Mindketten kifordultunk önmagunkból. Idejét se tudtam, mikor bántottam utoljára így egy gyereket, mert igen, hozzám képest, nekem Jamie még az volt, de ez most nem számított. Semmi sem. A viselkedésével megsértette, felpiszkálta a farkasomat, és amíg nem érzi az elégtétel édes ízét, addig nem is fog visszahúzódni. Se könyörület, se irgalom, csak fagyos energia, metsző elutasítás mindennel szemben, ami lágyíthat. A szemem se rebbent, mikor Jamie a fába csapódott. Úgy lépdeltem felé, mintha sose ismertem volna, s ő se engem, mintha sose bátorítottam volna, borzoltam volna sötét tincset szeretettel, vagy nyaltam volna vigasztalón fültövön. A fenevad szemével néztem rá, ami semmi olyat nem látott benne, amiért kímélni kéne, ölelni, óvni. Félrelökött minket, ránk támadt, mikor segítő kezet nyújtottunk, s egyedül ez számított jelenleg. Sem az ok, sem más. Velünk ilyet nem lehet játszani, ezt pedig a saját bőrén fogja megtapasztalni a KisFarkas. Semminemű nyüszítés nem tudott meghatni. A durva pofon után egy részem remélte, hogy legalább ez visszaad neki némi józan észt, ám ami ezt követően jött, az megindította bennem a lavinát. A képzeletbeli hótömeg pedig öblös robajjal zúdult végig bennem, maga alá temetve mindent, ami az emberi felem érzésvilágát jelentette. - Hogy merészeled? - sziszegtem összeszorított fogaimon át szűrve a szavakat, állatias morgással a hangomban. Szemfogaim agyarakká nyúltak, s nem vártam meg, míg Jamie elrugaszkodott, már előtte léptem felé. - Rám vicsorogsz? - förmedtem rá erélyesen, a farkasom dermesztő haragjával. Az energiám úgy hömpölygött körülöttem, mint a Chena jeges vize a jégpáncél alatt,a leghidegebb téli hónapokban. Lassan, sűrűn, fojtogatón, ridegen, hogy a levegő lehűlt körülöttem. Megint nekem ugrott, de ezúttal meg se moccantam, így karmai felsértették az arcom, lendülete elsodort, így mindketten a földön kötöttünk ki. Amint hátam a talajnak ütődött, már viszonoztam is Jamie-nek a sebesülést, ugyanoda, ahova én kaptam. Lábammal cseppnyi figyelmesség, vagy óvatosság nélkül rúgtam belé, farkasszemet néztem és lehajítottam magamról, hogy aztán újra talpra szökkenjek, a ha még a közelemben volt, akkor ott rúgtam belé, ahol épp értem. - Untatsz! - vetettem oda becsmérlőn. - Arra se vagy méltó, hogy miattad teljesen alakot váltsak! - köptem a szavakat, sárga szemem pedig fenyegetően megvillant. Nem... ezt nem... ilyet én sose mondanék... De ugyanezt én is megkaptam. Pontosan akkor, amikor a szörnyetegemet. És most lám, én magam vagyok az, akit legszívesebben elpusztítanék... Nem vártam meg, hogy rászánja magát a következő akciójára, elébe mentem, és nem érdekelt, hányszor, hol karmolt, vagy harapott meg, addig nem tágítottam, míg magam alá nem gyűrtem a földre, energiámmal, fizikai erőfölényemmel, felzúgó dominanciámmal. Úgy igyekeztem, hogy a hátán feküdjön. Hátborzongató morgás tört fel a torkomból, s míg egyik karmos-mancsos kezemmel az oldalánál lévő vékony bőrt markoltam, mint egy pimasz kölyöknek, addig a másikkal leszorítottam a fejét, hátrafeszítettem, hogy agyaraival ne férjen hozzám, torka pedig szabad préda legyen. Ha ficánkolt, biz isten kitéptem az oldalából egy tetemes darabot. - Hálátlan pondró! - hördültem és torkába martam. Nem finomkodtam, ez nem a korábbi, puszta formalitásszerű behódoltatás volt. Erővel vettem el, azzal a veszedelmesen kielégítő és édes tudattal, hogy megtehettem, mert hatalmasabb, erősebb, idősebb voltam nála. Mert megsértett. Mert azt hitte, mindent megtehet. Mert az embert elüldözte, nem volt jó neki, hát cserébe itt a farkas! Agyaraim átszakították a bőrét, vére a nyelvemre tapadt, de nem nyeltem le, csak tartottam szorítottam, mint egy veszett korcs a koncot, vadul fújtatva, morogva. Mit érdekelt az most, hogy mi lesz pár perc, vagy óra múlva? Hogy bánni fogom-e... Mikor megszabadítottam a fogaimtól, egyből megragadtam a torkát, s ahogy félig felemelkedtem, őt is emeltem a nyakánál fogva, majd félúton durván földhöz vágtam. - Nem ajánlom, hogy elmozdulj innen az engedélyem nélkül! - dörrentem rá, majd elengedtem és arrébb mentem, figyelve, hogy engedelmeskedik-e végre, vagy továbbra is dacol.
Értem és valahol fel is fogom, hogy Darren mit beszéld, de mondjuk úgy, hogy inkább a gesztusaiból, az arcának torzulásából és a hömpölygő energiáiból fogom fel, hogy most aztán igazán felhergeltem a vadállatot odabent. De nem félek. Nem akar fegyelmezni ilyen kemény eszközökkel? Hát akkor majd most kiprovokálom. Mint az ovis gyerek, aki addig tör és zúz, amíg rá nem förmednek és el nem verik, közben pedig boldognak érzi magát, hogy végre, legalább "ennyire méltatták". Ahogy kérdőre von, a morgásom még erőteljesebb lesz, az ajkaimat még jobban felhúzom, közben pedig prüszkölve köpöm a nyálat a hím felé. Mintha fogalmam sem lenne, kivel beszélek. Hogy ő a falka második embere. Hogy ő az, aki felkarolt a semmiből... Ha ez egyáltalán lehetséges lett volna, akkor biztosan megfagyok ugrás közben, hiszen Darren a napnál is világosabban, az alaszkai télnél is fagyosabban és a tengereknél is mélyebben adja tudatomra a feljebb valóságát. De én csak megfürödtem benne, és ha tudtam volna, talán kéjesen fel is hörgök. Viszont ennél sokkal jobban lekötött az a puszta tény, hogy egyből két vállra tudtam fektetni egy domináns hímet. Persze, nyilván ő akarta, hogy ez így legyen. Az érzés, hogy egy pillanatra elhihetem, hogy valakinél jobb vagyok és hogy ezt én egyedül értem el, megrészegít, maga alá temet, a frissen serkent vér illata teljesen elkábít és talán ez az, ami egyszerre javít és ront is a helyzeten. Mert így egyáltalán nem akarok leállni, tovább akarom marcangolni a testét, hiszen annyira könnyű volt... Azzal pedig nem számolok, hogy már egyből kapom is vissza, ráadásul egy kemény rúgással kísérve, aminek következtében máris méterekkel arrébb terülök ki a földön. Arra, hogy untatom, nos... Két fájdalmas nyüszítés közben, amikor sikerül végre rendesen levegőt kapnom, szemtelenül visszakaffogok. Ennél aztán tényleg többet kell teljesítsen, ez még a közelében sincsen annak, amit Sitkán kaptam régen. A jeges, fagyos őrület fizikai valójában is megindult felém, hogy lavinaként temessen maga alá. De nem adom magam olyan könnyen, mint arra számítani lehetett volna. Még mielőtt mellém érne, megpróbálok újra felkelni a földről, és ahogy végül minden védekezésem ellenére sikerül leszorítania, még ficánkolva csapkodom és marom a hím hátáról-karjairól a húst. A torkomat akarja, érzem... Mindig ez van... Egy részem vágyakozva kínálkozna fel, de tudom, hogy sokkal jobb lesz az egész, ha