[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Az arcom lángolni kezd, ahogy Stephen odahajol hozzám. Még a fülem hegyében is azt érzem; pulzál a forróság, a vér. Nem húzódom el. Szeretném, hogy megtörténjen, ami készülőben van.
Amint megérzem Stephen apró, gyengéd csókját, lehunyom a szemem. Az ajkaim ellágyulnak, és leheletnyire megnyílnak. Halk sóhaj szökik ki közülük. Teljesen átadom magam a bennem cikázó, csiklandós borzongásnak, amitől tetőtől-talpig jólesően lúdbőrzök. Az izgalom hullámokban terjed szét bennem.
Azon vagyok, hogy levetkőzzem a gátlásaimat, és azt hiszem, azzal nem teszek rosszat, ha viszonzom a csókot.
Odafúrom Stephenéhez az arcomat, forró ajkam az övére tapad, felbátorodva, de nem mohón kóstolgatom. Most örülök csak igazán, hogy nem volt hagyma, így a habcukor és az epertea ízét érezheti a számon.
Vibrál köztünk a csend, és csak azt tudom, hogy akarom, akarom, hogy újra megcsókoljon. Semmire sem gondolok, csak erre a gyönyörű pillanatra a csillagos égbolt alatt.
Stephen oly közel van. Még érzem a tusfürdője finom, diszkrét illatát és édes, könnyű, nyári verejtékét a bőrén.
Abban reménykedem, ha véget is ér a mai nap, az a valami, ami elkezdődött kettőnk közt, nem fog.
Stephen ajkán csüngök, amikor a tudatom peremén észlelem, hogy csipog egyet a mobilom a hátizsák zsebében. Aztán mégegyet. Két SMS érkezett. Úgy néz ki, egy rövid időre lett térerő. De nem érdekelt, nem foglalkoztam most vele. Pedig ha megtettem volna, most tudnám, hogy Huston hadnagy keresett, mert sürgősen figyelmeztetni akart; fogalma sincs merre járok, de ha egy mód van rá, maradjak otthon, és ne mozduljak ki a házból.
A rendőrség már tudja, amit én még nem; Daniel sosem tette a lábát a túlpartra, csak a hajó futott ki. Még itt van, és rám vadászik.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Érzem, hogy Nia feje lángol, majd szétveti az igazlom. Nem tudom, mikor élt át ilyet utoljára. Ennyire mély és bensőséges csókváltást már én is régen tapasztaltam. Az egyéjszakás az mindig más volt, hol ittas csajjal, hol nem olyannal. A csókom nagy hatással van rá. Felsóhajt, még a szemeit is behunyja, hogy a belseje tapasztalja meg igazán, ami most történik, ne csak a szeme. Érzem, hogy egyre jobban kezd feloldódni. A csókot viszonozza és az arcunk összesimul. Többet is váltunk, szinte harapdáljuk egymás ajkait, de csak finoman. Ahogy ő érzi az én illatomat, én is érezhetem, hogy Nia milyen parfümmel készült a túrára. Sokkal közelebbről érezhetem, mint gondoltam. Kellemes az illata, igényes csaj, ezt soha nem is vitattam. Ahogy csókokat adok neki és ő nekem, a szemébe nézek többször, ha kinyitja őket, akkor látja is és én is láthatom a gyönyörű kis szemeket. Aztán kap még simogatást az arcára, a fülére, a nyakára. Intimebb részek felé nem megyek, ez most a kezdet. Hogy lesz-e folytatás, rábízom, de én nagyon szeretném, hogy legyen. A legnagyobb titkaimat nem oszthatom meg vele, legfeljebb ha beharapom, de azt nem akarom. Furán hangzik tőlem, de tényleg eljutottam oda, hogy nem szeretnék ártani neki. Nem csak egy a sok ember közül, alapanyag a munkámhoz, információforrás, segítség vagy épp akadályozó tényező. Nem, Nia több lett ennél. Még nem tudom megfogalmazni, hogy pontosan micsoda, de amit most csinálunk, az nagyon jó. Tudom, hogy időleges és nekem még feladatom van itt. A csippanásokra felkapom a fejem. Ki küldhetett neki üzenetet és miért? A rendőrség? Mivel ő sem foglalkozik vele, én sem teszem. A haját simítom meg és a csókokat átterelem az arcára, majd a nyakára, hacsak közben nem jelzi, hogy álljunk le. Túlzásokba esni nem fogok. Szerintem lesz még folytatás, bármeddig is jutunk ma. Nia fáradt és most is erőfeszítésbe telik, hogy ébrenmaradjon. Akármilyen jó is csókolózni vele, hagynám inkább aludni és elintézném Danielt. A módszert már kitaláltam és tuti, hogy működni fog. Azt kapja, amit ő is tett. Nia az univerzum törvényét fogja emlegetni, ha megtudja, mi történt.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Az érzéki harapdálások közepette, ahogy el-elválnak egymástól az ajkaink, felnyitom a szemem és a tekintetem többször összetalálkozik Stephenével. Lángoló arccal mosolygok rá, aztán onnan folytatjuk, ahol épp abbahagytuk.
