Felröhögnék. A képébe nevetnék a dühömön át. Hogy hogy merészelek? Úgy, hogy nekem senki sem parancsol. Hónapokkal ezelőttig azt sem tudtam, hogy léteztek. Három és fél évszázadot úgy építettem fel magamban, hogy mindent megkaptam, amire csak vágytam. Egyedül. Önerőből küzdöttem fel magam a semmiből, hogy minden az enyém legyen. És akkor idejön pár semmirekellő gyerekmese legendája, és azt hiszi, hogy csak azért, mert előbb szarta ide őket a gólya, joguk van bábként ugráltatni? Nem, Jégvihar. Inkább végezzem itt, harcban, Alfához méltóan, megőrizve az életem ragyogását, minthogy vert hadként kushadjak az akaratotok előtt... ~ Úgy, hogy ez az én... ~ Még a gondolatot is belém fagyasztja a Jégvihar orkánja, és megint úgy érzem magam, mint amikor Sura alázott meg. Pont itt. Pontosan ezen a kibaszott helyen. Miért szórakoztok velem? Megfulladok, a testes szörnyeteg imbolyogva tiporja maga alatt a havat attól a súlytól, ami energiák formájában összeroppantani készül. A szívverésem felgyorsul, pánik és rettegés éled a szörnyeteg szívében, szűkölve csuklok össze hatalma alatt. De nem azért, mert megadom magam. Hanem azért, mert nem ad más lehetőséget. ~ ...ez az én városom. ~ Még a gondolatban átadott szavak is fájdalomról, erőlködésről árulkodnak. Kell? Vedd el! De akkor csináld tisztességesen, vagy nem vagy méltó a nevedre, és én foglak megtagadni ősömként. Eltűnik újra. Lassan, ahogy visszatér az erő a tagjaimba, felkelek a földről, vehemenciám cseppet sem apadt, az ébredő félelmet pedig igyekszem teljességgel kizárni. Mert mi történik, ha én itt most meghalok? Büszkeségből? Dacból? Mi lesz a kölykeimmel? Mi lesz a családommal, ki veszi át a helyemet? Kire hagyom örökül mindezt? Duncantől elbúcsúzni sem volna lehetőségem... A patthelyzet fáj. Marok, harapok, mindhiába. Egészen addig, amíg a Jégvihar tornádója fel nem kap, elsodor az orkán, és én olyan erővel csapódom a fák közé, hogy csontjaimmal együtt a törzsük is ezer szilánkra törik. Felsír a fenevad. Fújtatva lököm fel magam, és ha ő nem öl meg, akkor a szégyen fog, amiért alig állok a lábamon. Felé kapok, felé lépnék, de ha egyhelyben is maradna, csupán bukdácsoló kölyökre emlékeztetném, mintsem komolyabb kárt tehessek benne. Nem adhatom fel... Valahol a lelkem mélyén most szeretnék egy üres és sötét szobába elzárkózni a világ elől, és elbőgni magam. A visszadobott ultimátumára csak erőtlenül kacagok bele a hím elméjébe, energiái visszahúzásával pedig úgy érzem, mintha vízfelszínre buknék, élek, lélegzem. ~ Hát persze... Nyugodtan add elő, hogy micsoda pofátlan szar vagyok. De remélem... ~ - léptem meginog, kis híja, hogy oldalra boruljak - ~ ...elég választékos a szókincsed, mert elég sok mindennek elhordtak már az évszázadok alatt... ~ Nem lenne hozzám méltó, ha a lábai elé köpnék, de ha emberi alakban lennénk, esküszöm, hogy megtenném. Persze, hogy végighallgatlak. Eddig sem volt választásom... Ezután sem lesz túlságosan sok. ~ De egyvalamit tudnod kell. ~ - igen, továbbra is pofátlan vagyok, továbbra is megengedem magamnak, hogy a szavába vágjak, ahogy vörös tekintetem újra felgyújtja az ő feketéit - ~ Nem fogadok el több ultimátumot. Többet... Többet már nem. Elég volt. ~ Elég volt Sura fenyegetése. Elég volt annak a másiknak a roppant bájos, ámde erőteljes jogformálása a farkasaimra. Talán létezik nemzet, ahol három az igazság, de Itáliában nem hallottunk ilyesmiről.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Miét is engedném, hogy befejezze a nekem címzett gondolatsort? Pökhendi, lekezelő, tiszteletlen és még mindig nem tudja hol a helye. Hozzám képest. Mert alfaként nagyon is a helyén van és tisztában azzal, hogy kicsoda, ez egyértelműen látszik. De még ez sem jogosítja fel arra, hogy az ősei pontosabban a saját tulajdon őse arcában köpjön vagy hugyozzon, még ha csak képletesen is. Ezt senki sem tűrné el, én pedig különösen nem, holott egészen jól látom már, hogy milyen ivadék is ő és az érzéseim és gondolataim vele kapcsolatban koránt sem olyan borúsak, mint amilyeneknek látszanak. Elvégre minden szülőnek fontosak a leszármazottai, akkor is, ha még némi csiszolásra szorulnak. Tisztában vagyok azzal, hogy mentális erőm szabadon eresztése milyen hatással lesz rá. Nem érzek felette dicsőséget vagy büszkeséget. Ha pontosan tudod mi az eredmény, nem nagy dolog elérni azt és nem is élvezem egy ilyen figyelemre méltó hím nyomorgatását, pedig el lehet hinni, van bennem szadizmusra való hajlam. Csak épp nem mindig és minden tekintetben. ~ Hát persze. ~ hogy kinek a városa is ez, arról vitatkozhatnánk, de nem fogunk, mert nem ez a lényeg. Valami másra akarok rávilágítani és idővel ő is meg fogja érteni ezt. Ha el nem is fogadja. Érzem a fájdalmát, de figyelmen kívül hagyom, kis és mellékes járulék ez. Egyelőre még tovább ingerlem ilyen módon (is). Korábban keletkezett félelmének szaga marja az orromat, de ezt nem rovom fel a gyengeség jeleként. Féljen csak. Az tartja majd életben még egy ideig. Kivéve ha ostoba lépéseket tesz elvakult dacból fakadóan. Hallom a farkas vonyítását, a csontok törését a fatörzsekével együtt. Mellette termek, mozgásban maradok, amíg nem tesz le a kapásokról és harapás kísérletekről. Elmémbe lökött kacajára csak még inkább fagyossá válok, pedig eddig sem lehetett volna a mediterráneumot reklámozni velem. ~ Ha befejezted és kész vagy hallgatni, akkor túl eshetnénk rajta. ~ na a drámakirálykodásról remélem hamar lemond, mert bár rettentő költői és fennkölt ettől a pillanat, épp nincs nálam egy fényképezőgép, hogy megörökítsem a kandallópárkány tetejére. ~ Azt pedig el is vártam tőled, hogy ne fogadj el ultimátumokat. Nem lenne a véredhez méltó. ~ megállok és mellette ülök hátsó lábaimra. Ahhoz megtartom a távolságot, hogy ne érjen el, ha harapdálózni támadna kedve, mert több kárt nem akarok tenni benne és egy ilyet bizony megtorolnék rajta. ~ Oka van annak, hogy nem találkoztam veled előbb. Hónapok óta tudom, hogy ki vagy. Figyeltelek. ~ na nem kukkerrel meg úgy, ahogy annak idején a lányokat, amikor fürdőzni mentek. Elég volt csak csendesen meghúzódnom a városban és nyitott szemekkel és fülekkel figyelnem. Gondolom most megint jön egy adag sértődöttség, de, hogy őszinte legyek, leszarom. Kicsit régebb óta élek a saját szabályaim szerint és még ha az ivadékom alfává is küzdötte fel magát, ez sem jelenti azt, hogy majd azonnal rohanok hozzá homlokcsókra, meg kebelre ölelésre. Na még mit nem? Moziba tán ne vigyem?! ~ És csak, hogy nyugodtabban tudjuk folytatni, már most leszögezném, a legkevésbé sem tartalak szarnak, Castor. ~ busa fejemet felé fordítom és farkasának pofáját tanulmányozom. Gyógyulni sem sokkal kellemesebb, mint sérüléseket szerezni, tisztában vagyok vele. Remélem, hogy a fájdalom zsibbasztó hatása legalább annyira visszafogja – vagy a józan ész, amelyik tetszik – hogy kibírja azt a néhány órát, amit eltölteni készülök vele. Mert ha azt hitte, hogy pár perc alatt kiadom az ukázt oszt’ csókolom, akkor kurva nagyot téved(ett). ~ Nem ismered a saját ősödet, ezért nem tudod, de ha ismernél, tisztában lennél azzal, hogy az általam szarnak ítélt farkasok így vagy úgy, de megszűnnek létezni. Te pedig láthatóan élsz. ~ nem fogom neki bizonygatni, hogy mit tudok vagy tudnék vele tenni, mert baromira nem számít jelen pillanatban. Nem ez a lényeg. ~ És nem célom porrá alázni, behódoltatni, elvenni a helyed vagy eltiporni. Akkor sem, ha most az ellenkezőjéről vagy meggyőződve. Elismerem azt, amit eddig létrehoztál és tettél. ~ és nagyon ajánlom, hogy ennyi lelki fröccsöt értékeljen, mert nem szoktam senkit sem dicsérgetni. Tényleg nem. Nem hiszek ebben ugyanis. Gondolom, hogy tudni akarja, akkor meg mi a fenét akarok tőle és egyáltalán mire volt jó ez az egész. De mindent a maga idejében. És ha nagyon akarja, kihámozhatja, hogy a kérdésére, megkapta a válaszomat. Pontosabban az ultimátumára, amelyet én sem fogadok el. Még szép. Majd a nyúl viszi a puskát… hát hogyne!
Elégedetlenül, és dühösen morogva kapok felé, amikor csupán két szóval veszi semmibe a kijelentésemet. Visszapofázni nem sok értelme lenne, hacsak nem akarunk hajnalig "veszekedni" a dolgon, de tudom, érzem a csontjaimban, hogy nem is hagyná odáig elfajulni a vitát. Én sem hagynám a helyében. És ebben a pillanatban, ahogy egy gondolatnyi időre helyet cserélek vele, már kezdem megérteni ezt az egészet. Bármennyire is iparkodik minden sejtem tenni ellene. Idegesít a hűvöse. Gyűlölöm, hogy hideg, rideg, de milyen is lenne, hiszen ő a Jégvihar... Én pedig a lángoló tűz, heves és vehemens, hangos népek fia. Jelent ez valamit? Hogy ennyire egymás ellentétei vagyunk úgy, hogy közben... Az Ő létének köszönhetem a sajátomat? Erre még gondolni sem akarok. Nem akarom úgy érezni, hogy bárkinek tartozom, az nem fér bele az értékrendembe. Nem ő választott. Talán az ő létezése is véletlen volt, és most azt hiszi, hogy joggal kérked a benne kavargó erővel. Dacolok, a pánik és a félelem közt vergődve próbálom csak a rosszat és a sértőt feltételezni már a puszta létéből is. Nem felelek, hallgatás - beleegyezés lapon felőlem aztán elkezdheti. Van választásom? Nincs. És ez a tudat megőrjít. Értetlen meglepettség szikrája lobban a vörös tekintetben, amit közeledésére ráemelek, követem, ahogy mellém telepszik, de én... Azért sem ülök le. Az oldalamat mintha ezer kés szabdalná egyszerre, a lábaimban még mindig ott él az apró reszketés, mely ereje okán olyan gyengévé és egyszerűen eltörölhetővé vált. ~ És? Tetszett, amit láttál? ~ Szólok közbe először némi fájdalmas szemrehányással, hiszen akkor tanúja kellett legyen annak, min mentünk keresztül. Nem tudom, mióta van itt. Hogy figyelt-e akkor is, amikor megszereztem a földet. Amikor egy csapásra vált vérfürdővé a békés, családi idill, amikor meggyalázták a nőstényemet és vele együtt engem is. Tudja-e, miféle ultimátumot adott a legtöbbször kussban létező Todd, mit tesz velem, mit akar tőlem. És látott-e akkor is, amikor Sura lábai előtt fetrengtem féregként. Amikor el kellett eresztenem a kölyköm mancsát, amit egyáltalán nem akartam... Tudja-e, hányszor akartam feladni, amióta itt vagyok... Nem tart szarnak. Zavar, hogy méreget, így büszkén emelem fel a fejem annak ellenére is, hogy a gerincem majd beleszakad a mozdulat kitartásába. Talán meg kellene köszönnöm, de képtelen vagyok rá. Én nem szoktam dobálózni a köszönetekkel. Nekem elvárásaim vannak. És az elvárások teljesítése után nem jár köszönet. És persze, valahol elvárom, hogy ne tartson szarnak, mert nem vagyok az, nem engedhetem meg magamnak, hogy szar legyek. Kedvem lenne rávágni, hogy igen élek, de hogy? És meddig? Helyette csupán... Némileg nyugodtabban szólalok meg elméjében. ~ Bármennyire is kellene megtisztelve érezzem magam, szerintem mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy vajmi keveset ér a szavad... tizenkét másikéval szemben. ~ Megteszi a szükséges lépéseket. Ezt mondta. És azóta miatta vannak rémálmaim, és azóta nem bízom senkiben, amióta csak úgy előbukkant a semmiből. Az utolsó szavaira még a farkasom vonásain is jól leírható a furcsa megdöbbenés. Szembefordulok vele, megállok előtte, és úgy hiszem, hogy... Ennél többet nem kaphatok. Mély levegő tágítja fájdalmasan a mellkasomat. Elismert. Bolond lennék, ha azt gondolnám, hogy azért, mert megfenyegettem. Ám ettől függetlenül mégis úgy érzem, hogy győztem. Nem felette, nem a helyzet felett, az elmúlt évszázadaim felett, mindenki felett, aki valaha azt gondolta, hogy el fogok bukni. Vincent felett, minden általam ismert Atanerk felett, a Chicagóban kísértő szellemek felett, az első kölyköm felett... Soká nyúl a csend, ha nem zavarja fel valamivel. ~ Még szép, hogy elismersz! ~ - zendül magabiztossággal a hangom, ám van benne valami eddig ismeretlen játékosság amellett, hogy véresen komolyan beszélek - ~ Hiszen én sem teszek mást a saját véremmel. ~ Ha tudnék, talán elmosolyodnék. De így csak hagynom kell, hogy érezze, mit is akartam mondani valójában. Hogy ezzel... Én is elismerem magam örökösének. És hogy pontosan tudom, mit várok el a kölykeimtől, aki nem méltó rá, annak életét veszem, aki visszaél az ajándékommal, azt megbüntetem... Aki viszont büszkeségre ad okot, azt megjutalmazom. És elismerem sajátomnak.