késleltetem, ha dacolok, ha ellenállok... Eddig fel sem tűnt, hogy csípi az oldalam, csak most, amikor könnyedebb lettem egy tetemes hús és bőrtömeggel. Felvonyítok, és bármennyire szeretnék üvölteni a fájdalomtól emberként, valahol mélyen roppantul hálás vagyok most ezért az Ikkumának. Gondolom, ő soha nem fogja megérteni, hogy miért. Senki sem érti. Csak Charlotte, és talán még Kevin is. "Hálátlan pondró..." Újabb pont azon a lassan véééégtelennek tűnő listán, ami a hibáimat és a gyengeségeimet tartalmazza. Időm azonban nincs rajta keseregni. Acélszegecsekként csapódnak a torkom köré Darren agyarai, kiszorítva belőlem a levegőt, egy pillanatra megállítva a szívverésemet és kifakasztva a véremet. Talán most tényleg meg fogok halni... És ahogy ott fekszem, olyan apróságokra is odafigyelek, mint a szél zúgása a sziklatetőn, a fák lombjainak rezzenése, a közelben motoszkáló rágcsáló zizegése... És minden, ami ezt egyetlen egésszé formálja az a béke. Nem csak az izomtól és hatalomtól duzzadó kezek között tűnök egy rongybabának. Az is vagyok. A tagjaim ernyedten, szinte élettelenül fityegnek a testem mellett, ahogyan a hím felemel, majd a földhöz csap. Mondania se kéne, akkor is maradnék. Lassan és ezerszer nyugodtabban kezdődik el az emberré visszaalakulásom, és mire Darren a kellő távolságra ér tőlem, talán már be is fejeződik - és csak a gyenge emberi testem hasal a porban. A nyakamból és az oldalamból ömlő vér sárrá tapasztja alattam a földet. Levegőt csak hörögve vagyok képes venni, a megszólaláshoz pedig talán kell még pár perc vagy óra. Az első próbálkozás alkalmával szédelegve emelném meg a fejem, de visszahanyatlik. Megszólalnék, de pusztán gurgulázva szalad fel a vér a nyelőcsövemen, sötétpiros csíkot húzva az államon. - He-szee...hhhsze...hhh... Felköhögök és ahogy ez megtörténik, az oldalam megfeszül a fájdalomtól pedig könnyek szöknek a szemembe. Amúgy se hiszem, hogy Darrent érdekelné, mit akarok mondani neki. ~Köszönöm...~ Igen, én vagyok a furcsa és én vagyok a teljesen más, talán ez igaz. De valami most történt. Valahol a régi emlékeim összecsaptak az új tapasztalatokkal, és az, hogy Darren így előhozta belőlem azt, amire néha igenis szükségem van... Az... Jót tett nekem. Senki nem hinné el, hogy ezerszer jobban érzem magam. Én már nem mozdulok. Nem hiszem, hogy elájulnék még, talán csak akkor, ha még sokáig nem áll el a vérzés. De nincs is kedvem felkelni, hogy őszinte legyek. Visszamenni se akarok. Itt pont jó nekem. Csupaszon, elverve az erdő közepén. Pontosan úgy, ahogy egy éve ideérkeztem.
Olyan egyszerű lenne átharapni a légcsövét, megfojtani, megölni, széttépni, húsban, vérben és belekben tocsogni, ízekre szedni! Ez a tudat ott úszott gondolataim felszínén, amit vad morgással adtam a világ tudtára. Fújtattam, mint egy megvadult bika, és szerencséje volt Jamie-nek, hogy lehiggadt... meg nekem is. A földhöz nyesés attól még járt. Felhúzott, kiprovokálta a farkasom dühét, ezért pedig haragudtam rá. Ha tudná, mekkora gonddal ügyelek rá, nehogy túlnőjön rajtam... de honnan is tudhatná. Miből sejthetné, hogy egy alattomos szörnyeteg, egy Loki lakik bennem, azt nevelgetem harminc éves korom óta, az emészt lassan, morzsánként, hogy mint fuldokló a szalmaszálba úgy kapaszkodjak minden apróságba, örömbe, melegségbe. És most előhívta. Ott feküdt tehetetlenül, szájából, torkából fel-felbuggyant a vér, az oldalából is ömlött, s ugyanez a vér tapadt a számra, csorgott le államról, csepegett karmaimról. Hörögve vette a levegőt, nehézkesen, míg bennem süvítve áramlott, mellkasom indulatosan hullámzott még mindig. De ez már emberibb düh volt, nem az a jeges iszonyat. Sarkon fordultam, a hátamat mutatva neki, a legközelebbi fához masíroztam döngő léptekkel és erőből beleboxoltam egyszer... kétszer... háromszor... a karmaimmal is roncsoltam, addig meg se álltam, míg végül egy utolsó ütéssel ki nem döntöttem. Hallottam, ahogy szólni próbált... erőtlenül... miközben én térdre rogytam és csak bámultam a földből kiálló csonkot, s nagyon reméltem, hogy nem azt akarta mondani, amire a foszló hangok utaltak. Ezek után ilyet mondani.. képes lenne rá... ~Köszönöm...~ Felüvöltöttem. Mintha ezzel bármit is megváltoztathatnék... Néztem a kidöntött fát, majd a vértől ragacsos kezem, miközben egész testemben enyhén remegtem. Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, s minden farkasra utaló külsőséget visszavontam, a fehér bestiát pedig beszuszakoltam a ketrecébe, most jó ideig a létezéséről se akarok tudni. Ennek ellenére... a nyoma még ott volt bennem, mintha az ő lelke minden egyes ilyen alkalommal sötét, egyre növekvő foltot ejtett volna az enyémen. Jenny... igen, ő kell majd. Meg Ash... Feszített a mellkasom. Felálltam és Jamie felé fordultam. - Mafla! - mordultam keserű, kétségbeesett dühvel felé, ami összehasonlíthatatlanul másabb volt, mint előzőleg a farkasomé. - Tudod te... sejted egyáltalán, hogy ez nekem milyen volt? - Feldúltam közelebb mentem hozzá, de pár méter után megálltam és fel-alá kezdtem járkálni. - És még meg is köszönöd! - fakadtam ki, majd elcsörtettem a dzsekimért, aztán vissza hozzá. Sokkal nyugodtabb volt, mintha ez a verés helyrebillentette volna, csakhogy engem engem meg kibillentett. Helyet cseréltünk. Letérdeltem mellé, és egyelőre csak betakartam. Ilyen közelről látni azt, hogy mit tettem vele megrázó volt. Harcoltam már nem egyszer, nem kétszer, láttam sok ronda dolgot, nem a látvány része volt felkavaró, hanem a tudat. A tudat, hogy én ezt tettem vele. Fejemet farkasosan az arcához dörgöltem és egy időre ott is hagytam. Erőltettem magam, hogy rendesen, lassan, egyenletesen vegyem a levegőt, hogy csillapodjak, de az orromba kúszó vérszag nagyban megnehezítette a dolgom. Észre se vettem, mikor kezdtem el a haját, fejét simogatni, de utána se hagytam abba, csak mikor elemeltem tőle a fejem. - Szeretlek, Kisfarkas - mondtam halkan, szinte öntudatlanul. - Efelől ne legyen kétséged... - A szemébe néztem. - És ha megint ilyen van, vagy... erre van szükséged... - mutattam végig rajta - szólj... Neki ez kellett. Talán idővel majd nem, talán elmúlik ez a... függőség, vagy kevésbé igényli... nem tudom. Csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy más amortizálja le, nehogy túllőjön a célon, véletlenül megölje, vagy szánt szándékkal. Legyen az én saram, ne másé, aki esetleg utána bűntudatot se képes érezni, mert annyit se jelentett neki Jamie, nem ezt érdemli. Inkább hagyom időről-időre feltörni ezt a dermesztő szörnyet, minthogy bárkinek átengedjem a fiút. Én vagyok a mentora. És a barátom.
