Vállat vonok.
- Talán vannak még olyan emberek és tisztelet is a kivételnek, de ahogy én látom ezek inkább távoli segélykiáltások, amiket nem akarnak, vagy nem tudnak meghallani. Ha meg valami eljut, azt csakhamar úgy hozza le a sajtó, hogy riogatás, álhír, satöbbi. Az emberek meg persze elhiszik, hiszen a megnyugvás, a hárítás mindig fontosabb a készenlétnél. Szóval élik a kényelmes életüket aztán egyszer csak tadaaa, azt veszik észre, hogy elrohad alólunk a bolygó. Mert könnyebb álmokba temetkezni, mint látni a valóságot. Néha komolyan elgondolkodok rajta, hogy megérett a pusztulásra ez a nyavalyás faj, ami mindent megengednek maguknak.
Az ilyen jellegű véleményemet sosem voltam rest kinyilatkozni, elvégre szólásszabadság van, vagy mi. Persze ilyenkor lehetne felhozni a szokásos szöveget. Hogy a vérfarkasok se tökéletesek, mi is ugyanúgy képesek vagyunk rombolni, pusztítani, mint akárcsak az emberek, sőt, még jobban, hiszen földöntúli képességek birtokában vagyunk. Talán ebből az egészből az őrzők a legnormálisabbak de biztos ott is van, akinek vaj lapul a füle mögött. Viszont én azt vallom, hogy lényegében a vérfarkas egy tökéletes életforma, amit pont az emberi tényező sároz be és tesz tökéletlenné. Elvégre, mik azok a tényezők, melyek gyarlóvá teszik a vérfarkast? Ugyanazok, amik az emberi lélek romlásáért is felelősek. Ismertem normális embereket, mindig volt egy kivétel, akinek meg lehetett adni a tiszteletet, aki elé érdemesnek látta beugrani az ember fia, farkasa, ha golyót szántak neki vagy acélt. De sajnos ezek egyre kevesebben vannak.
- Mégis, minek figyelne oda? Pénz van, kurvák vannak, egónövelő sportkocsi egy garázsnyi, mit számít az, hogy milyen áron szerzi meg a bevételét? Ez ma a felső tízezer, semmi több. Megkockáztatom neked gyakran direkt hagyják figyelmen kívül a figyelmeztetéseket. Elvégre, valaki még a katasztrófákból is mindig jól jár. Ma már tudni lehet, hogy annak idején a New Orleans-t fenyegető hurrikánt is előre jelezték, csak hát nem adták ki felsőbb utasításra a riasztást és emiatt történt, ami. Persze mindez fű alatt és ha nem kerül ki néhány felvétel erről sosem tudjuk meg. Gondold el akkor mennyi van, ami parlag alatt is marad.
Nem nagyon akartam szépíteni a dolgokat és nem, még mindig nem vagyok aktivista. Csak olyan, aki nem szereti, ha egyesek túl sokat képzelnek magukról, mert egyszer letettek valamit az asztalra és utána életük végéig azon lovagolnak ahelyett, hogy fent tartanák a dolgot a deszkán. Nem maga a lehetséges katasztrófák voltak azok, amik most kifejezetten zavarnak engem, hanem sokkal inkább az emberi hülyeség, amit életem 350 éve során már számtalanszor hittem űberelhetetlennek, de aztán mindig rámcáfolnak, miért is ne alapon. Ilyenkor őszintén sajnálom az őrzőket, amiért ilyen elfajzottak védelmére esküdtek fel. Kár az élőerő. A másik dolog viszont egyre inkább kezd valahol már inkább frusztrálóvá válni. Mindig is büszke voltam rá, hogy jól működik a memóriám és eléggé letisztult emlékeim vannak még a korai életemből is, de ez meghaladni látszódott a képességeimet. Az ilyen pedig egy idő után inkább már idegesít, semmint kellemes rejtéllyel töltsön el. Közben Ikina odalopakodott a nőstényhez és figyeli.
~Testvér, még a farkasa is vak~ - közli velem a megállapítását.
Oké ezzel egy teóriát kihúzhatunk. Valahogy úgy gondoltam eddig, hogy a farkasa lát helyette és úgy tájékozódik a világban. De ez tévesnek bizonyult és rá kellett döbbennem, hogy tényleg az összes többit használja. Ebben mondjuk annyira nagy meglepetés nincsen. Egy vérfarkas érzékszervei még a kutyákénál is élesebbek, főleg Chulyin gyermekeié, ahogyan Tanyatól megtudtam. Lehet ő is oda tartozik? Majd kiderül mindjárt.
- Túl érdekes – teszem hozzá. – Voltak esetleg olyan álneveid, amik elterjedhettek? Esetleg… nane… nyugtass meg engem, hogy nem egy Nagy-tavak környéki falka tagja voltál egykoron.
Ikina közben már gőzölög magában, a rejtély miatt. Olyan közel húzódik a nőstényhez, hogy az már lehet kissé túlzó, de mégse olyan a közeledése, mint amikor Sarah farkasát környékezi. Pusztán kíváncsiság, kutatás, s keresés. Kereste a pontokat, amiből kiindulhat, mert neki is furcsán deja vu érzése van a közelében. Kíváncsian döntögeti jobbra-balra a fejét.
~Olyan, mint ha…~ – tűnődik magában.
Közben felteszem a kérdéseimet és az első… hát valahol sejtettem, milyen választ fog rá adni, de ezt a nevetést már kevésbé. Mi a csuda? Kislány, csak nem leettem magam és mégis látsz? Vagy ennyire mulatságosnak véled a hivatalos eljárást? Pedig szerintem eléggé komolyan tettem fel. Na mindegy, majd ha Miss Vigyori megosztja velem, mi olyan rohadt vicces majd megtudom. Meg amúgy is, nem olyan mint ha rajtam röhögne, inkább a helyzeten. Mindenesetre csak bólintok egyet, amikor végre kimondja a nemet. Oké, ezt sejtettem, kövi.
- Majd meglátjuk elegendő-e az, amit fel tudsz ajánlani.
Ehhez már megint nem tudok mit hozzászólni. Castor az, aki átlátja az ilyen pénzügyi dolgokat és megítéli, elég-e sarcként vagy sem. Az én szememben a pénz az pénz, mennyiségtől függetlenül, de hát ugye nem én vagyok az alfa… hála Tupileknek.
- Bármi, amit fel tudsz ajánlani. Teszem azt hallasz róla, hogy néhány magányos farkas szerencsét akar próbálni a falkánk területén és erről informálsz minket. Ergo információ szolgáltatás. Vagy szükség esetén élőerőben sietsz a falka segítségére. Elég széles a lehetőségek tárháza.
Magamban persze vigyorgok, mert van róla egy elképzelésem, mi juthatott először eszébe Juliának szolgáltatás címszó alatt.
- Amondó vagyok üljünk le valahol – ajánlom fel, ha már ilyen jól „összejöttünk”.

- A hangsúly a múltidőn van. Egykoron én is egy nyavalyás ember voltam, ezt aláírom. A teremtésemről meg annyit, hogy ha a teremtőm nem jár arra éppen, egy kivérzett hullaként végzem a Fekete-erdőben - sóhajtok, ahogyan a fejembe szaladnak annak az éjszakának az emlékei. - Nem mondom azt, hogy a vérfarkasok ma született bárányok lennének. A világ dolgaira vak ember állít csak ilyet. De ha striguláznom kellene, többet tudnék az emberek rovására húzni.
S nekem volt mire ezt állítani. Az elmúlt évszázadok nagyobb háborúit megjártam, a lehető legjobb helyen szembesültem vele, hogy az egyszerű ember mennyire le tud menni állatba. Amikor a tank vezetője direkt ráhajt az ellenség sebesült, magát alig vonszoló katonára, mert hallani akarja, ahogyan kilapul... ahogyan a lövészárokba beugorva csak azért is lenyomja az ellenség torkán a bajonettet, csak azért, mert hallani akarja, hogyan szakad a hús, buggyan ki az áldozat száján a vér... és így tovább. Mondjuk igen, most magam ellen is beszélek, hiszen én szinte fanatikusan kerestem a harcokat majdhogynem. Képes voltam érzelemmentesen gyilkolni, mit se számított egy-két kioltott élet, vagy akár több is... de van különbség a gyilkosság élvezete és a parancsteljesítés között. S hagy mondjak el még valamit: baromi kevés vérfarkas vette rá a fáradtságot, hogy egyenruhát öltsön.