Ki akarom élvezni a pillanatot, és mindent, ami most történik, az emlékeim közé akarom vésni, méghozzá kitörölhetetlenül.
Az arcomat Stephen arcához simítom. Jóleső, forró sóhajom elkúszik a füle mellett, ahogy a nyakamat kényezteti és miközben simogat. Az egész testemen apró tüzek gyúlnak tőle. Stephen megtalálta a legérzékenyebb pontomat. Imádom, amikor a nyakamat csókolgatják. Igazából össze tudnék esni, annyira jó érzés. Még szerencse, hogy fekszem, és közel a talaj.
Ezek „csak” csókok, de hihetetlen mekkora uralmuk van fölöttem. A karom, amelyiken támaszkodom, remegni kezd. Nem bírom tartani tovább magam.
Halk nevetést hallatok. Részben az ügyetlenségem miatt, hogy most ennyire nem tudok parancsolni a testemnek, és részben a nyakamra mért édes kínzástól, ami úgy csiklandoz, hogy elgyengít.
- Ne haragudj. – suttogom halkan. Stephenre nézek. Arcomon zavart, de széles mosoly trónol. – Kicsit… csikis vagyok. – vallom be a jégkék szemek csillogásában elmerülve.
Szeretném a folytatást. Nagyon vágyom rá. De ma este leküzdöm ezt. Nem szeretnék semmit elkapkodni, ma rengeted dolog történt, és hatalmas lépést tettünk meg mindketten Stephennel egymás felé. Nem akarom elrontani.
- Nem bánod, ha… most inkább eltenném magam holnapra? – pislogok rá bűnbánóan. Remélem nem úgy értelmezi, hogy ezzel lepattintom. Tényleg fáradt vagyok. És már csak ezért sem tudnék nagyot alakítani, ha esetleg tovább merészkednénk a csókokon túlra.
Még utoljára odahajolok hozzá, és egy apró puszit nyomok a szájára.
- Köszönöm ezt a csodás napot… - duruzsolom. - Buona notte, Pete ügynök. Szép álmokat! – kuncogok az orrom alatt, és megfordulok, hogy belemásszak a kék hálózsákba.
Kényelmesen elhelyezkedem, és felzipzározom a zsákot nyakig. Jó meleg. Ha Stephen is befekszik mellém, felé fordulok, hogy lássam. Rámosolygok, aztán egyre jobban elnehezülnek a szemhéjaim, végül lecsukódnak.
A mobilom és az sms-ek nem érdekelnek. Ma nem. Akárki is a feladó, ráér holnap reggelig.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Szóval a nyaka egy érzékeny pont. Mint a kutyáknál és a farkasoknál, csak egy kicsit másképpen. Érzem, hogy most már szinte kiugrana a bőréből, de megremeg a keze és ekkor abbahagyom egy pillanatra. Mikor elgyengül és el is neveti magát, én egy széles mosollyal reagálok. Mikor elmondja, hogy csikis, egy rövidet nevetek vele. Mikor már le akar feküdni, egyetelnegyet simítok még az arcán és ránézek kedvesen.
- Ugyan, hogy haragudnék? Aludj jól, rádfér!
