Most mondjam azt, jobban is tetted, hogy nem ajánlottad?! Ugyan már. Szavakkal nem kommentálom a hűvös megjegyzést, pusztán a szemöldököm emelkedik meg néhány elhanyagolható milliméternyit. Teremtőként joga van tudni kivel és merre van a kölyke, hát ennek okán megteszem, amit akar, tudatom vele a dolgot. Fejet hajt, én pedig értékelem, hogy képes megtenni ezt önmagától. - Nem fenyegetlek Darren, hanem tényeket közlök. - bár a kettő tulajdonképpen nem válik el egymástól ebben az esetben, de a lényeg, hogyha eljár a szája, annak súlyos következményei lesznek, ez egészen biztos. - Remélem ezért jutalmat nem vársz. - vagy buksi simogatást, amiért Annakpokot sem árulta el. Azt hiszem ez a minimum, főleg, hogy gondolom ő is elmondta a játékszabályokat a létünkről való tudomás szerzéssel kapcsolatban. Bólintok egyet röviden, amikor biztosít arról, hogy Castornak beszámol erről a találkozásról. Elneveti magát és bár már oldódik bennem a feszültség, én a magam részéről nem követem ebben az öröm megnyilatkozásban. - Akkor feltételezem értjük egymást. - ezzel kapcsolatban is ugyanaz a játékszabály. Ha mégis megpróbál a lányomnál bármiféle negatív értelemben vagy színben feltüntetni, úgy a következmények már ismertek előtte is. Azt hihetném, hogy ezzel rövidre is záródik a randevúnk, azonban úgy tűnik tévedek, mert akad még kérdése. Bólintok egyet, hogy adja ki magából mi érdekli. És nem mondom, meglep miről is akar információt kapni, mert ennek nem sok köze van a kettőnk egyetlen közös pontjához. - Tudtommal az Atanerked egyben van és nem részletekben, így a kérdésedre a válasz, hogy nem kaptuk szét. Azonban, ha a kérdésed mögött valami egészen más lapul és másra vagy kíváncsi, akkor arra kérdezz rá, hadd ne kelljen találgatnom. - nem volt a szavaimban hazugság egy csepp sem. Rendben, Sangilak egy alkalommal kitépte Castor nyelvét, de ezt leszámítva egyikünk sem tartott igényt belőle származó darabokra és bár értem, hogy a hím nem szó szerint értette a kérdést, én megengedtem magamnak, hogy annak vegyem. Nem minden tartozik mindenkire és egyébként sem volt célom aláásni a falka első farkasának tekitélyét azzal, hogy bármit is kitálaljak arról, mennyire is bántam el vele, pont itt, ezen a helyen, hónapokkal ezelőtt...
Nézőpont kérdése, hogy mi fenyegetés és mi nem, de ezt inkább ennyiben is hagyom, nem fogok szőrszálakon lovagolni. - A hasvakarást jobban szeretem. - Ha azt hiszi, jutalmat vártam, akkor legalább tényleg jutalmat ajánljon, a buksi simi nem az igazi, van annál jobb is! Értettük egymást, szerintem az elején is egészen pontosan és éppen ez volt úgymond a baj. Volt már ennél békésebb ismerkedési aktusom is, mit ne mondjak. De a jelek szerint lassan mindketten lehiggadtunk, ha nem is teljesen. Éppen ezért voltam olyan botor, hogy bíztam egy engem érdeklő válaszban, de úgy tűnik, ez még hiú ábránd volt. Elsőre nem is reagáltam semmit sem, hátha magától is lesz olyan kedves és arra szorítkozik, amit kérdeztem. Arra kérdezzek rá. Hát jó, igaz én se kértem engedélyt, de megkaptam, úgyhogy magára vessen,a miért kénytelen lesz elhallgatni a pofázásomat. - Érezhetően feszélyezettebb és volt egy-két érdekes eset, amit nagyon lámán magyarázott ki. Őt teljesen feleslegesen kérdezném, úgyse vallana be semmit, ezért tőled érdeklődök. - Egy külsőstől, és véletlenül sem a falkán belülről, mert ez a külsős érintett lehet, a falkán belül meg Tupilek oltalmazz, hogy miattam kapjon szárnyra egy pletyka, ami az Atanerk erejét és rátermettségét vitatja. Kösz, nem. - Nem tudom, hogy itt vagytok-e mind, hogy kikkel találkozott közületek és az igazat megvallva nem is érdekel, mert nem az én dolgom. Addig, amíg nincs kihatással ez a falkára, abban a tekintetben, hogy a vezetője ezer felé kényszerül figyelni száz helyett. Nem vagyunk puszipajtások, de másfél éve rá bíztam mindnekit, aki kicsit is számít nekem. Az őérdekeiket nézem, a falkáét, ami azt kívánja, hogy Castor legyen egyben. Fizikailag és mentálisan is. Ezért kérdezlek: mennyire esett szét szerinted? Tudnom kell, mert máshogy nem fogok tudni tenni azért, hogy az esetleges bukkanókat lecsiszoljam, vagy épp elfedjem a társaim elől. A hegyen élők zöme valószínűleg még mindig több hitelt ad az én szavamnak, mint mondjuk egy Vezető Testőrének és ezt minden beképzeltség nélkül állítottam. Ezért vagyok Ikkuma. - Kell neki segítség, vagy bírja még? - Most még nincs késő, de az utolsó pillanatban itt már nem lehet mit tenni.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Ebben az esetben javaslom keress valaki olyat, aki megteszi ezt neked. - a hangom semmiben sem változik, ugyanolyan halk és fagyosan vészjósló, mint eddig is. Túllépünk a Paynet érintő kérdéskörön és eljutunk valahová egészen máshová. Értem én, hogy kíváncsi és többet akar tudni, de az, hogy ő mit akar, vajmi keveset nyom a latban. Ennek ellenére végighallgatom a kérdéseit, mielőtt azonban válaszolni kezdenék bármelyikre is, előveszem a cigimet és rágyújtok. - Ezek szerint Annakpok nem sok információval látott el. - jegyzem meg, bár erre reflektálást érezhetően nem várok. Mélyen nyelem le a füstöt miután megint beleszívok a cigimbe és folytatom a szövegelést, én, aki egyébként kifejezetten utál hosszasan pofázni. - Nem vall be semmit, mert nem teheti, így valóban hiába kérdezgeted te vagy bárki más. - erre feltételezem már rájött, de ettől függetlenül még kimondom. Legyen tisztában a dologgal. - Akkor tisztázunk most pár dolgot. Mi... - és itt egyértelműen a vérvonal alapítókat értem ez alatt. - Másként gondolkodunk rólatok, mint ti egymásról. Mindannyian azt akarjuk, hogy az örökségünk fenn maradjon és biztonságban legyen, ennek megfelelően pedig a legkisebb mértékig sem célunk szétzúzni a falkát. Castor az én vérem és biztosíthatlak afelől, nem fogom hagyni, hogy szétessen bármilyen módon is. - befogom annyi időre, hogy megint a cigimbe szívhassak és miután a füst kellemesen bejárta a tüdőmet, szabadjára engedem azt. - Minden vérvonal alapító itt van. - kettőnkről már tud, ez a hír pedig bár elég kellemetlen lehet számára, nem látom okát, hogy elhallgassam előtte. Ha segíteni akar és tud is az ivadékomnak, tegye. Főleg, hogy még nem avattam be a legutóbbi szartengerbe, amibe kénytelen vagyok, ha tetszik, ha nem. - Ha képes vagy rá, legyél a hasznára. - nem véletlenül mondtam neki, hogy számoljon be a találkozónkról az Atanerknek. - A változás küszöbén vagyunk mindannyian - a falka és mi is -, és tartok attól, hogy hamarabb fog bekövetkezni, mint ahogyan fel tudnátok rá készülni. - és ezzel máris többet mondtam, mint amennyi rá tartozna. Eleve nem velem kellene ezt a beszélgetést megejtenie, de ha egyszer így alakult, akkor így alakult.
