Valahogy sejtette, hogy nem kap Tipvigut az alkalmon, hogy egy tanulóvezetővel repülhessen, persze ezt Anguta sem gondolta komolyan, de magát a repülés tudományát jó lenne elsajátítani. Talán eljön az idő, amikor már az autók helyét kiszorítják az egy-két személyes repülő „kocsik”. Hát persze ez nem ebben az évszázadban lesz, és talán nem is a következőben, de ha minden jól megy, meg fogja érni, hogy az emberek technikája erre a szintre jusson. - Hát, te tudod – mosolyodott el, vállat vonva. Ha csak lentről, hát csak lentről támogatja. Az is valami. A whisky említésére szélesedett a vigyor a képén, és egyetértően bólogatott. - Remek – sohasem volt egy kis italozás ellen, főleg jó társaságban nem. Persze néha olyankor is ivott, amikor a szellemek által rásózott „munkát” végezte, de akkor csak szigorúban szakmai alapon, hogy beilleszkedjen a társaságba. - Óh, persze bevált – küldte gondolatban magától értetődően, miközben nyargaltak az erdőn át. – Az alfa és a testőrei mind meghaltak – igazából nem csak testőrök – én nem is mind - voltak az emberevésben benne, de egyszerűbb volt így részletezni, hogy egy szűk csoportról volt szó a falkán belül, mint teljesen körül járni. A lényeg amúgy is, hogy mindenkit utolért a végzete, előbb-utóbb. – Mondjuk az egyik leszármazottam, akit Jeremy Sermalannak hívtak túlélte a csatát, épp csak a keze volt leszakadva egyéb sérülései mellett, de végső soron szerintem ő is meghalt – hangja töprengő volt – vagyis, ha túl is élte, mára már bizonyosan halott. Kivittem az alig magánál levő morfot a sivatagba és elvettem a farkasát. Ha volt benne annyi erő és kitartás, hogy képes legyen túlélni több napi kúszásra egyetlen várostól, akkor megérdemelte az új esélyt. Ha nem, akkor meg megkapta az embervadászatért járó büntetését – hangja nem sok érzelemről árulkodott, cseverésző hangnemben beszélt, hiszen ha nem is mindent csinált jól Townsville-ben, saját leszármazottjának büntetését teljesen jogosnak találta. - Nem, családom nem volt, de nem éltem egyedül. Volt egy barátnőm Juana Tosell, akit jó lett volna feleségül venni, csak hát ugyebár a szellemek közbe szóltak – hangja keserű és lemondó lett. – Még csak el sem búcsúztam tőle, ahogy elhagytam a várost. Idővel talán be is haraptam volna, mivel igen tehetséges volt a megtévesztés terén, ami számomra elég fontos tényező – talán írhatott volna neki egy búcsúlevelet, de csak megindult észak felé és meg sem állt, amíg el nem érte Townsville-t, ahová a szellemek hívták. – Na meg ott volt a Nagy Niccolo, a bűvésztársam, nem is tudom melyikükkel töltöttem több időt annakidején – megvonta volna a vállát, de rohanva nem egyszerű, főleg nem farkas alakban. – Mondhatni, hogy tehetséges volt, de láttam nála azért már jobbakat is, viszont a felszínen csörgedező arroganciája először idegesített, de ahogy jobban megismertük egymást elviselhetőbb lett. Talán barátomnak is mondhatnám, nem csak egyszerű üzlettársnak, de mindegy, mert ha véletlen valaki be nem harapta, akkor már ő is halott, ahogy Juana is – szavainak keserű éle még ott bujkált benne, de hamar túl fogja tenni magát rajta. Legalább békés életet élhettek, távol a farkasok vad és kegyetlen világától. Csendben hallgatta válaszát, majd kissé felderült Tipvigut bosszúságán, bár talán nem kellett volna, hiszen testvére komolyan így érzett, de nem szerette volna letagadni reakcióját az elmondottakkal kapcsolatban. - Ne, haragudj – kért bocsánatot előre kimondani kívánt szavaitól, és amiatt, amit érzett – de igazán komikus a bosszúságod, persze nem a helyzet, amiben voltál, mert az tragikus, csak valahogy feldühödni pont a gyorsaságán, amikor egy bábként rángatott életet oltottál ki, hát… elég gyerekes hozzáállás. – Persze aki olyan mentalitással van megáldva, mint Tipvigut attól teljesen érthető, viszont nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy épp az azonos gyorsaság bosszantja és nem az, hogy Alignak képes volt egy farkast bábkánt ellene küldeni. - Miért mit választott – érdeklődött kíváncsian, bár volt némi sejtése, hiszen odaát csak a fegyverek voltak, mint opció bármilyen alapítóhoz nem méltó eszközként, és nyilván a pisztolyt kapta fel a másik Tipvigut. Legalábbis Anguta számára az tűnt a legidegenebbnek a három közül. - Szerencsére, vagy a szellemek akaratának hála, de nem leszünk mindig ilyen kivételezett helyzetben. Legközelebb lehet mind fűbe harapunk, ami igazán bosszantó vég lenne. Tudni, hogy Alignak győzött, mi pedig elbuktunk – hangja keserűséggel volt tele. – Inkább büntessenek ismét halállal a szellemek, minthogy Alignak akarata végezzen velem – komolyabban ezt nem is gondolhatta volna. Egyáltalán nem szándékozott ismét a Távolba csörtetni, de inkább a korai távozás, mint megvárni Alignak sikeres bosszúját, megadva neki elpusztításának örömét. - Amúgy, ha már szóba került a gyorsaságod, mennyit fejlődtél az elmúlt évszázadok alatt? – már akkor is piszok gyors volt, amikor elváltak útjaik, de ötszáz év alatt sokat gyorsulhatott, persze az is lehet, hogy valami mellékág alakult ki képességében, ahogy Chulyinnál, Kaskaenél és saját magánál is. Anguta roppant kíváncsi volt rá és persze a többiekére is. Persze a kúriában jelentkezett elhozni ezt-azt, de Angutának voltak egyéb gondjai is, minthogy Tipvigut sebességét lesse, most viszont felszabadultabb volt a hangulat és a helyzet. Talán kap egy kis bemutatót.
Rain, bring me the strength To get through another day And all I want to see Set us free
Why Can't you see? Can't you feel? This is real Ohh
Egy fél évszázad Falka nélkül, magányosan. Persze sose bírtam egy helyben megmaradni, mindig szerettem messzebbre és messzebbre menni, meg a munkám miatt kellett is. Egy ilyen nagy alaszkai város se tud örökké melót adni egy bérgyilkosnak, a bolt meg csak alibi. De a székhelyem Anchorage maradt, itt vészeltem át a gyászidőszakot és kaptam új erőre, közben ott volt a tudat, hogy nem is egy köpésre, de kettőre elérhető az ősök hazája, amiért átvágtam a kontinensen. Egyre jobban hív, szinte hallom a hangját. Fel fogok nézni, mert a hírek is egyre érdekesebbek ott, halál és feltámadás, egy megújult Falka és az itteni Őrzők is onnan kapják az ukázt. Meg kell néznem, mennyit változott 50 év alatt. De ma este egy jó kis vadászat következik a hegyekben! Kurvára meg akarok hajtani valami nagyvadat, kettőt és hármat, aztán jót lakmározni belőlük. De a hajsza lesz a lényeg! Közösen sokkal jobb, egy városi havert hívtam is. Nem ért rá, nem volt kedve. Pipogya egy alak, meg is mondtam neki. Szarok rá, néha úgyis akad társ, aki ráérez a közös balhéra. Ha nem, futok és ölök egyedül. Ma még így lesz... A cuccaimat még a város határában leraktam és farkasalakban rohantam végig a kietlen vidéken. A mancsaim alatt pattantak a kövek, néha állba vágtak. Ezt is imádom és persze veszélyt nem jelent, csak érzem a természet erejét. A kövek mindent túlélnek. Kopnak, kerekednek, kettéválnak, aztán összenőnek, de sose fogynak el. Ők a legerősebbek. Illenek a vérvonalamhoz. A hegynek felfelé mindent beleadtam és lóg is a nyelvem kellően, de az energia nem fogyott el. Van abból bőven. Ilyenkor kölykedzik a feketemedve, Alaszka vadjai közül a kedvencem. Komoly ellenfél, nem olyan lomha, mint a barna társa és erőben is masszív. Egy jó 3 mázsás példánnyal öröm bokszolni és a végén leteríteni. A köves lankákról behatolok a hűsítő erdőbe, ahol ilyenkor kicsit tavasziasabb az időjárás. Mexikóhoz persze nem fogható Alaszka, ez a nyár nem nyár, de a medve ezt nem tudja. Neki meleg van ilyenkor és kell a hüsi, a fűágy, a gaz, amit összehordott. Egy szép nagy példány henyél, háton fekve, míg meg nem érez. Felhengeredik, kivár. Figyel, érzem benne, hogy keresi a szándékaimat. Aztán uccu neki, menekül a sziklák közé. Nem agresszív, inkább elfut a nagyobb vad elől a gyér terepre. Gyerünk utána! Fekete farkas alakomban villannak a szemeim, ahogy könyörtelen nézéssel követem az útját és egyre közelebb kerülök hozzá. Alig várom, hogy ökölharcba és harapósdiba menjünk át. Vér. Vér fog folyni a hasadék aljának füvén és gyökerein, ahogy a Nagy Mészáros kizsigereli a medvét.
Sötét az ég már, pontosan olyan fekete, mint amilyenre vérem festheti ruházatomat. Hülye ötlet volt egyedül útnak indulnom, de hát mindig arrafelé futok kora esténként! A franc se gondolta, hogy nem én vagyok a csúcsragadozó a saját falkám területén... Egészen a hasadékig űzött a sötét képű kóbor belém-belém marva. Esélyem sem volt ellene, tudtam ezt jól és nyilvánvalóan ő is, mert sokáig csak kitért támadásaim elől, valamiféle büszke, dacos nekikeseredettségig sodorva ezzel. Egyszerűen gyűlöltem az érzést, hát újra és újra felálltam, nekiiramodva. Csak egy jó pillanat kellett volna, egyetlen kósza másodperc és jól irányzott mozdulat, erről szentül meg vagyok győződve! - de nem így alakult, hanem a papírformát igazolta párharcunk. Védekezésre tett próbálkozásaim hasztalannak bizonyultak, de nem adtam meg mindazt az örömet neki, hogy akár csak egy felszisszenésnyi jelét adjam a testembe nyilalló fájdalomnak. Talán ez hergelte odáig a dolgot, hogy a végére mindkét lábszáram természetellenes szögben leledzett és egyetlen pillanatig magam is elhittem, hogy itt és most meghalok. Meg tudtam volna békélni vele, mert tudtam: mindent megtettem, ami erőmből kitellett. Ehelyett a pasas, hogy rohadna meg ott, ahol van, egészen egyszerűen lökött rajtam egyet és a hasadék gondjaira bízott.
A hasadék alját elérve azért megengedek magamnak egy torz fintort, ahogy végigpillantok magamon. Fájdalmas már a látványom is, mázli, hogy úgy fest, a csipogó és a mobilom egyaránt megúszták a sziklaköves csúszdát. Utóbbi lehetőséggel élek, a hotel orvosi szobáját tárcsázva, hogy gyógyító kellene, lehetőleg olyan, aki közel van. - Nem gondolom én ezt át teljesen, de ha már nem lett vége az életemnek a mai estén, azt hiszem, ennyi bakizást igazán megengedhetek magamnak! Legalábbis ekképpen vélekedem, mert letéve a telefont és megadó sóhajjal engedve le fejemet a kemény, köves talajra még fogalmam sincs róla, ki az, aki hamarosan a megmentésemre érkezik...
