-Ez jól hangzik. –mosolyodok el a szavain – Ha már erdő, egyszer szívesen kipróbálnám, milyen lehet olyan házikóban élni, ami a lombkoronaszintben épült. Persze nem itt fent északon, fenyőfával kissé nehezen kivitelezhető lenne, a nyírfák meg a fára mászáshoz is gyengék… Ti laktatok már hasonlóban? Vagy mi volt valami extrém vagy különleges lakhelyetek mióta elváltunk? Jéghotel, kapszulahotel, meg hasonló? –néztem végig kérdő tekintettel a lányokon, elvégre ha valakiből, hát Annakpokból simán kinézek ilyesmiket. Aztán jó darabig csak kapkodom a fejem jobbra-balra, ahogy követem a társalgásukat, néha 1-2 szót közbeszúrva, de nem akarom megzavarni őket. Figyelek Nagi testcseréjének történetére, Eska és Annakpok közös pancsolására a folyóban… Hallgatom a játékos csipkelődésüket, és egy kissé olyan érzésem van, mint ha újra gyerekek lennénk, itthon, bő 800 évvel ezelőtt. -Hihetetlen vagy… -csóválom a fejem mosolyogva Casanovánk szavai hallatán, de kénytelen vagyok igazat adni neki – Valóban nem. – arra pedig, hogy képes lennék-e nyaklevest osztani? – Mint a huzat, minden szívbaj nélkül. Ahogy részletesebben is belemennek, hogy is volt ez a bizonyos közös fürdőzés, eleinte csak döbbenten pislogok, míg végül elképedve figyelem őket. Szentséges teremtőm… -Inkább nem akarom tudni. Azt hiszem, erre szokás mondani, hogy a tudatlanság boldogít. –jegyeztem meg, mert… Nem mint ha nem érdekelt volna tudományos, biológiai szempontból Annakpok testcseréinek az esete, de mégis, valahol kínosnak érezném a helyzetet. -Elvileg engedik. Valahol olvastam, hogy egyes helyeken már kész turista-járatokat indítanak direkt az északi fények idejére, aztán jókat kaszálnak rajta. Hogy pontosan hol vannak ilyenek, arra már nem emlékszem… De ha van kedved, ha majd újra elhagyhatjuk a város határát, kipróbálhatjuk. Biztos emlékezetes lenne. –dobtam be az újabb témát, szabadidős programot, kinek hogy tetszik. A többiek lassan rágyújtanak, én pedig csak bólintok Nagi szavaira, ahogy az éget kezdem fürkészni, nem-e látni valami halvány előjelét az eseménynek. Közben pedig jön az újabb kérdés, ezúttal Annakpok részéről. -Mondhatnám, hogy a sötét szem, hosszú, sötét haj és rézszín bőr után mindenki… Bár Tipvigutból kinézem, hogy kengyelfutó gyalogkakukk képében fut be. Bár ha a sebességét nézzük, inkább teknősbéka… Visszatérve, nekem már az is fura, hogy ilyen sokatoknak jutott a kék szem – szőke haj – sápadt bőr trió. –feleltem a magam diplomatikus módján a kérdésére, mire Eska le is csapta helyettem a magas labdát. Nagojut szavaira én is a nő mögé pillantok, s ahogy én is észreveszem négylábú kis társunkat, halvány mosolyra húzódik a szám. Kíváncsian figyelem, hogy barátkozik Eskával, majd ismét az égre pillantok, kezdődik-e már a „műsor”.
- Én pár napot lehúztam egy tehervagonban, az számít? - Firtatom csibészesen Sura kérdésére, hiszen az ezzel járó emlékek szépek - legalábbis az idő azzá tette őket, még ha ott rizikós is volt a helyzet, hogy lebukunk e azzal, hogy felcsempésztük magunkat a kocsiba. - Hogy mikre nincs neked időd! - Nevetek fel, mikor Annakpok az őrzőt említi, akivel San Francisco-ban kavart. Nem is ő lenne, ha egyszerű életet élne (vagy nagyon kötöttet), az már biztos. Szavai kapcsán eszembe jutnak a helyi őrzők és a nem éppen szívmelengető benyomás, amit tettek rám. Az a nő... bvah! Hamarosan kitavaszodik és folytatódik az ásatás, akkor kap még egy második esélyt tőlem. Mert én meg már csak ilyen vagyok. Hallgatom a lányok csipkelődését konszolidáltságról meg arról, mi lapul - vagy nem lapul - Annakpok bugyijában. Azért Eska reakcióján már nem bírom, hogy ne nevessek fel. - Komolyan azt hitted, zavarba hozod ezzel? - Tekintek Annakpok felé. - Annak idején lehet be is jött volna, de nyolcszáz év után lássuk be, nehéz újat mutatni bármelyikőnknek is... Gondolom én. - Sandítok körbe a lányokon. Hát ki tudja ki és milyen útvonalat járt be az évszázadok alatt! Egyikőnk sem az a szende szűz típus azért, lássuk be. Bár Surán mintha kicsit tovább időzne a pillantásom, de lehet, ez csak a másik reakciójának tudható be. Hallgatom az idősebbet - bár nálam mindenki az - őszinte érdeklődéssel arcomon és végül aprókat bólogatok a felajánlásra. Igenigenigen,szeretném! Közben azért fél szemmel figyeltem a közeledő farkast és figyelmeztettem Eskát, hogy őt nézte ki a szemtelen magának. Ellenséges érzet nincs irányába a farkasban egyébként, inkább egészséges kíváncsiság. Talán érzi, hogy Eska és a többiek is "hasonszőrűek", mint én. Gondolok egyet és mikor az első fényjelenségek megjelennek az égen, kicsit kijjebb merészkedek a sziklás vidéken a szélük felé a köveknek. Elhaladtomban játékosan simítok végig a farkas bundáján, aki ennek köszönhetően kissé megzavarodik, hogy akkor most tartson velem, vagy maradjon meg a kényeztetésnél és Eskánál? Utóbbit választja, de talán jobb is, mert így nyugodtabban figyelek arra, hogy hova is lépek? - Nem jöttök kijjebb? Csak eddig, itt még nem vészes és le is lehet rendesen ülni, ha akarunk! - Invitálom a lányokat, közben meg le is teszem magamat az egyik kényelmesnek tűnő sziklára. Még jó, hogy sötét van és az eget figyelem, meg ők is, így nem láthatják, ahogy elpirulok kissé, mikor Tipvigut külleméről esik szó. - Már itt van. Tegnap délután futott be. - Fűzök csak ennyit hozzá Sura szavaihoz, meg aztán felnevetve nem tudom megállni, hogy be ne szúrjam: - Ha szeretnéd, cserélhetünk!
Hallgatva Surát, elképedek azon, amit mond. Hogy komolyan, mi nem jut az eszébe! De persze nyilván mit is vártam? Pár száz éve nem láttuk egymást, nem beszélgethetünk arról, hogy mit ettünk reggelire. Sokkal magvasabb témák kellenek, mint például a múltbéli extrém lakhelyeink. De sajnos bármennyire is tetszik nekem ez a téma, nincs sok minden, amit mondhatnék róla. A legextrémebb lakhelyem a sátor volt, amibe behúzódtam még Annarózaként. Laktam is ott vagy két órát, amíg az összes jelenlevő oszmán végig nem erőszakolt, amiért meztelenül szaladgáltam a táborukban, hogy ezzel mentsem meg hülye kölykömet, aki kettéharapott egy fickót egy másik sátorban. Ah, régi szép idők! - Sajnos semmi ilyesmit nem tudnék mondani. Extrém életkörülményeim voltak ugyan egy viktoriánus kúriában, de ki nem élt a hippi korszakban furán? – teszem fel a költői kérdést mosolyogva. Ettől a kúria-dologtól úgy tűnik nem bírok elrugaszkodni, Eskával is egy ilyet leltünk magunknak, elmondhatom hát, hogy tényleg nagyon meghatározó volt számomra az az időszaka az életemnek. Viszont a magam múltjánál jobban érdekel a másoké, szóval nem bírom megállni, hogy rá ne kérdezzek erre a tehervonatra. - És ha szabad tudnom, mit műveltél te egy tehervonaton? – fordulok kíváncsian Nagi felé. Közben pedig ő is kérdez, mire erre való válaszként megvonom a vállamat. - Nem hittem én semmit, igazából én szerettem volna mutogatni az altestemet. Még csak pár éve foglalom ezt a testet, fura nekem, hogy nincsen egy félszemű kígyó a lábam között! - nevetek fel. Nagojut pontosan tudhatja azt, amit sem Eska sem Sura nem, mégpedig, hogy én nem voltam mindig női testben. Legutóbb, amikor találkozott velem, még egy loboncos hajú férfi voltam, s így biztos vagyok benne, hogy ő meg fogja érteni azt, amire célozni akartam. A többiek meg vagy azt hiszik majd, hogy a legelső testemről beszélek, vagy nem tudnak mit kezdeni az infóval, s kérdeznek. Én meg válaszolni fogok. Miért ne tenném? Mit szégyelljek ezen? Már úgy megszoktam ezeket a nemcserés testcseréket, hogy lassan teljesen természetessé válnak számomra. Figyelem, ahogy Nagi kijjebb mászik a sziklákon, s nem is én lennék, ha nem mennék rögtön utána. A helyajánlása már útközben ér. - Hogy a viharba ne mennék? – vigyorgok, mint a tejbetök, majd amint úgy ítélem meg, hogy kellően a szélén vagyok és jól is látok, kényelembe helyezem magam. Kényelembe. Egy sziklán. Hát persze. Tipit illetően a szavakra először elhúzom a számat. A nagy titkok tudóját, a nagy ruhacsenőt egyik pillanatban gyűlölöm, a másikban pedig imádom, már amikor rá gondolok. Persze nem volt vele sok kapcsolatom anno, azóta meg pláne, de az a kevés is elég ahhoz, hogy tudjam: vele is olyan lenne a viszonyom, mint Eskával, hacsak az évszázadok során meg nem változott nagyon. Nem szólok róla semmit, tekintetemet az ég felé fordítom, s a fényeket figyelem, ám közben, ha beszélnek körülöttem, akkor éberen figyelek rájuk, s közbeszúrok majd ezt-azt, ha úgy ítélem meg, hogy ezt diktálja úri kedvem. Úgysem bírtam sokáig csendben maradni soha.
