Igaza van, a mostani kis „szintfelmérőnknél” tényleg nem oszt, nem szoroz, hogy sok száz évvel ezelőtt én milyen erős voltam, de mást nem, a későbbi sebnyalogatásnál némi vigaszt nyújthat neki. Ezek után mondja valaki, hogy nem vagyok jószívű. Annak azért örülök, hogy amennyire esélytelennek tartotta magát, mégis belement a játékba – igaz, túl sok választási lehetőséget én sem hagytam neki, de nem nézett ki úgy, mint aki különösebben kiakadt volna a szavaim hallatán. Kicsit megfordítva a dolgot viszont elgondolkoztató, hogy mindenkinek képes nekimenni, minden szívbaj nélkül, akár most nekem? Mert odáig rendben van, hogy az én karmaim közt várhatóan túléli a találkozót –balesetek mindig történhetnek, de csak nem szerez olyan sérülést, hogy néhány másodpercen belül meghaljon, nem igaz? Ellenben mi van akkor, ha egy idegennel hozza össze a sors, aki nem ilyen elővigyázat? Szívás… Pörgős kis fogócskánkban hamar fordul a kör, s az üldöző válik üldözötté. Természetes, hogy követem, még ha némileg lemaradva is… Lehet, hogy nem harcolok teljes erőbedobással, de azért az sem áll szándékomban, hogy szánalomból hagyjam magam, hogy neki sikerélménye legyen… Áh, ugyan! Az élet sem erről szól… Ahogy egy-egy komolyabb lépésre szánja el magát, ha nem is rohanok fejjel bele a nyilvánvaló trükkjeibe, de esélyt és lehetőséget igyekszem hagyni neki, hogy bizonyíthasson, mit tud. És bizonyít is… Hirtelen sasszé, ugrás, egy kissé túlságosan is erősre sikeredett lökés még az érkezés előtt, és íme, itt is volnánk. Kidőlt, pedig még csak nem is voltam durva… Tényleg eddig bírta volna? Lehet, túlbecsültem egy kissé. Földet érve teszek felé néhány lépést, de aztán megállok, és abból a pár méter távolságból figyelem. Biztos vagyok benne, hogy nem öltem meg, az én vérem ettől strapabíróbb, talán még egy zsenge kis kölyök is csak elájult volna a koccanástól. Esetleg egy enyhébb agyrázkódás, vagy pár törött fog, ha szerencsétlenül érkezik. ~Ébresztő, Csipkerózsika. Ennyire nem kell megjátszanod magad, nem valami színjátszó-körben vagyunk.~ közöltem türelmesen, ám ha még sokáig tettette volna az ájultságát, akkor lássa, kivel van dolga, közelebb sétáltam hozzá, remélve, hogy erre már tényleg felkapja a fejét. Ha tévednék, vagy lassúnak bizonyul, akkor viszont eddig tartott a várakozásom – a földről elrugaszkodva egy szempillantás alatt landolok mellette az avarban, egyből támadásra emelve a mancsom, hogy a nyakát, pofáját vegyem célba vele, rákényszerítve, hogy ha eddig nem unta meg a színészkedést, akkor most véget vessen neki.
Hiába szuggerálom, az a tetves fa csak nem akar odébb ugrani, s úgy tűnik, olyan béna vagyok, hogy nem tudom ellökni magam tőle. Komolyan, ha nem épp a fával lenne sürgősen randevúm, még sírnék is. Ehelyett azonban elég csúnyán lefejelem a fatörzset, aztán elterülök a földön, mint a győzelmi zászló. Azt hiszem, erre szokták mondani, hogy visszanyalt a fagyi. Elég csúnyán. Mindenesetre a vérvonalamnak hála nem tart sokáig magamhoz térnem, de nem nyitom ki a szemem, fülelek, várakozok. Nincs más esélyem, kelepcébe kell csalnom, vagy valahogy felidegesítenem, hogy kizökkenthessem. A szívem dobog, tehát halott tutira nem vagyok, elég csúnya lenne ennyitől megdögleni, neeem, sokkal költőibb megoldás az, ha mondjuk kitépik a szívem. Na, abból tutira nem állnék fel, egyébként egészen strapabíró némber vagyok. Mondjuk, Annakpoknak is majdnem sikerült elintéznie, bár nem tudom, mi rántott vissza, már a farkasom élni akarásán kívül, gyanítom a gégemetszés, de őszintén, már nem is érdekel. Csak szeretném elfelejteni, hogy akkor hagytam volna, hogy a halál a keblére öleljen, és feledjen el a világ. A hozzám címzett szavaira nem reagálok, eszemben sincs válaszolni, azzal elég hamar lebuktatnám magamat, bár nem tudom, külső szemlélőnek a légzésem elárul-e valamit. Igyekszem tudatosan lassan venni a levegőt, mintha még mindig ki lennék ütve, de talán nem vagyok képes becsapni. Ám akármit is mond, nem mozdulok. Színjátszó-kör? Dehogynem, az egész életem az, elég ritkák azok a pillanatok, amikor mindenféle mögöttes megfontoltság nélkül létezem, amikor valóban őszinte vagyok. Amikor önmagam vagyok. Pontosan Todd ölte ki belőlem ezt a fajta tisztaságot, és nem fogom hagyni, hogy még egyszer az életben valaki annyira tönkretegyen. Tudom, hogy az én hibám is volt, hisz túl hamar kezdtem el ragaszkodni, de még egyszer nem fogok ebbe a csapdába esni. Közelebb jött, de úgy ítéltem meg, hogy még nem eléggé, hogy innen még ki tud táncolni, bár nem akarok a vesztembe rohanni, de igenis azt szeretném, hogy derüljön ki végre, ki ő valójában, hogy olyat tegyek, ami miatt le kell lepleznie magát. Meglehet, hogy ezen a ponton túl nagyok lesznek az én sérüléseim is, de ez most nem számít. Nem akarom, hogy naiv leányzónak nézzenek, aki téveszméket kerget mindenféle vérvonal alapítóról, és bárkinek elhiszi bármiféle meséjét. Az igazságot akarom. A családomat akarom. Azt, hogy javítsa ki, amit Todd tönkretett. Engem… Egész akarok lenni, nem egy törött játék. Elegem van. Az utolsó pillanatig kivárok, az elrugaszkodása pillanatában mozdulok én is, bár jóval lassabban, mint ő, de nem az a célom, hogy elkerüljem a támadását, hanem az, hogy belerohanjak, ezáltal kellőképpen közel kerüljek végre hozzá. Míg ő minden bizonyossággal eltalálja a nyakam vagy a pofám, elképzelés kérdése, az én mancsom meg sem áll addig, hogy megkíséreljem beásni magam vele a mellkasába, valahol a szíve környékén. Eszemben sincs megölni, de arra alapozom a mozdulatsort, hogy úgysem sikerülne, mert ő Sura, a vérvonalam feje, ilyen téren pedig olyan magasságokba emeltem fejbe, hogy sebezhetetlennek gondolom, mármint, maximum átmenetileg lehet neki kárt okozni, de aztán sérülés volt, nincs. Ha sikerült a tervem, nem mozdulok, nem eresztem, marcangolja bármennyire is a pofám, nyakam, ha jobbnak ítéli elvenni az életem, hát tegye, de elegem van a titkokból.
Édes, ahogy próbál megtéveszteni, de egy kissé rossz helyen próbálkozik. Keresve sem találna rajtam kívül olyat, aki legalább annyi ideje foglalkozik a gyógyítással és az anatómiával, mint én… Fogjuk rá, hogy a légzésével még ügyesen trükközik, de akkor is ott van a szívdobogása, a vérfarkas energiái, azok az apró, alig észrevehető mozdulatok amik arról árulkodnak, hogy a bőre alatt húzódó izomkötegek épp dolgoznak, nem pedig elernyedten pihennek, mint az az ájult embereknél megfigyelhető… Nem reagál – kapott esélyt, kapott időt, nem tartott rá igényt – így járt. Elrugaszkodom, ugrok, mintegy lecsapva szerencsétlenre, kikényszerítve eddigi álcájából, mint egy üldözött vadat. Ha ő nem hajlandó, hát lépek én helyette, még ha kevésbé is fog tetszeni neki… Úgy tűnik, ő is belátta, hogy ideje véget vetni a színészkedésnek. Ahogy földet érek mellette az avaron, azzal a lendülettel lendül is a mancsom, egyenesen a nyaka/állkapcsa felé, hogy sérülést ejtsek rajta. Eszem ágában sincs megölni, nem… Túlzás lenne azt állítanom, hogy különösebben nem érdekel az ellentámadása, mert igenis érdekel… lehet, hogy páratlan a regenerációm, de magam sem vagyok halhatatlan. Egyszer már beleestem ebbe a hibába, még egyszer nem áll szándékomban.
[Kockadobás_1: Összejön-e Emma terve és komolyabb sérülést tud-e ejteni a mellkasomon? páros – igen, páratlan – nem]
[Ha az első dobás páros, „igen”, akkor…] [Kockadobás_2_páratlan] Ahogy a karmai a mellkasomba vájnak, én sem finomkodok, a korábbinál jóval határozottabban és több erőt beleadva szorítok rá mancsommal a nyakára, elzárva a tüdejétől az életet jelentő oxigént. Mindaddig nem is engedem el és csak növelem a nyomást, amíg a karmai el nem távoznak végre a mellkasomtól, vagy el nem ájul az oxigénhiány következtében. Amelyik előbb bekövetkezik. [Kockadobás_2_páros] Bár sikerül sebet ejtenie a mellkasomon, sokáig nem örülhet a sikerének – mielőtt elérhetné a szívemet, a pofáján lévő mancsommal a földre szorítom, hogy minél távolabb tartsam magamtól, s az sem érdekel különösképpen, ha állkapocstöréssel végződik számára a dolog. Ha még ez sem lenne elég, akkor a mellkasom körül matató lábába harapok, ahol érem – kicibálom én magamból, azon ne múljon, még ha csont törik, izom szakad bármelyikünknél is. Úgy is meggyógyul, nem igaz?
[Ha az első dobás páratlan, „nem”, akkor…] Komolyan azt hitte, hogy egy ilyen átlátszó csellel túljárhat az eszemen? Nekem? Milyen kis naiv… Ahogy észlelem a támadását, egy kis időre lemondok a nyakáról, hogy helyette inkább a mancsára harapjak rá, hogy miután a fogaim biztosan a húsába mélyedtek, erőteljes mozdulattal cibáljam meg egy kicsit… Jobbra, balra, föl, le, jobbra, balra, és ennek se sok hasznát fogja venni mostanság, pláne harcban vagy futás közben…
A hozzászólást Jyotsana S. Sharma összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 05, 2014 7:27 pm-kor.
Már megint a kibaszott nyakam. Komolyan, mi van a nyakamban, amiért mindenki azt pécézi ki? Ha megint nem fogok tudni beszélni hetekig, inkább elmegyek szerzetesnek a Himalájára, vagy mittudomén. Nem mondom, hogy nem fáj, mert igen csak bika az idős hölgy, meg kell hagyni, a nyomába sem érek, nem is tudom, lehetséges lenne-e valaha. Mégis, ott van bennem a kisördög, az a felem, amit először ő is látott belőlem, az, aki ezt élvezi, akinek ez jó. Ha képes volnék ezen alakomban vigyorogni, bizony azt tenném. Aztán célt érnek a karmaim, és nem állok meg, tolom egyre beljebb, hogy megmarkolhassam azt, amiért eme mozdulat egyáltalán létrejött. Hogy érezzem a szívének dobbanásait a mellkasomban. Ez a terv, de talán nem vagyok elég gyors. Túl erős, nincs időm, basszus, basszus… helyette mi van már megint? Érzem, ahogy egyre inkább elhomályosul a világ, meglehetősen ismerős érzés, kezet foghat a magát Annakpoknak valló nősténnyel. Ez lehet, hogy ilyen vérvonalfő sajátosság? Pff… A másik mancsommal a pofája felé kapok, hátha azzal megzavarom, és lanyhul a szorítása, nem kifejezetten szándékozom ugyanis elájulni, vagy kivenni a jobbom a kellemes kis melegből, még nem. Mégis, akármit csinálok, úgy néz ki, nem ereszt, talán megsebeztem, talán el sem értem, nem tudom, már nem érzem teljesen biztosnak, kontrolláltnak a mozdulataim. Felsejlenek előttem sosem látott képek, egy nagyon hasonló helyzetről, talán a tudatalattimból kúsznak be, fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy annak az összecsapásnak sem lett jó vége. Ordítanék, de képtelen vagyok, szar érzés vert helyzetbe kerülni, márpedig én megint abban vagyok. Miért nem lehetek hirtelen mondjuk négyszáz éves? Jó, akkor sem lenne több esélyem, ha az, akinek gondolom, márpedig egyre biztosabb vagyok benne. Kitartok az utolsó pillanatig, mert elájulni nem akarok, egész egyszerűen túl fontos ez az egész ahhoz, hogy kiütve fetrengjem végig. Jól van, ha azt akarod, hogy kivegyem a mancsom, hát kiveszem… Mivel fojtogat, így a mozdulat lassabb, mint szeretném, az viszont, hogy minél több kárt okozzak kifelé jövet, igenis szándékos. Még mindig kíváncsi vagyok, hogy vajon milyen gyorsan jön helyre… Mindenesetre, mire kikeveredek belőle, már holt biztos, hogy félájultan hanyatlom vissza a földre, alig tudva magamról valamit, de legalább ott van a mancsomon a vére, majdnem sikerrel jártam.