Get the telephone please It's emergency 'Cause he can, get the knockout Get the knockout
Amikor minden épelméjű ember már alszik vagy még az utolsó éjszakai stand-up comedy-t nézi, mit csinál BB Doki? Véralvadásgátlót krumpliból, mindenféle adalékanyagot felhasználva. Maci itt ül az asztal sarkán és nézi, hogyan gőzölög a sárgásbarna lötty. Elég csúnya anyag, de ha beválik, megéri a rusnya látvány. Bizonyos esetekben nálunk sem árt, de főleg embereknek szánnám. Azért biztos, ami tuti, itt a nagy kés és majd szépen felhasítom a karomat, miután beszedtem a cuccot. Csak készüljön el. Így gondoltam, mielőtt befutott egy vészhívás. A város szélén lakom és én voltam a legközelebbi mozgósítható farkasdoki. Nem akárki az alany, akin kiütéssel győzött valami elmebeteg állat. A betolakodók legjobb gyógyítóját hagyták helyben, a néma Emily-t, aki kétszer meggondolja, mielőtt nem mond semmit. Őszinte sajnálatomra félbe kellett hagyni a kísérletet, hisz első a Falka és az élet. Mármint a többieké. - Azonnal indulok! - kiabálom bele teljes lelkesedéssel a telefonba, amit el is ejtek rögtön. Tűz lekapcs, Macinak egy utolsó ölelés és irány a nagy számzáras táska. Ebbe mindent belecsomagoltam, ami szokott kelleni. Ems esetében sokkal pontosabb diagnózist kaptam, mint általában és már most örülök, hogy én vagyok a kiválasztott, aki mehet hozzá. Talán végre feloldódik a fasiszta hozzáállás, hogy fúj, Őslakos. Amúgy meg szívesen segítek rajta, mert az egyik legjobb szakemberünk. Pár sínt még felkapok és egyéb extrákat is, például egy fürdőköntöst, amit nők részére tartok, ha nálam alszanak. Pokróc és összecsukható hordágy van a kocsiban, az is jó szolgálatot tesz még. Annyira rohanok, hogy a villanyt felkapcsolva felejtem és már a kocsiban ülök, mikor szembesülök ezzel. Amúgy is rablás, amit az elektromosságért kérnek, most még ráteszek egy lapáttal, fene vigye... Gázt! És zenét! Azért útközben még eszembe jut, hogy amit elkezdtem, azt dobhatom is ki, mert olyan folyamatok lesznek, mire hazaérek...
A hasadék alsó végétől nem messze parkolok le, ami nem is olyan egyszerű így az éjszaka közepén, mesterséges világítással. Az utolsó country-számot félbeszakítom és rohanok a cuccokkal. A köntös a nyakamban, a karrésze besodródik a szemem elé. Majdnem elestem! Túl sok cucc nincs most bennem, csak élénkítő, jó erős, egész úton zabáltam. A szemeim olyan tágra nyíltak, mint valami drogosé. Ú, bakker, látom már szegényt... Ezek az igazi X-lábak, nem amikre a rossz nyelvek mondják. - Szevasz, Ems! Megjött a felmentő sereg. Feltegyem a hülye kérdést, hogy hogy vagy? - kérdezem rámosolyogva. Gyorsan levágom a táskát és felpattintom. Vérzéscsillapító, fertőtlenítő, gumikalapács (ez talán nem kell), meg még pár cucc. Ember alakban kicsit egyszerűbb a dolgom, de teljes bundásként gyorsabban gyógyul. Ja, igen! A husi. Megnézem, mennyire tudja mozgatni a karjait. Elég szarul néz ki, de ilyet nem mondunk. - Jó étvágyat! - adok elé egy jó adag, kb. 40 deka szeletelt pulykasonkát. - Na, melyik részed van a legszarabbul? Ott kell kezdeni, ahol a legsúlyosabb és a beteg segítsége legalább olyan fontos ilyenkor, mint az orvosé. Csak mondania kell és már kezelésbe is veszem, ahogy a legjobb. - És ki volt az a rövidlátó, aki bokszzsáknak nézett? Mert annak a körmére fognak nézni az illetékesek. Nem én. Én csak továbbadom majd az infót. Bunyózzon, aki szeret és tud, abban én átlagos vagyok.
Nem tudom kit küldenek, nem is vártam meg igazán a választ, mert örültem, hogy összeszedetten képes voltam elnyökögni, mi is a problémám egészen pontosan. Lassan emelkedik és süllyed mellkasom az éjszakai sötétben, igyekszem nem mozgolódni, magam is tisztában vagyok vele, nem szerencsés ez egy ilyen állapotban levőnél. A combjaimban lüktető, elmémbe hasító fájdalom keserű ismerős... régi, utált melódia. Beharapóm sajátos nevelési módszerei a kölykök és kínvallatók kapcsán kifizetődni látszik ezúttal is. - A fájdalomérzet csupán elmejáték... Akkor moccanok csak kissé, mikor meghallok közeledni valami járgányt. Fájdalom torzítja arcomat pár pillanatig, ahogy könyökeimre támaszkodva emelem meg felsőtestemet, lássam, ki lett megmentőm. Kinek leszek adósa a jövőben. Azért, amikor meglátom Balthazar kölyökképét, kedvem lenne felnyögve rogyni vissza a sziklás-havas talajra. Ezt neeem hiszem eeel! Komolyan képesek voltak ezt... őt küldeni?! Persze, ekkor már mellettem van. - Balthazar! - Villan őszintétlen mosolyom felé, de engedem is tovaröppenni ajkaim szegletéből azt a következő pillanatban és egy hangosabb, majdhogynem nevetősnek is beilló sóhajjal fekszem vissza mégis a földre. Lehet jobban jár mindenki, ha én nem látom, mit is művel derék alatt. Bármennyire is perverzül hangozzék ez. - Ó, remekül! Nincs kedved csatlakozni? - Ciccenek egyúttal iróniával vegyített megjegyzésem közepette. Ahogy karomért nyúl, önkéntelenül is összerezzenek kissé. Nem azért, mert váratlan lenne, egyszerűen nehézkesen tolerálom, hogy akárki fia csak úgy az aurámban tapogat, mikor ennyire kiszolgáltatott helyzetben vagyok. Őszintén szólva... az egész helyzetet utálom, de erről meg igazán nem ő tehet. - A bal kicsit meghúzódott, de amúgy csak karcolások... - "Kotyogok" közbe karjaim csontjainak ellenőrzésébe, mert egyszerűen nem bírom megállni, hogy ne így tegyek. Azért azzal a pulykasonkával sikerül belém fagyasztania a szót. - Mi a... mi a francért hurcibászol magaddal egy szelet húst? - Firtatom, igyekezve mindenféle élét tompítani a megjegyzésnek, de ilyenek után ne mondja nekem senki, hogy ezek a hegyiek normálisak... Kérdésére kissé felvonom a szemöldökömet, ahogy felpillantok rá. - Szerinte?... -, de megadó, apró sóhajt követően már sorolom is a pontos diagnózist: - Nyílt törés mindkét combon, a bal térdem is szétment szerintem. A gerincemet és a bordáimat nem ellenőriztem, de nem vagyok biztos benne, hogy nem repedt-e meg egyik-másik... - Az az állat képes volt úgy eltörni a combcsontjaimat, mint valami ropikat! Csodálkoznék, ha a bevitt ütéseitől minden csontom ép maradt volna felsőtestem esetében is. Kérdésére felmorranok kissé. - Fogalmam sincs. Még csak azt se közölte, mit vétettem ellene, esélyesen totál mindegy volt neki, csak falkatag legyen. - Szusszanok rosszallóan. - Kellett ezt a sok kóbort megtűrtként ide engedni, most röhögnek a markukba... - Sziszegem szinte a szavakat megfeszülő állkapcsom "mögül". - Kóbor, nagydarab, fekete. Már, hogy afroamerikai. Kétlem, hogy sok mászkálna belőle a városban. - Adok röpke személyleírást neki, addig se azon gondolkozom, épp merre és mit matat.
A pajzsomat most nem nagyon virítom, ez nem az a helyzet, mikor mindent titkolni kell. Valahol a térdemnél jár. Esetleg ha nagyon szarul áll, akkor jobb nem aggasztani az én aggódásommal, de Ems szerintem ennél keményebb fából van. Az egyik legkeményebb fából, sok hímet megszégyeníthetne. Már nyilván meg is tette párszor. És mennyire örül nekem! Az igazi gyógyuláshoz az kell, hogy ne egy disznóól moslékos vödrében érezze magát, szóval ez végülis nem jó, bármily vicces is. De még tud mosolyogni. És csinálja. A hála azért megvan és abban biztos lehet, hogy nem hagyom a szarban, igen. Fura egy lelkiállapot ez nála. - Ha az segíti a gyógyulásodat, kitöröm az én lábamat is és melléd fekszem, mint szobatárs. Aztán hívhatunk még egy dokit, haha! Ez a temetői humor, amit ő is gyakorol, asszem. Amúgy képes lennék megtenni, ráadásul troll vagyok, gyorsabban túl lennék rajta. Főleg némi rásegítéssel, fincsi löttyökkel. Na de nem ezért jöttem. A hülyeség csak mellékes téma. - Igen, igen, játszótéri horzsolás, semmi súlyos. Ez látszik is... Ha már irónia, adjunk neki. Az arcomon egy zavart mosoly, mert Emily-vel így még nem hülyéskedtem. Pont ebben a helyzetben kell? Igen. Őt és magamat ismerve ez a legjobb szituáció. Ha összefutnánk a folyosón, nem menne. Kényszer, az kell nekünk, hogy egymáshoz szóljunk. Sajnálom, hogy ennyire irtózik az érintéstől, de anélkül nem tudom kezelni. Nem vagyok Eeyekalduk vére. - A legfinomabb gyógyszer. Na jó, akad ízletesebb is, amit megbolondítottam némi különleges fűszerrel, de ez töményen durva. Nem is értem, mit háborog. Egy orvosi táskába kell egy fél hentesbolt, ha falkataghoz megyek. Leah-nek meg megy a boltja legalább. Sok mindent kiérzek, de ő annál is többet. Látom, mennyire idiótának néz, de azt meg megszoktam. Ha normális tagként kezelne, akkor lepődnék meg. Talán ijedtemben be is vennék valamit, hogy húha, mit csesztem el? - Aha. Nem lesz egyszerű, de megoldjuk. Edzettebb leszel, mint az állatorvosi ló, tudod... Nagyon nagy pofont kell adni annak, aki ezt tette vele. Én addig összerakom a nőstényt, amíg mások lenyomozzák a bűnöst. Fuhh, mivel kezdjem? Le kell csekkolni a gerincét, mert ha azzal baj van, az a leggázosabb. Megpróbálom alkalmazni, amit ilyenkor kell, Ems pedig biztos partner lesz. Orvosból lesz a legjobb beteg. Vagy a legrosszabb... - Hmmm, a nagyfiú, aki nőket ver hobbiból. Ezt sose értettem. A nagy döntéseket meghagyom másnak. Vannak kóbor cimboráim, mindig is voltak, akármerre jártam. Tök liberálisan kezelem az ilyesmit, de ezzel most nem állok elő. Aki ezt tette, azzal nem mennék sörözni, az biztos! Nálam is van határ. - Tavaly...vagy tavaly előtt? Szóval kerestünk egy ilyen arcot, valami névtelen néger kóbort. Na, majd a szakértők. Szólj, ha valami bibit érzel! Elkezdem rajta a tesztelést, hogy megállapítsam, mi romlott el. ~De elég gondolatban, ne fáraszd magad~szólok úgy, ahogy a választ is várom. Ha a gerincnek nincs nagy baja, akkor a bordákat kell ellenőrizni. Szar ügy a lábbaj is, de nem halálos, már ha nem ért ereket. Egyelőre úgy tűnik, nem, de folytatom a felmérést és itt a táska. Egy kis vérsűrítőt már be is készítek, hogy ne veszítsen még többet. Ezüsttű kikap, magam előtt elvégzem a rituálét. Megnyomom és mikor kifröccsen, akkor az igazi. Utána mehet is a vénába, amit előtte letisztogatok és fertőtlenítek. Nem szólok, hogy fájni fog. A vallatások királynőjének ezt mondani olyan lenne, mint ha nekem szólna valaki, hogy magamon kísérletezni perverz dolog. Inkább elkezdek dúdolni egy dalt, amit még nagyon régről, fiatalkoromból ismerek. Közben Ems szemeibe mosolygok és kíváncsian várom a hatást. A mozgatásét, a felmérését, a szerét...és a mosolyét is. Ezutóbbi a legkérdésesebb.