Ó, ellátott ő infóval! Ami azt illeti, jóval többel is, mint eredetileg valaha szerettem volna, de pár részlet azért kimaradt, és nem is nagyon hiányoltam őket. Keudtem úgy érezni - főleg Yetta után -, hogy itt mi kis pondrók minél kevesebbet tudunk, annál könnyebb az életünk. Én pedig átkozottul szerettem a könnyű életet, de ez valahogy sosem szokott összeférni a kíváncsiságommal, meg a bevonzó képességemmel. Nem beszél, mert nem beszélhet. Csórikám, jól megszívta. És most még inkább örülök, hogy anno lepasszoltam ezt a címet. Én se hirdethetem hét határra, amit tudok, nem is akarom, de más simán kussban lenni és más az egész falka előtt ferdíteni muszájból. Figyelmesen hallgatom a szavait, sehol sincs a kezdeti gőg és heveskedés, a feszültség sem a személyének szól immár, hanem az egész helyzetnek, amibe a város, a falka és ők keveredtek. Másképp gondolkodnak rólunk, mind itt vannak... A legyek a hasznára egy aprócska semmiség a többi elhangzott mellett, amiktől szeretnék lemenni hídba, ehelyett viszont csak teszek egy lépést hátra, mintha ezzel nem csak tőle, hanem ez egésztől is eltávolodhatnék egy kicsit. Nem érezném olyan valósnak, bekebelezőnek, csak egy szemlélő lehetnék. - Nem állítom, hogy tökéletesen értem, de jobb is, ha nem miattad értem meg teljesen, azt hiszem. - Tőle talán nehezebben is fogadnám el és most is azért reagálok így, mert ő mondja. Nem tudom, de az biztos, hogy ha valaha sor kerül mindennek a mélyebb megvitatására, nem vele szeretném megejteni. Nem mintha Triával el tudnék képzelni olyan borzasztó hosszú és totálisan mélyen szántó eszmecserét - legfeljebb tökéletesen részegen és szétesve -, de nincs is rá szükség. - Szólni fogok Castornak - mondtam ismét, ám ezúttal annak az íze is a szájpadlásomra tapadt, amit az imént árult el. - Köszönöm, hogy időt szakítottál rám. - Akkor is, ha valószínűleg azért tette, mert sikeresen felbaztam az üzeneteimmel. Ő is engem, kvittek vagyunk. A híreket már nem annyira köszöngetem, bár tény, hogy lesz hasznuk, de egyelőre szeretnék elrágódni rajtuk. - Üdvözlöm Triát! - fordítottam hátat neki és elindultam az erdő felé. A kocsimat egyelőre hagytam, kétlem, hogy lenyúlná, ha meg mégis, tudom, hol pattogjak, mint egy agyalágyult kölyök. Egyelőre viszont ennyi minden elég volt. Több mint elég, így inkább elvágtam ezen a ponton abeszélgetésünket, amennyiben nem volt ellenére, vagy neki sem akadt több mondani valója. A farkasom talpon volt, a bőröm alá bekúszó nyugtalanság őt is elérte. Hagytam, hogy vezessen, hogy miután látótávon kívül értünk, átvegye a helyem és vigyen, amerre éppen kedve tartja. Nem emlékszem pontosan, miket tettem ezek után, hogy merre rohantam, milyen zsákmányt ejtettem. Foltok, elmosódott képek. Nem kerestem értelmet, sem kapcsot, elengedtem mindent.
//Ha nincs már, akkor nagyon szépen köszönöm a játékot, nagyon élvetem! :3//
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nem, nem osztok meg mindent akárkivel, azonban, ha ez a hím tisztában van a létezésünkkel, ráadásul nem is fiatal, nem látom okát, hogy ne válaszoljak, ha kérdez. Még így sem tudott meg szinte semmit, bár nem is volt szándékomban ennél többet közölni vele. És nem utolsósorban Annakpoknak kell tudnia mibe mennyire avatja bele. Ezzel a röpke beszélgetéssel azonban némileg utat engedtem önzőségemnek is, mert azt már most tudom, hogy, ivadékomra nagyon nehéz napok várnak majd, függetlenül attól, hogy milyen döntést hozok vagy hozunk, mi Tizenhárman. És a legkevésbé akartam, hogy széthulljon. Legyen mellette olyan, aki legalább a jéghegy csúcsából sejt valami halvány lepkefingnyi sziluettet. És ha ezért Annakpok dühös lesz majd, ám legyen, állok elébe. Hátrál és egyértelművé teszi ennyi elég. Szerintem is, ám engem nem a mozdulata győzött meg erről, eleve erre a következtetésre jutottam. Szavai hallatán bólintok egyet. Így van, nem miattam kell megértenie és hallania sem. Mielőtt azonban még távozna, utána szólok. - Darren. - itt azonban megállok. Mondhatnék száz dolgot, de végül olyan mellett döntök, ami nem növeli benne tovább a kéretlen feszültséget. - Én is Castort. - köszönök el ezzel tőle, majd ahogy ő is eltűnik, úgy én is. Legyen ma az erdő az övé, én a magam részéről épp elég időt töltök itt mostanában. Hazafelé veszem az irányt és közben előveszem a mobilomat. Kikeresem Castor számát. Egy hete annak, hogy utoljára kerestem. Sokkal több időt hagytam volna neki és magamnak is, de akkor még nem számoltam ezzel a mai találkozással és azzal, ami itt elhangzott. A hívás gombra bökök rá, majd a fülemhez emelem a készüléket. - Találkozzunk. Hívj fel, amikor ezt megkapod. - és ezzel bontom is a vonalat.