Megbeszéltük, hogy majd később megyek fel utána. Persze mondhatnánk, hogy nem kellene aggódnom, mert ez a baráti meghívás akár még egészen jól is alakulhat, látszólag Emmának valamiért fontossá vált. Megtilthattam volna neki, hogy egyáltalán kijöjjön ma ide, több okból is. Tegyük... Jó, próbáljuk meg háttérbe szorítani azt, hogy egész egyszerűen nem akarom, hogy baja essen. Ráfoghatom arra, hogy én családot, otthont és biztonságot ígértem neki. Vagy hogy tartozom neki ennyivel, mert végső soron elvettem tőle a Teremtőjét, és még mindig nem voltam képes megadni azokat a válaszokat, amiket keresett. Talán nem is akarom, talán félek, hogyha megkapja őket, akkor majd nem tartja már itt semmi, ennek persze nem volna szabad érdekelnie, de túlságosan... Kényelmes? Felszabadít a tény, hogy úgy tartozik hozzám valaki, hogy nem diktál, nem szól bele semmibe, képes ellazítani egy fárasztó nap után, és másnap nem kell azzal a tudattal felkelnem, hogy lesi minden lépésemet, szabályok közé zár és rám telepszik, mint egy vírus. Odabent az éjfekete Bestia a ketrecét rázza. Nyugtalan és ki akar törni, feszíti a koponyámat, és ezen már a tizedik cigaretta sem segít semmit a világon. És az az üveg whiskey sem, amit a kesztyűtartóból halásztam elő magamnak. Nem tudom, mintha nem csak Emma miatt lenne. Mintha nem csak azért lenne, mert az Alfa nem tűri el, hogy bárki más parancsot osztogasson az övéinek. Egy megtűretlen kóbor csak ne ugráltasson senkit. Senki se emeljen szót, se kezet az enyéim ellen. Idegesen vágom be magam mögött a fekete Audi ajtaját, voltam olyan marha, hogy még ide is öltönyben jöttem, így hát a selyembéléses nadrágzsebben végzi a kocsikulcs, a kezem azonban nem, mert egészen szokatlan ujjropogtatásba fullad minden feszültségem. Ami talán nem is (csak) az enyém. Ellentmondásosnak tűnhet, de mind emögött alattomosan nyúlik el a végtelen és magabiztos nyugalom, az az Alfai sajátosság, amit Todd megölése óta növekedni érzek magamban. Enyém lett Chicago, enyém lett Fairbanks, ha azt akarom, enyém a világ is. Ahogy a szagokat követve próbálok sebes léptekkel felzárkózni, csata zajai ütik meg a fülemet, én pedig futásnak eredek. Mintha valami azt súgná, hogy a helyemben nem tenné, de milyen jó, hogy ez a kis hang nincs a helyemben, mert akkor lenne csak igazán szarban a haza. Na és persze Emma is. Kit érdekel már az öltöny vagy a benne pihenő kocsikulcs? Az utolsó métereken egy ugrással váltok alakot, szívdobbanásnyi lüktetés, hogy a medvenagyságú, büszke Bestia alakjában érjek földet. Gyorsan és hatékonyan kell felmérnem a helyzetet, hosszú töprengésnek helye nincs. Emma a földön, mellette a vérző nőstény, akinek a szaga olyan csalogató, mint valamiféle kivéreztetett vadállaté. A saját szívem lüktetésén keresztül Emma szívverésének hangját keresem, a belőlem kendőzetlenül áradó hatalmas energiafergeteg felrázza a nyugvó erdőt: én nem rejtegetek semmit, és Emmával is tudatni akarom, hogy itt vagyok. ~ Takarodj onnan, amíg még magadtól képes vagy rá... ~ Agyaraimat összecsattintom a vendéglátó nőstény irányába, öblös morgással lépdelve közelebb a pároshoz, egy pillanatra sem véve le a vörös tekintetemet az idegen, hasonszőrű nőstényről. ~ Ha azt gondoltad, hogy a városomban következmények nélkül kezet emelhetsz arra, ami az enyém, ki kell, hogy ábrándítsalak. ~ Valami elképesztően görcsös érzésem van, talán azért, mert nagyon rég voltam már ennyire komoly és ismeretlen helyzetben, nem tudom. De ha azt látom, hogy bármilyen módon Emma felé közelít, úgy nem leszek rest gondolkodás nélkül nekiesni úgy, hogy a félájult nősténytől lehetőleg minél messzebbre kerüljön.
Repül az újabb mancs, akárcsak januárban a másik leszármazottam a templomban, úgy most Emmának is sikerül végighasítani a pofámat… Szétnyílik a bőr, ahogy az alig centis mélységű vágásból kibuggyan a vérem, de amilyen gyorsan megeredt, olyan hamar el is apad – szinte a másik szeme láttára forradt össze a seb. Már ha van ideje egyáltalán ilyesmikre figyelni, mert gondoskodok róla, hogy nagyon ne unatkozzon. Ahogy a mellkasomat kezdi tépni, az már belőlem is fájdalmas, dühös morgást vált ki, de igyekszem legkevésbé mocorogni, és minél távolabb tolni magamtól, a nyakán támaszkodva… Szerencséje, hogy nem pár 100 évvel ezelőtt találkoztunk, mert nem biztos, hogy lett volna olyan önuralmam, hogy egy ilyen helyzetben ne roppantsam el a nyakát… Egyre erősödik a nyomás a nyakán, mígnem végül érzem, hogy lassan ő is elereszt… Helyes. Ez az, csak szépen, lassan, úgy… Hogy a nyomorult! Kiveszi a karját, s ahogy még belém mar a mozdulat közben, ingerülten siettetem a folyamatot, hogy előbb elsötétüljön előtte a világ. Félájultan elterül a földön, én pedig minden szó nélkül ülök le mellé, néhány lépés távolságba, türelmesen várva, hogy ismét magához térjen, miközben a mellkasomon lévő seb is lassú, szemmel látható gyógyulásba kezd. Mit ne mondjak, túlságosan nem vagyok lenyűgözve a mai teljesítményétől. Sokáig azonban nem élvezhetem a pihenés perceit, ugyanis közeledő léptek zajára, s ismerős energiák rezdüléseire kapom fel a fejem… ~Nem is említetted, hogy vendéget vársz. És micsoda megtiszteltetés, hogy pont az Alfát…~ feleltem Emmának, ahogy közelebb lépve hozzá közvetlenül mellé telepedtem le. Hátha eljutnak a tudatáig a szavaim a sötét függönyön keresztül. Bár a vendégünk energiái nem sok jóval kecsegtetnek, különösebben nem aggódok miatta, pedig lehet, kéne… Mit nekem egy ilyen fiatal vérfarkas? Egyébként sem tettem különösebb kárt Emmában, sőt… ha úgy nézzük, kettőnk közül én vagyok az, aki vérzik. A pajzsom ettől függetlenül még ugyanúgy, felvonta, csupán annyi rést hagyva rajta, hogy a mentális kommunikáció ne ütközzön akadályba. Adok egy esélyt annak, hogy szépen, szóban megbeszéljük a történteket. Ha nem tart rá igényt… én mindenesetre megpróbáltam. ~Különben?~ kérdeztem vissza kíváncsi érdeklődéssel, annak ellenére, hogy körülötte ilyen mérges energiák kavarogtak, én egész nyugodtan fogadtam az érkezését. Ha épp kártyáznánk, mondhatnánk, hogy nem csak egy jokert rejtegetek az ingujjamban, de a pakli összes jokere az enyém… ~A városában? Arra, aki az Öné?~ kérdezek vissza cinikusan, és ha emberi alakomban lennék, most felnevetnék… így csak egy kisebb morranás hagyja el a számat, ahogy megcsóválom a fejem, és mielőtt közelebb jöhetne, ismét Emma nyakára illesztem a mancsom, s úgy innentől folytatom a társalgást, hogy a szavaimat a leszármazottam is hallhassa, ha magánál van, ha nem. ~Mondanám, hogy nem kell tartania tőlem, eddig sem esett különösebben baja. Eddig… De ha jól sejtem, nemigen győzné meg. Részemről nem szeretnék bajt, ha beszélni szeretne, hallgatom. Ha közelebb jön, búcsút vehet egy falkatársától. ~ közöltem vele a tényeket. Nem akartam bántani a lányt, de más megfékezési mód így hirtelen nem jutott eszembe, amivel megakadályozhatnám, hogy nekem essen a kedves vendégünk. Nézzük, milyen Alfával áldották meg a szellemek az unokámat, vajon feláldozná-e egy ilyen semmiségért?
Nem tetszik a hangszín, amit megenged magának, sőt. Velem így senki se beszéljen, ne merészeljen higgadt vagy éppen kíváncsi lenni akkor, amikor rombolni jöttem. A belőlem szüntelenül áradó hangorkán felerősödik, a farkasok nyelvén jelezve ezzel azt, hogy eddig és ne tovább. ~ Az én városom. Az én farkasom. Az én törvényeim. ~ - nyomom meg a birtokosjelzőt minden egyes alkalommal - ~ Sajnálatos, ha senki sem verte beléd, hol a helyed egy Alfával szemben, és hogy a kéretlen látogatókra sem vagyunk kíváncsiak. Megszegted a szabályaimat, ártottál az enyéimnek, úgyhogy most el fogsz pusztulni. ~ A farkasom szavai és gondolatai ezek, és már az a puszta tény, az a megkezdett mozdulat, amit Emma felé tesz, fájdalmas ingert ültet az izmaimba, hogy elrugaszkodjak, és megpróbáljam megakadályozni a mozdulatban, de még a vérvonalam sem segítene abban, hogy kellően gyors legyek. Fenyegetően hajtom lejjebb a fejemet, és csak a szemem cikázik a mancsa, a szemei és Emma között. A szavai hallatára ideges borzongás fut végig a gerincemen, dühödten vakkantok és csapok a földbe tehetetlen vadként a jobb mellső mancsommal. Fel-alá kezdek járkálni előtte, néha fel-felprüszkölve, amíg próbálom értelmezni a szavait. Utasítgat? Engem? Egy idegen szuka a farkasom életével szórakozva? Most dőlt el, hogy meg kell halnia. Ha nem is az elkövetkezendő két percben, de tudok várni, amíg nem lesz itt Emma, hogy sarokba szoríthasson vele. ~ Szóval nem szeretnél bajt? ~ - még gondolatban is köpködve fröcsögnek a szavaim - ~ Akkor mit tehetek érted? Szolgáltassak neked fiatal nőstényeket, mert te éppen velük akarsz szórakozni? Felejtsd el Sharma, neked itt nem jut semmi. ~ - ha enged még beszélni, úgy egy mély levegő után némileg lenyugodva lassítok le és állok meg egyhelyben. Végignyalok a fogaimon és az orromon, aztán folytatom. ~ Miért kerested azt a szarházit? ~ Azt hiszem, hogy nem kell fejtegetnem, hogy tudja, pontosan kire gondolok. A véleményem nem változott meg, még azok után sem, hogy összekötötték vele az életemet, és néha napján úgy érzi, nosztalgiázna egyet... Ha van is ennek a védőszellemesdinek valami használati útmutatója, azt nekem elfelejtették mellékelni. ~ Emmát pedig hagyd ki ebből. Nem vele akarsz beszélni. Mindketten elmondjuk egymásnak, amit hallani akarunk, aztán te eltakarodsz innen, én pedig hazaviszem Emmát.~ Jelentem ki úgy, mintha nem volna helye ellenvetésnek, és meg vagyok róla győződve, hogy ez így is van.
A szemem még nyitva, úgyhogy látom… de még mennyire hogy látom, miként forr össze az arcán a seb. Ó te jó ég. Ha eddig volt is kétségem, most már nincs. Nem létezik, hogy valaki ilyen gyorsan felgyógyuljon egy másik vérfarkas okozta sebből. Hihetetlen. Elképesztő. Fantasztikus. Csodálatos. Csak rébuszokban volnék képes beszélni. Valami olyan áhítat száll meg, mint még soha életemben, de ettől még igenis befejezem a mozdulatot, és úgy húzom ki a mancsom, hogy igenis ártsak vele. Eközben persze már valahol ott tartok, hogy nem jut túl sok oxigén a szervezetembe, és már ernyed minden tagom, aztán már csak a földet érzem pillanatnyilag mozgásképtelen tagjaim alatt. Leül mellém… most ez… komoly? Ha másból nem is, ebből biztosan tudom, hogy nem akar bántani. Megtehetné, most megölhetne, egy légynél is kevesebb bosszúságot okoznék neki jelen állapotomban. ~Ugye milyen menő bodyguardom van?~ Jellemző, elpoénkodom, bár tény, hogy valahol azért örültem, hogy ő jött utánam. Nem mintha messzemenő következtetéseket vonnék le, egyszerűen csak így éreztem. Jelen helyzetben talán kissé furcsa, érthetetlen az a nyugalom, ami megszáll, ahogy Castor közeledik, de azt már rég be kellett látnom, hogy senki nincs ebben a városban, aki mellett jobban érezném magam. Nem aggódom. Lehet, hogy kellene, mert ismerem már annyira, hogy tudjam, nem épp arról híres, hogy tolerálja az ehhez hasonló helyzeteket. Igazából, csak magamnak köszönhetem az egészet, és holt biztos, hogy fogok még érte a pofámra kapni, de előbb-utóbb csak meg fogja érteni, hogy nekem ez fontos… Egy ideig csönd van, lassan megmoccanok, fel akarnék állni, elmászni Jyotsana közeléből, mert tudom, hogy megkötöm Castor kezeit, én pedig nem akarok az lenni, aki miatt bármiben is változtatnia kelljen az elképzelésein. Én vagyok a felhőtlen szórakozás, nem probléma vagyok, legalábbis eddig nem voltam. A büdös francba. Felmorranok, amikor a nőstény ismét a nyakamat célozza be, hiába tudatosult bennem nem oly rég a valódi mivolta, attól még nehezen tűröm, ha ilyen módon élnek vissza a helyzetemmel, velem. Ne fenyegetőzzön a halálommal, ha nem akar bántani. Vagy… megtenné? ~Kurvajó… ha annyira meg akarsz ölni, miért nem tetted meg eddig?~ Pofázok vissza gondolkodás nélkül, mert ezen a ponton valahogy elgurul a gyógyszer. Ha üres fenyegetőzés, akkor azért dühít különösen a dolog, ha pedig nem… nos, úgy a keserűség ömlik végig rajtam ragacsos masszaként, és ő is csak azt fogja bebizonyítani nekem, hogy a vérvonalam adta kötelék lószart sem ér. Mozdulok, fel akarom mérni, hogy mennyire akarja az egy helyben maradásomat, nem vágyom arra, hogy a véremet ontsa, mert nem vagyok benne biztos, hogy jót tenne a helyzetnek, ha Castor látná, szóval ha úgy érzem, elég, visszahanyatlom. Amikor Todd kerül szóba, megfeszülök, a mancsaimmal a földet marom magam alatt. Lehet ez a nap még ennél is szarabb? Költői kérdés, naná, hogy lehet… Ettől függetlenül hallani akarom, mégiscsak a Teremtőmről van szó, bármekkora féregnek is gondoljam. Nem tudom, miért gondolja azt Castor, hogy vele akar beszélni a nőstény. Valóban így lenne? Ennyire vak és ostoba lennék? Nem is én érdeklem? Ettől még inkább hányni tudnék. Istenem… elég, elég a kibaszott családból, ha ezzel jár, hogy legyen, akkor nem kell. Ha maga Sura volt a Teremtőm beharapója, akkor sem érdekel ez az egész, csak hagy felejtsem el önnön nyomorúságomat végre. Elég belőle.