Most már muszáj lesz megnéznem a szótárban, hogy mit jelent ez a szépen hangzó kifejezés, ha másodszor idézem. A jóéjtpuszi után elhangzóakra én is nagyjából ugyanazt tudom mondani.
- Én is köszönöm, Nia! Valóban csodás volt. Buon riposo! - kívánok neki kellemes pihenést éjjelre. Lassan ki fogok fogyni az olasz szókincsemből, amivel el tudom kápráztatni őt. Aztán jöhet a bolognese, a quattro formaggi és a pastaschiutta. Amikor a kedvenc fantomképrajzolóm bemászik a zsákjába és elnyeli a nyugodt alvást biztosító hálóalkalmatosság, figyelek, hogy merre van Daniel. Nem akarok önmagam ellensége lenni. Ha beásom magam a hálózsákba, talán késő lesz, mire kikászálódom. A dzsekimet leveszem és kezdem előkészíteni a fekhelyemet, de utána úgy teszek, mint akire rájött a szükség.
- Teszek egy kétbetűs kitérőt. Reggel találkozunk – mondom Nia-nak, akin látom, hogy már alig bírja nyitva tartani a szemét. Nem kell küszködni, pihenjen csak nyugodtan. Én megyek és elintézem azt a dolgot, amiért ezt a kirándulást eredetileg megszerveztem. Daniel legalább egyetlen jótettet végrehajtott az életében: összehozott minket. Jutalmul szétszabom, mint hülyegyerek a rongylabdát. Ahogy a sátor bejáratán kilépek, már úgy látom, Nia szemei csukva vannak. Érzem, merre van Daniel és a sátor másik oldalára állok, ott láthatatlanná válok. A szagom eddig is el volt rejtve. Szerintem kitalálhatta, hogy itt valami nem stimmel. A sátortól elfutok az erdőig és ott gyorsan megszabadulok a ruháimtól. Daniel semmit nem vett észre. Még mindig vár. Gondolom, azt szeretné, hogy valamelyikünket majd éjjel szólítsa a természet és akkor akar lecsapni, mikor különválunk. Itt jön a meglepetés, kedves pszichopata farkaskoma.
Ahogy ott állok meztelenül a fánál, átváltozom a vérfarkas alakomba, de még mindig láthatatlan maradok. A lehető leghalkabban közeledem az erdő csendjében a lesbenálló alak felé. Mikor már előtte állok, idegesen kezd mozogni, de nem tud mit kezdeni a helyzettel. Teljes erőből mellbevágom, hogy több métert repüljön hátrafelé. A kapucnis pulóvere, a sötét farmernadrággal és a cipővel együtt másodpercek alatt szétszakad, mikor átváltozik. Gyorsan átváltozik és hadakozik a levegőben. Gyomronvág a karmaival, mert hihetetlenül gyorsan mozog közben. Tipvigut vérvonala, most már vizsgálat nélkül is tudnám. Csalódottságot, féltékenységet érzek benne és féktelen gyilkolási vágyat. A seb elég szar érzés, de kaptam már nagyobbat is. A vak harc néha betalálhat, de azt nem tudja kiszámítani, a támadást honnan kapja. Fejénél fogva csapom neki az egyik vastag fenyőnek úgy, hogy a hátát érje az ütés. A becsapódás után a földre zuhan és próbál feltápászkodni. Én addigra már ott vagyok és be akarok vinni egy végső csapást, amivel a fejét elválasztom a testétől. Az átkozott gyorsasága miatt még még a combomra kapok egy erős karmolást és közben talpraugrik. Óvatos vagyok és mikor vakon csapkod mindenfelé, én felugrom a levegőbe pontosan a fejére érkezem. Egy csapással átvágom a torkát és megint a földön vagyunk. Belekarmol a derekamba oldalról, de én most teljes testsúlyommal rajta vagyok és megkapja az utolsó csapást. A vérfarkas feje előttem gurul és nekiütközik egy fenyőfának. A test még vonaglik egy rövid ideig. Megfogom a fejet és elhajítom a lehető megmesszebbre. A testet a vállamra kapom és elfutok