- Azt hiszem, én marha unalmas vagyok ilyen téren, csak normális házakban laktam. Vonok vállat, de azért jót mosolygok Sura elképzelésén a lombkoronában való berendezkedés terén, nem mondom, hogy nem tudom elképzelni, sőt… De egyelőre megfelel nekem az, ami van, már amíg nem tépjük ki egymás haját Triával ugyebár. - Engem nem boldogított volna, ha nem tudom. Mondjuk, ha nem ajánlja fel, nem biztos, hogy lettem volna ekkora tahó, de ezt már sosem tudjuk meg. Mosolygok, álszerénységem már-már határtalan. Hát dehogynem, simán megpróbáltam volna kideríteni a magam körülményeskedő módján, ha más nem, megpróbálom felizgatni, akkor úgyis kiderült volna, hogy van-e valami nem odaillő a nadrágban. Azért, csak így magamnak bevallom, örülök, hogy erre nem került sor. - Sajnos valóban nehéz. Kuncogok Nagi felvetésére, és atya ég, megint kiskölyöknék érzem magam, mindig is hajlamos voltam elsüppedni a nosztalgiában, nem véletlenül imádtam, mikor a kedvenc hímemmel egy városban időztünk hosszú évtizedekig. Ilyen szempontból örülök ennek az egész visszahívásos mizériának, bár jó lenne már tudni az okát is, de ne legyek telhetetlen, ugye? - Kígyó? Pofám leszakad, még hencegsz is. Nyújtok nyelvet, és röhögöm el magam, de aztán már a farkas foglalja le a figyelmem jó részét, hiába na, a természet mindig is közel állt hozzám, imádom minden szegmensét, kiváltképp az állatokat. Nem mondom, hogy nem tudnám megszokni, ha olyan képességem lenne, mint Naginak, ám az tény, hogy a sajátom sokkal inkább passzol hozzám. Nem cserélném el semmiért a világon. - Mindjárt megyek én is. Pislogok a szikla széle felé a kérdés hallatán, ám egyelőre kicsit nehéz elszakadnom a farkastól. Eztán mindenki tudni fogja, Eskának ne adjatok farkast, mert utána nem lehet tőle elszedni, vagy valami ilyesmi. - Miiiii, Tip a városban van??? Nyúlik meg az arcom, amint meghallom a hírt, és valami fura kislányos lelkesedés lesz úrrá rajtam. Atya ég, de szeretném látni azt a sunyi disznót újra. Remélem, nem kell hónapoknak eltelnie, hogy megtörténjen. Végül egy paskolással magára hagyom a farkast, és én is kijjebb merészkedek a sziklákon, és le is csüccsenek, mert úgy mégiscsak komfortosabb egy hangyányival. - Kezdődik! Suttogom áhítatosan, mert bár számtalanszor láttam már, most mégis képes vagyok teljesen átadni magam a pillanatok varázsának, és úgy nézni, mintha ezt találnám a leglenyűgözőbb látványnak az egész világon. Igaz, azt hiszem, ez tökéletesen igaz is. - Hogy ez nekem mennyire hiányzott... Fűzöm még hozzá, de utána jó pár perc erejéig némaságba burkolózom, és csak tátott szájjal nézem a jelenséget.
-Egynek nem rossz. –mosolyodok el Nagojut válaszára, aztán a többiek felé fordulok, az ő válaszukat is meghallgatva- Ugyan már, semmi kapszula-hotel, víz-alatti, vagy jégből épület szálloda, vagy bármi hasonló? –csóváltam a fejem komolytalanul Annakpok feleletére, mert ha valakiből, akkor belőle biztosan kinéztem volna ilyesmiket. Mondjuk van egy olyan érzésem, hogy ha ebben nem is, másban biztos produkált olyanokat, hogy csak pislognék a döbbenettől. Aztán sokáig csak hallgatom a többiek szóváltását, hogyan is történt pontosan az a folyóban fürdős eset a leskelődéssel-mutogatással, különösebben azonban nem tudok mit hozzá szólni, így csak csendben hallgatom őket. Feltűnik farkas testvér, Eskát megkörnyékezve, én pedig csak mosolyogva figyelem, ahogy barátkozik a kis négylábú… Aztán én is megpróbálok újabb témát feldobni, de úgy tűnik, ehhez meg a többieknek nem igazán van hozzáfűzni valója, hagyom is annyiban. -Dede, jövök. –felelem Naginak, aztán le is huppanok mellé a szikla szélére, letekintve a mélybe, a lábaink alá néhány pillanatra, mielőtt az eget kezdeném kémlelni. -Nocsak, ezek szerint már ő is itt van? Akkor majdnem teljes a létszám. Angutáról és Chulynról tudtok valamit, velük mi lehet? –érdeklődtem tovább, ám amikor meghallottam a mellettem ülő szőkeséget a testcserés ajánlattal, csak megráztam a fejem – Aranyos vagy, de nem panaszkodásból mondtam, nekem tökéletes a mostani külsőm, és hacsak nem muszáj, nem is terveztem váltani. Megjelennek az első fények az égen, én pedig egyből elhallgatok, tekintetemmel az odafönt kígyózó, színes fényjelenséget kezdem figyelni, ám pár perc elteltével gondolok, egyet, és hátradőlve elnyúlok a földön, így nyerve nagyobb rálátást az égboltra. -A számból vetted ki a szót. –értek egyet Eskával, magam sem mondhattam volna szebben.
// Bocsi, hogy csak most, bocsi, hogy csak ennyi... //
Annakpok a vonatról érdeklődik, én pedig felkuncogok akaratlanul is. - Megleptünk pár fehérbőrűt az irokézekkel. Azaz, szerettünk volna, csak kicsit benéztük a távot és napokig vonatoztunk, mire erre rájöttünk. - Még emlékszem, mennyire szidta mindenki Isi-t, aki az egész terv kiötlője és tervezője volt. Utólag már kellemes emlék, akkoriban senkinek nem volt kedve nevetni. De nem is azért vagyunk most itt, hogy a Sors viharain bánkódjunk, így hát ejtem is a gondot és testvéreim, nővéreim eszmecseréjét követve hallgatom őket, olykor közbe-közbevetve kérdést, megjegyzést. Mikor mi jön. - Ezt mondtam, nem? - Szélesedik ki mosolyom Eska képét látva, majd ugye magam mögött hagyom őt is, meg a farkaskomát is, a sziklákon araszolva kijjebb kicsit. - Róluk én nem tudok semmit. - Felelek közben már Surának, elégedetten nyugtázva, hogy egyikőjüket sem kell biztatni, hogy kövessenek. Fura is kicsit, hogy nem én követek másokat ezúttal, még ha ilyen apró dologról is van csupán szó. Helyezkedünk egy sort, hátradőlök én magam is kissé, könyökeimen támaszkodva meg, mikor egy meleg nózi éri el karomat és kissé összerezzenek. A farkas az, békésen hajtja fejét az ölembe, mikor halkan arra utasítom, hogy feküdjön. Ez után már nem hagyja el több szó ajkamat, csak nézem a fenti világ csodálatos játékát. Idelent, a nővéreim társaságában, ugyan úgy, mint egykoron - a különbség csak annyi, hogy mindaz, amiről egykoron ábrándoztunk csupán, már mögöttünk van. Több emberöltőt megéltünk, mint talán bárki ezen a földtekén.