Nem volt túl sok kedvem ezúttal senkihez és semmihez. Azért hívtam a többieket a házamba, hogy ott majd nyugodtan ellehetünk, senkinek sem kell a borús jövő miatt aggódnia, hogy kicsit magunkban lehetünk. Együtt, úgy, mint régen. Ehelyett borzalmas végbe torkollt a kis meghittnek hitt összeülésünk és ismét csak azt tudom mondani, hogy borzalmasan naiv vagyok. Amiért hittem, hogy alakulhat még bármi is jól, ha nem is végérvényesen, de legalább egy kis időre félretehetjük a borús gondolatokat. Nos, mint az a naiv emberek többségénél bekövetkezik; én is hatalmasat csalódtam. Nem csak bennük, de magamban is. Amiért hittem valami olyanban, amiről már régen tudnom kéne, hogy lehetetlen. Mégis képtelen vagyok csak úgy eldobni magamtól minden hitet, minden Reményt. Egyszerűen nem megy, rosszul vagyok programozva. Amint elhagytam a házamat, egyből alakot váltva vetettem magam a sűrű erdőbe, hogy rohanjak. Háttérbe húzódtam, átadtam magam bölcsebbik felemnek, menjen, ahova csak szeretne, amerre a lába viszi. Nem törődtem azzal, merre járunk, merre megyünk, jó volt kicsit a némaságba húzódni, eltűnni a világ és saját magam elől is. Akkor eszméltem fel ismét, amikor megálltunk a sziklacsúcs tetején. Szerettem ezt a helyet, hiszen innen rengeteg mindent be lehetett látni, tökéletes hely volt arra, hogy gondolkodjam. Vagy csak szimplán átadjam magam a semmittevésnek. Az egyik közeli pataknál oltottam szomjam a hűs vízzel, majd letelepedtem egy kiálló sziklára. Nem zavart az alattam elterülő mélység, úgysem fogok lezuhanni. Amúgy is inkább nosztalgikus értékkel bírt, mint pánikkeltővel. Inkább élveztem a bundámba kapó heves szelet, had cibálja csak. Idefent a szél is erősebb, ám jelen pillanatban cseppet sem zavart. Jó lett volna megkeresni Sangilakot, szívesen hozzábújtam volna. Nem kellettek volna a szavak, se semmi, csak az, hogy érezzem az energiáit, a testéből ráadó melegséget, a közelségét. Hogy erőt és biztonságot merítsek belőle. Hogy legalább egy kis időre képes legyek abba a tévhitbe ringatni magam, hogy minden rendben van. Hogy minden rendben lesz és nem lesz semmi baj. Nem tudom, mióta ücsöröghetek ott, amikor közeledni érkezek valakit. A pajzsom szinte teljesen ledobtam, így ő is hamar észrevehet, nekem sem kell sok idő, mire rájöjjek, ki is érkezik. ~ Kérlek, menj el ~ szólnak tudatában csendesen a szavaim. Nem gonoszságból mondom, vagy azért, mert nem vágynék a társaságára. Az idősebbik öcsém kivételével mindenkit elküldenék, aki közelebb merészkedne. Nem vágyom most társaságra, nem akarom elmondani, mi bánt, mi a baj. Csendet és nyugalmat szeretnék. Persze ez nyilván közel sem ilyen egyszerű, kétlem, hogy képes volnék a Főnököt ennyivel távozásra bírni, ennél többet azonban nem is teszek. Ha maradni akar, hát maradjon, nem az enyém a szikla, hogy kisajátítsam.
Kedvem az egekben, tulajdonképpen azt sem tudom, mit akarok. Yee-hez indultam, ám irányt váltottam, mert olyan feszültséget éreztem a ház felől, hogy be kellett látnom, a széthúzás nagyobb, mint bármikor. Ennyit tudunk, ennyire vagyunk kompromisszumképesek, és ennyire érdekel minket bármi is saját magunkon kívül. Önző, egoista bagázs lettünk, de lehet, ez mindig is ott volt bennünk, csak sosem került ilyen szinten a felszínre, még akkor sem, amikor Sangilak önjelölt Atanerket játszott. Félreismertem az enyéimet? Minden bizonnyal, voltam olyan naiv, hogy bíztam abban, felnőttünk, tényleg felnőttünk, és megértjük azt, hogy vagy az egységet választjuk, vagy mehetünk a levesbe. Denaali felbukkanása... a napnál is világosabb, mi folyik itt, és nem akarunk átlátni a szitán, helyette erőt demonstrálunk, mintha bármi esélyünk lenne vele szemben. Őrület. Magányra vágyom, ahogyan eddig is tettem, hiszen elmondhatom, nem igazán tartom a kapcsolatot a többiekkel, aminek több oka van. Mindig is kívülálló voltam, és az is maradtam, továbbá nem akarom a menetrend szerinti öszeröffenéseket. Azok a konfliktusok, melyek köztük feszülnek, nem tisztem megoldani, vagy benő a fejük lágya, és megoldják maguk, vagy hisztis, óvodás kölyökként viselkednek, és folytatják ugyanúgy, ahogyan eddig. Egyelőre az utóbbi mutatkozik meg, emiatt találom viccesnek, hogy követeléseket támasztanak utódokkal szemben, miközben maguk sem mutatnak példát. Mindegy, már ez sem érdekel, csak Rhyd, aki méltó utódom lenne, és Tupilek után ő a második, aki a legközelebb áll a szívemhez. Feltétel nélküli egyesség, az ám az igazi. A kilátóhoz tartok, teljes alakomban, szabadon, hogy így gondolkodjak. Pajzsomat résnyire eresztem, ám ismerős energiák csapnak meg, mást nem érzékelek, így leeresztem teljesen. Eeyeekalduk... igazán boldognak tűnik, kb. annyira, mint én. Az, hogy távozásra kér fel, tudomásul veszem, csak nem úgy, ahogyan ő gondolja. Tőle távolabb heveredek le a sziklára, és bámulom a mélységet, ami a lábaim elé terül. ~Nem hozzád jöttem, Yee, ugyanúgy egyedül akartam lenni, ahogyan te. Ahogyan eddig is, távol a testvéreimtől, külön, a saját utamat járva. Kinek mi a véleménye, és mennyire vette úgy, hogy feladnék valamit... nem értették, mi volt a tervem, de már nem is osztom meg senkivel, hiszen tárgytalan. Barmok vagyunk, egy csürhe, és ezen nincs mit szépíteni, mert ez az igazság. Vén fejjel sem tudtunk felnőni, érett gondolkodást produkálni, helyette hoztuk az óvodás, kölyök énünket. Röhögnöm kell.
A hozzászólást Pyrros K. Dimas összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 28, 2015 4:01 pm-kor.
Nem megy el, hiába kérem, ami valahol bosszant kissé, de nem foglalkozom vele. Van elég más olyan dolog, ami miatt rosszul érezhetem magam, ha szeretne, hát maradjon. A szavait hallva viszont egyből szeretnék visszavágni, hogyha nem hozzám jött és ő is egyedül szeretne lenni, akkor miért pont mellém telepszik le? Elég nagy az erdő, hogy mindketten találjunk magunknak egy csendes zugot, ahol senki sem zavar minket. Végül azonban visszafogom a kikívánkozó szavakat, nem kell, hogy mi is egymásnak essünk, ez nem annak az ideje, hogy ilyen kis semmiségeken felhúzzam magam. Sokáig nem szólalok meg, csak ülök ott a szikla szélén. Nem tudom, mennyi idő telik el, meddig burkolózunk néma csendbe, de ha ő ez idő alatt nem szólal meg, akkor én töröm meg a nyugalmat. Lehet hosszú percek telnek el, lehet órák is, nem figyelek ilyesmire, nem is ez a lényeg. ~ Miért, Kaskae? ~ csendesek a szavaim, fejemet enyhén felé fordítom, de nem megyek hozzá közelebb. Még nem. ~ Miért gondoltad úgy, hogy bármit is használna, ha lemondanál Róla? ~ utalok egyértelműen a farkasára és mindarra, amit Hajnalban osztott meg velünk. ~ Hogyan merülhetett fel egyáltalán ilyen gondolat benned? ~ közel sem kritizálni és elítélni szeretném, nem is ilyen céllal születtek a szavaim. Csupán szeretném megérteni, mi vezérelte, miért gondolta úgy, hogy ez járható út lenne, ha nem is megfelelő, de valamilyen szintű megoldás volna? Akkor sem értettem, amikor elmondta, talán itt a remek alkalom, hogy megérthessem. Persze nyilván nem fogom kierőszakolni belőle a választ, tisztelem annyira, hogy meghagyjam neki a lehetőséget; ha szeretne, beavat, ha nem, akkor elfogadom a döntését.
