekből - vagy bármilyen más létformából - sikerül kiváltanom. - A te meglepetésből fakadó reakciód sokkal konszolidáltabb, mint Eskáé volt. - pillantok ennél a pontnál az emlegetettre. Még mindig szórakoztat, ha csak egy pillanatra is, de eszembe jut a folyóban leművelt marhulásunk. Az újságról én is csak annyit tudnék mondani, amennyit Nagojut is közöl, tehát nem feszegetem tovább a témát, inkább igyekszem kellően megnézni magamnak mind Surát, mind Nagojutot, s míg ezzel foglalatoskodom, magam elé igyekszem idézni azt a képet, mely régről él bennem róluk. Sura tekintetében még csak-csak boldogulok, de Nagojutról csak a hippikorszakunk képe ugrik be, semmi más. - Ez a külsőd királyabb, mint az, amelyiket legutóbb láttam. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, abszolút nem témába illeszkedőn, miközben Nagojutra villantom újfent mosolyomat. A magam részéről nem szaporítom tovább a szót, elvégre nem beszélni jöttünk, hanem a természet csodáiban gyönyörködni, de azért ha már úgy esett, hogy társaságba keveredtem, előveszem oldaltáskámból a szipkámat, s egy kis dohányzacskót, valamint a cigarettasodrás összes tartozékát. Nem zavar engem, hogyha beszélgetnek körülöttem, teljes harmóniában képes vagyok közben pöfékelnivalót csavarni magamnak. S lám, mivel az évek során vesztettem önzőségemből - persze csak akkor, ha cigarettáról van szó - amint megsodortam a magam bűzrúdját, kérdőn a többiekre pillantok. - Sodorjak nektek is? Nagojuton valamiért többet időzik pillantásom, mint a többieken, s ha kellően érzékenyek a radarjai, akkor rájöhet ennek okára is. Elvégre a dohány nem mindig az, ami, s ha csak pár találkozás erejéig is, de volt nekünk egy közös hippikorszakunk.
Sura köszönésére csak mosolyogva csóválom meg a fejem, értem én, hogy miért mondja, de attól még fiatalnak közel sem érzem magam, ez a veszély jó ideje nem fenyeget. - Ha tovább forszírozod ezt a fiatalság dolgot, még vissza találok kérdezni, hogy és a nyugdíjas otthonban? Nem is én lennék, de természetesen mosollyal dobom fel mondandómat, elvégre távol álljon tőlem, hogy meg akarjam sérteni Surát, sőt, tulajdonképpen inkább helyre akarom hozná a korábbi távolságtartó viselkedésemet. - Mert Sura önmagában sokkal konszolidáltabb, mint én. Említem meg, bár igazából, franc tudja, hogy azóta ez mennyire igaz rá, de rám biztosan nem aggatható eme jelző semmilyen mértékben. Csak vigyorgok, mint a tejbetök, mert egészen mókás ám visszagondolni az esetre, határozottan… Isteni szerencséje, hogy nem teázik nekem itt megint. Mondjuk, azóta lefutottuk már párszor ezeket a köröket. - Együtt lakunk. Mutatok Annakpokra, aztán magamra, mert ez szerintem újság, már nekem mindenképpen, és mivel elég új keletű a dolog, nem biztos, hogy mindenki tisztában van vele. Meg aztán, talán abból a szempontból is érdekes lehet, hogy nem kommunikáltunk mi olyan sokat régen. Őszintén szólva, a legszívesebben Tippel laknék, de az a csirkefogó még nem került a szemem elé, pedig keveseknek örülnék az életben annyira, mint neki. - Jah, csak annyit, hogy a farkasok képessége eltűnt, és az Őrzők mindent látó tetkója felizzott, és a mágiájuk elszállt egy időre. Ha engem kérdeztek, ez kissé nagy túlzás ahhoz, hogy mindenkit ide hívjanak a szellemek… Innentől kezdve ez a téma nagyon nem érdekel, mert attól, hogy sápítozom a tanácstalanságomon, még nem leszek közelebb az eredményhez. Közben az is kiderül, hogy Nagojut és Tria találkoztak egy korábbi testükben, ehhez se nagyon tudok szólni, mert én egyedül Tippel találkoztam össze az évszázadok során, ő meg ugye nincs itt. - Csodás ötlet! Pillantottam vigyorogva a lakótársamra, mert bizony én nagyon szívesen szívok el egy vicces cigit, mert az ilyesmit még én is felismerem, a sima füstölgést nem szeretem amúgy sem. Nem mintha sok hatása lenne ránk nézve, de azért valamelyest már maga a tény is szórakoztat.