Csak tompa zajként érzékelem, hogy Darren éppen szétüti a fákat. Vagy egy fát... Nem tudom megítélni. De nem is nézek felé és nem is érdekel az egész. Nem rezzenek össze, ahogyan felüvölt. Nem érzem azt, hogy a legkisebb bűntudatot kellene érezzem azért, mert az én hibám, hogy ennyire kibukott. Ugyebár... Valahol ez volt a célom. Hogy más is érezze a fájdalmat, amit én. Darren pedig a legerősebb farkas, akit valaha láttam. Ahhoz pedig én kevés vagyok, hogy hosszan tartó és mély nyomokat hagyjak benne. Ugye? - Iuen.. Próbálkozom a felelettel a vértől még mindig öblösen és talán érthetetlenül is. Újabb adag vér buggyan ki a számon. De nem fáj... Annyira... Bamm-bamm-bamm. Darren zaklatott léptei ütemes és vad ritmusra döngölik a dobhártyámat. Aztán valahol a közelemben megszűnik a zaj, a következő pillanatban pedig valami idegen anyagot érzek a bőrömnek simulni. Betakar... Aztán hozzá dörgölőzik az arcomhoz. Ó, igen... Halovány mosolyra húzom a szám, teljes megnyugvással adózva a pillanatnak. Tudtam én... Tökéletes. Enyém a hím szeretete, a figyelme és a törődése. Talán ez minden farkasnál így működik. Talán Sitkán mégse tanítottak olyan nagyon más dolgokat, mint például itt. Békésen, teljes nyugalommal, lüktető fájdalommal és nehéz légzéssel, szörcsögve lélegezve pihenek meg Darren karjai között. ~ Rád csöpög a vérem... ~ Közlöm vele puhán, mintha teljesen máshol járnék lélekben. Mintha be lennék szívva, vagy nem tudom. Éppen most öntötte ki nekem a szívét, én pedig azzal foglalkozom, hogy a számból lassan a lábára fog csurogni a nyálas vér. Én is szeretem. Persze, hogy szeretem. De ezt kár lenne kimondani. Érzem, hogy mennyire zaklatott még mindig, és valahol a lelkem mélyén mindent megtennék azért, hogy jobbá tegyem a helyzetet, de nem bűntudatból, hanem mert megérdemli. Amiért így a gondomat viselte. Azért bólogatok. Azaz bólogatni próbálok, de inkább abbahagyom, mert szédülök. Megpróbálom feltolni magam, ami sikerül is valamennyire, de valahol félúton megdermedek, mert nem megy tovább. Nem csak a lelkem üres, a testemet is átjárja valami olyan légüres jelenség, ami az érzelmek viharával cserélt helyet. ~ Ne mondd el senkinek, jó? Könyörgöm... Ha Masa megtudja... Ha bárki megtudja, hogy nekem... ilyen... ez... kell, én teljesen... Nem tudom, mi van velem... ~ A gondolatok elhalóan, és szinte összefüggéstelenül próbálnak eljutni Darrenhez, bár fogalmam sincs róla, hogy érti-e egyáltalán, amit mondok. Ahogy én, úgy ő is messze jár a saját öntudatától, érzem. Fáradt vagyok. Nem, egyáltalán nem akarom, hogy Darren hazavigyen. Nem érdemlem meg, és egyszer egyébként is túléltem ennél sokkal rosszabbat is. ~ Csak hagyj itt. Megleszek. ~ Nem tudom, mit mondhatnék. Már a gondolkodáshoz is fáradt vagyok. Bár nem hiszem, hogy megteszi nekem ezt a szívességet, de azért én megpróbáltam legalább.
Hiába mondja, hogy "igen", kétlem, hogy tényleg érti, és nem azért, mert hülye, hanem mert én is csak érzem. Érteni, elmagyarázni talán csak egy valaki tudná, de tőle sose kérdeznék semmit, amire tanítás lehetne a reakció. Volt, amikor kérdeztem, amikor tanultam, a nyomában jártam, de azok az idők már sehol sincsenek. Nyugodt. Lecsendesült. Békés. De hogyan? Hogyan lehet az, annak a karjai közt, annak a közelében, aki így elbánt vele? Miért nem fél, gyűlöl, vagy egyszerűen csak küld el? Azt hiszem, kezdtem tényleg megérteni, bár még csak kósza sejtésem volt, de talán jó irányba tapogatóztam. - Nem baj - mondtam halkan, mikor a vére miatt aggódott... meg azon, hogy engem összeken vele. Istenem, látja egyáltalán, hogy a fél arcomat a vége borítja, hogy a kezem is abban fürdik? - Ne velem törődj, koncentrál a gyógyulásra, rendben? Az most a legfontosabb, hogy rendbe gyere... Mocorogni kezdett, amit nem tartottam jó ötletnek, s ahogy láttam, sokáig nem is bírta szusszal, ami nem csoda. Próbáltam nyugalomra inteni, az izgágaság most csak rontott volna, azt pedig nem akartam. - Rendben - bólintottam a kérésre. - Senkinek sem árulom el. Ígérem. Szépen nézünk ki. Kicsit defektesen, kicsit megroggyantan, de hé, élünk és ez a lényeg, nem? Kezdtem azt hinni, hogy nem. Muszáj volt simogatnom Jamie fejét, mint egy kényszeres cselekvés, olyan volt ez, mert amíg éreztem a testéből áradó melegséget, addig nincs baj, ha kihűl egy test, az a gond. Nyugodt energiái engem is apránként lecsendesítettek, de nekem még mesze volt az a fajta megnyugvás, amiben ő fürdött. - Dehogy hagylak itt! - méltatlankodtam, minden komolyabb bosszúság nélkül. - Persze, menjek el, mint aki jól végezte dolgát mi? Ez nem így működik... Legalábbis nálam. Körbenéztem, a levegőbe szimatoltam, de nem éreztem más farkas jelenlétét és reméltem, hogy ez így is marad. - Vannak erdei menedékházak, túrázóknak, meg potyázóknak - magyaráztam és beszéd közben tulajdonképpen becsomagoltam a dzsekimbe, amennyire lehetett -, én pedig nem szeretném megvárni, amíg valaki idecsődül a vérszagra, meg a fadöntögetésre - mormoltam az orrom alatt, majd felálltam és Jamie-t is felnyaláboltam. - Kis szerencsével ott még elsősegély doboz is lesz, és ne gyere azzal, hogy nincs rá szükséged, oké? Csak... hagyd, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Önzőn hangzik, de mivel ő szemmel láthatóan megkapta, amire vágyott, én is szeretnék valamiféle kiutat a magam hirtelen támadt katyvaszából. - Aztán közben felkészítheted magad lelkiekben, sok kicsi cuccot fogunk majd csinálni, ovisoknak. - Satnya mosoly futott át az arcomon, majd megindultam Jamie-vel a faház irányába, ami ugyan nem egy köpésre volt, de térdig se kellett érte lejárnom a lábam...
