Csendben hallgatja Ravent, az arcára kiül a csodálkozás és a gyermeki lelkesedés egyszerre. Olvasott ilyenekről, de olyasvalaki mesél, aki maga is átélte, és pontosan tudja, ott mi történik, vagy mit is jelent ez az egész. -Jól hangzik. Tudod, amiket a könyvekben írnak, azoknak a fele nem is úgy van, ahogyan a nagy tudósok, kutatók állítják. Áldozatiról olvastam, és olyanokról, amiket azért csináltak, hogy a vadászatok sikeresek legyenek. Ilyen felavatásiról nem hallottam még, és arról sem, amit mondtál. De ez annyira jó, mert biztos összekovácsolta a társaságot, erősítette az összetartást. Megmutatod? Megnézhetem? Nagyon érdekel. Hálás és boldog, hogy Raven nem titkolja, mit jelent egy ilyen "szertartás", és még meg is mutatja, hogy láthassa, érezhesse. Elképzeli a hangulatát, egészen más lehet, mint manapság a legtöbbje. -Köszi. Gondolom gyönyörűséges darab. Annyit még tudok róluk, hogy nem baj az, ha a kávája nem kerek, hanem kicsit tojásdad alakú, sőt, akkor az igazi. Meg azt is, hogy egy ilyen dob akkor az igazi, ha a szád elé emeled, és ahogyan beszélsz, berezonál. Ez persze nem mindenkinek sikerül, vagy sikerülhet, csak azoknak, akiknek ez az utat kell járniuk. A beavatásról viszont semmit nem talált, csak azt tudja, létezik, és ha valaki komolyan gondolja, valamint alkalmas rá, akkor meg kell tennie, máskülönben semmit nem ér az egész. Onnantól kezdve pedig a dobját senki nem érintheti, csak saját maga. -Lehet, csak a megszokás. Egyfajta versengés, hogy ki a jobb, csak kicsit erősebb verzióba, vérig. Nem tudom. Ó, így azért értem ám, de anélkül nem is találkozhatnál vele? Tudod, ha oda bekerülsz, akkor is találkozni fogok veled és beszélgetni, mert veled lehet, mert aranyos vagy. Ha mindig arra kell hivatkoznom, hogy fontos üzleti ügyben járok, akkor arra fogok. Persze így már egészen más értelmet nyer az egész, a férfi szíve miért oda húz. A család fontos dolog, egy szava sem lehet emiatt. Igaz, örülne annak, hogy ha Raven őket választaná, de teljesen mindegy végül is, ki lehet játszani a szabályokat, és meg is fogja tenni. -Bármikor, illetve akkor, amikor neked megfelel. Bőröm már van, egyedül kávám nincsen még hozzá, mert nem tudtam megegyezni magammal a méretében. A hol kérdése már egy másik tészta, mert ahol lakott, oda már nem mehet, és egyelőre a hotelben van elszállásolva. Nyugodt helyiséget pedig nem nagyon tud az épületben említeni. Felragyog az arca, amikor a férfi felajánlja, hogy esetleg nála is lehet. -Komolyan? Annak nagyon örülnék. Tudod, ahol laktam, oda nem mehetek már vissza, és én szívesen megcsinálom szabad ég alatt, akár itt is, ha úgy adódik, de gondolom azért ez nem tartozik mindenkire. Így megköszönném a lehetőséget. Munkát? Olvass hirdetéseket, rengeteget kínálnak, ha a városban jársz, akkor lépten-nyomon belefutsz. Ötletei vannak, és ha kell, akkor majd keres néhányat Ravennek, és legközelebb el is hozza. Ez a minimum, amit tehet, azon kívül, hogy természetesen nem fog üres kézzel érkezni. Eszébe jutott valami.
- Persze, ha szeretnéd, rendezek neked egyet. Igaz, hogy csak ketten leszünk, de ez nem hiszem, hogy az élményt rontaná. - mondtam. A lelkesedését látva elmosolyodtam. Hát igen, manapság a fiataloknak már nincs ilyenekben részük. A legtöbb Falka, vagy nép, elfelejtette hagyományait. Bár... ha tudnék megbízható embereket... Bár ez még messze van. Ha valóban olyan elhivatott, s nem csak most lelkesedik, a dob avatását tűztánccal fogjuk megünnepelni. - Nekem becses érték. Igyekeztem vigyázni rá az évszázadok során. S mai napig remek szolgálatot teljesít. A bodhranom volt az első a hangszerek közül, melyet saját kezűleg készítettem. Mai napig emlékeztem készítésének nehéz napjaira. A fára, a bőrre, melyeket magam válogattam, választottam. Sőt, a hozzá valókat is magam készítettem, szereztem be. Nagyon fiatal voltam még. Akkor lehettem olyan 70-es éveimben. A mintája, a vérem illatára. S a meleg lángokra. Az emlékek megelevenedtek előttem. A bodhran elkészülte után döntöttem úgy, hogy csak a hangszer készítésnek, s a zenének szentelem életemet. - Tudod, az apám mindig is Őslakosként akart tudni maga mellett. De hosszú ideje nem találkoztam már vele. De attól, mert kapok egy "bélyeget", hogy Őslakos, attól a személyem nem fog változni. Azzal fogok beszélni, akivel akarok. A Betolakodók közt is lehetnek barátaim, ahogy az Ősök közt lehetnek majd ellenségeim. És ha mindenáron bele akarnak kötni abba, hogy mit, miért teszek, egyszerűen ugyanazt fogom tenni, amit te. Fontos üzleti ügy. Ha barátokat talál az ember, az lényegtelen, hogy a másik milyen, akár nemben, bőrben, fajban... vagy épp Falkában. Elővettem a telefonomat. Néhányat pötyögtem rajta, majd oda adtam a lánynak a készüléket. - Tessék, a lakás címem, és a telefon számom. Igazán nincs mit, én tartozom köszönettel. A lakásban némi káosz még uralkodik, de ott lehet dolgozni. Ha jössz, addigra biztos kész leszek teljesen a berendezésével. Rajtad kívül más nem nagyon tudja, még az Őslakosok közül sem. Munka terén valami zenére gondoltam, néhány tippem van is már. De nem iszok előre a medve bőrére. - mosolyogtam. - Úgyhogy Nori, szívesen várlak jövő héttől a lakásban.
-Nem mondanék nemet, egészen más élőben, mint nyamvadt papíron, meg a fantázia által alkotott képeken. Az nem baj, engem nem zavar, nem kell nagy tömeg hozzá. Csupán szeretné átélni, hogyan zajlik az egész, milyen a hangulata, mi történik pontosan, mert ezt érdekesnek találja, egy olyan dolognak, amit ma már nem használnak azok sem, akiknek kellene, de hogy miért? Kizárt, hogy elfelejtsék ennyire. Azt viszont nem tudja megmagyarázni, miért kötődik ennyire a dobokhoz, ez még maga előtt is rejtély, de előbb-utóbb meg fogja találni rá a választ, mert ez nem időszakos hóbort nála, annál sokkal több. -Azt elhiszem, de szerintem mindenkinek az lenne, már aki tudja értékelni. Egy ilyen hangszer sosem avul el, ez tuti. Tényleg, azt is erősítetted jelekkel, egyébbel? Olyat is hallottam, hogy a sámánok például ásványokat porítottak, és azt szórták be a bőr alá a fánál. A tiédben is van? Persze tudhatná, hogy ezt nem fogják az orrára kötni, lévén sajátos dolog, de ilyenen is gondolkodott, és kitől kérdezhetné meg, ha nem Raventől? Pláne, hogy ő érti is, miről beszél, nem úgy, mint a többiek, akik megveregetik a vállát, hogy jól van, kutasson csak tovább. -Ugye? Na ezért nem értem én ezt az egészet. Most gondold végig. Őrzőnek készültem, őrző lettem volna, és jött ez az egész. Akkor most fordítsak hátat mindennek és mindenkinek, mert változott a felállás? Az lehetetlen, és szerintem tök hülyeség. Abszurd az is, hogy tulajdonképpen itt nőttem fel, itt születtem, és tulajdonképpen most a másik oldalon vagyok, ha úgy vesszük. Mondjuk nem zavar, szó sincs róla, mindenhol vannak normálisak, és dinkák. Na nem baj, okosan kell játszani. Vidáman vigyorog, olyan szabállyal még nem találkozott, amin ne lelt volna valamilyen rést, és ha eddig ezeket pofátlanul kihasználta, bevetve minden rafkósságát, akkor ez miért is változna éppen most? Még Broderick sem kocogott fel utána, nem is üzent, tehát akkor nem csinálhat nagyon illegális dolgot. Amikor megkapja a készüléket, azonnal előhalássza a sajátját, igaz, küzdenie kell érte, mert azért egy edzőcuccban azt megtalálni... nem egyszerű feladat. Miután sikerrel jár, gyorsan bepötyögi a telefonszámot és a címet is, külön mentve, olyan jelölésekkel, amit csak ő ért, aztán a saját számát keresi elő, és mutatja Ravennek. -Köszönöm, ez pedig az én számom. Ó, segítek a káoszt átláthatóvá tenni, az nem probléma, de nem zavar, ha akadály pályázni kell dobozok között, vagy éppen mászni. Ha zenére gondoltál, akkor a pub-okat ajánlom, van az O'Connors, a Golden Wolf, a Snows in Hell kocsma például, ezekben tutira akad meló. Oké, köszönöm szépen, ott leszek, előtte viszont telefonálok, hogy ne érjen meglepetésként. Pedig mekkora buli lenne, ha egyszer csak becsöngetne, aztán kiugrana a fal mögül, hogy meglepetéééés. Na ezt nem fogja megtenni, most biztosan nem, előbb mindenképpen jelzi az érkezését.