-Akkor jó. –szusszanok egyet Nagojut szavaira – Remélem, nem arra várnak a Szellemek, hogy mindenki ideérjen… Vagy ha kiderül, hogy mégis, néhány nyakleves ki lesz sorsolva a későn érkezők között. –mert lehet, hogy miénk a világ összes ideje, de a tudatlan várakozással ennyi idő alatt sem tudtam megbarátkozni. Nem mint ha annyira unatkoztam volna, találok így is bőven elfoglaltságot magamnak, de na… nem azért utaztam haza a világ túlsó feléről, hogy aztán csak naphosszat az erdőt járjam, meg könyvtárban üljek – az Kalkuttában is jól ment. -Majd megkérdezem apámat, ha legközelebb találkozok vele. –válaszoltam Eskának, elvégre korban mégiscsak Kaskae volt az abszolút első közöttünk, ráadásul amilyen késve érkezett ő is… igazi nyugdíjas tempó. -Bocsi, van ilyen. –vontam vállat Annakpok szavaira, de hát mit is mondhatnék? Láttam már elég furcsaságot az életben, párat át is éltem… Ha képesek vagyunk feltámadni, miért ne lehetne lehetséges, hogy valamelyikünk olyan testben születik újjá, amire végképp nem számítanánk? Mondjuk kíváncsi vagyok, honnan jött egyáltalán az ötlet nála, hogy testcserénél, vagy feltámadásnál ne férfi testtel próbálkozzanak… szándékos, vagy véletlen? Egyszer úgy is kifaggatom részletesen, ha már biológiai szempontból is ilyen „csodabogár” közöttünk… -Miért, Eska hogy reagált? –fordultam Annakpok felé - …reagáltál? –majd az említett felé is, nekem mindegy melyikük válaszol. Az egyikük valószínűleg úgy is túlozni fog egy kicsit, hogy ütősebbnek hasson a sztori, a másik meg inkább a saját helyzetét próbálná szépíteni. -Nos… gratulálok, vagy nem tudom, ilyenkor mit szokás mondani… Kitartást! –feleltem a pillanatnyi meglepettségem után, mert az oké, hogy jobb ismerőssel együtt lakni, mint egyedül, pláne ennyi idő után, de hogy pont ők ketten költözzenek össze? Nekem meglepő, legalábbis nem rémlik, hogy olyan fene nagy barátok lettek volna annak idején – Igaz, ez már annyira nem új hír, de én meg a húgommal lakok. Nagi? Veled mi a helyzet? Te is összeköltöztél valakivel, vagy elég Pikatti társasága? –fordultam felé, nehogy már ne jusson szóhoz tőlünk. -Köszi, én most kihagyom. –a végén még olyan füstfelhőt pöfékelünk, hogy a városban azt hiszik, hogy ég az erdő… -Ha igazak jól okoskodtak a tudósok, akkor idén különösen erős lesz a fényjelenség. Nem mint ha nem láttuk volna így is elégszer, de azért még mindig jobb, mint ha olyankor jöttünk volna vissza, amikor alig látszódnak a fények. –jegyeztem meg csak úgy mellékesen, amíg ment a cigigyártás – Egyszer szívesen megnéznék egy ilyen északi fény jelenséget fentről, egy repülőgépről is. Mikor is kezdődik pontosan?
Egyik meghökkenésből a másikba esek a magam visszahúzódó módján. Sosem voltam az az igazán cserfes nagyobb társaságban és úgy fest, most, hogy a nővéreim között vagyok, kicsit újfent visszavetkőzöm annak a lánynak a tulajdonságait, aki egykoron voltam. Bezzeg, ha kettesben lennénk bármelyikőjükkel... szóhoz se jutnának szerintem! Így azonban csak hallgatom őket, s mikor Eska közli, hogy egy fedélen osztoznak Annakpokkal, kéretlen-kelletlen kiszalad egy meglepett kérdés: - Hogy micsoda? - Pislogok figyelve, s Sura kérdésére megrázom a fejemet. - Nem, én egyedül lakom. Vagyis... egy erdő széli házban fogok remélhetőleg hamarosan szobát bérelni egy embernőtől. - Tűröm hátra szőke tincseimet sután fülem mögé, elvégre fene tudja, hogy ez az infó kiből milyen reakciót fog kiváltani. Annakpoktól mondjuk kevésbé tartok, hiszen róla tudom, hogy nincs problémája a mezei halandókkal, sőt... Megjegyzésére elvigyorodom széles macskamosollyal. - Csak mert teljesen más életformát folytatok, mint az előző esetében. Sajnáltam, hogy meg kellett válnom tőle egyébként, de eléggé megsínylette... azt az egészet. Elfáradt már. - Vonok vállat könnyedén, a felajánlásra pedig felnevetek őszintén, szívből jövően. - Van, ami nem változik a külsővel sem, látom! - Fejcsóválok, de konkrét választ nem adok Annakpok feltett kérdésére. A természet fényeit józan elmével szeretném csodálni, hogy aztán ráfanyalodok e idővel a cuccra, még a jövő zenéje. - Gondolod, felengedik a gépeket ilyenkor a légkörbe? - firtatom Sura szavait hallgatva, miközben kiszúrom a mozgolódást arról, amerről Eska érkezett és kissé ráncolva a szemöldökömet nyújtogatom a nyakam annak irányába, közben igyekezve figyelni a lányokra is. - Egyébként pillanatok kérdése, elvileg. És nem akarok ünneprontó lenni, de Eska, ha valaki mögéd érkezne, ne ijedj meg nagyon. - Szökik ajkam szegletébe édes kis mosoly, hiszen már érzem, sőt látom is a közeledő fiatal farkast, aki azt hiszi, odaosonhat nővéreim mögé észrevétlenül, anélkül, hogy kiszúrnám a jelenlétét. Tegnap már összevesztünk a pofátlansága miatt.