- Hát az ciki! – közlöm tökéletesen őszintén, minden mesterkélt lesajnálástól mentesen. Hangomból komolyan süt az, hogy remekül szórakozom ezen a benéztük a távolságot dolgon, s ki lennék én, ha letagadnék bármit, ami a szívemen? Ha egyszer szerintem ciki elmérni a távolságot, hát az. Bár nem a pirosodós, pironkodós módon ciki, hanem amolyan szlenges értelemben. Magyarázni viszont nem kezdem a bizonyítványomat, értsék úgy, ahogy akarják. Ajkaimon széles a mosoly, mely inkább már vigyornak is nevezhető. - Hű, már főzik a kapcádat, hogy azonnal láthasd, mi? – ingerkedem Eskával. Nem, nem felejtettem ám el, hogy ezek ketten mekkora spanok voltak – span, de jó ez a kifejezés, az utóbbi időben nagyon szeretem. Jean-Jacques kiakadna tőle – régebben. Azt is simán el tudom képzelni, hogy nem is Tipike lopta el a ruháimat akkor az ominózus patakban való fürdésnél, hanem Eska. Mondjuk mindegy, akármelyikük volt, utólag már nem fogok hisztit csinálni belőle, elég rosszul venné ki magát. Nem, mintha nem öntene el még mindig keserűséggel a megszégyenülés meztelen indiántestem miatt. De ami volt, elmúlt, majd alkalmasint megtépek valakit miatta. De most jól akarom érezni magam. Nem mellesleg pedig én is kedvelem a magam beteges módján ezt a mi fürgénket. Könnyű olyan személyt jó megítélésben részesíteni, aki tudja a titkunkat és hisz is nekünk. Kicsit növelte annak idején az önbizalmamat és hizlalta a májamat, hogy egy nálamnál idősebb valaki végre tisztában volt azzal, hogy mit voltam képes tenni a húgommal. Mert meg bírtam tenni. Erőm és gyomrom is volt hozzá. Bármennyire is undorító cselekedet volt. - Ha találkozol vele, hívd meg hozzánk. De mondd neki, hogy pia nélkül be se teheti a lábát! – öltök nyelvet Eskára, s ez a nyelvnyújtás még a félszemű kígyómnak is szól. Vagyis a reakciójának rá. - Mi az, hogy nagyzolok? Amos elég jól el volt látva földi jókkal, magam teszteltem a méreteit, amint megérkeztem abba a testembe. Még csak gyorstüzelő sem volt, senki se panaszkodott rá! Nem nagyzolok én, csak a tényeket mondom, mit sem törődve azzal, hogyha komolyan elgondolkodnak a dolgokon, akkor csalhat azért képükre némi miapicsavan-t a kép, ahogyan az új testembe való érkezéskor viselkedtem egy csapatnyi őrző előtt. A mai napig röhögnöm kell, hacsak a jelenet eszembe jut. - Csodálatos! – jegyzem némi csend – és a magam kényelembe helyezése – után, amint a fények játéka megszínezi az eget. Azon ritka alkalmak egyike ez, amikor befogom a bagólesőmet, s csak a pöfékeléssel és az északi fények okozta élvezkedéssel törődöm. Mintha nem is lenne körülöttem senki. Mert nincs is. Ilyenkor, amikor elmerülök valamiben, megszűnik a világ. Az sem fog izgatni, ha csak arra eszmélek majd, hogy a többiek távoztak mellőlem. Ha Eska nem cibál magával haza, ki tudja mikor esz vissza a rosseb oda.
//Köszönöm a játékot, akkor én is ezzel zártam itt //
- Azonnal azért nem, perpill jobban érdekel ez a látvány. Vágom vissza Triának, igaza van, szóval nincs okom megsértődni, bár ez az egész részemről mélyebb, mint hinné, épp ezért nem óhajtok szórakozni rajta, de nem mutatom jelét a dolognak. Elég nekem tudni, hogy mennyire ki voltam, amikor megtudtam, hogy meghalt. Isten bizony, még sírtam is… Hagyjuk, rég volt, tán igaz sem volt. Amikor Sura megemlíti Chulyint, lehajtom a fejem egy röpke csóválás következtében, nos, ha valakiről nem akartam beszélni, az pontosan ő. Nem azért, mert utálnám… sokkal inkább azért, mert azóta sem sikerült feldolgoznom, hogy anno azért halt meg, mert engem védett. Sosem tudtam tőle megkérdezni, hogy miért, bár hazugság volna azt állítanom, hogy kerestem, még Tip-et sem kerestem meg soha, miután a tudomásomra jutott, hogy nem végleges az elhalálozásunk. Kicsit félek attól, hogy újra lássam, nem is tudom, talán tartok attól, hogy a jó mélyre ásott érzelmes oldalam előbukkan miatta. Elvégre… akárhonnan is nézzük, hálával tartozom neki. - Én valahogy nem tudom hová tenni ezt a külsőt, bár betudom annak, hogy túl friss, de sosem voltam ennyire fakó… Vonok vállat, és tőlem meglehetősen szokatlanul mostantól nem igazán beszélek, talán csak tőszavakban, elvesztem a múltban, ötvözve a sarki fény csodájával, még ama kedvem is elillant, hogy Tria lényének és különböző testeinek milyenségén próbáljak élcelődni. Ez most talán túl sok nekem is, hisz egy beszélgetésben megemlíteni Tip-et, valamit Chulyint… valahogy nem jön be. Azt hiszem azért, mert fontosabbak számomra a többieknél, még akkor is, ha ezt sosem fogom kifejezni egyikük felé sem. Viszont azt vélhetőleg valóban meglépem majd, hogy meginvitálom magunkhoz az előbbit, kellőképpen elborult társaságot alkothatnánk, annyi szent. Fogalmam sincs, végül meddig ültünk a hegyoldalon, de ha valaki tábort mondott, akkor bizony a fülénél fogva ösztökéltem indulásra Triát…
-Ha már vonatozás, eszembe jutnak az indiai szerelvények… Senkinek sem kívánom azt a tömegnyomort. –borzadok el, ahogy eszembe jut, hogy sikerült egyik utam során egy ilyenbe csöppennem. Vagyis, hogy pontosak legyünk, amikor én felszálltam rá, még igencsak baráti volt a létszám, csak hát a több napos út alatt kicsit összegyűltek az emberek… -És nem, a busz sem jobb. –rázom meg a fejem. Így belegondolva, az egész indiai tömegközlekedés egy katasztrófa. Ezek szerint Tipvigut már befutott, a többiekről meg semmi hír… kíváncsi vagyok, mennyi idejükbe telik, amíg ők is ideérnek – hacsak nem épp a szellemvilágban van valamelyikük kényszerpihenőn… Annakpok szavait hallva csak összevonom a szemöldököm, azt hiszem, ez az információ talán több volt tőle, mint amire kíváncsi voltam. Ki is használom az alkalmat, hogy témát váltva, inkább Eska szavaira reagáljak: -Emlékszem, hogy meglepődtem, amikor Alignak és Tupilek először eresztettek útnak minket, és a keleti partokhoz érve fehér embert láttam… Szerintem legalább annyira értetlenül álltam a dolog előtt, mint ahogy ők, amikor először pillantottak meg minket. Jé, ilyen is lehetséges? –feleltem elmerengve a múlton. A régi szép idők, amikor még minden nap megannyi felfedezni valót és csodát tartogatott a számunkra… Mire szép lassan a többiek is elcsendesednek, addigra már én hátra dőlve, a földön elnyúlva követem a pazar égi tüneményt, ám közben a gondolataim önkéntelenül is vissza-visszatérnek abba az időkbe, amikor még mind itt éltünk, egy falkaként… Gondolta volna akkor bárki is, hogy lesz még rá alkalom, hogy újra összehoz minket a sors?
Bár az első találkozásunk óta tudatosan nem kerestem kisunokám társaságát, ha véletlen a vadonban vagy a városban járva sikerült elcsípnem az energiáit a közelben, akkor rövidebb-hosszabb ideig követtem, hogy figyeljem – és külön hálát adok a sorsnak, amiért nem ismerte az emberi alakomat, így a pajzsom mögé rejtőzve minden különlegesebb gond nélkül kivitelezhető volt a dolog. Nem is akadt semmi problémám a lánnyal, egészen addig, amíg egy nap hazaérve a húgom nem fogadott azzal, hogy a helyi falkából kerestek. Lévén, hogy nap közben csak ritkán tartózkodom otthon, többnyire a városon kívül a természetben foglalatoskodok az aktuális kutatásommal, vagy a könyvtárban kutatok, elég kicsi rá az esély, hogy otthon érjenek utol. Ennek ellenére volt egy erős gyanúm, hogy kinek az indíttatására is köszönhető a megkeresés, még ha olyan sok idő el is telt azóta, hogy szinte már elhittem, hogy tudott titkot tartani a lány. Úgy tűnik, mégsem, és a megfelelő kapcsolataik is megvannak ahhoz, hogy olyan kevés információ alapján a nyomomra bukkanjanak, mint amit megosztottam Emmával. Elérkezettnek láttam az időt egy újabb találkozásra, így aztán tollat ragadtam, hogy egy rövid, lényegre törő kis levelet írjak „kedves” leszármazottamnak, amit jobb híján a hotelbe címeztem. Ha nem is ott lakik, értesüléseim szerint az a falka egyik székhelye, remélhetően továbbítják neki, ha mégis máshol tartózkodna.
Spoiler:
Kedves Emma, örömömre szolgálna, ha időt tudnál szakítani egy újabb találkozásra. Úgy érzem, elég hosszú idő eltelt ahhoz, hogy ideje legyen tisztáznunk néhány dolgot. A sziklacsúcs kilátónál lévő tisztáson, ahol a legutóbbi vihar több idős fenyőt is kidöntött, 3 nap múlva, délután 6-kor várlak. Kérlek, egyedül gyere. J.
Innentől kezdve nem is volt más dolgom, mint várni. Az említett napon már jóval a megbeszél időpont előtt ott voltam a helyszínen, azonban felvont pajzzsal, a háttérbe húzódva rejtőztem, várva Emma érkezésére. Nem csak arra voltam kíváncsi, hogy eljön-e, hanem ha igen, betartotta-e a kérésemet, vagy társasággal érkezik?