De, én vele törődök. Mert ő is ezt tette és teszi velem, még akkor is, ha számára teljesen furcsa és bizarr az elmúlt ki tudja, hány perc. Bennem most sokkal erősebben munkálkodnak a régi berögződések annál, minthogy magamban tudjam tartani őket. De rendben, oké... Csendben maradok, és igyekszem úgy tenni, mintha magammal törődnék. Bár nem tudom, hogy jelen pillanatban ezt hogy tudnám kivitelezni, ettől függetlenül csak igyekszem csendben szuszogni, és nem foglalkozni azzal, hogy esetleg Darren véres lesz. A parancs az parancs, és én boldogan hajtok fejet előtte. Csak hálásan hümmentek arra, hogy nem mondja el senkinek, és nagyon aprón, fájdalmasat szusszanva dörgölöm bele a fejem a kezébe ott, ahol még mindig engem simogat. Tudtam, tudnom kellett volna, hogy benne bízhatok, hülyeség volt így nekirontani... Így utólag már persze belátom és ha jól érzem, a farkasom is hasonlóképp vélekedik. Bár, ha őt kérdezné valaki... Ő most elégedetten nyúlik el, szinte kielégült bizonyosság terül rá attól a ténytől, hogy megkapta azt, ami már elég régen hiányzott neki. És valahol büszke is, amiért végre egyszer tett valamit, ami szokatlan volt, új volt számára. Az persze kicsit lelomboz, hogy nem akar itt hagyni, mert felkelni vagy tovább mozogni... Azt már igazán nem akarok. ~Úgy lesz, ahogy mondod. ~ Egyezek bele végül, és egészen furcsa mód vékony mosoly ül ki a vértől mocskos számra, de azt nem tudom, hogy érzékeli-e, vagy figyel-e rá. Felkel és megpróbál felnyalábolni engem is. Nyilván számára egy tollpihe vagyok, bár azt hiszem, hogy a lelke most sokkal nehezebb. Persze, nem mindenki lehet olyan, mint Charlotte... Legalább is, eddig azt gondoltam, hogy mindenki olyan, de Darren bebizonyította, hogy őt nem így és nem erre nevelték. Hogy csalódtam-e? Abszolút nem, hiszen végső soron kiharcoltam, amit akartam. Belekapaszkodom a vállába, és igyekszem szó-szó önállóan lépést tartani vele, de gyanítom, hogy a menedékházba már úgy fogunk elérni, hogy élettelen bábuként húz maga után. Se kedvem, se erőm nincs túl sokáig gyalogolni az erdőben. ~ Oké, nem jövök... Bár úgyis rendbe jönnél pikk-pakk, meglátod... ~ Próbálom kicsit viccesre venni a dolgot, de gyanítom, hogy ez most nem sikerül annyira humorosra, mint szeretném. Neki legalább is nem. Az ovis cuccokra még így is kérdőn csillannak fel a szemeim, mert nem nagyon tudom hova tenni a dolgot, aztán persze leesik, hogy ja! Biztos a műhely... Most nem merülök el abban, hogy biztos el fogom szúrni. Apró székek, asztalok képe sejlik fel előttem, amiket kékre, sárgára, rózsaszínre festek... Vörösre. ~ Az klassz... tényleg... klassz. Te is klassz vagy, Darren. ~ A hangom kissé zavart, távolinak ható, de legalább élek, és itt vagyok. Nem rettenek meg többé attól, ami előttem áll. És hogy ezt bizonyítsam Darrennek, a továbbiakban mindent szó nélkül viselek és megcsinálok, amire utasít. Legyen szó az elsősegélyről, vagy éppen a helyes viselkedésről. Mert fontos nekem.
Mióta Castor nálam járt, azóta hosszú idő telt el, ennek ellenére azonban mégis valahogy feszültnek éreztem magam, ami egyáltalán nem jellemző rám. Alapvetően nyugodt típusú ember vagyok, aki könnyedén veszi az életet, de mégis most olyan volt, mintha nagy felelősség szakadt volna rám. Nagyobb, mint eddig bármikor. Az Alfám épelméjűsége volt a tét, és ezt nem akartam csak úgy kockáztatni. Sajnálatos módon én ennél sokkalta lelkiismeretesebb nőszemély vagyok, ezért hiába telt ennyi időbe leegyeztetni egy megfelelő időpontot a Protektorral, nem adtam fel. Ígéretet tettem a férfinak, és azt általában én be is szoktam tartani. Még olyan elvek szerint éltem, ami régen hétköznapinak számított, a mai világban azonban kilógtam volna velük. Korán reggel volt ugyan, de megerőltettem magam, és felkeltem időben ahhoz, hogy ott lehessek a találkán. Nem szerettem volna késni, mert még sohasem találkoztam az illetővel, és nem akartam rossz benyomást tenni rá. Nem mintha amúgy lett volna beleszólása az életembe, vagy különösebben adtam volna a véleményére, hogy mennyire gondol rólam rosszat, de egyszerűen nem szerettem, ha negatívan álltak hozzám, így hát fogtam a három Labradoromat, és nekivágtam az erődnek. Tudtam, hogy merre találom a kilátót, noha nem sűrűn fordultam meg a környéken, de mint hegyi mentőnek, kötelességem volt ismerni a környező terepet. Ugyanígy voltak ezzel a kutyáim is, viszonylag otthonosan is mozogtak. Hallottam, ahogyan kapkodják a levegőt, ahogyan a friss, kissé nyirkos földet szimatolják. Elmosolyodtam rajta, miközben egy kicsit meghúztam a nyakam körül díszelgő, élénksárga sálat. Hiába enyhül már meg az idő, azért így hajnalban még mindig hűvösnek éreztem ahhoz, hogy csak úgy lazán egy pólóban rohangáljak az erdőben. Miközben lassan, de biztosan felbaktattam a kilátóig, mélyen beszívtam a levegőt, és már távolról érzékeltem is a férfit, akivel találkozóm volt. Ez azt bizonyította, hogy tényleg nem volt annyi ideje, amit feleslegesen pocsékolt volna, nem engedhette meg magának a késés luxusát. Nekem ugyan szabadott volna, mégsem akartam elkövetni ezt a hibát, hiszen én készültem szívességet kérni az őrzőktől, és nem fordítva. - Jó reggelt! – szólaltam meg, amint felértem a csúcsra, és megpillanthattam immár ténylegesen is a Protektort. – Ugye nem vártál rám túl sokat? – kérdeztem meg, mert nem akartam, hogy sokáig itt rostokoljon csak azért, mert elnéztem az időt. Persze tudtam én, hogy szándékosan elindultam időben, de sohasem lehet tudni, hogy mikor nézek el éppen valamit. Nem ez lenne az első eset, az tuti. – Remélem, hogy nem zavarnak a kutyáim. Nem volt szívem őket otthon hagyni ezen a szép reggelen – mosolyodtam el barátságosan, amikor Poe odasomfordált hozzá, hogy körülszaglássza a nem csupán számára idegen alakot. Miközben beszéltem, apró kis párapamacsok szálltak a levegőbe, hála az alacsony hőmérsékletnek, ami ezen a reggelen uralkodott. Amennyire meg tudtam állapítani, a felhők később el fognak vonulni és vidám napos időnk lesz, de az még odébb volt, és amúgy sem szerettem annyira a korai keléseket. Legalábbis ma nem kellett volna felkelnem, csakis emiatt tettem meg mégis. - Köszönöm, hogy időt szakítottál rám, igazán nem akarlak sokáig feltartani– eközben sikerült odaérnem elé, alig néhány lépésnyire állva meg végül tőle.
A szellemek társaságát élvező farkasok különös érdeklődést keltettek bennem mindig is. Mégsem meglepő, hogy nem kerestem Josephine társaságát gyakran. Nem is értem volna rá igazán, ami azt illeti, na meg magam ellen tettem volna, ha bármely falka felé húzok, még ha csak látszatra is. Mint a pap, aki bort iszik és vizet prédikál. Már kora hajnalban kijöttem, kicsit talán előbb, mint szoktam. Néztek is bután az erdei vadak, mikor meglátták közeledni a járgányt az ellátmánnyal. Nem ehhez voltak szokva, na. De a különleges vendégre való tekintettel igyekeztem nem megcsúszni az idővel... És lám, sikerült is, sőt! Előbb érkeztem meg a kilátóhoz. A kocsit lejjebb kellett hagynom kicsit, de ezt a legkevésbé sem bántam. A kora reggeli hideg, csípős levegő kellemesen éberré tett, ahogy a bőrömre ült. Ahogy a női hang a hátam mögül megszólalt, halovány mosollyal torpantam meg és fordultam felé. - Hasonlóan szépet! - Biccentettem és bevártam, majd vele együtt indultam remélhetőleg tovább a kilátóig fel. - Alig pár perce értem ide, igazán semmiség. Inkább nekem kellene elnézést kérnem, amiért hajnalok hajnalán ide rángattalak. - Tekintek rá nyugodt, barna pillantásommal, majd a figyelmem az ebeké, s ha már szaglászik az egyik, bizony, felé nyújtom mozdulatlanul a tenyeremet, s kivárok, hogy megismerkedjen vele - aztán simítok csak végig okos fején, megvakargatva füle tövét is. - Viccelsz? Ha lenne rá időm, én magam is tartanék egyet minimum, de sajnos nem érnék rá vele érdemben foglalkozni, na meg... mászkál elég vadállat az erdőben. - Értse, ahogy akarja, engem az ő ittléte sokkal jobban érdekel, s bár olykor-olykor a kutyák "kényeztetésére" figyeltem látszólag, mégis Josephine-é volt odafigyelésem teljessége. - Ugyan... - fejcsóválok arra, hogy nem szeretne zavarni. - Miért kerestél meg?