- Nem is te lennél, ha nem fitogtattad volna rögtön anti-konszolidáltságodat. – öltök nyelvet Eskára csak úgy, szeretetből. Nálunk azt hiszem, hogy ez a csipkelődés örök marad és megmásíthatatlan, nem is lehetne másképpen. Tulajdonképpen egészen jól elvagyunk ezzel, nem látnám azt sem, hogy Eska megsértődne bármin, s én sem szoktam berágni a csípősnyelvű megszólalásain. Mondjuk az is tény, hogy ahol két nő van, ott egy idő után hangos perlekedés is lesz, szóval már komolyan elgondolkodtam azon, hogy valami pasit is meg kellene invitálnunk a házunkba. Ha úgyis mind itt vagyunk a régiek közül – mert nagyon úgy tűnik, hogy így van, mindannak ellenére, hogy én még egyáltalán nem találkoztam senkivel a lányokon kívül – akkor simán tudnánk lakótársat szerezni. Ezen a ponton azért képletesen kupán nyomom saját magamat. Ugyan kis is akarnék én a házunkban látni? Egyik első férfivel sem ápoltam soha kifejezetten szoros kapcsolatot. És akkor még finoman fogalmaztam. Volt ugyan, amikor ezt bántam, de az évek igazoltak engem. Jobb volt ez így, még akkor is, hogyha pont emiatt foszttattam meg a szerelemtől egész életem során. Átkozott vagyok, semmi kétség. De melyikünk nem az? - Én nem tudok semmit, mert jobban lekötött egy Őrző elcsábítása még San Franciscoban, semmint, hogy nagyon foglalkoztasson az izzás. Ahogy látom, nem maradtam le pár hetes késedelmemmel sem semmiről. Gondolhatnak rólam, amit akarnak, én ilyen voltam, s ilyen is maradok. Mindig megkapom azt, amit akarok, erről Victorom is tudna mesélni. Szerencsétlennek soha nem felejtettem el az arcát akkoriból, amikor a virágot kértem tőle. Valószínűleg neki sem sikerült kiverni a fejéből a gondolatot. Tényleg, vajon mi lehet vele? - Te komolyan képes lennél nyaklevest osztani? - nézek megrökönyödve Surára. Belőle legfeljebb gyógyleveseket nézek ki, ezt szemtelen vigyorom el is árulhatja neki. Nem akarom megbántani – bár általában senkit nem akarok, aztán mégis kilencvenkilenc százalékban sikerül – de a kérdés annyira adta magát, hogy nem bírtam nem kimondani. Tovább persze nem ragozom, azért nyolcszáz év alatt szorult belém némi tisztesség, ha nem is sok, s nem is gyakran látszik ez. A vigyor marad, de figyelmemmel másra igyekszem fókuszálni. - Beugrott utánam a folyóba, s letépkedte a ruháimat, majd pedig megnézte azt is, hogy mi van a bugyimban. – színezem ki a történteket szemtelenül. Csúfondárosan elcsücsörített szájjal nézek Eskára, majd Sura és Nagi reakcióit kezdem figyelni. Na, csajok, erre varrjatok gombot! Kíváncsian várom, hogy mennyi idő alatt sikerül kimazsolázzák a mondat igaz részeit a hamis ocsútól. Bár, ha innen nézzük, végül is minden része igaz, legfeljebb nem Eska reakciója volt az összes mozdulat indukátora. A „húgommal lakom”-ra azért nem tudok és nem is akarok elnyomni egy fintort. Van, ami sosem változik, évszázadok alatt sem. Ilyen az én véleményem is egyesekről. De mindegy, legalább tudom, hogy Surát ne látogassam meg az otthonában csak akkor, ha Unalaqot akarom idegesíteni. Mondjuk ez nem is rossz ötlet, így jobban belegondolva.. - Van, ami megunhatatlan! – utalok itt a fényjelenségre, s közben Eska cigijét is megtekerem. Miközben beszélgetünk, Naginak is csavarok egyet, elvégre nem mondott nemet. Maximum ha nem kell neki, majd elszívom én. Kárba nem fog veszni, az is bizonyos. - Apropó külső! – gyújtok a cigarettára, s kérdezek közben sekélyes kíváncsisággal. - Ki hogyan mutat mostanság? Gondolom, hogy nagy a változás az eredetihez képest, de kihez illik a legkevésbé a kapott teste?