Zavartalanul heverek, nem mozdulok, és nem adom jelét annak, hogy távozni volna kedvem, de annak sem, hogy beszélgetni óhajtok. Gondolkodom, sok dolog forog a fejemben, az emlékek és minden más, a hajnal, Denaali és az egész. Hogyan is hitték, hogy legyőzhetik Denaalit? Ő az egység, ő az, akiben mindannyiunk képessége ott van, és úgy használja, ahogyan kedve tartja... és még valami más is. Mit kell ezen még magyarázni? Mit? Semmit. Ahogy Yee megszólal, pofám mosolyra húzódik, tudom, hogy érteni szeretné. Igaza van. ~Mind azt hiszitek, megfutamodni készültem. Ez mindent elmond, nem? Arról, hogy hol tartunk. Akkor kézenfekvő megoldásnak tűnt, ma már tudom, hibás lépés lett volna, hiszen semmi, de semmi nem képes elgondolkodtatni minket, mert mindenki fújja a magáét, mindenki megy a feje után, mondván egyenlőek vagyunk. Sosem voltunk egyenlőek, nem is lehettünk, ahogyan Tupilek és Alignak sem. Két különböző jellem, nálunk 13, ráadásul tulajdonképpen nem is vagyunk mind testvérek. Egyik fele egyiküktől származik, másik fele a másikuktól. Óhatatlan, hogy a két erős jellem összecsapjon, és ez így van a mi esetünkben is. ~Reméltem, ha valamelyikünk meghoz egy ilyen áldozatot, akkor a többiek ráébrednek arra, hogy egységet kell alkotniuk. Kivártam, és tévedés lett volna, ez a szomorú, hiszen továbbra sem vagyunk képesek összefogni, együtt. Az érdekes az, hogy Alignak kölykei egy emberként értettek egyet azzal, a teremtőnek halnia kell. A mi társaságunk sem mondott ellent, ahogyan Tupilek maga sem. Miért csak egy gyilkolásnál voltunk képesek az egységes erőre? Mert már akkor is kiütköztek az egyéni érdekek, ahogyan Sangilak is pályázott az Atanerki címre, holott Tupilek élt. Egyértelmű volt az egységnek nevezett valami bomlása, adta magát, ahogy a hívás is. Itt kezdődött, hát itt is érjen véget, de egység nélkül ez sem fog menni. Vége lesz? Nem hiszem, vagyis nem úgy, ahogy Denaali képzeli. ~Tudod mit érzek? Megváltás lesz távozni úgy, hogy ténylegesen egy következő életben megoldjuk azt, amit most nem tudunk. Már nincs kétségem afelől, hogy hiába a 800 év, semmit nem tanultunk, és semmit nem fejlődtünk. Csak a kifogás, mert én ilyen vagyok, kész. Ez az igazi megfutamodás és menekülés, ez, nem az, ha valamelyikünk meghal. Besöpörni a szőnyeg alá, mert én hű vagyok magamhoz. A frászt. Ez a félelem és az ego harca, nehogy már gyengének lássanak a többiek, nehogy már kevesebbnek tűnjek. Hát ezért akartam megtenni, nem másért, de felesleges lett volna minden tekintetben. Voltak, akik megtapasztalták a halált, voltak, akik elgondolkodtak, megértették, mit hibáztak, és a hívás után is tudták, mi lenne a feladat. Reméltem, a Hold ráébreszti a többieket is, de nem. Ugyanott tartunk, ahol eddig, és ezt megerősíti Yee lelki állapota is. Jön egy "testvér", aki közös áldozatot követel, mert ez az utasítás. Hogyne...
~ Így van, mindannyian ezt hisszük, de talán pont emiatt nem gondolod, hogy nem csak bennünk van a hiba? ~ tompa, keserű a mondanivaló, ahogyan felé fordítom a fejemet. Még a karmazsinokból is valami hasonló érzés árad, ám szinte abban a pillanatban megbánom a szavaimat, ahogyan kimondtam őket. ~ Ne haragudj, Kaskae, én csak.. eszméletlenül letaglózott a hír. Mintha feladtad volna ~ egyáltalán nem szeretném megsérteni, de nem fogom megmásítani a véleményem csak azért, mert attól félek, hogy megbánthatom a szavaimmal. Én így érzem, lehet nem így van, de akkor is ezt sugallta a tette és nem csak nekem. ~ Egység… Kaskae, mit értesz egység alatt? ~ fáradt vagyok, keserű és szomorú. Feladtam, hogy én fogok segíteni mindenkinek, már nem megy. Helyette inkább megpróbálom megérteni őket, meghallgatni, mert tényleg kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak erről az egészről. ~ Több évszázadig éltünk külön, éltük a saját életünket. Több, mint két éve itt vagyunk és igen, minket is minősít, hogy képtelenek vagyunk összefogni, de.. gondolj csak bele. Egészen biztosan képtelenek vagyunk rá? Ott volt a Vörös Hold. Kérlek, ne mondd azt, hogy az szerinted nem volt összefogás, hogy akkor nem csillant meg valami az egységből ~ nem meggyőzni szeretném, csak megosztani vele a saját álláspontomat. Igazán szomorú lennék, ha kiderülne, ő máshogyan élte meg azt az időszakot. ~ Ha akkor sikerült, akkor most is sikerülni fog. Csak mindenkinek időre van szüksége ~ én hiszek benne. Én hiszek mind a Tizenhármunkban. Csak tényleg időre van szükségünk, nem minden nap pottyan le egy Tizennegyedik Testvér, hogy közölje velünk, hazugságban éltünk le nyolc évszázadot, majd közölje, miféle áldozatot kell meghoznunk, hogy kibékítsük Őseinket. Ez senkinek sem egyszerű. ~ Nyolcszáz évig mindenki a maga ura volt, rá volt kényszerítve, hogy egyedül járja az útját, mindenféle segítség nélkül. Szerintem mindenkinek szokatlan ez a helyzet, ne ítélj el valakit csak azért, mert túl forrófejű, nehezen adja fel a szabadságát, vagy éppen nem szeretné kimutatni a gyengeségét ~ bélyegezzen naivnak, nem érdekel. Eddig mindig hallgattam, mindig megpróbáltam a szép oldaláról szemlélni a dolgokat, most azonban már nem megy. Elkeseredtem én magam is, de azzal nem tudok egyetérteni, hogy minden veszve van, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyunk és nem tanultunk semmit. Mert igenis tanultunk, pontosan ez a baj. Ha együtt, egymás mellett küzdve harcoltuk volna végig az utunkat, akkor most egészen máshogyan állnánk ehhez az egészhez. De nem így történt. Mindenki maga küzdött, megtanulta, miként boldoguljon egyedül, szerintem nem meglepő, hogy ennyire nehezünkre esik nyitni a másik felé és elfogadni a segítő jobbot.