- Ugyan… - legyintettem egyet mosolyogva, félig-meddig vidáman. – Igazából nagyon utálok korán kelni, de mint látod, most az egyszer túléltem – vontam meg a vállaimat, ezzel is jelezve, hogy tényleg nem nagy dolog. Igazából szerintem csak udvariasságból mondta, amit mondott, szóval több szót nem is fecséreltem arra, hogy igazából mennyire nem volt ínyemre, hogy hajnalok-hajnalán itt kell lennem. Én szorultam most segítségre és nem fordítva, szóval egy kis alkalmazkodással talán még el tudok bánni, ha nagyon muszáj. - Az biztos! – nevettem el magam akaratlanul is, ezzel zavarva fel az erdő reggeli csendjét. Néhány napsugár mintha kezdett volna utat törni magának, vagy csak képzelődöm, hogy a fák lombjain át az próbál átszűrődni? – Velünk az élen, igaz? – a mosolyom mit sem veszített ragyogásából. Igazából én sohasem csináltam abból problémát, hogy mi vagyok. Sőt, ha lehetett, akkor ugyanúgy elvicceltem, mint ahogyan most is. Én ugyan nem bántottam senkit, hacsak nem volt nagyon muszáj, inkább az emberszerető fajtához tartoztam a farkasok közül. Voltak még rajtam kívül ilyenek, azt tudtam, bár valószínűleg nem túl sokan. Nem baj, szeretek különc lenni! Akármit teszek, úgyis az maradok mindig… - Egyébként én sem mindig érek rá, de ezért jönnek velem mindig mindenhová. Ha lesz egy kis nyugtod, szerezz be egy ilyen jószágot, nagy segítség – tettem még hozzá, ezzel is húzva egy kicsit a témát, ami miatt valójában idejöttem ma, na meg ő is. Nem tudtam, hogyan is kezdjek bele, de mivel ő már megtette helyettem, így csak sóhajtottam egyet, miközben vonásaim valamennyire elkomorultak, vagy inkább csupán komolyodtak. Nem volt rossz kedvem egyáltalán, de a beszélgetésünkhöz egyáltalán nem illett most a bájvigyor. - Nos, igazából elég kényes az ügy… - húztam el a számat, és míg a kutyák körülöttünk mászkálva fedezték fel a terepet, addig én zavartan beletúrtam a hajamba. Tudom, hogy én vállaltam be ezt a feladatot, és azt hiszem, hogy ez volt a legjobb döntés, de attól még nem volt könnyű végrehajtani. – Arra lennék kíváncsi, hogy mit kérnétek cserébe azért, hogy egy szellemet hozzákössetek egy farkashoz? – böktem ki végre a kérdést, hiszen tovább esélyem sem volt húzni a dolgot. Igazából tényleg nem akartam rabolni az idejét, úgyhogy most már csak kíváncsian sandítottam rá, várva a feltételeket, vagy egyszerűen csak a nemleges választ. - Tudod, ha tudnám, akkor megoldanám én is, de azt hiszem, hogy ti jobban értetek ehhez. Egyébként, ha lehetne, és tényleg sor kerül rá, akkor szeretnék ott lenni – bukott ki belőlem a kérés, még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit is mondok. Tényleg érdekelt és abban reménykedtem, hogy talán tanulhatok is belőle valamit.
- Veletek az élen. - Biccentek őszintén, szelíd mosollyal, melyben ezúttal nincs nyoma a bocsánatkérésnek. De miért is lenne, ha alapvetően semmi bajom a fajtájával, csupán az itt kialakult helyzettel. Erről meg igazából mi tehetünk. Moshatom a kezeimet, hogy az előző vezetőség, de valójában ettől nem lesz előrébb senki. Mi, fairbanksi őrzők hívtuk ide ezt a falkát, felsőbb utasításra. Mi nem dacoltunk a felettesekkel, hanem mentünk bele, a legutolsó tanonctól kezdve a hajdanvolt protektorig, aki rámondta a végső áment a dologra. És most itt egy lehetőség kimondatlanul a levegőben, - a Suttogó szeretne valamit és ha jól sejtem, nem is akármit - mellyel akármennyire is szeretnék bölcsen élni, nem érzem azt, hogy a hirtelen elém nyíló dologgal megfelelően tudnék bánni. - Mindenképpen! Majd lehet, még szólok is előtte, hogy segíts a kiválasztásnál. Te biztosan jobban értesz hozzájuk. - Elvégre kutyákkal dolgozik a nő, én meg nem vagyok az a fajta, aki csak hobbiból tartja az ebet. Akkor már tudjon szolgálni is a vacsorájáért, ha befogadom... Ahogy haladtunk tovább az erdőben, elérve a sziklás csúcsot, elértünk a konkrétumokhoz is a találkozót illetően. Arra, hogy kényes lenne az ügy, felvontam a szemöldökömet. Oké, vannak sejtéseim, mi is lehet a kérése, de hogy ez miért kényes, azt el nem tudtam képzelni. Leszámítva azt, hogy a szürkék eléggé a bögyében vannak a bandának az ifjabbik De Luca (ön)gyilkos lépése óta... - Az attól függ, ki ez a farkas és ki lenne a hozzá kötendő szellem. - Felelek lényegre törően, arra pedig nem felelek, hogy ő is megtenné, ha tudná. Nyilván pontosan tisztában van vele, hogy bár egy tőről fakad, mégis más a mi mágiánk az övékénél. Hála az égnek... ez a mi előnyünk. El sem akarom képzelni, mi lenne, ha a farkasok olyan mágiával bírnának, mint mi. - Természetesen nem zárkózom el előle, hogy ott legyél, ez már a mágusaink döntése. - Itt azért elmosolyodom akaratlanul is.