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Kifejezetten üdítő, hogy nem akarja tovább ütni a vasat a várost illetően. A meddő vitákat nem kedvelem és igen hamar el is vesztem a türelmem, ha felesleges szájtépésre kerül a sor. Aminek nincs értelme a szememben, azt nem csinálom. Ez ennyire egyszerű. Érzem mennyire bosszantja, hogy hideg és rideg vagyok és azt is, hogy ezzel nem tud mit kezdeni. Azt is, hogyan fortyog, szinte lángol ő. És azt is látom, hogy az ellentét ellenére mennyire is hasonlít rám. Ő ezt talán még nem is látja. Értetlenségére a legszívesebben csak megforgatnám a szemeimet, de lévén, hogy értelme nem sok volna – már csak azért sem, mert a teljesen fekete szemgolyóknál nem is látszik – nem teszem. A zsigereimben érzem, abból, amit felém sugároz, hogy minden egyes porcikájában szembe helyezkedik velem, nekem feszülnek az érzései és sejtelme sincs arról, hogy eszemben sincs az érdekeinek nekimenni. Neki magának sem, ha már itt tartunk. És pontosan ezért is nem szemben ülök le vele, hanem mellé. Semmit sem teszek ok nélkül. Minden cselekedetemnek megvan a mozgatórugója, az a része, amitől értelmet nyernek a tetteim. Ha úgy tetszik, igen, rendelkezem irányításmániával, kedvelem a kontrollt. A lényegtelen és értelmetlen dolgokat nem szeretem és nem is szokásom meglépni semmit csakúgy. Nem ül le, dacosan bizonygatva… mit is?! Ostoba dolog tőle, hogy nem pihenteti magát, de valahol megértem, hogy a sértett büszkesége nem hagyja, egyszerűen nem engedi neki. ~ Ennél azért komolyabb kérdéseket várok tőled, ha egyáltalán vannak. ~ nem kerüli el a figyelmem a szemrehányása. Még most is egy sértett, elapátlanodott kölyökre emlékeztet. A saját első kölykömre és azt még nem sikerült eldöntenem, hogyan is érzek vagy mit is gondolok pontosabban ezzel kapcsolatban. A keserűség sava átjár, végigmarva és belülről és úgy égetve, akár a szárazjég, de ezzel együtt is, az első kölyköm emlékébe vegyülnek olyan érzéseim is, amelyek alatt a büszkeség szikrái parázslanak. Belekezdek a mondandómba, de nem jutok még sokra, amikor megint félbeszakít. Az, hogy képes volt lenyugodni valamelyest, máris elmozdítja őt a szememben a kölykömhöz való összehasonlítgatásban. ~ Bármennyire is szeretnéd, hogy most igazat adjak neked, azzal tisztában vagyunk mindketten, hogy vajmi keveset tudsz rólunk. Vagy rólam. ~ nem ért minket és a leghalványabb fogalma sem lehet arról, hogy mi köt össze bennünket a testvéreimmel. De ezt neki nem is kell megértenie. Még csak hallania sem róla. Ez nem tartozik rá, ahogy tizenhármunkon kívül másra sem. Az pedig, hogy az én vagy akármelyikünk szava mennyit ér számunkra… megint olyan dolog, amihez a leghalványabb köze sincs. ~ És ha végre túl látnál saját sértettséged masszáján, akkor rájönnél arra, hogy nem ellened létezünk. ~ tudatlanságában is, azért annak már egyértelműnek kellett volna lennie, ha mind ellene lennénk – vagy az említett tizenkettő – akkor ő már régen nem létezne és senki sem, aki mellé állna. Figyelem, amikor elém áll. Átcsordogál elmémbe, hogy miként is érez. Hagyom, hogy kiélvezze és a magáévá tegye, feldolgozza az eddig elhangzottakat. És végül pofátlansága ismételten győzedelmeskedik. Magabiztosságába vegyülő játékossága eljut elmém legmélyebb zugaiba is. Tetszik a hozzáállása, ez kétségtelen. ~ Még szép?! Ebben azért az imént még annyira nem voltál biztos alfa. ~ vicsorba szalad a pofám, vigyorgásom jeleként. Alig pár perce, hogy azt követelte ismerjem el vagy öljem meg. Tehát koránt sem tudta, hogy miként is viseltetek vele szemben. Egyetlen félmondattól pedig rettentően nyeregben érzi magát. Hát ejj-ejj… ~ Azért ne bízd el magad. Nagyon magas elvárásokat támasztok az enyéimmel szemben. Veled szemben pedig különösen magasakat. És mielőtt eszedbe jutna azt közölni, hogy ez téged márpedig nem érdekel… hát majd fog. ~ a korábbi vigyor-vicsor leolvad a pofámról és a helyét metszően jeges komolyság veszi át. Nem fenyegetés ez, csupán tényközlés. Azt pedig nagyon remélem, hogy nem kell recéznem neki, többet is tartogatok a tarsolyomban annyinál, hogy csak elvárásokat támasztok vele szemben. Kötelességem van, amire ha tetszik, ha nem, az egész életemet feltettem – vagy inkább a Szellemek voltak, de ez most részletkérdés – amelyet így vagy úgy, de elvégzek.
Párát fújtatva szusszanok egyet. Persze, hogy vannak kérdéseim. Rengeteg kérdésem van, de ha most egyből lerohannám velük őt, akkor úgy festenék, mint egy telhetetlen tinilány, egy esetlen kölyök, és az még jobban fájna, mint a fatörzsekkel való randim az imént. Csak szépen, lassan. Roppant fontos számomra, hogy fenntartsak magamról egy bizonyos képet, és abba nem fér bele az, hogy kiszolgáltatottnak mutatom magam. És valljuk be őszintén, tényleg annyi kérdés kering a fejemben, hogy hirtelen azt sem tudnám megítélni, hogy melyikkel lenne célszerű kezdeni. ~ De ahhoz épp eleget, hogy tudjam, hogyha el akartok tüntetni, el is fogtok. ~ A kollektív motivációt pedig egyenesen leszarom. Nem érdekel, hogy jó okkal, kedvtelésből, esetleg egy magasztosabb jó érdekében teszik meg, attól még megtehetik, és ennél kevesebb frusztráló dologgal találkoztam az életem során. És különben is, honnan kellene tudnom bármit is? A neveiket is csak Jyotsana felbukkanásával tanultam meg, úgy látszik, hogy a vérvonal hozzám vezető ága magasról tett a hagyományokra. Még akkor is, ha ez sértő lehet a társaságommal szemben. Saját sértettségem masszája? Hmpf. És igen, erre is sértetten húzom el a pofámat. És igazából az jut eszembe, hogyha már az előbb a szememre vetette, hogy vajmi keveset tudok róla és róluk, akkor ez egészen biztosan kölcsönös. Szart se tud(nak) rólam. Ezért hát azt sem, hogy miért olyan fullasztóan nehéz lenyelni egy ilyen békát. Ha tehetném, felnevetnék. ~ Én csak azt mondtam, hogy ismerj el vagy ölj meg. Megtetted, tehát nem hiába vetettem fel a kérést. ~ Még egészen jó kedéllyel felelek a dologra, de azért az elég szép műsorszám lenne, ha mindenféle pragmatikai vitákba bocsátkoznánk a vérvonalam fejével ahelyett, hogy végső soron kiderítenénk, hogy akkor most mihez kezdünk egymással. Jobban mondva ő velem. Bár az elismerésétől - megmondom őszintén - kaptam valamiféle belső löketet, ami egy egészen csábító, kecsegtető jövőképet lóbál meg az orrom előtt. Mindezen elégedettséget csupán azok a bizonyos elvárások csorbítják meg. Persze még nem közölte őket, de már a létüktől is rándul egyet a szemhéjam, kissé felhúzom a pofám bőrét, mintha valóban megrágni készülnék az információkat, amikkel - feltételezem - hamarosan lesújt rám. Azt persze nem ígérhetem meg, hogy ennyire békésen a seggemen fogok maradni akkor, ha minden kiderül, de már egyébként is túl sokat stresszelek. Ha csak néhány perccel képes lehetek elodázni az idegrohamot, hát meg fogom tenni. Éppen ezért fekszem le, lassan és fájdalmasan, és várok. ~ Fogalmam sincs, mit akarsz tőlem, Jégvihar. ~ Még a hangomból is kiérezhető egy meg nem valósult, beletörődő sóhaj, ahogy magam elé meredve kémlelem a tájat. ~ Vigyázok az enyéimre. Rendben tartom a várost, egy harc elől sem futamodtam meg, a két kezemmel építettem fel Chicagót, harcosokat, büszke farkasokat neveltem, teremtettem... ~ - apró szünetet hagyok, és ha nem szól közbe, akkor folytatom a dolog árnyékosabb oldalával - ~ Sura "parancsára" még meditálni is el kellett kezdenem, befogom a pofámat, amikor csak úgy átharapdálják a falkám tagjait... Minden gondomat egyedül oldom meg, senkit nem terhelek a posványos magánéletemmel. Nem fedtelek fel benneteket. Fogalmam sincs, mi lehetne ezeknél rosszabb, amit elvársz tőlem, de... Gondolom hamarosan úgyis kiderül. ~ Felpillantok rá, ez az egész annyira bizarr, leírhatatlanul különös számomra, és tudom, érzem, hogyha úgy alakul, hogy egyedül leszek még a lakosztályomban, fogok még szentségelni eleget amiatt. Mert vannak dolgok, amiket nem lehet elfogadni és feldolgozni néhány perc alatt, még akkor sem, ha a kezdeti "sokk" ezt engedi feltételezni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nos ebben igazat kell adjak neki. Oldalra billen busa fejem, ahogy végigmérem a hímet újra. Valóban, ha úgy akarnánk, eltüntethetnénk. Csakhogy alapvetően poénból ilyet egyikünk sem hiszem, hogy tenne. Nem éppen a Castor de Luca ellenes akciócsoport vagyunk, egyen pólóban. ~ Ez így van. ~ bólintok is egy aprót, nyomatékosítva gondolatban küldött szavaimat. És ezzel együtt valami más is szöget üt a fejemben az alapján, amit eddig mondott. Résnyire szűkülő, kutató pillantással nézek rá. Arról tudok, hogy nem én vagyok az első az enyéim közül, akivel összefutott, de az iménti szavai és valami, amit korábban mondott, most így összetéve… felmerül bennem valami, ahogy a kirakós darabjai a helyükre kerülnek. ~ Ki adott neked ultimátumot és mivel kapcsolatban? ~ lángoló vörös íriszeit figyelem. Az, hogy szemmel tartottam nem jelenti azt, hogy mindentudó is vagyok, viszont így, ezek alapján kezd összeállni a kép. Valamelyikünk ezek szerint rá akarja erőltetni az akaratát, hiszen azt a tudtára hozta vagy hozták, hogyha akarjuk eltüntethetjük. De melyikünk volt az és legfőképpen miért? Ennyi év után aligha hiszem, hogy ne nyomós ok nélkül tegye ezt bármelyik vérvonal alapító. Valaminek lennie kell a háttérben. És mi ez az ultimátum-dolog?! Újabb sértődött pofa elhúzására élesen villan az elmémbe miért is nem maradtam hosszabb ideig egyetlen kölykömmel sem. És ez a hím elmúlt három évszázados! Tupilek, most komolyan, szórakozol velem?! Vagy akármelyik Szellem?! Már a gondolati nyelvemen van, hogy nehezebb vele, mint egy ötévessel – bár valójában nem tudom milyen nehéz egy ötévessel pontosan, lévén, hogy sosem voltam gondos apa vagy teremtő – végül nem teszem. Felesleges olaj lenne a tűzre. A felesleges dolgokat pedig nem igazán kedvelem. Agyar villogtatására (?) amolyan ez most komoly? pofát vágok, már amennyire ez lehetséges ebben az alakomban. Fogalmam sincs mit akar ezzel, de pofáján a bőrének felhúzása számomra fogsor villogtatásnak tűnik, ami cseppet sem tetszik. Acsarkodhatunk napkeltéig is vagy három hétig – bármeddig, tökmindegy – attól nem lesz jobb, rosszabb pedig… attól függ épp milyen a kedvem. ~ Ez ne zavarjon. Én egészen pontosan tudom, hogy mit is akarok tőled Castor. ~ egy órája még koránt sem voltam benne biztos, de a gondolat már megszületett a fejemben és egyelőre nem nagyon látom okát annak, hogy ne vigyem véghez. Bár farkas tervez, a Szellemek pedig végeznek és hát épp elégszer tapasztaltam már, hogy koránt sem biztos az, amit szeretnék, hogy el is érem. Nos, hát majd meglátjuk. Azt viszont örvendetesnek találom, hogy úgy tűnik leesett neki, aminek meg kell történnie, az megfog. Beletörődő sóhaját legalábbis ennek veszem. Végighallgatom a monológját és Sura nevére és parancsának említésére egészen kicsit, de hátracsapom a füleimet. Ha korábban nem válaszolt a kérdésemre, hogy ki adott neki ultimátumot, akkor most magától is leesik a tantusz. ~ Mi ez az egész Sura és közted? Milyen parancs és legfőképpen, miért kaptad? És ha már témánál vagyunk, beszélj nekem Toddról és arról, amikor leváltottad. ~ nah, azzal biztosan nem ráz le, hogy semmi közöm hozzá. Igenis van közöm hozzá, mert ez a hím itt az én vérem és az én felelősségem, az én dolgom az ő terelgetése és nem Suráé vagy akármelyik másikunké. Mi a kibaszott cirkusz folyik itt??! Ráadásul Sura azt hiszem nem véletlen említette – azzal együtt, hogy az alfa az én vérem –, hogy Diego volt ennek a hímnek az alfája és Castor ölte meg. Akkor nem mentem ebbe bele vele, de most már egyre jobban kezd érdekelni a téma… Most rajtam a sor, hogy némi düh folydogáljon át rajtam, de nem a perzselő-lángoló fajta, mint amit a korábban fekete hím felől éreztem. Ó, nem, az enyém inkább hasonlítható egy lavina jeges hömpölygéséhez, de ezzel együtt figyelek arra, hogy pajzsom a minimális mértékben legyen leengedve, hogy értse a szavaimat és én is az övét. Semmi célom sincs azzal, hogy megkóstoltassam mérgem burjánzani kezdődő erejével. De tény, hogy a legkevésbé sem tetszik, hogy Sura oszt „parancsokat” annak a farkasnak, aki hozzám tartozik. ~ ”Csak úgy” nem harapdálunk át senkit sem. ~ ezt jobbnak látom tisztázni, bár abban koránt sem vagyok biztos, hogy ennyivel meggyőzöm, de ettől még elmondom neki, hátha mégis tévedek és rájön, hogy ez nem „csakúgy”ból történik. ~ Mindent, amit eddig felsoroltál, azt továbbra is elvárom tőled. Tartsd rendben a falkádat és a farkasaidat. Rólunk továbbra sem beszélhetsz. És havonta legalább kétszer találkozni akarok veled mostantól számolva, a szabadban, távol az emberektől, a falkád tagjai nélkül. ~ mikor befejezem az utolsó mondatot, felállok. Bár a két hetet valószínűleg rövidíteni fogjuk, de ez most mellékes. Előbb gyógyuljon meg, ráadásul egyre inkább érik bennem egy újabb találkozó az említett nősténnyel is, amit mindenképpen meg akarok ejteni a közel jövőben. Jobb felé indulok el lassan pár lépést. ~ Milyen farkasokat teremtettél. Milyenek a kölykeid? ~ nyilván nem az érdekel, hogy mi a kedvenc színűk, inkább arra vagyok kíváncsi, kiknek adta tovább a vérvonalat, milyen farkasok lettek. Néhány adat erejéig van amelyikről tudok ezt-azt, de feltételezem, hogy nem mindegyikről és akár meglepő ez neki, akár nem, tudni akarom. Leginkább azt, hogy milyen döntéseket hozott. A kérdés hiába a kölykökre vonatkozik, nekem ahhoz kell, hogy róla kapjak teljesebb képet. Visszafordulok, és visszaülök, vele szemben. Kérdezhetném erről később is, csakhogy eltörtem nem egy csontját és a falkája a közelben van. Fogalmam sincs mivel fog előállni, hogy mi történt vele, anélkül, hogy a tekintélye sérülne, vagy elárulná kivel is találkozott, de ez nem is az én dolgom. Annyit viszont megtehetek, hogy mellette maradok még egy darabig, addig is regenerálódik és én is megkapom(?) a válaszokat, amik érdekelnek.