~Sosem mondtam ilyet, Yee. A hiba bennem is ott van, csak az a nem mindegy, hogy beismerem, és megpróbálom korrigálni, vagy csak elkönyvelem, hogy hibáztam és kifogásokat keresek? Fogós kérdés, a többség az utóbbit teszi, kevesebben vannak azok, akik az előbbit. Összeszámolnám, hány és hány hibát követtem el életem során... húzhatnám a strigulákat. Elmosolyodnék a bocsánatkérésen, és legyintenék, hiszen felesleges. ~Nincs miért. Mindig kívülálló voltam, tudjuk miért. Néha egy-egy drasztikus lépés az, ami visszarángat többeket a valóságba, így vélekedtem akkor. Tévedés volt? Az, sokkal keményebb dolgoknak kell történnie ahhoz, hogy gondolkodás nélkül váljunk eggyé. Ezt sem fogom szépíteni, nem akarom, és nem old meg semmit. Másként gondolkodom, másként látok mindent, ez az én sajátosságom, maximum annyit tehetek, hogy próbálom megérteni a többieket. Már ha van mit, mert sok esetben azt látom, hogy kölykök civakodnak egy aktuális játékért. ~Igen, Yee, így vélem, és pontosan azért, amit mondasz. Mikor jutunk el odáig? Amikor baj van, amikor tragédia következik be. Igen, voltam olyan botor, hogy reméltem, ez felnyitja mindenkinek a szemét, hát nem így történt. Abba belegondoltál, hogy követelünk valamit az utódoktól úgy, hogy közben mi magunk az ellenkezőjét tesszük? Ez az, ami végképp elkeserít. Milyen jogon várok el valamit, ha én nem tartom be? Milyen jogon támasztok, állítok fel feltételeket, ha a saját házam táján is baj van? Mindegy... A Holdnál megcsillant valami, és annak így kellett volna tovább folytatódnia, de a jelek szerint még nem értünk meg rá. Mikor jön el az ideje? Nem fogok tippelni, nem akarok tippelni. ~Talán igazi egységünk akkor volt utoljára, mikor tudatlanként indultunk el, és tanultunk, hiszen egy célért küzdöttünk. Már akkor sem volt igazi egységünk, mikor Alignak ítéletét meghoztuk. Mielőtt megkérdezed, nem, nem tartom árulónak Nagojutot, továbbra sem haragszom rá a tettéért. Ezt még mindig így látom, hiszen minden egyes találkozásunk vitába torkollik, legyen szó bármiről. Ott volt a bál, Denaali, vagy éppen a mostani. Nagojut pedig azt tette, amit normális esetben mindannyiunk, na de már nem beszélhetünk normális esetről, egyszerűen nem. Képesek vagyunk egy ártatlan találkozásból is olyan vitát generálni, hogy azon már csak röhögni lehet. Kívülállóként... résztvevőként lehet, más a helyzet. Denaali megjelenése... nem, nem tartom többnek Tizenhármunknál, még akkor sem, ha ő a legidősebb, és nem tartom tisztábbnak magunknál. Ugyanolyan bűnös, mint magunk, csak más tekintetben. Továbbra is azt mondom, az igazi tisztasághoz neki is velünk kell tartania, nem maradhat. ~Az idő... ez az egyetlen dolog, amiben még bízom, kívánom, hogy igazad legyen. A forrófejűséget elfogadnám akkor, ha kölykökről, vagy fiatal farkasokról beszélnénk. Sangilak részéről azért teszem, mert hosszú évszázadokig "pihent", na de mi? Vélt és valós sérelmek vannak, de esküszöm neked, a kiváltó okot már senki nem tudja... megszokás maradt a helyén. Nem a szabadságot kell feladni, és pont a gyengeségünket erősítjük azzal, amit eddig mutattunk. Értem Yee vívódását, végeredményben ugyanarról beszélünk, csak míg ő megértőbb, én kevésbé. Elismerem, hogy két év alatt kellett volna megbeszélni mindent, mégis azt gondolom, hogy lett volna rá lehetőség, ha nem mindenki a saját egojával van elfoglalva. Így alakult, megváltoztatni nem tudjuk, 500 évet éltünk külön, ez van.
~ Miért állítod ennyire biztosan, hogy mindannyian csak elkönyveljük a hibáinkat és kifogásokat keresünk? Honnan tudod, hogy nem próbálunk javítani? Nyolcszáz évvel a hátunk mögött azonban ez cseppet sem olyan egyszerű… ~ nem támadni akartam őt, egyszerűen csak nem értettem egyet a gondolatmenetével és azzal, amit mindannyiunkból látott. Lehet, hogy túlságosan naiv voltam és próbáltam a jó oldaláról megragadni a dolgot, de véleményem szerint volt jó oldala. ~ Drasztikus lépés? Szerinted az, hogy lemondasz a farkasodról az lett volna? Mindenki szemében feladásnak minősült volna, főleg egy ilyen vészterhes időben. Lehet, hogy nem annak szántad, nem azt szeretted volna közvetítetni, de sajnos, ahogyan én láttam, mindenki hasonlóképpen vélekedett arról, amit megosztottál velünk ~ keserűen csengenek a szavak, fejem megrázva prüszkölök egyet, mintha így szeretném minden keserűséget kiadni magamból. Bárcsak ilyen egyszerű volna… ~ Abba, hogy ki miként neveli az utódait és hogyan állít eléjük elvárásokat, végképp nincsen beleszólásunk, Kaskae. Értem és egyet is értek mindazzal, amit mondasz, de véleményem szerint az utódainkkal minden rendben van, tehát mégsem szúrtuk el annyira, bárhogyan is viselkedjünk és bármekkora baj is legyen a házunk táján. Ezzel valóban egyetértek vele, de szerintem pont az utódok azok, akikkel mindig is máshogyan bántunk, mint egymással. Ők más kérdéskör. ~ Kaskae, ha szerinted már akkor sem voltunk igazi egység, akkor neked mit jelent pontosan az egység? Mit vársz tőlünk? Mit kellene tennünk? ~ fordultam ezúttal felé nem csak a pofámmal, hanem egész testemmel, sőt, néhány lépést tettem is felé. Ugyanolyan keserűség itatta át a szavaimat, mint eddig, szerettem volna megérteni. Könnyű azt hangoztatni, hogy nincsen egység, tenni ellene már sokkal nehezebb. ~ Nyolcszáz évet megélt Alapítók vagyunk, az elválás után végig úgy éltük az életünket, hogy egyedül kellett boldogulnunk, nem voltak ott a többiek, hogy segítsenek, csak magunkra számíthattunk. Hiába vagyunk itt már két éve, ez az idő édeskevés, hogy az évszázadok alatt kialakult és berögződött szokásokat csak úgy egyik pillanatról a másikra dobjuk el és viselkedjünk úgy, mint gyermekként. Ez mindenkinek nehéz, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, ettől pedig iszonyatosan régen elszoktunk már ~ fogalmam sincsen, miként hathattak a szavaim, de ha másban nem, hát energiáimban egészen biztosan érezhette, hogy nem támadóak a szándékaim és tényleg nem bántani akarom, egyszerűen csak más a véleményünk. Mindig is próbáltam pozitívan a dolgokhoz állni, Reménnyel telten, nézze el nekem, ha ebben a kilátástalan helyzetben is hasonlóan próbálok cselekedni.