Annyira már nem is éreztem magam feszélyezve a Protektor társaságában, mint a találkozó elején. Oké, amiatt még mindig kicsit izgultam, hogy hogyan is fognak alakulni a dolgok, miután felteszem a nagy kérdést, de ez igazán nem rajtam múlt. Én csak a közvetítő szerepét töltöttem be, semmi mást. Felelősség innentől kezdve nem állt rajtam, hazudni meg úgysem fogok egyik félnek sem, mert azzal nem lennénk előrébb egy kicsit sem. Pontot akartam tenni az ügy végére, és lehetőségekhez mérten a legjobbat kihozni ebből. Már persze akkor, ha az őrzők hajlandóak eleget tenni a kérésemnek, jobban mondva kérésünknek. Nekünk sem lett volna túl jó, ha az Alfa egy kicsit bekattan, márpedig ahogyan elmondta, máris kezdett. - Nagyon szívesen segítek! – egyeztem bele mosolyogva. Jobban szerettem volna a kutyás témánál maradni, mert az legalább olyan volt, amiről szívesen beszélgettem, de nem tudtam, hogy Willnek mennyi ideje van, amit rám szánna. Nem szabadott, hogy tovább csigázzam a kíváncsiságát, és én is sokkal jobban éreztem volna magam akkor, ha már túl lehetünk ezen az egészen. Számomra ez tényleg kényes volt, főleg, hogy nem is nekem volt szükségem segítségre, hanem valaki más helyett beszéltem. Nem tudtam, hogy mi lenne az, amit Castor elfogad, és mi az, amiről szó sem lehet. Ez csupán utólag derülhet majd ki, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy az ajánlat elnyeri majd a mi első számú hímünk tetszését. - Nos, nem tudom igazából, hogy elmondhatom-e ezt neked, de nyilvánvalóan kompromisszumok kellenek ahhoz, hogy előrébb haladjunk ezzel az üggyel. Szóval a farkas Castor lenne, a szellem pedig a valamikori teremtője, a régi chicagói alfa. Nem tudom, hogy mennyit tudsz róla, igazából annyira nem is fontos. Én beszéltem a szellemmel, és bosszúra szomjazik a halála miatt, úgyhogy ha nem teszünk semmit, akkor még nagy bajok lehetnek – jelentettem ki tájékoztató jelleggel. További részletekbe nem szándékoztam belemenni, az is lehet, hogy már így is sokat mondtam. Ahhoz azonban, hogy bármilyen egyezség is szülessen, talán nem ártott, ha a Protektor is képben van az üggyel kapcsolatban, legalábbis egy bizonyos szintig. - Akkor őket kell majd megkérnem? – kérdeztem egy kicsit tartózkodóan és talán bátortalanul is, de ajkaimon máris ott volt egy kedves mosoly. Reménykedtem benne, hogyha sor kerülne egy ilyesfajta szertartásra, akkor én is részt vehetnék rajta. Nagyon kíváncsi voltam, hogyan működik ez, noha tudtam, hogy én soha nem leszek képes ilyesmikre. Nem voltam ám olyan naiv, hogy azt higgyem, menni fog nekem az őrzők által használt mágia, de megnézni és talán tanulságként is remek lenne.
- Előbb-utóbb úgyis megtudnám, Jo... - mosolyodom el barátságos, szinte már atyai hangsúly közepette, melyet a félsódéros mosoly kölykös fénye "ront" csak el. Mégiscsak ő az idősebb, minden atyáskodás ellenére is. Azért a vonakodása arra késztet, hogy elmerengjek. Minden bizonnyal nagy kutya lehet az, aki kéri, egyébként nem érezné kellemetlennek a nő a dolgot, elvégre ismerjük már egymást egy ideje. És lőn! Lassan fújom ki a levegőt és simítok végig a fejemen, le a tarkómon, ahogy az alant elterülő erdőt fürkészem a tekintetemmel. Önző gondolatok ezrei szaladják meg elmémet, lehetetlenek és lehetségesnek is elmenők... de nem, megfogadtam, hogy nem szólunk a két falka ügyeibe, ha nem muszáj és álszentség lenne, ha pont most, pont én lennék az, aki ezt a határt átlépi. - Esszencia. Castortól és a vezető testőreitől. A mennyiségekről és milyenségekről majd akkor beszélünk, ha elfogadja a dolgot ő is. - Zárom végül rövidre a dolgot. Igazán nem nagy valami ez látszólag, noha vannak olyan rituálék, amiknek a "hozzávalóját" nem is olyan egyszerű beszerezni olyan erős farkasoktól, mint a megnevezettek. Jo kérdésére azért kénytelen vagyok újra elmosolyodni. Bájos ez a nő, csak a körülmények sajnálatosak, amiben mind a ketten élünk. - Megkérdezem én neked, de biztos vagyok benne, hogy Eva szívesen lát majd. - meggyőzöm az öreglányt, ezen már nem múlik a dolog, legfeljebb Castoron, de őt meg győzze meg Josephine.
Nem igazán voltak elképzeléseim arról, hogy Will hogyan fog reagálni, ha elmondom neki, hogy ki az a farkas, akiről éppen beszéltünk. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán el szabad-e mondanom, de azt szerettem volna, ha együtt tudunk működni, és ehhez azért csepegtetni kellett némi információt. Castor rám bízta ezt a feladatot, és úgy voltam vele, hogy ebben a helyzetben egészen nyugodtan cselekedhetek a saját belátásom szerint. Miután beavattam a Protektort, csak kissé feszülten álltam és néztem őt, hogy miként ment végbe a változás az arcán, a mozdulataiban. Volt egy olyan érzésem, hogy számított valami hasonlóra, de nyilván nem lehetett pontos elképzelése arról a farkasról, akinek szüksége volt a szellem hozzákötésére. - Rendben! – bólintottam szinte egyből, és máris elmosolyodtam. Én számítottam rá, hogy valami ilyesmi lesz, habár Castornak még nem tettem róla említést, de nyilván neki is volt annyi sütnivalója, hogy majd ne lepődjön meg a kérésen. – Szerintem még ma beszélek vele, és felhívlak majd téged, amint megtudtam, hogy elfogadja vagy sem. Jó lesz így? – kérdeztem, törekedve a határozott hangnemre. Amúgy sem voltak gondjaim azzal, hogy elég határozott legyen a fellépésem. Az oké, hogy alapvetően olyan voltam, hogy egy légynek sem ártanék szívem szerint, de azért engem sem kellett ám félteni, ha valami olyanról volt szó. Azt hiszem, hogy jó diplomata lehettem volna, és talán mindig nekem kellene tárgyalnom Castor helyett. Lehet, hogy remek stratéga, viszont én meg jól bánok az emberekkel és könnyen kijövök velük. Ezt a mellékelt ábra is mutatta, elég nyilvánvalóan. - Köszönöm tényleg, hogy szakítottál rám időt, azért pedig nagyon hálás lennék, ha beszélnél Evával. Már amúgy is szerettem volna megismerkedni vele, mert eddig csak hallottam róla – ismertem be, és az újabb mosoly máris ott ragyogott az arcomon. Máris elillant belőlem az a feszültség, ami néhány perce még gyűlni kezdett. – Nem is akarlak tovább feltartani téged, gondolom sok dolgod van, nekem pedig hamarosan nyitnom kellene majd az üzletet. Akkor amint tudok valamit, hívlak! Szép napot, Will! – mosolyogtam rá, és ha nem hajolt el, akkor még egy búcsú puszit is nyomtam az arcára. Én ilyen vagyok, így kell elfogadni. Amennyiben nem sikerül, akkor csak intek neki, majd jelzek a kutyának, hogy ideje indulni.
// Úgy gondoltam, hogy nem kell ezt tovább húzni, szóval köszönöm a játékot!!! //
Az energiáimon az őszinte meglepettségen kívül más nem érződött, hacsak még a szándékot nem szűrte volna le mellé valahogyan az egyezkedéssel kapcsolatban. Tényleg nyitott voltam a kérdésre, még így is, hogy a chicago-i falka alfájáról volt szó. Nyitott és nyugodt. - Ezzel a két szóval tökéletesen leírható lettem volna jelenleg, ha valaki ilyesmire adta volna a fejét. - Tökéletes. Úgyis tudod a számomat! - Jelenik meg félsódéros mosoly a képemen, ahogy Josephine-re tekintek. Evát illetően biccentve, a kutyákkal még lepacsizva és biztosítva csinos gazdájukat arról, hogy egyáltalán nem volt fáradtság részemről a dolog, elköszönök, majd valószínűleg a magam útján távozok. Persze, vagyok annyira jól szituált, hogy előtte azért megkérdezzem, visszakísérjem e a kocsijáig a hölgyet.