~Nagyon… Tudtál róla, hogy jönni fog?~ térek egyből a lényegre, Emmának címezve a szavaim, mielőtt még beroboghatna az említett, bár a válaszától függetlenül azt hiszem, szert tettem egy fontos kis információra. Ha egy ekkora falkából pont az Alfa siet a megmentésedre, az több, mint véletlen. Azt hiszem, abban megegyezhetünk, hogy én sem vagyok elragadtatva a hangszíntől, amit ő üt meg. Még jó, hogy annyi nagy pofájú kölyköm meg leszármazottam van, hogy megtanultam ignorálni a dolgot. Fiatalok… Rezzenéstelen tekintettel és számára oly irritáló nyugodtsággal hallgatom, ahogy felháborodva magyarázni kezd. Ugyan, kérlek… ~ Eddigi életem során, csak egyetlen Alfának engedelmeskedtem, sajnálom, ha esetleg „megkopott” a tudásom~ Azt már csak magamban tettem hozzá, hogy az az egyik is jó ideje a Szellemvilágból keseríti meg az életünket, amiért megöltük. Nem olyasmi, amivel szívesen dicsekszik az ember más alfák előtt, meg egyébként is… egyáltalán nem is dicséretre méltó, még ha szükséges is volt. ~Az „enyéimnek”?!~ ismételtem meg a szavát enyhe felháborodással a hangomban, hozzá hasonlóan megnyomva azt a bizonyos szót ~Mégis megtudhatnám, hogy mi ez a királyi többes? Emlékeim szerint Emmán kívül egy falkatársához sem volt szerencsém. ~ Legalábbis, hivatalosan. Nemhivatalosan meg köszönöm szépen, Eskával kéz-a-kézben felmértük a terepet, azóta pedig fotók alapján már egész jól sikerült memorizálnom a tisztelt társaságot. Arra, hogy most fogok elpusztulni, csak szép lassan kifújom a levegőt… Nos, rossz hírekkel kell szolgálnom, én nem így terveztem. A következő kirohanását azonban már csak szánakozva hallgatom. Fiatal nőstények, nekem? Aztán mihez kezdjek velük? Harapjam át őket? Nem, köszönöm, az ész nélküli beharapások rossz következményeiből elég volt egy életre, még ha az az élet több 100 évet is jelent… ~Csak nem ennyire szarul mennek a dolgok, hogy minden keserűségét rajtam akarja kitölteni? Magánéleti gondok? Problémák a falkával? Romlik az egészsége? Vagy mire fel ez kisebbségi komplexus?~ tartok néhány pillanatnyi szünetet, mielőtt folytatnám ~Értesüléseim szerint Emma jelentette a korábbi találkozónkat, akkor viszont arról is tudnia kell, hogy egy haja szála sem görbült, sőt… a segítségemet ajánlottam fel neki. Erre most ideállít és azzal fenyeget, hogy megöl? Szánalmas… ~ felelem lesajnáló hangnemben, mert nálam is kezd betelni az a bizonyos pohár. Vajon hogy fogadta volna, ha tényleg ártottam volna valamelyik farkasának? ~Van Önnek családja, Mr. de Luca? Ha egy nap arról értesülne, hogy egy közeli hozzátartozóját megölték, nem foglalkoztatná, hogy hogy is történt? Miért? Mellesleg van annak a „szarházinak” neve is, Diego Roque Bastiăo.~ Nem tudom, ezen a néven ismerte-e, vagy csak a későbbit, számomra ez az „igazi” neve. És igen, hozzám is eljutottak pletykák, hogy kihez köthető a fiam halála, attól függetlenül, mennyire volt éppenséggel jogos a dolog, de sajnos még nem igazán sikerült utánuk járnom, mennyire bizonyulnak igaznak. ~Nélküle most mi sem beszélgetnénk itt. Ha ahhoz elég nagy kislány volt, hogy belekeverje magát ebbe az egészbe, akkor ahhoz is, hogy vállalja a következményeket. Ami pedig az „eltakarodásomat” illeti… Attól tartok, ezt nem az Ön hatásköre eldönteni.~ Emma mozgolódására csak egy erőteljesebb nyomással jelzem, hogy értékelném, ha nyugton maradna, akárcsak de Luca felbukkanásalkor. A szavai hallatán felé fordítom a pillantásom, hasonló tekintettel fogadom a kérdését, mint korábban. Bízol bennem? Ha nem, magadra vess...
~ Az az egy sem lehetett a példastatuálás élő szobra, ahogy magát elnézem. ~ Szólalok meg mély megvetéssel a hangomban. Elképzelhetetlennek tartom, hogy egy vezető ne nevelje szájzárra és tiszteletre az övéit, amikor a helyzet úgy kívánja. És amint a mellékelt ábra mutatja, nem hogy megkopott az emlékezete, de talán nem is nagyon volt hűséges soha. Ha emberi alakban lennék, egészen biztosan felröhögnék azon a felháborodáson és okfejtésen, amit produkál. Tényleg nem érti a lényeget... ~ Ha valaki egyet sért, sérti az összeset. Ezt nevezik falkának. ~ Oktatom ki fellengzősen, és lassan ennél az egész helyzetnél jobban ingerel a tudat, hogy az állítólagos ereje és kora ellenére sincs tisztában olyan alapvető rendszerekkel, mint a hierarchia és a falka működése. Egyetlen élő, lélegző organizmus, aminek én vagyok a feje, én tartozom érte felelősséggel és az én szavamra lázad vagy éppen nyugszik az összes többi alkotóelem. És nem fogom hagyni, hogy ezt az egységet bárki megpróbálja felrúgni sem bent, sem pedig kint. Emma mocorgására elfog a késztetés, hogy rá szegezzem a szemeimet, de megállom. Nem válhat túl fontossá, nem mutathatom meg, épp elég, hogy a perifériámból látom és hallom a próbálkozásait. Félelemmel vegyes aggodalom ébred bennem, tehetetlenség, sarokba szorítva érzem magam. Megtehetném, hogy nem veszek tudomást a helyzetről, és a nőstény torkának ugrom, de azzal a saját szavaimat hazudtolnám meg. Bár gondolhatnánk arra is, hogy egyet beáldozok sok másik biztonsága érdekében, a helyzet viszont kezd annyira személyessé alakulni, hogy ennek már nem lenne sok értelme. Egyfelől dühít, hogy ilyen szavakat merészel ellenem használni, és ennek ellenére még él. Másfelől lepereg, le kell, hogy peregjen, amatőr meggondolatlanság lenne pont ezen elpattanni úgy, hogy ne maradjon utánam más, csak az özönvíz. ~ Kímélj meg az analíziseidtől, borzasztóan szánalmas ezzel palástolni a jogot arra, hogy kitegyelek a területemről és soha többé ne engedjelek vissza. ~ - kaffogok felé egy sort - ~ A segítségedet? Gratulálok, ez a helyzet pont úgy fest, mint az önzetlen segítségnyújtás mintapéldája. Ha nem verted volna félájultra, én sem így jöttem volna ide. ~ Tájékoztatom, ezzel is meglibbentve előtte, hogy voltaképpen valóban jó tárgyalást lehetett volna kihozni a helyzetből akkor, ha csak Toddra szorítkozik a megbeszélés. De így... most... Már majdhogynem érvényét vesztette az egész. Ha tudnám, mi zajlik le Emmában a szavaim hatására meglehet, hogy harsány ellenkezésbe kezdenék. Az egyetlen, aki érdemben birtokol információkat Toddról, az én vagyok. Ők ketten legfeljebb csak összelegózhatják, amijük van, és téves következtetéseket levonva élhetik tovább a mindennapjaikat. ~ Diego, hát persze... ~ Ignorálom egyelőre a kérdését és a boncolgatását, érlelem magamban, közben pedig körbe-körbe kezdek el járkálni, egyre nagyobb ívű köröket leírva úgy, hogy egy fához érve legalább annyi feszültséget kiadhassak magamból, hogy a jobb mellső mancsommal üssek, megroppantva ezzel a kemény fát. Hogy a villám csapna beléd, te... Emlékképek szaggatják a mellkasomat, a vértől csatakos, fekete hajba túrnak az ujjaim, és elválasztom a fejét a testétől. Ez nem az én fájdalmam. Ez nem az én életem. Tűnj el... Hirtelen fordulok meg, indulok el vissza hozzájuk, menet közben felvéve az emberi alakomat. Lássa csak az arcomon a megvetést és a maró gyűlöletet. Valahol fáj, évszázadokig volt a legjobb barátom, annak hittem, és mégis elárult, a hátam mögött, nem csak engem, hanem az egész falkát. És mégis én viselem a vérét és most már a szellemét is. - Neki nem volt semmiféle hozzátartozója. Neki csak sakkbábui voltak, amíg le nem borították az egész asztalát. - állok meg dühtől és emlékektől felperzselten a nőstények előtt, a szememben pedig egészen biztosan valamiféle őrültség csillan - Elvette tőlem az Apámat... - sziszegem a fogaim közt szűrve - A hátam mögött zsarolta és erőszakolta a Kölykömet. Kihasznált... Felhasznált... - szorul ökölbe mindkét kezem - Hogy hogy történt? Úgy, hogy a markomban fogtam a szívét és a falka elé dobtam azt az önelégült fejét. Egy nagy kupac szar lett belőle miután felzabáltuk azt, ami maradt belőle.
~Volt róla szó, hogy benéz.~ Feleltem gondolkodás nélkül, fölösleges lett volna hazudnom, úgyis rájött volna. Meg aztán, korábban nem voltak igaztalanak a szavaim, ide valóban egyedül jöttem, azt nem kérdezte senki, hogy fog-e követni valaki. Engem mulattatott a helyzet, hogy esetleg abba a hitbe ringatja magát, hogy én olyan hú de sokat jelentek Castornak, amiért személyesen jön ide. Szerintem bárkihez csatlakozott volna, ha így jelentkezik be nála egy kóbor, és még Todd is befigyel a képbe. Egy idő után eljutok arra a pontra, hogy talán jobb lenne felhúzni a pajzsom, hogy még véletlenül se halljak semmit abból, amivel ezek ketten dobálják egymást. Lehet, könnyebb lenne, napozhatnék egy jót. Kifújom a levegőt, a fejem úgy forgatom, hogy lehetőleg kényelmesen feküdjek, mert az elég hamar kiderül, hogy én innen nem mozdulok. Nem mintha nem lennék már tök jól, legalábbis fizikailag, de félek, hogy ha mozdulnék, és tennék valami komolyabbat is a szabadulásom érdekében, az valami olyan dominósort indítana el, amit nem óhajtok felborítani. Egy hajam szála sem görbült? Hát, technikailag ez már tényleg igaz, de attól még igen szépen fojtogatott az előbb, bár nyilván ez nem olyan fajsúlyos dolog, mondjuk, akár bele is halhattam volna, de arra a pontra már eljutottam, hogy ha meg akarna ölni, már rég megtette volna. Szívesen megkérdezném, hogy mégis mi a lószarba kevertem ÉÉÉÉNNN magamat, holott tudtommal első alkalommal sem én dobálóztam a családdal, meg mindenféle zöldséggel, és kamuztam azt, hogy ha segítség kell ott leszek. Azt meg isten bocsássa meg, de komolyan, hogy tettem a kötelességem, és jelentettem egy magányos farkast. Ha nem teszem, jó eséllyel Castor gondoskodott volna a büntetésemről, meglehet, jóval súlyosabb formában, mint amit így kaptam. Egyelőre persze… Arról meg gőzöm sincs, mikor nem vállaltam én a következményeket, ha nem tenném, akkor el se jöttem volna, hanem bebújok az Alfám mögé, és onnan kukucskálok, hogy minden rendben van-e. Egyre dühösebb vagyok, ami hamar összekeveredik a csalódottságommal, nagyon szeretnék most máshol lenni. Jyotsana pillantása hidegen hagy, nem, nem bízom benned, s ha így haladunk, soha nem is fogok. Miért is tenném? Ott vannak a karmaid a nyakamon, az Alfámat fenyegeted a halálommal, azt, aki nekem ebben a kurva városban a legfontosabb. Nem akarom megtudni, hogy meddig menne el, ha köztem és lényének megtagadása között kell választania. Úgy hiszem, én maradnék alul, de nem vágyom a bizonyosságra. Castor feszültsége nem tesz jót a farkasomnak, idegesen jár fel, s alá, szíve szerint menne, mint mindig, hogy megnyugtassa, hogy magára vonja a figyelmét, és ne legyen baj, hogy béke legyen. Egy szeletnyi, villanásnyi, apró szigetnyi kis béke a mindennapok sodrásában. Mégsem vagyok képes tenni semmit, most nem sikerülne, túlságosan elharapódzott a helyzet, már most fáj minden, amit hallani fogok, pedig még el sem kezdődött. Pusztán a nevét hallottam, a nevet, amit én sosem ismertem. Lefoszlik rólam a farkasom bundája, nem harcolok tovább, nem megyek sehová, és úgy vélem, máshogy nem mutathatom meg a nősténynek, hogy tessék, maradok, nem szükséges a nyakamhoz szegezned halálos fegyvered, elkaphatsz könnyedén, ha akarsz. Ezen a ponton megint megkísérlek felülni, ha engedi, de a mozdulat itt bennakad, csak magam elé húzom a térdeimet, átkulcsolom őket, úgy próbálom átvészelni az indulatorkánt, ami Castorból árad. Sakkbábu… Nem akarom látni azt a tekintetet. Fáj. Nem akarom hallani, nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt. Amióta tudom, hogy a védőszelleme lett Todd, félek attól a pillanattól, hogy egyszer megnyilvánul, én pedig ahelyett, hogy minden szart a nyakába öntenék, csak ott fogok állni megsemmisülten, és válaszokért könyörgök majd. Nem vágyom erre a gyengeségre. Mégis, most olyan szívesen a világra köpném, hogy gyere, te szemét, egy helyen van a teremtőd, a gyilkosod, és a kölyköd, soha jobb alkalmad nem lesz a villogásra… Lehajtom a fejem, sosem haragudtam azért rá, mert megölt valakit, aki a falkáját veszélyeztette, nem gyűlöltem, amiért a Teremtőm volt ez a személy, hisz én sem voltam soha fontos a hímnek, attól még pocsék érzés hallani megint. Főleg… a stílusa, istenem, ha így hallottam volna először, a mai napig utálnám miatta. Megfeszülök, érezhetően azért, hogy ha valami gond lenne, ugorjak én is, megpróbálva megakadályozni, hogy ez az egész vérfürdőbe menjen át.