Szívesen megveregetném a vállát, hogy ő aztán tudja, hogy kell megnyugtatni egy háborgó lelket, de érthető okokból ez a gesztus most elmarad. Nem kelt bennem félelmet, nem hat rám semmiképp sem. Több hetem volt arra, hogy hozzászoktassam magam a gondolathoz, a megerősítés pedig már eddig is élt az elmémben, csupán nem akadt senki, aki valóban a szemembe mondta volna. Hiszen nem beszélhetek. Titkolóznom kell a szeretteim, a családom előtt. Miattuk. Fogalmuk sincs, milyen árat fizetek azért, hogy az akaratuk szerint ugráljak. ~ Sura. ~ Közlöm vele eleinte csupán a nevet, aztán minden idegszálammal a reakcióra próbálok összpontosítani. Kedveled őt? Megveted őt? Ki ő neked? ~ Hogy ne untassalak a részletekkel: az Őrzők hozzám kötötték a falka előző Alfáját, akit én öltem meg. Talán nem állok készen rá, ugyanis eléggé meg tud viselni a jelenléte. Azt mondta, hogyha ez így marad, gondoskodik róla, hogy egy beszámítható és alkalmas egyén legyen a falka élén. ~ - mintha akadna más, aki még ebben az állapotban is jobb nálam... - ~ Az nem tudom, mennyit nyom a latba, hogy mint kiderült, hogy ez a hím az ő kölyke volt. ~ Persze, hogy arra gondolok, hogy bassza a csőrét, hogy megfosztottam ezt a világot az utódjától. De már ő is szemtanúja lehetett annak, hogy mivé korcsosult, és ha én nem állítom meg Toddot, Diegót, nevezzék bárhogy is, nem maradt volna semmi utána, csak a vérfürdő. Persze engem sem kell félteni, azonban én kedvtelésből egyetlen családtagom életét sem veszem el. Sem érdekből, ahogy ő tette annak idején a Teremtőmmel. Kijátszotta őt, a frontvonalra küldte, mert tudta, hogy így megszabadulhat tőle, és kisajátíthat engem. Persze akkor ezt még nem láttam át, most azonban már tisztában vagyok álnok játéka minden lépésével. Az pedig nem különösebben érdekel, hogy mit gondol a pofahúzásaimmal kapcsolatban. Ha valóban figyelt, ha valóban azt hiszi, hogy ismer, akkor pontosan tudhatja azt is, hogy nem vagyok az a típus, aki csak úgy lenyeli a békát. Ha valami nem tetszik, azt igenis kifejezésre fogom juttatni, még akkor is, ha esetében nem oldhatom meg annyival, hogy átharapom a torkát és kész. ~ Lényegében ő fogta össze a Chicago környéki farkasokat, az ő oldalán húztuk fel a város első épületeit. Kezdetektől fogva ő volt az Alfa, már akkor is, amikor kölyökként odakerültem. ~ - fantasztikusan utálok erről beszélni, mondtam már? - ~ Amikor először találkoztunk, orrba vágtam. Azt hiszem, akkor kedvelt meg. ~ - mondom ezt minden irónia nélkül - ~ Egyszámító kis köcsög volt. Az ujja köré zavart, az egyetlen baja az volt, hogy Jeremy... Apám nem nézte jó szemmel a barátságunkat. Én mindkettejükhöz hűséges voltam, de eljött az a pont, amikor már képtelenség lett volna mindkettejük igényeinek megfelelni. Apám a Testőre volt, és amikor a New Yorkiakkal harcoltunk, kiküldte őt... Meghalni. Idővel a Bétájává tett, és mint utólag kiderült, az első kölykömet molesztálta, és megfenyegette, hogyha nem adja oda neki magát, nekem és a "karrieremnek" annyi. Megnyitottuk a Black Wolf kaszinót. Jól mentek a dolgok, de Todd kezdett becsavarodni. Kedvtelésből ölt és öletett, nekem egyre több pártfogóm lett... Úgyhogy 1911-ben kihívtam és letéptem azt az önelégült, mocskos fejét. Úgy két éve kezdett kísérteni, megszállt, vagy mi a szar. Ő irányította minden lépésemet. És megfenyegetett, hogy vagy magamhoz kötetem őt védőszellemként vagy folytatja a megszállást, és elpusztít mindent, amit elvettem tőle régen. ~ Ezután a lelkifröccs után már nem igazán tudok mit reagálni arra, hogy folytassam csak, amiket felsoroltam. Magától értetődő, evidens, hogy folytatom. A találkozóinkkal kapcsolatban csak sóhajt egyet a Bestia, és mivel más választásom nem igazán akad, így csak egyetlen kérdésem akad. ~ De ugye nem kell minden alkalommal kiselőadást tartanom neked? ~ Szeretek én beszélni, nem arról van szó, de... A múltamban vájkálni nem annyira kényelmes, mint amennyire ez esetleg kívülről tűnhet. Amikor jobbfelé indul, egy darabig habozok. Nem tudom, hogy most akkor ennyi volt, viszont látásra, vagy esetleg arra vár, hogy kövessem. Aztán újabb kérdést tesz fel, amiből arra következtetek, hogy ideje lenne felemelnem a seggem, és elindulni felé. Meg is teszem, próbálva legyűrni a lépésenként nyilalló fájdalmat. ~ Szar Teremtő vagyok. ~ - jegyzem meg, és gyanítom, hogy nem ilyen felvezetőre számított tőlem - ~ Az első Tara volt. Agydaganata volt, és Jeremy parancsolta, hogy tegyem a kölykömmé. Szerettem, tudod. Tüzes volt, büszke és gyönyörű. De talán mégsem gyógyír mindenre a harapásunk. Megborult az elméje. Ma már nem emlékszik rám, töröltette az emlékeit. ~ - bukás numeró egy - ~ Liu távol él tőlem, de ő is fiatal még. Távol-keleti harcos, átharaptam, mert hiszem, hogy egy nap erős lehet majd. De sok dolgot nem ért meg, ezért jobb neki, ha külön utakon jár. ~ - bukás numeró kettő - ~ A harmadik egy őrző lánya volt, bevallom, ő üzleti alapon született. Leonnak hívták, szintén rák. ~ - nevetséges vagyok, tudom - ~ De ő túl gyenge volt, tizennégy éves. Megöltem, még mielőtt elfajulhatott volna. ~ - bukás numeró három - ~ Norina még most is velem él. Átharaptam, mert ambiciózus, szívós, éles eszű és rengeteg lehetőség van benne. Vannak céljai, elég határozottak és ezt kedvelem benne. Mondjuk túl nagy szája van, de ezen lehet javítani. ~ - talán nem bukás numeró négy - ~ Duncan Anchorage-be költözött néhány hete. Ő már százötven felett jár. Kölyök kora óta ismerem, és azt hiszem, ha lenne vér szerinti fiam, akkor nem kívánhatnék nála jobbat. Kölyök, minden megingásával és érdemével együtt. Most is azért ment el, hogy büszkévé tegyen. De attól még... elment. ~ Bukás numeró öt. Több nincs. Mondanám, hogy nem is lesz, de hát egyikőjüket sem terveztem, ezért badarság lenne bármiféle következtetéseket levonni. Az egyedüli ítélkezés most a Jégvihar kezében van, bár ha nagyon őszinte akarok lenni, soha nem gondoltam volna, hogy bárki megítélheti, esetleg bírálhatja majd a választásaimat. Hiszen én vagyok az Alfa... Papíron engem senkinek sem áll jogában bírálni, vagy éppen számon kérni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nem látok értelmet abban, hogy hazudjak neki. Valóban megtehetnénk vele, hogy eltűntetjük, kár lenne azt mondanom, hogy nem. Pontosabban felesleges. Lehet, hogy ettől nem nyugszik meg, de tulajdonképpen egyáltalán nem a lelkivilágát akarom ápolgatni. Nem most, nem így és nem itt. Mondjuk amúgy se mondhatni, hogy valami nagy lennék lélekápolgatásban. Ezt meghagyom inkább Biishanak. Mindenki maradjon a maga kaptafájánál, nem igaz?! De. Oké, Sura nevére feljebb szalad mindkét szemöldököm – már amennyi látszik belőle az amúgy is szőrös fejemen – de ez meglep. És nem kis mértékben idegesít és bosszant, hogy nem tudok valamiről, amiről nyilvánvalóan kellene. Arról nem is beszélve, hogy eme „aprócska” részletet a nőstény elfelejtette megemlíteni legutóbb. Mily’ bájos. Érzéseim legnagyobb részét elzárom a hím elől. Surát egyébként kimondottan kedvelem, de ezt most nem tudom mire vélni tőle. És ez dühít. Főleg azért, mert ez a hím itt hozzám tartozik és nem hozzá. ~ Diegot… ~ ha szavakba öntöttem volna ezt a nevet, akkor csupán suttogásként sóhajtottam volna. A gondolat is csak egy szelíd, elszabadult foszlány. Ismertem a hímet, igaz, akkor még csak egy taknyos kis suttyó volt. Igazából azért is emlékszem rá, mert Surának fontos volt. Én nem vittem haza a számomra legfontosabb kölykömet, így azok megragadtak az emlékezetemben, akiket a többiek hazahoztak és nyilvánvalóan többet jelentettek számukra, mint a többi ivadékuk. ~ Így már kezd értelmet nyerni az egész. ~ nem kötöm az orrára, hogy tudom Diego ki volt Sura számára, nem tartozik a leszármazottamra, bár összerakhatja a képet, ha nagyon akarja, hiszen a nevét az előbb már megemlítettem. Tény, hogy most már egyre többet akarok megtudni. Nem zavartatom amiatt magamat, hogy ilyen mélységekig belekérdezek az életébe, a múltjába. Ezzel már akkoriban sem volt gondom, amikor még csak egyszerű ember voltam. Azóta pedig jól neveltebb már nem lettem. Egyszerűen nem érdekelt, ki mennyire takargatja a dolgait vagy mennyire fáj neki emlékezni. Magasról teszek rá, nem az érzelmei a fontosak, hanem a mondanivalója. Előbb tegyük tisztába a múltat, utána jöhet a többi. Figyelmesen hallgatom végig és közben gondolkozom. Beszélnem kell Surával, méghozzá minél hamarabb. Lenne miről ugyanis. És ahogy a történet kezd kibontakozni előttem, úgy néz ki, hogy az őrzőket is fel kell keresnem. Ej, de jó… Mégis hol a picsában voltak példának okáért ők, amikor becsavarodott Diego és ezek szerint csakúgy, hasra ütésből neki állt gyilkolászni?! Nem mintha utólag számítana… ~ És, hogy haladsz? A meditálással. ~ bár gyanúm szerint elsőre is érti a kérdést, hozzáteszem végül. Ha nem is folyatom át a szavakkal együtt az érzéseimet elméjébe, attól még törődöm vele – úgy kb. mostantól sokkal intenzívebben, mint eddig – és érdekel. ~ Azt valószínűleg én fogok tartani neked. ~ mondjuk nem tudom, hogy ez a tudat boldogabbá teszi-e vagy sem – ha tippelnem kellene, akkor nem hinném – de tulajdonképpen oly mindegy is. A dolgokon mit sem változtat. ~ De a találkozásaink célja nem az lesz, hogy meséljek neked. Két hét múlva akarlak látni legközelebb ugyanitt. Akkor majd megérted. ~ bólintok is egyet a mondandóm után. Világossá válik majd számára is, hogy mit akarok tőle, de nem előbb. Nem várom el tőle, hogy kövessen a mozgásban, azért álltam fel és mozdultam meg, mert nem tudok és nem is akarok a seggemen maradni. A gondolataim ezerfelé szaladnak és ez rohadtul nincs ínyemre, mert nem szeretek agyalni. De mind a hallottak, mind pedig, ami kezd a helyére kerülni bennem, arra sarkallnak, hogy az agyamban leledző neuronok között szikrázva rohangáljon az információ áradat. A kölykeiről kérdezem és hallgatom. Már rosszul kezdődik. Egy a természet által eleve halálra ítéltet beharapni véleményem szerint ostobaság. Szándékosan nekimenni a Szellemek akaratának annyit ér, mint széllel szemben hugyozni. Bár, aki szereti magát lepisálni, az persze csinálja csak élvezettel, de mivel én nem gyarapítom ezt a tábort, így rögtön az agydaganat elhangzása után mordulok egyet. Szerette… Én egyszer szerettem igazán, annak is az lett a vége, hogy a történelem feljegyezte a világ legnagyobb tűzesetei közé a kiakadásomat. Így nem nagyon vagyok oda ezért a szóért, hát még az érzésért. Hiába értem meg a hím cselekedetét… valahol. Még egy halálra ítélt beharapása. Rendben, én sem vagyok a teremtők mintapéldánya, de ez azért na! Megint mordulok egyet. De erről a hibáról legalább megfelelően gondoskodott. Mikor végez a beszámolóval, vörös íriszeibe fúrom a sajátomat. ~ Alapvetően tisztelem az életet, de nem értem, hogy az első kölyköd miért van még életben. ~ pontosan tudom, hogy mit is jelent az első kölyök. Még nekem is sokat számított az enyém, de ez nem változtat azon a tényen, hogy ezen hím bevallása szerint is megborult az elméje. Ha viszont ettől veszélyessé válik a társaira vagy az emberekre, akkor a többség érdeke számít és nem a saját nyomorult ragaszkodásunk a saját vérünkhöz. ~ Kiválasztani valakit, sosem könnyű, de ha megtettük, és tévedtünk, akkor a következményekért a felelősséget vállalni kell. Ha pedig az elsőd veszélyes farkasokra és emberekre egyaránt, akkor a te felelősséged véget vetni neki. Tehát a kérdés, hogy milyen mértékű az őrülete? ~ itt lenne az ideje, hogy ezt az elvarratlan szálat is lezárja, végleg. Ostoba dolog volt eleve halálra ítélteket farkassá tenni. A gyengékkel semmi dolgunk, ők nem ránk tartoznak. ~ Hogy állsz a regenerálódással? ~ bár sejtésem van róla, azért tőle akarom hallani.