Semleges terület, ez az, amibe aztán senki nem szólhat bele, főleg, hogy kísérővel jön, és ahogy sejti, Ashley is azzal fog érkezni. Nem zavarja, viszont amit mondani akar, azt nem telefonon szerette volna közölni, hanem személyesen. Tudja, hogy Darren nem mondja el, hiszen látszott is rajta, meg végül ki is mondta. Futár... annyira szereti, amikor a nagyok félreértenek mindent, és sértésnek veszik, vagy támadásnak, mert kölyök. Csak egy kérés volt, mert ő nem mehet fel a hegyre, hiába tenné meg simán, mert ez a helyzet nem az, amikor veszekedésnek verekedésnek helye van. A kilátónál beszélték meg a találkozót, őt Ria kíséri el, vele Brad elengedte, míg mással nem. Azaz hímekkel tuti jöhetett volna, na de melyik hajlandó kimozdulni úgy a szállodából, hogy egy kölyök szeretné? Persze ha BB lesz a párja, meg fogja tenni, nanááá. Mivel kicsit korábban érkezik, leül a földre, nézelődik, és a pajzsát nem engedi le, semennyire sem. Egész ól elszórakozik már ezzel, igaz, ez a rángatás még hagy kívánni valót maga után, de azért már nem szenved, amikor meg kell tenni, csak kicsit lassabb, mint azt szeretné. Csendben kellene ülni, de nem teszi, Riával beszélget közben, és elmeséli, hogy Brad hogyan reagált a vacsorájára. Vicces volt. Kevésnek találta a húst, pedig nem kis szeleteket kapott, ez a poén, és mégis az volt a legnagyobb baja, hogy abból nem volt több. Legközelebb majd egy teljes szarvast visz neki, és akkor boldog lesz. A papírt veszi elő a zsebéből, és kipipálja a lány nevét is, ezzel mindenki megvan, mindenkit értesített, akit kellett. A temetésről pedig később küld tájékoztatást, egyelőre még nem állt össze minden, de igyekszik.
*Vannak dolgok amik nem várhatnak. S bár újabban nem veszem fel a telefont ha keresnek, csak akkor venném, ha az hívna, aki épp nem teszi ennek ellenére, vagyis épp pont ezért mégis felvettem a telefont mikor egy idegen szám hívott. S bizony a név, legalábbis a keresztnév nem volt ismeretlen a számomra. De hát mennyi esély van arra, hogy a Nori akivel én beszéltem ugyan az, akiről Sam beszélt? Nem sok. De ettől függetlenül még rábólintottam a találkozóra. Azt mondta fontos. Darren lépdelt mellettem, mert hát az nem úgy van ahogy én képzeltem, hogy lejövök, találkozok a lánnyal és kész. A francokat. Kíséret dukál… mint régen a hajadon lányok mellé. Csak annyit kértem Darrentől, hogy ha egy mód van rá, ne legyen ideges. Bármiről is legyen szó. De egész úton csendes voltam. A pajzsom tök jól elvolt magának, valahol biztosan. Merthogy nem rajtam, az is biztos. Langyos, farkasomból fakadó vidám energiáim ott ólálkodtak körülöttem és Darren körül. A kilátóhoz érve, vagyis csak annak közelébe, tudtam, hogy itt van már a lány. Éreztem az illatát, még ha az érzékeim nem is jeleztek, csak egy idős farkast. A fene sem tudja, mennyire idős, de nem is érdekelt. Lépteim könnyeden vezettek a lány felé.* - Jó napot és szia. Ashley, Ő meg Darren.* Mutattam be Aput, mert hát dunsztom sem volt arról, hogy ismerik már egymást. Mindenesetre én még nem találkoztam Norinával személyesen szóval bemutatkoztam. Ámbár nem voltam hivatalos és nem nyújtogattam a kezem senkinek. Csak kíváncsian billentettem oldalra a fejem.* - Nem tudtam eljönni egyedül, de mivel azt mondtad, hogy fontos Apu elkísért. * Most kérdezzem meg, hogy miben segíthetek vagy azt, hogy mi történt? Éreztem, hogy hova tartozik a másik. Kaptam onnan egy falatot a „jóból”. De ez engem nem zavart, csak szürkészöld íriszeim kémlelték a másikat, mérték fel ösztönösen. De nem érdekelt. Hangom kedves volt és egyben némiképp bocsánatkérő, mert hát én reménykedtem abban, hogy eljöhetek egyedül. De nem tudtam, hogy mit szeretne a lány.*
Csak kivételes helyzetekben türelmes, mert nem jellemző rá, hogy akár egy percet is nyugton üljön a seggén, most mégis sikerül. A szagokra figyel, idegen szagra, ami majd várható, pajzzsal mást nem tud figyelni, de ez most nem baj, csak történjen már valami, mert azért ülni nem olyan jó dolog. Amire felkapja a fejét, egy már ismerős szag, és Riára néz. A földről is feláll, úgy tekint az ékrezők irányába, mégse tűnjön már bunkónak. Azt sejtette, hogy a lány nem egyedül fog jönni, hiszen kölyök, ahogyan ő is, na de az akkor is erős, hogy Darrennel jön, akivel már beszélt, és aki ezek szerint egy árva mukkot sem szólt Ashley-nek Ravenről. Haláli ez a fickó, tényleg az, már csak nevetni tud az egészen. -Sziasztok! Norina, ő pedig Ria... Darrent azt hiszem már ismerem. Igen, ő az a ofátlan kis kölyök, aki egyrészt tüzet kér az éjszaka kellős közepén halál lazán, és utána arra kéri az ottani Alfát, hogy üzenetet szállítson. Csodás, bár utóbbit még mindig nem érzi hibának, most is ugyanezt tenné. -Azt tudom, és tényleg fontos. Van a birtokomban egy végrendelet, amin a neved szerepelt, hogy ha az illetővel történik valami, akkor értesítsem személyesen, továbbá az illető azt szerette volna, ha a temetésére is eljössz. Akiről szó van... És most jönne az a rész, hogy Darrenre néz, mert ő tudja, mégis hallgat, milyen makacss már, össze kellene kötni Castorral, aztán megnézni, ki viselné el tovább a másikat, de komolyan. Na mindegy, ez van, ezzel nem tud mit kezdeni. -... ő Raven Sutter, a druida. Meghalt. Tulajdonképpen ennyit szeretett volna mondani, nem többet, csak ezt nem telefonban, mert az még szerinte is taplóság. Darren ridegsége után nem tudja, mire számítson, nem is tippelget, majd kiderül. A temetést szervezi, már nem kell sok, hogy minden készen álljon.
*Egy biccentéssel üdvözöltem az immár nevet is kapó nőt, aki fogalmam sincs miért mosolygott ilyen bájosan miközben kezet nyújtott Darrennek. Viszont az meglep, hogy Norina ismeri Darrent, de ez itt nem a kérdések helye, csak halvány mosollyal fogadom maga tényt és figyelek a lányra. Ahogy a szavai haladnak én úgy hűlök meg. A végrendelet szónál lesápadok és legszívesebben Darren karjába kapaszkodnék, de csak a kezeim szorulnak ökölbe. Istenem add, hogy ez csak egy buta félreértés legyen. Nem akarok a következő száz évben végrendeletet látni. Bőven elég volt egy. Viszont erről akaratlan is Steve jut eszembe, de nem… Ő jól van. Igaz jól van? A következő szó ahol már csak némi reményvesztettem pislogok az a Temetés. Nem, nem és nem. Nm kell nekem temetésre mennem… sem most, sem holnap és a következő száz évben sehova, senkiére. Kezdtem pánikolni kissé, hogy miről van szó. Viszont ahogy Norina Darrenre néz, zavartam cikázik a lány és Apu között a tekintetem. Ezek itt miről tudnak, amiről én nem? S mért nem említette Darren, hogy feltudjak készülni arra, hogy mi vár itt? Tudta, hogy kivel találkozom, mert mondtam.* - Nem… * Suttogtam halkan, ahogy meghallottam a nevet és felrémlett utolsó találkozásunk, amikor a völgyben úgy mentem haza, hogy majd még találkozunk. Energiáim meghűltek, álnok kígyóként kezdtek el körbeölelni csápjai és egy jég burokba zárni. Amin át sem be, sem ki nem áramolhatott jelenleg semmi.* - Raven él… találkoztam vele még mielőtt… láttam, beszéltem vele… * Hangom bár határozott, de ugyan olyan elveszett is. Nem szóltam Apuhoz, Nori pillantása elárulta, hogy tudott róla és a szavak után sem mutatta Darren ennek az ellenkezőjét.* - Szabad tudni, hogy… mi történt? Miért? Hol lesz? Mikor? Ki intézi? * Ezer meg egy kérdés, kép kavargott a fejemben. Hogy mit éreztem? Nem tudom. Nem akartam elhinni. Nem halhatott meg. Raven nem. S mért nem szólt nekem az Apja sem meg úgy senki Norinán kívül? Egyelőre ennyire voltam képes és a bennem kavargó dolgokról csak tekintetem árulkodott.