- Nem is a kutatók számlájára hoztam fel. Minden ágazatnál előfordul, hogy megvan a munkáját becsületesen elvégző ember, meg a felette álló impotens, aki megtorpedózza a munkáját. Saját tapasztalat, rengetegszer volt már felettem olyan tiszt, aki a családi kapcsolatai miatt és nem rátermettség miatt volt a pozícióba. Ha nem rángatom meg őket szó szerint, vérfürdőkbe viszik bele az egységeket.
Ah, megint az emlékek. Egyszer a világháborúban, még az elsőben, jött a parancs. A felettesünk egy seggfej volt, mérföldekkel a frontvonal mögül küldte az utasításokat, hogy mikor nyomuljunk előre, mit foglaljunk el. Persze, a távcsövén keresztül belátta, de ez megint nem ugyanaz. Nem egyszer előfordult, hogy a bombázás kellős közepén induljunk rohamra, vagy éppen olyan állást foglaljunk el, mely sértetlen maradt, nem pedig a szitává lőtt állásokat. S ilyenkor mit van mit tenni, egyszer-kétszer még elnézi az ember és iszonyú vérfürdő által eleget tenni... de amikor már sorozatba történt ez és közeledtünk a háború végéhez, amikor már az emberek egyre jobban elkanászodtak, már nem ugyanaz. Mikor parancsot kaptunk rá, hogy rohanjuk meg az amerikai állásokat, úgy, hogy minden katonának majdhogynem egy tára volt, akkor felment a pumpa a fejembe. Visszamentem a parancsokságra és mindenki szeme láttára úgy földhöz vágtam a tisztet hogy csak úgy nyekkent. Valahogy utána megszűntek az idióta parancsok. Közben elárul magáról egy újabb részletet, a névre elgondolkozok.
- Tiguaq. Ez indián névnek tűnik. De akkor lövésem sincs. Rengeteg helyen megfordultam az évszázadok során és ha találkoztunk is, max futólag egymásra néztünk. Legalább is nekem nem rémlik, hogy valaha beszéltünk volna ezelőtt.
Valahol azért jó tudni, hogy nem a Landschnechtekhez tartozott, akkor dobom el az agyam. De az feltűnhetett neki, hogy a nevén annyira nem akadok fenn. Most miért tenném, ha indián nevem nekem is volt? Közben a farkasaink is elkezdik kerülgetni egymást, lehet Ikina túlságosan is játszott a tűzzel és túl közel ment. Nem mint ha probléma lenne belőle de a nőstény elég sajátságosan adja a tudtára, hogy nana, ne gyere túl közel. Hát azért ilyet se látni mindennap, hogy két szellemi szinten létező farkas éppen a másik fenékrészét vizsgálgatja. Ikina erre fel is morran mérgesen, de inkább figyelmeztetésként, hogy nana, amit szabad Jupiternek...
~Hát ez a farkas legalább olyan sunyi, mint egy illuzionista~ - morran egyet úgy, hogy csak én hallom.
Na ez viszont szöget üt a fejemben. Várjunk csak. Ismeretlen ismerős, semmi kapcsolódási alap, csak egy mélyről jövő érzés, ami utal valamire. Lehet most jött el a pillanat, hogy előrukkoljak ezzel, elvégre mit veszíthetünk.
- Kinek a vérvonalába tartozol?
A kérdés talán váratlanul és előkészítés nélkül érkezik, de bizony van is alapja. Erre amúgy is rá kell kérdeznem egyszer, hogy képet kaphassunk a magányosról, most üthetek két legyet is egy csapásra.
- Megoldás mindig van. Mindenesetre szerencsés lenne, ha előre szólnátok, ha mégis Fairbanks-be akarjátok áttenni a helyeteket. Talán ha adnál valami elérhetőséget akkor előrébb lennénk ilyen téren. Ugyanakkor nem beszélhetek az alfánk nevében, így nem ígérek semmit, ezt előre bocsátom.
Persze a jelentésem eddig pozitív képet adhat Castornak, a kompromisszumkész magányosokat azért mindenhol szívesebben fogadják, mint azokat, akik kapásból rálépnek falka egyik tagjának a torkára. Amikor azt mondja, hogy akkor vezessem, körbenézek és kiszúrok két kisebb, ülőalkalmatosságnak is beillő sziklát a közelben. Elindulok arra, a nővel a nyomomban, majd ezt követően kíváncsian figyelem, megtalálja-e magától a dolgot, miután mondtam neki, vagy nekem kell "helyére tennem".

- Ebben nincs semmi meglepő, a farkasok között a demokrácia mint olyan, teljesen életképtelen valami lenne. Csak az idealisták reménykednek benne, hogy az ilyesmit meg lehet demokratikus úton oldani. Ahhoz túl sok a különleges képességű farkas köztünk, s csak elég egynek zsarnok pályára lépnie, hogy boruljon az amúgy is kényes egyensúly. Máshogy amúgy se lehet megcsinálni. Kordában kell tartani az erősebb farkasokat, azokat pedig csak diktatúrával lehet elérni.
Nesze neked államelméleti eszmefuttatás rögtönözve. A témát még ugyan lehetne kavarni, de szerintem így is bőven elmondtam a véleményemet. Mondjuk lehet nem pont a legjobb emberke magyarázom, hogy nincs más megoldás a farkasorganizációval kapcsolatban, elvégre a nőstény Anchorage-ből jött át. Na azt például nem tudom elképzelni, hogyan működhet az ottani rendszer eredményesen. Biztosan tudnak valamit... vagy csak elég, ha olyan farkasok vannak, akik nem szeretnék a szoros kontrollt a fejük felé.
- Valakinek olykor el kell végeznie a piszkos munkát, nehogy mások bepiszkítsák a kezeiket, amit minden másodpercben megmosnak a gyalogok verítékeivel - vonok vállat. - A háború nem más, mint globális feszültséglevezetés. Az indulatok kijátszása egymás ellen, hogy aztán egyesek politikai dolgai érvényesülhessenek, ha a jól oldalra állnak. Mocskos dolog, de szükséges.
Ugyanakkor vannak dolgok, amik csak a csatatereken jelennek meg. A csatatérnél igazságosabb döntőbíró egy emberrel kapcsolatban nincs. Láttam már gyávákból előlépni bátrakat, nagyképűeket összetörni másodpercek alatt. Mindig megmutatkozik, ki az igazi katona és ki a szájhős... ki az, aki rájön, csak egységben mozogva lehet győzni. Mert az egyszemélyes hadseregnek magukat hisző emberek véreznek el legelőször.
- A nyomorékokat kifelejtetted. Az olyanokat, akiket torzóra robbant a tüzérség és lesz annyira balszerencsés, hogy túléli a sérülését. Hacsak nem jár arra egy kegyelmes vérfarkas, az életben nem fog meggyógyulni és normális életet élni - aztán amikor elmondja, hogy mit csinált a háborúk idején, hirtelen felébred bennem a remény, hátha találok kapcsolódási pontot. - Az első világháborúban melyik oldalon?
Látszólag nem is tulajdonítok innentől nagy figyelmet a másodikra tett megjegyzésére, viszont a fájdalomról én is tudnék mesélni. Bármennyire is büszke vagyok rá, hogy a német hadseregben verekedtem végig az egészet, sajnos ez volt az az időszak, amikor rokongyilkossá léptem elő és legrohadtabb tettemet hajtottam végre. Akárhogy is nézem, el kellett mennem Vietnámba, hogy a vérfürdő közepette úgy ahogy helyre álljon utána a lelkibékém, még ha közben összeszedett képet is mutattam. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy netán egy oldalon álltunk-e az elsőben. Valljuk be, nem sokan szeretik felemlegetni, hogy a németek oldalán voltak.