- Az enyémen is vannak minták, igen. Magam tervezte mintákkal. Majd megmutatom, ha ott lesz az ideje. A bőrébe holló madarak tollát rejtettem. Talán kissé álmodozónak tűnik. De ha ott leszünk, el fogom mesélni, miért ezeket tettem. Hallgatva szavait néztem lelkes arcát. Fiatal hullámaiban úgy éreztem, én is fiatallá válok. - Örülök, hogy egyféleképpen gondolkodunk. És örülök, hogy akad, aki szereti megszegni a szabályokat, vagy legalábbis keresni alóluk valami kibúvót. Megvártam, míg befejezi a telefonnal való ügyködést, s elmenti az adataimat. Utána én is néhány kóddal, és írásjellel elmentettem az ő dolgait. Ajánlatára ismét csak felnevettem. - Oh, köszönöm, hálásan venném. De első sorban hangszert jössz készíteni igaz? Igen, a Hell-ről már hallottam, oda valószínű, hogy be is fogok nézni. Amúgy, bármikor jöhetsz jövő héttől. Szeretem a meglepetéseket. Bár ha szólsz, akkor lehet, nem csak egy szál alsó gatyában foglak várni. Hajlamos vagyok az ilyesmire. Eltettem a telefonomat. Kezembe vettem a sípomat. - Figyelj csak, mutatok valamit. Biztosan tetszeni fog. Csak arra kérlek, ne félj. S ha esetleg táncra kelnél, ne fogd vissza magad. - vigyorodtam rá. Megvártam, míg figyel rám, s aztán a szemébe néztem. Felhasználva vérem képességét az elméjébe vittem néhány emlékképet. Szemem kék színbe vált, s Nori egy sötét erdő közepén találta magát. Dobok hangja szólt a messzeségből, s az éjszaka csendjét egy éles síp hangja szakította fel. Saltatio Vita ! hallatszott a fák közül az emberek hangja, s a csörtető, futó léptek zaja, mely egyre inkább közeledett a lány felé. Farkasok rohantak el mellette, s utánuk néhány ember, hangszerekkel a kezükben futva. Norit vitte a kép, s szállt az alakokkal. A dallamok egyre erősödve hangzottak a fák mélyéről, egyre élettel telibbé varázsolva a környezetet. Mikor kiértek a fák alól, egy gyönyörű, zöld tisztásra értek, melyet beragyogott a holdvilág. Nori egy csoport farkast láthatott, s köztük embereket, akik közt ott állt félmeztelenül Raven, sípjával élénken előhívva a dallamokat. A farkasok az emberekkel táncra perdülve kört alkottak, s a dallamokra táncra, játékos mozdulatokra perdültek. Egy nő bodhranon játszott, s Raven elé állva táncolt, hívogatóan felé, majd ellépett, s pördült, észveszejtően verve a ritmust. Egy másik férfi gitáron játszott, megint más pedig buzukkival fújta a rikoltó, mély hangokat. A farkasok, s emberek körbe-körbe táncoltak, a holdvilágnál olyan gyönyörűnek hatott az egész, mintha fényes nappal lett volna. A kör közepére belépve Raven fújta a dalt, s a nő vele szemben táncolt, nyelvét néha ki-ki öltve, nevetve forgott, s játszott. Az erdő zengett az ünnepléstől, fantasztikus mámor vette őket körül,l mintha megszűnt volna minden, és mindenki. Az utolsó hangra azonban, hirtelen megszakadt a kép, eltávolodott Noritól, s ismét ott ült a padon Raven mellett, aki épp elemelte ajkaitól a sípot. Mosolyogva nézett a lányra, szeme ismét mély barnán csillogott rá. - Remélem tetszett. Bár nem tűztánc, de kezdésnek megfelel? - reméltem, hogy nem ijesztettem meg, s lelkesedését még inkább megszilárdítottam ezzel.
-Te magad tervezted? Az olyan, mintha a jeled lenne akkor, ugye? Tippelhetek? A holló szeme, a látása, vagyis képes távolról látni a dolgokat, mintha kívülálló lenne, és a keltáknál is szent állat, arra utal, hogy a szellemi világ és az emberek között egy összekötő kapocs szerepét töltik be. Illetve az alakváltás is fontos, mert az igazán nagy tudásúak képesek az alakváltásra, és az egyik ilyen állat pont a holló. Lehet, téved, de Ravenből kinézi, hogy képes ezekre a dolgokra, hiszen nem fiatal, és ha készített saját dobot, használta is, akkor abból egyenesen következik, hogy nem járatlan a spirituális világban. Sőt... sokkal többet tud, mint azt bárki is sejtené róla. -Én is. Azért nem szeretem a szabályokat, mert azok korlátok. Az emberek pedig eleve építenek maguknak, és soha nem tudják meg, mire lennének képesek, ha azokat ledöntenék. Szerintem nincsen határ, bármeddig lehet fejlődni, csak akarni kell, és tanulni. A szabályok ebben akadályoznak csak. Ezt tulajdonképpen mindenre érti, és ezért keresi mindig a kiskapukat. Persze felfogta azt is, hogy valamikor a veszélytől óvja megy az ilyesmi, na de ha nem tapasztalja meg, milyen az a veszély, soha nem fogja tudni átlépni az árnyékát. Raven kijelentésére neheztelően pillant fel rá. -Attól még belefér az, hogy segítsek. Nem törik le a két kis karom, ha egy dobozt megemelek, vagy arrébb teszek. Tényleg szívesen teszem. A hangszer... én ezt nem így nevezem, mert az a dob sokkal több, mint egy hangszer. Tudom, hogy sokan csak egy dobot látnak benne, de én nem. Ahogy ez a síp is sokkal többről szól. Azért nem ijedek meg az alsónadrágtól, de nem szeretnék illetlen lenni. Igazából ezt nem is tudja elmagyarázni, de talán nem szükséges, mert a férfi így is érti, mit akart kihozni ebből az egészből. Tényleg lehetetlen megfogalmazni, valaki vagy tudja, vagy nem, ez belülről jön. Az alsónadrágon nevetni kezd, vizuális típus, azért elképzeli a jelenetet, amikor tényleg meglepetésként jelenik meg, és Raven abban nyit ajtót. Vicces. Amikor azt mondja, mutat valamit, kíváncsian fordul felé, és nem kell figyelmeztetni arra, hogy ne féljen, azt nem szokott. Nem lehet félelmetes, amit mutatni akar neki, ebben egyszerűen biztos, pláne az utolsó mondat után. Aztán hirtelen egy erdőben van, emberek és farkasok rohannak el mellette, aztán már egy tisztáson, ahol valami örömünnep veszi kezdetét. Síppal, dobbal és egyéb hangszerekkel, nem kell hozzá semmi más, ez így teljes. A hold fénye mindent megvilágít, és olybá hat az egész, mintha ide illetéktelen be nem tehetné a lábát. Az a legdurvább az egészben, hogy olyan érzése van, mintha ezt ismerné, pedig még sosem találkozott ilyesmivel. A hangulat leírhatatlan, az a felszabadultság a felhőtlen öröm, ami mindenkiből árad, magával ragadó, és igen, tényleg igaz, a tánc az élet. Ez nem más, mint maga a szabadság, felemelő, tényleg örömteli, és olyan, mintha ennek az egyvelegnek az összességét ünnepelnék hatalmas szórakozással. A kép viszont megszakad, és ezt sajnálja, mert szívesen nézte volna még őket, annyira gyönyörű volt. Ragyogó arccal néz a férfire, és bólogatni kezd. -Raven, ez nagyon jó volt. Köszönöm. Tudod mi a furcsa? Sosem láttam ilyet még, de valahonnan mégis ismerősnek tűnt. Nem hogy nem ijedt meg, de lelkesebb mint valaha, és eddig sem volt éppen rosszkedvű, de ez igazán feldobta a hangulatát mára.
- Igen. De őszintén bevallom, jó időbe telt, míg megterveztem a mintát. A holló pedig, egész életem során végig kísért. Néveben, lélekben... A vállamon lévő három holló mintájára böktem, melyek a fa ágai közt alkották körüket. - Ezt is én terveztem, ahogy mindegyik mintámat. De sok időbe telnek, ilyen téren mindig a maximalitást igyekszem nyújtani. Jól tudod a holló jelképéről a dolgokat. Okos vagy, és ez remek dolog, pláne ilyen téren. - Legalább te sem vagy a rablánc híve. Ez dicséretes dolog. Mosolyogva néztem Norira. - Rendben, ha ragaszkodsz hozzá, hagyok neked néhány kibontatlan dobozt. Nos igen... Nem is hangszerek egy idő után... Hanem társak. Életed részeivé válnak, a lelked kifejező eszközei és segítői lesznek. Ez a legbecsültebb, s legszebb dolog egyben bennük. De aki igazán tudja ezt, szavak nélkül is tudja. Érti, miről szól ez. - a kezemben tartott sípra néztem. - Igen, ha szólsz, akkor nem valószínű, hogy az alsónadrágom áldozata leszel. - mosolyogtam rá. Hallgattam Nori nevetését, s igen kellemesen csengett lelkem számára. Mikor szemem kékre váltott, s hagytam, hogy átjárják az emlékek a lányt, csak játszottam. Úgy, ahogy az emlékekben. Eluralkodtak az emlékek rajtam is, a zene felpezsdített, de nem engedtem a lányt kizökkenni. Mikor azonban abba hagytam, s elemeltem sípomat a számtól, egy olyan tekintettel találkoztam, mely melegséggel töltötte el érzékeimet. - Örülök, hogy tetszett Nori. Azt hiszem, minden lélek mélyén ott van ez a tánc, amit most mutattam neked. Van aki retteg tőle, s van, aki olyan, mint te. Befogadja, vágyik rá. Ez az ősiség, az, hogy honnan eredünk. Manapság sajnos inkább rettegnek tőle, vagy egyáltalán fel se ismerik. Eltettem a kis bőrbatyujába a sípot, majd felálltam. Egy darabig a város távlatait fürkésztem, aztán a lány lelkes tekintetébe néztem. - Mennem kell kis hölgy. De várni fogom a hívásodat. - rákacsintottam, majd kedvesen megsimogattam a fejét. - Addig is vigyázz magadra! És a mielőbbi viszontlátásra! Megvártam, míg ő is elköszönt, s utána elindultam lefelé a lépcsőkön. Dúdolászva, könnyedén vettem a fokokat. Egy újabb lélek, egy újabb élmény...
// Köszönöm a játékot! Várom akkor, hogy hol folytassuk! //
-Ó, azt nem csodálom. Ha úgymond a saját jeledet alkotod, akkor az nem két perc, és az is lehet, hónapok múlva is úgy érzed, nem az igazi, alakítasz rajta. Azt nem csodálom akkor. A tetoválásra pillant, szépen kidolgozott, az biztos, így pedig érti is, miért az van odatetoválva. Soha nem értette azokat az embereket, akik mindenfélét magukra varrattak, de nem gondoltak arra, hogy évekkel később változnak, akkor már nem lesz jó az a tetoválás. Egyszer majd ő is szeretne egyet, de olyat, ami ő maga, és soha nem lehet megbánni. -Valamiért mindig érdekeltek a régi kultúrák, az ősi tudások, és ezeknek igyekeztem utánajárni. Persze sokat nem találtam, mert vannak, amiket nem lehet leírni, illetve nem is szabad. Ugyanolyan mosollyal néz Ravenre, ahogy a férfi rá, és bólogat. Bizony, ő sem szereti a kötöttségeket, abba egyenesen belehal. A szabadság a mindene. -Rendben, de akkor tényleg maradjon egy. Aha, ezt nem is kell és nem is lehet magyarázni. Amikor feljöttem, akkor láttam, hogyan fogod a sípot. Hát nem úgy, mintha simán csak zenész lennél, egyszerűen olyan volt, mintha eggyé olvadtál volna vele. Játékosan csípőre vágja a kezét, mert megígérte, és tényleg szívből teszi, tehát egy dobozt ténylegesen szeretne kipakolni. Mikor felért az utolsó körben, és meglátta, hogy Raven hogyan játszik, azért is ült le egyből, nem csak azért, mert meglepte, hogy a férfi nem rejtette el előle a farkasát. Mivel nem illetlen, persze, hogy telefonál Ravennek, mielőtt megérkezik, ez a minimum, de nem fog szívrohamot kapni, ha a férfi kényelmes öltözékben lesz. Viszont az élmény amit átélhetett, az neki maga volt a csoda. Képtelen letörölni arcáról a lelkesedést, de nem is akarja. -Félnek? Ettől? Azért, mert nem mernek szembenézni a múltjukkal? Ó, nagyon sokan vakon járnak a világban, semmiféle jelre nem figyelnek fel, és így is halnak meg. Ez a baj. Ezzel egyetért, ő nem fél, neki már kiskorában is furcsa volt sok minden, a kíváncsisága pedig elég erős volt ahhoz, hogy maga menjen utána. Van, amit még nem fejtett meg, de úgy fogja fel, nem jött el az ideje. -Rendben, nekem is, azt hiszem. Csörögni fogok, és te is vigyázz,, ne legyen bajod. Szia! Vidáman köszön el Raventől, mosolyogva figyeli, ahogy lesétál a lépcsőn, aztán felkapja a fejét. Brodericket ugyan még mindig nem érzi, de legalább üzent, tehát el is iszkol abba az irányba, ahonnan az érkezett. Ha letolás jön, nem zavarja, örül annak, hogy talált valakit, akivel megértették egymást úgy is, hogy elméletben nem egy oldalon állnak.