Az aggódást ezer örömmel hagyom meg a kiérkező hegyi farkasnak, részemről tisztában vagyok a sérüléseimmel, s hacsak belső vérzésem nincs, semmi ilyen nem történt, ami ne fordult már elő korábban. Ó várj... belső vérzésem is akadt annak idején! Nem szóltam akkor, a lényeg, hogy az érkezővel szemben megvan a helyzeti előnyöm, hogy ismerem a saját roncsolódásom, míg neki még időbe telik, mire felméri azokat. Felhorkanok kissé mélyen együtt érző megjegyzésére rosszalló éllel hangomban. Csak haladjon már! - Balthazar, ha azt mondom, hogy semmiség, akkor valóban az. - Jegyeztem meg némileg fojtott sürgetéssel hangomban kétkedő megjegyzését hallva. Való igaz, hogy orvosokból lesznek a legrosszabb betegek... Hát csak tisztában vagyok a tulajdon sérüléseim fontosságával, nekem ne mondja, hogy nem! Persze, ha a "millió dolláros" kezeim lennének oda, esélyesen feleennyire sem lennék nyugodt, mint most. Kevés dolgot utáltam igazán az életben, de távol lenni a munkámtól és hasztalannak lenni a falka számára toplistás volt ezek között is. - Kösz, kihagynám. Ki tudja, mivel fűszerezted... - Azért eme mondatra a hússzelettel kapcsolatosan mosoly suhan át képemen. Jön és megy, Mona Lisa is megirigyelné finoman árnyalt ívét. Valahol megéri a pénzét ez a farkas, de sosem vallanám ezt be. A rossz oldalt választotta magának sajnálatos módon, a hegyi levegő meg köztudottan nem jó a farkasagynak, tudnék is pár példát mutatni rá... A négerrel kapcsolatos megjegyzéseire azért csak kiszalad némi fáradt, lemondó kacaj. Hja, majd az illetékesek... - Rohadt jó lesz. - Hagyom rá, hiszen valóban nem a mi tisztünk ezzel foglalkozni, s számításaim szerint én főleg nem ugrálok még egy darabig senki után. Nemhogy doktori utasítás miatt, hanem mert egyszerűen képtelen leszek rá. Nagyszerű, mondhatom! Szinte már hiányzott ez az életemből, kezdtem megszokni, hogy nem vagyok napi szinten összeverve, mint az első ötven évben... Készségesen hagyom, hogy Balth letapizzon megvizsgálja gerincemet és bordáimat is, bal oldalt, alulról a második-harmadik borda táján érezhet is némi repedést, - persze, én meg sem nyikkanok, pisszenés nem sok, annyi se hallatszik felőlem - de mivel a farkasszervezet gyógyulási folyamata jelenleg a súlyosabb sérülésre fókuszál, így nem kell attól félni, hogy esetleg rosszul forrna ott bármi össze. Ellenben a lábaimnál, ott igencsak verseny az idővel a dolog, mázli, hogy nem valami háromszáz feletti vénség vagyok, akinek percekbe telne összekapnia magát - kiálló csontokkal. Érdeklődve pillantok oldalt, mikor a táskája felé fordul, mintha csak látnám, mit is ügyködik pontosan. Energiáinak lelkes-parás összjátéka igazi érzelem-ringlispíl, épp csak nem hányom el magam az örvénylő csapongástól. Aztán kissé kétkedővé válik acélosan szürke pillantásom a tű láttán. Izmaim is megfeszülnek némileg, holott tudom, nem szerencsés befeszíteni injekció esetén azokat... Az igazság az, hogy képes lennék én lazítani és nem is feltételeznék róla semmi negatívat a gyógyítás terén, de apám, hőn szeretett egykori haverja, valamint Dominic (különösképpen ez utóbbi jelen helyzetben) mellett felnőni elültet az emberben egyfajta életösztönt, mely pontosan akkor bukik ki, mikor valaki ezt a csendes gyilkosokat megszégyenítő kis mosolyt küldi felé valamiféle gyógykészítmény beadását követően. - Mi a francot adtál nekem?! - Mintha némi kétségbeesés csillanna meg a megfeszülő állkapocs határozottsága mögött, ahogy felemelkednék fektemből legalább ülő helyzetbe. Már, ha hagyják, ugyebár. Egy próbát megér.
A betegem lelkére is megpróbálok egy kicsit figyelni. Az érzései feldúltak, ami teljesen érthető, mikor egy légkalapácsnyi ütést kap valaki. Nem is egyet kapott. Nála eleve nem a cukormáz a stílus, most viszont inkább égetett cukor. Sötét és komor. Bosszankodik, hogy nem értünk egyet. - Jajajaja, igen. Nem akarom ezzel idegesíteni tovább. Inkább valami mással, ha akarok egy kis bosszúságot a gyógyulás mellé. Igazság szerint nem akarok, de tutira felhúzza magát valamin, szóval annyira nem aggódom. Lehetetlen küldetés lenne megfelelni neki. - Nem is akarod tudni? Pedig ráérünk, elmesélhetem. A kezem szorgosan jár, nem állok meg, miközben szövegelek. Én az a fajta doki vagyok, aki végigdumálja a kezelést. Ritkán hallgatok nagyokat. Mindig van mondanivalóm és általában hallgatóság is akad. Ems mosolyog! Aztamindenit! Ilyet még nem láttam. És nem is tűnik annyira gúnyosnak. Hú, de fura. Hirtelen nem is tudom hova tenni. De jól áll neki! Szeretném még máskor is látni rajta. Most veszem észre, hogy enyhe szagminta húzódik a hegyoldalban felfelé, fura csíkot rajzolva. - Basszus, Ems, onnan estél le... Vagy lelökött? Most kezd felmenni a pumpa. Ez aztán igazi kegyetlenség. És ha a nyakát töri ki? Jó buli gurulni a lejtőn, én is csináltam már, de egy sérültet nem löknék le. Persze az a farkas tök más típus, ez nem is volt kérdés. Ems hátát és sérültebbnek tűnő, fontosabb részeit végig kell simítanom. Ezek a tapintások, érintések teljesen szakmaiak. Nem túl izgató egy ilyen pozitúra, még egy ilyen jó nőnél sem. A beteg az munka és a munka legyen jó, de mindkettőnknek! Remekül tűri. Arra hamar rájövök, hogy a lényeg nem odafent van. Nem is szöszölök sokat a felsőtesténél. Kis törölgetés, semmi egyéb. - Tudom, hogy ez még semmi, de egyébként te mennyit bírnál ki azokból a kínzásokból, amiket tudsz? Próbáltad már? Vagy más rajtad? Nem én fogom kipróbálni, bár most talán erre gondol. Inkább matatok a táskában és megtalálom az első igazán izgató cuccot. Egy jó kis vérsűrítő! Saját gyártmány, bizonyítottan hat a mi fajtánkon is. Ems olyan merev, mint egy dorong. Kérdően nézek rá, hogy mi a baj? Az ezüst tűvel belé fecskendezem, ami segít, hogy ne folyjon több vér a kelleténél. - Óvatosan, kolléga! K-vitamin és kalcium keveréke, jó sűrű leszel tőle odabenn. Most pedig a lábakat helyre tenni. Megvizsgálgatom szemmel is, kézzel is és hozom a sínt, amit bekészítettem. Mindkettőre szükség lesz. Már nem sajnálkozom, mert abból sok lesz és Ems-nek se kell. - Figyelj, ami jön, azt most mondd ki, add ki vagy csinálj, amit akarsz, de szeretném, ha felszabadulnál és hagynád a pozitív energiákat végigrohanni a testeden! Szerintem sírni nem fog és egy ilyen kérés kevés is, de talán, talán egy kicsit oldódik. Még egy nótára rázendítek, rekedtesre vett figurával, de képzett hangon. A feszültség ellen nagyon jó az ilyesmi, több betegem volt már, aki mondta, hogy mennyire el tudott szállni az énektől. Más meg megőrült. Meglátjuk, Ems-nél mi történik. A fejemmel lekísérem a ritmust, miközben szakszerűen látom el. - A csillagokat is számolhatod, ha úgy könnyebb - szakítom meg a dalt egy pillanatra. Megpróbálom beigazgatni a vasba és aztán rögzíteni a virgácsokat. Úgy látom, a comb kritikus része nem sérült, nem kell tartani attól, hogy halálos érmetszést végeznek a szilánkok. Mikor megvan, akkor még letörölgetem. Aztán a kocsihoz megyek a hordágyért, amit majd a hátsó részen gyönyörűen tudok rögzíteni, hogy úgy utazzon a zötykölődős úton is, mintha csak bársonypárnák közt ringatózna. Majd az orvosiban pedig szét kell kapnom, hogy újra összerakhassam. De hogy nem kellett neki a hús... Leah-nek nem mondom el, megsértődne, sőt még össze is kapnának talán. Van, aki szeret kavarni, én is, de tégelyekben, lombikokban, nem lelkek között.