- Inuit... kicsi a világ. Amúgy ja, eléggé elütő képet mutatsz azokhoz az indiánokhoz képest, akiket én ismertem. Amúgy üdv a klubban, annak idején engem is megajándékoztak egy inuit névvel - naja, apám meg a névadási szokásai. - Na ezaz, ez az átkozott deja vu érzés nekem is ott lappang a fejemben... de rohadjak meg csak nem ugrik be.
Lehet elkezdte kikezdeni a memóriámat az idő vasfoga? Nem, azt tényleg elég nehezen akarom elhinni. Fizikálisan az agyamat a farkasvírusnak köszönhetően meg kellene őriznie egészségben a testnek, szóval romlásról még nem beszélhetünk. Főleg, hogy ahogy idősödik egy vérfarkas úgy lesz mentálisan erősebb. Hacsak születésemkor nem hoztam magammal rendellenességet, akkor ezt kihúzhatjuk. Mindenesetre most úgy tűnik Ikina felvetésének köszönhetően talán elindulhatunk egy nyomon.
- Oh, szóval egy illuzionista. Ez esetben... talán meg is találtuk a kapcsot - jegyzem meg sejtelmesen, majd feltámad a kíváncsiságom. - Mutatnál valamit? Valami... ártatlant.
Igen, a képességére gondolok. Alapvetően nem vonom kétségbe a képességeit, de valami ott csücsül a fejemben. Nekem nem olyan nehéz illúziókat csinálni, hiszen látok mindent a világból, meg tudom az emlékek alapján formálni a tárgyakat, személyeket... na de mi a helyzet azzal, aki semmit se látott egész életében? Valahogy kíváncsi vagyok, hogyan formázhatja így egy illuzionista a látomásokat. Közben megtaláljuk a megfelelő ülőhelyet, én pedig szembesülök vele, hogyan is tájékozódik a nő. Elég durva lehet azért ilyen szinten kiélezett érzékekkel élni és nem csak úgy, hogy Chulyin gyermeke lenne.
- Diktálhatod - szólok, amikor már ültünk és előhúztam a saját készülékemet a zsebemből.
Amint megvoltunk ezzel a procedúrával, visszaraktam a telefont a zubbonyba, majd leraktam én is a táskámat, de igazából meg se éreztem az elmúlt percekben a súlyát, holott nem könnyű egyáltalán. Minden benne van, amire szüksége lehet egy hegyimentőnek. Utána kinéztem a hasadék felé, egyenesen a távolba, talán most véve le róla először a tekintetem.
- Sajnálhatod, hogy nem látod a tájat - jegyzem meg.
Vérszomjas farkasnak tartanak sokan, de attól még elismerem, ha valami szép.

- A sok lúd mindig le fogja győzni a disznót, az tény. Tapasztaltam, hogy mindig van nagyobb hal a világon. Persze az élelmesebb vezetők mindig tudják, hogy kiket tartsanak maguk mellett, akiknek köszönhetően el tudják ódázni a dolgot, de előbb utóbb mindenki a porban végzi.
Ez mindig is egy betegsége volt a vezető beosztásban levőknek. Aki magasra tőr, legalább olyan nagyot fog zuhanni, legyen akármilyen erős, tapasztalt és támogatott. Ez mindig is így volt és szerintem nem a mi generációnk lesz az, mely képes lesz az "átkot" megtörni. Valahol ez nem más, mint egyfajta ciklikusság. Az, ami egykoron összeáll, lehanyatlik, ha már tarthatatlan, mert helyet kell adnia valami újnak. Esély a felemelkedésre... hogy aztán őket követhesse a pusztulásba megint. Vajon a mi falkánk meddig fogja tudni majd megőrizni a hatalmát Fairbanks-ben? Mert ha ezt a logikát követem, egyszer a mi időnk is eljön.
- Akkor elég ritka madár vagy. Nekem elég sok problémám volt az egyes falkákkal, pedig azt nem lehet mondani, hogy ne próbáltam volna meg együttműködő lenni, vagy sértettem volna a létüket. Egyszerűen megtaláltak idővel a csip-csup ügyeikkel, amikor történt valami az ő területükön. Ilyenkor mindig a magányosokat veszik elő legelőször, az ilyet pedig egyáltalán nem toleráltan egy idő után. Lehet, hogy hajlandó voltam alkalmazkodni, de nagyon jó ok kellett hozzá, hogy hosszútávon is elviseljem a direkt dolgokat.
Jó ok, mint például egy személy, akihez kötődök, vagy maga a terület, mert szerettem ott élni vagy valami ilyesmi. De ennek tényleg nagyon fontos dolognak kellett lennie. A domináns létnek vannak olyan negatív hozadékai, hogy más, nyugodtabb farkasokhoz képest kisebb az ember ingerküszöbe. Elég egy nagyon rossz szó, ami az elemimbe talál és kész. Hiába mutatom általában a külvilág felé a nyugodtabb énemet és talán fura, ha elnézek pár dolgot egyes embereknek... a hangsúly most viszont az egyes embereken van. Nem mindegy, hogy egy közelebb álló személynek nézek el többet, vagy egy teljesen idegennek. Hiába, egész életemben elkísért az, hogy nem feltétlenül szeretek a falkák közelében lenni.
- Kivételes egy kórház lehetett. Annak idején Vietnámban az amerikai orvosok csak az USA katonáival voltak hajlandóak foglalkozni, ez pedig nem az első ilyen alkalom volt. Egyszerűen sajnálták az ellátmányt az ellenség katonáira és inkább hagyták őket meghalni, vagy szikét nyomtak a torkukba.
A katonai korházakban persze egy fokkal jobb volt a helyzet. Az elfogott katonák automatikusan hadifogolynak számítottak, ergo megillette őket a védelem és ezért az ellátás is, mielőtt a gyűjtőtáborokba vitték őket. De azok, akik ezt a fogalmat nem ismerték, helyesbítek, nem akarták ismerni, mindig megtalálták a módot, hogy az ellenséges baka jobblétre szenderüljön a táborban.
- Atyám Keelut-nak nevezett el. Szellemet jelent, s mondhatom találó is. Miután beharaptak, bár a testem ugyanaz volt, de más létformává váltam. A régi énem már nem volt több, mint egy szellem.
Persze volt más hozadéka is a nevemnek. Csak úgy kimondani, hogy mire képes az illuzionista, a jéghegy csúcsa. Nem, ehhez mélyebben ismerni kell a vérvonalban rejlő potenciálokat. Rengeteg dolog rejlett benne, csak kreatívnak kellett lennie. Ha akartam, szörnyeteg lehettem, félelmetes lény, vagy éppen láthatatlan, ki cserkészi az áldozatát. Tapasztalat, hogy működik, már nem tudom, hány olyan farkasnak, embernek vágtam el a torkát, akit így bűvöltem meg. S pontosan ezért mosolygok, amikor mások azt ecsetelik nekem, hogy könnyű préda vagyok. Helyes, az elbizakodottak esnek el elsőként.
- Pusztán kíváncsi vagyok - mondom. - Nem sok illuzionistával hozott össze a sors, de azt láttam, hogy a képességei mindenkinek egyediek. Másként képzelik el a dolgokat, ezért más eszközöket is használnak. Kíváncsi voltam, a te esetedben hogy van ez, de persze semmi se kötelező, ha ennyire prűd vagy - szúrom oda a végére a szurkálódást egy vigyor mellett.
Na viszont utána mond valamit, amire nem bírom ki, hogy visszakérdezzek.
- Miért, ha megmutatom magam te is mutatsz valamit? - fűzöm tovább a témát.
Megkondult a vészharang a fejemben, hogy tényleg nem jó ötlet. Óvatlanul közel engedni valakit és engedni, hogy megérintsen, főleg, ha nem ismerjük, instant út a patológiára. Elég egy kellően gyors mozdulat és kitörik az ember nyakát, letépik a fejét és viszlát. Sok mindent túlél egy vérfarkas, de azért új fejet nem tud növeszteni. Mindazonáltal kíváncsi voltam, mit mond erre és hát ugye én is illuzionista vagyok, hogy képet plántáljak magamról a fejébe. Közben elhelyezkedünk, én pedig bepötyögöm a számát a telefonomba, egyszer pedig meg is csörgetem, hogy neki is meglegyen.