Csodálatos… csak magamban morgok egy sort Emma válaszára, milyen ügyesen megtalálták a kiskaput a levelem kapcsán, de most már úgy is mindegy. De Luca szavaira mit sem reagálok, nem akarom a farkasok körében oly jól ismert és köztudott „mesével” traktálni, csak hagyom, had mondja. Amíg nem jön rá, hogy kivel is áll szemben valójában, addig úgy is hiába magyaráznék, és ugyanez a helyzet a „kinek mi áll jogában” témával is. ~Dehogynem jött volna. ~ Halk morgás tör fel a torkomból, ahogy már másodszor hazudik a képembe. Emma is megerősítette korábban, hogy várható volt az érkezése annak ellenére, hogy nekem nem említette, édes mindegy, hogy épp vígan beszélgettünk volna, vagy egymást gyilkoljuk. Ha ártó szándékkal kértem volna, hogy találkozzunk, biztos, hogy nem lett volna lehetősége, hogy közben értesítse a falkatársait. Emma nem bízik bennem, hát nem. Mondjuk annyira nem lep meg, a helyében valószínűleg én sem tenném. Lehet, hogy most nincs ínyére a viselkedésem, de talán majd egyszer megérti az én gondolatmenetemet is – csak neki akarok jót, még ha nem is tűnik úgy. Vagy annak talán jobban örült volna, ha tárt karokkal fogadom a tajtékzó alfáját és egyből belemegyek a harcba úgy, hogy meg sem hallgat? Hogy félre érti a helyzetet? Azt hiszem, nem kétséges, ki veszített volna többet. Diegóra terelődik a téma, s miközben beszélek, a tekintetemmel követem az előttem köröző dühödt vadat. Már azt hittem, hogy most szánja el magát arra, hogy mégis nekem támadjon, de csak egy fában tesz kárt. Pinus sylvestris, ha jól látom. Felém indul, én pedig állom a tekintetét, akármilyen keserűség is üljön ki rá. Nincs semmi újdonságértéke annak a hírnek számomra, hogy mennyien utálták, vagy hogyan változott meg, kárára. Az, hogy visszaváltozik emberi valójába, meglep egy kissé, de úgy tűnik, legalább már letett a harcról. Nekem sem kell több, el is veszem a mancsom Emmától, ahogy ő is mozgolódni kezd mellettem, s néhány lépésnyire el is távolodok tőle. Így, hogy de Luca hajlandó „tárgyalni” a harc helyett, már nincs okom arra, hogy sakkban tartsam vele a férfit. Ha akar, távozhat. Nem is annyira a csalódottságtól perzselő szavai lepnek meg, a dühtől fröcsögő szavak, az eszelős tekintet, az, hogy miket művelt… Hisz cifrábbakat is láttam már az életben, ahogy a kannibalizmus tényén sem akadok ki különösebben. Természetesen fáj, hogy a kölyköm így végezte, de ez nem csak a vérfarkasok, a farkasok között is teljesen természetes. Ellenben a tény, hogy itt áll a gyilkosa velem szemben… Szóval ez a hím lenne, aki végül a Szellemek közé száműzte? Ha már a másik kettő is visszaváltozott emberi alakjába, akkor én sem maradok tovább vérfarkas bundában, néhány pillanattal később már tőle alig fél fejjel alacsonyabb valómban nézek vele farkasszemet. Közben nem kerüli el a figyelmem Emma hangulatváltozása sem, és bár szívem szerint óva inteném, hogy maradjon ki belőle, csak maradjon tisztes távolban és figyeljen, de… nem. Diego a teremtője, akár tetszik neki, akár nem, joga van maradni. Most jó eséllyel megkaphatja a válaszokat a kérdésére, de ha fél megtudni és inkább megfutamodik… Nem ő lenne az első leszármazottam, aki csalódást okozna. -Ezek szerint maga a gyilkosa. -mondom ki hangosan a nyilvánvalót - Mit vár tőlem? Kérjek bocsánatot? Úgy sem segítene semmit… Hogy bosszút álljak érte? Farkasok vagyunk. Ha mindenkit csak a bosszú hajtana, már rég kihalt volna a fajunk. Hogy megsajnáljam? Meglepődne, ha tudná, hány vérfarkasnak adatott meg sokkal kegyetlenebb sors. -feleltem, azonban a tekintetem a trió legfiatalabb tagja felé vándorolt, felidézve az első találkozásunk beszélgetését – Áruljon el egy valamit… Mégis mi késztette arra, hogy pont annak a kölykét tartsa maga mellett, akit ennyire megvet? Mi célja vele? -tereltem a beszélgetést egy újabb mederbe, mert bár Diego az első leszármazottaim egyike volt, már halott, és ezen semmi sem változtat. Ahogy az elkövetett gaztettein sem, de ha már a Szellemek úgy rendelték, hogy találkozzak a leszármazottjával, az én leszármazottammal, nem fogom hagyni, hogy a történelem megismételje önmagát. Emlékezz meg a holtakról, küzdj az élőkért. Ha már így alakult, hogy a helyi Alfa is csatlakozott köreinkhez, nem csupán Emmát tesztelem, hanem őt is – elég jó-e ahhoz, hogy a falkájában tudja az egyik unokámat? Mert amennyiben elbukik a szememben, nem fog tudni megakadályozni abban, hogy ha el kell hagynom a várost, a kölyköt is magammal vigyem.
Ha van valami közös hármunkban a Toddhoz való kötődésünkön kívül, akkor az kétségtelenül az, hogy nem feltétlenül füllik a fogunk ahhoz, hogy ezt az egész történetet ilyen nyersen toljuk Emma arcába. Nekem sem éppen kellemes, de van egy bizonyos fontossági sorrend, s legyek olykor bármilyen lovagias, pontosan ez az a helyzet, ahol bizonyosságot adhatok magamnak és a világnak: többet nem. Soha többet nem rendelem alá az Alfai mivoltomat "holmi" kapcsolatoknak, még akkor sem, ha tisztában vagyok azzal, hogy fájdalmat fogok okozni. De a fekete kis nőstény békítő közeledése most nem segít, a lappangó emlékek, amit a meztelensége látványa gerjesztene, azok sem csitítják háborgó lelkemet. Visszavesszük mindannyian emberi gúnyánkat, a másodlagos arcunkat, valahol mind félünk, mind el akarjuk kerülni a következményeket, mind igazságot akarunk. Tudni az igazat. Szépen tálalva hallani az igazat. Megtenni az igazságnak hitt lépéseket és eltiporni azt, ami nem ide való. Ahogy az idősebb nőstény közelebb sétál, és a szemembe mondja a tényeket, csak foghegyről ciccentek felé, s hiába vagyok magasabb nála, még így is feljebb emelem az államat, tudja csak, hogy hol a helye. A kérdéseitől görcsös nevethetnékem támad. - Hogy én mit várok? Ezt most komolyan kérdezed? Te akartad tudni, az egyetlen, aki várt valamit, az nem én vagyok, hanem te. - én továbbra is úgy vélem, hogy megengedhetem magamnak, hogy tegezzem, minek szépítsem, ha ő magázódni akar, szíve joga, sőt, talán valahol még hízelgő is - Úgyhogy akár ugorhatunk is. Biggyesztem még hozzá egészen lesajnálóan mérve végig a másikat. Követem a tekintetét Emma felé, és egyre csak az zubog az agyam hátsó szegletében, hogy miért olyan fontos neki? Csak azért, mert állítása szerint rokoni kapcsolat fűzi őket össze, csak nem gondolja, hogy jogot formálhat arra, hogy elvegye tőlem? És Emma... És ha menni akar? Mert ezt tudtam adni neki az ígért otthon és család helyett... A következő kérdésére idegesen morranok fel. Mi köze van hozzá? Ez csak rám és Emmára tartozik, és pontosan tudja, ő emlékszik még az első találkozásunkra... Arra, hogy miként láttatta be velem, hogy nem azonosíthatom őket egymással. És utána számtalanszor bizonyította be nekem, hogy ő képes arra, amire a Teremtője nem volt. képes úgy adni és elvenni, hogy egyikünk sem akar többet a pillanat öröménél. Még hogy célom van vele? Mégis mire használhatnám fel azon kívül, amit önként ad nekem magából? ~ Jaj ne csináld már. Nyugodtan mondd meg neki, hogy szereted, ő nem fog érte kiröhögni. Annyira... ~ Szólal meg az ördögi gondolat a fejemben, aminek a hatására csak még tovább állok csendben a nőstény előtt, és csak erőteljesebben feszül meg az állkapcsom, mint eddig. ~ És mi lenne akkor, ha végre elődugnád a képedet és nem játszanánk azt, mint évtizedekig, hogy én kaparom el a te szarodat? Kurvára unalmas. ~ Forgatom meg a szemeimet a gondolatban indulatosabban kimondott szavakra. Az energiáim újfent fellobbannak, kendőzetlenül vegyül beléjük valamiféle uraló, parancsoló szándék, de nem tudom, hogy kell. Nem tudom, mit kell tennem, nem tudom irányítani, és ez a tudat nem csak most, de a hét minden napján kicsinál. - Tartozom neki. - felelem már hangosabban, mintha a fogamat húznák - Megöltem a Teremtőjét. Elvettem a válaszokat, amiket egész életében keresett. ~ Ez nagyon gyenge volt, ugye tudod? ~ - Amikor idejött, kész lettem volna megölni. ~ Dehogy lettél volna, ne szórakozz már. ~ - Nem tudom, talán betegesen tudok ragaszkodni a Ridley-khez, te mit gondolsz? ~ Jaj, hát ez igazán hízelgő. Hidd el nekem, a Ridley-k is hozzád. ~ - Nem mintha bármi közöd lenne hozzá, de kedvelem. Fontos... nekem. ~ Látod, megy ez! És akkor most jöhet az a rész, hogy elbőgöd magad... ~ - Megígértem neki, hogy mellettem megkaphatja a családot és az otthont, amit Todd nem adott meg neki. ~ Aha, igen. De te is szúrtad párszor... Ne mondd, hogy nem volt jó, végül is ugyanazért voltunk vele, csak amíg én nem csináltam belőle problémát magamnak, addig te be akarod bizonyítani, hogy jobb vagy mint én. Mit gondolsz, jobb vagy? ~ - Igen, jobb vagyok, mint te! Dörrenek fel oldalt fordulva, látszólag a levegőbe beszélve, de én látom. Látom azokat a mérgező szemeket, azt a fekete hajat, ami utoljára még alvadt vértől volt nehéz, és közben fogalmam sincs arról, hogy valamiféle lágy derengés formájában a "kicsi Diego" lassan testet ölt a jelenlévők számára. - Jól van. Kaptok öt percet, mielőtt még teljesen megőrül itt nekem... Ha bekattan, ti leléphettek, nekem meg élete végéig el kell viselnem a hisztijét, ha nem veszitek zokon, ettől megkímélném magam.