A levél eljutott hozzám, nem mondom, hogy nem számítottam rá, mégis, kicsit túl hamar volt az ízlésemnek, lévén nem hallottam eddig még vissza semmiféle történésről ezzel kapcsolatban. Nem mardosott a bűntudat, én ilyesmire nem voltam képes, egyszerűen csak felsétáltam vele Castorhoz, igen, megint, hogy vázoljam a helyzetet. Számomra nem volt kérdés, hogy eljövök, a többit pedig rá bíztam, döntsön ő arról, hogy legyen, igaz, éltem egy javaslattal, de nem mondhatnám, hogy neki szokása bárkire is hallgatni. Szóval, én inkább nem is akartam tudni, miként lesz, ha nem úgy, ahogy mondtam, úgy legalább mondhatom, hogy én ugyan nem hoztam magammal senkit. A magam részéről betartottam a kérését, az pedig, hogy más miként tett, már nem az én dolgom volt. A sziklacsúcs kilátóhoz időben érkeztem, de nem láttam Jyotsanát, viszont nagyon nem is keresgéltem, ő akart látni, itt lesz, legalábbis így lenne logikus. Azt viszont nem tudtam elképzelni, hogy miért akart találkozni velem megint, bár volt valami fura a vérvonalunk szorosságát illetően, és a Vörös Hold óta nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nem is olyan lehetetlen az, amire a múltkor azt mondtam, hogy kizárt. Egyelőre azonban nem vontam le messzemenő következtetéseket, egyszerűen csak sétálgatok a sziklák közt, nem teljesen a csúcs szélén, kicsit beljebb, egyik kődarabról a másikra egyensúlyozva, mondhatni, elfoglalom magam. A Vörös Hold óta, amikor Annakpok szétkapott, és majdnem otthagytam a fogam, már felgyógyultam, a legrosszabb az volt, hogy nem tudtam beszélni, mi más… még jó, hogy megy a mentális kommunikáció, máskülönben tutira becsavarodom. Élveztem a természet közelségét, mint mindig, de izgatott is voltam, ám ezúttal a pajzsom teljesen fel volt húzva, nem akartam elárulni semmit magamról, a legutóbb úgyis szabadon szemezgethetett, most hagy maradjanak meg az érzéseim nekem… Nem mintha ne tudna beférkőzni a pajzsom alá, ha úgy akarná, de akkor legalább tegyen érte, s ne egyből a zöld lámpával találja szembe magát. Nem mondom, volt bennem némi félsz, hisz mégiscsak eljárt róla a szám, és sokkal erősebb nálam, de attól még nem bánom a dolgot, nekem ez a feladatom, ezt bárki beláthatja, aki valaha élt már falkában. Nem mondom, hogy türelmesen várakozom, de mivel elfoglalom magam, nem igazán zavarnak a tovasuhanó percek. Még dúdolgatni is elkezdek valami buta gyerekdalt, mi homályosan feldereng gyermekkoromból, valahogy illik számomra ehhez a közeghez, már akkor is imádtam a szabad levegőt a négy fal bezártsága helyett.
Szerencsére nem kell sokat várnom, mire elérkezik a megbeszélt időpont, addigra a leszármazottam is megjelenik. Igaz, ez még semmit sem jelent, néhány percig még az árnyak közt rejtőzve várok – fülelek, kémlelek, szimatolok, hisz az, hogy látszólag érkezett, semmit sem jelent. Amikor azonban úgy tűnik, tényleg magunk vagyunk, egy perccel sem húzom tovább az időt. A pajzsomat csak annyira engedem le, hogy érezzem, ha esetleg ő is hasonlóan tenne a sajátjával, ezt túl viszont csak néhány lépést teszek a tisztás szélétől. Nem szólok egy szót sem, csendben figyelem, hallgatom, mivel foglalja le magát, egészen, amíg észre nem veszi, hogy én is előkerültem. -Szervusz, Emma. –szólalok meg, ha felfigyelt rám – Ahogy látom, sikeresen átvészelted a Vörös Hold éjszakáját. –felelem. Ha meg is sérült, erős annyira a vérvonal-képessége, hogy mostanra szemmel láthatóan kutya baja se legyen, ha meg nem… akkor tényleg a szerencse fia. Lánya. A lényeg, hogy nem halt meg, bár arról már úgy is tudomást szereztem volna. -Köszönöm, hogy eljöttél. –kezdtem bele – Van ötleted, hogy miért pont most kerestelek? –terelgettem szépen a lényeg felé a témát. Érdekel, hogy a megannyi ok közül vajon melyiket tartja a legesélyesebbnek… Alignak látogatása, a képességünk ideiglenes elvesztése, Todd, a legutóbbi beszélgetésünk, a falkája… Utána azonban a feleletétől függetlenül folytattam, némi hatásszünet után: -A minap az egyik falkatársad látogatást tett a házamnál. Milyen kár, hogy pont nem voltam otthon…! Pedig igazán kíváncsi vagyok, hogy miért keresett fel. Vélemény? –szúrtam közbe egy újabb, neki címzett kis kérdést- Apropó, ha már ilyen szorgalmasan jelentesz rólam, akkor azt is nyugodtan átadhatod az érintettnek, hogy amennyiben továbbra is a házamnál szeretne felkeresni, a késő délutáni, kora esti időpontokat ajánlom. Ha már azt sikerült kinyomozniuk (mondjuk ilyen névvel igazán nem bonyolult, csak mint egy piros szemű elefántot megtalálni a Prunus avium fán), hogy hol lakok, akkor valószínűleg az sem okozna különösebb gondot számukra, hogy előbb-utóbb engem is elcsípjenek otthon, ne csak a húgomat – bár lehet, hogy ha sokadszor csengetnek be, hiába, kedves húgom is kézbe venné a dolgokat… Amúgy felőlem aztán jöjjenek nyugodtan, elcseverészek szívesen, csak ne valami IQ harcos legyen az illető. -Másfelől: jutottál valamire a múltkori találgatós „játékunk” kapcsán? Vagy annyira nem kötötte le az érdeklődésedet, hogy időt szánj rá és gondolkozz rajta?
- Szia! Felvont szemöldökkel pillantottam rá, a jelenlétét nem éreztem korábban, hiszen fel volt vonva a pajzsom, de a mozgását azért már korábban kiszúrtam, bár nem sokkal. - Átvészeltem. Igen, ez elég helytálló leírása a dolognak. Húzom el a számat, mert finoman szólva sem volt leányálom az az este, meg a regenerálódás időszaka, de a lényeg, hogy most már jól vagyok, panaszkodni én ugyan senkinek sem fogok erről. - Nem tudtál megbirkózni a hiányommal, és mostanra adtad fel a próbálkozást? Oké, ez lehet, hogy egy kicsit erős volt még tőlem is, mindenesetre attól még vigyorgom, tudom én, hogy szarban vagyok, ám ha így is, úgyis, legalább legyen alaposabb oka arra, hogy megcibálja a bundámat. Lehet, hogy félnem kellene tőle, mégsem teszem, a Vörös Hold jó volt arra is, hogy megbizonyosodjak róla, nem félek a haláltól, sőt, már akár mennék is, mert ha őszinte akarok lenni, kénytelen vagyok bevallani, hogy egyszerűen nincs miért léteznem. Szar ügy, de ez van. Ezt persze nem óhajtom megosztani senkivel sem, elég, ha megmarad az én nyomoromnak. - Ohh, szóval ezért. Mosolyogtam továbbra is, valójában ezt tartottam a legesélyesebb dolognak, még ha fogalmam sem volt arról, hogy mostanra már történt valami fejlemény az ügyben. Akkor biztos zabos rám, de nem fogom lejjebb ereszteni a pajzsom, hogy megbizonyosodjak róla. - Meglesz, köszi a tippet. Rántottam meg a vállam, igazán nem tudom, mit várt, oké, belebegtette, hogy szegről-végről rokonok vagyunk, de attól még nekem kötelességem jelenteni a magányos farkasokról a falkám felé, ami nagyobb súllyal esik latba, mint a személye, akár tetszik, akár nem. - Gondolom, be vagy rágva, bár őszintén… sejthetted volna, hogy nem fogok elfeledkezni arról, hogy szóljak a falkámnak egy erős magányos farkasról. Nyilván tisztában van vele, de attól még nyomatékot adok szavaimmal a dolognak. Nem vagyok régen a városban, a falkában pláne nem, de attól még tudom, mit jelent egy falka tagjának lenni, és nem fogok ellenük tenni, legyen akárki is Jyotsana nekem. Jó, nyilván marhára fog fájni a fejem, ha valóban az, akinek gondolom, nem igazán kívánnék ilyen helyzetbe kerülni, sem választás elé, maga a dilemma sem hiányzik, hogy szóljak-e róla. Hisz az egy dolog, hogy a személyét elárultam, hogy Annakpokról jelentettem, amit mellesleg a kutya sem hitt el nekem, az viszont már más, ha Suráról, a vérvonalam alapítójáról van szó, nem pedig Jyotsanáról, a biológusról. - Megsértődnél, ha azt mondanám, hogy eszembe sem jutott a dolog, mi? Azok a húrok, meg a feszegetésük. Néha felötlik bennem, hogy tahóságban már-már felérhetek halott teremtőmhöz. Ettől függetlenül csak a határaimat keresem általában, és bár sejtem, hogy vékony jégen táncolok, de ez most nem fog érdekelni, addig nem, amíg ki nem bújuk a szög a zsákból. - A Vörös Hold alkalmával egy magát Annakpoknak mondó farkas oltotta ki kis híján az életemet. Mit szórakozzak? Castor sem hitt nekem, ha ő sem fog, akkor maximum már ketten néznek dilisnek, de ha igen, akkor nem annyira nagy hülyeség a feltevésem. Bár nem mondom ki, de ha az, akinek gondolom, akkor ebből tudnia kell, hogy igenis foglalkoztam a dologgal, hisz nem véletlenül osztom ezt meg vele.