- Annyi kérésem lenne hogy ha a tudod, hogy a városba jössz, értesíts engem. Szerencsés, ha tudunk az itt tartózkodásodról arra az időre.
Lehet ez már túlságosan nagy óvatosságot feltételez a falkánktól de ilyen időket élünk. Sosem tudhatjuk, hogy melyik magányos farkas megbízható teljesen, szövöget titokban terveket és fordul akkor ellenünk, amikor kell. Julia ugyan eddig egy teljesen pozitív képet mutatott magáról, de a látszat mindig csal és csak hosszú idő után bukik ki az igazi jellem. Meg különben is... egy illuzionistáról van szó, aki tudja, hogyan vezessen meg másokat.
- Ismerem ezt a fajta metódust, még azért nekem is kellemes kikapcsolódást jelent kifeküdni a mezőre és csak feküdni, lehunyt szemmel. Sokkal többet felfogok a világból, mint mások, még ha nem is vagyok a többi érzékszervemre annyira hagyatkozva, mint te. Viszont... vannak dolgok, amit csak a két íriszeden át látsz. Talán ez csak egy az hatból, de egyes képeket a vizuális élmény is teljesebbé tesz.
Hiába, ilyen voltam én, mindenről van véleményem.

- Azért ezt így nem jelenteném ki, hogy a nyugat fejletebb. Ez csupán a fehérember megalomániája, mely szerint ők a világ közepe. Csupán azért, mert több a villogója meg a kütyüje, amivel fel lehet vágni. Én az életem java részét nyugaton éltem le, de pár évtizedet befektettem egy keletre való körútra. Láttam, mennyivel másabb az ottani élet... s feltűnt, hogy bizony jóval fejeltebbek. Talán technikailag le vannak maradva, de egy fontos dologban sokkal többet tudnak: jobban ismerik az emberi lelket.
Fura eszmefuttatás lehet tőlem, de tényleg így vélekedtem. Nem töltöttem túl sok időt keleten, de így is legalább két évtizedig jártam India, Kína és Japán földjét... na meg persze ne feledkezzünk meg annak a dombnak a megmászásáról sem, amit Mount Everestnek nevezünk. Az még egy jó buli volt. De a lényeg a lényeg, rengeteg dolgot láttam keleten, főleg Japánban. Az olyanok pedig, akik kellőképpen nyitva tartják a szemüket, észreveszik az alapvető különbségeket, majd belátnak a dolgok alá. S bizony, én észrevettem ezt az alapvető dolgot. Keleten az emberek teljesen máshogy élik az életüket, mások a normálik, megközelítéseik. A kultúráról már nem is beszélve... amikor visszatértem utána Amerikába, valahogy szürkének láttam az egészet az eltelt éveket követően.
- Sajnos ez mindig benne van a pakliban, az ember alapvetően olyan lény, amelyiknek maga felé nyúlik elsőként a keze, tisztelet a kivételnek. De a katonák sorsában ez mindig benne van. Talán sokakat besoroztak, de ettől függetlenül rengeteg katona önként és dalolva vág neki a frontvonalaknak, minden kényszerítés nélkül. '14-ben például a legtöbb brit katona önkéntes volt. Azok pedig, akik egyszer fegyvert fognak, jól tudják, hogy könnyen fegyver által fognak elesni... vagy legalább is az ellenség kezétől.
Talán kicsi nyers voltam, de ez így van. Gyűlöltem az olyan katonákat, akik nagy bátran belerohannak a késbe, de aztán egész éjszaka azt hallgatom, hogyan rí az anyja után. Úgy vallottam, hogy aki egyszer elindul ezen az úton, az készüljön fel mindenre, mert különben csak koncnak vagy élő pajzsnak lehet használni. Sokan még így is megtörnek a felkészültek közül, hát akkor még a többiek?
- Ezt én is aláírom. A farkaslét jelentősen kibővítette a lehetőségeimet, mondhatjuk, hogy új életet, új létet kaptam általa. De mivel új élet, az a valaki, akit egykor Alexei-nek neveztek, abban a formában már nem létezett, mint addig. Ezért is kértem meg a teremtőmet, hogy adjon új nevet, mert azt a létemet lezártam - arról nem is beszélve, hogy az én esetemben talán szó szerint újjászületésről lehetne beszélni - [i]Nem, én nem ismerem ezt a fajta érzést, mivel nincs kölyköm.[/b]
Mondjuk azért ennyire nem drasztikus. Nem mondom, hogy teljesen elvesztettem volna a régi énemet, elvégre pár tulajdonságom megmaradt akkorról és Michelle a megmondhatója, hogy nem taszítom el a kapcsokat onnantól. De akkor se lehetne beszélni arról, hogy ugyanaz lennék. Sok víz lefolyt már a Volgán azóta, az időnek meg van valamije, amit vasfognak hívnak. Kíméletlenül rág. A következő okfejtésére csak figyelmes tekintetet kap, de reakciót nem, mivel nem igen tudom, mit mondhatnák rá. Voltak nekem is ilyen élményeim de... eh, valahogy nem akarództak jönni a szavak. Szóval inkább hallgattam, talán még a lelki szemei előtt láthatta is, hogy biccentek egyet, hogy igen, van benne valami. Hamarosan már ott ücsörögtünk a köveken és feltette a nagy kérdést. Hát most mit mondjak erre. Valahol volt egyfajta bizalomgerjesztés Juliában. Semmi kivetnivalót nem láttam a viselkedésében, ami veszélyre adott volna okot. Nem mondanám, hogy megszűnt volna az óvatosságom, de valahol ez is egyfajta módja a felmérésnek. Ha kihasználja a helyzetet, akkor tudni fogom, hogy nem megbízható... már ha túlélem és lesz időm levonni a következtetést. De ha meg nem használja ki, nos... vagy tényleg nem akar bajt, vagy csak hosszútávra játszik. Mint mondtam, egy illuzionistánál sosem lehet tudni.
- Hajrá - biccentek, majd figyelem, mit csinál.
Lehet nem ártott volna a kezeit irányba állítanom, de ahogy észrevettem eddig is elvolt segítség nélkül, hát nosza. Hamarosan így is megtalálja a keresett helyet. A megjegyzésére halkan kuncogok.
- Annyiban nem tévedsz, hogy sokáig az volt. Csak a katonai szolgálatnál elvárják, hogy lenyírja az ember a haját, aztán egy idő után már inkább meghagytam röviden.
Persze, a korábbi időkben rengeteg katona meghagyta a loboncát a szolgálat idejére, főleg az északiak, meg a tisztek. Vagy akár a brit vöröskabátosok, akik parókát viseltek. Ugyanakkor eléggé zavaró tud lenni, ha pont harc közben becsúszik néhány kósza hajszál az ember szemébe és azért nem sikerül a lövés vagy a vágás, ezen meg életek múlhatnak. De most nem ez a lényeg, elvégre a nőstény éppen matat rajtam. Amennyire észrevettem minden egyes milimétert fel akar térképezni, legyen az a legkisebb bőrdarabka vagy szőrszál - amiből azért akadt bőven, még ha a hajam nem is volt hosszú. Én pedig figyeltem, megnézve a nő szemeit is. Olyan nehéz elhinni, hogy tényleg nem lát semmit, de a tekintete tényleg nem fókuszál, nem firtat, csak révetegen mered előre. Az érintése pedig. Nos... nem mondom, hogy Julia csúnya nő lenne, vagy érdes lenne a keze, de annyira nem nagyon hoz lázba a dolog. Elég nehéz lenne úgy, hogy valaki már lakik az ember szívében. Inkább kíváncsi voltam, hogy mit hoz ki ebből az egészből, vajon mit láthat a kezein keresztül. Hát hamarosan kaptam róla véleményt.
- Kösz, ezt is rég mondták már - nevetek.