Feldúltak. Jobban meg sem fogalmazhatta volna, pontosan mi zajlik bennem az egész helyzet abszurditását illetően. Nem elég, hogy belém kötött egy benga néger és ropit csinált a lábaimból, még képesek voltak pont egy hegyit küldeni segítségül... Mi ez, ha nem egy elcseszett nap még elszúrtabb lezárása?! Az egyetlen megnyugtató az egészben, hogy minden negatív érzésem ellenére biztosan tudom, hogy Balthazar érti, amit csinál. Van valami megadó abban, ahogy elengedem az egész húsos témát egy hangosabb sóhajjal. - Igazad van, ráérünk. És én sem futok semerre... - Toldom meg fanyar humorral fűszerezve a dolgot a futó mosoly mellé. Ha fontosnak érzi a témát, kifejti bővebben kérdezés nélkül is gondolom, én minden esetre nem erőltetem jobban, csupán ez az árnyalatnyi jelzés adja tudtára: valahol azért érdekel. Az meg már nem az én bajom, hogy olyan kevesen olvasnak a szavaim mögötti (vizesárkon túli magasra zárt jégfalak mögötti termek rejtekén leledző) sorok között. Neki pedig velem ellentétben nem igazán szokása, hogy lapos a pofája, hát érdeklődve fordítom fejemet - már amennyire ezt fekve kivitelezni tudom - abba az irányba, amerre olyannyira elmerült Balthazar szemeinek világa, hogy fél percig képes nem ejteni ki szót a száján. Ajkaim késhegynyivé válnak kérdése hallatán, tekintetem állja az övét és ebből már pontosan sejtheti, hogy telibe talált kérdéseivel. Valahol a kettő opció között húzódik meg a történtek igazsága. - Fogalmazzunk úgy, hogy megadta a kezdő lendületet. - Szusszanok, igyekezve rejteni elégedetlenségemet, de még így is kiérezni energiáim parázs izzásából, s hangom fojtottságából. Le sem tagadhatnám Sangilak vérét magam kapcsán... Sokat segít mondjuk hangulatomon, hogy nem forszírozza mélyebben a témát a másik, letudjuk a négert annyival: nem ránk tartozik. Hogy pedig esküszöm e bosszút tettéért a kóbornak...? Nos, az idő eddig engem igazolt a legtöbb esetben, hát nem zárom ki lehetőségét annak, hogy ha más nem, akkor idővel magam vegyem kezembe sorsát a mocsoknak. De az nem ma lesz és nem is holnap... Készségesen hagyom, hogy megvizsgáljon a másik gyógyító, kérdésére finoman szalad fel szemöldököm, ahogy rá pillantok, mintha csak azt próbálnám kitalálni, vajon mit is gondolhat a témában velem kapcsolatban. Az sosem érdekelt igazán, milyen pletykák keringenek a hátam mögött rólam. Chicagoban is voltak, itt is vannak... a "sajátjaim" között is, szóval a hegyiek sem hiszem, hogy kimaradnának a szórásból. De mindez hidegen hagy. Mégis vannak olyan személyek, akiknek egyszerűen csak jó lenne belelátni az elméjükbe. Mert kusza, számomra érdekes és lehet, egyúttal elborzasztó is mindaz, ami odabent forrong... Végül nem hagyom válasz nélkül, hisz bármelyik falkatagot megkérdezhetné, aki kezdetektől ismer engem. Ismerik a választ ők is - nem volt titok sohasem beharapóm módszere. - A beharapóm azt vallotta, a tökéletes kínvallató pontosan ismeri a másik oldalt is, annak minden fizikai és lelki kínjával együtt. - Ezek után talán nem nehéz összeraknia, hogy ki próbálgatta kin a határaimat újra és újra, évtizedeken keresztül. - Fogalmam sincs, hol a határ, amit már nem bírnék elviselni... - Lelki téren jóval lentebb, mint fizikai fájdalmak terén, de ezt majd pont neki fogom bevallani, mikor még Duncan is legfeljebb csak sejtheti. Hát hogyne! - Esélyesen én azt már soha nem tudnám meg, mert egészen egyszerűen belehalnék az egészbe. - Vallom meg tömör nyíltsággal minden szépítéstől mentes véleményemet. - Na és veled mi a helyzet? - Dobom oda a labdát könnyeden a téma súlyossága ellenére is. Mert mi megtehetjük. Ő is, én is. - Mikor jöttél rá, hogy túl vagy azon, amit normálisként definiál a többség? Neked hol a határaid, Bluefox? - Firtatom, acélosan kék pillantásommal nem eresztve a köröttem serénykedőt. Jól is teszem, hogy figyelemmel kísérem ténykedéseit, mert még így is sikerül várakozó vigyorával rám hoznia a frászt. Mi lett volna, ha derült égből vág belém valamit találomra azzal a fecskendővel?! Válaszára ugyan feltétlen bizalmat még nem szavazok meg neki, de megnyugtató, hogy nem is kísérel meg hazudni (és hogy nem valami kőkemény partidroggal tolt tele). Aprót bólintok hát, engesztelő gesztusként. Szavaira ugyanakkor szkeptikus kacaj szakad fel ajkaimról. - Majd hagyom a pozitív energiákat áramolni, ha visszaorigamiztad a csontjaimat a helyére! Komolyan Balthazar, csak csináld...! - Ne ragozzuk túl, mert így is tudom magamról, mennyire borzalmas beteg tudok lenni a lábadozási időszakban. Legalább a fájdalmat hagy kezeljem a magam módján... Megfeszülő állkapoccsal, mikor alig ér hozzám keze a gyógyítónak, s ajkaimat összepréselő némasággal, ahogy rutinos mozdulatokkal teszi helyre lábaimat a sínekben. A fájdalomérzet az agyban dől el; az, hogy mennyit bír belőle elviselni valaki, tréningezhető. Az pedig már saját személyiségemnek hozadéka, hogy nem engedem, bárki lássa a bennem tomboló kínt. Nem fáj, mert nem fájhat. Nem ejtek könnyet, az a gyengeség jele... s nem sikoltok, mert Ő annál jobban élvezi. Én is élvezném, ha a helyében lehetnék. Elmondhatatlanul. Szóval a körülményekhez képest meglehetősen békés csendességgel tűrök, hirtelen még a megjegyzésére sem reagálok érdemben - csupán kissé megkésve: - A jazzt jobban szeretem. Vagy a bluest. - Mintha kérdezte volna bárki is, de annyi baj legyen! Addig se szállok vitába a gyógyítóval, hogy miért nem itt helyben teszi vissza helyükre a csontjaimat, minek tesz ki felesleges törögetős-tortúrának még majd odahaza. Ráhagyom. Mert szerintem valahol ő is élvezi...
Hú, de érdekli, majd megőrül a kíváncsiságtól! Nyilván, mikor valaki agyonvernek és még lelökik a hegyoldalban is, minden vágya, hogy recepteket meséljenek neki. Nem baj, a fájdalomról el kell terelni a figyelmet, úgyhogy nekilátok, mert azért nem teljesen érzem azt, Ems mindent és mindenkit ki akarna most zárni. Csak a szokásos mirelit stílusban közölte, hogy végülis mondhatom. - De fogsz, majd az is eljön! - élek egy kis nyugtatással. - Szóval ez most egy sima sonka Leah boltjából, de múltkor csináltam olyat, amit beáztattam ecetbe, aztán káliumsós oldatba, végül kifőzött légyölő galóca gőzében pároltam kicsit. Nyársra tűzve, mint egy vidám nyári éjszaka a tábortűznél. Hallod, így még csak hallucinációkat okoz, de azért egy hústól az nem mindennapi! Még beleraktam tejbe és megforgattam egy kis vaníliapuding-porban és be a sütőbe, középlángon fél óráig. Valami isteni! Az egy különleges gyógyszer volt és ritkán csinálom. Természetesen magamon próbáltam ki először. Az idő egész jól elmegy, ahogy nagy lelkesedéssel elmesélem, mit alkottam múltkor. Úgy látom, a legérzékenyebb rész az volt, hogy lelökték. A büszkesége sérült és arra nem tudok jó gyógyszert. Kutatni lehet, de sokkal bonyolultabb a lelki nyavalyák gyógyítása. A lejtő kemény. A nőstény ismerve biztos küzdött, ahogy tudott, mert nem az a sarokba bújós fajta. Amikor már annyira kivolt, hogy egy kiálló ágban sem tudott megkapaszkodni, akkor lökték le. Teljes kiszolgáltatottság és megaláztatás. A szemétláda! Fuhh, ha itt lenne...beadnék neki valami bikaerős altatót és ízekre szedném. Ezért nem vagyok harcos alkat. - Ööö... Nem akarom a dühömmel terhelni. Benne is ez fortyoghat, nem kell táplálni. Inkább matatok tovább és gondolkodom, mit is mondjak erre. - Én is adok kezdő lendületet, csak a gyógyulás lejtőjén gurítalak le, hogy a végén magadhoz öleld a testi épség ott ólálkodó fenyőfáját! Kis képzavar, ami lehet, hogy a bennem dolgozó cucc nélkül eszembe se jutott volna. Ha másra nem jó, arra talán igen, hogy még egy mosolyt előcsaljak. Ha gúnyos és megvető, az se baj. A lelkiállapot emelkedik kicsit, ha már tud mosolyogni. Szerintem tudja, mit élnek át a páciensei, de hogy mennyit bírna ki, arról sejtelmem sincs azon felül, hogy sokat. A határokat én is keresem és nyilván ő is, azért ilyen profi. Csak azt nem tudom elképzelni, hogy magát kínozza, mint én. A kérdő nézésre kérdő nézéssel válaszolok, míg elhangzik a felelet. Ez mély dolog és tökre becsülöm, hogy beszél róla. Lehet, hogy csak ez hiányzik, mikor más próbálkozik. Türelem az első két-három lekoptató válasz után is. Azt nem tudtam, hogy a betolakodók ezt mind vágják, hisz az én fülembe nem jutott még el. - Az én Teremtőm is hasonló eszközökkel élt, csak nem a vallatás volt a cél. A tudomány, a tudomány. A határok megismerése és ha lehetett, át is lépte azokat. De ezek szerint a lelkedet sokkal acélosabbá tette, mint amilyen a test lehet, még a mi esetünkben is. Felmerül a kérdés, hogy akkor minek fárasztom magam a nyugtatásával, ha ilyen szikla? Mert érdekel és tisztelem is. Azért nem csak a tudomány és a gyakorlatiasság létezik a világon. Megérdemli, hogy normálisan is tudjanak hozzá szólni. - Elmeséled, mi volt a legdurvább, mikor már majdnem átkukkantottál a halál kulcslyukán? A munkát közben végzem és kezd megfogalmazódni egy konkrét terv a helyreállításhoz. De ha már nyitok, nyíljak is és Ems kérdést tesz fel. Valami érdekli velem kapcsolatban! Remek hír, ennek tényleg örülök. Akkor is, ha sértésnek is vehetném. Őt ez sose zavarta. - Hát ez jó kérdés, Ems! - élek egy bevezetéssel, mikor a tűt teszem el a helyére, szépen letisztítva, természetesen a szúrás helyét is. - Ahol én felnőttem, ott normális ember nem fejlődhetett ki, úgyhogy sokáig nem láttam meg, mi vagyok. Elszöktem New Yorkba, na, az a város normális emberekkel volt tele. Ott jöttem rá, hogy nincs esélyem felvenni velük a versenyt. Egy csipetnyi nosztalgiaként végigfut a fejemen az első nap. Hová lettek a szomszéd doki gyerekei, akikkel leléptünk Only-ból? Máig nem derült ki. - Tudod, én is mindig keresem, de nem feltétlenül kínzásokkal. Egyszerűen látni akarom, mi hogy hat és nem zavar, ha közben fáj, lebénít vagy félig kicsinál. Igazság szerint valahol élvezem is, mikor hiányzik belőlem egy darab vagy megőrjít a kín. Az teljes önkívület, módosult tudatállapot. Drog. Ahogy az adrenalin tombolása is. Például mikor hozzáragasztottak egy helikopter aljához és körberepülték velem a várost. Mert én kértem. - Jaj már, minek addig húzni? Tudod, hogy az építőkockával azért haladok és el fog készülni a vár. El se hinném, hogy rossz betegnek tartja magát, mikor így tűri a sínbe helyezést. Volt már nekem olyan betegem, aki szabályosan közelharcot folytatott, pedig egy egyszerű injekcióról volt szó. Ems nem akárki. Itt is látszik, mennyi mindent kiállt már. Lehet, hogy eleinte nem szó nélkül, de most olyan magasan jár a fájdalomküszöbe, hogy nem is látni a felhőktől. Dudorászok, mert az is tereli a figyelmet, mint pásztor a nyájat és erre szükség van. Mindig ezt vallottam. - Oké, de most repül a kismadár. Csíííz! - és fel is emelem a hordágyra. Ahogy eltolom a kocsiig, már meg is szólal egy olyan dalocska, amit én is nagyon szeretek, ezért megtanultam. Zongorázni is tudom, de most csak eléneklem a szólamokat, mikor melyiket, bőgőt, billentyűt, tormbitát. Biztos ismeri, ha szereti ezt a stílust. A köveknél nagyon figyelek és úgy tolom a kocsit, hogy nagyon meg se akadjon. Nem borulhat fel. A platóra még feltornászom és utánamászva becsukom az ajtót. A kocsi hátulsó részének sötétjében odahajolok Ems-hez és megsimítom az arcát: - Jól van, nagylány! Még egy rövid idő és otthon leszünk, aztán minden rendbe jön. Okés? Rámosolygok még egyet, mielőtt átmászok a volánhoz. Benyomok valami jó kis zenét, hogy csillapítsa a feldúlt érzéseket. Muszáj füttyszóval lekísérnem a rádiót, úgyhogy a blues-adó most kicsit szokatlan verzióban sugározza a nótákat, míg utazunk.