Meg kellene talán lepődnöm azon, hogy tudja Todd nevét. Egy pillanatra talán érezheti is rajtam a dolgot, de röpke, múlandó, hiszen én tényleg nem tudom már követni, hogy ezek most mit tudnak, meg mit nem. Már az is megfordul a fejemben, hogy szimplán gondolatolvasók. Vagy van valami titkos Alapító-varázsgömbjük, amiből mindent kiolvasnak. Csak akkor azt nem értem, hogy pontosan miért kell litániákat elpofáznom, ha már úgyis mindent tud? Újabb kérdés, amire valószínűleg soha nem fogok választ kapni. Így tehát csak némán bólintok a Diegóra, aztán folytatom a közel sem felemelő meséimet. Csodálom, hogy nem unja egyébként. Ha ő azt mondja, hogy értelmet nyer, akkor így van. Számomra akkor is minimum egy seggbekúrt szituáció az egész. Én nem értek semmit. Én csak a kötelességemet teljesítettem, amikor megöltem és leváltottam azt a faszt. És akkor sem tettem mást, amikor Emma után eredtem, hiszen a Jyotsana néven ismert kóbor az én szememben potenciális veszélyforrásnak minősül a falkatagjaim felé. Ennyi, és nem több. A kérdésére pedig kedvem lenne arcon kacagni csak úgy, diszkréten. ~ Te mit gondolsz? ~ - kérdezek vissza némileg élesen - ~ Csinálom, mert nem engedem, hogy bárki legyőzzön. De túl nyughatatlan az elmém ahhoz, hogy egyik napról a másikra Buddhista szerzetesként levitáljak az ágyam felett. ~ Azt hiszem, hogy ez megint nem jó pont. De könyörgöm. Az én erőm nem a zenben rejlik, hanem a mancsomban, a falkámban és az ösztöneimben. És rám erőltetni valami olyat, amire természetemnél fogva alkalmatlan vagyok... Hát, hagyjuk, hogy mennyire tűnik logikusnak, de persze megint az én pofám lapos. Nem mondom, hogy nem ültet bogarat a fülembe ezzel a kéthetezésével, kissé fel is mordulok a dologra, ugyanis semmi ingerenciám az évszázados bölcseletekhez. Az meg csak a hab a tortán, hogy egész biztosan készül valamire, és ha most megdöglök, akkor sem fog előbb beavatni. A Bestiámnak sem jön be különösképp a helyzet. Szeretem, hogy mindig egyre gondolunk, ha terveztem volna, akkor sem kaphattam volna passzolósabb társat magam mellé. ~ Pecsételős füzetkét hozzak? ~ Ha már ennyire szigorúan vesszük a megjelenésemet, de a megszólalásom inkább beletörődötten fáradt, mintsem kihívó és agresszív. ~ Nem kell elmondanod többször, felfogtam. Kéthetente, pontosan itt, ezen a szájbakúrt sziklán. Itt leszek... ~ Már csak valami eladható magyarázattal kell szolgálnom a többieknek, hogy hova a francba csámborgok én éjszakánként, ráadásul egy szem Testőr nélkül. Dante biztosan magán kívül lesz az örömtől, éljenek az Ősök, akik miatt még a legjobb barátomnak is hazudni kényszerülök. És ha már itt tartunk, akkor azt is ki kell találnom, hogy a bordáimra mit fogok mondani. Nem megy sehova, így néhány lépés után visszaülök a fenekemre. Hála az égnek, legalább ennyi kegyben részem van ma este, és pihentethetem magam. Úgy... két percig, legalább, de lehet, hogy sokat mondok. A harag úgy formál bennem testet, mint a farkas akkor, amikor Jeremy először életre hívta. Mi az, hogy miért van még életben? És minden egyes szavával feltüzel, olyan emlékeket hív elő a lelkem legmélyéről, amikkel utálok szembesülni. Te nem láttad őt. Nem ismerted őt! Nem voltál mellette, nem láttad, milyen szép, milyen volt elesetten, és mennyire diadalittas érzés volt felsegíteni. Felnevelni. Két évszázadom gyümölcse rohadt meg, de hogy megöljem... Elküldtem, elzavartam, mert nem akartam látni a romlását. Nem akarom, hogy igaza legyen. Nem akarom, hogy igazat kelljen adnom neki abban, hogy bölcsebb lett volna elvenni az életét. Egy éjszaka alatt majdnem húsz embert tépett szét. Fellázadt ellenem. Idehozott egy embergyereket a farkasverembe. Én... nem... Soha nem akartam őt másként szeretni, de megtörtént, és most elevenen emészt fel a saját, miatta megszegett elvem, amiért volt merszem nőként tekinteni rá csak egyszer is. Nem is vettem észre, hogy közben felálltam, és sántítva fel-alá járva vések árkot a havas földbe, fújtatva, akár egy bika. ~ Nem teheted... ~ - hallatszik eleinte suttogva a hangom - ~ Nem kérheted, hogy megtegyem! ~ - a szavak most már a Jégvihar elméjébe hasítanak üvöltve mint egy sértett gyermek hisztériája, tudom, szánalmas vagyok. Az én hibám. Zokogva kívánom vissza a régi, chicagói énemet, aki nem engedte meg magának a kötődés luxusát.. És most, nézzenek rám. - ~ Különben sem tudom, hol van! Lehet, hogy már rég meghalt! ~ - igen, talán örülnék, ha így volna, de hogy én pusztítsam el... Nem. Az ki van zárva. - ~ Én vagyok az Alfa! Mégis mit gondolsz, pókeren nyertem el a tisztséget, he'? Több csatát vívtam, mint amennyit te valaha is fogsz! Mert én harcoltam. Te, meg a testvéreid semmit nem csináltok, csak épp eleget éltetek ahhoz, hogy bábként rángassatok egy csettintéssel! Nem mondom, hogy nem csábító, de azt sem, hogy ti lennétek a harcos szellem márványszobrai. Idejöttök... Ítélkeztek, felforgattok mindent, csak mert megtehetitek, és most azt kéred tőlem, hogy szolgalelkű kutyaként öljem meg a saját vérem?! Felejts el, és felejtsd el a kéthetes randikat is, Jégvihar. ~ Tombolok, üvöltök, megveszek itt, a kilátó tetején, már ha egyáltalán hagyja, hogy mindezeket olyan vádlón a fejéhez vágjam. Nem akarom elismerni az igazát, nem akarok engedni annak a suttogó hangnak, ami megállás nélkül azt hangoztatja, hogy márpedig... Igaza van. Mindenkinek jobb lett volna. Duncannek is jobb lett volna. Nekem is. És a Jégviharral való kapcsolatomnak is.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Még mindig képes elképeszteni azzal, hogy nem jött rá ennyi idő és szájtépés után sem arra, hogy én nem ellene vagyok. Hogy terveim vannak vele, hogy az, akitől származik nem azért „randizik” vele ma este itt, mert épp nincs jobb dolga vagy, mert nem tudott mit kitalálni unalmában. Nem érti. Vagy nem akarja érteni. Pedig nem ostoba és ez a fajta butaság kezd feldühíteni még jobban. Bár a haragom eddig koránt sem ellene irányult. Nem vagyok sem türelmes, sem lélekápoló fajta és nagyon nem csípem, amikor valaki nem képes felfogni a lényeget és a sorok között olvasni. Pedig én aztán kibaszottul nem vagyok egy rejtélyes alkat. Nincs olyan összetett és réteges lelkivilágom, mint egyeseknek. Vagy csak képes vagyok arra, hogy kezeljem magamat, mert enélkül, hogyan akarnék bármit is irányítani? És ez a hím, hogyan képes bármit is a kezeiben tartani, ha arra sem képes, hogy önmagát fegyelmezze, amikor kell?! Pofátlansága kétirányú, tetszik valahol, mert magamra emlékeztet, de egy más megközelítésből pedig… kezdek kijönni a béketűrésemből. Pajzsom érezhetően lejjebb csúszik, de még koránt sem olyan mértékben, ami különösebb hatással lehetne rá. Mérgem hömpölygő lavinaként kezdi alátemetni eddigi hidegvéremet. ~ Senki nem várja, hogy levitálj, Carlo. De azt igen, hogy ne sodord veszélybe a farkasaidat, akik tőled függnek. Szarom le, hogy nyughatatlannak tartod magadat. Nem te vagy az egyetlen, aki ilyen. ~ baromira jó lenne, ha végre leesne neki, mindenkinek megvan a maga keresztje. Az övé momentán most az, hogy kezdjen valamit Diego szellemével és önmagával, ha bír a vérével, ha nem. ~ Hozz! ~ hagyom rá a dolgot, hülye kérdésre hülye válasz jár ugyebár. Ezen most nincs mit ragozni. Az pedig, hogy felfogta két hét múlva itt akarom látni… örvendetes. A kölyke. Az első kölyke. Nem kell érezem a haragját ahhoz, hogy tudjam érzékeny pontra taposok vele. Anik nekem is az, mindig az volt és az is marad. De megtettem, amit megkellett, mert hibáztam vele kapcsolatban. Ő az én kudarcom volt, az én bukásom. Számolok vele nap, mint nap. És azt másoktól is elvárom, hogy megtegyék ugyanezt, az ivadékaimtól pedig még inkább. A felőle érkező harag úgy szivárog felém, mint kígyóharapásból méreg a sebbe. Ahogy elmémbe suttogja, majd ordítja a szavait, úgy csúszik egyre lejjebb a pajzsom. Több csatát vívott, mint én?! Szart se tud, szart se…. Pajzsom leomlik, többé már nem szab határt és gátat annak a fertelmes lavinának, amiben minden mérgem, haragom és türelem vesztettségem fertője hömpölyög elemi erővel. Mentális hatalmam erővel és főként gyorsasággal zuhan rá, mázsás helyett már-már tonnásnak mondható súllyal. Előttem, köröttem és a másik hímig vezető „úton” a hó kavarogva takarodik el, mintha orkán fújná arrébb, csupán erről most nem az időjárás tehet, hanem én. Nem kell pislognia sem ahhoz, hogy előtte teremjek és a nyakába marjak, és hacsak nem akadályozza meg valahogyan a tettemet, akkor a gyorsaságomból merítve a lendületet hajítom el, de most nem a fák irányába, hanem a sziklaszirt széle felé. Azt azonban nem hagyom, hogy lezuhanjon, gyorsabb vagyok annál, semmint, hogy földet tudjon érni. Ha kell rohanva, a levegőbe ugorva kapom el és igyekszem a sziklába gyűrni a saját súlyommal úgy, hogy fölé kerüljek, ha nem akadályozza meg valamiként a dolgot. ~ AZT HISZED TE VAGY AZ EGYETLEN, AKINEK EL KELL TAKARÍTANIA A SAJÁT MOCSKÁT?! A TULAJDON ELSŐSZÜLÖTTJÉT?! ~ elméjébe robbantom a mondatokat, ez már nem is üvöltés. Nem húzom vissza mérgem erejét. Még nem. ~ Mit akarsz alfa? Dacolni velem, amikor tudod, hogy igazam van?! Mégis kit vegyek el tőled, hogy felfogd végre, a hibás döntéseidnek ára van?! Norinát? Duncant? A nőstényedet?! ~ na jó, utóbbiról csak sejtem, hogy van neki. De ha nincs, hát az sem érdekel különösebben. Vagy itt és most eldönti, hogy megteszi, amit elvárok tőle, vagy ellent mond nekem, de annak nem az lesz az ára, hogy az ő életét veszem el. Neeem. Ez a hím többet ér nekem annál.
~ Nem mondtam, hogy nem csinálom. ~ Vágom vissza, mert végső soron az atyai feddés, na meg a hülyének néző szájba rágás közt is van különbség, és a saját érzéseim szerint ez már erőteljesen utóbbi kategória. Teher alatt nő a pálma, értem én, de gyűlölök nyomás alatt állni, főleg olyan dolgokban, amik miatt nem is lenne feltétlenül muszáj. Jó. Akkor hozok. Értem én a ráhagyó politikát, de esküszöm, hogy ezek után valóban elgondolkodom rajta, hogy nyomtattatok Norával valami ilyesmit, hogy csak azét is a Jégvihar orra alá tolhassam. Pecsét nincs, azt szerezzen ő.