Bár lehet inkább úgy kellene mondanom, hogy régen mondták őszintén. Ha éppenséggel nem arról volt szó, hogy a kocsmában valami részeg ribanc beesett az ölembe, kiborította a vodkámat is és részegen csak ennyit tudott leszűrni az elő táruló, mérges arcomból. Viszont miután elengedte a kezeimet és elkezd ténykedni én csak kíváncsian támaszkodok meg ölbe tett kezeimen és figyelek előre. Az eldobott kövekre csak mosolygok, de amikor elkezdi vízzel dúsítani a földet már erősen elkezdek gondolkodni, hogy mi lesz ez. Megfordul a fejemben, hogy most jön az illuzió de ahhoz meg teljesen felesleges leönteni a földet. Ha igazán akarna mutatni valamit, akkor elég lett volna lecsavarni a kupakot és abból kiemelni valamit. Hacsak nem vagyok már most illúzióban, ami azért megviccelné a dolgokat eléggé. Mindenesetre csak figyelek, amikor elkezd matatni a rögtönzött sárban. Először tényleg nem értem, mi lesz ez. Aztán ahogyan lassan formálódik ki, úgy kezdem el felfogni a dolgot. Ahogyan a körvonalak kezdenek megalapozódni, kiformálódni. Mosolygok is, amikor elkezdek magamra ismerni és már várom, mikor ad egy körülbelül megegyező, sejtelmes rajzot,ami én lehetek vak szemei előtt. De aztán csak nem hagyja abba… aztán megint nem… és megint… én pedig egyre jobban képedek el, amikor még mindig matat és a kép egyre részletesebb formát ölt. Ez már messze nem egy körülbelüli rajz. Rohadtul nem. Már gyakorlatilag a barázdák is felkerülnek lassan az arcomra, még teljesebbé téve a képet. Szinte már leesik az állam, amikor végez és ott van az arcom a sárban, egy az egyben. Másodpercekig csak bámulok le magam elé a sárba és próbálom felfogni, hogy mi is van ott. Elkezdem azt is kételleni, hogy ez valódi lenne… de aztán eszembe jut, hogy ha illúzióval is csinálta, akkor se csorbít az érdemein. Még a magamról való képemet is előszedem, ami lelki szemeiben él magamról… ez minden illúzionistának kell, ha olyan illúziót akar, amiben ő is szerepel. De basszus ez… egy az egyben ugyanaz! Nagyon lassan emelem a tekintetem a nőstényre, érezhette, hogy ezzel most megfogott.
- Ez elképesztő. Mindezt érintés alapján? – bukik ki a számból az elismerés.
Az életben nem gondoltam volna, hogy egyszer fogok ilyet látni, de úgy tűnik az élet tartalmaz még számomra is meglepetéseket… újra és újra, mert ezt is megállapítom mindig.

Szavai hatására jobban szemügyre veszem Juliát, mint ha próbálnám meghatározni, hogy honnan is jöhetett. Igaz, szerintem semmi olyat nem tudnék mondani, ami neki meglepetés lehet. Magán érezheti a kutató tekinteteket.
- A kontinens egyértelmű, amilyen fehér vagy szinte biztos, hogy nem jöhettél nagyon keletről, se délről. Európa. Még Ausztrália is kiesik az általam feltételezett korod miatt. A hajad miatt azt mondanám, hogy Írország, Skócia, Wales, Baszkföld, vagy bármely térség, ahol kelta származékok éltek. Esetleg a franciák - de ezzel le is zárom az okosládát, mert nem vagyok geneológus, hogy ilyeneket meg tudjak állapítani. - Ez már csak így megy. A fehérember mindig felégeti az adott zóna berendezkedéseit, ahová beteszi a lábát, kivétel nélkül.
S most nem csak az indián kultúrára lehetne ezt mondani. Anglia a mai napig azzal tartja fent a saját főségét, hogy korábban végigrabolta szinte az egész világot. Vagy ott van az USA. Részem volt benne, de az idiótaságai miatt szépen tönkreverte az iraki rezsimet is. Tekintsünk el most attól, milyen álfenkölt céllal tette, de gyakorlatilag az a hatalmi anarchia is nekik köszönhető, amivel a "demokráciát" akarták elősegíteni.
- Fodrász ismerősöm mondaná ilyenkor, hogy géppel kopaszra - kuncogok a megjegyzésére.
Mondjuk valahol az is elég abszurd, hogy a hajápolás szépségeiről állok neki beszélgetni egy nősténnyel. Áh, nekem itt ki is fújt a tudományom, remélem nem kezd bele valami head and shoulders kaliberű dologba, mert akkor elég biztosan csak pislogni fogok, hogy miről van szó. Hiába, a férfiak nem véletlenül tudják megoldani csak annyival a készülődést, hogy felvesznek egy pulóvert és nadrágot aztán lehet menni bele a vakvilágba.
- Eléggé nagy bajban lenne a haza ha ilyen dolgokhoz kellene folyamodnom hódítás terén - jegyzem meg. - Ha olyan nagyon szükség van ágymelegítőre megvannak azok a helyek, ahol az embernek minden erőfeszítése nélkül van esélye olyat találni.
Elég körülmények leírása a kuplerájnak meg a benne dolgozó kurváknak, vagy a bárokban, ami tele van könnyűvérű nőcskékkel, de a dolgokon nincs mit szépíteni. A férfiember mindig megtalálja a maga boldogságát, ha akarja. Más kérdés, hogy én manapság nem éltem vele, mióta Sarah újra megjelent az életemben. S most ne somolyogjon nekem senki a háttérben, hogy aha, persze, menj haza Nicho, egyes hazugságból... nem hazudok. Na de aztán jött a dolgok meglepetés része nekem pedig keresgélnem kell az államat, mert szerintem valahol elhagytam a hasadék aljában.
- Igen, erről én is hallottam, csak pont az autisták terén. Akivel beszélgettem az pont Einsteint hozta fel nekem példaként. Valami a születésénél nem sült el jól és emiatt az agya bizonyos információkat nem tudott feldolgozni, meg is látszott az iskolai jegyein. Ugyanakkor mivel ezekre a részekre nem volt szüksége, az agy lekapcsolta őket és egy másik tartományra fordította az energiákat. Éppenséggel ez a rész a matematikai és logikai gondolkodásáról volt hivatott gondoskodni. Érdekes, amikor az ilyen nagy emberekről derül ki, hogy nem teljesen volt valami rendben a fejükkel.
Naja, az élet igazságtalan, szokás mondani... vagy mégse? Végső soron az említett embert is kárpótolta valahogy a természet a fogyatékosságáért. Furcsa amúgy, vajon ez valami ár az emberek különleges képességeiért, hogy közben a fejükkel baj van? Igen, könnyen lehetséges, ebben a rohadt életben mindennek ára van.
- Amit mondasz az szerintem elég egyszerűen megmagyarázható. Kinyíltak az érzékeink. Alapvetően a vérfarkas lét közelebb áll az állatihoz, mint az emberihez. Egy bestia él bennünk és felruház minket ugyanazokkal a tulajdonságokkal, atribútumokkal, amikkel egy állat rendelkezhet. Reflexek, szaglás, állati megérzések és még lehetne sorolni napestig a dolgot. Amennyire én tudom, az állatok más szinten élik meg a mindennapjaikat, nem fut át annyi dolog az agyukon, mint nekünk. Következtetésként a figyelmük se terelődik el, nincs leterhelve az agyuk és hamarabb tudnak reagálni. Már amelyik állatnak megvan hozzá a testi felépítése - sóhajtok egyet. - Ha engem kérdezel valóban az agyi dologban lehet a megoldás. Már ha leszámítjuk azt az aprócska tényt, hogy van már párszáz éves gyakorlatod a dologban és az agyad bőven ráállhatott. Pláne, ha így születtél, akkor már születésedtől adott olt. Na, de amiről beszéltem. A mi agyunk nem korhad el, a regenerációnk épségben tartja. S ha engem kérdezel jóval többet használhatunk, elvégre nem csak a saját testünket, de egy lényt is irányítunk magunkban, erre pedig nem lenne elég a normál állomány. Az emlékekről már nem is beszélve, annyi mindenből emlékszem az életemből, hogy egy átlagos embernek már kiégett volna tőle az agya.