Miután megkaptuk a helyszínt, már mondtam is Asaminak, hogy ezt intézzük el, amilyen gyorsan csak lehet. Nem szeretem az ilyen ügyeket elhúzni, mert a végén még kicsúszik az adott személy a kezeink közül, aztán hívhatjuk megint a felderítőket. Ha pedig ezt követően nem lesz meg… nos, az attól függ, hogy milyen státuszban volt az illető. Egy lecseszés attól még minimum lehet kijár nekünk. De most ne is gondoljunk erre. Rég volt már, hogy ennyire megmozgattam volna a végtagjaimat, szóval jót is tesz ez a kis kiruccanás. Meg is érkezek a nőstény lakásához, vagy pedig a megbeszélt helyszínre, ott pedig máris köszöntöm őt egy öleléssel. Én mindenkit így köszöntök, akit már régóta ismerek, és tudom, hogy nem bánják feltétlenül ezeket tőlem. - Remélem készen vagy. - Aztán pedig már indulhatunk is megfele. - Ha nem gond, inkább sétáljunk el odáig, és úgy beszélgessünk el Declannal. Tudom, hogy te vagy az idősebb, de szerintem egyetértünk abban, hogy próbáljuk meg ezt békésen lerendezni. - Aztán majd alakulnak a dolgok a maguk ütemében. Semmi kedvem nincs vérontáshoz, és ha lehet beszélni az illető fejével, ha hallgat valamelyest az észérvekre, akkor minden jó lesz. Így eztán, meg is indulunk helyszín felé. Nem igazán vagyok oda ezért a helyért. A magam nyugalmában jó néha megpihenni itt is, nézni a tájat, de azért rohadt nagyot is lehet esni. Arra pedig nem vágyom, ezért is fogok valószínűleg távol maradni a szakadéktól. És mivel sosem lehet elég elővigyázatos az ember, így időközben Icarus, Quacey és Lealia is hozzánk csapódnak. Mikor már közeledünk a hely felé, akkor pedig jelzek nekik, hogy legyenek készenlétben, ha úgy alakulnának a dolgok, de túl közel viszont ne tartózkodjanak. Nem áll szándékomban egyik farkasomat sem temetni jelenleg. Pajzsom nincs az egekben, de a béka segge alatt sem, és remélhetőleg így érzékelni is fogom a hímet. Végül viszont szemben/háttal/oldalt találjuk magunkat vele, én pedig karba teszem a kezeimet. - Declan Callaghan, ha nem tévedek? - Szólítom meg a férfit. Tartom tőle a távolságot. Nem tudom, mennyire veszélyes. - Kell részleteznem, miért jöttünk? - Ezt is megbeszélhettük volna Asamival, hogy ki beszéljen. Ő az idősebb, mégis én jártatom a számat. Tök mindegy, közbe szólhat, át is veheti a stafétát, én nem fogok ellenkezni.
Rég volt már, hogy egy súlyos ügyhöz kell mennem. Jól jött, már hiányzott ami azt illeti. Philnek adtam egy kis leckét, aztán megindultam a találka helyszínére, ahol aztán a hímmel is összetalálkoztam. Az ölelését nagy mosollyal viszonoztam, mikor elengedett hátrébb léptem tőle és üdvözlésképp meghajoltam. Japán szokás, elengedhetetlen, az itteniek már megszokták. Én meg el sem ereszthetem mindezt. Akkor az Istenek ölnek meg előbb vagy utóbb. - Erre nem lehet felkészülni Ryder-san. - pillantok rá kedvesen. - Az eseményeket nem mi alakítjuk. - már említettem párszor, de az ismétlés a tudás anyja. - Természetesen. Ha közbejönne nagyobb dolog, majd felturbózzuk a dolgokat. - felelem komolyan a lépteimmel párhuzamban. Felpillantottam a hímre egy mosolyt követően. Ahogy haladtunk, úgy lettünk egyre többen, Ryder- san farkasai érkeztek társaságnak, ami csak egy kuncogást váltott ki belőlem, majd figyeltem tovább az előttünk tornyosuló útra. Majdnem elfelejtettem, hogy nem vagyunk egyformák. Pedig mindkettőnkből dől a szeretet. Na de visszatérve az ügyre... vigyáznunk kell, az az idegen... lehet nem teljesen százas.No nem a sztereotípiák vezetnek, csak a védelem. Nem támadjuk meg, ugyan, badarság lenne, nem tudjuk hogy ki ő és mennyit is tud, hogy mennyire bika. Nem is akarom megtudni, ami azt illeti. Azért meg kell győződnünk a biztonságról. A pajzsom teljesen lent van, mutatva a teljes koromat és mindent... mit titkoljam? Nincs jelenleg ilyenre szükség. Hagyom Ryder-t közelebb lépni a hímhez, de én sem maradok hátvéd. Hátul, de mégis mellette. Onnan figyelem a hímet és Rydert hallgatom. Hagyom őt beszélni, mint férfit a férfivel, ha az nem elég akkor jövök én és az észérvek. Kellenek azok is vagy sem...nos majd elválik.
Alig jártam a házban, már nem is tekintettem otthonnak. Egy hely, ahova vissza-visszajárok, mostanában egyre ritkábban. Utódot kéne találnom úgy, hogy - bármennyire ígértem meg Säde-nek - nem akarok. Négyszáz évig két farkas létezett csak számomra, és én csak számukra, észrevétlen jött létre az évszázadok alatt a burok, amiből most ki kéne tekintetem, amin túl kéne látnom úgy, hogy ez szinte csak csepp a tengerben. A legutóbbi beugrásomkor vettem észre, hogy üzenetem érkezett. Säde-től ráadásul: látogatóim lesznek, fel fognak keresni, amiért széttördeltem a Gyógyítójuk mindkét lábát. Ostobaság, az én örökségem, jogom volt hozzá! De a falka, a tudatlanság, a hályog a szemeken, a titkok a levegőben... Dühít, mert lapulásra kárhoztat, színjátékra, amire sose volt szükségem, ami nem az én mesterségem és amit nagyon gyorsan el kellett volna sajátítanom. Én nem tudok úgy megtéveszteni, mint Anguta, rejtőzni, mint Eska, , nekem nincsenek illúzióim, nekem nem voltak évszázadaim. S most alanyi jogomért büntetnének szülőföldemen. Idegen nekem ez a világ.
A kilátónál üldögéltem ember alakban. A farkast ritkán öltöm fel, mert már ez a külső is kirí, ordasként túl egyértelmű lenne, ki vagyok. Vágyam arra, hogy tudják, miközben tudom, hogy nem szabad. Csábít a szakadék... a Szellemek fanyar játéka, hogy ennyi év elteltével a vágyott élet megkapása után visszamenekülnék abba, ami egyértelművé, kaotikusságában kiszámíthatóvá lett számomra. Éppcsak hátrafordítottam kissé a fejem a léptek zajára. Pajzsomat teljesen felhúztam, nem volt kedvem azzal szórakozni, hogy vhaj hány évesnek adjam el magam. Miután szemem sarkából végigmértem a kettőst, visszafordultam a látkép felé. A kérdésre mordultam csak. Tekintse beleegyezésnek, a magam szája íze szerint afölötti bosszúságom volt ez, hogy téved, de nem mondhatom, hogy mennyire, miben, miért, Nagojut vére - a farkasok elárulták. - Kell - vetettem oda, meg se próbálva együttműködést színlelni, könnyebb utat felajánlani. Nyár óta csapnivaló hangulatban tengődtem, olykor Denaali közelében ólálkodtam, ám második felkeresést azóta sem ejtettem meg. - De csak röviden. Különben idő előtt fogy el a türelmem.
- Ne is mondd. Csak ez elmúlt fél évben volt nem egy váratlan fordulat az életemben… - Sóhajtok egyet. Valószínűleg nem fogok minden egyes dolgot kifejteni, például a Nagyit biztos kihagynám, ha rákérdezne. De elég csak az egyik korábbi kalandomból született gyermekemet nézni, a lányomat, Maeve-t. Nem hittem volna, hogy valaha is fogom látni, erre tessék. Bár a dolgok elfajulása annyira nagyon nem lenne váratlan. Ugrásra készen fogunk állni, akármennyire sem akarok túl nagy bajt kavarni. Asami sem az a nagyon bajkeverős fajta, szóval addig ő sem fog akcióba lépni, míg pláne nem szükséges.