vele szintén elég távolra. Ott pedig cincálom, amennyire lehet. Lassan feltárulkozik a bélcsatorna, a szegcsont, a szív, a combcsont, a váll gömbcsuklója. Harapást nem alkalmazok, csak a karmaimat haszálnom. A végén egy nagy véres cafat lesz az egész. Tudom, hogy élnek itt farkasok, de nem szoktak csak úgy turistákra támadni. A patakpartra nem nagyon jönnek ki. Itt, az erdő mélyén, ahova elhoztam a tetemet, már szívesebben garázdálkodnak. Felöltöm a sima farkas, canis lupus alakomat és egy olyan üvöltést hallatok, amivel az állatok jelezni szokták, hogy kész a vadászat, jöhet mindenki a részéért. Perceken belül itt lesznek és Daniel teteméről senki se fogja megmondani, hogy a farkasok csak később álltak neki. Egyáltalán mire megtalálják, addigra szörnyű bűze lesz és az erdő minden állata rá fog járni. Pár táplálékdús belső szervet magamhoz veszek, hogy a sérüléseim után nyers hússal segítsem a regenerációmat. Ismerek egy tavat, ami az erdő másik végén van. Elrohanok oda, hogy lemossam magamról a gyalázatot. Jobban örültem volna, ha be tudom olvasztani a Falkába Daniel Lawrence-t, de túl „híres” lett, hogy erre reális esélyt lássak. Ráadásul kiszemelte magának azt a nőt, aki hosszú idő után, nagyon hosszú idő után meg tudta dobogtatni a szívemet. A valódi farkasokat testvéreimnek tekintem és örömmel tölt el, ahogy a tó felé haladva hallom a hangjukat. A szagomat még mindig elrejtem, nehogy véletlenül kövessenek. Nem szokásuk sátorozókra támadni, ezért is népszerű a hely. A tóba lépek és elfogyasztom kivágott szervet. Lehet ezt kannibalizmusnak nevezni, de egész másról van szó. Gyógyulni akarok. A húst teljes egészében elfogyasztom. Utána megmosakszom, jó alaposan, hogy a vérnek nyoma se legyen és a fűben meghempergek, majd kirázom a bundámat. Visszarohanok a fáig, ahol a ruháimat hagytam. Figyelek, hogy Nia mit csinál. Remélem alszik. Ha így van, láthatóvá válok és öltözködni kezdek. A sebeim be fognak gyógyulni. Már most sem véreznek, de a helyük megmarad. Számítottam erre, ezért is jöttem hosszúujjúban és persze a nadrág is takarja a lábamon ejtett sebet. Nem döntött le a lábamról különösebben a magányos farkas és a csata is rövid volt. Az erő- és tapasztalatszintünkben jelentős különbségek vannak, ennek tudom be. Hiába volt képzett katona, a mágikus eredetű képességeinknek ez nem számít. Visszasétálok a sátorhoz olyan nyugodtan, mintha csak egyszerűen megkönnyebbültem volna és bemászok. A cipzárt lehúzom, zárom az éjjeli nyugvóhelyünket. Odabent még egyszer Nia-ra nézek, elmosolyodom, akár ébren van, akár nem és begubózok a hálózsákomba. Most már nem rejtem el a szagomat és a pajzsomat sem használom. Nincs ki ellen. Ketten maradtunk a kedvenc fantomképrajzolómmal, hogy egymás mellett pihenjük ki a mai napi fáradalmakat.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Farkasüvöltésre riadok. Az éles hang bezengi a közeli erdőt. A szemeim felpattannak, és felkönyöklök. Nézem a sátor bezipzárolt száját, aztán a tekintetem Stephen helyére siklik. Ő nincs itt. Vajon hol lehet? Talán nem tud aludni, és kint sétál valahol. Nem kelek fel. Ha Stephen kint is van, biztos oka van rá, nem szeretném zavarni. Tudom, hogy szereti a csendet. Messze szerintem nem merészkedhetett el a sátortól, ő sem bolond, hogy egyedül ebben a vak sötétben bóklásszon. Veszélyes.
