A telefon összeszedése után lassan, de legalább biztosan haladunk a barlang felé. A nőstényre támaszkodok, azt nem hagytam neki, hogy karban vigyen – azt mégsem engedhettem ugyebár –, de a támaszára szükségem van, ha nem akarom magam vonszolni a földön. És nem akarom. Ezután pedig rátérhetünk arra, amit meg kell beszélnünk. Ha nem is kivesézni és rágódni rajta, azért néhány mondatot megér a dolog. Érzem a nőstényen, hogy közbevágna itt-ott, de végül hagyja, hogy végig mondjam, amiről úgy gondolom, hogy meg kell osztanom vele. Tisztában vagyok azzal, hogy erőt vesz magán ahhoz, hogy ne szakítson félbe. Ahogy befejezem, rajtam a sor, hogy hallgassak és figyelmesen kövessem a szavait. Pofám olykor torzul még egy-egy kellemetlenebb mozdulat nyomán nyilalló fájdalom hatására, de ahogyan eddig is, most is hang nélkül tűröm, ahogy minden porcikám ellenkezik a mozgás miatt és harcot vívok a saját testemmel. Nem szakítom félbe, megvárom, hogy mindenre reagálhasson, közben pedig összpontosítok és koncentrálok, hogy észben tartsak mindent, amire válaszolni akarok. Ez pedig ugyanolyan nehéz feladat most, mint az, hogy mozogjak vagy ne adjak hangot annak, hogy milyen rohadtul fáj mindenem. Mikor energiái megváltoznak és felteszi a kérdést, hogy tudom-e milyen érzés ez, megállok és a nőstény szemeibe fúrom saját, fekete tekintetemet. Most sem szakítom félbe, csupán esetlenül vonom magamhoz közelebb, hogy suta módon, de úgy-ahogy megöleljem. Ebben az alakomban ez finoman szólva is „érdekes”, de nem érdekel. Nem vagyok lelkizős, de kőből sem és a testvéreim fontosak a számomra, egytől-egyig. Egy család vagyunk, különleges kötelék köt össze minket egymással. Még szép, hogy ez a nőstény is rengeteget jelent a számomra. Az ölelés nem tart túl soká, egyfelől fizikailag nem kényelmes, másfelől pedig hosszú még az út a barlangig. Akkor is, ha nem az, mert nekem jelen pillanatban minden fajta távolság rohadtul messzinek tűnik. Amikor a végére ér a mondatoknak és felteszi a kérdéseit, szusszanok egyet. Még szép, hogy számíthat rám, de előbb meg akarom vele osztani, ami közben felmerült bennem. ~ Nem feltételeztem, hogy a helyére pályázol. ~ már csak azért sem, mert ez mindegyikünkből hiányzik. Nem azért létezünk, hogy egyetlen falka élére álljunk. A világ farkasai mind hozzánk tartoznak, egyetlen falka pedig kis pont ahhoz képest, ami a feladatunk mindenfelé, amerre csak járunk. ~ És azt sem, hogy nem volt okod arra, hogy ezt mondd neki. Ahogyan azt sem, hogy nem tudod mivel jár egy alfaváltás. ~ gondolataim hideg nyugodtsággal folynak a nőstény elméjébe. Ezek egyikét sem állítottam és nem szeretem, amikor kiforgatják a szavaimat. Megértem Surát és azt is, hogy milyen érzéseket kelthet ez az egész benne, én azonban csupán azt kifogásoltam, hogy nem szólt róla. Hogy nem említette meg, pedig azt hiszem, hogy kellett volna. Bár nem mondom, a saját leszármazottam rendreutasítását sem tartom az ő feladatának, de ezt már nem hozom fel. ~ Nem mesélte, hogy megjelent Diego a találkozásotok alatt, ahogyan azt sem, hogy mennyire kimerítette. A többiről pedig említést tett. De pont ez a lényeg Sura. Azon nem lepődök meg, hogy ő ezt nem osztotta meg velem. Azon viszont igen, hogy te nem tetted meg. ~ azt hiszem többször ezt már nem ismétlem el, feleslegesnek ítélem újra és újra ugyanazt mondani, főleg, hogy tisztában vagyok azzal, elsőre is megértett. ~ A segítségnyújtás pedig… én megtehetem, hogy akkor is segítsek neki, ha ő ezt nem akarja. Mindenesetre én köszönöm, hogy felajánlottad neki a tiédet. ~ már, amikor erről beszélt a nőstényt, éreztem, hogy ingoványos talajra tévedtünk – nem szó szerint – tisztában vagyok azzal, hogy mit jelentett neki Diego. És valahogy sejtem, hogy Castor nem fogadta kitörő örömmel Sura felajánlását. ~ Hidd el, gondoskodom arról, hogy megállja a helyét, a falka, az utódaink érdekében. Ha pedig elbukik… akkor is megteszem, amit meg kell tennem. A támogatásotokkal, de a saját kezemmel és módszeremmel. ~ eszemben sincs a testvérem ellen menni ebben a kérdésben, de azt remélem megérti a nőstény, hogy a saját véremmel kapcsolatban vannak dolgok, amikért én vagyok felelős, amit nekem kell megtennem. Ez így helyes, ráadásul kötelességemnek is érzem, hogy kellő mértékben kivegyem a részem a dolgokból. Ha nem egy villám lenne az alfa nem lennék ennyire hajthatatlan, de így viszont… Castor az én dolgom. ~ És, hogy a kérdéseidre is válaszoljak; hogyne fogadnám el a segítséged?! Mint ahogyan Te is számíthatsz rám. Egymásnak csak mi maradtunk, kire számítsunk, ha nem a saját testvéreinkre?! ~ nem mondhatni, hogy én lennék a felelősségtudat legszilárdabb példája, de egy dolog egészen biztos. A szavamat betartom. Főleg, hogy nem gyakran ígérgetek. Viszont az sosem volt kétséges számomra, hogy a családom számíthat rám. Teljes vállszélességgel állok ki akármelyikük mellett. ~ Egyébként… havi két találkozóra köteleztem, így ha akarna se tudná elkerülni a segítséget… vagy engem. Illúzióim nincsenek, a viszonyunk aligha lesz rózsás, de, hogy egészen őszinte legyek, ezt a részét magasról leszarom. A falka érdeke sokkal fontosabb, ahogyan az is, hogy biztonságban legyenek a leszármazottaink. ~ és nem mellesleg a városban élő emberi lakosság is. Egy gyenge alfa nem alfa és itt nem csak a fizikai erő számít. ~ Edzeni fogok vele és nem csak a fizikai munkát értem ez alatt. ~ Castor maga állította – pontosabban utalt arra –, hogy kifejezetten rosszul megy neki a meditálás, mert túl izgága hozzá. Segítek neki ebben is, már ha van elég esze ahhoz, hogy hagyja. Ha nem… arra egyelőre nem akarok gondolni. Látok benne fantáziát, értékesebbnek hiszem annál, semhogy pusztulás legyen a közeli sorsa. Még meglátjuk mire jutunk egymással. És lassan a barlang bejárata is felsejlik előttünk a távolban. De legalább már belátható távolságban van.
Ahogy belelendülök, és csak mondom, mondom, mondom és mondom, egymás után záporoztatva a kérdéseket, egészen addig, amíg Tipvigut ölelése ki nem zökkent a lendületből. Egy kissé meglepve, megszeppenve fogadom az ölelését – hisz legyünk őszinték, az elmúlt évezredben nem sűrűn volt részem hasonlóban részükről, s elszokik tőle az ember – ám amilyen röpke, olyan sokat jelent számomra. Mivel én már így is a hímet ölelem, csak leheletnyit erősítek a szorításon, jelezve, hogy én is viszonzom a gesztust, azonban nem szeretnék feleslegesen nagy fájdalmat okozni számára. Igaz, utána kissé nehezen találom a szavakat, de amint magamhoz térek, már ismét a tőlem megszokott hévvel magyarázok, hogy a végén némi gondolatbeli elkalandozást követően ismét hagyjam szóhoz jutni a testvéremet. Ahogy sorra ismétli a szavaimat, csak lassú szusszanással fújom ki a levegőmet, nyugtatásképp. Pláne, hogy már megint ott kötünk ki, csökönyös gyerek módjára, hogy miért nem említettem neki a történteket. Remélem, nem fogunk túl sokáig e körül a téma körül forogni, mint valami defektes körhinta, mert rosszul leszek. -Akkor most már tudsz róla. Említettem. Azt pedig már mondtam, hogy sajnálom, hogy nem előbb… -csóváltam a fejem, de aztán folytattam is -Az egyik vérvonal-unokámmal találkoztam volna, hogy négyszemközt beszéljünk, amikor váratlan vendégként megérkezett. Amik meg utána történtek… Diegóról nem is beszélve, egy kicsit nekem is váratlan volt. Ha minden falkatársát olyan szinten védelmezi, mint akkor az unokámat, akkor már sokat nőtt a szememben. Ettől függetlenül a viselkedése mellett nem mehettem el szó nélkül. -osztottam meg némi plusz információt a találkánkról. A segítségnyújtás… szótlanul biccentek Testvérem szavaira, amikor pedig meghallom a köszönetét, halványan magam is elmosolyodok. -Természetes. Neked pedig kitartást és sok sikert hozzá… Nem egyszerű feladat hitet adni egy hitetlennek. -jegyeztem meg, hisz emlékeztem még, hogyan reagált Castor amikor megosztottam vele, egykor milyen posztot láttam el a falkánkon belül. Miután ilyen gondjai vannak a szellemvilággal és a spiritualitással, végképp nem csodálkozom rajta. -Efelől nincs kétségem. -bólintottam Tipvigut szavaira, őt sem kellett attól félteni, hogy nem tud elég kemény kezű lenni, amikor arról van szó - Bár ami azt illeti, nem kapkodtad el a dolgot. Pedig ha előbb találkozol vele, mint én, most biztos nem itt tartanánk. Sebaj… ami történt, megtörtént, változtatni már úgy sem tudunk rajta, úgyhogy nincs más választásunk, mint folytatni az utat, előre. -jegyeztem meg eltöprengve. Így rendelték el az égiek… Lehet, hogy jobb lett volna, lehet, hogy nem. valószínűleg akkor arról sem tudnék, hogy a fiam épp a gyilkosa védőszellemeként követi az eseményeket… Pedig emlékszem, fiatalként őt sem vonzotta a „foglalkozásom”. A kölcsönös segítségre hálásan elmosolyodok, támogatóan meglapogatom a hatalmas bestia oldalát, ahogy lassan tovább menetelünk a barlang felé. Ahhoz képest, hogy milyen város van most egykori falunk helyén, legalább az a tudat megnyugtató, hogy ehhez képest az erdeink és a környék egész érintetlen maradt. -Azt elhiszem… -nevettem fel csendesen arra, hogy milyen képet vághatott Castor az újabb „ultimátumhoz” -Azonban egyetértek veled. Nem mehet így tovább… És örülök, hogy „védőszárnyaid” alá vetted. Igaz, én is ígértem neki, hogy néha meglátogatom majd, szemmel követve, hogy halad, de most, hogy színre léptél, akkor átadom neked a stafétabotot. Hátha tőled kevésbé idegenkedik segítséget elfogadni. -mert úgy tűnik, az a fene nagy makacsság és férfiúi büszkeség családi vonás náluk, Villámoknál. -Tarts ki még egy kicsit, már nem vagyunk messze. -felelem, ahogy megpillantom az úticélunkat - Sötétedésig itt maradok veled. Igaz, a mi házunk a város szélén van, de inkább nem kockáztatok, hogy farkasként kiszúrjanak a házak közelében. Bár ahogy elnézlek, addig se fogok unatkozni, van sérülésed, törésed szép számmal, és ez a mostani séta sem használt neki, az biztos. -magyaráztam. -Szóval… két hét múlva találkozol vele legközelebb? Addigra teljesen rendbe jössz, ha minden jól megy, ettől függetlenül, ha lehet, ne minden találkátok végződjön így…-feddtem meg finoman a hímet. Segítek szívesen, bármikor, nem arról van szó, de az, hogy másokra is kiterjesztem a regenerálódási képességemet, engem is lefáraszt. Elvégre az energia nem vész el… csak más hasznosítja, ettől függetlenül még mindig tőlem ered.