Tadaaa, tudománytalan félóránkat hallották kedves hölgyeim és uraim. Aztán meg a nevetésemet, amivel felvezette nekem az illúzióhoz vezető utat.
- Oké, Tündérkeresztanyám, lássuk csak.
Elkezdek gondolkodni, hogy mivel is lephetném meg a nőt. Nem akarok túlságosan könnyűt kitalálni, de igazából annyira snassz dolgot se. Ha már valaki ilyen idős attól valami olyasmit kellene kívánni, amihez tényleg kell fantázia. Tekintetem aztán megállapodik a kulacsán.
- Mit szólnál egy kulacsodból előjövő vízszoborhoz?

Elhúzom a számat.
- Nem, akkor teljesen máshogy néznék.
Igen, szerintem akkor jönne az a pillanat tőlem, amikor elkezdek fintorogni és morgolódni, mert kiégnek a receptorok az orromban. Azért egy két… najó, inkább ezt a gondolatot nem viszem tovább, mert finoman szólva is kezdenénk elmenni egy túlságosan is naturalisztikus úton. Ezzel persze nem lenne semmi gond, elvégre 300 felett már a prűdség, mint olyan régen kiveszik egy vérfarkasból, de azért… hát na, tartsunk mértéket.
- Hát az ízük az olyan, mint minden más embernek – intézem el egy vállrándítással az amúgy morbid témát, mondjuk azt nem tudom, mi azaz alpaka. – Mondjuk az európainál egósabbat aligha találsz ezen a földön. A fehér ember már csak ilyen. Túlságosan sokáig állt a világ közepén és most hiába van kiszorulva onnan, még mindig hangoztatja, hogy mennyire felsőbbrendűek is ők… ja, könnyen beszélnek úgy, hogy korábban végigrabolták az egész világot és a rablott javaikból épített államaikon ücsörögnek.
Lásd British Múzeum, nem angol eredetű kiállítási tárgyak. Elég érdekes lehetett úgy a véleményem, hogy én is lényegében a fehér emberek közé tartoztam, ráadásul európainak is minősültem. Igaz, ha a Volga rossz oldalán születek, akkor ez nem lenn igaz. De nem így lett. A véleményem pedig attól még megvolt. Csodáltam én azt, amit az európaiak elértek, amit megalkottak egy olyan vészterhes időszak után, ami az első ezredforduló előtt érte őket sorozatban, de ez nem jelentette azt, hogy befogtam a szemem a dolgaikra. Ha végignézem, mi mindenben volt benne a kezük csak az elmúlt száz évben, akkor elég elszomorító lenne a képlet egésze.
- Fogalmam sincs, nekem megvolt a hajam, amikor először jártam ott – kuncogok. – Pedig néha nagyon jó érzés tud lenni… meg kifizetődő. Annak idején Vietnámban is jól jött, mert bár nem vagyok allergiás a tetvekre, azért jobb nélkülük a közérzete az ember fiának, farkasának.
Mit meg nem tud oldani néhány perc meg egy éles borotváló penge, nemde? Mindenesetre bár Julia magát nem akarja kopasznak látni, de én azért akarva-akaratlanul is eljátszom a gondolattal, milyen lehet tarkopaszon. Na meg aztán az a kőbaltás dolog… vicces. Mondjuk kár lenne a hajáért, azt aláírom. Már amennyire én meg tudom állapítani az ilyesmit. Sajna az ilyen úgynevezett szépészeti dolgokhoz én eléggé vak voltam. Bár inkább az emberek felé, valahogy a tájakban mindig észrevettem, amit kell.
- Néha a régiek állnak elő új dolgokkal – íme a véleményem.
Bár szerintem ezt a gondolatsort már biztosan megfogalmazták előttem néhányan, csak éppen írásba nem öntötték. Ah, írásba, most valahogy ez annyira hivatalosnak tűnt. Megnézném azért, hogy valaki esetleg tankönyvet írna a farkasoknak ezzel kapcsolatban. Na igen, szerintem a világ protektorainak és alfáinak ott szaladna össze a szemöldöke, ha kikerülne egy ilyen a piacra. Mehetne a rohangálás az után, aki képes volt tenni magasról a titoktartásra és kijátszani egy ilyet. Bár amennyire én ismerem a mai embereket, az egyik felük nem venné komolyan, a másik meg valami szerepjátékos dolognak nézné. Max az elvetemültek hinnének mögé valami valós tartalmat… csak hát a sors fintora, hogy pont ez ilyeneket hívják el vagy harapják be. Általában. Na aztán jön a kreatív rész, ez pedig pontosan ezért nem határoztam meg jobban a dolgot. Minél nagyobb keretet biztosítunk egy illuzionistának, a végeredmény annál szabadabb, így pedig kreatívabb lesz. Szóval kezeket karba, én pedig vártam, mi lesz ebből. Meg is láttam, hogy mi. Mosolyogva néztem körbe, azért ilyet is jó régen láttam már. Túlságosan régen, lehet tennem kéne egy látogatást arra újra. Valahogy a terepnek már csak az érzete is megváltozik, a távolból jövő hangokat pedig gond nélkül ismerem fel. Tekintettel arra, hogy folyékonyan beszéltem japánul nem volt nehéz rájönni, hogy éppen két kertész beszélgethet a háttérben. Legalább is az elrendezésből, illetve a háttérből jövő, jellegzetes kattanó, majd csobogó hangból simán lekövetkeztettem ezt. A cseresznyefa virágának orromba bekúszó, kellemes illatáról pedig nem is beszélve. Na, a komplexitás menüpontot már ki is pipálhatom, úgy tűnik figyelt mindenre. Mondjuk azért elég érdekes, hogy a vaksága ellenére ilyen pontosan fel tudja építeni a terepet. Figyelemre méltó mindenképp. Időközben a kezembe kerül a kulacs, én pedig elgondolkozok azon, hogy vajon tényleg a kezemben van, vagy csak az érzékeim csalnak meg, mint egy cafka nő. Kíváncsian döntöm a fejemet balra, amikor szétnyílik a kulacs és ott marad a kezemben a kilapult anyag, nameg maga a víz, mely formáját megőrizte… hm, vajon ilyet nem kell feltűntetni? Aztán a víz is elkezd formálódni, létrehozva annak a bizonyos állatnak az élethű mását, csak éppen vízből. A folyamat végeztével feljebb emeltem a tenyeremet, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az alkotást, forgattam, döntögettem, átvettem egyik kézből a másikba. Még meg is érintettem szabad kezemmel, éreztem a víz jellegzetes érintését a bőröm alatt. Mégis, sziládnak érzem a látható folyékonysága ellenére. Azért ez durva, akárki akármit mond. Hallatok egy elismerő hümmögést az összkép hatására. Azt hittem megvan, hogy mire voltam annyira kíváncsi.
- Ügyes, látom kreativitásnak nem vagy hiányában.
Persze ez alapvető elvárás, mégis fontos. Egy illuzionista kreativitás nélkül veszett fejsze nyele.

//Ha nem jössz utánam, akkor részemről köszönöm a játékot, nagyon élveztem! ^^ //

Az érdeklődésem egyáltalán nem lankadt az illúzió folyamán. Alapvetően kíváncsi természet voltam, aki szívesen ismerkedett meg új, ismeretlen dolgokkal. Egy másik illuzionista lelkivilága pedig bőven ilyen dolog volt. Mindenki másként látja a világot, másként szemléli azt, különbözőek vagyunk. Egyesek így használják a képességüket, mások úgy. A jelek szerint Juliának lényegesen harmonikusabb élete volt az enyémnél, elvégre ez érződött az általa kreált képből. Minden nyugodtnak hatott, nem volt semmi probléma vagy kapkodás. Csak a nyugodt japán környezet, semmi más. S akkor még voltak hátra meglepetések, amikor a szobor formálódni kezdett és csakhamar magammal néztem farkasszemet. Ismételten meg kellett állapítanom, hogy ez azért így elég durva vakon. Nem mondom, hogy én nem tudnék látás nélkül pár dolgot összehozni, elvégre harcolni megtanultam úgy, de ez megint más volt. Megalkotni egy olyan dolgot, ami kicsivel több agymunkát meg készséget követel. Főleg olyan alap nélkül, amivel a legtöbb művész operál. Itt most ez nem játszott, de mégis eléggé életszerű volt, ami ott álldogált a kezemben. Akárcsak a feltámadó szél, az engem körülvevő hangulat. Ám mondjuk ki: ez egy koros illuzionistától már nagyon is elvárható. Aztán eljött a gyereknap vége, ahogyan visszakerültem a rendes kerékvágásba. Legalább is nagyon úgy tűnt, hogy a rendesbe, de megint csak bebizonyosodott, hogy egy illuzionista mellett semmi sem az, aminek látszik feltétlenül.