Nem fogok felhajtást csinálni abból, hogy nem áll fel onnan. Könnyebb lenne egyszerűen csak lelökni őt is. Könnyebb lenne, de én nagyon nem ilyen vagyok. Az viszont kevésbé tetszik már, hogy a pajzsát ennyire felhúzza. Én nem teszem hasonlóképpen, épp eleget, mégsem túl sokat mutatok alóla. Mordulására csak Asamira pillantok, majd vissza a hímre. Kell. Ott zeng ez az egy szó a fejemben egy ideig. Most komolyan játszadozni akar velünk? Mert az nem létezik, hogy egy falkatagot így megsebesít, majd mikor jön a többi, akkor ne emlékezzen rá. De jó. Belemegyek ebbe. Ha Asaminak más véleménye van a dologról, akkor mondja. Épp belekezdenék, mikor ismét megszólal. - Röviden. Az egyik Gyógyítónknak eltörted mind a két lábát, majd lelökted a szakadékba. - Ez volt a lehető legrövidebb változat, amit elő tudtam adni az esetből, aztán folytatom. - A falka pedig úgy döntött, hogy nem vagy többet szívesen látott vendég a városban. - Fejezem be a mondandót, röviden, tömören. Ahogy ő kérte. Azt nem garantálom, hogy ha továbbra is folyamatosan kérésekkel kezd el minket traktálni, mindet így fogjuk teljesíteni. Majd rábízom magam a szakértőm, Asami döntésére, hogy járjunk el. Ő az idősebb, ebből kifolyólag pedig hallgatok is rá. Persze, ha olyat kezdene el mondani nekem, amivel nagyon nem értek egyet, megvédem az igazamat.
A kérdéseket feltette, és meglepődve tapasztaltam a reakciót, amit kiváltott Ryder belőle. Amolyan púp vagytok a hátamon stílus érződött belőle. Mintha mi tolakodtunk volna be ő hozzá, s’ nem fordítva. A férfi gyanús volt, nem tudtam megmondani miért, de tipikusan az volt, akivel vigyázni kell, mert agyafúrt, és kapzsi, ámbár ez a második rész szokott a buktató lenni, mert a zsákmány elvonja a figyelmét az akciótól, és így nem képes hideg fejjel érvényesülni. Bár az ő akciója eléggé kegyetlenné vált. Mit ártott neki a mi gyógyítónk, hogy a nőstény ezt érdemelte? Vannak emberek, akiknek ez is az életfilozófiájuk, nem rosszak ők, és nem is jók, csak épp annyit, akkor, és úgy teszik, ahogy nekik tetszik. Személy szerint elítélem ezt a magatartást, mindig kellenek szabályok, egyfajta norma, amihez igazíthatod az életed, valami cél, amit követsz, és állomások, amiket kitűzöl magad elé. Ezek nélkül nem lehet élni. Ha más portájára mész, mutass tiszteletet vagy ne menj oda, szól a farkasok egyik alap törvénye. Minden valamirevaló farkas tisztában van azzal, hogy más területére lépve, tiszteletet mutatunk és visszaveszünk magunkból, ez a fickó egyelőre nem vette a lapot és egyből szétzúzta a falkánk egy tagját. - Távoznia kell a mai nap folyamán. - teszem hozzá Ryder- san után a mondandót, ami igenis fontos, mert holnapra már nem lehetne a falka területén. Ryder- san mellé lépek és óvatosan végigmérem az idegent. Jelenleg a békés szándék módban állunk, bár hogy a hím mit lép, nos... remélem a könnyebb utat válassza. Mint említettem, nem vagyok egy szívtelen picsa, de vannak döntések amiket meg kell hozni, ez is az. A falka védelmében bármit.
Szám sarka megrándult, ahogy a Gyógyítójuk állapotát ecsetelte. A szavaiból ítélve nem halt bele az atyai törődésbe, ami tárgyilagos elégedettséget csepegtetett belém. Nem szeretem őket, a leszármazottaimat, az örökségemet. Kihalt belőlem, hogy ilyen jelegű érzelemmel tudjak feléjük viszonyulni, a nagy egészre gondolni, ami maradt, az a Naturalakjaimnak jutott. Semmi kivetnivalót nem találtam mindebben, mi nem az érzelgősség bajnokai vagyunk. Ugyanakkor az, hogy képesek büszkévé, elégedetté tenni legalább olyan fontos, mintha bennem élne a késztetés, hogy abajgassam őket. A falka úgy döntött... Mély levegőt vettem, amit lassan kifújtam, s a nőstény szavai is csak annyival többet tudtak belőlem kicsikarni, hogy féloldalasan elhúztam a szám, miközben továbbra is a hátamat mutattam nekik. Fogalmuk sincs semmiről. Ami jó, legalábbis manapság, ebben a korban, de nekem, személyesen bosszantó, mert azt hiszik, úgy tudják, van hatalmuk. Az pedig kevesek kiváltsága, hogy tudatára ébredhettek saját apró mivoltuknak. Kell... - Meglátom, mit tehetek ez ügyben - intettem jobbommal, mintha egy szemtelen legyet igyekeznék elhessenteni. - Most, hogy megbeszéltük, távozhattok. Éjfélig még szabadon mozoghatok úgyis, ha jól értettem, bízom benne, hogy van jobb dolga is két erős farkasnak annál, minthogy a nyakamon lógjon a nap hátralevő részében. Ezzel a magam részéről lerendezettnek tekintettem eme találkát. Számomra evidens, hogy nem fogom elhagyni a területet, ha mégis, hát nem hosszú időre. Legfeljebb újra rám találnak, esetleg többen... a titoktartás nyűg. - Örvendtem - tettem hozzá nyomatékképp.
//Ha csak nem írtok olyat, akkor részemről ez záró és bocsánat, hogy elhúztam! ö.ö <3 <3 //
Ryderre pillantok, majd vissza az idegenre. Szavai szinte parancsként csattan a sziklák között. Nem reagálok, a társam se teszi, nem az ő „farkasai” vagyunk, ő csak egy idegen a sok közül, kinek nincs maradása. Se a területen és talán Alaskától is távol kellene maradnia. A biztonsága érdekében (vagy épp fordítva). A gyanakvásom nem akar elülni, az árnyak között rémeket keresek. Csak egy nagy levegőt vettem, de utána még több másodpercig nem szólaltam meg. Bár zavar a fickó mentalitása és minden más is... Az ilyenek képét nagyon nem szeretem a területünkön. Nem szeretem, ha egy nőstényt rongynak kezelnek… ő meg csak lehajította a szakadékba… Olyan mintha telibe szarná az egész dolgot. Azt mondja, mert mi ezt akarjuk hallani. De nem biztos, hogy úgy is lesz. Mit keres egy ilyen alak egyáltalán Alaskában? Egy magányos farkas, akinek már meg volt írva a sajátos sorsa… vagy még csak most kezdi alakítani? Nem véletlenül vannak, erős farkasok a falkában, akik az Alfa keze alá dolgoznak és emiatt meg is kapják a megbecsülésüket tőle is és a falkától is. Ha nem távozik békésen, akkor ismerünk más módszert is. Viszont, az élet ritkán alakul maximálisan úgy, ahogy mi elvárjuk és kell ez a kis plusz, hogy felrázzon minket és ne kényelmesítse el a falkát. Ez is egy ilyen momentum. A hím pedig gyanús... nem csak az én szememben. Csak biccentek a hímnek, majd a mellettem lévőre pillantok, ha akar még valamit akkor tegye csak... a jelentés rám vár úgy is. A területet elhagyva még egy pillantást vetettem a helyre, a srác teljesen érdektelen. Szóval teljes körű figyelem kell felé...