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Összeölelkezésünk suta és rövid, de annál őszintébb és rengeteget árul el rólunk. Nem kell szavakba öntenünk azt, amit mindketten érzünk. Ő is. Én is. ~ Na azt elhiszem és meg is értem. ~ bólintok egyet röviden. Volt egy olyan érzésem, hogy nem csak számomra sikerült ilyen jól a bemutatkozása az alfának. Egy részről kissé bicskanyitogató, másfelől pedig… elönt vele kapcsolatban némi büszkeség érzet is. Nem tart soká ugyan, de ettől még megtörténik. Emberi alakomban most egy rövid és halvány mosolyt is megeresztenék, de a farkas pofámról ez érthetően elmarad. Plusz, amilyen rohadtul fáj mindenem, nincs is olyan nagy kedvem a vidor-görbéhez. ~ Azt hiszem a falkatársait egytől egyig így védi. Az alapján legalábbis, amit előttem produkált. ~ bár tény, hogy én a hozzá közel állók elvételének lehetőségével térítettem jobb belátásra, amikor az őrült kölykével való leszámolás lehetősége merült fel közöttünk. Nem akarja a sajátjait elveszíteni és ez mindenképpen dicséretes. Azon nem csodálkozom, hogy Diego szellem jelenléte váratlan volt Suranak. Azt hiszem én sem reagálnék másként, ha Anik bukkanna fel a múltból, bár erre igen csekély esélyt látok. ~ Kösz. ~ jól esik, hogy sok sikert kíván Castorhoz, hogy érzem a nőstény támogatását. Igazság szerint nyolc évszázaddal ezelőtt magam sem hittem, hogy valaha idáig eljutok és én is egyike leszek azoknak, akik olyan feladatnak vetik alá magukat, amelyet mindenekelőttnek és felettnek tartanak majd. Mégis megtörtént. Pedig önmagamat valóban nem tartom túlságosan felelősségteljesnek. A Szellemek mégis máshogyan ítéltek felettem és most teszem a dolgom. Igaz néha eléggé sajátosan, de ez a lényegen nem változtat. Ezért gondolom azt, hogy az alfa sem veszett ügy, de majd meglátjuk. ~ Tudom. ~ szusszanok egyet halkan. Bár nem hiszem, hogy bárkire tartozna rajtam kívül, hogy mikor keresem fel a leszármazottaimat, ettől még igazat adok a nősténynek. Igazság szerint nem gondoltam volna, hogy itthon ragadunk és ezért nem terveztem hosszútávra berendezkedni. Így nem kezdtem el azonnal felkutatni a vérvonalam tagjait. Persze a dolgok teljesen máshogyan alakultak és kénytelen voltam ehhez alkalmazkodni én is. ~ Egyetértek. Ami történt, megtörtént. ~ semmi értelme felhánytorgatni, amit lehetett már ezzel kapcsolatban, azt körbejártuk. Felesleges több szót fecsérelni rá. ~ Nekem van egy olyan érzésem, hogy tőlem sem veszi majd szívesebben a segítséget, de nem nagyon érdekel. ~ a falka fontosabb és az, hogy biztonságban legyenek a város farkasai és emberei egyaránt. ~ Emlékeztet magamra… és emiatt is gondolom úgy, hogy tudunk majd jutni valamire, de ennek persze csak a Szellemek a tudhatói. Majd meglátjuk. ~ megvallom a nősténynek, hogy nagyon is magamat látom Castorban, mint ahogyan a saját kölykeimben egytől-egyig. Sosem volt titok, hogy mi alapján választok és annak idején, amikor hazatértem én is a kölykeimmel – egyik sem volt különösen a kedvencem, de ettől még fontosak voltak nekem is a sajátjaim –, azt hiszem egyértelműen feltűnt a testvéreimnek is, hogy mi alapján döntöttem a beharapásuk mellett. A hozzám hasonlóakkal osztottam meg az ajándékot, bennük láttam elég fantáziát és ők vonzottak, velük tudtam mit kezdeni. Még ha nálam elmaradt a gondoskodás hosszútávon, akkor is. ~ Figyelni fogok rá. ~ pillantok a nőstényre, miután azt mondja, hogy átadja a stafétabotot. Ráadásul elég keményen fogom megítélni, a saját véremmel szemben mindig is hatalmas elvárásokat támasztottam. A nőstényekkel még hajlandó vagyok elnézőbb lenni valamivel, de a hímekkel egyáltalán nem. Castor ráadásul a falkában betöltött helyzete miatt még csak nem is az átlagosan megítélendő kategóriába esik nálam. ~ Úgy hangzik remekül fogunk szórakozni. ~ szusszanok egyet szinte lemondóan. Van arról sejtésem, hogy mi vár még rám/ránk. Talán a nap fénypontja ez a séta lesz, mert a csontok helyre rakása nem kevésbé fájdalmas, mint azok eltörése. Felhorkanással jelzek egy nevetés-szerűséget, ami egyelőre több fájdalmat okoz, mint örömet, de Sura szavai akaratlanul is erre sarkallnak. ~ Legközelebb már nem kell lejátszanunk ugyanazt, mint most. És igen, két hét múlva lesz esedékes a következő találkánk. ~ fogalmam sincs mit tartogat még nekünk a jövő, de tény, hogy a dolgok akkor durvultak el, amikor kiderült, hogy az első kölyke szó szerint őrült. ~ Igyekszem nem szétkapni és nem is óhajtom a sérüléseit átvenni minden alkalommal. Pontosabban ez volt az egyetlen eset. Ha elsőre nem értette meg a lényeget, akkor sokadjára sem fogja. Ráadásul ismersz, a hülyeséget nem díjazom, de annál keményebben büntetem. ~ nem mondom, hogy senki sem hibázhat, vetheti el a sulykot vagy lehet hülye. Én is elbuktam, nem is egy alkalommal, de ezekből a hibákból tanulni kell és nem újra és úja elkövetni ugyanazokat. Mindenki vállalja a tettei következményeit, ebben pedig egész életemben nagyon hittem és az évek múlásával pedig csak még inkább megerősödtem ebben a hitemben. ~ És tökéletesen jó lesz itt is. ~ osztom ezt még meg vele a házukkal kapcsolatos megjegyzésére utólag. Inkább vagyok farkas semmint ember, így egyáltalán nem zavar, ha kint kell lennem a természetben. Igazság szerint mind sokkal többet éltünk olyan körülmények között, amikor teljesen ki voltunk szolgáltatva az elemek és a Szellemek kegyeinek, az anyatermészet akaratának. A kényelmes ágy, a melegvíz és a félkész ételek ugyan bámulatosak és valóban nagyon kellemesek, de sokkal többet éltünk meg ezek nélkül, mint velük. A barlangba érve, amikor végre megállunk egy hangos szusszanás és morranás kíséretében adom meg magam a késztetésnek, hogy végre összeroskadjak. Mindenem zsibbad és fáj, az izmaim tiltakoznak és még mindig remegnek. De legalább a levegőt már nem zihálva veszem. ~ Melyik alakomban férsz jobban az összerakásomhoz? ~ őszintén szólva a legkevésbé sem vonz az alakváltás gondolata, de ha bármelyik másik formámban hatékonyabban megy a töréseim helyre tétele, akkor egyetlen szó nélkül viselem a váltást. Nem célom a segítségnyújtás és a testvérem ellen lenni, így, ha más formámban jobb lenne, akkor készen állok arra, hogy megtegyem, amit kell. ~ Most te jössz. Milyenek a leszármazottaid? ~ érdekel is a válasz, plusz jó ötletnek tűnik, hogy a beszélgetéssel tereljem el a gondolataimat a fájdalomról. A séta alatt is egészen jól ment.
Szótlanul biccentek Tipvigut szavaira. Jó tudni, hogy nem csak Emma iránt ilyen eltökélt, igaz, ez a téma nálunk kimaradt… igaz, volt helyette bőven más. Ettől függetlenül kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni a hím sorsa, vagy egyáltalán a testvérem mire jut vele… Vagy Castor a testvérem segítségével! -Pedig mennyivel egyszerűbb lenne mindenkinek, ha végre belátná, hogy csak segíteni akarunk… az ő oldalán vagyunk, nem pedig az ellenfeléén. -csóváltam a fejem, ahogy lassacskán tovább ballagtunk a hófödte fenyők alatt. Arra, hogy mostantól kézbe veszi az ügyet, csak halványan elmosolyodok… Nem mint ha bárki is mondta volna, de valahol én is kötelességemnek éreztem felügyelni a helyzetet, legalábbis amíg az „illetékes” színre nem lép. Így, hogy megtörtént, most már elég a háttérből figyelnem a dolgokat, így pedig a saját leszármazottaimra is több időm jut. Nagy örömükre… -Bízzunk a legjobbakban, nem igaz? -kérdezek vissza, ám ahogy újból szóba kerül a páros következő találkája, nem bírom megállni, hogy befogjam a szám… felülkerekedik a kíváncsiság. -Ha nem túl nagy kérés… majd elmeséled, hogy hogy haladtok? -pillantok rá. Normális esetben nem nagyon szoktam senkit arról faggatni, hogy mit kezd az utódaival, azonban így, hogy ebbe az ügybe már nekem is sikerült belekeverednem, ráadásul az én leszármazottaim Alfájáról volt szó, szerettem volna tudni, hogy mire számítsak. -Még jó. Nincs is annál rosszabb, mint amikor a hülyeség szorgalommal párosul. -forgatom a szemeimet, hisz tudnék „helyi” példát mondani rá a sajátjaim közül. Kár, hogy a saját feladataihoz nem ilyen szorgalommal áll hozzá. Miután megpillantom a barlangot, nem is igazán szólalok meg, míg el nem érjük, és Tipvigutot biztonságba nem helyezem. Egy pillanatra egyedül hagyom odabent, de csak míg meggyőződök róla, hogy a környék biztonságos, és senki sincs a közelben. Akkor aztán visszatérek hozzá, hogy ismét kezelésbe vegyen, ellenőrizve, mennyi kárt okoztunk rövid kis sétánkkal. -Mondanám, hogy amelyik neked kényelmes. Volt bőven alkalmam mindegyik alakban vérfarkasokat „összerakni”. De ha nem muszáj, a helyedben nem váltanék alakot. -húzódott féloldalas mosolyra a szám, veheti burkolt utasításnak is a megjegyzésemet. Körbejártam, hogy szakértő szemmel megvizsgálva, tapogatva, simogatva leellenőrizzem, milyen állapotban van, ha valahol úgy találtam, hogy elmozdult a csont, akkor egy határozott mozdulattal vissza is igazgattam a helyére. Úgy tűnik, legalább a végtagjában lévő csontok illesztései jól összeforrtak. A séta nem tett bennük nagyobb kárt. -Az enyémek? -kérdeztem vissza szórakozottan, ahogy épp a bordáit igyekeztem a helyükre tuszkolni - Makacsak… önfejűek, csökönyösek, forrófejűek, nagyszájúak, merészek, szemtelenek… -soroltam a csupa jobbnál jobb jelzőt, de végül aztán sokkal lágyabban folytattam, a hangomban némi büszkeséggel - Említetted, hogy Castor valahol rád emlékeztet… Nos, bennem már többször is feltámadt a gyanú, hogy a kölykeim szánt szándékkal választottak olyan utódot maguknak, aki a szöges ellentétem… Persze büszke vagyok a „kicsikre”, jó látni, hogy milyen sokra vitték, csak félek, nehogy elszámítsák magukat és ez legyen majd a vesztük. Képzeld, van köztük olyan is, akivel nem most találkozok először… ott voltam, amikor hozzánk hasonlóvá vált, és… olyan… leírhatatlan, hogy milyen érzés volt most, 150 évvel később viszont látni, mint erős és tehetséges vérfarkas, aki előtt még ott van az élete nagy része, tele lehetőségekkel! -meséltem kissé elérzékenyülve, de nem ragadtam le Danielnél, volt más érdekesség is - A sors fintora, hogy itt él a közelben annak a kölykömnek a kölyke is, akinek az árulása annak idején a kivégzésemhez vezetett… De ha már Diego volt a témánk korábban… Tudtad, hogy van egy kölyke? Ő is a helyi falka tagja… Eddig úgy tűnik, ő az egyetlen nő leszármazottam a környéken. Ő volt ott akkor is, amikor de Luca megzavart minket… -utalok vissza a korábbi szavaimra, de ne csak én beszéljek már… Tudom, Tipvigutnak pihennie kéne, mégis, valahol zavarónak tartom, hogy csak én áradozok itt neki megállás nélkül a sajátjaimról. -Na és neked? Gondolom, nem Castor az egyetlen Villám a városban… Milyenek a többiek? -fordulok felé kíváncsian, amikor eszembe jut egy újabb érdekesség, és képtelen vagyok megállni, hogy a röpke nevetés ne csaljon könnyeket a szemembe. -Jajj, ne haragudj… -törölgetem a szemem a kézfejemmel, ahogy sikerül visszanyernem a komolyságom - De ez már tényleg Karma, vagy legalábbis a Szellemek tréfája… A Diego-Castor kapocs után úgy tűnik, még egy páros kapcsán közünk lehet egymáshoz. Nem, az jóval kevésbé komplikált és problémás, de… nemrégiben átharaptam egy kölyköt, egy elkorcsosult vérvonalról… Képzeld, a nőstény, akinél lakik, a pótmamája, a te leszármazottad. Faye-nek hívják, kimondottan kedves teremtés. Te találkoztál már vele? -faggatóztam érdeklődve.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