- Pedig szerintem pontosan arra várnak... Csóválom meg a fejem némileg bosszúsat, a fene tudja, mikor lesz teljes a kép, nyilván nem véletlenül hívták ide mindnyájunkat, és csak akkor van értelme, ha befut az utolsó delikvens is, márpedig még vannak páran, akikről abszolút nem hallottam egy büdös szót sem, következésképp még nem jöttek meg. - Az már egy másik kategória. Mosolyodtam el Kaskae említésére, de inkább nem ecseteltem, hogy az már a fél lábbal, vagy inkább négy lábban a sírban kategória. Nem gondoltam persze komolyan, mert a mi esetünkben plusz mínusz pár évtized már abszolút nem számított semmit sem. - Hát jah, pont olyan csodaféle. Bólogatok nagy serényen Nagojut csodálkozását látván, az ilyen arcokért tutira megérte a dolog, még ha idővel ki is tépjük majd egymás haját, vagy valami hasonló szőkenős hülyeséget csinálunk. Azzal semmi bajom, hogy valaki embertől béreljen szobát, sőt, ha esetleg nem lett volna ez a nagy egymásra találásunk Triával, lehet még arra is vetemedtem volna, hogy összeköltözzek, egyel. Inkább, minthogy egyedül lakjak. Már-már felháborodnék azon, hogy anti-konszoldiáltnak lettem titulálva, holott én csupán azt mondtam, hogy Sura előrébb jár ezen a téren, mint én, de akkor érkezik a csodás téma, miszerint Eska miként reagált, mikor meglátta vala Annakpok folyóban derengő sudár alakját. Pff. - Pipa, pipa, és a pofám leszakad te nőstényördög. Az kérlek úgy volt, hogy ezer örömmel ajánlottad fel te magad, hogy megnézhetem, mi van a gatyádban. Én meg megnéztem. Vonok vállat tökéletes természetességgel, mert ettől a témától pont nem fogok zavarba jönni, meg amúgy semmilyentől. Én a magam részéről nem színezem a dolgot, és nem is védekezem, miért is tenném? Hagy éljek már azzal a lehetőséggel, hogy az idegrendszeremet sokkoló tényezőkre úgy reagálok, ahogy jön? - Megijedni? Vonom fel a szemöldököm vigyorogva, mert hát, ez a kifejezés elég viccesen hat számomra, de azért hátrasandítok, és elmosolyodom, amikor meglátom a farkast. Sőt, közelebb is sétálok hozzá, már ha nem riad meg tőlem, de ha ennyire közel merészkedett, akkor bizonyosan nem illik rá a gyáva nyúl jelző. Ha tehetem, még a bundájába is fúrom ujjaim, elvégre, az állatokat mindig is bírtam, pláne a farkasokat. Az év meglepetése. Na persze. - Legalább valami jó is van abban, hogy pont most kellett visszajönnünk. Fantasztikusak a fények. Egyelőre nem megyek a cigiért, majd ha a farkas elpályázott, vagy Nagihoz húzza a pici szíve, addig ráérek. - Kackac. Valld csak be, hogy azt akarod hallani, hogy hozzád illik legkevésbé. Öltök nyelvet Annakpokra, ezzel mondjuk nem mondtam újat, részemről egyértelműen ő a legfurább ilyen téren, a többiek legalább a saját nemüknél maradtak. Nekem mondjuk a saját szőkeségem is meglepő, eddig mindig sötét hajzattal és szemekkel tündököltem, de ezt ők úgysem tudják, szóval nem lehetek meglepőbb, mint mondjuk Nagojut.
Kezdőlap