Egy ideig még elhiszem, hogy a Jégvihar energiái ezúttal fel sem vehetik a versenyt a bennem tomboló haraggal. Elhiszem, hogy ezúttal én vagyok nyeregben, mert a ragaszkodásomat és a szeretetemet képtelen felülmúlni a leckéivel. De akkor jön, és lecsap. Nem kell hozzám sem érnie, hogy újfent veszett vadként akarjak fetrengeni az ereje alatt. Megfojt, nem kapok levegőt, még összeesni sincs időm, ő már ott terem mellettem. Érzem, ahogy felsérti a bőrt, a húst, ez még nem fáj, hiába érzem meg a vérem szagát szétomlani a levegőben. Ne rángass úgy, mint egy taknyos kölyköt! Évek óta nem akadt senki, aki maromat érintette volna... És most... Úgy hajít el, mint egy súlytalan pihét. Nincs időm gondolkodni. A veszett Bestia az életébe kapaszkodva kalimpál a levegőben, az ijedtség, a rettegés egészen ismeretlen elegye kavar fémes ízt a számba, ahogy meglátom az alattam tátongó űrt. Nem fogom túlélni. Ha itt lezuhanok, a falkám már csak a kifacsarodott tetememet találja meg belőlem, semmi egyebet. Keserves szűkölés tör fel a torkomból, én nem akarok így meghalni. Nem halhatok meg így... Annyi csatát túléltem. Annyi kihívást megnyertem már. Mindig úgy képzeltem el, hogy egyszer majd dicső Alfához méltóan távozhatok ebből a világból, és majd úgy emlékeznek a nevemre, mint az Alfa, aki nem félt semmitől. Becsülettel, tisztességgel harcolt, és dicsőség volt a halála. Erre nem vár rám más, csak a feneketlen mélység sziklái, és a fenyők hegyes, dárdaként ég felé meredő hegyei. Itt, valahol az Isten háta mögött, és még csak nem is lát senki elesni. Kétségbe vagyok esve. Úgy tűnik, hogy a Jégvihar "kegyes" hozzám, és nem engedi, hogy ilyen csúfos véget érjek. Belém kap, a mélybe ránt, általam még soha nem tapasztalt sebességgel és erővel csapódok bele a szirt ráncai közé. Onnantól már nem fáj semmi. Csak egy, hatalmas reccsenéshalmaz, a rám érkező hím súlya még inkább összepasszírozza a testem. Üvöltenék, vonyítanék... Nem, soha nem akartam segítséget kérni. De most megtenném, ha lenne hangom, ha jutna elég levegő a tüdőmbe, ami üvölteni enged. De nincs, csak kásássá száradt, a fekete bundára tapadó könnyek maradtak. És a dühös, zabolátlan tudatalattiként tajtékzó Jégvihar hangja a fejemben. ~ Ne! Ne csináld ezt... Meg... Megteszem, amit akarsz, de őket hagyd ki ebből! ~ - nincs mit szépíteni, kétségbe vagyok esve, ezért egészen biztosan képtelen leszek majd (ha megérem) szembenézni a tükörképemmel, de... Kérem, könyörgök, a fekete bunda alatt érző ember zokogva adja meg magát a ténynek, hogy egész egyszerűen... Legyőztek. Ha nem így, hát úgy. Meghalhatok most, vagy elveszthetem minden magamba vetett hitem, hogy megtartsam a szavam: megóvom a többséget azáltal, hogy én magam sérülök. Még soha nem kellett ilyen politikát folytatnom. De ha életben hagy, akkor én fogom elszenvedni minden Első haragját, ha kell. Csak őket ne. Még az Omegát se sértse más. Mert akkor... Mi értelme lett volna az életemnek? Javak? Elismerés? Hatalom? Mindegyiktől megfosztattam, ebben a pillanatban. ~ Viselni... Viselni akarom a haragod minden következményét. Én egyedül! És nem más... Nem a családom... ~ Ezt akarhatom. Valódi választásom nincs, legszívesebben azt kívánnám, hogy tűnjön el ő is, és minden másik. Hagyjanak békében élni... Azt akarom, hogy vége legyen ennek az egésznek. El akarok ájulni, mert sem a fájdalmat, sem a lelkem üvöltését nem akarom tovább érezni. Elég volt.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Félelmének, ijedtségének szaga marja az orromat. Gyorsan történik minden, és érzem a zsigereimben, amit ő él át, a halálfélelmét, a rettegését, azt, hogy szűköl, mert nem így akar véget érni. Én sem akarom, hogy így érjen véget. Eszemben sincs véget vetni neki vagy az életének. Pont azért válik fontossá számomra, mert az aki, mert elérte amit, mert annyira mocskosul olyan, mint én. Nem akartam azt, hogy így legyen, valóban nem. De azt hiszem két szinte egyforma villám találkozása és kapcsolata sosem lehet olyan, mint mikor a tavaszi szellő csókolózik össze az éppen nyiladozó virágokkal. Mi nem ilyenek vagyunk. Újabb csontjai törnek el, adják meg magukat nekem. De még nem eresztem, még nem engedek, még nem hagyom őt, még nem lehet. Szakadatlan zihálásunk közepette csendülnek szavai elmémben és amilyen gyorsan és hirtelen öntött el a féktelen düh, pont olyan gyorsan csendesítem el magam. Visszarántom pajzsom nagy részét, csupán szavait eresztem át rajta. Végre belátta, elfogadta, hogy mit kell megtennie. Nem örülök annak, hogy a fenyegetésem miatt, jobb lett volna, ha a józanész rántja a logikus lépések talajára, főleg a kölykével, az első farkasával kapcsolatban. Azonban számomra fontosabb a cél, amely szentesít minden eszközt. Egy bomlott elméjű, erős farkas nem jelenthet többé veszélyt az emberekre és a farkasokra. Inkább egy pusztuljon el közülünk, a családunkból, minthogy több százan vagy ezren, mert Carlo nem képes megtenni azt, amit meg kell tennie. Meg kell értenie ennek a hímnek, hogy az érzelmei nem befolyásolhatják a józanságát, az ítélőképességét. Dicséretes, amit eddig elért, de lehetséges, hogy ennél még többet tegyen, vigyen véghez. Képes rá. És nem hiszem, hogy nem akarja, ha már idáig eljutott önerőből. Vajon mire lesz még képes segítséggel?! Egyre több reményt fűzök hozzá… ~ Kerítsd elő a nőstényt. Ha kell, akkor a föld alól is. Ez a dolgod. ~ pontosabban ez is, de ezzel a dolgával most már nekem felel. Nem érdekel, ha hónapokat vagy éveket vesz igénybe a felkutatása. A világon mindenhol vannak őrzők, kellenek, hogy legyenek megfelelő farkasi arra, hogy előkapartassa az őrültet akárhonnan is. Nem érdekel, hogy csinálja, csak csinálja. Lemászok róla és bár szemmel tartom, de azzal együtt békén is hagyom. Az éjszaka hamarosan véget ér, akkor is, ha még órák vannak hátra a hajnal első sugaraiig. Nem így fogom visszaadni a falkájának, mert egy szó szerint összetört alfa csak pánikot keltene a farkasai között, az meg kell a fenének. A káosznak nincs értelme és semmi jó nem sül ki belőle. A cuccaimhoz megyek vissza és emberré változom. Kikeresem a telefonom a nadrágom zsebéből, aztán ahogy megvan Yee száma, benyomom a hívás gombot az érintőképernyőn. Minden bizonnyal ő is holdazik, de remélem, hogy még a reggel beköszönte előtt azért lehallgatja a hangpostáját. - Szia! Baromi nagy szükségem lenne rád, lehetőleg azonnal, ahogy ezt megkapod. Fent vagyok a kilátónál. – nem kell bemutatkoznom, tudni fogja, hogy én hívtam. Modern technika ugyebár. Kinyomom a készüléket és visszahajítom a cuccaim tetejére, majd visszamegyek a hímhez, akár eszméleténél van, akár nem és mellé ülök. Felhúzott térdeimre támasztom mindkét karom és kezeimet előre lógatom. Szemeim farkasom feketéjében kémlelik az éjszaka sötétjét. - Nem összetörve adlak vissza a falkádnak, de szeretném, ha tisztában lennél azzal, hogy nem azért, mert önzetlen vagy jó fej vagyok. Nem vagyok. És nem is azért, mert úgy ítélem, hogy megérdemelnéd. Csupán nem célom szétrombolni, azt amit eddig felépítettél. Semmi szükség arra, hogy a falkád pánikolni kezdjen. – akkor szólalok meg, amikor épp a tudatánál van. Ajánlom neki, hogy a megmaradt kevéske erejét a gyógyulásba ölje, én pedig lehunyt szemekkel készülök fel arra, hogyha megérkezik a nőstény, átvegyek mindent, amit a hímnek okoztam. Azt pedig őszintén remélem, ha a fizikai fájdalma majd elmúlik, elég időt fordít arra, hogy elgondolkodjon a mai éjszakán.
//No, már nem titok, hogy mit találtam ki, döntsd el, hogy te írsz most vagy megvárjuk Yeet, csak dobj rám egy pmet, hogy szólni tudjak neki, mikor jön ő ^^ //
Szavak, üres szavak, nem értek semmit a hangok egymásután fűzött sorából, de a jelentésük mégis mindennél áthatóbb. Nehezebben ülnek lelkemre, mint amilyennek a hím súlya bizonyul. Emlékszem arra, amikor utoljára felpofoztam. A hajánál fogva rángattam végig a hotel folyosóján, hogy aztán száműzzem, és kitaszítsam a falkából. Felsejlik, ahogy miatta, dühömtől elvakultan négy emeleten át rúgtam, dobáltam Duncant, és miatta aláztam meg őt az egész család előtt. Pofonok. Nem vagy a Testőröm többé... Érezte, hogy valami van közöttünk. Az emlékeitől megfosztva élt, Tamaraként mutatkozott be újfent, és én ellöktem magamtól, sírt, hisztizett, akár egy gyerek. Követelőzött, engem akart, és én csak annyit mondtam neki, hogy ne tegye ezt, ne alázkodjon meg így más előtt soha, mert az nem méltó a véremhez. És én már abba majd' belepusztultam, hogy így kellett látnom. Elzavartam, elüldöztem, és most... nekem kell a nyomába erednem. Azért, hogy mindenki más élhessen, neki el kell pusztulnia. És nekem kell megtennem. Valamit mond még, de a szavait elfújja a jeges szél, ami csatakos bundámat borzolja. Ezt még úgy is érzem, hogy egyetlen tagomat sem vagyok képes megmozdítani. Csak a halványvörössé gyengült farkasszemeimet fordítom felfelé, felé, hogy ne a lábát kelljen nézzem. Látom, ahogy mozog a szája, egy-egy szó úszik be a tudatomba. Összetörve, nem vagyok, megérdemelnéd, pánik... Beleegyezésem, megadásom jele továbbra sem több, mint a halk nyüszítés, és a fülem meg-megrezzenő mozdulata. Itáliára gondolok. Istenem, mennyire hiányzik a piacon kavargó szagfergeteg! A csatornákból felszálló bűz gyomorforgatóan otthonos jelenléte. Megszokja az ember, ha ott él. Ezt látom, ha lehunyom a szemeim. De amint erőt veszek magamon, amíg van bennem annyi kitartás, hogy újra felnézzek, semmi sem marad, csak a felkavart hó alól ezüstölő szikla, víz és vérszag. Torokmetsző, hideg szél. Zsivaj helyett csak a tompa szívverés, de még ver, még nem adtam fel. Lassan, de biztosan küzdök az életben maradásért. Mindig is szerettem a szövetségeket. Ideig-óráig legtöbbjük hasznosnak bizonyult. Talán ezt is meg tudnám szokni, képes lennék belenőni valamiféle mártír-sakkbábú szerepébe. Az lennék, aki sosem akartam lenni. Akiken mindig nevettem, amiért képtelenek önerőből boldogulni. Mi a különbség a beletörődés és a bukás közt? Hol van az a határ, Jégvihar? Annyi mindent tudsz, azt mondtad, hogy nekem fogalmam sincs semmiről. Erről valóban nincs. Még rándul egy utolsót a mellső mancsom, mielőtt az izmaim úgy döntenek, hogy egy görcsös rándulás után végtelen, csábító sötétséget csepegtetnek elmém békés lázadásának közepébe. Elterjed, mint a zsebkendőre csöppent tinta, nyugalom és forróság ígéretével csábít, akár egy gondoskodó, anyai kéz. Túl rég volt már ennyire közel a pihenés. És én túlságosan akarom. Még találkozunk, Jégvihar. És hozom a pecsétes füzetet is.
//Hát, akkor én itt kihaltam... Nagyon köszönöm ezt a játékot, leírhatatlan élmény volt <333333333333333//
Olyan gyorsan rohantam, ahogyan csak tudtam. Elöntött a pánik, amikor meghallgattam Tipi hangüzenetét, éreztem, hogy valami nagy baj van, hiszen arra kért, hogy amilyen gyorsan csak tudok, menjek. Nem kellett kétszer mondani, egy pillanatig sem haboztam, egyből alakot váltva, hátrahagyva minden holmimat rohantam a megadott helyre. Energiáim előbb érnek a hímekhez, mint én magam, nyugodt fuvallatként lengve őket körül, némi aggodalom vegyül csupán a szálak közé. Hamarosan a megtermett, szürkés árnyalatú bundás alakom is felbukkan, csak akkor lassítok, amikor már szinte a közvetlen közelükben állok. Ismerősek az energiák, mindkét hímé, Tipié természetes, de Mr. de Lucával is találkoztam már, ő is a Villámok közé tartozik, így az egy cseppet sem lep meg, hogy őt is itt találom. Az már annál inkább, hogy milyen állapotban van. Karmazsin tekintetem a földön fekvő hímről a Testvéremre siklik, egyre nagyobb aggodalom üti fel a fejét bennem, hiszen nem túl biztató az a gyengén pislákoló energiafolyam, amit Mr. de Luca felől érzek. ~ Hívtál ~ szólal meg csendesen a hangom Tipvigut elméjében. Hívott, hát itt vagyok. Sejtem, hogy mire kellek, így hálát adok a Szellemeknek, hogy időben ideértem. Többet nem szólok, várok, türelmesen, hogy elmondja. Nem kérdezősködöm, hiszen nem az én tisztem faggatózni, hogy mi történt közte és a leszármazottja között. Ha szeretné, úgyis elmondja, tudja, hogy meghallgatom, de kétlem, hogy túlságosan mélyen beleavatna, sosem volt az a lelkizős típus. Nem mozdulok, méltóságteljesen állok a hímek mellett, energiáim kavarognak csupán, lágyan ölelik körbe az Alfát, mintha csak biztonságot szeretnék neki nyújtani, annak ellenére, hogy tisztában vagyok azzal, nincsen magánál.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Végig a másik hím mellett maradok, amíg várok. Energiáim körbeölelik, de most koránt sem haraggal vagy ártó szándékkal. Egyszerűen csak gondoskodom róla. Ennyiről van szó. Az én leszármazottam, az én dolgom. Nincs jó állapotban, ami mondjuk nem meglepő azután, amit tettem vele. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy minden törött csontjáért én felelek, ahogyan azzal is, hogy ilyen állapotban nem „adhatom” vissza a falkájának. Némaságunkat csak az éjszaka zajai és neszezései törik meg, mintegy aláfestő zeneként. A pajzsom szinte teljesen zár, éppen csak annyira hagyom leengedve, hogy érezzem, ha másik farkas jön a közelünkbe vagy értsem a leszármazottam gondolatait, ha hozzám akar szólni. De nem akar, tudatánál sincs jó részt. Mikor megérzem Yee közeledését, felé fordulok és megint alakot váltok, hogy fekete bundás formámban legyek. Mint minden alkalommal, most is jó érzéssel tölt el a jelenléte, a közelsége. Minden testvérem fontos számomra és egytől egyig sokat jelentenek nekem, de ez a nőstény, ha lehet, akkor még többet, mint ők. És ez az, amiről valószínűleg soha, senkinek sem fogok beszámolni. Még neki sem, nemhogy másnak. ~ Kösz, hogy ilyen gyorsan jöttél. ~ hálás vagyok neki, mert a telihold ellenére el tudtam érni és most itt van. Teszek felé pár lépést, de tulajdonképpen Castor mellett maradok. ~ A segítségedre lenne szükségem. Később elmesélem, de most sürget az idő. A falkája nem találhatja ilyen állapotban. És hamarosan itt a hajnal. Keresni fogják az alfájukat. ~ nem hiszem, hogy hozzá kell tennem, miért is nem kerülhet a hím ilyen állapotban a farkasok elé. A békét kell szolgálunk és nem a káoszt, ha pedig egy összetört alfára találnak rá a falkatagok, annak a vége pánik lenne és félelem, feleslegesen. Főleg, hogy a legkevésbé sem célom fenyegetni a falkát vagy annak a biztonságát. Ennek az éjszakának más volt a célja és tanulsága. ~ Szóval, ha megtennéd, hogy a sebesüléseit… át akarom venni. ~ nyögöm ki végül gondolatban. Attól, hogy képes vagyok segítséget kérni, még nem jelenti azt, hogy könnyen megy vagy szívesen teszem. De megteszem, mert meg kell tennem. Ezt diktálja a józanész. Ráadásul hamarabb rendbe jövök és bár nem az önzetlenség irányít a cél megint csak szentesíti az eszközt. Felkészültem rá, a fájdalom pedig már rég nem félemlít meg vagy akadályoz abban, hogy valami nagyobb célért bevállaljam, ha ez kell. Leülök a nősténnyel szemben. Én készen állok.