~ Egyszerűbbnek, egyszerűbb lenne ez tagadhatatlan. De a makacssága és büszkesége nem hagyja, hogy kérjen vagy elfogadjon. Így látom legalábbis. De legyen akárhogyan, ha akarja, ha nem, akkor is megkap a nyakába. ~ aminek pedig természetesen az a vége, hogy figyelek rá és segítek neki. Más választás nem hagyok, nem is akarok. Sejtem, hogy nem akarja majd, de őszintén szólva nem érdekel. Nem a lelkivilága az, amely igazán foglalkoztat a hímmel kapcsolatban. ~ Ha ezt akarod, persze, elmondom. ~ nem látom, hogy miért ne tehetném. Bár amilyen vagyok, mélységekbe sosem fogok belemenni, egyszerűen azért, mert nem olyannak születtem. De szerintem a színes körítés nélkül is érthető lesz majd a lényeg. Sura is érintetett az egészben Diego révén, így természetes, hogy elmesélem majd neki, milyen haladást – vagy pangást – mutat az alfa. Előbbit jobban remélem. A barlangban aztán jól esően adom meg magam a gravitációnak és sajgó porcikáim akaratának. Félig hason, félig pedig az oldalamon fekszem, így a lehető legkevésbé kényelmetlen, bár nem mondom, éreztem már magam jobban is. Még feküdni is fájdalmas. ~ Ezzel meg is győztél. ~ szusszanok egyet hangosan. Reméltem, hogy nem kell alakot váltanom és megkönnyebbülést hoznak Sura szavai. Tapogatására olykor grimaszba torzul a pofám, de egyetlen hang nélkül tűröm a dolgot. Egészen addig, amíg helyre nem pakol pár rossz helyre mozdult csontomat. A ropogó hangot néhány morgás kíséri. De legalább nem vinnyogok. Bár nem mondom, nagyon is szívesen tenném. Azonban számomra az mélyen megalázó lenne, még a testvérem előtt is. Tulajdonképpen, ha egyedül lennék, akkor sem igyekeznék hangot adni a fájdalmamnak, mert egyszerűen számomra elviselhetetlen az, hogy ne méltósággal viseljem a döntésem következményét. Ez pedig bőven az a kategória. Én döntöttem úgy, hogy a sziklába passzírozom az alfát – akkor is, ha megérdemelte – és arról is én döntöttem, hogy átveszem a sérüléseit. Így most azt is tűröm, hogy mivel jár együtt a döntések sorozata, amiket az éjjel meghoztam. A bordáim helyre pakolásánál fel-felszisszenek párszor és a szemeimet is összeszorítom néhány alkalommal, de azért igyekszem figyelni a mondanivalójára is. Ahogy a leszármazottairól beszél, mintha a sajátjaimról hallgatnám. ~ Nem tudtam. ~ szúrom közbe a gondolatot, mert valójában nem akarom megszakítani a mondandójában a nőstényt. Meg amúgy is leköt, hogy összeszorítsam az állkapcsomat, amikor ismételten a helyére tesz bennem valamit kívülről. Amikor kérdez, szusszanok párat röviden, csakhogy összeszedjem magam és a gondolataimat. ~ Ami azt illeti, több is van, a Protektortól tudom a nevüket és még pár adatot róluk. ~ kezdek bele a beszámolómba én is. ~ Van egy nőstény, akivel még a tavasszal ismerkedtem meg, aztán a bálon találkoztunk ismét, most pedig nem olyan régen felkerestem. Tervezem, hogy felveszem a kapcsolatot mindegyikőjükkel. Többé nem maradok csupán csendes megfigyelő. ~ eleget vártam ahhoz, hogy tudjam, még egy ideig biztosan nem mehetünk sehová és ezt az időt ideje kihasználnom és tennem is valamit a saját leszármazottaimért. ~ Még egyelőre nincs szilárdan kialakult véleményem róluk. A nőstény furcsa, hogy a vérvonalam tagja. Valahogy… túl nyugodt egy villámhoz képest… ~ még nem tudom mit is érezzek és gondoljak Faye-el kapcsolatban. Csalódást nem okozott, de ettől még úgy érzem, hogy nincs meg benne a villámok izgágasága. Sura kuncogását majd nevetését hallva a nőstény felé fordítom a képem, hogy lássam mit talál ennyire mulatságosnak. Nem igazán tudom most nyomon követni, de hamarosan választ kapok arra, hogy mi is volt ez az egész. Amit pedig mond, az meglep. ~ Igen. Ő az a nőstény, akiről az imént meséltem. Szóval ez lenne a kis titka… hogy pótmamást játszik… ~ utóbbi két gondolat inkább csak hangos gondolkozás. Így azért tisztábbá válik, hogy miért is nem akart arról mesélni kivel is lakik együtt… És ezzel együtt még egy dolog, amiben nem „rám ütött”. Nekem eszembe nem jutna pótszülőt játszani, de hát ahányan vagyunk annyi félék elvileg. ~ Azt hiszem attól tart, hogy megeszem a kölyköd reggelire. Pedig nem tervezem. ~ ha tehetném, akkor most biztosan felröhögnék, de helyette inkább egy grimasz-vicsort eresztek meg vigyorgásom jeleként. ~ Nagyon távolságtartóan viselkedik és amikor szóba került, hogy kivel él együtt, kitért egy visszakérdezéssel. ~ magyarázom meg, hogy kicsit érthetőbb legyen Sura számára is, amit az előbb raktam össze fejben. ~ Azt hiszem a Szellemek marha jót röhögnek a markukban. Tényleg úgy tűnik, hogy a közel jövőben leszármazottak ügyében gyakran fogunk találkozni. ~ amit mondjuk abból a szempontból nem bánok, hogy szeretek a testvéreim közelében lenni és ez alól ez a nőstény sem kivétel.
- Köszönöm! - felelem hálásan a testvérem ígéretét hallva, s egyre inkább kíváncsi vagyok, hogy vajon mit tartogat a jövő – akár Castor számára, akár számunkra, ebben az ügyben. -Nem volt túl bonyolult. -mosolyodok el Tipvigut „megadására”, de aztán főképp az köti le a figyelmemet, hogy a szavai mellett a csontjait is helyre rakjam, megfelelően. Aztán, amikor a végén visszakérdez, talán én lepődök meg legjobban, hogy mennyire megered a nyelvem, ahogy a saját leszármazottaimról mesélek neki. Sebaj, ha legalább ezzel is sikerül lekötnöm a figyelmét egy kissé, akkor szívesen mesélek neki napestig is… tekintve, hogy milyen keveset találkoztunk az elmúlt pár évszázadban, azt hiszem, nem okozna különösebb gondot. -Igazán praktikus megoldás. -mosolyodtam el, ahogy meghallottam, hogy az őrzőktől informálódott a leszármazottai kapcsán. Voltak idők, amikor én is ehhez folyamodtam, de hacsak nem vagyok idő szűkében, jobb szeretem magam megtalálni őket… -Nagyon helyes! -felelem egyetértően arra, hogy most már derekasan kiveszi a részét a leszármazottak útjainak egyengetéséből. Hallgatom, ahogy szóba kerül az egyikük, én azonban csak egy halvány mosollyal nyugtázom a dolgot, s inkább hagyom, had meséljen tovább, mígnem végül összeáll a kép, hogy ugyanarra a nőstényre gondoltunk mindketten. Na igen… odafent biztos élvezettel nézik, hogy gabalyodnak egymásba a különböző sorsok a lehető legváratlanabb kombinációkban… -Reméltem is, hogy nem! Ahhoz nekem is lenne egy-két szavam. -nevetek fel csendesen a gondolatra, hogy Connor Tipvigut reggelijeként végezné… már a gondolat is abszurd! -Ami azt illeti, egy kissé velem is távolságtartóan viselkedett, bár azt hiszem, azt főleg magamnak köszönhetem. Közel áll hozzá a fiú, a volt párjának a kölyke, aztán miután a férfi eltűnt, ketten maradtak és ő viselte gondját a kölyöknek… Azt hiszem, inkább csak féltékeny rám, amiért átharaptam a fiút – legalábbis megemlítette, hogy ha hatalmában állt volna, már átharapta volna… Attól tart, hogy megfosztom a kölyköm társaságától… vagy hogy elhagyom és megint csalódást okozok a fiúnak… Áhh, bonyolult az egész! -csóválom a fejem hitetlenkedve, hisz ha tudná a nőstény, hogy valójára mennyire nonszensz az egész… Én vagyok az, aki miatt a legkevésbé kéne aggódnia. -Azt mondtad, hogy túl nyugodt egy villámhoz képest… Szerinted ez baj? -kérdezek vissza egy korábbi megjegyzésére - Csak mert… tudod, ha azt nézném, hogy az én utódaim mennyire hasonlítanak rám… Nos, maradjunk annyiban, hogy eddig nem sok olyanhoz volt szerencsém, aki magamra emlékeztetne, itt Fairbanksben meg pláne! -mesélek, majd némi hallgatás után már folytatom is tovább - Hogy őszinte legyek, annyira nem is bánom, legalább változatos a felhozatal… Viszont visszatérve Faye-re… Ha elfogadsz tőlem egy tanácsot, ne ítélj elhamarkodottan róla. Ismerd meg jobban! Ami azt illeti… nekem úgy tűnt, igazán sokat számít számára a család. Talán csak ez hiányzik neki – egy „rokon”, akire számíthat, aki vele is törődik, aki nem hagyja cserben minden szó nélkül… -osztottam meg néhány benyomást a kislányról, felidézve a vacsorát. Ezek után kíváncsi vagyok, Tipvigut mire jut vele.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Sura köszönetére, csak bólintok egyet, nem tesz semmit a dolog. Míg mesél, addig is elvonja a figyelmem arról, hogy egyébként a csontjaim helyre rakása nem kellemesebb egy hangyányit sem, mint azok eltörése volt. Viszont a döntés az enyém volt, így eszemben sincs kimutatni azt, hogy mit élek át, csendben viselem. A saját döntéseim következményei is enyémek. Mindig ezt vallottam és igazából ezt várom el másoktól is. ~ Mindig kedveltem a gyorsabb utat. ~ most vállat vonnék, ha nem okozna az is fájdalmat, de a gondolataim a nőstény felé igazak és nagyon rám vallóak. Nem csak olyan tekintetben szeretem a gyorsaságot, hogy a szaladgálás az életem. A megoldásokat is így kedvelem, meg szerintem kb majdnem mindent. Persze van olyasmi, amiben nem éppen a gyorsaság van ínyemre, de az nem olyasmi, amiről most szívesen társalognék, miközben mindenem rohadtul fáj. ~ Reggelire a sült bacont és tojást kedvelem és a palacsintát. ~ vicsorítok egy rövidet vigyorgás gyanánt. Lényeg, hogy nem egy farkast, pláne nem Sura leszármazottját. Hallgatom a nőstény szavait és az első gondolatom az, hogy „hűha”. ~ A sztori csavarosabb, mint egy klasszikus dráma. ~ most mi van, én sem vagyok totál műveletlen barom, ráadásul egy időben, amikor Eska épp színésznőt alakított, gyakran eljártam az előadásaira. TV-t nem nézek, így az abban bemutatott műsorokhoz nem tudom hasonlítani a történetet. ~ Én senkit sem azért választottam, mert szimpatikus volt vagy, mert kedveltem. Tudod te is, hogy a kölykeim, akikkel annak idején hazatértem, mind olyan volt, mint én. Valószínű ez is benne van abban, hogy nem voltam sosem gondos teremtő… ~ egy pillanatra elhallgatok, de nem azért, mert épp rám jön egy szégyen öt perc, sosem szégyelltem azt, hogy miként választottam vagy, hogy nem nevelgettem a kölykeimet. Erős farkasokat akartam és ebben benne van az, hogy amelyik képes volt megállni a négy mancsán a későbbiekben is, azok váltak a leginkább méltóvá a véremre. Azonban a hallgatásom oka az az, hogy épp baromira fáj az egyik csontom visszarántása a helyére. ~ Egy villámnál nem elhanyagolható a mentalitás és itt most nem arra gondolok, hogy mindnek dominánsnak kell lennie. Hanem arra, hogy egy nyugodt villám milyen villám. A Jégvihar leszármazottja… a vihar pedig sosem nyugodt, visszafogott vagy tartózkodó. ~ gondolataimban nincs benne az, hogy elítélném Faye-t, amiért ilyen, csupán nagy fejtörés számomra, mert nem igazán értem, miért került a vérvonalamba. Az egész nagyon zavaros. ~ De mindenképpen meg akarom ismerni, mielőtt bármit is ítélnék róla. ~ szusszanok egyet, majd kicsit mocorgok, hogy kényelmesebben legyek. ~ Nos… ha a törődés hiányzik neki, akkor azt hiszem velem rossz lóra tesz… vagy farkasra. Tudod milyen vagyok. ~ természetesen nekem is fontosak, az enyémek, a testvéreim, a farkasaim, ez sosem volt kérdés. De én nem tudok úgy törődni velük, ahogyan a többiek. Nem lelkizek, nem simogatok, nem dicsérgetek – csak nagyon ritkán – nem így működök. Én elvárok. Kemény vagyok és követelőző. Nem türelmes, nem kedves. És nem szégyellem, hogy ilyen vagyok, mindig is ilyen voltam. Ahogy Sura helyre pakol, hálásan küldök felé még egy köszönömöt és a továbbiakban megpróbálok nyugton maradni és pihenni. Pár nap alatt tökéletesen helyre jövök, addig pedig nagyon is megteszi nekem ez a barlang. Sosem voltam finnyás, nem most tervezem elkezdeni és ami azt illeti, mi farkasok sokkal inkább tartozunk ide, a természetbe, semmint egy pihe-puha ágyikóba.