Megrázkódom, ahogy a hideg végigfut a hátamon. Hátranyúlok a copfomhoz és végigsimítok a hajamon. Bakker. Még mindig bent a hajgumi, és rájövök, hogy így kényelmetlen aludni, húzza a fejbőröm. Kiveszem a hajamból, és a barna zuhatagba túrok az ujjaimmal, hogy megrázzam. Sokkal kellemesebb érzés így szabadon hagyott tincsekkel. Alvás közben mindenképp.  A gumit félreteszem, majd fészkelődök egy kicsit, hogy mélyebbre fúrjam magam a zsák melegébe. Az oldalamra hemperedek, és a bal karomat a fejem alá hajtom. Csak nézem Stephen helyét. Hatalmas sóhaj dagasztja meg a mellkasom. Tudom, hogy visszajön. Kivárnám, de mintha az elmúlt napok összes fáradalma egyszerre vetné rám magát.
Nem kell sok időnek eltelnie ahhoz, hogy ismét érezzem az álommanót körülöttem settenkedni egy jó nagy kalapáccsal. Percek múlva ismét az álmok mezején járok, ahogy a pilláim lassan lecsukódnak.
***
Arra ébredek, hogy fázik a homlokom. Igen, mert az arcom többi részét beletemettem a hálózsákba, csak az orrom kandikál ki. Lusta vagyok a telefonomért nyúlni, hogy megnézzem rajta mennyi az idő. Körülbelül 6 óra felé járhat.
Eltelik még pár perc, mire ráveszem magam arra, hogy felüljek. Fésűként húzom végig az ujjaimat a hajamban, legyen valami eligazított formája, aztán lófarokba száműzöm a gumival.
Nem tudom Stephen mikor tért vissza az éjjel. Nem hallottam semmit, úgy aludtam, mint akit agyonütöttek.
Ha még alszik, igyekszem minél halkabban kibontakozni a síkosan zizgő zsákból és nesz nélkül kisurranni a sátorból.
Jó friss a kora reggeli levegő idekint.
A bakancsom a bejárat mellett hever. Belebújok, aztán bezipzározom a kabátot magamon. Mindkét karommal nyújtózok egy nagyot az ég felé, majd elszaladok a bokrok közé intézni a folyó ügyeket.
Most örülök csak igazán, amiért lánynak születtem. Ellenkező esetben lefagyna a… Az.
Miután végeztem, kényelmesen odasétálok a békésen csordogáló patakhoz, leguggolok a partján és megmosom benne a kezem. Jéghideg a vize. Felállok és lerázom a vízcseppeket a kezemről, majd megtörlöm a nadrágomban.
Visszafordulok, hogy a sátorra pillantsak. Stephen talán mostanra már felébredt.
Fogalmam sincs róla, hogy mit tett az éjjel, és ismét megmentette az életemet.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Szöszmötölésre ébredek. Nia a haját babrálja. Hiába, a nőknél első a szépség, ezzel kell indítani a napot. Nem is baj, hiszen megvan az eredménye. Nem jelzem, hogy felkeltem, hagyom, hadd tegye a dolgát. Én is pihenek, élvezem, hogy most már minden rendben van. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés, hogy megelőztem a bajt. Danielt atomjaira szedhetik, semmit nem fognak találni, ami vérfarkasra utal. A nyálvizsgálat eredményei pedig át lettek írva. Az Őrzők is megtették a dolgukat és én is. A Falka és a fajtánk titka a miénk marad, elgalábbis ezt az esetet tekintve mindenképpen. Tudom, hogy nem lehetek ott mindenhol, de amit lehet, azt megteszem, hogy nyugodtan élhessek. Nia nem tud olyan halkan kibújni a zsákból, hogy egy vérfarkas ne hallja meg. Mikor felhúzza a sátor cipzárját, érzem, hogy jön a friss levegő. A patak vize, a szellő, a fű illata most mind sokkal jobban kivehető. Hallom, ahogy Nia lábaira felkerül a bakancs és aztán a kabát cipzárját is felhúzza a reggeli hidegben. Mikor elszalad, akkor kezdek mozgolódni. A lábaimat mozdítom meg először, aztán hanyattdőlök az eddigi oldalfekvésből. Megdörzsölöm a szemeimet és kinyitom őket. A Nap már beragyog a sátorponyván keresztül és érzem a szagomat is. Egy kis tisztálkodás kelleni fog, de lehet, hogy inkább a sziszegős szappant választom. Kicipzározom a hálózsákomat és lassan felülök benne, majd kihúzom a lábaimat belőle. Kidugom őket a sátorból és a bakancsomat úgy veszem fel, hogy a lábam kint van, de a fenekemmel még bent ülök a sátorban a hálózsákom alsó részén. Utána kiguggolok és odakint egyenesedek fel, a sátor előtt. Ha meglátom Nia-t, akkor máris széles mosolyra nyílik a szám és köszöntöm:
- Jó reggelt! Hogy aludtál?