Örülök neki, hogy arrébb megy, valahogy nem akarnám megsérteni azzal, hogy én teszem meg. Tudom, párszor megtettem már, de ez most már más. Biztosnak érzem magam a korábbi feltételezésemben, elvégre, láttam, miként gyógyul be pillanatok alatt a karmom nyoma, ilyen gyors regenerációja nem lehet senkinek. Kizárt. Furcsán hangosan koppannak odabenn a szavak. Gyilkos. Bosszú. Kölyök. Sura kérdésére megáll bennem az ütő, nem tudom, hogy akarom-e hallani a választ, bár hiszem, hogy én magam is meg tudnék rá felelni, de közel sem biztos, hogy minden úgy van, ahogy én gondolom, vagy ahogy eddig már ilyen-olyan formában elhangzott. Annak viszont határozottan örülök, hogy a nőstény nem lép fel támadólag, nem kell megint hülyeséget csinálnom. Mostanában mintha állandósulni látszana a dolog, pedig esküszöm, nincs halálvágyam. Castort figyelem, az arcát, a mozdulatait, mindenét, ha tudtam volna, hogy ez lesz belőle, nem jövök el, nem vagyok erre kész, azt hittem igen, de nem. Nem akartam sosem, hogy bárki is számon kérje miattam, én ugyan szerettem volna tudni mindent, amit csak képes adni Toddról, de eddig semmi jelét nem tapasztaltam a Teremtőm szellem mivoltának. Most pedig úgy néz ki, hogy egyszerűen ránk szakad az ég, már az ide-oda csapódó érzelemhullámok sem tesznek jót, mert képtelen vagyok ignorálni őket. Nézem, ahogy megfeszül az állkapcsa, bár nem érem fel épp ésszel az okát, de be kell látnom, annyira nem is ismerem, hogy érthessem. Sosem engedett túl közel magához, mint ahogy én sem tettem, talán mert mindketten épp elég sebzettek vagyunk ahhoz, hogy soha többé ne adjunk erre esélyt az életnek. Szeretnék segíteni, istenem, annyira szeretnék, de nem tudok, fogalmam sincs, mi történik, ezenfelül mégiscsak az Alfámról van szó, nem kellene belenyúlnom valami olyasmi szarságba, hogy a segítségemmel aláássam a tekintélyét, mégiscsak egy nőstény vagyok, akinek tudnia kell, hol a helye, lehetőleg nem pofázni, szépnek lenni, nem rinyálni, meg lehetőleg egyben maradni. Blabla. Néha annyira utálom ezt a kicseszett hierarchiát. Felállok. Nem vagyok áldozat. Már nem, nem vagyok hajlandó többé annak lenni, a testem se árulkodjon arról, hogy megvisel a helyzet, még akkor sem, ha itt mindenki fényévekkel erősebb nálam, mondhatni, nyitott könyv vagyok előttük, ha úgy akarják. Mikor végül Castor beszélni kezd, félredöntött fejjel figyelem, azt hallom, amire számítok, amit eddig is tudtam, valahogy mégis kicsit csalódott vagyok. Persze, te hülye, mert hagytál elúszni minden más lehetőséget, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha mindenki másnak szétteszem a lábam… Akkor nem csak ő lenne, nem csak ez a valami, ami mégis semmi, amiből nem is lehet több, mert egyikünk sem akarja. Csak tudnám, hogy akkor most mégis miért érzem magam ilyen szarul. Család… otthon. Akarom, vágyom rá, de épp annyira nincs meg, mint ahogy mellette sem vagyok, a falkája tagja vagyok, aki egy kicsit talán több egy átlagos farkasnál a számára, de ennyi. Ökölbe szorul a kezem. Az a szemét. Todd. Minden miatta van. Ha nem lett volna, már rég nyugodtan rohadnék egy sírgödörben, nem lenne problémám a múltammal, nem lennék ilyen érzelmi roncs, mernék kockáztatni, mindent feltenni egy lapra, és ha veszítek, tovább állni. Miatta azonban sérült vagyok, és kétlem, hogy valaha meg lehetne javítani, hogy valaha még képes leszek igazán bízni, odaadni mindenem, szeretni, igazán, úgy, hogy lángoljak, mégsem égjek el önnön tüzemben. Nem velünk beszél, máshol jár, a hideg futkos a hátamon, el akarok menni, el kell mennem. Most megfutamodni, sosem teszem, de jelenleg másra sem vágyom jobban. Káosz uralja az elmém, mindenből egy kicsi, nem áll össze egésszé, és mikor már azt hinné az ember lánya, hogy nem lehet rosszabb, kiderül, hogy mégis. A lehető legrosszabb. Az az arc, azok a szemek, a fekete hajszálak, az arcél, a minden, a semmi. Akaratlan, ösztönös a mozdulat, ahogy megemelem a kezem, majd amint tudatosul bennem, rántom vissza a testem mellé. Itt menten nyeljen el a föld, könyörgöm. Nem akarom látni. Nem bírom látni. Dacos-haragosan szorulnak össze ajkaim, annyi mindent akarnék a fejéhez vágni, annyi mindent kérdeznék, mégsem tudok mondani semmit, csak nézem, és emlékszem. Minden elcseszett érintésre, minden szép szóra, minden szitukra, minden karom szántotta sebre, minek nyoma még most is ott van a hátamon, mert mindig felfrissítem, ha már a fehérség is tűnni vágyna. Emlék. Tőle. Az egyetlentől, akinek odadobtam ifjonti szívem, mintha nem is érne semmit. Szerelem, szerelem, sötét verem. Ohh, de még milyen sötét, rántja magával rögtön a józan észt, mintha sosem lett volna. Harag. Nem, nem harag, gyűlölet, és a legmélyebb szeretet verseng egymással, a vágy, hogy visszajöjjön értem, hogy akarjon, hogy ne csak egy kolonc legyek, egy véletlen baleset, egy felindultságban született rossz döntés eredménye. Nem. Én nem fogom ezt csinálni. Elmész te a picsába. - Elmész te a picsába... Szűröm a fogaim közt, kihúzom magam. Nem, én már nem az a lány vagyok, én már több vagyok, ugyanakkor kevesebb is, de mindenekfelett rég megfogadtam, hogy többé az én életem egyetlen férfi sem fogja tönkretenni, nem hogy kétszer ugyanaz. Castor felé indulok, nem tudom, hogy ilyenkor mi van, hogy tudatánál van-e, vagy teljesen rátelepedik a kapcsolat miatt ez a féreg, de ott akarok lenni… fogalmam sincs miért, talán reménykedem benne, hogy akkor nem rántja az őrületbe ez az egész. Nem nézek Toddra. Nem akarom látni. Tudomást sem akarok venni róla, nem teszem fel a kérdéseimet, mert nem akarom tudni rájuk a választ. Csak most értettem meg, mennyire nem számít. Nekem már új életem van, olyan, amiben neki nincs helye, és bármennyire is szomjaztam arra, hogy velem legyen, nem kell, már nem, pont annyira nem, mint ahogy én sem kellettem neki. Az pedig, hogy Jyotsana miként reagál a látványára, már csak rájuk tartozik. Nekem nem kell kegyelemből, lerágott csontként elém vetett öt perc. Nekem az elmúlt majd másfél évszázad kell. Azt pedig lehetetlenség visszaadni. Inkább legyen akkor semmi.
Egyfelől idegesít a hím erőfitogtatása, de megbocsájtom neki a viselkedését, úgy tűnik, nem tudja, kivel áll szemben. Másfelől valahol szórakoztató is, ahogy kiskakas módjára produkálja magát. A gyors témaváltása is meglep, hiszek benne, hogy ok nélkül nem vágta volna a képembe ilyen büszkén, ilyen leereszkedő stílusban, hogy igen, ő volt az, aki megölte – miért tenné, ha nem engem akar felidegesíteni vele? Ettől függetlenül van annyi eszem, hogy nem ugrok minden egyes sértésére… Ilyen vérmérséklettel már rögtön a belépője után elláttam volna a baját. A morranására csak összeszűkülnek a szemeim, szigorú tekintettel várom, hogy válaszoljon a feltett kérdésemre. Mert addig egy tapodtat sem mozdulok, amíg nem kapok válaszokat. -Szóval tartozik. –felelem cinikusan, visszaemlékezve Emma szavaira. Mióta is van itt? Tavaly tavasszal érkezett? – Ahogy látom, nemigen sieti el, hogy törlesszen. Más ügyekben is ennyire ráérősen jár el? –kérdezek vissza, de aztán ahogy vontatott beszédbe kezd a férfi, igyekszem türelmesen kivárni, hogy a végére érjen. Azonban valami határozottan megváltozott. És itt nem csupán a helyi alva viselkedésére gondolok. Ha a nem éppen természetes viselkedéséhez nem társulna a helyi mikroklíma hirtelen hőmérsékletcsökkenése, arra gyanakodnék, hogy valami mentális gonddal küzd, így viszont már szinte teljesen bizonyos vagyok benne, ha van is szó ilyesmiről, jelen esetben nem ez a fő ok. Ölés. Beteges ragaszkodás. Gyengéd érzelmek. Család és otthon ígérete… Mindehhez nekem is lenne egy-két keresetlen kérdésem, hogy szembesítsem a férfit a helyzet milyenségével, ám úgy tűnik, ez nem most lesz. Az ordítására önkéntelenül is kihúzom magam, felkapva a fejem abba az irányba fordítom, amerre ő kommunikál… Ahogy pedig a kirajzolódó körvonalban ráismerek a fiamra, egy pillanatra még én is „lefagyok” a döbbenettől. Ha valamire, akkor erre aztán nem számítottam. Nem elég, hogy de Luca ölte meg, még védőszellemként is hozzá kötötték?! Hát ez ötlet meg melyik gyengeelméjű fejében született meg? Az se sokat segít a lelki békémen, hogy látszólag Emmát is ugyanilyen váratlanul érte a jelenés. De ha már így alakult… Miután néhány pillanatig farkasszemet néztem Diego szellemével, már épp a kedves kölyke felé fordultam volna – itt az alkalom, végre választ kaphatsz a rég megválaszolatlan kérdéseidre – amikor meghallom a köszöntését. Nos… nem vitte túlzásba, de legalább már az dicséretes, hogy egyáltalán itt maradt és nem futamodott meg. De ha ennyi volt, többet nem kíván társalogni a felmenőjével, hát legyen. Valahol megértem, hogy ilyen fiatalként, csalódottként nincs elég kedve, hangulata, netalántán kedve az egészhez, no de ilyen az élet, néha önkéntelenül is olyan helyzeteket állít elénk, amiket kegyetlen módon nem lehet megkerülni. Ha ő nem, akkor megpróbálom én kihasználni az alkalmat, hogy végre jelen van a kettőnket összekötő „kapocs” is. -¡Tanto tiempo, Diego! – köszöntöm az egyik anyanyelvén a több száz éve nem látott kölykömet– Vigyázz a szádra, elfelejted, hogy kivel beszélsz. Sem mint az anyja, aki felnevelte, sem mint a megmentője, aki adott neki egy esélyt az életre, hogy több napnál, hétnél többet tapasztalhasson meg a világból, sem pedig mint a vérvonalának a feje, nem tűrtem el tőle ezt a hangnemet, igaz, azzal is tisztában voltam, hogy sajnos most ő van helyzeti előnyben velünk szemben. Ha úgy dönt, bármikor eltűnhet, és ki tudja, alkalmunk nyílik-e beszélni még valaha. Eddig sem volt hajlandó megjelenni nekem, akármennyire is szerettem volna elérni a szellemét. -Csalódtam benned. Nem elég, hogy elbuktál, mint teremtő és elbuktál, mint alfa, de mindezzel olyan helyrehozhatatlan sérülést okoztál, amit még a mi képességünkkel sem lehet meggyógyítani. Azt hinné az ember, hogy legalább halálod után eljutsz agyilag odáig, hogy elgondolkozol, mi vezetett idáig, ehelyett te mit csinálsz? A síron túlról is tovább gyötörsz másokat. Nem gondolod, hogy ideje lenne végre elfogadni a sorsodat és beletörődni abba, hogy magadnak köszönheted a jelenlegi állapotodat? -indítottam a sort "anyai" és "alapítói" dorgálásommal.
Igazán szívesen szállnék vitába a nősténnyel, megkérdezném, mégis miért kér számon, ki ő nekem vagy akár Emmának, és különben is, hogy képzeli, hogy a magánéletemben vájkál, de fogjuk rá, hogy férfi vagyok. Fogjuk rá arra, hogy biológiailag sem vagyok képes teljes mértékben több felé figyelni, a saját szavaimat értelmes mondatokká formálni, Todd szűnni nem akaró hülyeségeit hallgatni, Jyotsana szavait értelmezni és Emma kisugárzását sem veszíteni szem elől. Ha szólnék is bármit, csak tátogásra futja, egyszerre vagyok kettő, a saját érzéseim és gondolataim nem férnek meg Todd megnyilvánulásai mellett, és ármennyire szeretném eltüntetni köreinkből, újra meg kell tanulnom az egyik legfájdalmasabb leckét: halottnak még én sem parancsolhatok. Beletelik egy kis időbe, amíg felfogom, hogy már ők is látják és nem csak engem hajszol az őrület peremére ez az állat, de valamelyest megnyugszom tőle. Tényleg igaz, tényleg létezik és nem csak én képzelem. Mindennek ellenére az Emma arcáról és gesztusaiból leolvasott jelek a legkevésbé sem érintenek jól. Elégtételt érzek. Sértett gyerek gőgös daca az, ami a lelkemre telepszik, és tudom, hogy ez nem én vagyok, egész egyszerűen parazitaként használ fel, Todd felmarkolja minden életévem energiáit, kitép egy darabot az aurámból, felhasznál, hogy jelenésként bomlassza a levegőt. Azt érzem, amit ő. Azt gondolom, amit ő gondol, legalább nem tudunk hazudni egymásnak, a probléma csupán annyi, hogy egészségtelenül törpül el minden saját gondolatom az ő túlvilági hatalma mellett. És hiába érkezik mellém Emma, csak egyetlen pillantással tudok jelezni neki, hogy én vagyok, én is itt vagyok, de hogy szót ejtsek ki a számon vagy hogy egyáltalán mozdulásra ösztökéljem magam... A túlvilági lény csak úgy szipolyozza az energiáimat, érzem, hogy az az öt perc bőven elég lesz, ha többet akarna ilyen formában tartózkodni, annyira elfárasztana, hogy négykézláb kellene visszamásznom a kocsiig. Inkább fogom magam és leülök a földre, úgy a biztosabb. Én nem akarom látni, a térdemre hajtom a fejem mintegy lemondóan, tessék, játsszátok le nélkülem. Csak a fülem marad az egyedüli mentsváram, amivel a külvilág felé tekinthetek, miközben a bennem dúló Todd-közönyt próbálom eltemetni a szívem mélyén - sikertelenül.