//ha nem írsz olyat, amire mindenképpen reagálnom kell, akkor részemről ez lenne a záró és nagyon köszönöm a játékot meg a segítséget is! bocs, hogy ilyen huszárvágással zárok, de nagyon régen folyik már ez a játék, és ha van kedved, akkor jöhet egy következő ^^ //
- Azt tudom… -dünnyögöm az orrom alá a csontkovácskodás közepette, ám amikor Tipvigut közli, mit szeretne reggelire… nos, nem vagyok sem az anyja, sem a hitvese, vagy leszármazottja, így csak egy hasonló komolytalan válasszal reagálom le a szavait -Ne aggódj, megjegyeztem. Ha legközelebb találkozok a kis nősténnyel, majd súgok neki, mivel szerezhet pár jó pontot nálad. – ahogy Connortól hallottam, amúgy is szeret a konyhában tüsténkedni, szóval… - Igen, ezt is tudom… -bólintok a kölyök témára - Emlékszem, el nem bírtam képzelni akkoriban, hol találtál annyi nyughatatlan, energikus, örökmozgó kölyköt magadnak. -nevettem csendesen, hisz valóban érdekes tapasztalat volt látni annak idején, ki mi alapján választotta ki azokat, akik olyan szerencsések voltak, hogy tovább vihetik a vérvonalát. Ami azt illeti, még most is érdekes témának tartom, csak jelenleg több és fontosabb dolgom van, amivel foglalkoznom illene, mint ez. -Igaz. A vihar sosem nyugodt, ahogy egy villámról sem épp a nyugodt az első jelző, ami eszembe jut. Ezek nélkül maximum csendes esőnek vagy havazásnak lehetne nevezni a jelenséget. -feleltem, s bármennyire is kedvem támadt volna vitatkozni, más oldalról megközelítve az álláspontját, a nézeteit, ezzel valóban nem tudtam. És őszintén? Nem is igazán akartam, hisz mégiscsak az ő leszármazottjairól volt szó… S ahogy ő tiszteletben tartotta azt, hogy nem szólt bele, hogyan foglalkozom a sajátjaimmal, én sem akartam túlzottan erőszakosan megmondani neki, mit csináljon. Mellesleg nem is tűrné, szóval már csak ezért is reménytelen lenne. Ennek ellenére azért elégedetten bólintok, „helyes”, amikor közli, hogy szeretné megismerni a nőstényt. -Tudom, de gondolom te is, hogy nem feltétlenül arra gondoltam, hogy reggelente együtt reggelizzetek, vagy délutáni teázásra invitáld… -feleltem, hisz a törődésnek is annyi formája van… Még ha nem is válik a mindennapjai részévé, sokszor az is nagy megkönnyebbülést és biztonságérzetet tud nyújtani az embernek, hogy tudja – ha úgy alakul, elérhető közelségben van olyan, akire számíthat a bajban. És azt hiszem, ha kiérdemli, ezt akár Tipvigut is képes biztosítani számára, tartsa magát akármennyire is „rossz” teremtőnek, vagy felelőtlennek a gyereknevelés kapcsán. -Nos… azt hiszem, egyelőre ennyit tudtam tenni. -dőlök hátrébb, a sarkamra ülve, ahogy végignézek az előttem fekvő bestián, vizslató tekintettel – biztos, hogy semmi nem maradt ki? Amikor úgy döntök, elégedett vagyok a munkámmal, lassan felkelek a helyemről, de aztán egy szempillantás alatt magam is alakot váltok, kecses, fekete bundájú farkas alakomba. ~Sok hasznosat úgy sem igazán tudnék kezdeni veled jelen állapotodban, úgyhogy ha nem haragszol, most magadra hagylak. Ha valamire szükséged lenne, akkor el tudsz érni, majd holnap benézek, hogy minden rendben van-e. Addig is… pihenj!~ -üzenem. a hím felé lépve, majd a barlangból kilépve magára hagyom, a képességemmel kettesben…
// Én is köszönöm a játékot, és semmi probléma, bennem is felmerült, hogy lassan ideje lenne zárni… amit kellett, úgy is megbeszéltük A következővel szerintem várjuk meg, amíg legalább egy Castoros randevún túl leszel, de egyébként részemről nincs akadálya ^^ //
Nem tudom, hogy a kis barna átadta-e az üzenetem az alfájának, de melegen ajánlom neki, mert afelől kétségem sincs, hogy a találkozásunkról beszámolt. Mindenesetre én felmegyek sziklacsúcshoz, ahol az első találkozásunk óta összejövünk minden második héten, így nem hiszem, hogy ne találná meg a hím, hogy hol is várom. Pajzsom a helyén, mint mindig, csak a mutatott korom és a vérvonalam az, amit más farkas érezhet, tudhat rólam. Nem vagyok a legjobb kedvemben, főleg a tegnapi kis találkozómat illetően, bár a haragomon jelentősen csökkent az a tény, a létezésünket a nőstény saját vérvonalának ősanyja fedte fel előtte és nem az én leszármazottam. Jeges energiáim szorosan lengnek körbe, lustán mozogva körülöttem, amíg várakozok. Gondolataimba merülök, bár nem a legkedveltebb elfoglaltságom ez, sosem volt a kedvencem agyalni és eztán sem válik azzá a tevékenységgé, amelyre szívesen szánom az időt és az energiát. Most azonban van mit megrágnom magamban. Kezeimet a bőrkabátom zsebeibe rejtem, nem mondhatni, hogy különösebben fáznék, ezen a földön születtem, megszoktam a hideget, mondhatni a véremben van, így a repkedő tizen mínuszok nem igazán fagyasztanak meg. Amikor megérzem vérvonalam tagját közeledni, nem fordulok meg, továbbra is a város felé emelem tekintetem. Tisztában vagyok azzal, hogy alfaként valószínűleg nem repes az örömtől, amikor átírom a napi programját, hogy találkozóra invitáljam, de remélem, hogy túltette már magát ezen. Ha nem lenne fontos, nem hívtam volna a kis nőstényén keresztül. Megvárom, amíg hallótávolságon belülre ér – kiélezett farkas hallás ide vagy oda – és csak ezután kezdek bele a mondandómba, eltekintve a köszöngetés udvariassági formáitól. Szeretek a lényegre térni és nem az időt húzni feleslegesen. - Csinos a kis nőstényed, de nem nagyon tudja mikor jobb hallgatnia. – nincs indulat a hangomban, inkább fagyos nyugalom, mint általában. Nem arra célzok, hogy szemtelen lett volna, csupán többször ejtett el utalásokat arra nézve, hogy tudja ki vagyok, pedig rólam nem kellene tudnia… sem pedig közölnie burkoltan vagy kevésbé burkoltan, hogy tisztában van a kilétemmel. Akkor sem, ha Sura felfedte magát előtte. Megfordulok és tekintetemmel megkeresem az ivadékomat. - Nem tudom melyik része nem volt világos annak, hogy rólunk nem beszélhetsz, de felettébb kíváncsi vagyok. És arra is, hogy mit mondtál el neki. – egyáltalán nem tetszik, hogy beszédtéma akármelyikünk is, amikor azt hiszem elég világosan fogalmaztam én is és a példa kedvéért a testvérem is. Az pedig, hogy mindketten tudnak a létezésünkről nem jelenti azt, hogy traccsparti tárgyaivá kellene tenniük bennünket. A hangom továbbra sem emelkedik meg, ugyanolyan nyugodt, mint az első mondat elhangzásakor.