Halk, prüszkölős horkanás a véleménynyilvánítás részemről a hús kapcsán. Burkoltan nevetős és mégsem, mint amikor egy vizsgabiztos vagy nagyfőnök teszi ezt. - Egyszerűen nem tudod eldönteni, hogy vele nevess vagy nem tenne jót a testi épségednek a dolog. Azért a vaníliapuding említésére már jóval kivehetőbb mosoly-fintor ül meg képemen. - Receptkönyvbe vele, az most úgyis menő! Nem mintha szükséged lenne mellékállásban ilyesféle jövedelemre, ahogy hallom... - Pletykák, elejtett szóbeszédek mindig akadnak, mindenkiről, aki csak egy kicsit is kilóg a nagy átlagból a falkán belül, ez alól szerintem a leginkább patyolatnak tűnő népek sem kivételek. Az meg már csak hab a tortán, hogy a szakmabélibb dolgokra jobban rááll az ember füle. A könnyed témába kevéssé jóleső vegyül, mely kapcsán visszalépek a tőlem nem idegen távolságtartásba az iménti könnyedebb megnyilvánulások után. Nem tudom, mi az idegtépőbb. Hogy fogalmam sincsen a támadóm indokairól, hogy alulmaradtam (ezt megszoktam már mondjuk, ami azt illeti, mindenki kibaszott tank köröttem, de lesz ez még így sem!) vagy, hogy nem volt annyi benne, hogy tisztességgel befejezze, amit elkezdett, helyette egészen egyszerűen a hasadékra bízta sorsomat. - Csodás hasonlat, ha gipszre ítélsz, mindenképp írd rá majd... - Jegyzem meg finom iróniával a gyógyulás lejtője kapcsán, s habár alapvetően fogom a poénokat, - legalábbis igyekszem - erre most az előbbiek fényében valahogy süketek a szenzoraim. Teremtőjét említi ő is, képemre ekkor szökik fanyar, mégis őszintének ható mosoly. Mintaapák az ilyenek, nem igaz? - Kedveltem volna az öregedet, azt hiszem. - Jegyzem meg csendesen vetve közbe szavainak, miközben köröttem serénykedik, én pedig igyekszem szemmel tartani a hegyi hímet. Lelkem acélosságának feltételezésére kiszélesedik a farkasvigyor képemen. - Valójában minden éjjel szivacsosra sírom a kispárnámat, mikor senki nem látja... De ha bárkinek elmondod, kitépem a nyelved! - Villan tekintetem egy pillanatra figyelmeztetően, eltüntetve minden mosolyt képemről egyazon kitartott fél perc erejéig, hogy idővel feloldjam az elhangzottak komolyságát. Viccnek szántam, ha nem is ment át igazán, s egyúttal leszerelésnek: van, amihez egyszerűen senkinek semmi köze. Kérdésére oldalt/felfelé sandítok rá, újfent előkerülő, halovány mosolyom békés, szinte már angyali(an irritáló) idillével. - Csak ha te is mesélsz a tiedről. - Állok elő egy alkuval, s válaszát követően mélyedek el csupán mondandómban. - Eleinte voltak húzós időszakok. Frissen beharapottként, úgy, hogy Matteo sem igazán tudta, hol a határ egy kölyök esetében. Ez csak természetes. - Már szerintem az, de kétlem, hogy ő is nagyon megbotránkozna a dolgon, elvégre végiggondolva az ok-okozatokat, teljesen logikus a képlet. - Nem is feltétlenül a legdurvább, de a legmeghatározóbb számomra atyám egyik istenes haverjához köthető. Álmodó volt és én még nem láttam senkit azóta sem, aki ily őrült zsenialitással aknázta volna ki a vérvonalát. - Nevet nem említek, bár hallgatóságom számára ez talán nem is lényeges. Számomra mégis az, gyerekes babona. Azzal, ha kimondanám nevét, félő, hogy megidézném, ide vonzanám sorainkba... Épp elég démon kísért a jelenben, hogy ne kívánjam magamnak a múlt árnyait is. - Megtörni valakit csupán kitartás kérdése, bántani a másikat pedig már egy gyerek is képes. De elérni azt, hogy valaki önként csonkolja magát... - Habár nem szokásom reklámozni, a szadizmus nem jár kézben mazochizmussal esetemben. - Eleinte szerintem nem hitte el, hogy ezt választom az árulás helyett, még ha csak egy hülye teszt is volt. - De én jó tanítványa voltam atyámnak. - Utána pedig egyenesen élvezte, hogy mélyebbre és mélyebbre lökhet. - Nem részleteztem a dolgot, fantáziájára bíztam a naturalista részletek kigondolását, de talán így is kisakkozhat szavaim mögül ezt-azt, ha a vérvonalat összepasszintja a történtekkel. Tanulságos egy eset volt sok szempontból minden benne szereplő számára. Érdeklődve hallgatom, valahol burkolt elismeréssel adózva szavainak, mikor saját történetét ecseteli, s csendes a szó, mivel illetem, mintha titok lenne megállapításom: - Látod, pont ez az, amit sosem fogok igazán megérteni veled kapcsolatosan. Utálnám elveszíteni a kontrollt saját magam felett. - Megadóan - és fogösszeszorítva - hagyom, hogy sínbe helyezze lábaimat, közben a sötétlő, csillagtalan eget bámulom, a felbolygatott múlt gondolatait űzve vissza rendre elmém hátsó zugaiba; oda, ahova valók. Emel, nekem pedig önkéntelenül is fura, lesajnálóan fáradt grimasz szökik képemre a "Csíz!" kapcsán, pontosan úgy, mint akinek a fotózások felérnek egy foghúzással. De megállom kommentár nélkül a dolgot, becsületemre váljon, hisz mégiscsak segíteni jött a másik, nélküle esélyesen még mindig hazafelé vergődnék karjaimmal húzva magamat előre a földön, mint valami életre kelt szereplő abból a zombis sorozatból... Halk megjegyzésemre jön a váltás a "lejátszón", én pedig felhorkanok kissé, szemeimet forgatva. Van, aki sosem adja fel, úgy látszik és ez amennyire bosszantó, épp annyira szimpatikus jellemvonás is a másik fél esetében. Csukódik a plató, romantikus a félhomály, akárcsak a közelség, mitől állkapcsom úgy feszül meg, mint pórázra vert ebé szokott, ha nem kívánatos egyén téved a portára. Arcomhoz ér, én pedig magamban számolva igyekszek leküzdeni a kényszert, de kérdése a pont az i-re, ha úgy tetszik, akkor ugyanis nem törődve a sebekkel járó fájdalommal, egyszerűen lendül tenyerem és Sangilak áldásos vérének hála, olyat keverek le a hímnek, holnap is szépen látszódni fog mind az öt ujjam nyoma a képén. - Dio mio, ez most jól eset...! - Szusszanok valóban jóleső megkönnyebbültséggel. - Mit is mondtál az előbb? - Nem igazán figyeltem, ami azt illeti, lekötött a tény, hogy a pokolba kívánjam az aurámba túlzóan beszemtelenkedőt. Azt hiszem, megalapozott a vidám hangulat visszafelé...