//Én is köszönöm. Szerintem akkor Raven lakásán. //
Túl keményen fekszem rá a deszkára, ahogyan a körfűrészbe tolom. Hangos reccsenéssel adja meg magát a testsúlyomnak, a por és a szálkák fel-felrepülnek a levegőbe, a fűrész zúg és úgy metéli a lapot, mint az éhező koldus a kenyeret. Idegesen szakítom ki a kárba ment anyagot a fűrészlapról és egy egészen művészi mozdulattal vágom a sarokba a két léccé vékonyult fahusángot. Kezdhetem újra. Ez már a harmadik volt ma. Nem tudom, mi van velem vagy hogy milyen változások mennek végbe rajtam. Amióta történt az a verekedés Ashley-vel és amióta megtudtam, hogy mi történt Masával, állandóan feszít a mellkasom és fojtogat a sírás. Letámaszkodom az asztalra, mély, ziháló lélegzetvételekkel próbálom nyugalomra inteni magam, mielőtt nekiállok megint. De már amikor az új, még egyelőre egészben lévő deszka felé nyúlok, mindennek annyi. Megragadom és megfordulnék a tengelyem körül, de a kézfejem közelebbről is megismerkedik a körfűrész fogaival. Fájdalmasan üvöltök fel, a bal kézfejem külső oldalából pedig megered a vér, sebesen, mint egy friss patak. Kiejtem a kezemből a deszkát, belerúgok a fűrészgépbe, és anélkül, hogy rendet akarnék csinálni, kikapcsolom a gépet és úgy trappolok ki a műhelyből, mint aki ölni készül. Még az ajtót is bevágom magam mögött. Ahogy haladok, az egyik fiatal falkatag, aki megérezte a vérem szagát, felém siet, s megkérdezi, mi történt. Válasz helyett egész egyszerűen meglököm a mellkasánál, szerencsétlen pedig a földön köt ki. Nem tudom, mi van velem, de ha egy kicsit is észnél lennék, a normális felem biztosan baromira szégyellné magát.
Valahol az erdőben...
Fogalmam sincs, merre tartok. A fejemre húzom a fekete pulcsi kapucniját. Csak haladok lefelé a hegyről sebes és kemény léptekkel és érzem, hogy az arcomon lefolyt könnyek mentén csíp az arcomba vágó szél. A farkasom is nyugtalan, én is az vagyok. Hébe-hóba rávágok a fák törzsére, vagy éppen dacos és sértődött gyermek módjára rúgom fel a port. A vad léptek egyre gyorsabbá válnak, mígnem azon kapom magam, hogy már futok. De hová? És mi elől? Ha követ is valaki, nem vagyok olyan állapotban, hogy ez feltűnjön vagy éppen érdekeljen. A pajzsom is felhúzom, ettől pedig csak még inkább forr bennem valami fekete szutyok. Lihegve lassítok le, amint meglátom, hogy véget ér előttem az út, és csak egy hatalmas szikla mered a horizont felé. Hát persze, hogy fellépek rá és addig megyek,amíg nincs tovább. Lehunyt, könnyes és a kevés alvástól meglehetősen karikás szemekkel állok meg, és hallgatom a semmit. És abba a semmibe a szívem lüktetése tölt némi életet. Na de milyet? Olyat,ami tele van hazugságokkal. És dühvel. Ökölbe szorítom mindkét kezem, szorosan a testem mellé zárva. Az elmúlt időben kétszer is kudarcot vallottam. Darren csalódott bennem, Masako pedig farkas lett, pedig ígéretet tettem neki, hogy megvédem. És már arra sem vagyok elég, hogy egy nyomorult falapot minden gond nélkül ketté tudjak fűrészelni. Olyan, mintha egy vastag de annál élesebb cérnát rántanának meg a gerincem mentén, valahol a gyomrom magasságában. Kétrét görnyedve üvöltök fel hosszan és kétségbeesetten. Aztán pedig csak a saját visszhangomat hallgatom, ahogyan elveszik az alattam elterülő völgy fái között. És úgy érzem, hogy egy örökkévalóságig tudnék itt állni és csak a kormos felhőket nézni. Aztán pedig kővé dermednék és szoborként vigyáznám az erdőt.
Mi a... Homlok ráncolva néztem végig a rendetlenül, szanaszét hagyott holmikon és a tönkretett alapanyagon. Vérszagot éreztem, s nem is kellett sokat keresnem, hogy a pillantásom rátaláljon az áruló foltokra a körfűrésznél. Áucs! Eredetileg azért jöttem, hogy közöljem vele, egy komplett ovis csoportnak kell kisszékeket, ágyakat meg egyebeket "legyártanunk", ami nekem külön élvezet volt, szerettem az aprónépnek dolgozni. Ám ahogy a terepet elnéztem, ebből ma nem lesz meló. Sietve hagytam el a műhelyt, hogy minél előbb megkereshessem, egy darabon a vérfoltok, meg egy fiatalabb farkas útmutatása navigált. Jamie fellökte és indulatos volt? Mi a fene van vele mostanában? Azt hiszem, kezdtem komolyan aggódni. A vége szagát követtem, a nyomait lestem, és örültem, hogy hiába minden pajzs, amihez valaki hozzáér, ott bizony szagnyomot hagy, ha nem is túl erőset, de pont annyit, hogy nekem elég legyen a követéshez...
Erdőben
Rohantam a fák között, olykor megálltam, a levegőbe szagoltam, füleltem. Ha valaki ideges, nem törődik azzal, hogy csendben közlekedjen. Minden érzékszervemet Jamie megtalálására állítottam, miné előbb rá akartam bukkanni, még mielőtt valami szamárságot csinál. Elég volt arra az esetre gondolnom, mikor Ash-re támadt, hogy ne legyek afelől száz százalékig biztos, hogy a nyugodt, csendes farkasa megóvja a hirtelen felindulásból elkövetett baromságoktól. Te jó ég, a KisFarkas és a felindultság! Fene ebbe a nyavalyás hóba is, hogy elolvadt, sokkal könnyebb dolgom lenne! Bár a sebesülésének hála így se kellett olyan veszettmód megerőltetnem magam. Akkor lassítottam le a futásom lépésekké, amikor a fák közül feltűnt az alakja, s hirtelen megálltam, mikor felüvöltött. Egy végtelenül hosszúnak tetsző pillanatig csak álltam, néztem a hátát, ami... jóval szélesebb lett, mint mikor megismerkedtünk, és mélyen magamba zártam kiáltását. Nem próbáltam konkrét nevet adni az érzéseknek, amiket abból hallottam ki, s amikre válaszképp az én lelkem is rezignált. Egy csapat madár riadtan rebbent fel, valahol a távolban szarvas bőgött. - Szeretném azt hinni, hogy csak az engedetlen faanyag kergetett idáig - léptem ki a fák öleléséből, zsebre tett kézzel, s halványan, kissé szomorkásan elmosolyodtam. A farkasom érezte az övé nyugtalanságát, mint még soha eddig, s ez mind neki, mind nekem különös volt, Jamie nem egy feszültséggóc, ami bármikor robbanhat, ez... egyáltalán nem megszokott tőle. - Csúnya seb - intettem fejemmel a keze felé. - Három tönkretett falemez, egy véres körfűrész és totális rendetlenség. A szobám szokott így kinézni, nem a műhelyem - mondtam, de a hangomból érezhette, hogy egyáltalán nem haragszom, vagy neheztelek emiatt, inkább aggodalom csendült a szavak mögött. - Látom és érzem, hogy valami nagyon nincs rendben, Jamie - léptem közelebb és ha hagyta, akkor egyik kezem a fejére tettem, a simító mozdulattal pedig lehajtottam a kapucnit. - Elmondod? Kissé oldalra biccentettem a fejem és mélyen a szemébe néztem. Tupilekre de zavaros volt a tekintet, ami rám meredt! Ennek ellenére nem erőltettem, ha ezzel inkább egyedül birkózott volna, nem fogok a sarkában loholni, mint egy elcseszett szárazdajka, de nem rejtettem véka alá, hogy azért valahol nyugtalanított és aggasztott a viselkedése. És nem azért mert a mentora voltam és ez a munkám.
Az, hogy nem állok készen a nagybetűs Életre, abból is eléggé nyilvánvaló lehet, hogy Darren jelenlétét csak akkor vettem észre, amikor valahol megszólalt mögöttem. De nem rezzenek össze tőle. A farkasom sem kushad, még csak a füle botját se mozdítja. Csak lehajtom a fejem, még mindig háttal neki, é az alvadt vértől bebarnult kezemre tekintek. Nem válaszolok. Persze, amikor sorolni kezdi, hogy mit sikerült csak ma elrontanom a műhelyben, bármennyire is lehetne érezni a hím hangján, hogy nem komolyan azért jött ide, hogy leszidjon, azért mégis eléggé rosszul esik. Rá is harapok a saját fogaimra annyira, hogy az állkapcsom is belefeszül. - Akkor inkább rúgj ki. Nem érdekel. Szokatlanul mélyen és komolyan hangzanak ezek a szavak, ráadásul még rá is nézek Darrenre. Egyenesen a szemébe, ahogyan tanította. Mindeközben olyan dolgok cikáznak a fejemben, hogy nem érdekel, ha megver, megüt vagy megöl... Ha ő nem ismer rám, nem csodálkozom - mert én sem magamra. Hát, jól látja. Úgy nagyjából semmi az ég világon nincs rendben velem, és úgy érzem, hogy a körülöttem tartózkodókkal sem. Masa farkas, az nagyon nincs rendben. Darren egy idióta kis szukát nevelget, szóval gondolom, hogy nála sincsen minden a helyén. A hülye kis szuka létezése sincs, ahogyan én sem vagyok, mert nem csak a kezemen tátong egy seb. Úgy érzem, hogy az egész lényem egyetlen, hatalmas sérülés. Ja, arról meg ne is beszéljünk, hogy ugyebár megint sikerült rávilágítani arra, hogy a munkámat se végzem megfelelően, plusz a szavamat sem tudom betartani. Ahogy finoman lesimítja a kapucnit, csak elrántom a fejem, de ettől még a szövet hátrahanyatlik, szabaddá téve az izzadt és kócos fürtjeimet. - Mit kéne elmondanom...? - bukik ki belőlem remegő hangon egy rövid és keserű nevetés - Szerintem pontosan tudod, hogy mekkora hibát követtél el, amikor odajöttél hozzám a bisztróban. Tárom szét a kezeimet és szembefordulok Darrennel. Az elkeseredettség olyan dolgokat mondat ki velem, amiket máskor soha nem mondanék, mert nem érezném őket igaznak és nem is mernék magamnak megengedni efféle szóhasználatot. - Ez... Nem az én helyem Darren! Nem csak a falka... Ez a világ. A farkaslét... Nem vagyok rá való. Ahogy beszélek, a szemeim akaratlanul is megtelnek könnyekkel, a szám sarkában pedig összegyűlik a sírástól átlátszó és nyúlós nyál. De ez legyen a legkevesebb. - Ölni tudnék. Érted?! Semmire sem vágyom jobban, mint... minthogy széttépjek valakit. Egyedül vagyok. Dühös vagyok és Masából farkas lett, és én nem voltam képes megvédeni, ráadásul napokig még Te sem mondtad el, pedig tudtad, mi történt. Igen, vádaskodom. Persze az nem jut el az agyamig, hogy ennek igenis jó oka volt és mindenki, aki előttem hallgatott a dologról, az nekem is és Masának is csak jót akart. De engem most csakis a sértett büszkeségem érdekel, az észérvek nem. - Futok. Minden áldott nap átfutom az erdőt... - teregetem ki a lapokat remegő hangon - De mégis miért? Vagy egyáltalán hova? Ahogy telik az idő, egyre kevesebbnek érzem magam. Nem látom az utat... Amikor... amikor valami elkezdődik, és már azt hiszem, hogy minden jó, az élet mindig beletapos a földbe. Ezért higgyem el, hogy "egyszer majd jobb leszek"? Azért, hogy a kölyköd is lábtörlőnek használjon, azért, hogy még egy EMBERT se legyek képes megvédeni egy pár hónapos kölyöktől? Hát tudod mit Darren? Basszátok meg az ígéreteiteket! Sosem káromkodom, mert azt nem illik. És sosem állok le bőgve üvöltözni egy háromszáz éves hímmel. És úgy egyébként is... Én sosem szoktam kibukni. Csak tűröm,tűröm és tűröm, aztán szép lassan a saját lényembe építek mindent, amit elnyomok. A farkasom idegesen rázza a pajzsom ketrecét, és most... Most valóban szeretnénk nekimenni akár még Darrennek is. Vagy bárki másnak, akinek fáj. A szarvas vagy a medve nem elég. Ők nem sírnak és nem emlékeznek, ahogyan az emberek és a vérfarkasok. Talán csak azt akarom, hogy valaki értsen meg. Hogy valakinek ugyan úgy mardossa a tehetetlenség a szívét, mint az enyémet. És ha ehhez az kell, hogy megharapjam vagy megkarmoljam, akkor megteszem, bár gyanítom, hogy csak a töredékét tudnám átadni annak, ami bennem van. Jamie jó, Jamie megérti, ha például Darren nem ér rá, mert a kölykét neveli vagy mert Ikkumáskodik. Csak az a baj, hogy az a valaki, aki most a sziklán üvöltözik Darrennel, az nem Jamie.