Nem érdekel. Már tényleg nem, és ez nagy baj. A füzetkét és a hozzá tartozó pecsétet csak begyűrtem a kabátom zsebébe, semmi mappa vagy valami. Eleinte jó viccnek tűnt, most azonban csak karikatúrája az egész helyzetnek. Amikor Emma beállított azzal a ténnyel, hogy beleszaladt az ősömbe, már arra sem futotta, hogy kínomban felnyerítsek vagy valami. Hogy megdicsértem-? Hogy leugattam-e? Közel sem. Tökéletes faarccal vettem tudomásul, hogy minden bizonnyal ki leszek osztva, de nem zavartatom magam túlságosan emiatt, hiszen most már tényleg ott tartunk, hogy rohadtul kezd elszaladni az Alapítópaci, úgyhogy nekem is lesz némi mondandóm az öregemnek. Gondolatban, persze. Hála a testvérének, aki megfosztott a beszéd képességétől, a Jégvihar legnagyobb örömére, erre fogadni mernék. Azt hihetnénk, hogyha nem szól szám, nem fáj fejem. De az már mindennek a teteje volt, amit Dantéval voltam kénytelen csinálni. Ha mások szarát akarnám olyan lelkesen takarítani, akkor vennék egy macskát, nem kérnék hozzá segítséget egyetlen Alapítótól sem, ez biztos. Időben érkezem, nem szokásom késni sehonnan sem. A pajzsom csak annyira van fent, mint általában: elég teret engedve a figyelemnek, eleget takarva belőlem és a pontos kilétemből. A feddése úgy suhan el a vállam felett, mint egy célt tévesztett hógolyó. Röpke ismeretségünktől függetlenül is érezheti, hogy valami tökéletesen megváltozott. Nincs bennem dac, sem pedig ellenállás. Tömény, húsba maró vád és önvád annál inkább, de ennek nem ő a céltáblája, szóval kár magára vennie. Miatta én már nem fogok hisztizni, ezt eldöntöttem. Hagyok magunknak néhány csendes pillanatot, mielőtt utat engednék a gondolatoknak, úgy két-három méternyire megállva tőle. ~ Én ugyan egy kurva szót nem szóltam rólatok. ~ - vonok vállat - ~ Nem mintha szükség lett volna rá, mivel ájultan vitt haza valaki, sebek nélkül. De most tényleg szükség van arra, hogy megismételjem mindazt, amit vele már úgyis megbeszéltél? ~ Teszem fel a kérdést egyszerűen, és megkísérlem csökkenteni köztünk a távolságot, és felé nyújtani a pecsételős holmikat. ~ Semmit, azon kívül, hogy kéthetente találkozunk. Mutattam neki a füzetet. Nevetett. ~ Újabb vállvonás. Szinte biztos vagyok benne, hogy már lassan untatja ez a nemtörődömség, ez a sok vállvonás, de csak maguknak köszönhetik az egészet. ~ És azt, hogyha nem vagyok jó kölyök, akkor sokan meg fogják bánni, de ez persze mindegyikőtök felől igaz volt, úgyhogy ez sem újdonság. ~ Ha van rá lehetőségem, úgy a mellzsebből előveszek egy doboz cigarettát, megkínálom őt is, minden esetre én mindenképp rágyújtok, hacsak nem veri ki a kezemből a cigarettát. ~ Így is túl nagy árat fizetek a titkotokért, úgyhogy eléggé a szívemre venném, ha emiatt most megint én lennék elpicsázva. ~
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ivadékom változása nem kerüli el a figyelmemet, ami felteszem valaminek a következménye, semmint a találkozásaink feldolgozási fázisának utóeredménye. És ez már épp elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésemet, mert bár sejtésem szerint ő ezt nem hiszi el, de engem tényleg érdekel ő, jobban, mint a többi leszármazottam. Mindegyik fontos, de ettől még rangsorolok és ez a hím jelen pillanatban az élen áll. Kivárom a csendet, amit hagy, tudom, hogy válaszolni fog. És én egyáltalán nem sietek most sehová sem. Az első mondat elhangzása után – amely elmémbe szüremlik azonnal, ahelyett, hogy hangosan mondaná ki – szemeim határozottan összébb szűkülnek és megfordul a fejemben, hogy most komolyan hülyének néz-e?! Ám ezt egyelőre nem teszem szóvá, várom a folytatást, egyre nagyobb kíváncsisággal, mert ha igaz, amit mondott, akkor nyilván a kis nősténynek van egy varázsgömbje, ami valljuk meg, elég messze állna a valóságtól. Kiveszem mindkét kezem a zsebeimből, hogy elvegyem tőle a füzetét és a villámot mintázó pecsétet, de egyelőre nem adom vissza, hanem zsebre gyűröm azt. Úgy döntök, hogy az elmémben elhangzott kérdés ellenére nem akasztom meg a mondanivalójában, egyben „hallgatom” meg. A felém kínált cigarettát elfogadom, zsebemből előveszem a saját öngyújtómat és azt használom, majd felé nyújtom, ha még nem használta a sajátját. Mielőtt megszólalnék, mélyen nyelem le a nikotinfüstöt és lassan fújom azt ki tüdőmből. - Felteszem nem szórakozásból nem beszélsz hangosan. – haladjunk szépen sorjában. Az, hogy nincs már benne ellenfeszülés valahol dicséretes, másrészről viszont érdekel, hogy miért. Ahogyan az is, hogy miért olyan formáját választja a kommunikációnak, amelyhez nem kellene kimondott szavad a részéről. - Mi történt? – ha már foglalkozom vele, akkor az a minimum, hogy megkérdezem. Kíváncsian várom a történetet, mert szinte biztosra veszem, hogy van az is és remélem, hogy nem kell kiszednem belőle más módszerrel. - És, hogy visszatérjek a találkozónk okára… van némi ellentmondás a magyarázatodban, amit gondolom nem kell külön kiemelnem, elég intelligens vagy ahhoz, hogy magad is felismerd. – ugyanis az egy kurva szót nem szólt rólunk és a semmit, azon kívül, hogy… nem igazán jelenti ugyanazt. Én pedig nem említettem kivételek lehetőségét az első találkozásunk alkalmával. Nem szeretem a mellé magyarázást, az egyenes dolgokat annál inkább. - Nem foglak elverni. Nem vagy se kölyök, se ostoba. Ezen már túl vagyunk. – nem kell aggódnia efelől, nem látom értelmét annak, hogy rendre szétkapjam. Az nem vezetne sehová. Farkasok vagyunk, lerendeztük azt a kérdést, hogy tudja, megtehetem. Szükségtelen ezt újra és újra az orra alá dörgölnöm. Itt azonban szünetet tartok, megint a cigimbe szívok, vörösen izzik fel annak vége, a füstöt pedig rövid ideig bent tartom mielőtt kifújnám. - És egyáltalán nem várom el, hogy megismételd, amit vele már megbeszéltem. – úgy hiszem elég világosan fogalmaztam a nősténynek és egészen biztos vagyok abban, hogy minden eljutott az ivadékomhoz, amiről szót ejtettünk. Én pedig nem szeretem magamat ismételgetni, nem is fogom. Szükségtelennek érzem, hogy hangsúlyozzam milyen fontossággal bír az, hogy nem szeretnénk könnyed délutáni diskurzus főtémái lenni egy olyan helyen, ahol bármelyik farkas meghallhat bármit bármikor.
~ Nahát! Nem hittem, hogy hiányolni fogod a hangom, Jégvihar. ~ Egy hangyányit el is mosolyodom, miután mindketten rákezdtünk a pöfékelésre. Egyéb iránt roppant kellemetlen a sebeknek a füst, de mivel azért elég gyorsan gyógyul, naprl napra egyre jobban megy a dolog. A kérdésére újabb slukkot pocsékolok bele a levegőben, és kicsit kivárok. Nem tudom, hogy lenne illendő pontosan megfogalmazni a dolgot. ~ Nem akarod kitalálni? ~ - pillantok rá inkább ezzel a kérdéssel, egészen játékos arcvonásokkal - ~ Rajtatok kívül keveseknek van hozzáférése az intim testtájaimhoz. ~ Ha akar esetleg egy villám-barchobát, én benne vagyok, viszont ha egyenes választ kér, akkor megkapja. ~ Sangilak összekeveredett a Bétámmal, és magához hívatott. Persze, nagy volt a pofám, aztán azt mondta, hogy ne csak vagdalkozzak, hanem győzzem le. Én pedig közöltem vele, hogy a tanultak alapján nekem az ő szava nem ér többet a többi Infamia szavánál a világon. Ez történt. ~ - persze nem csak ez - ~ Mindegy, aztán befogtam. Egész jól elcsevegtünk, képzeld, nem vár tőlem semmit. Gondoltad volna? ~ Persze abba nem megyek bele részletekbe menően, hogy mennyire közel éreztem magamhoz abban a néhány percben. Franc se tudja, ezeknek is akadhat magánélete, és talán jobban bepipulnak majd, ha esetleg én kavargatom itt az ő életüket. Ha lehet, ebből kimaradnék. ~ És persze hívhattam az Őrzőket, hogy kitöröljék Dante emlékeiből az egészet. A szemébe hazudtam, megsétettem ezzel az elméjét, úgyhogy légy oly kedves, ne gyere azzal, hogy debezzeg Emma, mert egyrészt: a nőstényemet sosem tenném a Bétám elé, másrészt ő azért tud rólatok, mert Sura beavatta. És Annakpokkal is érintkezett. Úgyhogy... Egyből levágta, mi történt. Ő vitt el engem Surához is. Előbb tudott rólatok, mint én. ~ Azt hiszem, hogy ezzel még azt a bizonyos ellentmondást is sikerült megmagyaráznom. Ha nem, akkor hozzáteszem: ~ Ne haragudj, ha akad valaki a világon, aki nem tartozik közétek, és el tudom neki rebegni mindazt a nyűgöt, ami a jelenlétetekkel jár. Ha neked mondanám, szájon vágnál, amiért picsogok. ~ Mert szoktam. Lehet, hogy nyolcszáz felett ez már nincs benne a farkasokban, de én még fele annyi idős sem vagyok. Nem veszekedni szeretnék, egész egyszerűen vázolni neki ezt az eleve szar helyzetet. Ahogy eddig kivettem, eléggé tiszteletben tartják egymás utódait, szóval szerintem Sura szabadon rendelkezhet a kilétének az osztogatásáról. És ő nem tiltotta meg, hogy esetlegesen beszélgessünk róla, róluk. Egymás közt. Ha pedig esetleg Alapítói magasságokban szakadt meg az információáramlás, az meg hadd ne legyen az én hibám. ~ Most pipa vagy? ~ Érdeklődöm, mert bár tényleg nem vagyok se kölyök, se ostoba, mégis: nem ismerem még annyira, hogy tudjam, milyen érzés lehet neki ez az egész... Nem is értem egyébként, hogy ezt miért nem Emmával rendezte le.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Humorosnak szánt(?) megjegyzését figyelmen kívül hagyom. Nem tudom mikor tűntem olyannak, mint aki értékeli az ilyesmit, de ez most nem is lényeges. Gondolatolvasó nem vagyok, pontosabban az nem én vagyok, így aztán a hallgatásának egymillió oka is lehet, nem feltétlen azaz egyetlen, hogy, mert nem tud beszélni. A barkóba lehetőségét passzolom. Jöhetne az a kérdés, hogy rendben, akkor melyikünk nyúlt a szájába, de inkább türelmesen kivárom a választ. És egyáltalán nem tetszik, amit „hallok”. Van egy mondás, ami lassan hihetetlen mértékben kezd igaz lenni és amíg elvileg az átvitt értelme lenne a lényeg, addig itt most szó szerint fogható fel. Sok bába közt elvész a gyerek. Nekem pedig kezd rohadtul elegem lenni abból, hogy ennyi bába tolong az én ivadékom felett. Ismételten nem vágok a gondolatokban kapott szavaiba. Arcvonásaim mit sem változnak, komorak, mint eddig. Nem látok ebben az egészben semmi szórakoztatót és nem veszem jó néven a burkolt vagy kevésbé burkolt gúnyolódást sem. Magamhoz képest igen nagy türelemről teszek tanúbizonyságot, van amikor erre van szükség. Most pedig úgy ítélem, hogy ez a legjobb, amit tehetek. A nőstényével kapcsolatban azonnal bevillan, hogy valószínűleg a Surával vagy Annakpokkal történt találkozó fényében tudott arról, hogy ez a hím itt mellettem pont velem futott össze – és nem a másik tizenkét testvérem valamelyikével – azon a teliholdas éjszakán. Értem én. Mert azt rögtön a tudtomra adta, hogy bizony tisztában van azzal, kivel is hozták össze a szellemek a kilátónál tegnap alkonyatkor. Az utolsó kérdésre nem válaszolok azonnal. A cigaretta lassan leég, a csizmám talpán nyomom el a csikket és kiveszem a zsebemből a saját dobozomat. Előveszek egy másik szálat, megkínálom őt is és csak ezután vagyok hajlandó válaszolni neki. - Mégis mit gondolsz? – pillantásomat elveszem róla és a város felé tekintek. Hangom nem árul el semmit sem az érzéseimből. - Tudsz rólunk, tudod mennyi esélyed van velünk szemben és mégis megengeded magadnak, hogy Infamianak nevezed Sangilakot. – megállok, tartok némi szünetet, de azt egyértelművé teszem, hogy hamarosan folytatom a szövegelést. - Megértem, hogy kitépte a nyelved. Megjegyzem egész olcsón megúsztad. De ettől függetlenül nem tudom eldönteni, hogy ostoba vagy, vagy pedig sértett kölyök. Mert őszintén szólva egyiknek sem tűnsz. – és valójában választ sem várok erre a kérdésre. Gondolom tisztában van azzal, hogy miért tette, megkapta a következményét is, ennek ez a rendje. - Gúnyolódsz. – csóválom meg a fejem. Nem kérdezem, nem kell kérdeznem. Megint beleszívok a cigimbe, újabb szünetet tartok. Nem azért, hogy izguljon a folytatás miatt – egyébként sem hiszem, hogy ez megtörténne – hanem, mert nekem is meg kell rágnom a szavaimat mielőtt kimondom azokat. - A többieknek azért vannak elvárásaik, mert tudni akarják, hogy a leszármazottaik biztonságban vannak, egy olyan falkában, egy olyan alfa alatt, aki vigyáz rájuk. Mindannyian ezt akarják. Ezért találkozol egyre másra velük. Kíváncsiak rád. Ismerni akarnak személyesen is. És valóban nagy a pofád és ezt meg ők nem tűrik. – ilyenkor eszembe jut miért nem neveltem fel egyetlen kölykömet sem. Magyarázni nem szeretek, mert ez nem nekem való és reméltem is, hogy ezekre már rájött. Ha igen, akkor most meg is hallgatja. Ha nem, akkor meg túl esünk rajta. - Nekem pedig két okból van. Az egyik, mert ha tetszik, ha nem, hozzám tartozol. Ahogyan hozzád a falkád, pont úgy hozzám minden farkas, aki a vérvonalamat kapta. – talán sosem fogja megérteni, hogy miért vagyok, vagyunk, mit és miért akarok tőle, de a Tupilekre esküszöm, én próbálom megértetni vele. Ha nem megy, akkor is, legalább tettem egy kísérletet. - A másik pedig, hogy a tizenkét alapító pontosan tudja, hogy te az én vérem, az felelősségem vagy. Ha elbuksz, tőlem várják a büntetésedet, azt, hogy eltávolítsalak a leszármazottaik közeléből. – és bármily meglepő lehet, ez senkinek sem célja. Egy alfaváltás mindig megvisel egy falkát, ráadásul, minden ami most itt van, azt ez a farkas építette fel. Egyáltalán nem akarjuk, nem akarom elvenni tőle, vagy a farkasaiktól őt. - Arról nem is beszélve, mekkora szégyen volna, ha saját ivadékommal így kellene bánnom. – én pedig nem szeretem a szégyent, talán nem kell magyaráznom neki, hogy miért. És a legkevésbé sem akarom, hogy elbukjon. Tisztában vagyok azzal, hogy ezt most a szar levének élheti meg, amit le kell nyelnie, de nem azért állok jelen pillanatban is mellette, hogy magára hagyjam ebben az egészben. - A nőstényeddel kapcsolatban, önmagától, bármiféle információ nélkül ránézésre a vérvonalam felfedése nélkül aligha vághatta le, hogy az vagyok aki. Ezt a témát azonban nem óhajtom tovább boncolgatni, mert nem látom értelmét. – minek lovagoljak azon, hogy mert Sura vagy Annakpok nem közölte vele a tényt, hogy nem kellene rólunk csevegnie bárkivel is, attól én még világosan fogalmaztam Castornak. Azok után meg főleg értelmetlennek látom, hogy kifejtette, elrebegi neki a nyűgöt, amit mi jelentünk a számára. - Honnan veszed, hogy szájon vágnálak és nem pedig meghallgatnálak? Hogy nem tudom vagy nem értem min mész át? Hogy nem vagyok tökéletesen tisztában azzal mekkora terhet ró rád a hazugságok tengere, amit lenyeletsz a családoddal nap, mint nap, ráadásul olyanok miatt, akiket te csak nyűgnek titulálsz? Próbáltad elmondani nekem? Vagy kiismertél pillanatok alatt és eldöntötted, hogy nem tudom, nem érteném meg és inkább felkennélek a sziklára? – a segítségemet ajánlottam neki, elismertem. Megint megcsóválom a fejem, csalódott vagyok. Jobban, mint gondoltam, hogy az leszek valaha is vele kapcsolatban. - De, hogy ne hagyjalak kétségek között, a csalódott kifejezőbb, mint az, hogy pipa vagyok. És mégis, mindezek ellenére, azt mondom neked, hogy kérdezz. Kérdezd meg, amit akarsz, amire a választ keresed. És ne döntsd el helyettem, hogy miért büntetnélek és miért nem. – ha kérdezni fog, őszintén válaszolok és nem térek ki egyetlen válasz elől sem. Karnyújtásnyira vagyok tőle és mellette állok, de ezt még mindig nem érti vagy nem akarja érteni. Ez pedig elkeserít.