~ Ez csak természetes ~ biccentek aprót. Számomra a barátim, a Testvéreim mindennél fontosabbak, mindig is az ő érdekeiket helyeztem a sajátjaim elé. Ezúttal sincsen ez másképpen. Tipinek szüksége van rám, hát jövök, ahogyan csak tudok. Soha nem vártam ezért köszönetet, hiszen számomra ez a természetes, ez így van jól. Amikor belekezd, enyhén döntöm oldalra a fejemet, kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle, hova fogunk kilyukadni a végén. Érthető. Teljes mértékben megértem, valóban nem lenne túl előnyös, ha a falkája így találna rá. Bele sem merek gondolni, milyen következményekkel járna. ~ Biztos vagy benne? ~ felesleges kérdés, hiszen ha idehívott, nyilván nem fog visszatáncolni. Helyezkedem, leülök a két hímmel szemben, tekintetem hol az egyiket, hol a másikat találja meg, rövidebb ideig időzve egyikükön, majd a másikukon. ~ Akkor ha készen állsz.. ~ Sokáig nem teketóriázok. Nem lesz egyszerű, bizonyára nagyon jól tudja, de a kérését nem fogom megtagadni. Lehunyom a szemem, még lejjebb eresztem a pajzsomat, mint szivárgó füst kúszik elő mögüle az energia súlyos förgetege. Óvatosan takarom be vele a hímet, erősebben, mint eddig. Polip csápjaként tekeredik Tipvigut köré is, gyengéden, melegen, biztonságot sugárzóan. De a neheze csak ezután jön. Kitapogatok minden egyes sérülést, minden egyes törött, repedt csontot, zúzódott izmot; rengeteg van belőlük, Tipvigut nem fogta vissza magát. A csontok szépen lassan a helyükre illesztődnek, a repedések összeforrnak, ezzel egy időben pedig minden megjelenik Tipin. Eltörnek a csontok, zúzódnak az izmok, a fájdalom pedig elemi erővel telepszik rá az elméjére. Felnyögök, halk nyüszítés hallatszik felőlem, mintha csak nekem is fájdalmaim lennének, holott ilyesmiről szó sincsen. Egyszerűen csak nem minden esetben használom szívesen ezen adottságomat, hiszen a jelenleg vallott legtöbb elvemmel ellent mond. Fájdalmat okozok olyannak, akinek nem szeretnék. Legszívesebben mindent magamra vállalnék, de nem tehetem, hiszen Tipvigut ezt kérte tőlem, én pedig tiszteletben tartom a kérését. Csupán akkor nyitom fel a szememet, amikor egyetlen sebesült pontot sem érzek az Alfa testében. Fújtatva lépek hátrébb, mert hiába nem jár számomra fájdalommal a folyamat, akkor is kimerítő. Tipvigut felé pillantok és közelebb sétálok, támaszként állva meg mellette. Gyorsan gyógyul, ez így igaz, de rengeteg sebesülést kapott most, szüksége lesz segítségre, tőlem pedig kérnie sem kell.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ha nem is vár köszönetet a nőstény, akkor is ez a minimum, amit megtehetek, amit elmondhatok, hogy ilyen gyorsan jött és most itt van. Bólintok egyet én is felé, aztán nagyjából összefoglalom, hogy miért is hívtam és mit is szeretnék. Tisztában vagyok azzal, hogy pontosan mit is kérek tőle és azzal is, hogy perceken belül mit fogok átélni. Sérülések és fájdalom tekintetében ugyanazt, amit én tettem a hímmel. A különbség annyi, hogy előre tudom, mi is vár rám. ~ Teljesen. ~ biccentek ismét és ülő helyzetből lehasalok inkább. Hamarosan úgysem tart majd meg a két mellső lábam, így értelmesebbnek tartom elejét venni a szó szerinti pofára esésnek. ~ Készen. ~ megemelem fekete szőrrel borított busa fejem és bólintok egyet röviden, de annál határozottabban, majd egy nagy levegőt véve lassan fújom ki azt. ~ És Yee… köszönöm. ~ mert van mit és úgy érzem, hogy ezt mindenképpen tudatnom kell vele. Tudom, hogy nem szívesen fogja megtenni, de azt is, hogy tudja, így lesz a legjobb. Lejjebb eresztem a pajzsom valamivel. A nőstény energiái körbe táncolnak, átölelnek és annak ellenére, hogy cseppet sem lesz kellemes az elkövetkezendő pár perc, attól még megnyugtat a közelsége. Korábbi, lavinaként hömpölygő dühöm – ami azért már így is jelentősen lecsökkent, míg várakoztunk – még inkább elcsendesedik. A következő pillanatban pedig már nem csak a fájdalom nyilall minden egyes porcikámba, de a csontjaim hangos reccsenésekkel adják meg magukat, ahogy ripityára törnek a testemben. Izmok rándulnak meg, húzódnak, szakadnak szét, a maromon a bőr felreped, a vérem forrón és vöröslőn buggyan ki, majd folyik le, végigáztatva a bundámat. Bordáim könyörtelen pattogással adják meg magukat. Elmém szinte széthasad, szemeim összeszorítom és legszívesebben hangosan vonyítanék, de nem teszem. Állkapcsom szorosan zárul össze és nyelek le annyi fájdalmat, amennyit csak tudok. Nagy adagokban, hatalmas hullámokban. Zihálásom orrlyukaimon látszanak meg, ahogy a fagyos levegőbe szuszogok egyre gyorsabban. Roppan a gerinc, törik a medence, halkan, visszafojtottan nyüsszentek fel, minden erőmet összekaparva és arra fordítva, hogy ne adjak hangot annak, amit átélek. Erek szakadnak el, belső vérzés áztatja a szerveimet, a testemet, izmaim remegnek, remegek én is, tudatom pedig egyre kevésbé akar kapaszkodni a realitásba. De nem adom át magam az eszméletlenségnek. Hiába vagyok kétszer olyan idős, mint a másik hím, a fájdalom idővel nem lesz kevésbé intenzív, bár tény, hogy hozzá lehet szokni az érzéshez. Csakhogy az utóbbi években így nem sérültem már le. Elmúltak azok az évek, amikor utoljára kellett igazán harcolnom. Mikor Yee végez, elmém ugyan felszabadul, a testem azonban… összetört, fájdalom jár át mindenhol, egyetlen eleven és élő, lüktető sebnek érzem magamat. Nem csodálom, hogy kiütötte az ivadékomat, én is azt akarnám, hogy üssön ki, de nem lehet. Erősen fújtatok, a tüdőm sípol, légvételeim pokolian fájnak minden egyes alkalommal, amikor oxigén után kapok és akkor is, amikor kiengedem azt. Beletelik pár percbe mire képes vagyok gondolatokat közvetíteni a nőstény felé. ~ Sura… ~ a gondolat sem több egyetlen nyögésnél. Tudom, hogy Yee is képes lenne ápolni, de vele a folyamat felgyorsulna és egyébként is van mit megbeszélnünk a nősténnyel Castor kapcsán. Szégyellem, hogy ennél többet nem tudok a nősténynek mondani, normál esetben megkérném rendesen, hogy hívja fel a testvérünket a kedvemért, de most nem megy több. Pedig a szándék ugyanúgy bennem van ahogyan pár perccel ezelőtt is, amikor az ő képességére volt szükségem és arra kértem, hogy adja át nekem az alfának okozott sérüléseket. Most azonban nem megy több, csupán csak annyi még, hogy a saját cuccaim felé fordítom a fejem, jelezve, hogy ott a telefonom.
//nagyon köszönöm a segítséget és mindjárt megy egy pm ^^ //
A köszönetét hallva csupán bólintok, mint már mondtam, számomra az ilyesmi természetes. Habár nem szívesen adom át neki az összes sérülést, ő kérte, én megteszem, mindenféle ellenkezés nélkül. Készen áll, ő döntött így, nem fogom megkérdőjelezni és főleg nem fogok habozni, mert az Alfa életéről van szó. Mondhatnám azt, hogy megérdemelte azt, amit kapott, főleg azok után, ahogyan a mi találkozónk sikerült, de egy pillanatig nem fordul meg ez a gondolat a fejemben. Segítségre van szüksége, én pedig minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megadjam ezt neki. Nekilátok a folyamatnak, kavarog az energia, áramlik a fájdalom. Fogalmam sincsen, mennyi ideig tart ez az egész, valamiért soha nem is érdekelt igazán és alkalmam sem nagyon volt, hogy megmérjem. Nem számít. Örökkévalóságnak tűnik. Megállok Tipi mellett, a hallott név hallatán már szinte azt sem kell megvárjam, hogy fejével a ruhái felé bökjön. Karmazsinjaim máris keresik a kupacot, hiszen az én holmijaim jóval messzebb leledzenek, így csakis Tipvigut telefonja jöhet szóba. Gyors mozdulatokkal termek a ruhák mellett, egy szívdobbanásnyi idővel később pedig már emberi alakban tartom a kezemben a telefont, hogy máris kikeressem belőle Sura számát. - Sura? Itt Yee. Szükségünk van rád, vagyis inkább Tipinek. Kérlek, gyere, ahogyan tudsz. Itt vagyunk a kilátónál. Nem tudom, sikerül-e elérni, de ha nem, hangüzenetet hagyok neki és bízom abban, hogy hamar ideér. Ledobom a telefont és ismét alakot váltok, hogy visszalépdeljek Tipi mellé. Lefekszem mellé a földre, pofámat óvatosan érintem az övéhez, testemmel is melegítem őt, energiáimmal ölelem körbe, érezze, tudja, hogy itt vagyok és nem hagyom magára. Hiszen a Testvérem.