Odamegyek hozzá és ha elfogad egy jóreggeltpuszit, akkor megkapja. Kiülök vele a partra és most csak nézem a vidéket. Máshogy nézem, mint tegnap, sokkal felszabadultabban és vidámabban. Nia ezt betudhatja az egymásratalálásunknak, ami a sátorban elalvás előtt kicsúcsosodott. Az is nagy öröm volt, nem várt, de rendkívül örömteli esemény, de valójában az nyugtat meg ennyire, hogy vége az ügynek. Nia hozzásegített, hogy lezárjam. Igen, nélküle biztos nehezebb lett volna. Mikor kezdem érezni a hideget, akkor így szólok, mielőtt eliszkolok a fák közé:
- Ez a hely jótékony hatással van a szervezetemre is. Nem tudom, már hányadszor megyek. Mindjárt jövök!
Való igaz, voltam kint éjjel is és tényleg úgy érzem, hogy itt minden a maga természetességében megy. Bárhol meg lehet állni és csövelni egyet, mindenhol alkalmas rá a vidék. Persze azért nem kapom elő itt Nia előtt és én se várom azt, hogy ő előttem végezze. Az embereknél ez máshogy van, még az olyan hibridek se feledkeznek el róla, mint a vérfarkasok. Úgyhogy irány az erdő, ahonnan dolgom végeztével ismét a parthoz jövök és kezet mosok. Aztán pedig reggelizni kell. Három vagy akár négy szendvicset is megeszek, plusz gyümölcsöt és Nia-t is megkínálom mindennel. A teából is maradt, azt is bedobom a közösbe. Ha megisszuk, még mindig van nálam kétszer 1,5 liter ásványvíz. Készültem.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Ha tudnám, hogy sehogy sem tudom Stephen farkas füleit kijátszani, meg sem próbálnám. De így…
Háttal állok a sátornak, amikor meghallom, hogy szétnyílik a bejáratának a zipzárja. Megfordulok.
Mikor Stehen kibukkan a ponyva alól, jó kedvűen odaköszönök.
- Bonjour!... vagyis… - vigyorodok el. – Rossz nyelv… Buon giorno! – javítom ki olaszra.
Hogy honnan jött a francia a nyelvemre nem tudom. Még anyám vett anno az előtt francia nyelvleckéket, hogy gyerekkoromban elutaztunk volna Franciaországba pár hétre. Egy-két szó rám ragadt onnan, de nem élnék meg vele. Kaját is csak mutogatással tudnék rendelni. Mázli, hogy az angol világnyelv.
- Kösz, jól, mint akit agyon lőttek! És te? – kérdezek vissza, ő vajon hogy aludt.
Nekem fel sem tűnt, hogy nem a saját ágyamban alszom, hanem a földön egy hálózsákban. Szerintem annyira ki voltam ütve, hogy akár zsák nélkül is el tudtam volna aludni.
A jó reggelt puszira fülig szalad a szám. Máris jól indul ez a nap.
Ahogy ott ücsörgünk a folyóparton Stephennel, és a tájat nézzük, elmerengek.
- Valahogy olyan más ez a nap. – magyarázom. – Olyan… - elnevetem magam. – nem is tudom… Csak jó!
Na, ezt jól megmondtam. Tényleg jól érzem magam, mintha semmi baj sem történhetne, mintha minden viharfelhő elvonult volna, és nem tudom mivel megmagyarázni ezt a kellemes, felszabadult érzést, ami átjár, amióta felkeltem.