Még emésztgettem a látottakat, amikor hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a nőstény már nincs itt. Pislogtam is egy párat, de aztán érzékeltem, hogy egyre távolodik. Megfordult a fejemben, hogy elindulok utána. Elvégre, milyen dolog már ez, csak úgy köszönés nélkül lelépni? De aztán csak sóhajtottam, majd legyintettem az egészre. Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy nem utoljára találkoztunk akkor még. Majd akkor számon kérem rajta, hogy mi is volt ez az angolosan távozás. Fene tudja, addig mennyi időnek kell eltelnie, de hát megmondta Murphy is: aminek be kell következnie, az be is fog következni. Mindenesetre nem én lettem volna, hogy mielőtt még kiér a hatókörömből, egy utolsó üzenetet ne küldjek utána.
~Kis sunyi~ - s igen, most a kicsit lehetett szó szerint is venni bőven, jó ha sámliról felér.
Az ajkaimon viszont egy halvány mosoly jelent meg, ahogyan feltápászkodtam a kőröl. Vetettem még egy utolsó pillantást a földön levő képmásomra, majd gondoltam egyet és a telefonommal lefotóztam. Amennyi képet én csinálok ezzel a vacakkal nem lesz nehéz megtalálni. Aztán pedig útnak indultam, vissza Fairbanks irányába... azon gondolkozva, mit is fogok mondani az atanerknek.

//Én is köszöntem a játékot ja, és amúgy ez volt a 300.-om ^^ //

Hideg volt hátam alatt a föld, de egyáltalán nem érdekelt. Annyi száz év után, amennyit itt éltem egykoron Alaszkában még fiatal koromban, kellőképpen megkeményítette a szervezetemet... meg amúgy is, farkasként olyan apróságokkal, mint a felfázás, vagy a megfázás, már beharapásomat követően se volt opció. Valahol még élveztem az engem körbevevő hűvösséget, a fehér hótakarót, melybe Chulyin-mintát rajzoltam a testemmel. A hideg konzervál, életben tart... de ami a legfontosabb, éberen. Nincs semmi olyan más, még a kávé se, mely ilyen szinten élesen tudja tartani az ember érzékeit. Hát még egy vérfarkasét. Párszáz méterre voltam a hasadék nyílásától, kint a szabad ég alatt, erdők vettek körül. Fiatalkoromban, amikor napokra eltűntem a törzs elől, megtettem a szokásos felderítő útvonalaimat, gyakran megfordultam erre felé. Az Eskával való, utolsó találkozási hely mellett ez volt még olyan zóna, mely amolyan fontos területnek számít az életemben. Ebben az időszakban innen néztem az Aurora Borealist... ahogyan most is. Éles tekintetem az égre emelve, ahogy néztem a természet eme csodájának megnyilvánulását az égen. Rengeteget láttam már az égen táncoló Sarki fényt, megszámolni is beletelne pár napba az alkalmakat. De mégis, még mindig ugyanolyan gyönyörűnek találtam, mint amikor először láttam egykoron. Nem kell megmagyarázni, nem kell válaszokat keresni, hogyan lehetséges ez. Csak nézni kell, átélni az élményt s elraktározni magunkban. S ha már táncol van szó... más táncot is figyeltem az elmúlt időkben. Mióta novemberben találkoztam vele, rajta tartottam a szemem Sofián. Mondhatjuk, hogy kiemelt szerepet tulajdonítottam neki megfigyeléseim idején. Az egész falkán és más kóbor farkasokon is rajta tartottam a szememet, figyelve, hogyan viselik magukat az ősi területünkön, de voltak kiemeltek. Az Atanerk, a falka főbb elöljárói, a leszármazottjaim, a bajkeverő tényezők... s persze Sofia. Figyeltem őt a mindennapokban, biztos távolságból szemlélve, nehogy lebukjak, használva rajta vagy a környezetében levőkön a képességemet, hogy hogyan éli meg a napokat. Hogyan viselkedik, mit csinál... s meg kell mondanom, nem nagyon lehet okom panaszra. Azt aláírom, hogy eléggé szabatosan éli meg a napjait, de ez már az első napon nyilvánvaló lett a számomra. Ezt leszámítva, nos... szerintem Zahirah büszke lenne rá, ha még élne. S ahogy telt az idő, úgy fogalmazódott meg bennem, hogy lassan újra találkoznunk kell. Talán nem lesz örömteli, a végkimenetele meg főleg, de meg kell történnie. S nem csak azért, mert így van rendjén, így helyes, hanem mert én is azt akarom. Ennek most köze nem volt az Első létnek... ez most, mint magánember állt előttem... s nagyjából ezen gondolatok közepette éreztem meg egy ismerős energiát a távolban...

A jelek szerint jóval hamarabb vettem észre, mint ő engem, de ebben aligha lehet valami meglepő. Az érzékeim immáron 800 éve folyamatosan élesednek, tökéletesednek. Míg egy normális vérfarkas éppenhogy megérzi a jelenlétemet, én akkorra már réges régen nyomon követem, folyamatosan pásztázva képességemmel. Kész előzetes képpel rendelkezhetek így róla, mely jelentősen megkönnyíti a dolgomat a későbbiekben. A kedélyállapota, a viselete, az őt körülvelő intuíciók, illatok, ezek sokat elárulnak. Nézzük mondjuk Sofiát. Éreztem a vérszagot, mely körbelengte. Az illatból ítélve vadászott, nem emberi vér volt. Idegen szag, tehát nem sérült meg a vadászat közben. Már alaposan magába szívta az erdő illatát, régóta kint lehetett. Emellett az őt körbevevő izzadtság is árulkodik arról, hogy nem pont egy könnyed sétára indult el. S akkor még csak a szagról beszéltünk, a többit nem is vesézem, mert felfázok itt a hóban... már ha képes lennék rá. Mindenesetre továbbra is figyeltem, kíváncsian nézve, mikor veszi észre, hogy valaki éppen a hóban fetrengve tengeti a napját. Nem nagyon tűnik fel neki, jó darabig ül a közelben, mígnem hirtelen változik a széljárás és úgy már könnyebben feltűnik neki. Bár az is lehet, hogy csak elgondolkozott. Hiába, az én képességem azért a gondolatolvasásra nem jogosít fel. Na de aztán megindulnak az események. Hogy honnan tudom, hogy észrevett? A kedélyállapot változik. Gyanakvás, morfondírozás, majd hirtelen eszmélés, riadalomszerű érzet. S ha más nem, a korábbi kényelmes nézelődése után a gyors távozási vágy a legárulkodóbb. Nana, kislányom, hát szabad ilyet? Aha, szabad... más kérdés, hogy nem nagyon voltam engedékeny ezen a téren. Ha már így összehozott minket ma este Aurora akkor használjuk ki. Talpra ugrottam, talpam alatt ropogott a hó. Miután leporoltam magam, a nőstény nyomába eredtem. Először csak kényelmes léptekkel, majd folyamatosan gyorsultam fel.
~Ejjej Sofia, nem olyannak ismertelek meg, mint aki elmenekül mások elől~ - csendül jól ismert, nyugodt hangom a fejében.
Na vajon lesz kedves megállni ezt követően és a társaságomban lenni, vagy kész hajtóvadászatot kell rendeznem utána. Mondjuk nem bánnám az utóbbit. Öreg csontjaimra ráfér a mozgás és legalább megtudom, mit tud kedves lánykám ezen a téren.