Ahogy indult, számomra ez a nap sem különbözött a többitől. Szinte az egész napot kint töltöttem, az erdőben, növényeket kutatva, felmérve, tanulmányozva, talán annyi változás volt, hogy ma még világosban indultam haza – hisz ma éjjel telihold volt, Hold testvérünket pedig már a húgom társaságában szerettem volna fogadni. Mint a régi szép időkben, amikor együtt fedeztük fel a környéket… Már hajnalodott, mire hazaértünk, ám alig rogytam le az ágyamra, hogy kipihenjem a vadászatunk fáradalmait, megcsörrent a telefonom. Először – naivan – azt hittem, hogy Connor az, hogy beszámoljon nekem, hogy telt az első teliholdja, mióta kölykömmé fogadtam, de ahogy megpillantottam Tipvigut civil nevét a kijelzőn, egyből rájöttem, hogy mennyire esélytelen. A fiú most jó eséllyel az igazak álmát alussza, a végletekig kimerülve… -Itt Sura, hallgatlak. -szólok a telefonba, majd miután Yee hangját meghallva túltettem magam a kezdeti döbbeneten, és egy pár fokkal pontosabb képet kaptam a történtekről, már pattantam is fel az ágyból -Azonnal indulok. Addig tartsatok ki. -feleltem, azzal jeleztem Unalaqnak, hogy merre tartok, és a házból kilépve egy szempillantás alatt váltottam alakot, hogy a megadott, már jól ismert helyre érjek – lehetőleg időben. Ahogy keresztül vágtam az erdőn, a fák szinte teljesen összemozogtak a látóterem perifériáján, majd amikor közeledni kezdtem, a pajzsomat is lentebb engedtem, hogy mihamarabb a testvéreim nyomára leljek. És meg is találtam őket, igaz, meglepett, hogy még egy „vendéget” köreinkben tudhatunk. ~ Siettem, ahogy tudtam. ~ -lassítottam a futásból kocogásba, hogy mire visszaérek hozzájuk, visszaváltozzak emberi alakomba. - Bár elképzelésem az van… de elmondaná valaki, hogy mégis mi történt? -tettem fel a kérdést, hisz míg Yee többnyire tapintatosan és diszkréten teszi a dolgát, én gyógyítóként – orvosként – megengedtem magamnak annyi „tiszteletlenséget”, hogy minden körítés nélkül rákérdezzek a történtekre. Hisz sokszor egy-egy apró információ is életeket menthet… Mindenesetre, attól függően, hogy válaszoltak-e vagy sem, megosztottam a regenerációs képességemet a hímmel, hogy aztán Yee-t finoman arrébb tessékelve munkához lássak. Igyekeztem a lehető legkisebb fájdalmat okozva végigtapogatni a hímet, hogy pontosabb képet kapjak a sérüléseiről, majd ha ezzel megvoltam, akkor jöhetett, hogy legalább nagyjából a helyükre igazítsam a csontjait. -Nagy csodát ne várjatok tőlem így, mindenféle orvosi felszerelés nélkül, de ha legalább szállítható állapotba tudnánk hozni, akkor valamelyikünk otthonában már rögzíteni tudom a törött csontokat. Megosztottam veled a regenerációs képességemet, ha pár napot képes leszel nyugton maradni és pihenni, akkor utána kutya bajod sem lesz, Tipvigut. -osztottam meg velük, hogy mire számítsanak. Azonban ahogy tovább munkálkodtam, önkéntelenül is vetettem egy-két pillantást a mellettünk kábán fekvő Alfára. -Azért valahol vicces, hogy ez már a második olyan „találkozóm” itt a szikláknál, ahol de Luca a „meglepetés vendég”. Neked az első találkozásod volt vele? -tettem fel a kérdést Tipvigutnak, hisz Yee-vel már beszélgettünk a témáról, mielőtt Annabelle kapcsán felkereste az Alfát…
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hálásan pillantok Yee után, amikor elmegy telefonálni. Nyolc évszázad ide vagy oda, ennyire összetörve lenni elég megterhelő és fájdalmas. Nem mondom, szívesen szűkölnék, mint egy kivert kutya, de inkább pusztuljak el még egyszer, semmint, hogy megmukkanjak. Tudom, ez ilyen tesztoszteron dolog, de nem érdekel. Nincs azaz ég, hogy kimutassam, amit érzek. Egyébként sem szokásom az ilyesmi. Elég magamnak való vagyok, ha az érzésekről van szó, legyenek azoknak az okozói fizikai vagy lelki eredetűek. Mikor Yee a fejemhez nyomja finoman a sajátját, jól esően fogadom a gesztust, szemeimet lehunyom és elmerülök energiáinak megnyugtató rezgéseiben. Izmaim még mindig remegnek, a regenerálódás már beindult, de ettől még pokolian fáj kb mindenem. Nem tudom mennyi idő telik el, mikor elérnek hozzám Sura energiái. Amennyire tudok, annyira igyekszem abba az irányba nézni, amerről érzem őt és hamarosan fel is tűnik az alakja. Kérdésére összeszedem az erőmet és igyekszem a lehető legrövidebben és legegyszerűbben megfogalmazni, hogy mi történt. Én történtem, de van egy olyan érzésem, hogy ez a tömör válasz azért nem lesz elég. ~ Átvettem a sérüléseket, amiket okoztam neki. ~ nem recézem, hogy Yee segítségével, ez azt hiszem egyértelmű lesz ennyiből is. Pillantásom a másik fekete hímre vándorol, hogy kiről is van szó, bár szerintem ez is így világossá vált már a nőstény számára. És hát… nem véletlenül ragadt a nevem után A Jégvihar megnevezés. Hát ez történt. De képtelen vagyok elmondani neki, hogy pontosan mim tört el és milyen mértékben. Bízom benne, hogyha kell, akkor Yee kisegít, neki azt hiszem éreznie kellett(?). Egyébként is beszélnem kell Surával, így később készséggel elmondom majd neki, hogy mi is történt és azt is, hogy miért nem az alfa van épp abban az állapotban, amiben én. Jó okom volt rá, hogy Yeenek szóljak, de azt hiszem nem kell bemutatkoznom egyik nősténynek sem abban a tekintetben, hogy ok nélkül soha nem teszek semmit. Pontosabban jó ok és nyomós érv nélkül. Ebben a tekintetben – meg még jó néhányban – elég sarkos vagyok és az évszázadok nem tettek ilyen szempontból „gömbölyűbbé”. Hálás vagyok mindkét nősténynek. Van miért. A történtek ellenére, hogy nem éppen vagyok boldog attól, hogy Sura elhallgatott előlem olyasmit, ami rám (is) tartozik, örülök annak, hogy itt van. ~ Köszönöm. ~ pislogok mellé egyet, mikor közli, hogy megosztotta velem a képességét. Mindkettőjüknek jövök eggyel. Gyógyulok, érzem én is, tudom, bár azt nem mondanám, hogy a gyógyulás folyamata kellemesebb lenne akár egy kicsit is. Hát nem az. Én és a nyugton maradás olyan, mintha a szélnek mondaná valaki, hogy legyen szíves többé nem fújni. Viszont a saját érdekemben, nyilván megfogadom az „orvosi utasítást”, mert annyira azért szeretem saját magamat, hogy minél hamarabb talpra akarjak állni. ~ Az. És nem teljesen ilyenre terveztem… ~ szusszanok egyet a kérdés megválaszolása után. Eleve azt sem terveztem, hogy ma találkozzak Castorral. Így alakult. Farkas alakban maradok, mert így könnyebb és jobban is gyógyulok. ~ Sura… ~ hangom újra csendül a nőstény elméjében. Nem tudok azonnal és folyamatosan minden egyes mondatot felé közvetíteni, de szépen lassan egyre kevesebb energiámat emészti fel az, hogy kommunikáljak, ami azt hiszem kifejezetten jó jel. ~ Beszélnünk kell. De nem itt. ~ amint arrébb tudom vonszolni magam, mert az alfát hamarosan keresni kezdi a falkája a telihold végével. És a gondolat végére teszek is egy béna próbálkozást, hogy legalább valamennyire meg tudjak mozdulni. Rohadtul fáj és minden tagom, porcikám keményen ellenkezik. Szerencsétlenkedek is eléggé, de nem nagyon érdekel. Na ennyit arról, hogy nyugton maradok.
Szótlanul hallgatom Testvérem szavait, majd a pillantását követve bólintok egyet – így már kezd összeállni a kép. Közben pedig, mint ha az időben több mint fél évezredet visszautaztunk volna, a megszokott rutinnal láttam neki Tipvigut sérüléseinek ellátásához. -Ezek a „mai” fiatalok…-csóválom a fejem a megjegyzése hallatán, képzelem, miket művelhettek egymással, ha most ilyen állapotban van. Csodálom, hogy egyáltalán Castor túlélte addig, amíg Yee ide nem ért! -Bármikor. -mosolyodtam el a köszönete hallatán, és valóban így is gondoltam. Még ha ellenséges lenne a viszonyunk, akkor sem tagadnám meg a segítséget egyikőjüktől sem, hisz mégiscsak ők a Testvéreim – a családom – akikkel ugyanazt a terhet hordozzuk már majd’ egy évezrede. Ki értene meg jobban minket, mint ők? Kire számíthatunk majd akkor, ha az összes, most élő leszármazottunk már csak az emlékeinkben él tovább? Ha a hím esetleg mocorogni kezd, csak egy-egy finom, de határozott mozdulattal jelzem neki, hogy nyugalom. Magam is tisztában vagyok vele, hogy a gyógyulás nem épp a legkellemesebb elfoglaltság, de némi fájdalmat muszáj elviselni annak érdekében, hogy hamarabb talpra állhasson az ember. Valamit valamiért, ugyebár… -Néha úgy érzem, nehéz bármit is előre terveznünk. Szinte mindegyikünknek él annyi leszármazottja a környéken, hogy a „legjobb” pillanatban bukkan elő, és felborítsa az egész tervet. -tettem hozzá, arról nem is beszélve, hogy milyen sok vérfarkas él a környéken. Valaki mindig láb alatt van. -Hm? -kérdezem ráérősen, miközben a kezeim egy pillanatra sem állnak le, folyamatosan igazgatva, a helyükre illesztve a sérült csontokat, ám eszem ágában sincs sürgetni a hímet. Látom, milyen állapotban van, egy jó darabig még úgy is itt leszek mellette, az biztos. -Rendben. –bólintok a megjegyzésére, ám amikor meglátom, hogy Castor felé araszolna, ismét jön a finom, de határozott visszanyomás a földre - Csillapodj már egy kissé, Jégvihar! -feddem finoman, majd a másik Testvérünk felé fordulok. -Yee? Ha nem túl nagy kérés, vissza tudnád vinni de Lucát a hotelbe? Vagy akár a közelébe, hogy rátaláljanak a sajátjai. Én addig gondoskodok Tipvigutról. -feleltem. Bár szerencsésebb lenne valami hordágyon, vagy autóban szállítani a hímet ilyen állapotban, de egyrészt jóval lassabban értem volna ide, másrészt az erdőben elég nehézkés lett volna a közlekedés. 700-800 évvel ezelőtt is megoldottuk ilyenek nélkül, úgyhogy nagy problémát most sem csinálok belőle, majd kézben hazaviszem a Testvéremet, hacsak férfiúi büszkeségét nem sérti túlzottan. Ha sérti, akkor meg a következményeit is viselje férfiként, hogy igencsak fájdalmas következményei lesznek, ha ilyen állapotban próbál meg hazasétálni. Nem tudom, hogy Yee és az Alfa távozása óta mennyi idő telt el, csendben, néma munkával foglalatoskodva, de már egész világos van, amikor úgy látom, hogy a betegünk kész az útra. Fogjuk rá… jó szándékkal. -Fel bírsz kelni és járni, ha segítek? Vagy visszaváltozol kisebb formádba, és úgy vigyelek? Vagy maradsz így, és megpróbálok hazaegyensúlyozni veled… Tudom, egyik rosszabb, mint a másik. Esetleg… Van egy barlang, innen nem messze, ott akarod eltölteni ezt a pár napot, amíg rendbe jössz? Mert akkor kerítek felszerelést az ellátáshoz. -soroltam egyik javaslatomat a másik után. És még választási lehetőséget is kínáltam! Ezek után mondja valaki, hogy nincs arany szívem…
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Igazat kell adjak Suranak. Ami azt illeti valóban igaz volt, hogy tervek ide vagy oda, azokat nagyon könnyen felülírhatja bármi. Vagy egy másik szereplő vagy maguk a Szellemek, szóval igen… régóta élünk úgy, hogy terveinket folyamatosan átírják a körülmények. Ettől függetlenül azonban tény, hogy az alfát nem ilyen módon volt szándékomban megismerni. Ami történt viszont, az megtörtént, a következményekért pedig vállalni kell a felelősséget. Ebben nagyon hiszek, így aztán a lehető legnagyobb kussban viselem a fájdalmat. Meg azt is, hogy nyugalomra int a nőstény. Igyekszem nem izgágáskodni. Mondjuk az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy kb mindenem fáj minden egyes mozdulatra, ezért nem tűnik olyan lehetetlennek ez a feladat. Tényleg jobb, ha nyugton vagyok. Azért olykor elég rendesen torzul a farkaspofám, mikor helyre pakolja egyik-másik törött csontomat és bizony néha még egy elfojtott nyögés-hörgésféle is kiszalad agyaraim között. Zihálásom még most is viszonylag gyors és maga a lélegzetvétel sem megy szúró érzet nélkül. ~ Igyekszem, Új Élet. ~ nagyra nyílnak fekete szemeim, próbálkozom nem mozogni, csak hát nem nagyon megy jól a dolog. De a szándék a lényeg… nem?! Amíg Yee gondoskodik a másik hímről, addig én elnyúlok a szikla tetején, de nem jó kedvemben, vagy mert annyira kényelmes így, hanem, mert könnyebb kinyúlni, kicsit hagyni, hogy működjön a regenerálódás. Elálljon a belső vérzés, záródjanak a fontosabb erek, forrjanak a vastagabb csontok. A felsorolt helyváltoztatási lehetőségek egyike sem mozgatja meg a fantáziámat, bár tudom, hogy választanom kell valamelyiket. Az, hogy a karjaiban vigyen – annak ellenére is, hogy tudom, könnyedén elbírna – szóba sem jöhet. Igen, a hím egóm sérülne. És már van így is épp elég sérülésem, a fizikait pedig mindig is jobban viseltem. Most sincs ez másként. ~ Jó, hogy nem a bundámnál fogva akarsz elhúzni. ~ viccelődök első körben válasz gyanánt és vicsorgok is egyet a vigyorgás jeleként, de utólag már hülye ötletnek tűnik a megeresztett gyenge poén, egész egyszerűen azért, mert még ez is fáj. ~ Azt hiszem a világosban a legésszerűbb, ha a barlanghoz megyünk. A kúriáig vezető úton megláthatnak. ~ és nem volt célom emberi alakot felvenni. Két okom volt rá, az egyik az, hogy így jobban gyógyulok a másik pedig, hogy pucér emberi mivoltunkban is ugyanolyan feltűnést kelthetnénk, ami szintén nem lenne túl jó. Ráadásul összetört csontokkal annyira nem vonzott a gondolat, hogy még egy alakváltást is beiktassak. ~ Megpróbálok felkelni. ~ szusszanok végül egyet és összeszedve minden erőmet, eltolom magam a sziklától. Azt hiszem jó eséllyel tűnhetek úgy, mint valami csetlő-botló kölyök. Még jó, hogy viszonylag hamar rendbe fogok jönni. Mondjuk ebben a pillanatban ez éppen nem vigasztal, mert ettől még nem kevésbé szar érzés, hogy minden egyes porcikám nyilall. Erősen fújtatok párat, és habár remegve, de azért nagyjából sikerül elemelkednem a talajtól. Ha a nőstény segít, akkor valamivel könnyebben megy a dolog. Rátámaszkodok, de alapvetően a saját lábaimon igyekszem megállni, akkor is, ha némileg imbolyogva is sikerül. Ráadásul minden egyes porcikám visítva ellenkezne, ha tudna. Így viszont „csak” erőteljes sajgásukkal fejezik ki nem tetszésüket. Hát a helyzet az, hogy nekem se nagyon tetszik a dolog, de ez van. Lassan, botladozva ugyan, de megindulok Surával a barlang felé, hacsak nem talál ki valami mást vagy cselekszik másként. ~ Miért nem tettél említést Diegoról? ~ na a finomkodás az pont nem az én szokásom, nem körítek és még csak azt a bizonyos kását sem szoktam kerülgetni, most sem teszem. Belekérdezek egyenesen a közepébe. Azt már amúgy is jeleztem, hogy beszélnünk kell, szóval részemről az udvariassági kör letudva. Jobb szeretek a lényegre térni. Gondolataiba engedett mondatom nem árulkodik számonkérésről, kíváncsiság viszont annál inkább van benne. Nem mondom, hogy boldoggá tesz, amiért ezt a koránt sem elhanyagolható „apróságot” nem említette meg nekem, amikor arról mesélt, hogy találkozott a helyi alfával, aki nem mellesleg az én leszármazottam. Így pedig érintve vagyok, akár tetszik, akár nem. ~ Tudok arról, hogy hozzá kötötték. ~ toldom még meg ezzel, mielőtt belemennénk abba, hogy de mesélt róla, pontosabban arról, hogy ő volt Castor előző alfája, akit saját maga ölt meg. Csakhogy pont a lényeg maradt ki. És akkor a másik „kis apróság”ot még meg sem említettem, ami igazából jobban bassza a nem létező csőrömet. De haladjunk szépen sorjában és főleg lassan, mert jelen pillanatban leginkább csak vonszolom magam. Olykor szisszenéshez hasonlatos hangot hallatok – már amennyire ebben az alakomban erre képes vagyok –, hiába a hosszú és kemény élet, a fájdalmat ugyanúgy érzem, mint bárki más. Az már persze más kérdés, hogy fegyelmezem magam és már csak azért sem vonyítok vagy szűkölök, pedig kedvem az lenne hozzá.