Az is biztos, hogy ebben nagy szerepe van a tegnap esti csóknak. Arra nem számítottam. Sosem gondoltam volna, hogy Stephennel idáig jutunk. Amennyire ki nem állhattam az elején, ahhoz képest abba sem hagytam volna, amibe belekezdtünk. A fene sem érti ezt. Én nem bántam meg, alakuljanak akárhogy a továbbiak.
Mikor nekiállunk reggelizni, én is felkínálom a szendvicseimet a maradék epres teával és ásványvízzel. Kivételesen betolok két szenyót is egy ültő helyemben. Egy normális reggelen csak egy férne belém.
Ha az evéssel megvagyunk, segítek összepakolni és lebontani a sátrat. Szerintem szétszedni könnyebb, mint összelegózni.
- Hallottad éjjel a farkasüvöltést? Nagyon közel volt. – duruzsolom a sátor vászna fölött, miközben jár a kezem, és Stephenre mosolygok. – Szerintem csak azért nem merészkedett ide, mert kint volt a bakancsom. Ha más nem, az tuti távol tartotta a vadakat.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

- Ah, bien! Bon matin, ma chérie! Az olaszt csak úgy beszélem, mint egy turista, a franciát viszont rendesen tanultam is. Tényleg, neked hogy jött az olasz?
A hivatalos verzió szerint igen, tanultam franciát, felsőfokú nyelvvizsgát is tettem belőle. Idegenforgalomban azért kell tudni más nyelveket is, hiába überel mindent az angol. Épp az a lényeg, hogy ne idegenként bánjunk az érkezőkkel, hanem beszéljük a nyelvüket. Kanada itt van egy köpésre, úgyhogy sokan tudnak franciául errefelé. Nekem meg pont kapórajött, hogy az anyanyelvemet végre hivatalosan is használhatom. Tanácsadóként nem igazán kell, de szeretem és gyakorlom, főleg ha van kivel.
- Én is remekül, köszönöm!
Éreztem ugyan, hogy ez nem a pihe-puha otthoni ágyam, de egy kirándulásban ez a szép. Elalszom én a köveken is, ha úgy adódik. Ha kint vagyok a természetben, szinte mindegy, mi van alattam. Nia viszont tutira meg se érezte. Nagyon fáradt volt és láttam is alvás közben, mikor bejöttem a sátorba. Mint a bunda, úgy aludt. Most is majd kicsattan a vidámságtól, korán reggel, a parton ülve. Nem tudja nagyon megfogalmazni, de az érzéseit világosságra hozza. Ahogy vizsgálgatom, tényleg azt látom, hogy majdnem elrepül.
- Igen, szerintem is. És ez még csak az eleje!
Elfogadom megint az epres teát és látom, Nia-nak is jó étvágya van. Biztos farkaséhes, persze nem a szó szoros értelmében. Ennyi mászkálás után az a kis vacsora meg a pillecukor könnyű kaja volt. Én meg sokat tudok enni és hiába kajáltam be tegnap este is, éjjel csatáztam, sebeim vannak, amik úgy gyógyulnak, ha eszem. Húst. Daniel máját és szívét már megettem tegnap, a többit pedig meghagytam a farkastestvéreknek, akik itt élnek az erdőségekben. Szerintem nem sokat hagytak belőle. És emellett még a sülthúsos és sonkás szendvicsek is hihetetlenül jólesnek ma reggel.
A sátor bontásánál Nia már sokkal bátrabb. Itt nincs is nagyon mit mondani. Ki kell húzni a cövekeket, meg a tartórudakat. Persze még előtte kihozok mindent a sátorból, ha kell, Nia holmiját is. Mikor már össze van döntve, bonyolultabb benne keresgélni. Még nem hajtom össze a hálózsákot, sem a polifoamot, majd csak a sátor után. Ahogy kioldjuk a kötelékeket is és a végén már előttünk terül el, amiben aludtunk éjjel, Nia kérdez. Minden különösebb nélkül válaszolok.