A szemöldököm olyan magasra szaladt, hogy majdnem eltűnt a hajam alatt. Nem érdekli? A mindig lelkiismeretes, mindig mindenkinek megfelelni vágyó Jamie-t nem érdekli? Azt hiszem, itt esett le igazán, hogy komoly a baj. Arrébb rántotta a fejét, én pedig értettem a cseppet sem burkolt célzást, úgyhogy egyelőre visszasüllyesztettem a kezem a zsebembe. - Hibát? - ismételtem meg csendesen, de nem tudtam egyelőre többet mondani, az arckifejezése belém fojtott minden szót, utána pedig úgy voltam vele, hogy nem szakítom félbe, adjon ki mindent, már ami a lelkét nyomta. A végén pedig ott álltam és nem tudtam volna körülírni normálisan, mi játszódott le bennem. - Ez minden? - kérdeztem némiképp erőltetett nyugalommal. - Akkor most hadd mondjak el én is néhány dolgot. - Közelebb sétáltam hozzá, de nem álltam meg, keselyű módjára köröztem körülötte. - Ölni tudnál? Szép. És azzal mi változna? Masako ember lenne, Ash-t sose ismerem meg, a baleset sosincs, Masát nem támadják meg? Vagy te ott tudnál teremni? Jamie, nem tudsz mindig ott lenni, mindenkinek megvannak a fizikai korlátai, akármennyire is szeretnénk megtartani az ígéreteinket. A lány él - álltam meg a egy pillanatra előtte -, érted ezt? Az ígéreted a beharapásával lehet, hogy "meghalt", de ő él! Szóval most a saját szavaidat siratod? Ahogy tetszik... - Folytattam a járkálást. - Ashleyt nem ismered, így nincs jogod elítélni, különben is, tudtam a hajbakapásotok óta még csak össze se futottatok, arról meg végképp nem tudok, hogy ne lenne jobb elfoglaltsága, mint téged a földbe döngölni, saját magadat száműzöd oda a kishitűségeddel. A hajamba túrtam és megálltam a szikla peremén, Jamie mellett, de az ellenkező irányba nézve, fordulva, mint ő. - Túl... szigorú vagy magadhoz, a helyzetedhez. Tudom, milyen rossz, ha nem válthatod be az ígéreted, de ezen keseregni annyi, mint magadat sajnálni. Amíg az a lány él, neked folyamatosan van lehetőséged bizonyítani előtte, megvédeni. Mindentől úgyse tudod, de nem is kell. Már a falka tagja, többen is vigyázunk rá, és amúgy se tesz jót senkinek, ha burokban nevelkedik. Megfordultam és ismét úgy helyezkedtem, hogy szemben állhassak vele. - Nézz magadra - mutattam végig rajta tetőtől talpig -, a bisztróban egy nyeszlett kis suhanc voltál, nulla önbizalommal, most, még ha csak elkeseredésedben is, de a sarkadra álltál velem szemben. Aláírom, nem pont ez volt a cél - húztam el kicsit a szám. - Nem mindig azt érjük el, amit akarunk, azt kapjuk, amit szeretnénk, és tudom, hogy ez mennyire rossz. Jaj te gyerek! Éreztem a belőle áradó kétségbeesett haragot, agressziót, indulatot, ami a szavait fűtötte, a fakasát piszkálta és nem mellesleg az enyémet is, de nem akartam erővel lenyugtatni, csillapítani, annyi mindent kellett már magába zárnia eddig, holott nincs megtiltva neki, hogy kimutassa, mikor mit érez, vagy mi játszódik le benne. - Csak szólnod kellett volna - mondtam halkan az arcát fürkészve. - Nem vagy egyedül, Jamie, ha engeded... ha még bízol bennem. Nem köt hozzád se vér, se vérvonal, de te is fontos vagy. Még ha ezt szarul is mutatom ki néha... Látok rá esélyt, hogy ez a szövegelés most nem segíti ki őt? Igen. Arra, hogy nem nyugtatja le? Igen. Hogy nekem ugrik? A jelenlegi állapotát elnézve, azt se tartottam kizártnak, éppen ezért figyeltem minden apró rezdülését, mozdulatát. Azt azért nem szerettem volna, ha meglep.
Mi az, hogy ez minden? Miért, talán nem lenne elég? Valószínűleg teljes mértékben félreértelmezem minden szavát, amit használ, de nekem ebből az jön le, hogy gúnyt űz belőlem és a gondolataimból. És erre most nem vagyok vevő, egy kicsit sem. Rosszkor, rossz helyen.. Sokat voltam már, belátom. Ez a szokás semmit sem kopott a régi fényéből, hiszen ki mást marhatnék meg, mint azt, aki a példaképem, akire felnézek és akinek követni akarom a lábnyomát? Idegesít, amit mond. Az is, ahogyan a szavakat kiejti, az meg aztán pláne, hogy úgy sétál körülöttem, mint ha olyan nagyon okos és tökéletes lenne, és a képzelt trónjáról magyarázna nekem a világ bölcsességéről. Érzem, hogy ebbe a feszültségbe minden izmom belemerevedik annyira, hogy legszívesebben azonnal elpattannának. Talán a farkas akar kitörni,az az átkos fehér galléros... - Nem Darren... Nem... Nem... NEM TUDOM, MI VÁLTOZNA! - valószínűleg a világon semmi, és éppen ez a baj: semmit sem tehetek, ami bármin változtatna egy kicsit. Igaza van. Masa farkas marad, Ashley a kölyke marad, én pedig ugyan olyan szánalmas lennék, mint amilyen most vagyok. Beletúrok a hajamba és ahogy tovább hallgatom, halkan nyöszörögve tépegetem a szálakat, mígnem a rövid tincsek kicsúsznak az ujjaim közül. Érzem, mennyire fáj a seb a kezemen, de ennél sokkal durvább dolgokon is átestem, szóval köszönöm szépen, jól vagyok. Darren minden szava visszhangosan csapódik neki a hallójárataimnak és lassan csorognak el egészen az agyamig, ahol megpróbálom értelmezni őket. Kishitű vagyok... Sajnáltatom magam... Nyeszlett kis suhanc... Most viszont a sarkamra álltam, na persze. Inkább a lehető legnagyobb ostobaságot követem el azóta, hogy még Sitkában beharaptam azt a szerencsétlen lányt. Az meg se fordult még a fejemben, hogy esetleg miatta van ez az egész, hogy megátkozott a vére, ami közvetve ugyan, de az én mancsomhoz tapadt. Hát, az utolsó kis monológja talán többet ártott, mint használt. Most egyszerűen képtelen vagyok a dolog jó oldalát nézni. Mert fontosnak tart. De persze előtte felsorolja, hogy lényegében egy senki vagyok, mert nem vagyok semmilyen értelemben sem a vére. Összességében talán majd holnap vagy egy hét múlva képes leszek arra, hogyha eleget ülök egy csendes, sötét kis sarokban, akkor elgondolkozzak mindenen, amit Darren most tanítani akart nekem. Akkor talán rájövök arra, hogy ő igazából mellettem van, arra, hogy Ashley-vel az egész csak egy buta félreértés volt, és hogy örülnöm kellene annak, hogy Masa - még ha nem is úgy, ahogy tervezte -, de életben van. Talán megértem, hogy jelenleg semmi egyebet nem teszek, csak saját magamat pusztítom, és ha Darren nem lenne olyan, amilyen, akkor ezt a kapcsolatot is szépen lassan, de biztosan amortizálnám le, és akkor rájöhetnék arra, hogy tényleg nincs mellettem senki. De ehhez most túlságosan is elvakítanak az érzelmeim. Nem véletlenül nem beszélek senkinek semmiről. Engem ne sajnáljon senki, mert nem érdemlem meg. - Ja. Szarul... Csúszik ki a számon még, mielőtt valami elpattanna. Talán elsőre Darren nem tudja, hogy mi történik velem. Hogy éppen zokogásban fogok kitörni, vagy egész egyszerűen csak rohamot kaptam vagy szimplán megőrültem. Tudom, hogy mennyivel ügyesebb, gyorsabb és erősebb nálam, szóval nem is gondolkozom azon, hogy esetleg hogyan babrálhatnék ki vele. Csak teszem, amit kell. Keresztbe font karokkal belemarkolok a pulóverem két oldalába és egy mozdulattal veszem le magamról, és Darren felé fordulok. Az arcomon nyoma sincs a bájnak vagy a kedvességnek, félig torzult farkaspofa az egész, ahogy a fedetlen mellkasomon is látszik, hogy a bőr alatt átrendeződnek a csontok. - A múltkor... - nyögöm a változás fájdalmaitól szakadozva, rekedten és állatiasan - ... kinevettél. Ó nem, nem mintha ez egyébként érdekelne. Ha csak nem tesz valamit, akkor a farkas négykézlábra kényszerít a hideg, kemény szikla tetején, hogy ordításokkal vegyes rángásokkal vegye át az uralmat a testem felett. Valami máshogy megy. Valami változik. Az alakváltás nehéz és borzasztó fájdalmas. - Most... Nem... Fogsz... Feszít-elereszt, zihál, majd a fenevad képében próbálom letarolni a hímet. Arra már rájöhetett volna, hogy a szavak és a szavakban való, önkényes hit nálam fabatkát sem ér. Most úgy érzem, hogy okom van az ösztöneimre hagyatkozni, elengedni magam és mindent beleadni abba, hogy legyen Darren bármilyen alakban, ott harapjam és karmoljam szét, ahol csak érem.