// Hacsak olyat nem írsz, amire feltétlen válaszolnék, úgy ez lenne a záró részemről, imádtam minden egyes reagját a játéknak! <3 //
Tényleg nem tudom eldönteni, hogy mi áll emögött a nevetés mögött. A sátán káröröme vagy lenéző fellengzősség. Vagy a színtiszta, bátor hülyeség tisztelete. Mert nem mindenki mer ám ilyen nyíltan bolondozni. Elszórakoztatom magam ezekkel a dolgokkal. Vigyorgok rá egyet. Vagyonom az aztán van. Gyarapítom is, meg őrzöm. Nem bánom, hogy pletyiznek. Falkán belül nem kell tartani komoly bajtól, ha meg másféle betörő jönne, megjárja. Vannak kapcsolataink a zsaruknál. Próbálkozom, tovább ostromlom Emily-t a hangulat oldásával. Ilyen töménységben azért nem kell neki, durva a vegyület. A gipsz hallatán komolyan bólogatok. - Ez lesz az első írás, ami rákerül. Aztán megint jót mosolygok. Tényleg rá fogom írni. Naná, hogy kell gipsz. Csak úgy, hogy ne merevedjen be teljesen, de kell. És kis betűkkel írok majd, hogy még sok aláírás ráférjen. Nem mintha ettől félni kéne, de azért jusson másnak is, na. Nem akarom semmit és senkit kisajátítani. - Egy másik nőstényt? Biztos? Ha Elisabeth itt állna előttem és levágná az ujjaimat, aztán fordított sorrendben rakná fel őket, hogy teljes káoszban nőjenek vissza, akkor a másik kezemmel ölelgetném meg. De hogy két hasonló csaj mit kezdene egymással, hát... Ha hím lenne, biztos bírná, de félő, hogy így nem. És még félőbb, hogy már nem is él az, akit szerettem, de sose lehetett az enyém... - Ezt mindig tudtam. De a szennyes kiteregetése nélkül is lehet szó ilyesmiről, úgyis dolgozom egy új vérzéscsillapítón. Csak majd hozz egy jegyzetfüzetet vagy kamerát! Na, a nyelvemet még sosem tépték ki. Kemény dolog, kifolyhat az élet és BB doki a múlté lehet, ha elcseszi. De Ems-szel bevállalnám. Nem csak a saját szeremben bíznék, hanem az ő szakértelmében is. Meg a humorában, ami ma megvilágította a sötét és véres éjszakát. Bejön, nagyon is bejön. Fekete és hátborzongató, de ötletes és egyéni. A kispárnája meg... Esküszöm, jelzésképpen elhozom neki az orvosiba, poénból! Csak hogy itt se könnyezze tele, ahogy otthon se szokta. Mert hülye azért nem vagyok. - Áll az alku. Én is elfordítom a kulcsot. Miért nem képes erre sok más farkas? Csak sokáig kell kopogtatni és a saját ajtót is kinyitni kicsit, aztán nála is tárul a kapu. Lehet, hogy résnyire, de értékelem. Megérdemli a törődést. Csendben hallgatom a történetet, nem vágok közbe. Matteo. Meg a haverja. Ajjaj. Ez nálam is bevált. Ártottam magamnak, igaz, már emberként se sajnáltam a testemet. De mások vagyunk és Emily esetében ez az öncsonkolásos sztori sokkal többet jelent. Elhúzom a számat, mert valahogy nem szeretném végiggondolni. Sok mindent láttam már és a testem is kapott nagy csapásokat, de máson, például ilyen rendes nőstényen látni a pusztulás jeleit, na, az nem kenyerem. - Megrázó történet az egyenes gerincről. Ha ezt tábortűz mellett meséled, el is menekülnék egy bokor mögé. Semmi gúny, csak jelzem, hogy igazi horror ez, amihez a filmek művi világa nem mérhető. A képek megjelennek a fejemben és az pont elég. Nem kérek további részleteket. Főleg úgy nem, hogy most is össze van törve, testileg, lelkileg. - Farkasként sok mindent túlélünk, úgyhogy azt hiszem, korábbi élményt kell elmesélnem. Egy isten háta mögötti, de erősen istenhívő, déli falu. Tele redneckekkel. A mise csúcspontja meg a dézsa, tele mérges kígyókkal. Bele kellett nyúlni, nekünk, gyerekeknek is. Minden vasárnap bénító félelem, reszketés, zsibbadó nyelv, aztán fuldokló rokonok, barátok, gyerekek, szomszédok agóniája. Fekete lepedő a halottakra. Azt hiszem, ez durvább volt, mint amikor a Teremtőm szakszerűen eltávolított egy darabot az agyamból és félzombiként ültem mellette a vacsoraasztalnál. Elisabeth legkomolyabb kísérlete rajtam, igen, kemény volt. Mint egy növény, olyan lehettem. Nyers emlék, nagyon tiszta és üres. Aztán szépen visszanőtt. - Túladagolást kaptam a kontrollból, nálam ezért fordult meg. Tudok vele élni, de ahogy lehet, inkább ledobom magamról. A halál akkor is közel volt, mikor rezervátumba zártuk az akaratunkat és utána is, akkor meg már éljen a pillanat, én azt mondom. De az a szép, hogy mindenki másban találja meg önmagát. Nem vagyunk egyformák. Ems szeret ura lenni magának, az életének, a testének, az állapotának. Én lazább vagyok, szeretem a természet erejét érezni, a szabadságot, a legmélyebb, akár legkínzóbb érzéseket. Túl sok szabály, büntetés, erkölcsi gyeplő és mindez értelem nélkül. Halált szült. Hitet is, de mire mentünk vele? Megszöktünk és hátat fordítottunk az egésznek, mi hárman, a gyerekek, akik még menthetőek voltunk. Emily-t még egy tortúrával kell megajándékoznom. Nem szívesen teszem, bár azért a test reakciója persze érdekes, tudományos szempontból. És humorral fűszerezem, amit mérsékelten értékel. Lehet, hogy sok lesz már belőle. Inkább jöjjön egy kis zene. Ezt se gondolta komolyan, érzem, de nem is bánja. Kettősség, ez jellemzi az egész estét, ahogy talán a mi kapcsolatunkat is. Látom, hogy elismer, szakmailag mindenképp és talán a kitartásomat is, de egyben falu bolondjának is tart. Hajrá, nem ő az egyetlen... A törődő simítás mellé már csak gyertya fénye és valami füstölő hiányzik. Meg egy fincsi sonka abból a fajtából, amit emlegettem. A pofon így sem marad el. Kicsit kuncogok és röviden hozzáfűzök egy apróságot: - Ha ezt tudom, legközelebb ezzel kezdem... Végre valami jólesett neki ezen az estén! Nem játszom itt szolganépet, de annak tényleg örülök, hogy felpörgött és nagy hatást tudtam rá gyakorolni. Szegény kis kaktusz! Mikor kapott ilyet utoljára? Én sokat kapok, múltkor Mae-nél szakadt el a cérna, de még sorolhatnám. A simogatás Emily esetében komoly bátorságot igényel, de szerintem más is van. Fura ízlés dívik, ha senki nem vágyik erre. Egy kis figyelmesség. Nem lesz mindig pofon, hiszek ebben. Orvos-beteg kapcsolat ez, ami nehezen indul. Nem is erőltetem, mert nem az a cél, hogy túlzásba vigyem a babusgatást. Innentől a zene szól és a fütyülésem. Nem cirógatom, nem idegesítem tovább, sőt óvatosan is vezetek, amennyire lehet. Aztán majd a Lakban megkap minden mást, amire szükség lesz. Többek között a hiányomat és gyanítom, erre vágyik most legjobban...
// Én is nagyon köszönöm és majd folytassuk még... :banda: //
Nem tudom, hogy Savannah halálához van-e köze, vagy a Vörös Hold utáni megmagyarázhatatlan egy hetes kómánkhoz, de valahogy, valami megváltozott. Magam sem tudtam, vagy értettem, hogy miért, vagy hogyan, még csak abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán örüljek-e neki, vagy sem. Voltak pillanatok, amikor legszívesebben ki sem mozdultam volna otthonról, még ha nem is csináltam semmi különöset, elég volt a tudat, hogy Maya és Naomi jól vannak és ott vannak a közelemben, míg máskor egyszerűen képtelen voltam bárkilyen társaságot elviselni. Mert ha senkit sem enged magához közel az ember, akkor az sem fáj, ha elveszíti, nem igaz? Igaz, aztán rövid időn belül mindig megint ott kötöttem ki, hogy igen, de valahogy képtelen lennék hosszabb távon egyedül küzdeni minden felmerülő probléma ellen, sőt... nem is akarok egyedül szembenézni velük. Most is valami hasonló vívódáson mentem keresztül, ki tudja már hányadszor a temetés óta, és jobb híján, mint ilyenkor mindig, inkább elmentem sétálni egy nagyot, hogy kiszellőztessem a fejemet, és a kellemeset összekötve a hasznossal, egyúttal a közelgő vizsgámra is próbáltam gyakorolni valamit, ha már olyan sokat hanyagoltam a dolgot mostanában... Igaz, az asztrális kémlelést szerettem volna mesterszónak választani, de tisztában voltam vele, milyen veszélyes ahhoz, hogy egyedül, szabad téren gyakorolja az ember, így végül amellett a varázslat mellett maradtam, amelyik szoros versenyben végül második helyre szorult a dobogón – a minden vadak lelke. Igaz, abból is megvoltak a kedvenceim, de sajnos nem csak azokat kell tudni, és amilyen formám van, ha elsumákolnám a dolgot, tuti az jönne elő a vizsgán is, így végül a béka szellemét segítségül hívva ütöttem el a délutánomat, miután egész kellemes sziklás, erdőszéli terepre sikerült bukkannom a sétám során. Ha nem is elsőre, de másodszorra, harmadszorra működött is a dolog, ahogy megjelent a fehéres derengés, én pedig egy gyors bemelegítés után ki is próbáltam, mennyire hatékony ez a nagyobbat-tudok-ugrani dolog. Szikláról sziklára, majd egyre magasabbra, kísérletezve, a határokat feszegetve, hogy mit lehet kihozni a varázslatból, egészen addig, amíg az egyik nagyobb sziklán földet érve mágikus energiákat sikerült elcsípnem. Vérfarkas, az egészen biztos, és valaki olyasmi, akit nem ismerek, arra is fogadni mertem volna, mivel azonban nem tudhatom, barát-e vagy ellenség, így jobb híján csak vártam. Közelebb merészkedik, vagy tovább áll, és ha igen, milyen szándékkal közelít?
// 30 pont – 15 pont (Minden vadak lelke, béka) = 15 pont
mivel úgy is vizsga előtt állok, és elvileg tudnom is kell a varázslatot – no meg úgy is addig gyűröm, amíg nem sikerül – így ha nem gond, nem dobnék külön sikerességre... //
Amióta megérkeztem, vajmi keveset időztem a városban, nem igazán ragaszkodtam ahhoz, hogy az egész része legyek, inkább mozgolódtam a periférián, nyomokat keresve, lehetőséget várva. Olykor kicsit beljebb merészkedtem, vagy épp a magasból lestem a hegyek ölelésében elterülő várost. Nem vonzott már. Nem úgy, mint 216 éve. Akkor rajongtam érte, de most… látni sem bírom így. Bizonyosan kellemesebb volt az azóta is itt élőknek beleszokni a változásba. Ennyi év után nekem sajnos már nem igazán megy. Ujjaim a szürke nőstény bundájába simulnak a sziklaperemen, ahová felcaplattunk a másik emelkedőn, innen csipkézettebb a fal, nehezebben megközelíthető. Azóta velem van, hogy megérkeztem, és azóta már azt is megtudtam, hogy egy falkához tartozik. Nincsenek sokan, és van valaki, akinek halványan még érzem az illatát mindegyikükön, de hiába követtem őket, sosem mentek senkihez, pedig napokig azt hittem, hogy talán egy magamfajtához tartoznak, de nem. A vezetőjük, a szürke-fekete hím igazán kedvemre való lenne, de nagyon büszkének tűnik, még rám sem nézett, mintha nem tartana méltónak magához, de nem adom fel, idővel megnyerem majd. Jobb szerettem nem erőszakkal magamhoz láncolni őket, úgy biztosabbnak éreztem a képességem adta kötelék kiteljesedését. Előbb láttam, mintsem éreztem volna az őrzőt, az energiájukra sosem voltam kifejezetten vevő, meg aztán, voltak közülük, akik könnyedén el is rejtették a hatalmukat. Ő is ilyen volt, és csak onnan sejtettem, hogy az, ami, hogy egészen természetellenesen ugrált szikláról sziklára. Ilyenre egyszerű ember biztosan nem képes. Mókás volt, komolyan. Minden vadak lelke… béka? Hát, majdnem sikerül hangosan felröhögnöm, de csak egy szolid vigyorra futja, nem akarom kihúzni a gyufát senkinél, ami azt jelenti, hogy az esetek többségében szépen visszafogom magam, s valós véleményemet. Végül leülök, lábaimat kényelmesen leeresztem, nem félve a mélységtől, innen oly nagyot azért egyébként sem esnék, hogy igazán megérezzem. Nincs olyan messze az ugrándozó őrző sem, de nem hiszem, hogy a kaszkadőrmutatványok közepette érdemes volna megzavarnom. Egészen addig nem is tettem, míg nem állt meg, s kezdett el körbe nézelődni. Nos, úgy tűnik kiszúrt. - Hahó. Szóltam, és mellé intettem is, meglehetősen barátságos arc látszatát keltve, bár igazából alapból sem voltam soha ellenséges alak, azzal csak különösen gyűlölt illetőknek kedveskedek. - Folytasd csak, egész mókás látvány. Azért azt nem bírom ki, hogy ennyit ne szúrjak oda, de tovább azért nem ragozom, ki tudja, lehet, nincs humoránál, sok mínusz pontra meg nem lenne szükségem az őrzőkről.