Még ha nem is feltétlenül bír teljesen mozdulatlan maradni, azért mindenképp elismerést érdemelt, hogy ilyen jól tűri, hogy rendben rakjam. Mellesleg pedig az sem kis fájdalommal jár, ahogy tapogatás alapján próbálom a helyükre igazgatni a törött csontjait. Már mondanám, hogy felírhat magának egy piros pontot a jó magaviseletért, de ennyi idősen tudjon már viselkedni az ember… -Az sem rossz megoldás, de ilyen alakban amilyen súlyod van, félő, hogy egy-egy maréknyi szőr a kezemben maradna belőle, ahogy vonszolni próbállak, ilyen megtépázott kinézettel pedig nem hiszem, hogy szívesen mutatkoznál bárki előtt. Pláne ha a leszármazottad. -mosolyodtam el a felvetésére, de eszem ágában sem volt ennyire aláásni a méltóságát. Miután úgy látom, képes megtenni úgy az utat, hogy nem okoz túl nagy kárt magában, és ő is dűlőre jut, hogy melyik verzió a szimpatikus számára, csak beleegyezően bólintok. Ahogy megpróbál talpra állni, egy lépést hátrálok, azonban készen állok arra, hogy amennyiben még gyenge hozzá, vagy túl nagy fájdalommal járna a mozdulat, elkapjam,de amint látom, hogy menni fog neki, már sietek is, hogy támaszt nyújtsak számára. Hagyom, hogy nekem dőljön, miközben a karommal átkarolva tartom, hogy minél kisebb erőt kelljen kifejtenie a mozgáshoz. Engem egyáltalán nem zavar, ha lassan haladunk, azonban félteném itt hagyni az erdő egy ilyen „forgalmas” részén, ilyen állapotban, egyedül. -Pontosan mire vagy kíváncsi? -kérdeztem vissza a legnagyobb természetességgel, amikor pedig folytatja a mondandóját, csak aprót biccentek - Számított volna bármit is? -jegyeztem meg elmélkedve - Úgy értem, a dolgok végkimenetelén. Ha birtokában lettél volna az információnak. Amúgy, hogy a kérdésedre válaszoljak – nem láttam feltétlen szükségét, lévén, ez a kettőnk személyes ügye. -feleltem, ahogy lassan tovább lépdeltünk a fenyők alatt húzódó hótakarón. Majd ne felejtsek el visszajönni, és elrejteni a barlanghoz vezető nyomokat, ha egyszer biztonságba helyeztem a Testvéremet. -Mondd ki nyugodtan, hogy mire vagy kíváncsi. Látom rajtad, hogy valami „zavar” ezzel az egésszel kapcsolatban. Mivel sikerült meglepnie az Alfának? Arról már említést sem teszek, hogy az energiáiból is érződik a „feszült töltés”. Ahogy ő, úgy én sem szívlelem a köntörfalazást és a fölösleges mellébeszélést, így aztán egyáltalán nem zavar, hogy egyből a lényegre tér. Legalább nem pocsékoljuk a másik idejét feleslegesen, esetében pedig kevésbé erőlteti meg magát.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
~ Mondhattam volna a farkam is, de azt mindenképpen kihagynám. ~ igazság szerint semmilyen módon sem szeretném, ha húzna maga után. Az számomra nagyon megalázó lenne, de nem azért, mert észrevehet egy leszármazottam vagy akárki. Magam miatt lenne az. Mégiscsak én vagy A Jégvihar, igazán méltatlan lenne hozzám és egyébként sem olyan a jellemem, ami jó néven venné. Elég sarkos vagyok, domináns, önfejű. A Szellemek által ránk rótt feladatot is a saját szám íze szerint végzem el, ahogyan én akarom elvégezni. Nem tudnám hagyni, hogy más mozgasson, mint egy marionett bábut vagy rongybabát. Egyszerűen nem menne. Ezért örülök, hogy a nőstény is arra jut, meghagyja a választás lehetőségét. Ha nem tette volna, akkor is kiharcoltam volna magamnak – ha nem is szó szerint –, hogy úgy legyen, ahogyan azt én is akarom. Ilyennek születtem és az évek, amelyek a hátam mögött, amelyek mindannyiunk háta mögött vannak, nem finomítottak rajtam egyetlen szemernyit sem ebben a tekintetben. Surára támaszkodom, hálás vagyok neki a segítségért és így belékapaszkodva indulok el. Azonban mielőtt még itt hagynánk ezt a helyet, van egy apróság, ami semmiképpen nem maradhat itt. ~ A telefonom. Benne vagytok mindannyian, ne hagyjuk itt. ~ ostoba dolog lenne, meg egyébként is szeretem ezt a készüléket, szóval anélkül egy tapodtat sem mozdulok. Nem mondanám, hogy a technikai forradalom minden egyes vívmánya érdekel, de ez pont közte van annak, amire szeretek figyelmet fordítani. Most azonban nem a ragaszkodásom az első, ami miatt nem kéne itt hagyni. Én képtelen vagyok manccsal felszedni, így Surára hagyom a dolgot, remélve, hogy megteszi nekem azt, hogy összeszedi. Mindannyiunk érdekében. Rákérdezek arra, ami érdekel az elmúlt éjszaka fényében és figyelmesen hallgatom a nőstény válaszát, de egyet már nem értek vele. Nem tudok. ~ Diego a te ügyed volt. A szelleme viszont, ami az én véremhez kötetett már rám is tartozik. Egy falka biztonsága a tét, mégis, hogyan gondoltad, hogy nem tartozik rám?! ~ ezt komolyan nem értem. Carlo de Luca hozzám tartozik, ha „terelgetni” kell, akkor azaz én dolgom, ahogyan minden más is, ami vele kapcsolatban veszélybe sodorhat egy egész falkát. És egy megőrült vérfarkas szelleme nem éppen egyenértékű egy házi kedvenc jelenlétével. Sura is, én is, ahogyan mindenki közülünk azért él és létezik, hogy segítse az utódait. Ha kell egymáséit is, de legfőképpen a sajátjait. Castor pedig nem az ő leszármazottja, nem az ő vére és végképp nem az ő gondja. Akkor sem, ha Diego a kölyke volt és Castor életét keseríti meg. Még mindig értetlenség leng körbe. Hogy nem látja ezt a nőstény?! ~ Ultimátumot adtál neki. Megfenyegetted, hogy eltünteted a helyéről, ha kell. Ha nem változtat. Az én leszármazottamat akarod te eltüntetni, aki hozzám tartozik… ~ nyugodtságom olyan jegesen leng körbe, ahogyan a hegyeket a fagyott hó sipka takarja be. ~ Azt még megértem, hogy megtetted. Azt is, hogy miért tetted. De azt már nem, hogy nem szóltál róla. Miért? És ne mondd nekem, hogy ez csak rátok tartozik. A fenéket tartozik csak kettőtökre. Ugyanúgy közöm van hozzá nekem is. Pontosan azért, mert a város alfája az én utódom. ~ van bennem harag, de a döbbenet és csalódottság nagyobb. Főleg azért, mert nem értem, hogyan gondolhatja ezt komolyan Sura?! ~ Pontosan tudod mit jelent egy falkának, ha az alfájuk cserélődik. Káoszhoz vezethet, aminek semmi értelme. Ráadásul amilyen jellem… az eszedbe sem jutott, hogy tudok segíteni? ~ nem hiszem el, hogy nem fedezett fel legalább minimális egyezéseket Castor jelleme és mentalistása és enyémek között. Tudom, hogy mi kell(het) neki ahhoz, hogy ez az egész ne pusztítsa el ilyen vagy olyan módon. És eszemben sincs semmibe venni a nőstény tudását és tapasztalatát, de azt hiszem az alfa esetében nem vagyok kivonható képlet az egyenletből. És sért az, hogy Sura mégis megtette.
A hím visszavágását inkább válaszra sem méltatom, csak egy szemforgatással reagálok rá. Pedig lehet, hogy hasznára lenne, ha nélkülöznie kéne becses tagját egy ideig, az idő alatt legalább „tudná” az agyát is használni, így pedig valószínűleg többször előfordulna esetében az „előbb gondolkozik, aztán cselekszik” stratégia. De sebaj, azért így is szeretjük. Férfiak… -Ó, a telefon! Tényleg! Jó, hogy mondod… -csóválom a fejem, hogy egyáltalán hogy feledkezhettem meg róla, de a tekintetemmel már keresem is a szóban forgó eszközt… hogy amint megtalálom, azt is felmarkoljam, és vigyük magunkkal. Már csak az hiányzik, hogy valamelyik vérfarkas rátaláljon, búcsút mondhatnánk az eddigi rejtőzködő életmódunknak. Ahogy a férfi beszélni kezd, csak szótlanul hagyom, had mondjon ki mindent, ami zavarja, ami bántja, ami miatt netalántán sértve érzi magát… S bár nagy a kísértés, hogy itt-ott közbevágjak, kijavítva, vagy éppen kiegészítve a szavait, mégis erőt veszek magamhoz, hogy ne tegyem. Alapvetően a nyugalom hatja át az energiáimat, igaz, itt-ott néhány másik érzés is felfedezhető bennük halványan, ahogy a szavak, akár egy folyó, hömpölyögnek mentális csatornánkon. -Fogadd bocsánatkérésemet. Ha tudom, hogy ilyen fontos számodra, akkor nem hallgattam volna róla. -csengtek őszintén a szavaim, hisz annyira én sem ragaszkodtam egy halott kölykömhöz, hogy emiatt vesszek össze bármelyik Testvéremmel. Másfelől mondhatjuk úgy is, hogy többet ért számomra a velük való kapcsolat, mint hogy a saját büszkeségem miatt veszítsem el őket. -Azonban a már a gondolat is sértő, hogy azt feltételezed rólam, hogy a leszármazottad helyére pályázok, vagy nem vagyok tisztában vele, hogy mégis mivel jár egy falka számára, ha új Alfa áll az élükre. Azt hiszed, én talán nyomós indok nélkül tettem azt, amit? -álltam meg egy pillanatra, vetve a férfira egy nyomós pillantást, hisz ismerhetne már annyira, hogy nem jellemző rám a meggondolatlanság és a hirtelen légből kapott, megalapozatlan döntések. -Ultimátumot adtam neki, valóban. Miután megtudta, hogy közöm van Toddhoz, és hosszasan ecsetelte, hogy vált megszállottá, képtelenné a falka vezetésére, és hogyan távolította el, mielőtt még a farkasait is magával rántotta volna a hanyatlásba. Igen. És arról is tudok, hogy Diego most a „védő” szelleme… eleinte csak kísértette, végül bedőlt a hazugságainak, és az őrzőkkel magához is láncoltatta… Azt azonban mesélte, hogy amikor találkoztunk, megjelent előttünk a szelleme? Vagy azzal eldicsekedett, hogy az a pár röpke pillanat, ami alig pár perc volt, mennyire kimerítette? -kérdezek vissza, hisz nem tudom, milyen mélységekig mentek bele az egyes témákba. Gondolom, nálunk nem Diego volt a fő napirendi pont, de ki tudja? -Igen, ultimátumot adtam neki, amivel arra késztetem, hogy képezze magát. Mert ha nem szerez némi ellenállást a védőszellemével szemben, akkor rövid időn belül ő is olyan sorsra jut, mint az Alfája, akit megfosztott a falkájától. Azt mondta, hogy még a segítségemet is felajánlottam neki? Annak ellenére, hogy nem az én leszármazottam. Annak ellenére, hogy ő ölte meg szeretett fiamat… úgy, hogy gyakorlatilag így Diego ellen „dolgoznék”! –magyaráztam egyre belemelegedve, miközben a körülöttem táncoló fojtott energiák egyre élénkebben kezdtek vibrálni. Egykor én voltam a törzsünk sámánja, a gyógyító… Nem hogy Fairbanksben, de a világon nincs még egy olyan Anernerk, aki akár csak a nyomomba érhetne, és még így is képes voltam felajánlani a segítségemet egy olyannak, aki nem a saját vérem. Azért, hogy a segítségemet a saját vérem ellen használja, mert magam is beláttam, hogy igaza van. És akármennyire is fáj az igazság, valahol az én felelősségem, hogy megoldjam, vagy ha nem is, legalább lehetőséget nyújtsak hozzá. -Tudod te, milyen érzés? -kérdeztem némi keserűséggel a hangomban, azonban eszem ágában sem volt sajnáltatni magam, vagy együttérzést várni – mindegyikünknek megvannak a maga problémái, a többieké nélkül is több, mint elég. -Nem csak arról van szó, hogy ő az Alfa. A falkában mindannyiunk leszármazottjai ott vannak, akárcsak az enyémek, így már csak ezért is nem csak a Te, hanem a Mi felelősségünk. Hogy támogassuk, ha látjuk, képes megbirkózni a problémáival, vagy hogy alkalmasabb személyt találjunk a helyére, amennyiben feladja és a hanyatlásba sodorná a falkát. -feleltem, immár sokkal komolyabb hangon, a saját véleményemet az egész ügyről. Azonban nem bírtam megállni, hogy némi csipkelődő éllel ne tegyek fel néhány újabb kérdést, már-már viccnek szánva őket -Talán azt hitted, hogy kőbe van vésve, hogy új Alfát szeretnék? Vagy hogy bármi időkorlátot tűztem ki számára? Hogy holtan akarom látni? -csóváltam a fejem, hisz ha de Luca így értelmezte… akkor nem csak a spirituális világhoz fűződő viszonyával, de a szövegértési képességeivel is gond van -Nekem is csak annyi a célom, mint mindannyiunknak. Segíteni a sajátjainkat. Ha pedig azt nézzük, hogy falkában élnek, kénytelenek vagyunk mi is alkalmazkodni – összefogni a feladathoz. Ha ők egymás segítségére szorulnak, tőlünk miért lenne szégyen ugyanez? Hisz miénk volt a fajtánk első falkája. Akkor is, ha azóta már rég külön utakat járunk, ezek az utak most mégis összetalálkoztak, s ez talán nem véletlen. -vágtam bele megújult elszántsággal és lelkesedéssel, azonban a mondandóm vége felé közeledve inkább töprengő színbe fordult a hangom, mint mindig, amikor a Szellemek döntésének jeleit próbálom megfejteni. Most is erről lenne szó? Azt várják, hogy ismét együtt, egymással összefogva tegyük a dolgunkat? -Elfogadod a segítségem? -emeltem a hímre borostyánszínben felizzó tekintetem, hogy aztán fordítva is megismételjem ugyanazt a kérdést -Segítesz nekem, Testvérem?
Kezdőlap
//