Kezdett ez a helyzet egy mérgezéses esethez hasonlítani. vagy inkább olyan volt, mintha én nyeltem volna le az egyik fülbevalómat: ha nem hányom ki, megöl, bármennyire is legyek Fakír. Jamie-nél is ilyesmi lehetett, amíg nem adja ki, ami benne tobzódik, akár szóval, akár tettel, addig belülről fogja emészteni, nem fog megkönnyebbülni, és csak halmozódik minden, ami árt neki. Esküszöm olyan volt, mintha nem is ő állt volna előttem. Az energiái, a farkasa nyugtalanul, ingerülten cikázott, a szavai martak, egész lényéből áradt az eddig elfojtott, kétségbeesett düh. Sok mindenre rá lehetett húzni - általában meg is tettem -, hogy jó motiváció. A bosszú volt a határ, az még elment. De a harag, a negatív érzések, azok csak rombolnak, mélyebbre taszíthatják, mint amilyen mélyen valaha volt. Szerettem volna hinni, hogy szavakkal, beszélgetéssel minden megoldható.... vagy legalábbis a dolgok, bajok zöme. Hogy itt is elég lesz. Nos, később lehet, hogy átértékeli, máshogy értelmezi, másképp látja, de most mintha minden szóval szítottam volna, és ezt rossz volt látni. - Ja. Szarul... El leheletnyit elváltak egymástól ajkaim ahogy ezt mondta, s mintha valami hideg, jeges folyadék csorgott volna végig a gerincem mentén, hogy aztán alattomosan beszivárogjon bőröm pólusain és dermesztő hidegség áradjon szét bennem. Féltem ettől. Ettől az érzéstől, mert tudtam mit jelent, mégse tettem ellene. A farkasom volt. Jött, mint a fagyos északi szél, ami hóvihart és kérlelhetetlen hideget hozott magával, ami nem hagyott helyet az emberi gyengeségnek, érzéseknek, sajnálatnak, együttérzésnek. Mint egy fizikális átváltozás nélküli csere, önvédelmi mechanizmus, mert a hófehér szörnyeteget távolról se hatotta meg, ami nekem már fájt. Ez engem védett, tudta, mikor jobb, ha ő van előtérben, de... utána mindig Jennyvel kellett aludnom. Ez a farkas nem agresszív. Ó, nem... De kegyetlen és képes lenne elnyelni, kifogatni önmagamból, hogyan olyan legyek, mint ő... mint Kirill. Szemem csokoládébarnája okkersárgára lett, s minden részvét nélkül szemlélte a gyötrődő átalakulást. Egy szobor hűvös rendíthetetlen nyugalmával álltam, látszólag csak a tekintetem lett más, de éreztem az egész testemen eluralkodni a fenevadat. Ő reagált arra, hogy egy száz év alatt ellen fordult, egy olyan farkas, akit ha nem is kedvelt kifejezetten, de megtűrte és érdeklődést mutatott felé. - Az biztos - értettem egyet, de mintha nem is én beszéltem volna, nem a saját hangomon. Kényelmes terpeszbe álltam, kicsit görnyedtebben álltam, tagjaim lazák voltak, s egy pillanatig se kellett várnom, Jamie már ugrott is felém. A fehér gallér szinte vakítóan hatotta a fekete bundán, de ezt az esztétikai szépséget jelenleg nem tudtam értékelni. A testem automatikusan mozdult, felemeltem a jobb karom, hogy a harapása azt érje, de az ugrás lendületét egyből a magam hasznára fordítottam. Hagytam, hogy a lendület vigye tovább a karom, oldalra léptem, hogy ne legyek a röppálya útjában, és kíméletlenül vágtam hozzá Jamie-t a legközelebbi fához, nem érdekelve, mekkora darabot téphetett ki a karomból. - Tudod, nem kell letépned, adom magamtól is a karom - mondtam ridegen, kifejezéstelen arccal, majd ledobtam magamról a támadástól kissé megviselt ujjú dzsekim. - Na gyere, különben én megyek, de annak csúnyább vége lesz! Nem fenyegetőztem, nem az én stílusom, csupán megmondtam, hogy mi lesz. Ha megint nekem rontott, ezúttal már tárt félig átváltoztatott karokkal fogadtam, és kézfejjel egyszerűen pofán ütöttem, mint egy neveletlen kölyköt, aki sokadjára se értette meg, hogy a konnektorba nem dugjuk a fém kötőtűt. Mindeközben pedig egyáltalán nem fogtam vissza magam. Illetve... a farkasomat. Csak az átváltozásban gátoltam.
Repülök. Érzem, hogy repülök, néhány hús, bőr és izomcafattal a fogaimon. A lélegzetem is beszorul a tüdőm fogságába, és... Élvezem. Amíg a levegőben vagyok, teljesen súlytalannak, könnyűnek érzem magam. Nem számít, hogy mekkora döggé változtam igazából, vagy hogy mekkora súlya van a lelkemet megfertőző kilátástalanságnak. Arra a néhány másodpercre... Nem számít semmi sem, az ég világon. Ilyen lehet meghalni is? Nem akartam, de tudtam, hogy vége lesz, nem is olyan sokára, mint hittem. Ahogy a gerincem egy fa érdes törzsének vágódik, egyszerre talán kétszeres súlyával nehezedik rám a világ minden nyomora, és az, hogy tudattalanul nyüszítek fel a puffanással egy időben, abszolút nem jelent semmi. Ismerem a fájdalmat. Tudom, milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni, arra várni, hogy az Úr kénye és kedve szerint sújtson le. Szeretem ezt az érzést, mert megnyugtat és végre valami olyan is kavarog bennem, amivel tudok mit kezdeni. Puffanok a földön, és mintha elvágtak volna valamit az elmémben. A másodperc töredéke a valóságban, de az emlékképek több percet is felölelnek. Egy pofon Charlotte óvó, anyai kezétől, és én máris az ágy mellett fekszem a hideg márványburkolaton. Hálásan pislantok fel rá, de csak az ágyról lelógó, meztelen bokája és vádlija az, amit nekem látni ebben a helyzetben nem sértő. Felemelem a fejem és szinte rajongva fogadom magamba az arcomon vérző seb csípő bizsergését. Szeretném odadörgölni magam a lábához, de belém rúg, mert ebben a helyzetben még arra sem vagyok méltó, hogy szó szerint a lábát csókolgassam. Visszatértem a sziklához. A kemény földre, Darren vérének ízére és a bénító fájdalomra. A hím megváltozott hanglejtésű szavai már sokkal jobban tetszenek, mint amit eddig valaha kiejtett a száján. Hideg, távolságtartó, ellentmondást nem tűrő parancs. És ha a helyzet nem lenne ennyire fájdalmasan szerencsétlen, ha nem érezném egy patkánynak magam már csak azért, hogy életben vagyok, akkor talán ugyan azzal a rajongó és hálás hévvel teljesíteném Darren utasítását, mint egykor Charlottét. Felkelek és megrázom a bundám, mielőtt újfent elrugaszkodnék, hogy futás közben felkavarjam a port a karmaimmal és neki induljak Darrennek. Érzékelem, látom, hogy a karjai már nem emberi formájukban fogadnak, de nem érdekel. Ellököm magam, egy újabb ugrással célzom be a hímet, mire ő úgy vág pofán, mintha csak lecsapta volna a labdát egy ping-pong mérkőzés meccslabdájakor. Mondanom sem kell, ezzel meg is nyerte a kört. Újfent felnyüszítek, amikor a jobbjával oldalról pofán vág. Az orromat érte a találat, amitől megtántorodom és tehetetlen prüszkölésbe kezdek. Ha Darren ez idő alatt nem fenyít tovább, akkor megrázom a fejem és olyat teszek, amit szerintem még soha az életben: hátracsapott fülekkel morgok rá vékony és monoton, fenyegető hangon, közben pedig nem vagyok rest kivillantani az agyaraimat sem. És ez mind tökéletesen ösztönösen jön, valahonnan mélyről, ahova évtizedekig le volt lakatolva, mert esélyt se kapott arra, hogy a felszínre kerülhessen. Teljesen a farkas befolyása alá kerültem, ezért arra sem vagyok képes, hogy akár gondolatban vagy bárhogyan máshogy megpróbáljak Darrennel kommunikálni. De a szívósságom nem veszett el az emberi elmémmel együtt. Ennyi még igazán kevés nekem ahhoz, hogy ne legyek képes lábra állni. Tehát, ha még van rá egyáltalán esélyem, szökkenek és a jobb mancsommal megcélzom Darren arcát, hogy megkíséreljem a karmaimmal végigszántani rajta a bőrt. Nyilván ki fogja védeni, de amíg nem hajít el újra vagy nem terít le, én kitartóan próbálkozom, hogy sikerüljön legalább egyetlen, komolyabban vérző sebesülést is kiviteleznem. Közben pedig torz kaffogások, szűkölések és morgások verik fel a környékünkön az erdő békéjét.