~ Mert az is. ~ Feleselek, bár nem kölykös dacból, ez pusztán az igazságérzetem. Ők hoztak létre minket, ők teremtették ezt a világot, miattuk alakult ki minden, szóval igazán nem az én hibám, ha egy bukott Alfát a nevén nevezek. Hiába feszegeti tovább a témát, meglehet, hogy nem mutattam kellő (szerintük kellő) alázatot, de attól sem kölyök, sem ostoba nem leszek, hogy egyszerűen tisztában vagyok a világunk fogalmaival. Még jó, hogy nem vár választ, mert nem is óhajtom kommentálni a megszólalását. Csak magam elé meredek, és csak arra gondolok, hogy mennyire kinőttem már abból, hogy valóban képes legyek megfelelni valakinek. Felszisszenek a kijelentésére. Igen, gúnyolódok, de ne csináljunk már úgy, mintha eddig nem tudtam volna! Jó, rendben van, most tényleg úgy gondolkozom, mint egy kölyök. ~ Vigyázok is, efelől mindenki nyugodt lehet. Az egyetlen, amitől nem tudom megvédeni őket, azok ti vagytok. Az ő szemükben ez úgy fest, hogy hagyom néhány idegennek, hogy büntetlenül bántalmazza őket. ~ Amikor magáról kezd el beszélni, rá pillantok. Azt hiszem, hogy az eddigi beszélgetésünknek ez az első olyan pillanata, amikor tényleg érdekelnek a szavai. Amikor nem csak azért figyelek, mert muszáj, hanem mert akarok is. ~ Sosem mondtam, hogy nem tetszik. ~ Elmosolyodom. És bár próbálnám rejteni előle ezt a gesztust, amennyire csak lehet, minden bizonnyal úgyis érzi az energiáimon végigsimító kellemességet. ~ Akkor ne buktassatok meg! ~ - nem hisztizek, nem rivallok rá, sőt, némileg elkeseredetten próbálok kérve kapaszkodni belé - ~ Hagyjatok bennünket élni úgy, ahogy eddig is. Amióta a városban vagytok, azóta mást se csinálok, csak olyan dolgokban kételkedem, amikben több mint egy évszázada biztos vagyok. Saját magamban. ~ Talán naiv azt feltételezni, hogy ha a Jégvihart sikerül lecsendesítenem, akkor a testvérei majd esetleg hallgatni fognak rá. Ennyire azért egyiküket sem volt szerencsétlenségem megismerni, nem is hiányzik. De azok alapján, amit nekem eddig mutatott magától, én úgy képzelem el őt, mint egy olyan farkast, akinek igenis meghallják a szavát a társai. Hiszen hogy lehetne ez másként? Én is vezetővé váltam. Meglepődnék, ha pont benne ne lenne meg erre egyfajta képesség. ~ Rendben van. ~ Megkönnyebbülök kissé, amikor végre ejti az Emma-témát. Őszintén nem tudom, hogy meddig mennék el a védelmében a saját alapítómmal szemben, de már így is rezgett a léc, és az most nagyon nem jönne jól, ha még ennél is jobban eldurvulna a helyzet. ~ Nem tudom! ~ - tárom szét a kezeimet tanácstalanul - ~ Talán azért, mert nekem is szar beismerni, hogy segítség kell. Ráadásul pont tőled. És már meg ne haragudj, de te sem tűnsz egy picsogós "beszéljük meg" típusnak. Gondolom egyébként sem véletlenül az a neved, ami. ~ Nem akarom sértegetni, de az, hogy érzelmileg is mindig megtartja a két lépés távolságot, egy cseppet sem motivál, hogy megnyíljak neki. Nem mintha annyira keresném az alkalmat, vagy igényelném az ilyen lelkizéseket, de azért az álmatlan éjszakákon jól esik a plafon felé fordulva elmorogni a nyűgömet Emmának. Persze a Jégviharnak nem kötelező velem összebújnia, de azért mégis. Amikor pedig kijelenti, hogy csalódott, hirtelen nem tudom, hogy sírjak-e vagy inkább nevessek. Egyrészt, mert én aztán semmit sem követtem el érzéseim szerint, ami csalódást okozhatott volna neki azon kívül, hogy próbáltam önmagamat adni, és a régi, bevált módszerekkel megoldani a problémákat. Másrészt nem akarom, hogy csalódjon bennem, mert nem fér bele az értékrendembe, hogy csalódást okozzak neki. ~ Jó. ~ - mély levegőt veszek, aztán relatíve sokáig csendben őrlődöm, mielőtt újra megszólalnék - ~ Szerinted mindig, minden körülmények közt, mindenben engedelmeskednem kellene az óhajaitoknak? Létezik egyáltalán olyan határ, amit még ti sem léptek át? ~ Igyekszem nem bunkón feltenni a kérdést. Egész egyszerűen érdekel, hogy vannak-e "normáik", vagy közös megállapodásaik bármi kapcsán. ~ És mi van akkor, ha egymásnak ellentmondtok? Szoktatok egyáltalán harcolni? Létezik köztetek hierarchia? ~
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Élesen szívom be a levegőt a feleselőnek ható dacos megjegyzésére, de nem megyek bele egy olyan beszélgetésbe, aminek semmi értelme. Már ő is tisztában van azzal, hogyha ilyen sarkosan és nevén nevezi és jellemzi Sangilakot, akkor annak meglesz a maga következménye. Fivérem pedig a hozzá illő módon jutalmazta is utódom szavait. - Nem kell őket tőlünk megvédened. Mikor érted meg végre, hogy nem ellened és a saját ivadékaink ellen vagyunk? – esetében pedig részemről duplán sem igaz, hogy szemben helyezkednék el vele. A vérem, a leszármazottam és azon kevesek egyike, akivel kapcsolatban őszinte és erős büszkeséget érzek, ha arra gondolok, hogy hozzám tartozik. Az elém táruló látképről elfordítom a tekintetem, hogy felé fordítsam minden értelemben a figyelmem, amikor megérzem érdeklődését és energiáinak változását. - Attól, hogy önmagadban kételkedsz, nem leszel gyengébb. És épp azon dolgozom veled, hogy ne bukj el. – utóbbi már csak a saját önérzetem miatt sem engedhető meg, szégyen volna számomra a bukásra, olyan szégyen, amit nem óhajtok megélni. - Hosszú évszázadok óta járjuk a világot és vesszük fel a kapcsolatot a saját leszármazottainkkal anélkül, hogy ők tisztában lennének azzal kik is vagyunk. És ha kell, ha úgy látjuk jónak, beleavatkozunk a dolgaikba, megkérdőjelezzük a létezésüket és olykor megtisztítjuk a vérvonalunkat az alkalmatlan egyedektől. Ez a feladatunk, a létezésünk oka és célja, a felelősségünk. Bár arra még nem volt példa, hogy mindannyiunknak egy azon helyre kellett volna jönnie, ha tetszik nekünk – neked vagy bárki másnak –, ha nem. Ez van. – úgy döntök, megpróbálom vele megértetni, hogy miért nem hagyjuk őket úgy élni, ahogyan eddig is. Talán könnyebben juthatunk így közös nevezőre. - De legalább beismerted, hogy kell a segítség. – mosolyodok el az orrom alatt, de egyáltalán nem azért, mert szórakoztatónak vélném a szavait, nem erről van szó. Végre megnyílik, ha kicsit is és bár nem kívánok lelkének rejtett zugaihoz férni – ennél kevés dolog áll tőlem távolabb – azért valamiféle nyitásra szükség van ahhoz, hogy megértsük egymást. - Ezzel már haladunk. És valóban nem véletlenül az a nevem, ami. – erre igazából nem várok reakciót, de igaza van. Nem lelkizős ömlengésre és éjszakákon át tartó traccspartikra invitálom – na az baszna még be, ha egyáltalán ilyen eszembe jutna – de az értelmes eszmecsere azért azt hiszem az elfogadható tartományban mozog mindkettőnk számára. Mindenféle nyáladzós erőlködés nélkül is lehetséges a segítség kérés és annak megadása, ahogyan a kérdések feltétele és azok megválaszolása. Csendben várakozom, amíg összeszedi a gondolatait – arra tippelek, hogy ezt teszi – és közben újra beleszívok a cigimbe, mélyen lélegezve be a nikotingőzt. Felcsendülnek szavai elmémben, de mielőtt válaszolnék, mélyen szívom be a levegőt. - Egyszerre megfelelni tizenhárom akaratnak lehetetlen. Mindannyiunk előjoga, hogy a saját leszármazottainkkal szemben nekünk legyenek elvárásaink elsősorban. Ennek értelmében mivel te hozzám tartozol, neked kizárólag nekem kell maradéktalanul megfelelned. Vannak viszont olyan dolgok, amiben mind egyetértünk és mind elvárjuk, példának okáért kilétünk felfedésének tiltása is ilyen. – dolgozom azon, hogy végre mindenki megértse, az alfa hozzám tartozik és nem csak igényt tartok a vele szembeni előjogomra, de élek is vele. - Igen, vannak határaink nekünk is. És ha felelőtlen döntést hozunk, annak megfizetjük az árát. Ezért igyekszünk azokat elkerülni. – még ha úgy is tűnhet, hogy szabadon garázdálkodhatunk tekintet nélkül mindenre és mindenkire, ez egyáltalán nem igaz. Valójában eléggé éles határaink vannak és az életünkben egyszer beigazolódott, hogy azok átlépése komoly következményeket von maga után. - Vitatkozunk vagy megbeszéljük, vagy olykor harcolunk is, elvégre farkasok volnánk. – őszinteséget ajánlottam, hát állom a szavam, nem szoktam segget csinálni a számból. Az pedig, hogy egymásnak esünk, az alaptermészetünk része, bennünk is ugyanúgy működik a bestia, aki egyszerűen óhajtja lerendezni a saját igazának bizonygatását. - De, mint mondtam, vannak határaink. Nincs alfánk, nem így működünk. Tiszteljük egymást, akkor is, amikor esetleg nem értünk egyet és mindannyian szem előtt tartjuk a dolgunk és a feladatunk, nem állítunk fel hierarchiát. – nem hiszem, hogy volt még egy olyan farkas a vérvonalamban – a saját beharapottaimat is egybevéve – akinek ennyit meséltem volna önmagamról és ezzel együtt a testvéreimről. Ennél pontosabban vagy világosabban azonban szándékosan nem felelek, mert nem dönthetek másik tizenkét farkas helyett arról, hogy mennyi mindent oszthatok meg róluk. Életünk hajnala azonban nem titok, ismeri Sangilak történetét, ezért is nevezte őt Infamiának. Nem engedjük sem mi, sem pedig a Szellemek, hogy egyikünk vagy másikunk a többi fölé helyezze magát. Nem ezért vagyunk ugyanis.