- Már megvolt, nem emlékszel? Én is örülök neked. - fanyar és zárt mosoly, ennyit kap csak belőlem, és ha azt hiszi, hogy egy pillanatig is zavartatom magam azért, mert már nem tűnik rám annyira kíváncsinak, téved. Ne aggódj Emma, ha ennek vége, úgyis lesz majd, aki megvigasztal, és amíg együtt hetyegtek, én majd a sarokban ülve nézem végig, hogy mennyit fejlődtél az évek alatt. - Hogy is felejthetném. - forgatom meg a szemeimet, azt hiszem megegyezhetünk abban, hogy kinőttem már dorgálás időszakából. Ha most ásítanék, az azért nem lenne hiteles, mert sajnálatos módon ebben a holt létformában ennek semmiféle relevanciája nincs, eképpen csak oldalra billentett fejjel hallgatom Anyám szemrehányásait. Szerettem. Tudja, hogy így volt, valamikor, egyszer, amikor még szükségem volt oltalomra, de később már nem. Egyedül értem el mindent, nem kellett, hogy fogja a kezem, nem volt velem szoknyája szegélye, mert nekem nem volt szükségem rá. Ahogy a kölykömnek sincs rám, egész szép időt lehúzott nélkülem. Meg vagyok róla győződve, hogy ezt tőlem örökölte, nem a nagyanyjától. - En el amor y la guerra, todo hueco es trinchera. Nem gondolod, hogy ezzel kicsit elkéstél? Vagy hogy már senki nem kíváncsi arra az ősi értékrendedre? Más időket élünk, más alapokon nyugszik a játék, és ha nem haragszol meg érte... Nem óhajtok kiszállni. Nem véletlenül nyitottam kaszinót, szeretek játszani. Néha veszítünk, talán túl sokat is. De sosem késő visszavágni, nem igaz? Pont ő, a nagy sámánasszony nem tudja, hogy a túlvilág nem csak egy virágos rét, ahol mindenki koszorút fon? Vagyunk még egy páran, nyughatatlan lelkek, akiket nem érdekel a megváltás fehér dicsfénye, akik nem vágyjuk a nyugalmat, mert befejezetlen dolgaink ide kötnek, az élők ingoványos, de annál több lehetőséget tartogató világába. Mit várt? Hogy megtérek és bölcs tanítóként osztogatom könyörgésért a Tudást? A hiba nem bennem van. Talán ő volt túlságosan vak és sebezhető, amikor félt bevallani, hogy még a csecsemőszemekben is megbújt a gonosz. Akkor még távol állt tőle ez a hatalmas méretű bölcsesség és tapasztalás. - Emma, én a helyedben kikérném magamnak, hogy valaki ennyire nyilvánvalóan használhatatlan roncsnak titulál. A gyermeteg képzelgéseidért ne engem vádolj. És te se... - fordulok anyám felé - Könnyű engem okolni a saját vakságotokért és naivságotokért. Ez annyira élő. Annyira... kiszolgáltatott. Mosolyodom el a mondat végére, és bármennyire nincs ínyemre a helyzet, mégis elégedett vagyok.
Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy vajon hol lennék most, ha Castornak semmi köze Toddhoz, és mindig arra jutok, hogy Todd annyira volt elég, hogy pár hónappal tovább maradjak, azóta viszont már nem elsősorban miatta vagyok itt. Engem személy szerint nem igazán zavar, hogy nem kapok meg mindent rögtön, jó esetben nagyon sok időm van még ezen a földön, akkor pedig pár évvel több, vagy kevesebb, nos, nem igazán számít. Castor mellett cövekelek le, azt felfogom, hogy itt van, ám láthatólag szólni már képtelen. Fogalmam sem volt róla, hogy ez a szellemesdi ennyire megterhelő lehet, s talán ez is közrejátszik abban, hogy nem akarom itt látni Toddot, menjen vissza oda, ahová való. Mondjuk, leginkább a pokolban lenne a helye, de el tudom képzelni, hogy őt még onnan is kitessékelték. - Örülök, hogy valamiben egyetértünk. Természetesen egyértelmű, hogy rohadtul nem örülök neki, és kötve hiszem, hogy ő annyira repesne. Egy valami azonban mégiscsak megtapad elmémben… emlékszik rám. Lehet, hogy csak egy kósza numera voltam, akivel jól esett szórakozni, de attól még nem felejtett el, és tudja, ki vagyok. Talán kellett némi rásegítés, mióta Castorhoz van kötve, bőven lehetett ideje kisakkozni a dolgot. Hallgatom, miként fogadja Jyotsana az egykori kölykét, bár szavainak milyensége úgy hiszem, kevés lesz hozzá, kevés, mert most csak szavak vannak. Tettekkel nem képes nyomatékot adni nekik, márpedig annak a Toddnak, akinek a legtöbben ismerik, ez csak szájtépés. Annak nem, akivel én találkoztam, ám aki elhagyott, ugyanekkora tahó volt. Tudom, hogy mindenkinek lehet több arca, nekem is van, de az összes maszk alatt ott van a valóság, az ő valója pedig minden, csak nem szeretnivaló. - Élünk? Nem, te már nem élsz… a hullád száz éve rohad valahol, elfogadhatnád végre, hogy nem kellesz erre a világra. Nem tehetek róla, nem vagyok képes befogni a szám, hagyom, hogy minden keserűségem kiáramoljon belőlem, elnyomva azt a kevés jót, ami még maradt bennem vele kapcsolatban. Ez az arrogancia… nem bírom elviselni. Most mar belém igazán az, amit a nőstény mondott. Nem esett messze az alma a fájától. Ilyen lennék? Valóban ennyire elvesztettem az egykor önmagamat, és egy számító, gerinctelen kis szuka lett belőlem? Nem. Ugye nem? - Ne beszélj hozzám, ha eddig leszartál, tedd meg azt a szívességet, hogy eztán is megteszed. Válaszolom nyeglén, nem vagyok ura az érzéseimnek, haragosan meredek rá, mintha bármit árthatnék ezzel egy szellemnek. Nézem. Mintha látni vágynám, hogy mi volt az, ami miatt ennyire könnyen behülyített. Más vagyok… Tényleg más? Vagy most is ugyanabba a csapdába estem? Nem, ez nem ugyanaz a helyzet, ennyire nem lehetek naiv. - A helyrehozhatatlan sérülés nem használhatatlan roncsot jelent. Rántom meg a vállam dacosan, pedig valahol az, elvégre, tényleg eltört bennem valami, és bár vágyom rá, hogy ne így legyen, hogy egész lehessek, de nem mernék kockáztatni, túlságosan félek, hogy a múlt megismétli önmagát, s ugyebár, a félelmeknek kedves kis szokása, hogy beigazolódnak. - Tudod mit? Ha már itt vagy, és ennyire szeretsz pofázni, akkor áruld el nekem, hogy mi volt az oka a beharapásomnak? Büntetés? Szeszély? Vagy szimplán csak képtelen voltál uralkodni magadon? A lelkem mélyén tudom, hogy csak egy hiba voltam, de igenis mondja az arcomba, mondja csak, akkor legalább gyűlölhetném, nem kellene kibúvókat keresnem neki, és talán idővel képes lehetnék elfelejteni. Bevallom, ha nem volna a farkasom annyira tökéletes társam, ha nem imádnám, s lenne így fordítva, megváltam volna tőle, akár úgy, hogy elvetetem az Őrzőkkel magamtól, akár úgy, hogy keresek valakit, aki Teremtőmmé avanzsál. Sosem akartam engedni, pedig lett volna rá jelentkező. Kezdetben bíztam benne, hogy vissza fog térni, és magával visz, amire meg feladtam a reményt, már túlságosan hozzám nőtt a bundás...
Gyűlölöm, hogy ennyire leperegnek róla a szavaim, de nagyon nem tudok mit kezdeni vele. Sosem volt egy egyszerű eset, és ahogy teltek-múltak az évek, csak egyre nehezebben lehetett kezelni, de régebben volt egy hatalmas ok, ami egyszerűbbé tette az egészet – élt, én pedig nem csak szavakkal tudtam nevelni. Elég kellemetlen érzés beismerni, hogy immár szinte semmi hatalmam nincs felette. Egyelőre, legalábbis. Ha találok valami módot arra, hogy a szellemvilágon keresztül hassak rá valahogy, egy percet sem fogok hezitálni. -Ne forgasd ki a szavaimat, Diego. –szólalok meg komoran, ám szerencsére Emma sem igazán vevő a lesajnáló szavakra. -Sajnálom, hogy nem tudtam betartani az ígéretem. –felelem, felidézve a búcsúnkat. Mielőtt hajóra szálltam volna, megígértem neki, hogy még felkeresem a későbbiek során, de sajnos nem volt rá lehetőségem – Először a saját halálom miatt, miután pedig feltámasztottak és lett volna időm őt keresni, addigra ő távozott a szellemvilágba. Önkéntelenül is Edward Lorenz 1963-es tanulmánya jut eszembe, miszerint "egy dinamikus rendszerben az apró változások nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszú távú működését." Ha megadatott volna, hogy újra találkozzunk, biztosra veszem, hogy teljesen másképp alakultak volna a történtek. Most nem lennénk itt, az egykori szülőhazám erdejében, valószínűleg de Luca sem lett volna alfa, legalábbis nem akkor… S ennek következtében az is kérdőjeles, hogy egyáltalán itt lenne-e most a falkájával együtt. Szerencsés vagy, fiam, hogy előbb ölt meg de Luca, mint ahogy én rád találhattam volna – nem te lettél volna az első, akit megfosztok a farkasától. Így viszont nem tehetünk mást, mint alkalmazkodunk a jelen állapothoz és megpróbáljuk abból kihozni a lehető legtöbbet. Miután nem hiszem, hogy megvan bennem a kellő tudás ahhoz, hogy 5 percen belül megváltoztassam a komplett világnézetét, így aztán stratégiát váltok – használjuk ki hasznosan az időt, nem igaz? És nocsak! Minden kezdet nehéz, úgy tűnik, Emmának is csak egy kis bátorság kellett ahhoz, hogy ő is felbátorodjon – megvárom, hogy választ kapjon a teremtőjétől a kérdésére, s csak aztán kezdek én is faggatózni, kissé más témában. -Szóval csak játék az egész… -fordítom a pillantásom az oldal ücsörgő de Lucára és a mellette lévő Emmára – Mik a terveid vele? Meddig akarsz elmenni? Csupán játszol vele, mint valami unatkozó macska az egérrel? Annyira az őrületbe akarod kergetni, hogy képtelen legyen elfoglalni a helyét a falka élén, bosszúként arra, amit veled tett? Esetleg addig nem nyugszol, amíg nem kergeted őt is a halálba? És ha netán meghal… akkor mihez kezdesz?
// A 100. reagom sok szeretettel, csak most, csak nektek ^^//
Hetyke vállvonásra futja. Az min változtatott volna? Semmin. Talán minden csak rosszabb lett volna, mert ha Anyuci túl sokáig fogta volna a mancsom, esetleg alkalmanként a körmömre néz... Valljuk be őszintén, eléggé megalázó lett volna Alfaként a saját Anyád szidalmait megtűrni, végighallgatni... Úgy, hogy ne essen csorba a neveden. Talán még nekem sem ment volna. - Ezen nincs mit sajnálni. Így kellett lennie.
Hirtelen érzek fájdalmat a mellkasomban. Eleinte csak a jobb kezemmel dörgölöm meg a saját testem, valahol a szívem felett, érzem, hogy ég a fejem, mintha... Mintha sírást akarnék legyűrni, úgy szakad fel belőlem a reszketeg sóhaj, és még a hideg is kiráz, pedig olyan melegem van, fűt belül az érzelemkavalkád, és egyszeriben biztossá válik, hogy Todd hazudik. Hogy fáj neki. Hogy hiányzott neki ez a nő, akárki is legyen.
Emma fecsegését és neveletlen kaffogását amíg lehet, figyelmen kívül hagyom. Az ilyen nőkre csak így lehet hatni, engedd meg nekik, hogy fecsegjenek, tégy úgy, mintha süket lennél és mosolyogj bájosan. Anyám miatt vagyok itt - főként - ámbár keresve sem találhattam volna jobb alkalmat erre az egészre, mint ezt a családegyesítést. Azonban az utolsó kérdésében legalább feltűnik valamiféle értelem, ami felkelti az érdeklődésem. A mosolyom fogfehér vigyorrá szélesedik, ahogy a kölyköm felé fordulok, lassú, ráérős pislantásokkal mérve végig a meztelen testet - eddig is néztem néhányszor, de most élvezem, hogy felfogja, hogy gusztálom őt. - Különleges este volt. - ismerem el aprón bólintva - A régi Alfád, tudod még Detroitban... Mesés alkut kötöttem volna vele, de visszatáncolt. Az utolsó pillanatban. Nagyon büszke voltam, mert végre az otthonomon kívül is elértem valamit. Nem esett jól, hogy ilyen csúnyán megpróbált átvágni, gondoltam te segíthetsz enyhíteni az idegességemen. És sikerült is. - fejezem be halkan, félmosollyal - Úgy látszik, te már csak ilyen vagy. Segítesz levezetni az Alfákban felgyülemlett feszültséget. Plusz! - emelem fel az ég felé jobb mutatóujjamat - Anyám az Új Élet, milyen kölyke lennék, ha nem teremtek hát én is valami hasonlót? Felemeltek. kiemeltelek a pórnép közül, és tessék, ahelyett, hogy értékelnéd, duzzogsz. Semmit sem változtál Emma. Oh, és örülnék, ha nem hordanád a nevemet. Megtévesztő. Még azt hiszik, hogy tényleg közöm van hozzád.