Nem tetszik nekem ennek a farkasnak a viselkedése. Még csak felénk sem fordul, és olyan szinten közömbös, hogy az már gyanús. Örülnék, ha nem kellene visszajönnünk ide, mert valamilyen szinten nyugtalanító a férfi jelleme. De tegyük fel, hogy tartja a szavát, és elmegy. Ettől függetlenül még jó lesz figyelni őt, mert akármennyire is meg tudok bízni a falkatagokban, az őrzőkben, a kóborokkal sosem volt így. Legyen akármilyen nyájas is az illető, nem véletlenül kóbor. Szemem sarkában figyelek Asamira is, miután a hím elmondta a magáét, majd figyelek, ahogy már indul is meg a nőstény. Én még néhány pillanatig vizslatom a hímet, valamit próbálok keresni rajta, nem sok sikerrel. Ha szemtől szembe állna velünk, talán sikerülne valamelyest kiismernem, így viszont nem fogok sikerrel járni. Végül Asami felé fordulok, és megszólalok. - Menjünk. Aztán pedig már folytathattuk is az utunkat, vissza a városba. Időközben nem sokat szóltam Asamihoz. Erről a kóborról sem tudunk sok mindent, és ez nem a legjobb. Egyszer szólok csak oda a nőstényhez a visszavezető úton, akkor is, mikor már bőven a hátunk mögött tudhattuk a helyet. A farkasaim is szétszéledtek már ekkorra. - Oda kell rá figyelni. Lehetetlen, hogy ilyen könnyen ment volna. Alig voltunk ott néhány percet, épphogy elmondtuk a dolgokat, ő pedig rábólintott. Semmi egyéb beszéd, csak kvázi egy „oké”. A jelentést ráhagyom Asamira, de azért ott fogok lenni vele, mikor közli. Na meg úgy is először közös nevezőre kell jutnunk vele, hogy mit mondjunk. Nem bízok ebben a férfiban, és abban is kételkedek, hogy a nőstény igen. Sokat megéltünk már mindketten.
A Vörös Hold után nem beszéltem és nem találkoztam Manech-kel. Halálhírét nem vettem, bár amilyen, szerintem pusztán derogált neki ágyban, párnák közt kiszenvedni, ha már Emma a csavarkulccsal nem bírta elintézni. Egyfelől a lábadozása, másfelől a saját - családi - dolgaim miatt se mentem a műhelybe bütykölgetni, az Emilyvel átitalozott, beszélgetett este után is inkább a Nácit hajtottam. Fogalmam sincs, mit gondolhat arról, hogy az édestestvéremet minden hezitálás nélkül öltem meg, nem kérdeztem, csak elmondtam, hogy mi és miért történt. Ja, meg Calebet molesztáltam, hogy tolja vissza a képét a falkába, hogy hatott-e bármit, nem tudom, annyira nem is izgat, a maximumot megtettem, és őt ismerve: nagy eséllyel csak egyetlen farkas tudná igazán visszarángatni. Ems fülét viszont nem fogom emiatt rágni, ő tudja, mit akar. Ilyen kellemes, már-már idillikus napjaim voltak. Még magamat is megleptem vele, ha így haladok, még unatkozni kezdek. Csak bele kellett ebbe gondolnom, már jött is a hívás a csavarkulcs szerelmesétől! Rövid volt, velős, lényegre törő. Csodálkoztam volna, ha bővebb lére ereszti a dolgot amúgy, de nem is igényeltem.
Kimenőt kértem és a megadott helyre a megadott időben érkeztem, késés nélkül. Egyrészt, mert ennyi jólneveltség szorult belém, meg Castorra se hozzunk szégyent annyival se, hogy nem ismerjük az órát. Másrészt nem akartam még egy pontosságra vonatkozó hegyi beszédet is végighallgatni. Se utalást. Se megjegyzést. Se semmit. Kerüljük ki a felesleges lebaszásokat, ha van rá mód. Surprise, bitch, megjavultam! (Nem igazán...) Egyébként ötletem sem volt, hogy mit akarhatott. Ez volt a szűkszavú beszélgetés hátránya, tényleg semmi többet nem árult el a paramétereken túl, úgyhogy... Mondhatnám, hogy nyitott voltam mindenre, de ez hazugság lenne. Ugyanakkor tényleg érdekelt, hogy mi oka lehetett magához hívatni, mivel tudomásom szerint semmi olyat nem tettem, ami miatt elhagyatott helyen kéne találkoznunk. Az ilyesmiben - első két találkozásunk fényében - verés szagot éreztem. Egészséges paranoiám van. - Manech - köszöntem egy biccentéssel megtoldva szavaimat, miközben közelebb mentem hozzá. Megtartottam a kényelmes távolságot és figyeltem minden rezdülését. Nem paráztam, feszült se voltam, csak éber.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Az utóbbi időben nem üzemelt a műhely teljes gőzzel. Valahogy nyolc évszázadon túl sem a legtermészetesebb a tény, hogy a halott húgommal cseverésszek, miközben az alkalmazottam testét szállja meg. Ahogyan az sem az, hogy mindezekről tájékoztassam a többieket vagy bármi, aminek ehhez köze van. Ennek fényében pedig amúgy sem túl nagy türelmem még kisebbre csökkent, jobb volt csökkentett időben beengedni az idiótákat a műhelybe és távol maradni mindenki mástól is, akitől lehetett, néhányak kivételével. A kivételek közé azonban nem tartoztak az utódok, még Castor sem. Azóta azonban, hogy Nagojut meglátogatott – már, ha ezt lehet annak nevezni – eltelt elég idő ahhoz, hogy visszatérjen minden a megszokott kerékvágásba. Ez pedig minden másra is igaz, nem csak a műhely nyitva tartására.
Nem eresztem bő lére a dolgokat, csak egyszerűen közlöm a leszármazottammal, hogy legyen a kilátónál és azt is, hogy mikor. Nem teszem hozzá, hogyha nem tudja megoldani, akkor – számoljon a következményekkel – szóljon róla, eléggé értelmes ehhez. Azonban értesítés nem jön, így feltételezve azt, hogy ott lesz, elindulok én magam is. Ezúttal nem motorral, mint máskor tenném, hanem gyalog, viszont nem sétálgatva, hanem A Jégviharként haladva. Gyorsan, ahogyan arra csak én vagyok képes. Mire odaérek, már ott van. Helyes. Energiáit, szagát előre érzem és hagyom, hogy ezek mindegyike előfutára legyen érkeztemnek. - Vetkőzz és válts. – köszönés helyett reagálok a szavaira és magam is hozzálátok. Elszórom a bőrdzsekit, a pólót és a farmert, hogy aztán éjfekete bestiám alakjában forduljak felé. Szemeinkből hiányzik a fehér, ébenfekete az egész szemgolyónk farkasommal. ~ Ha befejezted a piszmogást, kövess. ~ olyan iramban lódulok meg a fák sűrűje felé, hogy mindenképpen utánam tudjon jönni, már, ha megteszi. Oda megyünk, ahová még csak véletlenül sem tévedhet be senki emberfia. Vagy farkasé. Megtorpanok és felé fordulok. Cseppet sem barátságos módon vicsorítunk rá. ~ Tedd le a hátsód ~ utasítok, rövid és velős mondatokban egyelőre. ~ Omega vagy még? ~ ezúttal nem a falkabéli rangja érdekel, hanem, hogy ő hová sorolja magát. Nekem nem mindegy és ha nekem nem mindegy, akkor neki sem lesz az, ebben egészen biztos vagyok. Lassan lépdelek közelebb még mindig vicsorogva, bestiájának szemébe nézve egyenesen.
Kezdőlap
:3//
/