Mindketten kifordultunk önmagunkból. Idejét se tudtam, mikor bántottam utoljára így egy gyereket, mert igen, hozzám képest, nekem Jamie még az volt, de ez most nem számított. Semmi sem. A viselkedésével megsértette, felpiszkálta a farkasomat, és amíg nem érzi az elégtétel édes ízét, addig nem is fog visszahúzódni. Se könyörület, se irgalom, csak fagyos energia, metsző elutasítás mindennel szemben, ami lágyíthat. A szemem se rebbent, mikor Jamie a fába csapódott. Úgy lépdeltem felé, mintha sose ismertem volna, s ő se engem, mintha sose bátorítottam volna, borzoltam volna sötét tincset szeretettel, vagy nyaltam volna vigasztalón fültövön. A fenevad szemével néztem rá, ami semmi olyat nem látott benne, amiért kímélni kéne, ölelni, óvni. Félrelökött minket, ránk támadt, mikor segítő kezet nyújtottunk, s egyedül ez számított jelenleg. Sem az ok, sem más. Velünk ilyet nem lehet játszani, ezt pedig a saját bőrén fogja megtapasztalni a KisFarkas. Semminemű nyüszítés nem tudott meghatni. A durva pofon után egy részem remélte, hogy legalább ez visszaad neki némi józan észt, ám ami ezt követően jött, az megindította bennem a lavinát. A képzeletbeli hótömeg pedig öblös robajjal zúdult végig bennem, maga alá temetve mindent, ami az emberi felem érzésvilágát jelentette. - Hogy merészeled? - sziszegtem összeszorított fogaimon át szűrve a szavakat, állatias morgással a hangomban. Szemfogaim agyarakká nyúltak, s nem vártam meg, míg Jamie elrugaszkodott, már előtte léptem felé. - Rám vicsorogsz? - förmedtem rá erélyesen, a farkasom dermesztő haragjával. Az energiám úgy hömpölygött körülöttem, mint a Chena jeges vize a jégpáncél alatt,a leghidegebb téli hónapokban. Lassan, sűrűn, fojtogatón, ridegen, hogy a levegő lehűlt körülöttem. Megint nekem ugrott, de ezúttal meg se moccantam, így karmai felsértették az arcom, lendülete elsodort, így mindketten a földön kötöttünk ki. Amint hátam a talajnak ütődött, már viszonoztam is Jamie-nek a sebesülést, ugyanoda, ahova én kaptam. Lábammal cseppnyi figyelmesség, vagy óvatosság nélkül rúgtam belé, farkasszemet néztem és lehajítottam magamról, hogy aztán újra talpra szökkenjek, a ha még a közelemben volt, akkor ott rúgtam belé, ahol épp értem. - Untatsz! - vetettem oda becsmérlőn. - Arra se vagy méltó, hogy miattad teljesen alakot váltsak! - köptem a szavakat, sárga szemem pedig fenyegetően megvillant. Nem... ezt nem... ilyet én sose mondanék... De ugyanezt én is megkaptam. Pontosan akkor, amikor a szörnyetegemet. És most lám, én magam vagyok az, akit legszívesebben elpusztítanék... Nem vártam meg, hogy rászánja magát a következő akciójára, elébe mentem, és nem érdekelt, hányszor, hol karmolt, vagy harapott meg, addig nem tágítottam, míg magam alá nem gyűrtem a földre, energiámmal, fizikai erőfölényemmel, felzúgó dominanciámmal. Úgy igyekeztem, hogy a hátán feküdjön. Hátborzongató morgás tört fel a torkomból, s míg egyik karmos-mancsos kezemmel az oldalánál lévő vékony bőrt markoltam, mint egy pimasz kölyöknek, addig a másikkal leszorítottam a fejét, hátrafeszítettem, hogy agyaraival ne férjen hozzám, torka pedig szabad préda legyen. Ha ficánkolt, biz isten kitéptem az oldalából egy tetemes darabot. - Hálátlan pondró! - hördültem és torkába martam. Nem finomkodtam, ez nem a korábbi, puszta formalitásszerű behódoltatás volt. Erővel vettem el, azzal a veszedelmesen kielégítő és édes tudattal, hogy megtehettem, mert hatalmasabb, erősebb, idősebb voltam nála. Mert megsértett. Mert azt hitte, mindent megtehet. Mert az embert elüldözte, nem volt jó neki, hát cserébe itt a farkas! Agyaraim átszakították a bőrét, vére a nyelvemre tapadt, de nem nyeltem le, csak tartottam szorítottam, mint egy veszett korcs a koncot, vadul fújtatva, morogva. Mit érdekelt az most, hogy mi lesz pár perc, vagy óra múlva? Hogy bánni fogom-e... Mikor megszabadítottam a fogaimtól, egyből megragadtam a torkát, s ahogy félig felemelkedtem, őt is emeltem a nyakánál fogva, majd félúton durván földhöz vágtam. - Nem ajánlom, hogy elmozdulj innen az engedélyem nélkül! - dörrentem rá, majd elengedtem és arrébb mentem, figyelve, hogy engedelmeskedik-e végre, vagy továbbra is dacol.
Értem és valahol fel is fogom, hogy Darren mit beszéld, de mondjuk úgy, hogy inkább a gesztusaiból, az arcának torzulásából és a hömpölygő energiáiból fogom fel, hogy most aztán igazán felhergeltem a vadállatot odabent. De nem félek. Nem akar fegyelmezni ilyen kemény eszközökkel? Hát akkor majd most kiprovokálom. Mint az ovis gyerek, aki addig tör és zúz, amíg rá nem förmednek és el nem verik, közben pedig boldognak érzi magát, hogy végre, legalább "ennyire méltatták". Ahogy kérdőre von, a morgásom még erőteljesebb lesz, az ajkaimat még jobban felhúzom, közben pedig prüszkölve köpöm a nyálat a hím felé. Mintha fogalmam sem lenne, kivel beszélek. Hogy ő a falka második embere. Hogy ő az, aki felkarolt a semmiből... Ha ez egyáltalán lehetséges lett volna, akkor biztosan megfagyok ugrás közben, hiszen Darren a napnál is világosabban, az alaszkai télnél is fagyosabban és a tengereknél is mélyebben adja tudatomra a feljebb valóságát. De én csak megfürödtem benne, és ha tudtam volna, talán kéjesen fel is hörgök. Viszont ennél sokkal jobban lekötött az a puszta tény, hogy egyből két vállra tudtam fektetni egy domináns hímet. Persze, nyilván ő akarta, hogy ez így legyen. Az érzés, hogy egy pillanatra elhihetem, hogy valakinél jobb vagyok és hogy ezt én egyedül értem el, megrészegít, maga alá temet, a frissen serkent vér illata teljesen elkábít és talán ez az, ami egyszerre javít és ront is a helyzeten. Mert így egyáltalán nem akarok leállni, tovább akarom marcangolni a testét, hiszen annyira könnyű volt... Azzal pedig nem számolok, hogy már egyből kapom is vissza, ráadásul egy kemény rúgással kísérve, aminek következtében máris méterekkel arrébb terülök ki a földön. Arra, hogy untatom, nos... Két fájdalmas nyüszítés közben, amikor sikerül végre rendesen levegőt kapnom, szemtelenül visszakaffogok. Ennél aztán tényleg többet kell teljesítsen, ez még a közelében sincsen annak, amit Sitkán kaptam régen. A jeges, fagyos őrület fizikai valójában is megindult felém, hogy lavinaként temessen maga alá. De nem adom magam olyan könnyen, mint arra számítani lehetett volna. Még mielőtt mellém érne, megpróbálok újra felkelni a földről, és ahogy végül minden védekezésem ellenére sikerül leszorítania, még ficánkolva csapkodom és marom a hím hátáról-karjairól a húst. A torkomat akarja, érzem... Mindig ez van... Egy részem vágyakozva kínálkozna fel, de tudom, hogy sokkal jobb lesz az egész, ha késleltetem, ha dacolok, ha ellenállok... Eddig fel sem tűnt, hogy csípi az oldalam, csak most, amikor könnyedebb lettem egy tetemes hús és bőrtömeggel. Felvonyítok, és bármennyire szeretnék üvölteni a fájdalomtól emberként, valahol mélyen roppantul hálás vagyok most ezért az Ikkumának. Gondolom, ő soha nem fogja megérteni, hogy miért. Senki sem érti. Csak Charlotte, és talán még Kevin is. "Hálátlan pondró..." Újabb pont azon a lassan véééégtelennek tűnő listán, ami a hibáimat és a gyengeségeimet tartalmazza. Időm azonban nincs rajta keseregni. Acélszegecsekként csapódnak a torkom köré Darren agyarai, kiszorítva belőlem a levegőt, egy pillanatra megállítva a szívverésemet és kifakasztva a véremet. Talán most tényleg meg fogok halni... És ahogy ott fekszem, olyan apróságokra is odafigyelek, mint a szél zúgása a sziklatetőn, a fák lombjainak rezzenése, a közelben motoszkáló rágcsáló zizegése... És minden, ami ezt egyetlen egésszé formálja az a béke. Nem csak az izomtól és hatalomtól duzzadó kezek között tűnök egy rongybabának. Az is vagyok. A tagjaim ernyedten, szinte élettelenül fityegnek a testem mellett, ahogyan a hím felemel, majd a földhöz csap. Mondania se kéne, akkor is maradnék. Lassan és ezerszer nyugodtabban kezdődik el az emberré visszaalakulásom, és mire Darren a kellő távolságra ér tőlem, talán már be is fejeződik - és csak a gyenge emberi testem hasal a porban. A nyakamból és az oldalamból ömlő vér sárrá tapasztja alattam a földet. Levegőt csak hörögve vagyok képes venni, a megszólaláshoz pedig talán kell még pár perc vagy óra. Az első próbálkozás alkalmával szédelegve emelném meg a fejem, de visszahanyatlik. Megszólalnék, de pusztán gurgulázva szalad fel a vér a nyelőcsövemen, sötétpiros csíkot húzva az államon. - He-szee...hhhsze...hhh... Felköhögök és ahogy ez megtörténik, az oldalam megfeszül a fájdalomtól pedig könnyek szöknek a szemembe. Amúgy se hiszem, hogy Darrent érdekelné, mit akarok mondani neki. ~Köszönöm...~ Igen, én vagyok a furcsa és én vagyok a teljesen más, talán ez igaz. De valami most történt. Valahol a régi emlékeim összecsaptak az új tapasztalatokkal, és az, hogy Darren így előhozta belőlem azt, amire néha igenis szükségem van... Az... Jót tett nekem. Senki nem hinné el, hogy ezerszer jobban érzem magam. Én már nem mozdulok. Nem hiszem, hogy elájulnék még, talán csak akkor, ha még sokáig nem áll el a vérzés. De nincs is kedvem felkelni, hogy őszinte legyek. Visszamenni se akarok. Itt pont jó nekem. Csupaszon, elverve az erdő közepén. Pontosan úgy, ahogy egy éve ideérkeztem.