-Ezek szerint téged is elhagyott a vérvonal-képességünk, az Álmodó illúzióiért cserébe? –kérdeztem vissza a szavai hallatán. Odáig rendben van, hogy minket, Elsőket így büntetett Alignak, de abban nem voltam teljesen biztos, hogy a leszármazottjaink is ugyanígy jártak-e. -Ha ettől jobban alszol este, legyen. Egyébként úgy gondolom, ennyi gondolkodási idő bőven elegendő, de majd kiderül – lehet, hogy tévedek. –feleltem, különösebben nem akadtam fent a szemtelenkedésén, bár tény, ha hosszú távon nem vesz vissza a stílusból, akkor majd a tudtára adom, hogy nem épp így kéne. -Őszintén? Annyira nem lepett meg a tény, sőt… azt hittem, hogy jóval hamarabb szimatolni kezdenek utánam a társaid. Mondhatni kellemes csalódásként ért, hogy csak most… De nem tagadom, annak jobban örültem volna, ha nyugton hagytok. –vontam vállat, aztán, hogy Emma következő megjegyzésére is reagáljak, folytattam: -Meg nem sértődök ilyesmi miatt, de nem tagadom, némi csalódottsággal tölt el, hogy ezt hallom. –sóhajtok egyet, de aztán ismét a Vörös Holdra terelődik a szó, és ahogy meghallom Annakpok nevét, arcomon enyhe meglepettséggel, kíváncsian kezdem fürkészni a lány arcát. -Szóval Annakpok? –kérdezek vissza, biztos, ami biztos, mint aki nem akarja elhinni, hogy jól hallotta… -Nem gondolod, hogy ha valóban ellene harcoltál volna, most nem beszélgetnénk itt? Nem akarom lebecsülni, a korosztályában Emma biztos jónak számít, de attól egy vérvonal-alapító ellen nem sok esélye lenne, ha az mindent beleadva harcol. És a Vörös Hold idején egyikünk sem csak heccből szórakozott… Igazából nagyon is jól értettem a nevet, inkább csak azt nem tudom elhinni, hogy az említett ennyire nyilvánvalóan hangoztatja a kilétét. Ráadásul Emma még csak nem is a leszármazottja, és úgy tűnik, nem is ismerik egymást különösebben. -És el is hiszed? Ennyi erővel azt is mondhatnám, hogy én vagyok Nyugat-Bengál kormányzója, vagy Franciaország pénzügyminisztere. –felelem cinikusan, ami alapján egyből levonhatja a következtetést, hogy nem, egyik sem én vagyok. Még egy fejcsóválással jelzem, milyen elborult ötletnek tartom már csak a feltételezését is, azzal vissza is kanyarodok az eredeti témánkhoz, amiért valójában idehívtam. -Azt szeretném tudni, hogy mit jelentettél rólam a falkádnak. –tértem a tárgyra, téve egy próbát azzal, hogy békés módszerekkel derítsem ki azt, amit még nem tudok. Lehet, hogy mégis meg kellett volna várnom ezt a találkát azzal, hogy újra összefussak azzal a múltkori érdeklődő taggal? Lehetséges, de már úgy is mindegy. -Egyébként… azt hittem, ha már valakit „rám állítanak”, hogy kémkedjen utánam, az pont te leszel. –jegyzem meg csak úgy mellékes tényként – A vezetőség döntött így, vagy a te elhatározásod volt? Csak nem tartasz tőlem? –szegeztem neki az újabb kérdést.
- El, bár meg kell hagyni, elég ütősek lehetnek azok az illúziók is... Rántom meg a vállam, nem azért, mert nem lennék oda a saját képességemnél, jobb nekem nem is lehetne, egyszerűen csak a magát Annakpoknak nevező nőstény is le volt amortizálva elég csúnyán, szóval nem lehettem olyan rossz benne. Tökre sajnálom, hogy nem emlékszem. - Ha engem kérdezel, magányos farkasként elég naiv elképzelés az, hogy a falka nyugton fog hagyni. Tapasztalat. Bár, engem speciel nem a falka zaklatott, hanem Castor, nem mintha nem fogadtam volna szívesen a dolgot, csak épp… ha nem állít kész tények elé, és kapok ultimátumot, nem biztos, hogy így alakult volna, vagy csak sokkal később. Hogy zavarna a csalódottsága? Kicsit igen, magam sem tudom, miért, de igazából, sokat nem törődöm vele, mert nyilvánvalóan nem létező dolog miatt az, hiszen igencsak sokat járt a fejemben a kérdéskör, de ezt nem kell tudnia. - Nem gondolom. Mert, ha valóban Annakpok volt, akkor tartanom kell annyira intelligensnek, hogy belássa, nem voltam önmagam, és nem önszántamból estem neki, hanem kényszerített… Alignak. Tudom, hogy ez mennyire hülyén hangzik, de ez az elcseszett Vörös Hold minden évben meghülyít. Mellesleg, ő is elég lestrapáltan nézett ki, szóval élek a gyanúval, hogy talán erősebb is voltam, mint amennyire általában vagyok. Sóhajtok fel, mit érdekel már engem, hogy más is hülyének néz, ő igazán semmi ahhoz képest, hogy Castor sem hitte el egyetlen szavamat sem a dologról, szóval mindegy. Megemésztem. Azt már minek áruljam el, hogy egész szimpatikus volt számomra a nőstény, és fordítva is így esett, és azért árulta el a nevét, mert… rászolgáltam, vagy mi. Ennek ellenére jelentettem őt is, mint ahogy Jyotsanával is tettem, és megtenném akkor is, ha megint erről kellene döntenem. Tudom, kihez kell hűségesnek lennem, és ezen nem változtat az sem, hogy a rokonom, s ha az, milyen mértékben. - Jó neked. Igen, elhiszem, és nem érdekel, hogy erről mit gondolnak mások. Ha ettől naiv, tévképzeteket kergető fruska leszek, hát legyen. Tényleg hidegen hagy, a cinikussága lepereg rólam. Én voltam ott, én feküdtem utána mellette, én hallottam a szavait, én tudom, hogy nem hazudott. Lehet, hogy csak hinni akarok a csodákban, de ha így van, hát ne vegyék el tőlem. - Szívfájdítóan pontos voltam. Mindent, amit éreztem, és amiről beszéltünk. Hogy miért mondom el mindezt neki? Mert valójában szarul éreztem magam azért, amiért megtettem, de az én érzéseim teljesen mellékesen, ha a falkáról van szó. - Én mondtam, hogy lehetőleg nem szeretnék részt venni az ügyben. Jelentem ki határozottan, mert valóban így volt, és még most sem óhajtanám megtenni. Azt mondtam, hogy tudni szeretnék a fejleményekről, de kémkedni nem óhajtottam utána. Más kérdés, hogy jelentettem, hogy ide jövök találkozni vele, és Castor maga fog a körmére nézni, aminek egyelőre nem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. - Nem tartok tőled, nem azért nem én végzem el ezt a feladatot, mert nem tudnám megtenni, hanem mert nem akarom. Bármennyire is gerinctelen húzásnak véled, hogy beköptelek, attól még érdekel a személyed, de külön kell választanom a kötelességet a saját érdekeimtől. Azt hiszem, ettől nem leszek kevesebb, elárulhatom neki, hogy valahol igenis számít, hogy még az én lelkemnek is van olyan oldala, amit más mozgat a színtiszta számításnál…
-Az biztos. A külvilágból érkező ingerek téves értelmezése… tény, hogy kreatívabb és sokszínűbb, mint a mi vérvonal-képességünk, de sokkal veszélyesebb is lehet, ha a nem megfelelő egyénnek adják tovább. Félelmetes belegondolni, hogy valami komolyabb mentális betegséggel ötvözve mi lenne belőle... –kalandoznak el a gondolataim, de nem tehetek róla, annak idején mégiscsak éveken át pszichológiával foglalkoztam, nehéz elszakadni a témától. A következő megjegyzésre csak oldalra az ég felé emelem a tekintetem. Hurrá… Ettől függetlenül még mindig úgy vagyok vele, hogy majd meglátjuk. Csak hallgatom az érvelését Annakpok kapcsán, eleinte rezzenéstelen arccal, ám nem kell sokat várnom, hogy hamar olyan információk kerüljenek napvilágra, amik nekem is újak. Ettől függetlenül végighallgatom a mondandójában, csak a végén bólintottam egy aprót a szavaira. -Minden évben? –kérdezek vissza csodálkozva arra a részre, ami nem hagyott nyugodni, mert… legyünk őszinték, mióta olyan 500 éve magam mögött hagytam ezt a helyet, azóta idáig még csak a közelébe sem merészkedtem, nem hogy hazajöttem volna… Hogy miért? Azt magam sem tudom, hisz gyakran gondoltam az itt töltött évekre, a többiekre, de… valahogy mindig másfelé szólított az élet. Eddig azt hittem, hogy csupán a hazatérésünk tiszteletére látogatott meg minket Alignak, de ha igaz, amit Emma mond, akkor igencsak más a helyzet. -Hmm, értem. –bólintok eltűnődve, aztán valami hirtelen jött sugallattól vezérelve én is folytatom – Nem hangzik hülyébben mint az, hogy engem meg az őrzők protektora próbált megölni, amikor vörösbe fordult a Hold. –sóhajtom. -Mindenkinek szíve joga eldönteni, hogy miben hisz. –felelem diplomatikusan, ettől függetlenül nem feledkezhetek meg az álcánkról sem… bár nem is értem, hogy ha maga Annakpok minden szívbaj nélkül kürtöli világgá, hogy ki is ő valójában, akkor én minek töröm magam azért, hogy fenntartsam a látszatot… -Nagyszerű. –morgom szép csendben magam elé, pont ettől tartottam. Mármint… sejtettem, hogy lesz jelentés a találkáról, de reménykedtem benne, hogy nem „minden elhangzottról”... Amúgy meg imádom én a pontosságot, nem arról van szó, csodálom, hogy a húgom még nem akadt ki azon, hogy abc sorrendben sorakozik az összes fűszer a konyhaszekrényben, meg heti rendszerességgel rendezem át a könyvespolcot, mikor milyen szempont szerint csoportosítva a köteteket, de… a visszanyal a fagyi tipikus esete, hogy pont olyankor ilyen pontos kis buzgómócsing valamelyik leszármazottam, amikor alattam vágja a fát. Hogy enném a ki szívüket… -Stimm. –újabb bólintás, ahogy ellököm magam a sziklától, aminek eddig támaszkodtam, majd lassú léptekkel elindulok a lány felé – Szóval érdekel a személyem… és attól függetlenül, hogy a falkabéliek közül te ismersz a „legjobban”, mégis inkább hárítod a feladatot, inkább csak átengeded a lehetőséget másnak, és csak hátra dőlve figyeled, hogy miket derítenek ki mások… Végül is, van benne logika, történjen bármi is, legalább nem a saját bőrödet viszed vásárra. Pedig, lévén, leszármazottamról van szó, talán még neki lenne a legtöbb esélye a feladatra, pláne azok után, hogy korábban már a segítségemet is felajánlottam neki. Az ő döntése, hogy mihez kezd az életével és az ajándékkal, amit kapott. -Nos, ha annyira érdekel… sikerült jutnod valamire? Vagy segítsek egy kicsit? –nyújtok neki mentőövet, amit ha elfogad, akkor kap még egy „teszt” kérdést grátiszként, mielőtt lépnék – Bízol bennem?