Ha nem éppen azt kellene elmondania a lánynak, hogy Raven elhunyt, akkor még nevetni is tudna azon, hogy Darren képes idejönni kísérőként, és közben mélyen hallgat mindenről. Amit ebből levon, az az, hogy a hím szavatartó, tényleg nem szólt róla másnak ezek szerint, csak Alexandernek, és ugye Jeremynek. Azért egy bájos mosoly megjelenik az arcán, ez azért nem egy elhanyagolható dolog, sőt, pozitívum. Ashley reakciója pedig egészen más mint Darrené, nem rideg, nem szívtelen, ez is érdekes. Már érti, miért volt a druida listáján. -De. Együtt voltunk azon a napon. Ők ketten mikor találkoztak, azt nem tudja, de hogy ő együtt volt Ravennel azon a délutánon, az egészen biztos. Hiszen végignézte, látta a halálát, ráadásul ilyesmivel nem viccelne sosem. -Baleset volt. Egy rejtett völgyben az Ezüst folyónál, és maximum egy hét múlva. Én, de már kaptam segítséget. Ashleynek sem mond többet, mint bárki másnak, talán majd egyszer megteszi, de nem most. A temetéssel igyekszik, Rose is segít neki, Ria is, így egész szépen haladnak. Időpont az még mindig nincs, de amint lesz, arról ugyancsak értesíteni fog mindenkit. Miért nem tudta a lány, hogy Ravennel mi történt, az már nem az ő dolga, minden esetre furcsa, hiszen Jeremyvel is találkozott, hogy átadja neki azokat, amiket a druida kért.
*Nem megkérdőjeleztem Norina szavait, mégis tekintetem továbbra is hitetlenkedve tekintet rá. Ahogy utána ismét Darrenre, amolyan; Mond, hogy ez valami hülye vicc vagy valami. De ahogy kezét a vállamra tette egyértelmű volt, hogy nem, nem az. Kiabálni, ordítani lett volna kedvem, hogy miért nem mondta el, de csak csendesen hallgattam a szavakat melyek Norinából jöttek. Tömör és lényegre törő, nem futott felesleges köröket, amiért én nagyon hálás voltam jelenleg. * - Értem. Ha mégis akadna valami, amiben esetleg... segíthetek... * Tudod hol találsz? Tudod a számom? Nem. Ezek olyan semmilyenek. Nem fejeztem be a mondatot, hisz egyértelmű volt, hogy mi a vége. Tekintetem lesütöttem és csak meredtem pár pillanatig csendben. "De. Együtt voltunk..." csak ez a pár szó vert visszhangot a fejemben. Melyet megrázva próbáltam elűzni a dolgot. * - Ha meg van a pontos időpont, kérlek szólj és... Köszönöm Norina. De ha nem haragszol... nekem most... * Mennem kell? Nem hajtott a tatár sehova, semmi dolgom nem volt azon kívül, hogy Darrent kísérgetem jobbra meg balra. De nem bírtam maradni. Belülről űzött valami, valami ami azt sugallta mennem kell. Futnom, rohannom hátha felébredek, vagy minimum semmivé foszlik. Nem köszöntem el, nem azért mert nem akartam egyszerűen nem jött ki hang a torkomon, hiába nyitottam szóra a szám. Megingattam a fejem bocsánat kérően és csak megfordulva lépkedtem pár lépést. A sűrűbe visszaérve azonban, nem foglalkozva a ruhámmal csak egyszerűen alakot váltottam és rohantam... meg sem álltam a vízesésig. Darren jött utánam, ámbár nem kapkodta el a dolgot. De legalább se visszafogni nem akart, mert tudta, hogy nem csinálok semmi butaságot és vigasztalni sem... *
//Köszönöm a játékot. Remélem a következő nem ilyen miatt lesz. :*//
Nincs kedve magyarázkodni, hosszabban beszélni, az senkinek sem jó. Igen, együtt volt Ravennel, ezt most már Darren is tudja, akkor nem mondta el, de nem is volt kérdés, minek taglalta volna? A férfi nem úgy tűnt, mintha bármi is érdekelné, de legalább Jeremy Suttert előkerítette. Azt pedig majd ők ketten rendezik, ki mit és miért nem közölt a másikkal. -Köszi. Mennyire más Ashley mint az apja... vagy csak előtte adja a marha kemény főnök vagyok szerepet, ezt nem tudja. Az orfeumnál nem ilyennek tűnt, most meg... Ashley sokkal közvetlenebb. Persze, kölyök ő is, mégis mit várna tőle? A telefonszámát tudja, ha kell, akkor értesíti. -Nincs mit, szólni fogok róla. Sziasztok! Képes mosolyogni, úgy elköszönni Ashleytől és Darrentől is. Riához fordul, és mivel itt végeztek, mehetnek is. A visszafelé úton azért szövegelni kezd, nehogy unatkozzanak, és ugyan nem mondja ki, de nagyon hálás azért, mert a nőstény elkísérte ide. Az értesítéseken teljes mértékben túl van, most már mindenki tudja a listáról, már csak az időpontról kell szólnia mindenkinek. Viccelődni kezd, mert az is jó, aztán elinal előre, hogy bevárja Riát, nem akarja elhagyni, szó sincs róla.
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Morrighan károgva röppent el a fejem felett, ahogy megálltam a tetőn. Mély levegőt vettem, majd szép lassan kifújtam. Huh... Azért nem semmi. Otthonról, a birtokon, s erdőn át egészen idáig terep edzeni. Kiváló testformáló dolog. Nem csoda, hogy errefelé nem látni kövér embert. Nem panaszképpen, szeretek edzeni, szó se róla. Sőt, Lappföldön hasonlóak a vidékek. Törökülésbe leültem a földre, majd megtöröltem izzadt homlokom. Morrighan károgva leült a fejem bubjára, majd óvatosan megkocogtatta a fejem. - Jól van már, nyugi! - elhessintettem, mire a varjú egy kecses mozdulattal leszállt elém a földre, és várakozóan nézett rám. A zsebembe nyúltam, majd pár kukoricaszemet vettem ki onnan. Elé tartottam a tenyerem, mire a kis bolond kényelmesen csipegette a szemeket. Figyeltem, ahogy falatozgat, majd tekintetem elkalandozott a lent elterülő vidékre, s városra. A levegő idefenn hűvösebb volt, de kellemesen cirógatta a bőrömet. Ujjatlan fekete fölsőt viseltem, egy hosszú farmert, meg egy fekete edző cipőt. Csuklóimon bőrkarkötő feszült. Hajamat most összefogtam. Morrighan mikor befalatozta a kaját, elégedetten károgott egyet, majd tollászkodni kezdett. - Ch... Ja, végül is te csak repültél, nem futottál idáig. - mondtam morogva, de azért megsimogattam a bögyén a tollakat. Pajzsom fenntartottam, de ettől függetlenül figyeltem a környezetet. A nap kellemesen sütött, de már érződött, hogy itt az ősz. Edzés közben is megfigyelhettem, hogy az erdő milyen más. Szerettem az őszt. Gyakran járt viharokkal. Morrighan elfordította a fejét, majd felröppent a levegőbe. Igen, én is hallottam. Futó léptek zaja törte meg az amúgy egyhangú csendet. Morrighan a magasból károgott párat, majd az egyik közeli fa ágára röppent, és figyelt. Én még mindig nem mozdultam a földről, bár nem néztem a hang forrása felé, mely egyre inkább közeledett. Egy egyszerű futó lehet. Tovább figyeltem a várost, nem mozdultam, csak figyeltem.
A hozzászólást Natan Vreth összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Szept. 13, 2013 5:19 pm-kor.
Kezdőlap
//
//