Olyan egyszerű lenne átharapni a légcsövét, megfojtani, megölni, széttépni, húsban, vérben és belekben tocsogni, ízekre szedni! Ez a tudat ott úszott gondolataim felszínén, amit vad morgással adtam a világ tudtára. Fújtattam, mint egy megvadult bika, és szerencséje volt Jamie-nek, hogy lehiggadt... meg nekem is. A földhöz nyesés attól még járt. Felhúzott, kiprovokálta a farkasom dühét, ezért pedig haragudtam rá. Ha tudná, mekkora gonddal ügyelek rá, nehogy túlnőjön rajtam... de honnan is tudhatná. Miből sejthetné, hogy egy alattomos szörnyeteg, egy Loki lakik bennem, azt nevelgetem harminc éves korom óta, az emészt lassan, morzsánként, hogy mint fuldokló a szalmaszálba úgy kapaszkodjak minden apróságba, örömbe, melegségbe. És most előhívta. Ott feküdt tehetetlenül, szájából, torkából fel-felbuggyant a vér, az oldalából is ömlött, s ugyanez a vér tapadt a számra, csorgott le államról, csepegett karmaimról. Hörögve vette a levegőt, nehézkesen, míg bennem süvítve áramlott, mellkasom indulatosan hullámzott még mindig. De ez már emberibb düh volt, nem az a jeges iszonyat. Sarkon fordultam, a hátamat mutatva neki, a legközelebbi fához masíroztam döngő léptekkel és erőből beleboxoltam egyszer... kétszer... háromszor... a karmaimmal is roncsoltam, addig meg se álltam, míg végül egy utolsó ütéssel ki nem döntöttem. Hallottam, ahogy szólni próbált... erőtlenül... miközben én térdre rogytam és csak bámultam a földből kiálló csonkot, s nagyon reméltem, hogy nem azt akarta mondani, amire a foszló hangok utaltak. Ezek után ilyet mondani.. képes lenne rá... ~Köszönöm...~ Felüvöltöttem. Mintha ezzel bármit is megváltoztathatnék... Néztem a kidöntött fát, majd a vértől ragacsos kezem, miközben egész testemben enyhén remegtem. Egy hosszú pillanatra lehunytam a szemem, s minden farkasra utaló külsőséget visszavontam, a fehér bestiát pedig beszuszakoltam a ketrecébe, most jó ideig a létezéséről se akarok tudni. Ennek ellenére... a nyoma még ott volt bennem, mintha az ő lelke minden egyes ilyen alkalommal sötét, egyre növekvő foltot ejtett volna az enyémen. Jenny... igen, ő kell majd. Meg Ash... Feszített a mellkasom. Felálltam és Jamie felé fordultam. - Mafla! - mordultam keserű, kétségbeesett dühvel felé, ami összehasonlíthatatlanul másabb volt, mint előzőleg a farkasomé. - Tudod te... sejted egyáltalán, hogy ez nekem milyen volt? - Feldúltam közelebb mentem hozzá, de pár méter után megálltam és fel-alá kezdtem járkálni. - És még meg is köszönöd! - fakadtam ki, majd elcsörtettem a dzsekimért, aztán vissza hozzá. Sokkal nyugodtabb volt, mintha ez a verés helyrebillentette volna, csakhogy engem engem meg kibillentett. Helyet cseréltünk. Letérdeltem mellé, és egyelőre csak betakartam. Ilyen közelről látni azt, hogy mit tettem vele megrázó volt. Harcoltam már nem egyszer, nem kétszer, láttam sok ronda dolgot, nem a látvány része volt felkavaró, hanem a tudat. A tudat, hogy én ezt tettem vele. Fejemet farkasosan az arcához dörgöltem és egy időre ott is hagytam. Erőltettem magam, hogy rendesen, lassan, egyenletesen vegyem a levegőt, hogy csillapodjak, de az orromba kúszó vérszag nagyban megnehezítette a dolgom. Észre se vettem, mikor kezdtem el a haját, fejét simogatni, de utána se hagytam abba, csak mikor elemeltem tőle a fejem. - Szeretlek, Kisfarkas - mondtam halkan, szinte öntudatlanul. - Efelől ne legyen kétséged... - A szemébe néztem. - És ha megint ilyen van, vagy... erre van szükséged... - mutattam végig rajta - szólj... Neki ez kellett. Talán idővel majd nem, talán elmúlik ez a... függőség, vagy kevésbé igényli... nem tudom. Csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy más amortizálja le, nehogy túllőjön a célon, véletlenül megölje, vagy szánt szándékkal. Legyen az én saram, ne másé, aki esetleg utána bűntudatot se képes érezni, mert annyit se jelentett neki Jamie, nem ezt érdemli. Inkább hagyom időről-időre feltörni ezt a dermesztő szörnyet, minthogy bárkinek átengedjem a fiút. Én vagyok a mentora. És a barátom.
Csak tompa zajként érzékelem, hogy Darren éppen szétüti a fákat. Vagy egy fát... Nem tudom megítélni. De nem is nézek felé és nem is érdekel az egész. Nem rezzenek össze, ahogyan felüvölt. Nem érzem azt, hogy a legkisebb bűntudatot kellene érezzem azért, mert az én hibám, hogy ennyire kibukott. Ugyebár... Valahol ez volt a célom. Hogy más is érezze a fájdalmat, amit én. Darren pedig a legerősebb farkas, akit valaha láttam. Ahhoz pedig én kevés vagyok, hogy hosszan tartó és mély nyomokat hagyjak benne. Ugye? - Iuen.. Próbálkozom a felelettel a vértől még mindig öblösen és talán érthetetlenül is. Újabb adag vér buggyan ki a számon. De nem fáj... Annyira... Bamm-bamm-bamm. Darren zaklatott léptei ütemes és vad ritmusra döngölik a dobhártyámat. Aztán valahol a közelemben megszűnik a zaj, a következő pillanatban pedig valami idegen anyagot érzek a bőrömnek simulni. Betakar... Aztán hozzá dörgölőzik az arcomhoz. Ó, igen... Halovány mosolyra húzom a szám, teljes megnyugvással adózva a pillanatnak. Tudtam én... Tökéletes. Enyém a hím szeretete, a figyelme és a törődése. Talán ez minden farkasnál így működik. Talán Sitkán mégse tanítottak olyan nagyon más dolgokat, mint például itt. Békésen, teljes nyugalommal, lüktető fájdalommal és nehéz légzéssel, szörcsögve lélegezve pihenek meg Darren karjai között. ~ Rád csöpög a vérem... ~ Közlöm vele puhán, mintha teljesen máshol járnék lélekben. Mintha be lennék szívva, vagy nem tudom. Éppen most öntötte ki nekem a szívét, én pedig azzal foglalkozom, hogy a számból lassan a lábára fog csurogni a nyálas vér. Én is szeretem. Persze, hogy szeretem. De ezt kár lenne kimondani. Érzem, hogy mennyire zaklatott még mindig, és valahol a lelkem mélyén mindent megtennék azért, hogy jobbá tegyem a helyzetet, de nem bűntudatból, hanem mert megérdemli. Amiért így a gondomat viselte. Azért bólogatok. Azaz bólogatni próbálok, de inkább abbahagyom, mert szédülök. Megpróbálom feltolni magam, ami sikerül is valamennyire, de valahol félúton megdermedek, mert nem megy tovább. Nem csak a lelkem üres, a testemet is átjárja valami olyan légüres jelenség, ami az érzelmek viharával cserélt helyet. ~ Ne mondd el senkinek, jó? Könyörgöm... Ha Masa megtudja... Ha bárki megtudja, hogy nekem... ilyen... ez... kell, én teljesen... Nem tudom, mi van velem... ~ A gondolatok elhalóan, és szinte összefüggéstelenül próbálnak eljutni Darrenhez, bár fogalmam sincs róla, hogy érti-e egyáltalán, amit mondok. Ahogy én, úgy ő is messze jár a saját öntudatától, érzem. Fáradt vagyok. Nem, egyáltalán nem akarom, hogy Darren hazavigyen. Nem érdemlem meg, és egyszer egyébként is túléltem ennél sokkal rosszabbat is. ~ Csak hagyj itt. Megleszek. ~ Nem tudom, mit mondhatnék. Már a gondolkodáshoz is fáradt vagyok. Bár nem hiszem, hogy megteszi nekem ezt a szívességet, de azért én megpróbáltam legalább.
Hiába mondja, hogy "igen", kétlem, hogy tényleg érti, és nem azért, mert hülye, hanem mert én is csak érzem. Érteni, elmagyarázni talán csak egy valaki tudná, de tőle sose kérdeznék semmit, amire tanítás lehetne a reakció. Volt, amikor kérdeztem, amikor tanultam, a nyomában jártam, de azok az idők már sehol sincsenek. Nyugodt. Lecsendesült. Békés. De hogyan? Hogyan lehet az, annak a karjai közt, annak a közelében, aki így elbánt vele? Miért nem fél, gyűlöl, vagy egyszerűen csak küld el? Azt hiszem, kezdtem tényleg megérteni, bár még csak kósza sejtésem volt, de talán jó irányba tapogatóztam. - Nem baj - mondtam halkan, mikor a vére miatt aggódott... meg azon, hogy engem összeken vele. Istenem, látja egyáltalán, hogy a fél arcomat a vége borítja, hogy a kezem is abban fürdik? - Ne velem törődj, koncentrál a gyógyulásra, rendben? Az most a legfontosabb, hogy rendbe gyere... Mocorogni kezdett, amit nem tartottam jó ötletnek, s ahogy láttam, sokáig nem is bírta szusszal, ami nem csoda. Próbáltam nyugalomra inteni, az izgágaság most csak rontott volna, azt pedig nem akartam. - Rendben - bólintottam a kérésre. - Senkinek sem árulom el. Ígérem. Szépen nézünk ki. Kicsit defektesen, kicsit megroggyantan, de hé, élünk és ez a lényeg, nem? Kezdtem azt hinni, hogy nem. Muszáj volt simogatnom Jamie fejét, mint egy kényszeres cselekvés, olyan volt ez, mert amíg éreztem a testéből áradó melegséget, addig nincs baj, ha kihűl egy test, az a gond. Nyugodt energiái engem is apránként lecsendesítettek, de nekem még mesze volt az a fajta megnyugvás, amiben ő fürdött. - Dehogy hagylak itt! - méltatlankodtam, minden komolyabb bosszúság nélkül. - Persze, menjek el, mint aki jól végezte dolgát mi? Ez nem így működik... Legalábbis nálam. Körbenéztem, a levegőbe szimatoltam, de nem éreztem más farkas jelenlétét és reméltem, hogy ez így is marad. - Vannak erdei menedékházak, túrázóknak, meg potyázóknak - magyaráztam és beszéd közben tulajdonképpen becsomagoltam a dzsekimbe, amennyire lehetett -, én pedig nem szeretném megvárni, amíg valaki idecsődül a vérszagra, meg a fadöntögetésre - mormoltam az orrom alatt, majd felálltam és Jamie-t is felnyaláboltam. - Kis szerencsével ott még elsősegély doboz is lesz, és ne gyere azzal, hogy nincs rá szükséged, oké? Csak... hagyd, hogy könnyítsek a lelkiismeretemen. Önzőn hangzik, de mivel ő szemmel láthatóan megkapta, amire vágyott, én is szeretnék valamiféle kiutat a magam hirtelen támadt katyvaszából. - Aztán közben felkészítheted magad lelkiekben, sok kicsi cuccot fogunk majd csinálni, ovisoknak. - Satnya mosoly futott át az arcomon, majd megindultam Jamie-vel a faház irányába, ami ugyan nem egy köpésre volt, de térdig se kellett érte lejárnom a lábam...