Gyáva voltál Todd. Diego, akárhogy is nevezzenek. Haragos képpel nézek fel a szellemalakra, most szerepet cserélhetnénk. Én suttoghatnám a fülébe, hogy vallja csak be: nem tudott uralkodni magán. Elvesztette a fejét, karmolt és harapott, aztán otthagyta a kölykét, mintha meg sem történt volna. Hogy ne kelljen felelősséget vállaljon. Hogy otthon senki se vethesse a szemére, hogy elgyengült. Ha hazahozta volna a nőt, el kellett volna játszania, hogy tudatosan választott, az pedig túl kellemetlen lett volna, túlságosan... korlátozott.
Búgó, behízelgő hangon nevetek Anyám szavaira, és most vele szemben állok meg csak úgy, mint az imént Emma előtt. - Nem vagyok az a bosszúálló típus madrecita. Csak visszaveszem, ami az enyém. - pillantok oldalra a legkedvesebb felebarátom irányába, majd vissza Anyám szemébe - Minden, amit ő a magáénak mond... Az enyém. Én építettem fel. Egyedül. Ő csak basáskodik az én munkámon. Egy istenfélő csavargó volt, az ég szerelmére, egy analfabéta kereskedő fia! A vére is híg, nem úgy, mint az enyém. De felkaroltam. Hatalmat adtam neki, hogy aztán pont ő szúrjon hátba... Csak vele akarok lenni. És részt akarok venni az irányításban. Jogot formálok arra, amit eltulajdonított tőlem. - mintha düh színezné vörösessé az aurámat - Engedd közel a barátaidat, az ellenséged még közelebb... Mindig is tudtam, hogy ő lesz az. És reméltem, hogy majd egyszer, akkor, amikor eljön az idő, majd eszébe jut, hogy én etettem, én ruháztattam... De mit is várhatnék. Hiszen engem pont annyira érdekel az ilyesmi a "megmentőmmel" kapcsolatban, mint őt. Sajnálom... Jyotsana. - nyomom meg az új nevét - Nekem is látnom kellett volna Európát. Akkor talán nem tartanánk itt.
Eltűnik. Ha én nem látom, a többiek sem látják, és szívem szerint felüvöltenék, hogy ez mégis mi a retkes istencsapása volt, de örülök, hogy arra van energiám, hogy hanyatt feküdjek a sziklán. A két kezemmel a homlokomat támasztom, émelyítő, hányingerkeltő fejfájás kerít hatalmába, de legalább csend van. Csend és nyugalom, már nem suttog a fülembe, és azt hiszem, hogy egy darabig nem fogom látni, sem pedig hallani. Az érzelmei eltávoztával csak egy rakás kérdőjel bukfencezik a gyomromban. Én talán tudtam volna róla. Nekem talán elmondta volna, hiszen annyi mindent mesélt arról, hogy árva volt, az életéről, arról, hogyan fogta össze a kóbor farkasokat egységgé, annyit ittunk, annyit nevettünk, annyi asszonyt vittünk ágyba együtt és mégis... Nem, nem az lep meg, hogy átvert, azon már túl vagyok. Tisztában vagyok azzal, hogy sokszor jobban megnyílt előttem, mint azt valaha is akarta volna minden mocska ellenére. De ez... És a történet végén mindössze annyit tudok kipréselni a fogaim között, hogy... - Ki a jó büdös franc vagy te...?
A pillantása zavar, ne nézzen így, ne nézzen rám, hagyjon békén. Szemét. Istenem, hogy mennyi éven át vágytam a figyelmére, vártam, hogy az energiáim felbolyduljanak, rohanjanak az övé elé. És igen, még az ilyen pillantásokat is szomjaztam. Most viszont csak azt akarom, hogy hagyjon, és ne kelljen látnom soha többé. Mikor beszélni kezd, próbálok nem mutatni semmiféle reakciót, de ez már ott bukik, amikor Simon szóba kerül. Te szemét, aljas rohadék… mindvégig tudta vajon, hogy mekkora szerepe volt a farkassá válásomban? Beszélnem kell Markkal, neki tudnia kell, viszont, ha így van, ő is hazudott nekem mindvégig. Talán inkább ennyiben kellene hagynom. Megvillannak smaragdjaim. Ez övön aluli volt. Segítek levezetni az Alfákban felgyülemlett feszültséget. Miért érzem úgy, hogy ez az egész olyan ledegradáló? Erre jó vagyok, jah… köszi. Másra nem. Másra sosem voltam jó. Senkinek. Fáj a gondolat, és rohadtul nehéz elviselnem, hogy ennyi év után is ugyanott tartok, egyszerűen megfeneklettem, és nem tudom kiásni magam a gödörből. Pofán akarom vágni. Nagyon. Persze lehetetlen, épp ezért csak jobban idegesít, jobban, mint eddig bármikor. Nem akarom egy utolsó senkinek érezni magam csak azért, mert nem kellettem másra, mint levezetni azt a kurva feszültséget. Meg mert Castor is ezért kedvel… mert ebben jó vagyok. Mert könnyed vagyok, egyszerű, komplikációmentes. A felszínen. Ilyennek akarok látszani, és nem is szeretném túl komolyan venni az életem, vagy bonyolulttá tenni, mégis, a jelek szerint megy ez magától. Hurrá. - Pórnép? Hagyjál már… nem valami utolsó proli voltam, akin kegyet gyakoroltál ezzel. Értékeljem? Mégis mit? Hogy ott hagytál a picsába, hagy nevelgessen valaki más, és abban a tudatban éljem az életem, hogy nem kellettem? Kösz az építő jellegű javaslatot, de inkább duzzogok. Ez egy barom. Komolyan. Mégis mennyire kell egoista faroknak lenni ilyen megnyilvánulásokhoz. Az utolsó mondataival valószínűleg meg akar bántani, de én csak elmosolyodom. Lustán, számítón, akár egy macska, tovább megyek, pontosan úgy, ahogy ő is tenné. Fegyvert adott a kezembe, és élni is fogok vele, mert tudd meg, te faszkalap, egész hátralévő életemben azon leszek, hogy olyasmit tegyek, amivel felcseszlek idegileg. Ha ehhez halálomig viselnem kell a neved, azt fogom tenni, ha ehhez segítenem kell Castornak, hogy megőrizze elméje épségét a veled folytatott harcban, akkor segíteni fogok, bármennyire is szenvedjem meg én magam is. - Ahogy mondani szokták, a remény hal meg utoljára. De egyébként, nincs benne semmi megtévesztő. Van közöd hozzám, és ez az, amit soha nem fogsz tudni semmissé tenni. Vonok végül vállat. Nem érdekelsz Todd. Csalódás vagy. Egy eszményképet romboltál le, és örülök, hogy megtetted. - Köszönöm... Suttogom halkan, és csak azért mondom ki, mert tudom, hogy ilyesmire nem számít, hogy ezzel talán én is bevihetek neki egy mentális jobb egyenest. Több mint a semmi, tulajdonképpen, nagyon is sokkal. Utána már csak figyelek, csendben, érdeklődve, hisz fontos lehet minden információmorzsa, közben Jyotsana az, akin nyugszik a pillantásom. Kíváncsi vagyok, ő mégis mennyire érzi magát pocsékul most, mennyire viseli meg, talán semmi nyomát nem fogom rajta látni, de attól még jól esik rajta pihentetni a szemeim. Azért, egészen vicces, hogy Todd képes úgy beállítani az egész szituációt, hogy ő aztán semmiben sem volt hibás, hogy Castor áruló, ő pedig a szerencsétlen kis áldozat. A pofám leszakad. Eltűnik. Végre. A szikladarabok legördülnek a mellkasomról, sóhajtva figyelem, ahogy az Alfám az utóhatásokkal küzd, nem zavarom, lefoglalnak a saját gondolataim. Ez… nem olyan volt, min amilyennek elképzeltem, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy hajlamos voltam magam elé vizionálni egy könnyáztatta, nyálas viszontlátást, valahol mindig is reméltem, hogy nem így lesz, hogy azt fogja mondani, hogy a körülmények áldozata volt, hogy akart engem és visszajött volna, ha tud. Nem így történt. S talán pont ezért leszek végre képes mindezt magam mögött hagyni. Nem mondom, hogy nem fáj, mert a lelkem darabokra cincálták az éles, kíméletlen szavak, mert nem olyan, amilyennek hittem, és ezen a ponton pillantok ismét Jyotsanára, és csóválom meg a fejem. - Nem vagyok olyan, mint ő. Szögezem le magabiztosan, elég határozott, pontos képem van önmagamról, lehet, hogy nyomokban tartalmazok egy kis Todd Ridleyt, de megkímélt attól, hogy olyanná váljak, mint ő, amikor elhagyott. Castor kérdése nem túl meglepő, s bár nem az én tisztem ezt megválaszolni, egyféle feletet mégis meg merek kockáztatni. - Szerintem erre a kérdésedre úgysem hinnéd el a választ. Csóválom meg a fejem, majd pár pillanatra hagyom, hogy elvesszen a tekintetem abba az irányba, ahol Todd alakja sejlett át a valóság szövetén. Nem ilyennek emlékeztem rá. Nem csoda, álmokból építettem várat, amit most elfújt a szél, s ki tudja, vágyom-e újra meglelni a darabjait.
Úgy tűnik, Emmával kölcsönösen kíváncsiak vagyunk a másik Toddhoz fűződő kapcsolatára. Amíg a fiam hozzá intézi a szavait, én vagyok az, aki néhány méter távolságból hallgatom a beszélgetésüket, figyelemmel kísérve a lányban kavargó érzelemtenger folyamatos változását is. Diegót ismerve persze gyanítom, hogy nyugodt szívvel kozmetikázott a dolgon azért, hogy jobb színben tüntesse fel magát, és a kölykét hallva úgy tűnik, olyan nagyot nem is tévedtem. Végül aztán én is sorra kerülök és a fiam negédes meséjének minden szavát komoly, érdeklődő tekintettel követem, egész addig, amíg a mondandója végére nem ér, akkor egy lassú sóhaj hagyja el a számat. -Csak visszaveszed, ami a tiéd, mi hijo… -ismétlem meg a szavait- És szellemként mégis mire mész vele, hogy újra a magadénak tudhatod, hiszed egykori tulajdonodat? Ezzel csak magadat áltatod – nem hiába mondják, hogy nem viszünk magunkkal semmit a túlvilágra. Hiába kísérted de Lucát, a falka szemében már rég nem létezel. –magyarázom csendesen. Nem dorgálásként, nem szemrehányásként, csupán egyszerű tényként közlöm vele az aktuális helyzetet. Lehet, azt hiszi, a jelenlegi alfán keresztül újra hatalomra tehet szert, de nagyon is téved – ha más nem, én fogom megakadályozni. -Biztos vagyok benne. –mosolyodtam el halványan, de miután teljesen eltűnt, a mosolyomnak is vele együtt veszett nyoma. Egy pár pillanatig csak mozdulatlanul álltam, magam elé meredve, némán gyászolva – hisz ha úgy nézzük, elválásunk óta most találkoztam vele először, s bár tudtam, hogy rég elhunyt, csak most győződhettem meg róla saját szememmel, hogy valóban így van. Utálhatják bármennyien, lehet akármekkora zsarnok vagy szívtelen gazember, akkor is a fiam, és valahol az én újabb hibámat, tévedésemet bizonyítja, hogy ilyen ember lett belőle. Halott… Néhány pillanat, míg rendezem a gondolataimat és a bennem kavargó érzelem-kavalkádot, hogy aztán egy mély lélegzetvételt követően Emmáék felé induljak. A szavairól önkéntelenül is egy kisgyerek jut eszembe róla, akinek egy pajtása rossz fát tett a tűzre, s igyekszik megbizonyosodni róla, hogy ő nem fog hasonló sorsra jutni… -Remélem is. –húzódott őszinte mosolyra a szám, ahogy közelebb sétáltam hozzájuk, és lábaimat magam alá húzva helyet foglaltam mellettük, szemügyre vételezve a hímet, mennyire vágta földhöz a „kedves” védőszelleme. -Emma, egyébként ne vedd magadra Todd szavait. Ő sem volt éppen királyi származású. –feleltem, majd a fülem mellett elengedve a hím kérdését, közelebb hajoltam hozzá pár pillanat erejéig, hogy alaposabban szemügyre vegyem, mennyire okozott „maradandó” károkat a fiam felbukkanása nála. -Hogy érzi magát? –kérdeztem vissza, hisz mégiscsak gyógyító lennék, ám miután Emma is megszólalt, újra kiegyenesedtem ültömben. -Komolyan mondja, hogy nem tudja? Ez esetben azt hiszem, tanulhatna a fiatalabb generációtól, az sosem szégyen. Ha jól sejtem, Emma már tudja egy ideje.–feleltem komolyan, de üsse kavics, ha már így megviselte a találkozás, kivételesen megkímélem a gondolkodástól, ne fárassza tovább magát. -Mondhatnám, hogy csak egy unatkozó háziasszony, de az nem igazán fedné a valóságot. Én voltam az egykor itt élt falka gyógyítója és sámánja. Diego teremtője… A vérvonalunk feje, az Új Élet. Sura. Felelem méltóságteljesen, lepillantva a még mindig a földön fekvő „alfára”. Kivártam néhány pillanatot, hogy miként fogadja a bemutatkozásom nem csak ő, akinek eddig elképzelése sem volt a személyemről, de Emma is, aki már a kezdetektől fogva gyanakodott, hiába próbáltam megtéveszteni. -Elhiszi, vagy szeretné, hogy bizonyítsam? –ajánlottam fel nagylelkűen, ha túl hosszúra nyúlna a beálló csend, s ha van rá igény, akkor szép lassan kezdem el lentebb engedni a pajzsomat, először csak annyira, mint amennyit Emma már tapasztalhatott az erőmből első találkozásunk alkalmával. Azonban ez koránt a teljes valóság, inkább csak a jéghegy csúcsa – én pedig néhány másodpercnyi hatásszünet után teljesen leengedem, teret engedve a súlyosan fullasztó, lassan kavargó energiáimnak. Tudatában vagyok vele, hogy ilyen fiatal vérfarkasok számára mennyire nyomasztó tud lenni, így miután látom rajtuk, hogy valóban szembesültek vele, kivel is állnak ülnek szemben, ismét visszahúzom a pajzsom félig-meddig, hogy az kevésbé legyen zavaró számukra. -Gondolom tisztában vagy vele, de most jön az a rész, hogy megbeszélünk néhány dolgot. –fordultam de Luca felé, ám Emma felé is küldtem egy pillantást. Maradjon csak nyugodtan, elvégre ő is érintett a dolgokban, amik hamarosan elhangzanak terveim szerint.