Nem firtatom az Álmodó képességét, mert nem igazán érdekel, egyszerűen nincs közöm hozzá, alig ismerek olyat, aki abba a vérvonalba tartozik, s elég kicsi az esélye, hogy valaha még szerencsém lesz használni. A mostanira sem emlékszem, úgyhogy igazából teljesen mindegy nekem, hogy ki és hogyan használja, meg mennyire lehet durvulni vele. - Eddig kettőből kettő, szóval gyanítom igen. Lehet, hogy ő nem ezt a következtetést fogja levonni, de az már az ő dolga. Én perpill úgyis csak az vagyok, aki mindenkinek mindent elhisz. Kezd kicsit frusztrálni, hogy lököttnek néznek, Jyotsana véleménye mondjuk lényegesen kevésbé érdekel, mint Castoré, de attól még idegesítő. - Elég bika lehetsz, ha még itt vagy, mégiscsak a Protektorról van szó. Állapítom meg, mert nem igazán hiszem, hogy sok farkas megállna a férfi előtt, ez is csak azt támasztja alá, hogy lehet valami az elvetemült ötletemben, de nem fogom kimondani, hogy aztán röhögjön rajtam egy jóízűt, és közölje, hogy téveszméket kergetek. Megrántom a vállam, egyértelműen semmi nagyszerű sincs abban, hogy úgy énekeltem róla, mint egy dalos pacsirta, épp ezért szóval illetnem is fölösleges a dolgot. Megtettem, kész, pont, nem félek a teteim következményeitől, sosem tettem, lehetséges, hogy túlságosan forrófejű vagyok, de ha egyszer ezt kaptam a farkasomtól, akkor nincs mit tennem. Szeretem a kis hebrencs dögöt, bármennyire is kerüljek miatta sokszor húzós helyzetekbe. A közeledésére valahogy úgy érzem magam, mint akit épp becserkésznek, tudom, hogy pillanatok alatt le tudna rendezni, nincsenek illúzióim, kicsi vagyok én hozzá nagyon, de a préda szerepét nem szeretem magamra ölteni. Épp ezért nem mozdulok, hátrálok, vagy kezdek idegeskedni. Minek? Úgyis egyértelmű, hogy csak rosszul járhatok. - Higgy, amit akarsz, neked nem tartozom elszámolással. Szűröm a fogaim közt, mert a kifacsart logikája annyira bassza a csőröm, hogy legszívesebben tudomást sem vennék róla. Jah, még véletlenül sem azért passzoltam a lehetőséget, mert szarul éreztem magam amiatt, hogy beköptem, és nem akartam többet jelenteni a személyéről. Igaz, ez belőlem nehezen nézhető ki, de attól még így volt. Ettől függetlenül eszemben sincs magyarázkodni, hülye lennék, a vajat a fülem mögött már tisztáztuk, a többihez pedig semmi köze sincs az ég egy adta világon. - Segíts egy kicsit! Mondanám, hogy gyakorlatilag folyamatosan azt teszi, de nem szaladnék bele a fölösleges találgatásba, amíg nem vagyok benne teljesen biztos, nem fogok még egyszer idiótát csinálni magamból. Bízom-e benne? Mit lehet erre mondani? Rendkívül csekély azoknak a száma, akikben én megbízom, az olyan kincs, amit ha odaadok, az illető már fontos számomra. Ő nem fontos, s ha így haladunk, kötve hiszem, hogy megérem a napot, amikor azzá válhatna. - Nem. Felelem magabiztosan, nem is gondolkodom rajta, nincs min. Miért kéne bíznom benne? Nem ismerem, elém dobott egy csontocskát a homályos képről, hogy rokonok vagyunk, és hagyta, hagy rágódjak rajta. Ez lószarra sem elég…
-Hm, vagy úgy… -bólintok ismét, kettő alapján még nem venném készpénznek a dolgot, de legalább már eszembe is jut, hogy legutóbb is szóba került, mikor érkezett a városba… Ha aktát vezetnék a leszármazottjaimról, akkor nem járnék így… igaz, ha illetéktelen kezekbe jutna, akkor meg mindenki veszélybe kerülne. Jó ez így, azt hiszem. -Nem sokra megy az ember az erejével, ha minden érzékszervét illúziók zavarják meg – nem lát, nem hall, nem érez illatokat… -vontam vállat, és valahol hálát adok a Szellemeknek azért, hogy a korom miatt egyedül csak Kilaun illúziói jelentenének veszélyt rám, de amikor legutóbb elváltak útjaink, ha nem is voltunk a legjobb barátok, de különösebben ellenségek sem – Darwin is megmondta, hogy a fizikai erő nem minden. Látom, túlságosan nincs elragadtatva a véleményem kihangoztatásától, de sejtettem, hogy nem fogja kitörő lelkesedéssel fogadni. Amikor közli, hogy nem tartozik nekem elszámolással, csak megadóan emelem fel kezeim. Igaza van, valóban nem, ellenben nem is kértem soha. Leszámítva, hogy tudni akartam, mennyi mindent jelentett rólam a falkának… -Rendben, hát legyen. –felelem, aztán jött a tesztkérdés, és… mit ne mondjak, sok meglepetést nem okozott a válasza. Sőt… inkább azon döbbentem volna meg, ha az eddigi találkáink után már bízna bennem. -Sejtettem. –húzódott féloldalas mosolyra a szám, a legkevésbé sem törődve vele, hogy mennyire irritáló lehetek most… Hmm, csak várjon még pár percet, lesz ez még rosszabb is, bár lehet, hogy így könnyebben veszi majd a dolgot, mint ha bízna bennem. Sajnálnám, ha úgy „szúrnám hátha”. -Nos… Nem tudom, hogy meddig érsz rá, vagy mikorra kell „hazaérned”, –utaltam a falkája szabályaira- de hacsak nem akarsz a rövidebb úton távozni – böktem a fejemmel a mögötte húzódó sziklaperemre, és az alatta húzódó, több méter mély „szakadékra”- akkor kénytelen leszel megküzdeni velem. –feleltem tényként, hogy mire készüljön. Tudom, aljas húzás, de hát na… Ha már Heinét is leteszteltem, hogy hogy áll harc- és állóképesség terén, akkor Emma sem lesz kivétel ez alól. És hogy mindez mégis hogyan segít neki rájönni, hogy ki is vagyok? Ha szerencséje lesz, az összecsapás végére garantálom, hogy tudja a nevemet. Addig viszont… Ha már ilyen helyzetbe rángattam, akkor van bennem annyi jóindulat, hogy átengedem neki a kezdést, eldöntheti, hogy milyen alakban akar támadni. Amennyiben viszont nem hajlandó kezdeni… nos, türelmes típus vagyok, de azért az én türelmem sem véges – szép lassan megpróbálom hátrálásra kényszeríteni, hogy minél közelebb szoruljon a sziklák között a szakadék széléhez, abban reménykedve, hogy kedves számára az élete annyira, hogy megpróbálja menteni. Ha mégis inkább a „gyorsabb utat” választaná… hát, kár lenne érte.