Mondhatjuk, hogy volt némi provokatív fennhang a megjegyzésemben, ugyanakkor maga a gúny és vádlás hiányzott belőle. Puszta megállapítás hagyta el a koponyámat és talált utat a lányomhoz. Az már megint más kérdés, hogy mit vált ki másokból. Éreztem, ahogyan Sofia megtorpan a megjegyzésem hatására, majd visszareagál. Naja, Chulyin, miért lenne kíváncsi azok utána képedre, hogy felnyitottad a szemét az anyjával kapcsolatban. Mindenesetre a kis produkciójával csak nekem kedvezett, elvégre én nem álltam meg hanem folyamatosan közeledtem, jelentős távolságokat faragva le. Elvégre, ha valaki el akar lógni valakitől annak minden egyes méter értékes.
~Pedig lehet érdemes lenne kíváncsinak lenned, mert érdekes dolgokat mondhatok neked.~
Pont én ne tudnék mondani mit? Ha leszámítjuk azt az aprócska tényt, hogy én vagyok az apja. Rengeteg ismeret halmozódott fel a koponyámban, még csoda, hogy az agyam nem mondta fel a szolgálatot ennyi év után tőle. Szerintem biztosan el tudnánk mi beszélgetni és még érdekelni is, amit mondhatok... persze csak ha túlteszi magát majd azon a fájó igazságon, mely vár rá. Mert félek hangos lesz ma az erdő tőle, ha valóban végigviszem azt, amit terveztem. Már pedig én az a fajta vagyok, aki így tesz. S nem csak, mert Első voltam, hanem alapvetően ezt tartottam létem alapjának is. Haladni az úton, melyet elterveztem. Ez az, mely ennyi év után is ad erőt a folytatáshoz. Szóval... remélem nem csak a lábaidra van biztosításod, hanem a hátsódra is, mert hogy ettől előbb-utóbb le fogsz huppanni rá, azt előre bocsátom neked. Ha mástól nem, akkor a fáradtságtól. Amikor futott tovább, én csak begyorsítottam. Távol van még a város, még emberi alakomban is bőven be fogom érni, ha teljes erőből is fut. Érdekes egy üldöző lehettem. Valóban kergettem őt métereken keresztül, de mégse úgy, mint amikor egy vadász űzi a vadat. S talán én voltam a legnyugodtabb üldöző az egész világon. Bááár, valahol aranyos volt, hogy azt hitte, le tud rázni. Mondjuk... vegyem ezt úgy, mint apa-lánya első közös elfoglaltságát? Mindenesetre az tényleg elég hülyén venné ki magát, ha ezt így valaki végignézi. Egyelőre nem érzékeltem senkit olyan közelségben, hogy felkeltse ez a kis közjáték a figyelmét, de a dolgok mindig hamar megváltozhatnak. Szóval emeltem egy kicsit a téten.
~Híreim vannak a számodra. Apád a városban van.~
Fel fogom tépni a sebeket, már előre látom. Azok után, amilyen állapotban volt a legutóbbi beszélgetésünk után, most még elég nyugodt volt, akárcsak a megnyilvánulása. Mondjuk egy egész estét rohangálás után már az alapvető feszültség kimegy belőle, így kicsit nehezebben fog felmenni a pumpa... elméletileg. Gyakorlatilag bármi lehetséges. Mindenesetre abban reménykedek, hogy meg tudjuk beszélni a dolgainkat felnőtt emberek módjára és nem kell feleslegesen villogtatnunk a körmeinket. Gondoltam ezt, ahogyan folyamatosan közeledtem felé, ahogyan közeledett a nagy beszélgetés ideje is.

~Farkasként még rengeteg olyan dolgot fogsz hallani, amit nem akarsz. Jobb, ha hozzászoksz.
Az életünk tele volt csupa kéretlen információval. A legtöbben szeretnék úgy élni az életüket, hogy semmi negatív vagy romboló hatású nem éri őket. Csak léteznek a saját kis világukban, rozsaszín ködöt varázsolnak maguk közé, melytől remélik, hogy távol tartja a rosszat. De ez sosem lesz így. A rosszhírek viharfelhőként érkeznek és úgy zavarják el a ködöt, mint annak a rendje, lerántva a sötét valóságba az illetőt, ki ettől összetörik. Vagy legalább is nagyon összezuhan. Emberként ez volt az egyik első dolog, amit megtanultam az életben. Sosem fogjuk azt hallani, amit akarunk. Az, ami a bőrünkön kívül vár minket, csupán a sötét valóság, mely kopogtat rajtunk... s ha nem akarjuk beengedni, ajtóstól tőr a házba. Ez mindig is így volt, mindig is így lesz. Már rég megtanultam elfogadni az igazságokat... bármennyire is legyen rossz. Sokszor kellett lenyelni a keserű pirulát. De egy Elsőnek erre nem lehet szava... egy Elsőnek mindent el kell viselnie. Mert ha mi nem vagyunk képesek rá, úgy nagyon, de nagyon rossz dolgok várhatóak. Nem csak a közelünkben, de az általunk figyelt farkasokban is. S suhantam a lányom után. Bármennyire is rohant, bármennyire is volt ügyes és adta bele minden gyorsaságát, az enyémmel akkor se versenyezhetett. Nem voltam Tipvigut, vagy az ő leszármazottja, de 800 év alatt már nem kellett feltétlenül farkasalakot öltenem ahhoz, hogy egy nálam jóval fiatalabbat lekörözzek gyorsaságban. Folyamatosan csökkent a távolság, várható volt, hogy pár perc alatt be fogom érni. Ám mégis inkább egy piszkos eszközhöz nyúltam, hogy lerövidítsem ezt a kis, rögtönzött futóversenyt. A tervem pedig be is válik, elvégre Sofia egyszercsak megáll... s hiába van pajzsa, előlem nem tudja elrejteni az a mérhetetlen bosszúságot, mely körbelengi. Ez most nem az ő gyengesége, hanem az én átkom... mindent érzékelek a világból, ami csak körbeleng. Még azokat a farkasokat is, akik azt hiszik, elrejtőzhetnek a pajzsuk biztonsága mögött. Mindenesetre hamarosan már ott álltam a nőstény előtt. Hallgattam a szavait és el kellett könyvelnem a tényt, hogy bizony megint elevenbe találtam. Egek, hogy én mindenkit ki tudok hozni a béketűrésből... de hát ez van... az igazságnál fájóbb dolog kevés van ezen a világon.
- Mondanám, hogy jogos a felháborodásod, de attól tartok, súlyos tévedésben élsz, Sofia. Azt kérted, ne szóljak apádnak róla, hogy élsz, vagy hogy egyáltalán megszülettél. Szokásom betartani, amit megígérek és most sem tettem kivételt. Ha van itt valaki, akinek jogod van leordítani a fejét ezért, az te magad vagy - süllyesztettem a zsebembe a kezemet. - Nem én voltam az, aki szólt apádnak rólad. Nem én. Hanem te magad voltál az, aki szóltál neki. Te magad fedted fel előtte a létezésedet.
Hangom nyugodt, estei szellő módjára környékezi meg a nőstényt, majd bújik be a fülébe. Fiatalon talán néha türelmetlen és hamari voltam, de az ilyeneket felnőttkorára az ember levetkőzi. Mára olyan voltam, mint a türelem szobra. Ahogy teltek az évszázadok, megtanultam nyugalmat erőltetni magamra, mígnem olyannyira nem ment, hogy ez lett az állandó állapotom. A megfontolt, nyugodt, higgadt vezető példányává váltam, mellyel nem csupán egy beszélgetésben kerülhettem nyerő pozícióba, de még a körülöttem levőkre is jó hatással voltam. Elvégre, ha a fejetlenségben a vezető nem veszti el a fejét, az nem kevés erővel tölti el a társait... vagy éppen a kihallgatáson kelt nehézséget. Most viszont inkább a nyugtató hatását igyekeztem kiaknázni... még akkor is, ha tudtam, hogy a következő percekben itt minden lesz, csak nyugalom nem.