Őszintén szólva tudom, hogy illene nekem is becsatlakozni abba a röpke beszélgetésbe, amit a nőstények folytatnak egymással. Egyszer, régen, egy átwhiskyzett estén én is azt hittem, hogy Emma olyan, mint Todd. Előítéletes voltam, és azóta már rengetegszer beláttam, hogy nem volt igazam. Nekem nem volt szükségem erre a közjátékra ahhoz, hogy tudjam, hogy cseppet sem hasonlítanak egymásra. Ami átfedés van a jellemük között, az pusztán véletlen egyezés, olyan, mintha két kékszemű emberről állítanák, hogy márpedig hasonlítanak egymásra. Hogy hogy érzem magamat? Cinikus éllel kacagok fel, röviden, mégis hogy érezném magam? Rendben van, hogy nem ismer ez a Jyotsana, de érezhette az erőmet, tapasztalhatta a vehemenciámat, és nem kell hozzá diploma, hogy a szakvéleményt bárki felállítsa: kurva szarul festek. És ha szarul festek, akkor szarul is érzem magam. - Mintha egy napig egyhuzamban loholtam volna... És rettenetesen fáj a fejem. Teszem hozzá mintegy mellékesen, és próbálok nem tudomást venni minderről a fizikai gyötrelemről, amihez hozzátársul az érzelmi megtépázottság. Nem is az én érzelmeim voltak, jó? Miért engem visel meg? Rohadék. A kérdésemre érkező első válasz fáradt és hitetlenkedő vigyort rajzol az arcomra, de olyan gyorsan illan is, ahogyan jött. - Túl gyakran jössz ezzel mostanában. Felelem Emmának anélkül, hogy ránéznék, mivel még mindig csukva van a szemem, és a tenyereim egyébként is vkitakarják a fél arcomat. Jyotsana "dorgálására" zsigerből morranok fel. - Ha már az idősebbtől nem volt mit... És különben is, én csak egy analfabéta kereskedő fia vagyok. Az irónia az megy még így is, holott az agyam hátsó szegletében pontosan tudom, mennyire kiszolgáltatott vagyok ebben a helyzetben, hogy mennyire könnyen feltéphetné a torkomat és én semmit nem tudnék tenni ellene. Nem mondom, hogy boldoggá tesz a helyzet, de még arra is fáradt vagyok, hogy komolyabb aggodalmaskodásba kezdjek. Oké, szóval sámán, ez magyarázatot ad nagyjából az összes fellengzős, bölcs és idióta megnyilvánulására. Én nem vagyok sámán és mégis, akárhányszor belekeveredtem valami túlvilági balhéba, már két perc után tökéletesen őrültnek éreztem magam. Az is rendben van, hogy Todd Teremtője - ez a Diego annyira szappanoperás -, azt hiszem, hogy ez nem volt kérdés eddig se. Na de az, hogy ő egy vérvonal feje, maga az Új Élet... Akaratlanul is Emma lázas felépülése jut eszembe, amikor azt mondta, hogy találkozott Annakpokkal. Akkor azért nem nevettem ki, mert borzasztó állapotban feküdt az ágyamban. De most él, jól van, nem is ő a célpont, szóval... Igen, úgy kacagok fel, mint aki tényleg a kimerültség és az őrület közti vékony kötélen egyensúlyozik, még a könnyeim is elerednek. - Ó, hát persze. Én pedig George Washington, teljes életnagyságban. Nagyon örülök a találkozásnak. - ülnék fel végre, hogy elhúzhassak innen a francba - Gyere Emma, megyünk haza. Te meg tartogasd a bemutatódat valaki másnak, nincs nálam apró, hogy a lábaid elé dobáljam. Ám a felkelni óhajtó mozdulatom valahol a közepénél abba marad, mert valami olyan történik, amire nem hogy nem számítok, de... Nem, erre nincsenek szavak. Hozzászoktam már a bitang energiákhoz, az életem hosszú volt, harcokkal, kihívókkal teli. Nem egy, nem két erős és idős farkas tagja a falkámnak, s volt az évek alatt. És most mégis úgy érzem magam, mint azokban az időkben, amikor kölyökként Jeremy tomboló haragjának céltáblájaként vergődtem a földön. Pedig ő szeretett. De ez... Ő... Jyotsana... Nos, tőle nem apellálok ilyen gyengéd érzelmekre. A torkomba kúszó fulladásos pánik mellett az első gondolatom Emma épsége. Hiszen ha engem ennyire fojtogat a hatalom, el sem akarom képzelni, hogy ő mit élhet át. Pillanatok múlva már a pajzsom létét is elfelejtem, és különben sem érne semmit, ha még arra is energiát fecsérelnék, hogy megpróbáljam fent tartani. A Bestia idegesen rohangál fel-alá, mint a bolond kutyák, amikor a saját farkukat kergetik. Visszahanyatlaok a sziklára, a gerincem ívbe feszül, érzem, hogy bármennyire szeretnék, képtelen vagyok uralkodni a testemen, a farkasomon... A szemeimben vörös fény villan, az ínyem fáj, a körmeim fájnak, szeretnék üvölteni, de nem tudok. Ide-oda csúszkálok emberi és állati alakom közt, féreggé alacsonyodva az idegen nő lábai előtt, és nem emlékszem, hogy mikor rettegtem úgy igazán utoljára az életben, de... Ez most az a pillanat. Megváltásként ér a pillanat, amikor a nőstény elzárja mindezt tőlem, tőlünk, és nem tudom, hogy mikor sikerült hasra fordulnom, de nyomja a homlokomat a szikla, és úgy érzem, alig kapok levegőt. Odabent pedig úgy vacog az a valami, amit eddig Alfának csúfolt a világ, hogy nem ismerek magamra. Teljes megsemmisülésemből újra a nő hangja ránt vissza, négykézlábra tolom magam lassan és esetlennek tetsző módon, hogy átbillenhessek és újra a seggemen ülve meredhessek a semmibe. Csak némán bólogatok. Sokáig. Jól van, beszélgessünk... Beszéljen ő, mert én nem tudok. Az egész élmény annyira sok és friss, hogy képtelen vagyok komolyabban végiggondolni bármit is. Vagy filozofálni bármin, a kilétén, összefüggéseket keresni... Most csak az élmény hatása van, semmi más, de hogy mit fogok kezdeni később, "kipihenten" mindezzel, hát... Azt hiszem, hogy azt még én sem akarom tudni. A picsába.
Reméled is. Nem, nem vagyok olyan, ha olyan lennék, már rég nem járnék ezen a földön, még kölyökként eltapostak volna. Castor is intézkedett volna, ebben biztos vagyok, és még csak haragudni sem lett volna okom rá, most, hogy kaptam némi ízelítőt apámból… Apám. A szó megcsúfolása annak nevezni, mégis, azt hiszem, idegesíteném vele, épp ezért kedvemre való így hívni gondolatban, s tán ajkaimra is gyakrabban fog eztán csúszni eme megnevezés vele kapcsolatban. Forogj csak a sírodban. Te az életemet keserítetted meg, én a halálodban fogom vele lenyeletni a keserű pirulát. - Nem vettem, tisztában vagyok azzal, hogy milyen családban nőttem fel, és közel sem volt nyomornak nevezhető. Ami azt illeti, még most is egész kellemes felcseperedésnek lehetett nevezni, a nyomástól eltekintve, hogy mindig mindenkinek meg kell felelni, férjhez menni, gyereket szülni, különben szégyent hozok szüleim fejére. Ezért lettem az örök lázadó, ez kergetett Todd karjaiba, aztán évtizedek múlva tovább utána. Csak felsóhajtok. Mit mondhatnék? Nem hitt nekem korábban sem, ezt sem fogja, tudom, az akkori reakcióiból teljesen biztos vagyok benne. Épp ezért nem ejtek ki semmi olyat a számon, ami megválaszolta volna valóban a kérdését, Jyotsanára hagytam, egyébként is az ő tisztje volt elmondani. Valamilyen szinten örülök, nem kell megint hülyét csinálnom magamból Castor előtt azzal, hogy azt állítom, Annakpok után még Surával is összehozott a sors, ráadásként még a… nagymamám is… vagy mi. Elég furán hangzik, ebbe még így bele sem gondoltam. Van valami keserédes abban, hogy az egyetlen vérvonalrokonom maga az Új Élet. Az mondjuk elég vicces elképzelés, hogy tanulhatna tőlem a hím, de nem fogok felszólalni a dolog ellen, majd megteszi Castor, nyilvánvalóan képes megvédeni magát, nem szorul rám ilyen téren. Tulajdonképpen, az sem biztos, hogy egyáltalán szüksége van rám, mert hát, valljuk be, feszültség levezetésre számos más nőszemélyt is lehetne használni. Azt hiszem, valamilyen szinten mégiscsak belém martak Todd szavai, pedig nincs okom megkérdőjelezni azt, hogy valóban fontos vagyok-e a számára. Néha falnak megyek a női logikától. Mikor Sura végül színt vall, megkönnyebbülök, nem vagyok őrült, nem lovalltam magam lehetetlen kényszerképzetekbe, valóban az, akinek hittem, bár kimondani nem mertem volna soha. Én a magam részéről elmosolyodom, fura, de elégedetten, mert ez azt jelenti, hogy van valakim, akihez úgymond vérségi kötelék fűz, akármilyen előzménye is legyen ennek a pillanatnak, attól még a rokonom. Nem merném kijelenteni, hogy a családom, ezt a szót még a falkámra sem vagyok képes használni, nekem ehhez több kell, és fogalmam sincs, hogy Sura meddig lesz itt, mennyire éri meg belelovallni magamat a dologba, talán semennyire. - Mondtam, hogy nem fogod elhinni. Jegyeztem meg csendesen, de amikor kiadta az ukázt, hogy menjünk haza, én felálltam, nem szerettem volna menni, de ez nagyon parancsszagú volt, és nem tagadhatom meg az alfám utasításait. - Jaj ne... Nyögöm halkan, mert ezt nem akarom, már azt sem kifejezetten toleráltam jól, amikor Castor kóstoltatta meg velem az erejét, nem akarom tudni, mi lenne Sura bemutatója után. Ó te jó ég… de megtudom. Egy szempillantás alatt tottyanok vissza a fenekemre, miként a totyogó, már állni tudó babák teszik, csak épp őket védi a pelenka. Nos, nekem nem épp kellemes, mikor a kavicsok a húsomba vágnak, de közel sem olyan őrületes fájdalom, amit a nőstény energiájától érzek. Le akarom kaparni magamról a bőrömet, és észre sem veszem, hogy már nem az emberi körmeimmel vakarom magam, hanem a farkaskarmok sértik fel a felső hámrétegeket, itt-ott a kelleténél mélyebbre ásva magukat, hamar vércsíkokat hagyva maguk után. Az elmémet érő sokk mellett nem érzem, így megállítani sem vagyok képes. Én magam nem jövök rá, de talán a többieknek hamarosan kiderülhet, hogy a farkasom vágyik a felszínre kaparni magát ilyen erőszakos módon. Sosem tagadtam meg a létjogosultságát, most azonban olyan váratlanul ért a dolog, hogy zárt kapukat döngetett, és azokon erőszakolja ki magát. Felordítok a fájdalomtól, a testi, és a mentális kín gyötrelmes elegyet alkot, úgy vergődök a földön, akár egy partra vetett hal, aki képtelen lélegzethez jutni, hisz számára odakinn létezni egyenlő a halállal. Ugyan a nőstény visszavedlik csupán 400 év körülire, de ez már nekem túl késő, nem tudom megállítani a farkasom felszínre robbanását, fogalmam sincs, mikor fájt ennyire utoljára, még mindig roppant kellemetlen az átváltozás, de ennyire azért nem. Egy perc múlva már a farkasom sötét, bundás alakjában heverek a földön, nyüszítve, mint valami kivert kutya, még mindig vérzek, és fájnak az önmagamnak okozott sérülések, de legalább már az agyam nem akar szétrobbanni. Képtelen vagyok mozdulni, de nem is akarok, csak várom, hogy egy kicsit könnyebb legyen, hogy megpróbálhassam túltenni magam az iménti élményen. Nem vágyom ilyesmire soha többé, a szavaik átmenetileg nem jutnak el hozzám, pontosabban, Suráé, hisz csak ő beszél. Üveges tekintettel figyelem, ahogy zaklatott lélegzetvételeim hatására meg-meghajlik orrom előtt pár fűszál. Nagyjából ennyire vagyok jelen pillanatban képes.
Kezdőlap