Lassan egy órája annak, hogy itt vagyok és annak is, hogy elküldtem a választ Payne teremtőjének. Jó látható helyen állok meg a kilátónál. Újabb szál cigaretta lóg a számból, energiám jeges förgetegként vesznek körül szorosan. Pajzsom annyira zár, amennyire szokott, tehát nem titkolom a vérvonalamat és a mutatott korom egy négyszázas hímnek felel meg, bár gondolom ezen információk birtokában van már a másik hím is, tulajdonképpen anélkül, hogy valaha is találkoztunk volna. Momentán teljesen lényegtelen, hogy Castortól tudja, érdeklődöm Payne iránt és tartani szándékozom vele a kapcsolatot, lehetőleg babysitter nélkül vagy maga a lányom számolt be neki rólam. Nem volt tilos egyik sem és bár sejtettem, hogy előbb utóbb el fog jönni ez is - nyilván egy teremtő kíváncsi arra, hogy ki ólálkodik a kölyke közelében, amit egyébként jó néven is vettem - azonban jelen pillanatban a lehető legkevésbé sem érdekel, hogy ez csupán természetes féltés és alapjában véve nem akar rosszat Payne-nek. Nekem akar parancsokat osztogatni és ennek nemhogy a szándékát, de magát a megtételét is igen rossz néven vettem jelen pillanatban. Azt írta itt lesz, így egyelőre joggal hiszem, hogy hamarosan fel fog bukkanni, ha pedig ennek ellenére mégsem, az már régen rossz. Nem mintha egyébként nagyon szívélyes és családegyesítő hangulatban lennék. A nikotinszálam közben csikké égett le, így azt elhajítom. És lám... úgy tűnik tartja a szavát. Mikor megérzem energiáit(?)/szagát vagy meghallom, hogy itt van, csupán egy halvány és örömtelen mosolyra húzódnak ajkaim, de hátat fordítva maradok és ahogy a görbe megjelenik ajkaimon, úgy el is tűnik. - Hallgatlak. - nyilván azért akarta ezt a találkozót, mert van mit mondania. A hangsúlyom a vihar előtti csendhez lenne most leginkább hasonlatos. Halk és fagyos, de mégis van benne némi ígéret vagy jóslat arra, hogy jelen pillanatban egy leomlani készülő lavinát vonhat magával ez az este, attól függően, hogy mivel is akar nekem előállni.
Nem mondom, hogy megyek, mint a meszes, de azért messze elmarad mögöttem a sebességhatár. Érzem a mélyből és a farkasomból feltörő dacot. Ha azt hiszi, beszarok, csak azért, mert ilyen hirtelen időpontot mondott, csalódnia kell és ahogy neki nem lehet rózsás hangulata, úgy nekem sincs. Az alapvető nyugalmam sehol, fakasom rideg energiái pedig masszív falként tornyosulnak körülöttem, pajzsom viszont nincs fent. Nem látom értelmét, hiszen idősebb, bármikor leszaggathatja rólam, ilyen jellegű csupaszítást pedig köszi, nem kérek se most, se máskor. Tisztes távolban álltam meg tőle, már csak azért, mert nem bratyizni jöttem, ahogy ő sem, ha valaha ivócimborák leszünk, majd parkolok mellé. Egyelőre viszont tartsuk csak meg a távolságot, bármennyire is legyek jópofa és barátkozós alapjáraton, mert ez se nem jó pofa, se nem barátkozós helyzet. Megindulok felé határozott, célirányos léptekkel és egészen addig szentül hiszem, hogy nagyobb pofon már nem érhet ezen az estén, amíg a szél irány meg nem változik. Két szagot érzek meg rajta rettentő intenzíven, az egyik a sajátja, a másik pedig Triáé. Előbbi a hajdan oda adott farmer szórványemléke, utóbbit pedig túlságosan is jól ismerem. Szemem egyből sárgába vált, felső ajkam megremeg, mintha vicsorogni készülnék. Micsoda képmutatás ez a mutatott kor. Ha ennyire érzem rajta Annakpok illatát, nem csak futó ismerősök, és abból a régi SMS-ből ítélve, amit Anchorage felé írt Castornak, valamint a hím vérvonalát alapul véve már tudtam, hogy valójában kinek a bongyor haját akartam én leüvölteni. Hogyan tudok ennyire beletrafálni? Ennek ellenére ugyanúgy baktatok tovább felé, mert momentán a nem-létező Atya Úr Isten is lehetne személyesen. - Inkább én téged - mondtam karcos mordulás árnyékával hangomban. - Mit akarsz Payne-től? - kérdeztem türelmetlenül, választ követelve, mert hiába van hozzájuk képest kurvára kevés jogom, de ehhez viszont nálam több senkinek sincs.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Megindul és léptei határozottnak hallatszanak, azonban egy ponton energiái megváltoznak egy rövid időre. Valami történt és tekintve, hogy én ugyan meg nem mozdultam és a környéken nincs senki fia - vagy lánya - rajtunk kívül, így nem nehéz kikövetkeztetnem, hogy a fejében történt valamiféle változás vagy felismerés - okkal feltételezem velem kapcsolatban -, amire abból tippelek, amit belőle tapasztalok. Nos... sosem voltam híres a türelmemről és a toleranciámról. Nem elég, hogy milyen módon hagyott hangüzenetet nem is olyan rég, még arra sem képes, hogy elmondja mit is akar, helyette inkább ő hallgatna engem, mindezt pedig egy türelmetlen és követelőző kérdéssel toldja meg. Annakpok vére, helyesebben tetted volna, ha nem akartad volna megmutatni, hogy ezt a beszélgetést - és egyáltalán a találkozót - te irányítod... mert tévedtél. Olyan sebességgel mozdulok, amelyet ő talán felfogni sem képes, ujjaim pedig a torkára marnak és noha ezen testem valamivel alacsonyabb, mint az övé, ez nem akadályoz meg abban, hogy megemeljem és egy villámhoz méltó gyorsasággal hajítsam őt el. Engedve, hogy becsapódjon, de mire egyáltalán felmérhetné mi is történik, ismét nyakára marnak ujjaim és a földhöz szegezem őt. Nekem ugyan ne merd villogtatni a farkasod íriszeit! Bestiám a fehér bundás marjára fog és maga alá taszítja, nem hagyom, hogy váltani próbáljon. - Először is, nem tartom magam távol a lányomtól. Másodszor, nem türelmetlenkedsz és az ég világon semmit sem követelsz tőlem, még csak hangsúllyal sem! Harmadszor pedig, válaszolsz a következő kérdésemre. Ki vagyok én? - remélem le esik neki, hogy nem identitásbeli gondokkal küzdök, hanem tudni akarom, mennyit is tud rólam. Hangom halk és vészjóslón nyugodt marad és ha nem volna elég, hogy a kezemmel szegezem a sziklához, úgy most érezheti jeges energiáim súlyát, amely szintén lefelé nyomja őt. Érkezésekor történt valami és az energiáiban felfedezett "bicsaklás" gyanúm szerint nem volt sem véletlen, sem pedig lényegtelen dolog miatt. Ha tudja, hogy ki is vagyok pontosan, akkor az némiképp változtat azon, miként is haladunk tovább.
Ritkám mutatom ki a fogam fehérjét, de azok az alkalmak jól még nem sültek el. Hogy ez milyen alkalom lesz, arról lövésem sincs, de a másik hímet tekintve biztosra veszem, hogy nekem fog jobban fájni. Kész szerencse, hogy magas a fájdalomküszöböm és szeretem, ha fáj. Egy pillanat alatt húztam fel a viselkedésemmel és mire egyáltalán ezt észleltem, már repültem is. Utálok repülni, mindig rosszul vagyok tőle, legalábbis a repülőgépeken, ez meg szerencsére nem volt akkor dobás, hogy légköröket léptessen át velem. Azzal egy időben, hogy a hátamba hasít a fájdalom, érzem a torkomra bilincselődő ujjakat, morgásom pedig nem csak árnyék, hanem valód hang, amivel a farkasommal együtt követelem, hogy eresszen el, mert nekünk rohadtul semmi közünk egymáshoz! Egyébként meg, remélem, hogy az ezüst láncra is sikerült ráfogni, legalább ennyi örömöm legyen. Ha már több úgyse akad. Egy pillanatra levegő után kapok, ahogy energiával belepasszíroz a talajba. Anélkül is simán nyugton maradásra bírna jelenleg, hogy agresszíven ellenőrizné a pulzusomat. Mondanám, hogy ne menjen dokinak, mert mezei páciensek ebbe már belehaltak volna, de ahogy nekem nincs affinitásom humorizálni, úgy valószínűleg ő se venné ezt jó néven. Morgok, mert mi az, hogy az ő lánya? Mi az, hogy nem követelhetek? Minden tagom megfeszül, és ha nem akadályoz meg, akkor a torkomat szorongató kezének csuklójára fogok. Mivel a farkasomon tehénkedik az övé, így nincsenek karmok, de az ezüst gyűrűk attól még nem párologtak el. Szenvedélyes Fakír vagyok, na, és más "fegyverem" nem maradt, hát itt van, feltéve, ha nem akadályozta meg a mozdulatot. Bárhogy is legyen, annyi jól neveltség szorult belém, hogy ha kérdeznek, akkor válaszolok, főleg azért, mert a tököm a tele azzal, hogy ő a második, aki úgy mutatkozik be nekem, hogy kiköveteli a nevét. Ez valami együttélési ártalom lehet. - Tipvigut, a Jégvihar. Örvendek.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ezüstlánca savként égeti a bőrömet és bár védve nem vagyok ezen fém ellen, attól még keményebb fából faragtak, semmint, hogy elkapjam a kezemet a torkáról. Az égő bőröm és húsom szaga az orromba furakszik, és van pofája tovább fokozni az élvezetet azzal, hogy ráfog a csuklómra, ujjain pedig mi mást viselne, mint eme csillogó és annál kellemetlenebb fémet. Egy pillanatra átfut a fejemen, hogy megszabadítom az ékszereitől a karjával együtt, de pislákoló józanságom egyelőre még nem ad szabad utat a bennem feszülő vágynak. Meghallom a nevemet, tehát bemutatkoznom már nem kell. Nem mintha olyan nagyon szándékomban lett volna egyébként. - Remek, tehát tudod a nevemet. Most pedig, hogy ezen túl vagyunk, jöhet a többi. - annak ellenére, hogy a bőr az izmokig leég, nem enyhítek a szorításon és a fogáson. Marad, ahol van, ahol a helye van velem szemben. - Payne a te kölyköd, de az én lányom. Ha attól félsz, hogy átharapom, hát lehiggadhatsz, nem fogom. Viszont a kapcsolattartáshoz ragaszkodok... Teremtő. - szavaim mellé nem társul sem fintorgás, sem más egyéb mimika. Pontosan olyan mogorva képpel és egyhangú, jeges hangvétellel beszélek hozzá, mint eddig. - Kétféleképpen csinálhatjuk, vagy így... - határozottan és kicsit sem finoman rászorítok a torkára. - Vagy pedig így. - eleresztem a nyakát, azonban farkasom továbbra sem ereszti az övét, ahogyan energiáim is a sziklához szegezik továbbra is. - A döntés a tiéd, de javaslom bölcsebben válassz, mint, ahogyan az előbb követelőztél, annak ellenére, hogy tudtad kivel is állsz szemben. - tekintetem az övének szegezem és ha nem tapasztalok felőle további felesleges ellenállást, úgy hagyom neki, hogy felálljon, ha akar. - Nem fogok beleszólni abba, miként tanítod a farkasát, ez nem az én dolgom. - remélem felfogja, hogy ezzel azt mondom, nekem ugyan semmi közöm a bestiájához és nem is kívánom, hogy ez megváltozzon. Payne nem olyan, mint akiket a kölykömül választottam, így aztán valóban nincs szándékomban villámmá tenni őt. - De meg akarom ismerni - ahogyan ő is engem-, anélkül, hogy bárki a nyakunkban lihegne. - rákérdeztem és a lányom mondta, hogy meg akar ismerni, így aztán joggal jelentem ki ezt. Tisztán és érthetően közöltem, hogy én mit akarok, így ha neki is van közlendője, akkor itt a lehetőség. Csendben maradok, egyértelművé téve, ha beszélni óhajt, most tegye meg, vagy pedig soha.