Hát én isten bizony behalok némelyik bundáson... ez most komoly? - Szevasz. - köszönök vissza neki biztos távolságból, mellé biccentve is egyet, ha már integetni nem akaródzott, amikor azonban meghallottam a megjegyzését, csak nevetve csóváltam meg a fejem. - Kenyeret és cirkuszt a népnek mi? Látom, bejön az ingyenműsor, már csak a popcorn hiányzik. - szólok vissza komolytalanl, ahogy ledobom magam a sziklára, amin eddig ácsorogtam. Nem tűnik túl harapósnak vagy agresszívnak így elsőre, de a látvány sokszor csalóka, úgyhogy egyelőre jobbnak látom tartani a két lépés távolságot, biztos ami biztos. Mert ha az a fajta, aki popcorn helyett inkább az emberhúst preferálja, akkor elég szívás, hogy sanszosan előbb lakik jól velem az összes környékbeli ragadozó, mint hogy az őrzők a nyomomra bukkanjanak itt az isten háta mögött. - Azt hinné az ember, hogy ha már ennyit fáradozik azért, hogy a falkaterületektől távol találjon valami nyugis helyet, ahol nem hemzsegnek a farkasok, legalább egy pár órára maga lehet. Téged mi szél hozott erre? Gondolom, nem túl régóta érkeztél...- nem rémlik hogy találkoztunk volna korábban, a kérdést meg értheti, ahogy szeretné... momentán ide, a hasadékhoz, vagy úgy általánosságban, a város közelébe? Valahol mondjuk tipikus, hogy pont akkor akad társasága az embernek, amikor a legkevésbé sem akarja, vagy számít rá, de ha már így alakult, egye fene... Úgy sem árt pihennem, ha már egy ideje pattogok itt lelkes kőszáli kecske módjára a sziklákon, arról nem is beszélve, hogy túl sokáig már úgy sem tart ki a varázslat.
- Nem, nem bírom a popcornt, ennyire nem vagyok modern. Ami azt illeti, jelenleg semennyire sem érzem magam annak, ami talán visszaköszön abból is, hogy kétségkívül nem két perce tettem be a lábamat az erdőbe, de történetesen engem mindez egyáltalán nem zavar. Az se nagyon érdekelne, ha mást frusztrálnék vele, elvégre aligha ártottam bárkinek is azzal, hogy sáros vagyok, büdös az nem, lévén már egész tűrhető a folyók vizet tisztálkodás szempontjából, és olykor Dotty drágához is elmegyek egy alapos tisztálkodásra meg ruhamosásra. Nekem ennyi bőven elég, nem valami puccos csávó vagyok, sokkal inkább élem meg jelenleg a farkas oldalamat, annál is inkább, mert szeretném magamhoz szólítani azt a hímet, túlságosan fenségesnek tűnik ahhoz, hogy csak úgy hagyjam elmenni. Ez idő kérdése, mert egyelőre még nem hajlott a dologra, igaz, még nem vetettem be az erőmet, de ha szükséges lesz, meg fogom tenni. - A cirkuszt meg nem kértem, szolgáltatták, de mindig úgy hallottam, hogy ingyen műsorért nem szép dolog panaszkodni. Toldottam még meg a mondandómat ezzel, noha a műsornak úgy tűnik, már vége is, mert ledobja magát a sziklára, és onnan táv beszélünk. Nekem nincs gond a hallásommal, szóval tisztán hallom így is, de sanszos, hogy nekem illenék kicsit hangosabbnak lennem. - Nos, ez esetben bocs, hogy zavaró tényezővé lettem, de csináld csak nyugodtan, én elnézegetem csendben. Maximum majd nem röhögök hangosan, csak magamba. Nem vagyok éppenséggel elvetemült alak, de azért az is tény, hogy a nyugalom szobrát sem rólam mintázták, ellenben az őrzőknek még mindig nem áll szándékomban ártani. Ausztráliában sokat segítettek, hogy eltűnhessek, és halottnak nyilvánítsanak… Nélkülük a feleségem még mindig keresne, ilyen sorsot nem akartam neki, így csak ez a megoldás maradt. - Nos, úgy egy hónapja nagyjából, de egyelőre még nem nagyon tettem a lábam falkaterületre. Nem titok, ugyanakkor még mindig várom, hogy valamelyikkel szót válthassak, üdvös volna korrekt módon lejelentkeznem, nem Dottyn keresztül, aki már ismer, és nem hivatali, hanem érzelmi kérdésként közelíti meg a jelenlétemet. - A hegyi kecskéket megszégyenítő szikrán ugrálás afféle hobbi, vagy gyakorolsz? Egy őrzőről csak úgy nem tudom megmondani, hány éves, sőt, alapvetően még a mágiaszint sem segít sokat, mert önmagában egyikből sem állapítható meg, milyen erős egy őrző. Épp ezért akkor sem lesz hátrányban velem szemben, ha bevallja, hogy szintvizsgára készül.
- Te jó ég, nem hittem volna, hogy létezik még ilyen ember. Farkas. - részletkérdés, mert most komolyan, a popcorn az egyik legjobb létező nassolni való, talán csak a mogyoróvaj tesz túl rajta, de ha már a kukoricából készült ropogtatni való sem aratott sikert a másiknál, képzelem, ez se lenne a szíve csücske. - Ami igaz is lenne akkor, ha te panaszkodnál a műsorra, de tekintve, hogy te vagy a néző, és én nem számítottam közönségre... - kicsit sántít a megközelítés, de egye fene, összeveszni csak nem fogunk rajta. Pláne, hogy amúgy sem tart már soká, talán egy-két perc, és lejár a varázslat, mert legyünk őszinték, se mágus, hogy olyan vérprofi legyek ezekből, sem harcos, hogy jobban menjenek az ilyen harcos-orientált varázslatok, és még csak olyan hú-de-nagy rutinom sincs benne, lévén, fél éve tanulgatom. - Mindegy, az az egy két perc ide vagy oda aztán nem oszt vagy szoroz. - felelem, mert különösebben nem vagyok lámpalázas, szerepeltem már nem keveset közönség előtt ahhoz, hogy ne zavarjon az ilyesmi. - Ha azt nézzük, hogy milyen régóta sikerült úgy meghúznod magad, hogy ne tudjanak rólad... nem is rossz teljesítmény. - pláne annak tükrében, hogy amúgy hány vérfarkas él a környéken, a falkában, vagy ha azt nézzük, a falkatagok is milyen sűrűn merészkednek túl a területeik határán. De azért valahol tipikus, egyszer mozdulok ki, én bezzeg egyből ilyen kóborba botlok. - Hobbi? Dehogy is, hobbi terén jóval... földhöz ragadtabb vagyok. - elég csak a korcsolyázásra gondolni, igaz, ugrálás éppenséggel akad abban is, de mégis kevésbé látványos, mint sziklákon. - Vizsgára készülök. Igaz, sok esélyt nem látok rá, hogy pont erre lenne szükségem hozzá, de Murphyt ismerve, ha kihagyom, úgy is azt fogom kapni... - vontam vállat, ilyen az élet, legalábbis nálam egész gyakran bejött az ilyesmi, épp ezért sem akartam a véletlenre bízni a dolgot, aztán legalább egy kicsit gyakoroltam, még ha nem is sok kedvem volt hozzá. Közben, ha már kóborral van dolgom, nem vagyok rest a régi, jól bevált Falkaszag varázslatot is bevetni, mert igaz, az már kiderült, hogy nem az itteniek közé való, de informátor lévén így a koráról és az erejéről is pontosabb képet kapok, mint ha megkérdezném, aztán elküldene a búsba. Vagy nemes egyszerűséggel bekamuzna valami hülyeséget nekem, lévén, úgy sem tudom kiszimatolni a hazugságot, ahogy ők teszik. - És meddig szándékozol maradni? Mert ha hosszabb időre, lehet nem ártana a falka felé jelezni a dolgot, tapasztalatom szerint kevésbé állnak morcosan a témához, ha úgy keresik meg őket, mint amikor hónapok után bukik le az illető, hogy hoppá, amúgy itt vagyok. - mondjuk tény, ez utóbbi pénztárca-kímélőbb megoldás, kérdés, hogy ki mennyire tud együtt élni az ilyesmivel. Mint mondjuk a tömegközlekedési eszközökön való bliccelés. Nem olcsó, de csak egyszer kapják el az embert, aztán sokkal fájdalmasabb emlék lesz belőle.
- Moziba sem járok, ez akkor most extra gáz, vagy mi?- Legyintek, amúgy hidegen hagy, nem szeretem, kóstoltam, de beleragad a fogamba, és az már nem poén. Azt hiszem, túl öreg vagyok már ahhoz, hogy mindent csak úgy bevegyen a gyomrom, nem is erőltetem. Az én időmben még rengeteg mai dolog még csak gondolatcsíra formájában sem volt meg. Nem mondom, hogy nehezen fogadom el az új dolgokat, de ha nem muszáj, nem élek velük. Bevallom, kissé belezavarodok a mondandójába, mert akárhogy csűröm, csavarom, tulajdonképpen azt hiszem, egyetértünk a témában, így különösképpen nem vágyok vitatkozni a semmin, úgyhogy hagyom is elillanni a témát. Van egyéb mondandója egyébként is, amit mondjuk nem kértem, de úgy tűnik, errefelé az őrző pasik dumálnak, ha kell, ha nem. - Tévedés, tudnak rólam, bár hozzátenném, akartam, hogy tudjanak. – Igen, igen, akár meg is húzhattam volna magam, alapvetően relatíve kevés tőlem idősebb farkas mászkál a városban, és falkaszagom sincs, tehát nem biztos, hogy egykönnyen kiszúrtak volna a pajzsom mögött, ámde sumákolás nem volt a célom. - Gondoltam, hogy inkább kötelességből műveled, nem tűnsz kattantnak. – A látszat sokszor csal, ettől még lehet őrült, sőt, olyan is lehetne, aki kifejezetten a farkasok bőrére utazik, bizonyos kor és tapasztalat fölött már simán kettészabdalják a magunk fajtát is, szóval nem érdemes lebecsülni őket csak azért, mert törékenynek tűnnek. Egyáltalán nem azok. - Figyi, hagyjuk a hókusz-pókuszt, mert mi garantálja, hogy nem cseszel ki velem? Igaz, ha felhúzom a pajzsom, simán meg lennél lőve. Inkább kérdezz, ha tudni akarsz valamit, hidd el, elég egyenes tagnak vallhatom magam. – Ettől még nyilván létrejött a varázslat, ami felborzolta a bundásom szőrét, de különösebben nem akadok fenn rajta, mivel bajom nem lett, így gyanítom, megtudni szeretett volna valamit. - Hú, de kis buzgómócsing vagy, de nyugi, nagyfiú vagyok, tisztában vagyok vele, hogy illik lejelentkezni a helyieknél. Folyamatban van a dolog. – Az már igazán nem az én problémám, hogy kicsit tovább tart, mint szerintem kellene, biztos rendezni kell a sorokat az áprilisi téma után, legalábbis Dotty szerint elég gázos volt a helyzet. Megkerestem én őket szorgos hangya módjára, és várom, hogy felbukkanjanak, hisz nem szeretnék határt sérteni, ha már azt mondtam, itt várom őket, hogy megegyezzünk.