- Ez magától értetődik.. Állapítottam meg a fizikai erő kérdéskörére, de nem nagyon akartam tovább foglalkozni ezzel az egésszel. Jelen helyzetben teljesen fölöslegesnek ítéltem meg, mint ahogy a csacsogást is, mert basszus, nyilván nem ezért hívott ide. Nem vágytam annyira arra, hogy megmutassa, milyen az, amikor dühös, de nem volt mit tennem, nem igazán lesz választásom, ha el akar kalapálni. - Lottóznod kéne. Ha anyám még élne, és látna, tutira sírna a vakmerőségemen, mondjuk, ő hülyeségnek titulálná. Nem tévedne túl sokat, néha tényleg nem értem, hogy ekkora pofával hogy élhetek még. Bár, meg kell hagyni, elég jó vagyok abban, hogy megkedveltessem magam az alfákkal, szóval mondhatni, biztonságban szoktam lenni. S most is Castor lesz az, aki majd egyszer csak elő keveredik, bár nem vagyok benne biztos, hogy kettőnknek együtt sokkal több esélye lesz. Úgy értem, ha ő az, akire gondolok, akkor Castor maximum akkor ütné ki, ha ő az atya úr isten. - Nincs pizsilövés. Vonok vállat, egyrészt nem kaptam határidőt, másrészt, úgyis jön az Alfám, szóval teljesen mindegy, hogy mikor megyek vissza, mert ha megteszem, azt vélhetőleg vele fogom tenni, kúszva, mászva, akárhogy. - Kedves vagy, de nem, nincs halálvágyam, köszönöm. Pillantok le a mélységbe, ha mondjuk lenne rajtam egy ejtőernyő, akkor teljesen jól viselném a dolgot, bár amilyen dinka vagyok, akkor sem ugranék. Valahogy jobban bírom a bunyókat, mint a megpattanást bárhonnan is. A regenerációm is durvább, mint más korombeli trollnak, köszönhetően annak, hogy rajtam gyakoroltak az egykori falkatársaim, mára persze ez már a múlté, de attól még volt alkalmam fejleszteni a képességemet bőven. - Aranyos egyébként, te is tudod, én is tudom, hogy esélyem sincs. Mondd inkább, hogy a szart is ki akarod verni belőlem, nem kell fölöslegesen csinos köntösbe csomagolni a dolgot. Állapítom meg, és vagyok azon a ponton, hogy jelenleg ne érdekeljen, milyen göncben feszítek, hagyom, hogy a bundásom a dühömből táplálkozva a felszínre marja magát, noha közel sem olyan gyorsan, mint szeretném, bár azzal nincs problémám, hogy még mindig nem fájdalommentes a dolog. Nem fogok szórakozni, és nem farkasalakba változom, mert nem valami cuki kis csipkelődésre számítok. A teljes vérfarkas alakom feszít előtte nagyjából egy perc elteltével, és már vicsorgok is rá, smaragdjaim változatlanul villámlanak, majd egyetlen apró szívdobbanás, és eltorzult üvöltés kíséretében rontok neki. Nem fogom megvárni, hogy kóstolgasson, becserkésszen, nem az a fajta vagyok. Mivel feltételezem, sokkal gyorsabban megy neki a változás, nem fogok várni, ha esetleg még nem történt volna meg. Majd megoldja. Nem állítom, hogy jelenleg túl sok logikus gondolatmorzsával rendelkeznék, dühös vagyok, és ezzel együtt minden ki nem mondott csalódottságom is hajt előre, noha biztos vagyok benne, hogy a vesztembe rohanok. Mégis megteszem. Hogy miért? Tulajdonképpen mert már nagyon rég minden mindegy alapon élek. Egyelőre nem teszek mást, mint megpróbálom elsodorni, bár sejtem, hogy eme elképzelésemet nem fogja siker koronázni, de az is egy apró pipa a bizonyosság felé vezető úton.
Nekem nem úgy tűnik, mint ha neki annyira magától értetődő lenne ez az egész, de nem törtem magam amiatt, hogy meggyőzzem. A lottós megjegyzése kapcsán önkéntelenül is eszembe jutott az iskolapélda, miszerint mekkora esélyünk van megnyerni a lottó főnyereményt? Mint ha bekötött szemmel, a megengedett maximális sebességgel hajtanánk keresztül New York belvárosán, autóval, úgy, hogy pisztollyal egy véletlenszerűen elhelyezett fa botot kell eltaláltunk, aminek nem ismerjük a pontos nevét… Sajnos az sem működik, amire sokan naivan gondolnak, hogy annyi szelvényt vesznek, hogy minden lehetséges számkombinációt felírjanak… részben, mert időben is lehetetlenség lenne teljesíteni ennyi szelvény kitöltését, részben, mert sokkal többe kerülne, mint maga a nyeremény… harmadrészt, vérfarkasok vagyunk, több évszázad áll mögöttünk, és még ki tudja, mennyi előttünk… Aki ennyi idő alatt nem képes annyit megtakarítani, ami a boldogulásához szükséges, az elég szégyen. -Nagyszerű. –bólintottam, igaz, nem terveztem, hogy éjszakába nyúló program lesz, de… majd Emmától függ, meddig maradunk. Én ráérek, ezt a késő délutánt, estét úgy is az unokának szántam. -Helyes, én is ezt reméltem. De sosem lehet tudni… -találkoztam már nem egy olyannal, aki inkább ugrott volna… Mint ha azzal sokra mentek volna, a kis naivak… Ha már olyan szerencsém volt, hogy ilyen hegyi terepen is megejthettük a találkát, nagyon is körültekintően választottam ki a megfelelő színhelyet, figyelembe véve a magasságokat, adottságokat. Ahogy hallgattam az átváltozás előtti kis monológját, nem bírtam megállni, hogy ne reagáljak egy szemforgatással a szavaira. -Rossz a hozzáállásod. Mindig van esély, ha csekély is, csak használd a fejed. És ha az lenne a célom, hogy „a szart is kiverjem belőled”, hogy a te szavaiddal fogalmazzak, azt hiszed, nem tettem volna meg már rég? -kérdezek vissza, abba meg már inkább bele sem megyek, hogy akkor nem épp ilyen formában zajlott volna az előző, vagy akár a mostani találkozónk… Nem, hogy nem lettem volna ilyen közlékeny, de esélye sem lett volna, hogy kettőt pislogjon, nem hogy még ilyen szemtelenül pattogjon. Ahogy elkezdődik az alakváltása, egy darabig csak szótlanul figyelem, felmérve, mégis mennyire gyors benne. Nem várom meg, hogy befejeződjön a folyamat, miután megállapítottam, melyik alakjában kíván harcolni, egy szívdobbanásnyi idő alatt magam is alakot váltok, s így várom meg, hogy ő is a végére érjen. Ha már úgy is oda meg vissza van, hogy semmi esélye, azt hiszem, ez a legkevesebb, had örüljön a gyerek. Az üvöltésére stílusosan csak egy apró morranással válaszolok, azonban eszem ágában sincs egyből nekitámadni… Akárcsak korábban Heine esetében, először csak kóstolgatom, próbálgatom, hogy mégis milyen vérmérséklettel támad, vagy egyáltalán milyen a stílusa… Nem hagyom elsodorni magam, sőt… fogadok, csak még jobban felbosszantja az, hogy igyekszem mindig az utolsó pillanatban kikerülni a támadásait, fenntartva neki a reményt, hogy „most majdnem elértem”. Viszont eszem ágában sincs teljes erőbedobással harcolni… Értelme sem lenne, hisz nem tudna kibontakozni, meg amúgy is… nem akarom különösebben leleplezni magam – ha sérülést ejt rajtam, a regenerációm gyorsaságából úgy is jó eséllyel rájön, milyen szinten állok. Addig is tovább játszom vele az idegölő macska-egér játékot, hol a sziklaperem szélén incselkedve vele, hol bentebb, az erdő fái felé invitálva. Egyelőre még nem támadok, de ha netalántán úgy döntene, hogy neki ennyi elég volt, akkor, hogy noszogassam, kicsit felszítsam a harci kedvét, én sem fogok tétovázni, azt meg pláne nem hagyom, hogy meglépjen itt nekem.
Szégyellje magát az a farkas, aki önkezével vet véget életének. Még ha csak képletesen is. Hisz ugyan már, ki az, aki egy ilyen zuhanást túlélne? Én biztos nem… talán még maga Sura sem. Haha, elég vicces úgy példálózni vele, hogy úgy sejtem, épp ő adta meg eme alternatívát a menekülésre. Persze, a látszat most egész más, tudom én, de valójában mélységesen tisztelem, de ugyebár, amíg nem vagyok benne biztos, nem szükséges úgy is tennem. Én meg a kifacsart Emmás logikám… Édes, ahogy forgatja a szemeit, nem érdekel, hogy esetleg most is olyat sikerült mondanom, vagy tennem, ami nem tetszik neki, már első alkalommal is bőven ellőttem minden hülyeséget, amit csak el lehet. - Nem tudom, nem ismerlek. Én például biztos szórakoznék előtte az illetővel, de ez én vagyok, fogalmam sincs, te miként viszonyulsz ezekhez a dolgokhoz. Csak hát ugye, ahogy mondani szokták, mindenki magából indul ki. Nem, nem bírom ki, hogy ne szóljak vissza még erre is, miért is bírnám, egyszerűen muszáj jártatnom azt a marha nagy számat, sok mindentől megkímélném magam, ha megtanulnám befogni. Mondjuk, én szentül meg vagyok győződve, hogy ez is csodás személyem ellenállhatatlanságának egyik nem épp titkos összetevője, szóval marad. Ha meg idegesítem a környezetem, az csak jó, hiszen abban az esetben általában nekem ugranak, ami valljuk be, sokszor még a pofázásnál is jobban fekszik számomra. Fellengzős. Mondjuk, nem tudom mit vártam, a feltevéseim alapján pontosan ilyen gyorsan kellene változnia. Valahogy minden eddig elejtett morzsa, apró jel arra mutat, hogy igenis ő az. Akármennyire nem hisz nekem senki, és tartom tán még magamat is végtelenül hiszékenynek ezzel kapcsolatban, mert amúgy nem vagyok az egyáltalán, nincs más ötletem a személyére. Nem tudom másként elhelyezni időben, nem fér bele. Annyira, de annyira utálom, hogy elkönyveltem, nincs esélyem, máskor legalább éltet a remény, hogy talán fele annyi sérülést kioszthatok, mint