De, én vele törődök. Mert ő is ezt tette és teszi velem, még akkor is, ha számára teljesen furcsa és bizarr az elmúlt ki tudja, hány perc. Bennem most sokkal erősebben munkálkodnak a régi berögződések annál, minthogy magamban tudjam tartani őket. De rendben, oké... Csendben maradok, és igyekszem úgy tenni, mintha magammal törődnék. Bár nem tudom, hogy jelen pillanatban ezt hogy tudnám kivitelezni, ettől függetlenül csak igyekszem csendben szuszogni, és nem foglalkozni azzal, hogy esetleg Darren véres lesz. A parancs az parancs, és én boldogan hajtok fejet előtte. Csak hálásan hümmentek arra, hogy nem mondja el senkinek, és nagyon aprón, fájdalmasat szusszanva dörgölöm bele a fejem a kezébe ott, ahol még mindig engem simogat. Tudtam, tudnom kellett volna, hogy benne bízhatok, hülyeség volt így nekirontani... Így utólag már persze belátom és ha jól érzem, a farkasom is hasonlóképp vélekedik. Bár, ha őt kérdezné valaki... Ő most elégedetten nyúlik el, szinte kielégült bizonyosság terül rá attól a ténytől, hogy megkapta azt, ami már elég régen hiányzott neki. És valahol büszke is, amiért végre egyszer tett valamit, ami szokatlan volt, új volt számára. Az persze kicsit lelomboz, hogy nem akar itt hagyni, mert felkelni vagy tovább mozogni... Azt már igazán nem akarok. ~Úgy lesz, ahogy mondod. ~ Egyezek bele végül, és egészen furcsa mód vékony mosoly ül ki a vértől mocskos számra, de azt nem tudom, hogy érzékeli-e, vagy figyel-e rá. Felkel és megpróbál felnyalábolni engem is. Nyilván számára egy tollpihe vagyok, bár azt hiszem, hogy a lelke most sokkal nehezebb. Persze, nem mindenki lehet olyan, mint Charlotte... Legalább is, eddig azt gondoltam, hogy mindenki olyan, de Darren bebizonyította, hogy őt nem így és nem erre nevelték. Hogy csalódtam-e? Abszolút nem, hiszen végső soron kiharcoltam, amit akartam. Belekapaszkodom a vállába, és igyekszem szó-szó önállóan lépést tartani vele, de gyanítom, hogy a menedékházba már úgy fogunk elérni, hogy élettelen bábuként húz maga után. Se kedvem, se erőm nincs túl sokáig gyalogolni az erdőben. ~ Oké, nem jövök... Bár úgyis rendbe jönnél pikk-pakk, meglátod... ~ Próbálom kicsit viccesre venni a dolgot, de gyanítom, hogy ez most nem sikerül annyira humorosra, mint szeretném. Neki legalább is nem. Az ovis cuccokra még így is kérdőn csillannak fel a szemeim, mert nem nagyon tudom hova tenni a dolgot, aztán persze leesik, hogy ja! Biztos a műhely... Most nem merülök el abban, hogy biztos el fogom szúrni. Apró székek, asztalok képe sejlik fel előttem, amiket kékre, sárgára, rózsaszínre festek... Vörösre. ~ Az klassz... tényleg... klassz. Te is klassz vagy, Darren. ~ A hangom kissé zavart, távolinak ható, de legalább élek, és itt vagyok. Nem rettenek meg többé attól, ami előttem áll. És hogy ezt bizonyítsam Darrennek, a továbbiakban mindent szó nélkül viselek és megcsinálok, amire utasít. Legyen szó az elsősegélyről, vagy éppen a helyes viselkedésről. Mert fontos nekem.
Mióta Castor nálam járt, azóta hosszú idő telt el, ennek ellenére azonban mégis valahogy feszültnek éreztem magam, ami egyáltalán nem jellemző rám. Alapvetően nyugodt típusú ember vagyok, aki könnyedén veszi az életet, de mégis most olyan volt, mintha nagy felelősség szakadt volna rám. Nagyobb, mint eddig bármikor. Az Alfám épelméjűsége volt a tét, és ezt nem akartam csak úgy kockáztatni. Sajnálatos módon én ennél sokkalta lelkiismeretesebb nőszemély vagyok, ezért hiába telt ennyi időbe leegyeztetni egy megfelelő időpontot a Protektorral, nem adtam fel. Ígéretet tettem a férfinak, és azt általában én be is szoktam tartani. Még olyan elvek szerint éltem, ami régen hétköznapinak számított, a mai világban azonban kilógtam volna velük. Korán reggel volt ugyan, de megerőltettem magam, és felkeltem időben ahhoz, hogy ott lehessek a találkán. Nem szerettem volna késni, mert még sohasem találkoztam az illetővel, és nem akartam rossz benyomást tenni rá. Nem mintha amúgy lett volna beleszólása az életembe, vagy különösebben adtam volna a véleményére, hogy mennyire gondol rólam rosszat, de egyszerűen nem szerettem, ha negatívan álltak hozzám, így hát fogtam a három Labradoromat, és nekivágtam az erődnek. Tudtam, hogy merre találom a kilátót, noha nem sűrűn fordultam meg a környéken, de mint hegyi mentőnek, kötelességem volt ismerni a környező terepet. Ugyanígy voltak ezzel a kutyáim is, viszonylag otthonosan is mozogtak. Hallottam, ahogyan kapkodják a levegőt, ahogyan a friss, kissé nyirkos földet szimatolják. Elmosolyodtam rajta, miközben egy kicsit meghúztam a nyakam körül díszelgő, élénksárga sálat. Hiába enyhül már meg az idő, azért így hajnalban még mindig hűvösnek éreztem ahhoz, hogy csak úgy lazán egy pólóban rohangáljak az erdőben. Miközben lassan, de biztosan felbaktattam a kilátóig, mélyen beszívtam a levegőt, és már távolról érzékeltem is a férfit, akivel találkozóm volt. Ez azt bizonyította, hogy tényleg nem volt annyi ideje, amit feleslegesen pocsékolt volna, nem engedhette meg magának a késés luxusát. Nekem ugyan szabadott volna, mégsem akartam elkövetni ezt a hibát, hiszen én készültem szívességet kérni az őrzőktől, és nem fordítva. - Jó reggelt! – szólaltam meg, amint felértem a csúcsra, és megpillanthattam immár ténylegesen is a Protektort. – Ugye nem vártál rám túl sokat? – kérdeztem meg, mert nem akartam, hogy sokáig itt rostokoljon csak azért, mert elnéztem az időt. Persze tudtam én, hogy szándékosan elindultam időben, de sohasem lehet tudni, hogy mikor nézek el éppen valamit. Nem ez lenne az első eset, az tuti. – Remélem, hogy nem zavarnak a kutyáim. Nem volt szívem őket otthon hagyni ezen a szép reggelen – mosolyodtam el barátságosan, amikor Poe odasomfordált hozzá, hogy körülszaglássza a nem csupán számára idegen alakot. Miközben beszéltem, apró kis párapamacsok szálltak a levegőbe, hála az alacsony hőmérsékletnek, ami ezen a reggelen uralkodott. Amennyire meg tudtam állapítani, a felhők később el fognak vonulni és vidám napos időnk lesz, de az még odébb volt, és amúgy sem szerettem annyira a korai keléseket. Legalábbis ma nem kellett volna felkelnem, csakis emiatt tettem meg mégis. - Köszönöm, hogy időt szakítottál rám, igazán nem akarlak sokáig feltartani– eközben sikerült odaérnem elé, alig néhány lépésnyire állva meg végül tőle.
A szellemek társaságát élvező farkasok különös érdeklődést keltettek bennem mindig is. Mégsem meglepő, hogy nem kerestem Josephine társaságát gyakran. Nem is értem volna rá igazán, ami azt illeti, na meg magam ellen tettem volna, ha bármely falka felé húzok, még ha csak látszatra is. Mint a pap, aki bort iszik és vizet prédikál. Már kora hajnalban kijöttem, kicsit talán előbb, mint szoktam. Néztek is bután az erdei vadak, mikor meglátták közeledni a járgányt az ellátmánnyal. Nem ehhez voltak szokva, na. De a különleges vendégre való tekintettel igyekeztem nem megcsúszni az idővel... És lám, sikerült is, sőt! Előbb érkeztem meg a kilátóhoz. A kocsit lejjebb kellett hagynom kicsit, de ezt a legkevésbé sem bántam. A kora reggeli hideg, csípős levegő kellemesen éberré tett, ahogy a bőrömre ült. Ahogy a női hang a hátam mögül megszólalt, halovány mosollyal torpantam meg és fordultam felé. - Hasonlóan szépet! - Biccentettem és bevártam, majd vele együtt indultam remélhetőleg tovább a kilátóig fel. - Alig pár perce értem ide, igazán semmiség. Inkább nekem kellene elnézést kérnem, amiért hajnalok hajnalán ide rángattalak. - Tekintek rá nyugodt, barna pillantásommal, majd a figyelmem az ebeké, s ha már szaglászik az egyik, bizony, felé nyújtom mozdulatlanul a tenyeremet, s kivárok, hogy megismerkedjen vele - aztán simítok csak végig okos fején, megvakargatva füle tövét is. - Viccelsz? Ha lenne rá időm, én magam is tartanék egyet minimum, de sajnos nem érnék rá vele érdemben foglalkozni, na meg... mászkál elég vadállat az erdőben. - Értse, ahogy akarja, engem az ő ittléte sokkal jobban érdekel, s bár olykor-olykor a kutyák "kényeztetésére" figyeltem látszólag, mégis Josephine-é volt odafigyelésem teljessége. - Ugyan... - fejcsóválok arra, hogy nem szeretne zavarni. - Miért kerestél meg?
- Ugyan… - legyintettem egyet mosolyogva, félig-meddig vidáman. – Igazából nagyon utálok korán kelni, de mint látod, most az egyszer túléltem – vontam meg a vállaimat, ezzel is jelezve, hogy tényleg nem nagy dolog. Igazából szerintem csak udvariasságból mondta, amit mondott, szóval több szót nem is fecséreltem arra, hogy igazából mennyire nem volt ínyemre, hogy hajnalok-hajnalán itt kell lennem. Én szorultam most segítségre és nem fordítva, szóval egy kis alkalmazkodással talán még el tudok bánni, ha nagyon muszáj. - Az biztos! – nevettem el magam akaratlanul is, ezzel zavarva fel az erdő reggeli csendjét. Néhány napsugár mintha kezdett volna utat törni magának, vagy csak képzelődöm, hogy a fák lombjain át az próbál átszűrődni? – Velünk az élen, igaz? – a mosolyom mit sem veszített ragyogásából. Igazából én sohasem csináltam abból problémát, hogy mi vagyok. Sőt, ha lehetett, akkor ugyanúgy elvicceltem, mint ahogyan most is. Én ugyan nem bántottam senkit, hacsak nem volt nagyon muszáj, inkább az emberszerető fajtához tartoztam a farkasok közül. Voltak még rajtam kívül ilyenek, azt tudtam, bár valószínűleg nem túl sokan. Nem baj, szeretek különc lenni! Akármit teszek, úgyis az maradok mindig… - Egyébként én sem mindig érek rá, de ezért jönnek velem mindig mindenhová. Ha lesz egy kis nyugtod, szerezz be egy ilyen jószágot, nagy segítség – tettem még hozzá, ezzel is húzva egy kicsit a témát, ami miatt valójában idejöttem ma, na meg ő is. Nem tudtam, hogyan is kezdjek bele, de mivel ő már megtette helyettem, így csak sóhajtottam egyet, miközben vonásaim valamennyire elkomorultak, vagy inkább csupán komolyodtak. Nem volt rossz kedvem egyáltalán, de a beszélgetésünkhöz egyáltalán nem illett most a bájvigyor. - Nos, igazából elég kényes az ügy… - húztam el a számat, és míg a kutyák körülöttünk mászkálva fedezték fel a terepet, addig én zavartan beletúrtam a hajamba. Tudom, hogy én vállaltam be ezt a feladatot, és azt hiszem, hogy ez volt a legjobb döntés, de attól még nem volt könnyű végrehajtani. – Arra lennék kíváncsi, hogy mit kérnétek cserébe azért, hogy egy szellemet hozzákössetek egy farkashoz? – böktem ki végre a kérdést, hiszen tovább esélyem sem volt húzni a dolgot. Igazából tényleg nem akartam rabolni az idejét, úgyhogy most már csak kíváncsian sandítottam rá, várva a feltételeket, vagy egyszerűen csak a nemleges választ. - Tudod, ha tudnám, akkor megoldanám én is, de azt hiszem, hogy ti jobban értetek ehhez. Egyébként, ha lehetne, és tényleg sor kerül rá, akkor szeretnék ott lenni – bukott ki belőlem a kérés, még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit is mondok. Tényleg érdekelt és abban reménykedtem, hogy talán tanulhatok is belőle valamit.
Kezdőlap
Várom akkor, hogy hol folytassuk! //
//
//