- Annyira nem, láttam már gázabbat is. - alig 30 évem során, képzelem, akkor neki mennyihez lehetett szerencséje tudomisén, mondjuk saccra 10-szer ennyi idő alatt? Másfelől... így jobban belegondolva, túl én is elég rég voltam utoljára, attól függetlenül, hogy New Yorkban mennyire szerettem moziba járni. - Ó, hát így akkor már egészen más. - bólintok rá. Igaz, az eddigiek alapján nem így tűnt a helyzet, de ha a falka tud róla, akkor lelkük rajta, miben egyezkedtek – azért majd Keldronnak én is teszek róla említést, biztos ami biztos, mást nem vállon vereget, hogy legközelebb előbb kapcsoljak, mert ők már rég tudnak róla. - Hát, köszi a bizalmat. - vigyorodok el, meg a feltételezést, bár ha kattant lennék, szerintem kreatívabb módon vezetném le a fölös energiáimat, mintsem az erdő közepén ugrádozok egymagam. Nem tagadom, a szavaival sikerül meglepnie, miután megidézem a varázslatot, az már biztos ezek után, hogy mágiaérzékeny, ahogy az is, hogy az idősebb korosztály táborát gyarapítja. Meg volt már szerencséje őrzőkhöz, nem feltétlen a legszerencsésebb helyzetben. - Oké, oké, nyugalom! - emelem fel a kezeim védekezően - Így, hogy nem ismerjük egymást, gondolom, a szavaman kívül más nemigen. - tudom, sovány vígasz, de én is ugyanolyan sötétben tapogatózok az ő szándékait illetően, úgyhogy legalább emiatt nem érezheti hátrányban magát, ha már az erőm, korom alapján nem tud hová tenni - Egyébként jobb szeretek szövetségeseket gyűjteni, mintsem ellenségeket. - abból úgy is mindig akad, több, mint az ember szeretné, akarva, akaratlanul. - Az odáig rendben, csak elég sok hozzád hasonló nagyfiút láttam már pályafutásom során, akiknek nem volt ennyire magától értetődő a rendszer. Gondoltam, egyszerűbb inkább rákérdezni, mintsem legközelebb azért fussunk össze, mert kibukott a sumákolás. - aztán mehetünk takarítani utánuk, szokás szerint. - Ha már olyan nagylelkűen felajánlottad, hogy kérdezzek, akkor szeretném tudni a neved, és hogy mi célból érkeztél. Csak a véletlen sodort erre, vagy konrkétan valaki miatt vagy itt? - kezdtem az elején, aztán attól függően, mennyit sikerül kiderítenem, majd lesz még több is a tarsolyomban, ami a kérdéseket illeti.
- Ne hadonássz, tedd le a kezed, nem akarlak bántani. – Csóválom meg a fejem. Jó eséllyel hamarabb megtehetném, minthogy azt mondja, fapapucs, de nem áll szándékomban. Miért is lenne érdekem bántani egy őrzőt? Már olyat, aki nem esik nekem. A piros kabátos kereste a bajt, meg is találta a személyemben, annyi bizonyos. - Elég nekem a szavad is, úgysem tudsz nekem hazudni. – Ellenben én neki igen, ha úgy látom jobbnak, de még nem döntöttem el, pontosan, miként is álljak a helyzethez és a Protektorátushoz. Mindenesetre, az biztos, hogy nem az emlegetett pasas miatt küldték a nyakamra. - Bölcsen teszed. Hogy hívnak? Én Elijah vagyok. Nézd el nekem, hogy kezet most nem nyújtok. – Kicsit messze vagyok hozzá, igaz, bármikor odaugorhatnék, ám nincs célom fölösleges feszültséget kelteni, az a biztos. - Én magam is kedvelem a szövetségeseket. – Szeretek jóban lenni az őrzőkkel, magányosként mindig a hasznomra volt, nem minden helyen nyitottak a falkák a magamfajta magányosokra. - Másokat érintően mosom kezeimet. Én szeretem, ha sínen vannak a dolgaim, nem pedig nyakon kell csípni miattuk. Nekem sem érdekem, hogy bajos elemként tartsanak számon. – Röviden és tömören, nem minden korpa közé keveredőt esznek meg a disznók. Ha más hülye, az legyen az ő baja, én előbb kopogtatok, és maximum akkor töröm be az ajtót, hogyha nem értem el vele semmit. - Már mondtam, de ha a teljes kell, akkor Elijah Naveen Harper. Alsógatya méret nem kell amúgy? Szóval, mi célból… Voltam itt falkatag réges-rég, szeretem ezt a vidéket, mindig tervezgettem, hogy egyszer visszatérek. A későbbiekben elképzelhető, hogy a falka is szóba kerülhet, de egyelőre erősen szoktatnom kell magam a gondolathoz. Senki miatt nem vagyok itt, bár ha az számít, az exem éppenséggel itt él. – Hazugságon akkor sem kapna, hogyha farkasból lenne. Igaz, hogy ki akarom csinálni Dariot, de nem azért vagyok itt, mert ő is, elvégre, míg ide nem értem, ebben nem is lehettem biztos. Az igazság sokszor csupán nézőpont kérdése. - De szép aktám legyen ám. Kor, vérvonal, szexuális beállítottság? – Vigyorodom el. - Egyébként, tényleg elmondom, ami érdekel, csak szívatlak. Nem célom szembekerülni sem a Protektorátussal, sem pedig a Falkával. Csak szeretnék nyugiban itt maradni egy ideig, a Teremtőmet egyébként a városban temették el.
Hát jó, akkor nem hadonászok, bár szerintem eddig se csináltam, de ha már szóvá tette... kezdem átérezni, mit érezhetnek néha kedves ismerőseim, amikor minden szavukat kiforgatom meg mindenbe belekötök, elég idegesítő tud lenni, na. Pedig velem még csak pár perce játszották ezt az egészet. - Hát, azt tuti nem. - bár volt már alkalmam megtanulni, hogy ha hazudni nem is lehet nekik, a féligazságokkal meg elhallgatásokkal majdnem ugyanolyan hatásosan lehet ügyködni, ettől függetlenül azonban nem itt és most akarom csillogtatni ilyen jellegű tehetségemet. Pláne, mert nemrégiben ittam a levét egy korábbi esetnek, amikor olyan jól átejtettem egy-két bundást... Khm. - Jackson. És semmi gond. - legyintettem, szerintem túléljük mindketten, mást nem majd ha a búcsú idejéig jobban összehaverkodunk, akkor jöhet a kézfogás is. - Tiszta sor, egyszerűbb is az élet. - nekem legalábbis biztos nem menne ez a mások háta mögött sunnyogós életmód, mint amikor valaki bérlet nélkül bliccel hónapokon át a buszokon, vagy mondjuk jelen esetben kóbor létére nem jelentkezik le. - Hát figyelj... én megvagyok anélkül is, de ha annyira fontosnak tartod megemlíteni, felírhatjuk azt is. Hátha valaki pont amiatt figyelne fel rád. - vonok vállat, rajtam aztá ne múljon, ha ilyen lelkesen dalol, eszem ágában sincs leállítani, az meg pláne örvendetes, hogy még csak nyúzni sem kell érte különösebben az infókért. Még ha akad közte olyan is ami valószínűleg a kutyát se érdekli. Vagy csak én hiszem naivan. - Az életkort meg a vérvonalat még megköszönném, ami meg a szexuális beállítottságot illeti... igaz, nem vagyunk társkereső szolgálat, de akad pár szingli őrző csaj a városban. Vagy pasi. Attól függ, melyik a szimpatikusabb. - vigyorodok el ezúttal én, bár tudja a halál, lett-e már bármilyen kapcsolat korábban abból, hogy valaki a farkasokról szóló feljegyzéseket böngészve szeretett bele valakibe. De az esélyt eszem ágában sincs elvenni bárkitől is, szóval... vissza a munkához. - Értem. Nos, nem tűnsz egy balhés alaknak, szóval nem hiszem, hogy a Protektorátusnak különösebb gondja lenne veled. - ami meg a falkát illeti, majd lemeccselik egymás közt, ahogy szeretnék, úgy sem mi szedjük a „bérleti díjat” az ittartózkodásért cserébe. Időközben a varázslat is elérte végső határát, szép lassan megszűnve, miközben a kékes kis békás derengésem is semmivé foszlott... Ennyit az ugrálásról meg pattogásról. - Ha már az előbb szóba kerültek a szövetségesek... ilyen téren hogy állsz az őrzőkkel? - kanyarítottam a nagy vallatósdi közepette más irányba a témát, valami olyan felé, amihez nekem is több érdekem fűződött, mint egy szimpla jelentés. - Nem tudom, mennyire vagy képben az őrzős dolgokkal, az eddigiek alapján úgy tűnt, nem teljesen idegen számodra a terep. Azt pedig már említettem az előbb, hogy épp vizsga előtt állok, amihez elkélne némi „farkas-segítség”. - konkretizáltam egy kicsit, egyelőre csak annyira, hogy kiderüljön, vevő-e egyáltalán arra, hogy esszenciát adjon, vagy azok táborát erősíti, aki teljesen elzárkózik az ilyesmitől.
Biccentek, naná, hogy egyszerűbb, a túrónak van kedve sunnyogni és mindenki elől bujkálni. Nem falkapuccsot akarok végrehajtani, noha az ténylegesen az én magánügyem, hogy mi a legfőbb oka annak, hogy itt vagyok. - 374, Nagojut, a Hűséges vérvonala az enyém is. – A többit épp annyira nem veszem komolyan, mint amennyire nem mondtam magam sem úgy, következésképpen foglalkozni sem kell vele, de azért elvigyorodom a kis Humor Heroldon. A szingli őrző csajokat azért megjegyzem, szórakozni szeretek, és az csak bónusz, ha nem kell közben titokzatoskodnom magamat illetően. Az emberekkel óvatosnak kell lenni. - Ezt én sem hiszem. – Tekintettel arra, hogy igyekszem minden körülmények között kimaradni a balhékból, és nagyon is jól megy, lévén elég idős vagyok ahhoz, hogy ki bírjam vágni magam a legtöbb helyzetből, a múltkori őrző maga kereste a bajt, jobban mondva, nem is volt kifejezetten baj, bunyóztunk egy tisztességeset, eltörte a térdem, romantikus volt, mondhatom, de különösképpen nem tiport a lelkembe azzal, hogy ő is elég bika. Még jó, hogy vannak köztük is vén csontok, akik isteneset oda tudnak csapni még egy velem egykorúnak is. - Bírom őket, mármint, konfliktusom sosem volt velük, maximum akkor akasztottuk kicsit össze a bajszunkat, amikor kinézték maguknak a kölyökjelöltemet. Végül farkas lett, szóval nem lett belőle komolyabb ügy. Egyébként, nem szokásom gondot okozni nekik, nektek. – Nem tudhatja, de valóban az igazat mondom, elvégre, nem célom senki körme alatt szálkaként funkcionálni, mert az éppen annyira az én hátrányomat is jelenti. - Némi farkas-segítség, mi? Nyitott vagyok a javaslatokra, béka királyfi. – Célzok ezen a ponton arra, hogy abszolúte nem zárkózom el az esszenciaadás alól, sem most, sem a jövőben, mert egy szövetség, ami az őrzőkkel köttetik, jelenleg sokkal nagyobb előnyömre válna, mint bármi egyéb. - Bizonyára találunk olyan megoldást, ami mindkettőnk számára gyümölcsöző lehet. – Fogalmam sincs, mennyire intelligens Őrzővel nézek épp farkasszemet, de talán képes lesz leszűrni, hogy a megfelelő körülmények között ez lehet gyakoribb eset is, mint az egyszeri…
Kezdőlap
<3 // 
:banda: 
//