amennyit kapok, és akkor a szememben máris kvittek vagyunk, de most valahogy nem érzem ennek a lehetőségét. Kitér előlem, ami elég bosszantó, mert basszus, így hogy vezessem le a feszültséget? Ha sokáig kergetőzünk, mint az ovisok, ebben nekem nem lesz semmi pláne, majd nézhetem, ahogy Castor próbálkozik szétkapni, vagy hallgathatom a szájkaratét. Nem akarok belegondolni abba, hogy mi lesz ennek a vége. Szórakozik velem, biztosra veszem, és ezt rühellem, de nem hagyom, hogy a vörös köd az elmémre telepedjen, szükségem van némi nyugalomra ahhoz, hogy hideg fejjel tudjak gondolkodni, és esetleg valamit el is érni, ne csak fölöslegesen vagdalkozni. Ha ő játszik velem, akkor menjünk olyan terepre, ahol inkább az ügyességem dominál, nem a szimpla rárontok, majd lesz valami jellegű akármi. Amint lehetőségem nyílik rá, berohanok a fák közé, ha már egyszer odaterel, nyilvánvalóan ki fogom használni. Szó sincs menekülésről, de ezzel azt is megtudhatom, hogy valóban olyan gyors-e, mint amilyennek sejtem. Én magam nem egyenesen közlekedek, cikkcakkban haladok a fák közt, akármennyire is lehetetlennek tartom, megpróbálom lerázni, hogy visszakerülhessek mögé, ha nem sikerül, és a nyomomban van, akkor viszont annyit fogok tenni csupán, hogy egy kicsit egyenesen haladok, majd egy fa mögött bevágódok jobbra, a karmaim segítségével tovább lendítve magamat a törzsön, valamint lábaim is avart, földet köpnek maguk után, ahogy kitámasztani igyekszem magam, és ezúttal ilyen formán levenni őt a lábáról…
-Úgy tűnik, Emma, annyira még sem esett messze az alma a fájától. –mint az előző alma, amelyből végül a fa nőtt ki… Mint ha Todd szavait hallanám viszont a lány szájából. Lehet, hogy nem adatott meg neki, hogy igazából megismerje a teremtőjét, de lehet, mégsem volt véletlenül, hogy őt választotta végül a kölyköm? Idővel majd elválik, ő melyik utat választja. De ennyit a csevegésről. Emma választ, majd miután túl vagyunk az alakváltáson, kezdődhet is a „játék”. Nekem legalábbis, nem tudom, ő mennyire fogja élvezni, ha rajtam múlik, akkor előbb fog 280 körül mozogni a vérnyomása, mint hogy szórakozásnak vegye az egészet. ~Ha már emlegetted, hogy mennyire „nincs” esélyed… Amikor veled egy idős voltam, sokkal gyengébb voltam, mint most te.~ üzentem neki mentálisan két kihátrálás között. Részben, mert nálunk eleve később jelentkezett az egyedi képesség, részben, mert mire megtanultuk, hogyan fejlesszük… Arról nem is beszélve, hogy ekkoriban még igyekeztem kimaradni a harcokból, ha tehettem, és inkább a gyógyításra koncentrálni. Lehet, hogy nem fog annyi ideig élni, mint mi, ettől függetlenül, ha életben marad és továbbra is így fejleszti a képességét, mondhatni, szinte mindig erősebb lesz, mint én voltam annyi idősen. Amivel nincs is semmi gond, hisz ez az evolúció rendje – a leszármazottak gyakran felülmúlják tulajdonságaikban a „szülőket”. Még szép, hogy szórakozok. Vagyis, ez így nem korrekt, inkább úgy mondanám, hogy nem teljes erőbedobással küzdök, ahogy az ellenfelem, hisz akkor elég rövidre zárulna a találkozó, azzal pedig maximum Emma nyerne némi vérvonalképesség-fejlesztést… Igenis érdekel, hogy milyen szinten áll a lány, nem csak a Toddtól örökölt ajándékával és az éles nyelvével, hanem mint vérfarkas is. Lehet, szemtelenség, hogy pont ez jut eszembe, de a mostani kis „fogócskánkról” önkéntelenül is eszembe jut, amikor még annak idején a húgommal kergetőztünk az erdő fái között, részben, hogy megismerjük vérfarkas képességeinket, részben pedig, hogy egy-egy kimerítő edzés után lazítsunk egy kicsit. Úgy tűnik, kis ellenfelem hamar megunja a „fogó” szerepét, és nekem átengedve azt az erdő fái felé veszi az irányt… én pedig nem vagyok rest, utána is indulok, még ha nem is loholok közvetlen a sarkában. Néhány méterre követem, így legalább kényelmesen van időm lereagálni a lépéseit, és nem is kényszerülök rá, hogy ugyanolyan szigorú cikkcakkban kövessem az útját, mint ahogy ő halad – inkább egy lusta hullámvonal ívén haladva követem, amikor nagyobb irányváltozást ejt meg. Mint ahogy most is. Ha minden lendületemmel nekisodornám, nem volna kérdéses, hogy ki járna rosszabbul… Ennek ellenére magam is felé ugrom, igaz, úgy, hogy ne frontális telibe ütközés legyen belőle, inkább csak ráijesszek egy kicsit, vagy ha nem az az ijedős fajta, kiderítsem, mihez kezd a helyzettel így, hogy „fogódzkodót” talál rajtam? Amennyiben sikerül leterítenie, igyekszem úgy földet érni, hogy a lendületemet kihasználva legurítsam magamról, és én kerüljek fölébe, ha meg nem hagyná… Akkor legjobb védekezés a támadás, felé marok, hogy valami érzékeny helyen ejtsek sebet rajta, legyen az arc, nyak, vagy valamely csontjának eltörése, repesztése… Ha sikerül a közvetlen ütközést elkerülnünk, bosszantásként igyekszem úgy „elugrani” mellette, hogy némileg kimozdítsam a röppályájáról, ha így esetleg egy fára is sikerül felkennem, az pedig külön öröm. Elájulni csak nem fog, azért nagy kár lenne…
[Kocka: páros – hagyom magam elsodorni Emma támadása által; páratlan – kikerülöm a támadást, csak súrol]
A szavai valahol rosszul esnek, hiszen tudom, mekkora szemétláda volt Todd, azonban nem bírom azt sem figyelmen kívül hagyni, hogyha élne, talán nem vetné meg a puszta lényemet, s tartana hibának, ha már hasonlítok rá. Ettől függetlenül nem hinném, hogy hízelgésnek szánta, bár emlékeim szerint nagyon is szerette a Teremtőmet. Nem tudom, nem is fogok most azon lamentálni, hogy mennyire lehet kellemetlen a jövőmre nézve, hogy hasonlítok rá, vagy kezdek, vagy nem is tudom. Mikor meghallom a szavait a fejemben, némileg összezavarodom, basszus, azt hittem, fel van húzva a pajzsom. Vagyis, tudom, hogy fel van. Ezek szerint ennyire könnyen beférkőzne alá? Újabb jel, legalábbis szerintem vehetem annak, bár attól még nem túl bíztató a helyzet. Annyira lejjebb eresztem most, hogy kommunikálni tudjak én is vele, bár nem biztos, hogy túlságosan sokat fogom használni a csatornát. Ez már nem a szájtépés ideje. ~Ezt jó hallani, bár kötve hiszem, hogy sokat számítana jelen pillanatban.~ Nem mondom, hogy nem hízelgő eme tudat a számomra, mert nagyon is az, de most nem azzal kell foglalkoznom, hogy milyen volt a múltban, hanem a jelenben kísérelni meg minél egyszerűbben kiverekedni magam ebből a helyzetből. Én a képességem terén szerintem nem vagyok átlagos, és nem azért mondom ezt, mert nagy arcom van. Az van, de a lényeg szempontjából ez most mellékes. Túl sokszor volt alkalmam használni, épp ezért egy törés nálam általában már bajos, mert könnyedén helyrejöhet, mielőtt valaki a helyére igazítaná. Többet azonban nem beszélek, inkább a mozdulataimra figyelek, mik sokszor inkább csak ide-oda kapkodásnak tűnnek, de valójában szándékosan lépek oda, ahova, s mozdulok úgy, ahogy. Épp ezért tudom kihasználni a felillanó menekülő utat a fák közé, és kezdődhet egy másfajta küzdelem. Sokszor tudom, hogy esélyem sincs, mégis bele megyek a nyílt ütközetbe, most nem, ez más, itt valami plusz mindenképp kell, hogy a leghalványabb szikrája lehessen ama lehetőségnek, hogy elkerüljem a totális szégyent. Érzem, hallom, hogy jön utánam, de nem nagyon forgolódok, egy-egy élesebb levágás alkalmával mérem csak fel a helyzetét, jobb volna, ha a sarkamban lenne, de értelemszerűen nem egy ostoba kölyökről van szó, akinek fogalma sincs semmiről. Abszolút nem vagyok ijedős farkas, szóval nem érint érzékenyen, hogy beleszalad az ütközetbe, így sokkal érdekesebb lesz az egész, a fogócska úgyis uncsi, de a szemtől-szemben jelen esetben ostobaság volna a részemről. Nem sikerül a tervem, nem tudom elsodorni, s közben fogást találni rajta, ellenben még így is érintkezünk egy röpke másodpercre a levegőben, aminek megvan ama áldatlan hatása, hogy közel sem ott érek földet, ahol eredetileg terveztem. Igyekszem elkerülni a legközelebbi fát, talán a mancsaimmal el tudom taszítani magam tőle, ám ha nem sikerül, minden bizonnyal lecsókorok róla pár kéreg darabot… Amennyiben úgy beütöm a fejem, hogy kiesik pár másodperc, akkor elterülök a földön, majd úgy teszek, mintha végleg kiütöttem volna magam, hátha ennek hatására közelebb jön, és meg tudom lepni. Mindenesetre, ha megúszom, akkor már lököm is el magam, hogy felmérjem a nőstény helyzetét, és most már megkíséreljem azt is, hogy kárt tegyek benne. Tudom, hogy jobban meg fogom szívni, mint ő, de nem érdekel. Most már a vérét akarom ontani, bármennyire is képtelen ötletnek tűnik, így felülírom korábbi ötletem, hogy hülyeség, és igenis közelharcba kísérlek meg keveredni vele. Legalább hamarabb végzünk… Meg aztán, már egészen hiányzik egy kis fájdalom.
[Kockaaaa: Páratlan: Megúszom a kenődést Páros: Felkenődöm a fára 6 –os esetén pár másodperces K.O. is bekerül a képbe]
Kezdőlap
// 
//
//