Van pofám, rajta pedig elég vastag a bőr, ami azt illeti, ezt soha senkinek sem kellet bizonygatnom. Nincs ínyemre a helyzet, de tökéletesen tehetetlen vagyok ellene - azon túl, hogy szorgosan égetem a markolászó kezéről a húst -, és ha már így alakult, éppenséggel végig is hallgathatom. Miközben azon filózok, hogy micsoda szívás már, hogy pont egy Első a Kölyköm nemzője. És nagyon szívesen vitatkoznék azon, hogy ugyan hol az én helyem, de nem szól erről, így én se beszélek, amúgy is jobban járunk így, főleg én. Az viszont a képemre van írva, hogy egyáltalán nem tetszik ez a felállás. Vessen rám követ, ha fordított helyzetben vígan tűrné. A második opció határozottan szimpatikusabb, mint az első, és ahogy érzem, hogy lazul a szorítása, úgy én is engedek az enyémen, hogy felhagyhassunk ezzel a romantikusnak nem mondható közelséggel. Feltápászkodtam, fene se akar a lábai előtt ücsörögni. Megmasszíroztam a hátam, mert az kapott egy szépet és megropogtattam kicsit. A farkasom sunyin méregette, miközben a láncai hosszát próbálgatta, energiái fagyosan marták a levegőt körülöttem. - És mégis mi a garancia rá, hogy ha később jobban megismered, akkor se harapod át? - kérdeztem érezhetően higgadtabban, de nem boldogabban a korábbiakhoz képest. Csak kiláttam már a fejemből és az indulataimból, ennyi az egész. - Az adott szavad? - Nem csak az övében nem hittem, hanem nagy átlagban senkiében. Sok ígéretet kaptam már régebben is, én is összehordtam hetet-havat és tudom, mennyit számít, mennyire kevés egy-egy ígéret. Kelletlenül sóhajtottam és zsebre tettem a kezem. - Nem fogom megtiltani neki, hogy találkozzon veled. - Mert ha őt nem is tarthatom távol, Payne-re attól még rászólhatok. - Ismerd meg. És azután mondd csak nekem, hogy nem akarod átharapni. - Én se akartam, nálam sem volt soha tervben. - A mások nyakán lihegés meg nem az én stílusom, csak hogy tudd, de egy valamit mindenképp akarok. Nekem is szólj, amikor szeretnél vele találkozni. EZ nem az irányításról szól. Egyszerűen legalább minimálisan bíznom kell benne, ahhoz, hogy csak úgy rábízzam Payne-t. És legalább néha el tudjam magam abban ringatni, hogy nem akarja majd később sem átharapni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Azt nem mondanám, hogy túl nagy örömmel, de némi megelégedettséggel ezért eltölt, hogy rájön, nem jó velem szarakodni és visszavesz. Legalábbis annyira, hogy értelmesen beszélhessünk és mellőzze a türelmetlen követelőzést. Attól tarok, hogy eljöhet még azaz idő, amikor azt kívánja majd, bár haraptam volna inkább át, de ez sosem állt szándékomban és nem is fog. - Ha most azt hitted, hogy garanciákat fogok neked adni, akkor nagyot tévedtél. - mordulok első körben. Az adott szavamat firtatja, míg én még most is azon gondolkozom, hogy vajon megtartsam-e a karját emlékbe?! Ha néhány évszázaddal és ugyanennyi tapasztalattal fiatalabb lennék, nem volna kérdés, már nem lenne a teste része az említett végtagja. - Legyen elég annyi, hogy a kölykeim mind olyanok, mint az Atanerked. Kivétel nélkül. - ha ennél azonban több bizonyságot akar, azaz ő baja lesz. Nem óhajtok ugyanis a kölyök választási szokásaimról ennél mélyebben elmélkedni vele, így is több információja van ezen a téren már, mint példának okáért az említett farkasnak. Vagy legalábbis neki ezt még egy sosem mondtam. - Szeretném, ha nem élnél abban a hitben, hogy én bármivel is tartozom neked. Megismerem a lányomat és azt követően, meg egyébként sem fog ez a beszélgetés megismétlődni közöttünk. - nem fogok semmikor sem papagájt játszani és azt bizonygatni, hogy nincs szándékomban Paynet átharapni. Ez eldöntött tény és nem áll szándékomban változtatni rajta. - Akarod?! - van képe bármit is akarni, tőlem?! Az egyetlen, ami miatt most nem képelem fel, hogy tisztelem, amiért gondos teremtője akar lenni a lányom farkasának. Hagyom, hogy némi csend üljön be közénk és ő maradjon tudatlanságban abban a tekintetben, hogy most mi is fog történni. Elindulok felé, határozott lépéssekkel rövidítve az amúgy sem nagy távolságot, mígnem pofátlan közelségben állok meg vele szemben. Leszarom, hogy valamivel magasabb nálam, nem számít. - Nem kérem az engedélyed, Darren. - jobb, ha ezt most tisztázzuk. Ha Payne történetesen nem volna a lányom, akkor eleve nem is érdekelne a létezése különösképpen, de ha mégis, úgy a helyzet más volna. Így azonban nem fogom kérni, hogy találkozhassak a saját lányommal. - De tudatom veled, amikor találkozni akarok vele. - fejezem be a megkezdett gondolatot és remélem, hogy ezzel Payne ügyét le is zárhatjuk. Ez a hím a Teremtője, tudom és nem is kívánom átvenni ezt a szerepet tőle sem képletesen, sem pedig szó szerint. - Van még itt valami. - ugyanis ezzel még nem végeztünk és nem most jön a se puszi-se pá lelépés. - Egy személy kivételével sem Paynenek, sem pedig másnak nem beszélhetsz arról, hogy tudod ki vagyok. Megtiltom. Az Atanerkeddel viszont közöld, hogy volt szerencséd Tipviguthoz. Ha pedig nem ekképpen cselekszel, esküszöm megmutatom neked, hogy miért is Jégvihar a nevem. - nem, ez nem üres fenyegetőzés. Súlya van, amit minden egyes kiejtett szavamba beleszuszakoltam és bízom benne, hogy ő is megértette ezt. - Ó és akkor is, ha ellenem áskálódsz a lányomnál. - teszem még hozzá mint egy mellékesen - pedig egyáltalán nem az -, jobb, ha ezzel is tisztában van. Nem ismerem, így aztán nem tudom, hogy féltékenységi rohamában mire volna képes, de az eddigiek alapján jobb mindenre felkészülnöm.
Elhúztam a szám. Egyáltalán nem számítottam garanciára, pontosan ezért fogadtam olyan kétkedve ezt a "nem harapom át" dolgot. Az egyetlen támponton tényleg az volt, amit utána mondott, s ezt már tartottam annyira hitelesnek, hogy bólintsak. Egy centivel előrébb jutottunk, úgy tűnik. A tartozás témakörre kissé összehúztam a szemem, de nem szájaltam, sikerült annyi józanságot visszanyernem, hogy tényleg tudjam, ki áll velem szemben, emellett ha fel is akarnám nyitni aszemét a saját nézőpontomból, ez akkor sem a megfelelő alkalom. Egyikünk sem tudna normálisan viselkedni, hiába ver rám bő ötszáz évet, hiába vagyok alapból nyugodt természet. Megmutatta, hogy képes kompromisszumra, úgyhogy jók vagyunk. Akarom. Mélyre hasít köztünk a csend, egész testemben megfeszülök, várva, hogy a neki nem tetsző megnyilvánulásomat újfent fizikai fenyítéssel torolja majd meg. Semmi esélyem ellene, tudom, de ha fenyegetést érzek, vagy rossz előérzetem van, akkor nem tudok másképp reagálni. Figyelem, esélytelenül is ugrásra készen, a farkas lánca hosszabbra nyúlik. Normélis tempóban indul meg felém, nem kirobban, ahogy korábban tette, ettől viszont nem érzem úgy, hogy lanyhulni hagyhatnám éberségemet. Kivárok, hogy mi jön és csak akkor lazulok el némileg, amikor már biztos, hogy nem "megpaskolni" jött. - Nem is ajánlottam fel - mondtam színtelen, hűvös hangon, minden heveskedés nélkül. Lehullt alánc, ami nálam korántsem az alakváltás, vagy a féktelenség előszele. Sose fogok felérni hozzá, tudom jól, de ha az enyéimről van szó, nem nézem, kivel állok szemben. Állom a tekintetét, s ez csak akkor változik, amikor a fenevad fagyos nyugalmával hajtok enyhén fejet arra, hogy szólni fog. Az ősöket és múltat becsülöm benned most, Jégvihar. És hogy képes vagy egy - a saját mércéd szerint azért még - kölyök felé engedni. Ezt pedig bármennyire is tartsam előjogomnak, megköszönöm, mert neked viszont megvan a hatalmad hozzá, hogy ezt félresöpörd, amit a farkasom sokkal jobban és mélyebben megért, mint arra az ember valaha képes lehet. - Szükségtelen fenyegetned - húztam fel a vállam, ahogy újfent a szemébe néztem. - Triát sem árultam el senkinek sem. - Victornak is csak aztán ejtettem el róla fél morzsát egy üzenetben, hogy biztosra vettem: ő is tudja, ki jár köztünk. De vele sem beszéltem Annakpokról. Jelentést sem tettem róla. Ryannek sem súgtam meg. Mindent háttérbe szorítottam miatta, érte, és ezt csak részben tettem azért, mert tartottam tőle, hogy mit szólna, ha mindenkinek fecsegnék. A másik ok az volt, hogy legyezte a hiúságom. - El fogom mondani - biztostítottam végül, ám mindezt fenyegetettség nélkül is megtettem volna. Következő szavai hallatán viszont kénytelen voltam elnevetni magam. nem kinevettem, ez inkább a magukban biztosak könnyű nevetése volt. - Ilyesmire nincs szükségem - mondtam a nevetés emlékével hangomban. Payne-ben biztos voltam, a hímben kevésbé, de ezen úgyis változtat az idő. Vagy nem. Majd elválik. - Kérdezhetek valamit? - érdeklődtem lassan visszatalálva a megszokott hangszínemhez és stílusomhoz, kiváltképp, mert Payne-en kívüli dolog után érdeklődtem volna. - Mennyire kaptátok szét az Atanerkünket? Érdekelt, hogy a bánatba ne érdekelt volna! Rá bíztam a sajátjaimat is, hatalmas érdekem volt abban, hogy Castort ne csócsálják ezek a "kóborok". Nem laktam a Hotelben, nem is vágytam oda, de abból ítélve, hogy ilyesmit kért tőlem, hogy folyamatosan ideges-ingerült energiák pattognak az olasz körül, arra következtetek, hogy nem fenékig tejfel az élet. Mostanában amúgy sem, de körülötte még kedvésbé. Nem szeretnék egy reggel arra kelni, hogy megint nincs vezetőnk és nagyjából a fele banda tőlem várna csodát, a másik fele meg szét tudna robbanni. Elég volt egyszer eljátszani ilyesmit.
Kezdőlap
bocs, hogy ilyen huszárvágással zárok, de nagyon régen folyik már ez a játék, és ha van kedved, akkor jöhet egy következő ^^
A következővel szerintem várjuk meg, amíg legalább egy Castoros randevún túl leszel, de egyébként részemről nincs akadálya ^^ 