- Hallottam, igen. Élnek itt farkasok is, medvék is, de a turistákat békénhagyják. Tudod, azért tanulékonyak ezek. Ráadásul mi druidák is vagyunk, ahogy tegnap kiderült, szóval csak intenénk és visszafordulnának – mondom neki viccesen. Egyébként bárhol utánaolvas ennek a helynek, pont ezt írják. Az erdőnek megvan az élővilága, de nem szokott itt állattámadás történni. Legfeljebb a múlt századból találni egyet-kettőt, de lehet, hogy az is csak vérfarkas volt. „Csak”. Amikor a sátra szétszedtük, akkor én összehajtogatom. Ha Nia érdeklődik, hogy kell, akkor mutatom, mi miután következik és hogyan kell összecsatolni, stabilra kötözni. Aztán jöhet a levegő kipréselése a hálózsákból és az összehengergetés, egybecsatolás, majd a polifoamnál ugyanez. Mikor minden össze van pakolva és útrakészen állunk, akkor megkérdezem Nia-t.
- Van kedved itt a patak partján felmenni? Arról jöttünk tegnap este, de a folytatás is elég szép.
Ha erre azt mondja, hogy inkább az erdőt nézné meg, nem mutatom, de annak nem fogok örülni. És ő se, ha meglátja a maradványokat. Nem tudom, mennyire maradt felismerhető Daniel. Lehet, hogy csak egy véres csonk maradt a fejéből. Személyit meg tutira nem hozott... Ha fel is ismerjük, Nia-nak nem az lesz az első gondolata, hogy hurrá, megoldódott az ügy. És még a telefonjról se mondott semmit, hogy miért pittyent tegnap. Az is lehet, hogy csak Shonte érdeklődött, nem hiányzik-e a plüssözött bilincs. De ha a hadnagy szólt ide, akkor szerintem jobb, ha olvassa, mielőtt szembesül az itt történtekkel. Szóval ha felhozza az erdőt, maradéktalan mosollyal hagyom rá, hogy oké, menjünk, de belül mást gondolok.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Azért a francia becézések is szépen hangzanak, akárcsak az olasz. mindegyiknek megvan a varázsa.
Ma chérie. Ezen elmosolyodom.
- A hadnagy hobbiból olaszt tanul, és szokta magát nyomni a rendőrségen. – magyarázom vigyorogva. – Tőle ragadt rám, de volt idő, amikor nekiültem én is a nyelvnek, hogy értsem mit akar, és tudjak neki válaszolni, ha már boldogít két ügy között.
Segítek Stephennek kirámolni a sátorból, mielőtt összedöntjük.
- Jaj, tényleg! – nevetek fel és a homlokomhoz csapok. – El is felejtettem, hogy mi druidák vagyunk.
A lebontás sokkal gyorsabban megy. Én küzdök a hálózsákkal, mert nem úgy van az, hogy kinyomom belőle a levegőt, meg összegöngyölgetem. Még visszabeszél, mikor bele akarom tuszkolni a kis zsákjába, ami összetartja. De azért csak megbirkózok vele.
Mikor Stephen megkérdezi, menjünk-e a patak parton, engem másfelé húz a… hm. A tudatalattim?
- Van, persze, de az erdőt szívesen bebarangolnám még utoljára. – felelem. Izgatott, szinte gyermeki mosoly vibrál az arcomon. Remélem Stephen nem mond nemet.
A telefonomat még mindig nem vettem kézbe. Nem akarom, hogy Stephen azt higgye, nem tudok a ketyerém nélkül élni.
Ha megegyezünk az útirányt illetően, akkor vállamra kapom a hátizsákom, és Stephen mellett sétálva állok tovább a táborhelyünkről. Igazán szép és kellemes élményekkel lettem gazdagabb. Ezeket biztosan nem fogom elfelejteni.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

A franciát általában szép nyelvnek találják, bár olyat is hallottam már, hogy valaki szerint a német sokkal szebb. Lehet, hogy hazahúz a szívem, de ezt nem tudom megérteni. Az olyan kemény, kattogás, darabos nyelv. A francia meg szép dallamos, persze nem mindegy, hogyan beszélik. Vannak nálunk is nyelvjárások bőven és én sem szeretem mindegyik, hiába francia. Szóval Nia képes volt nekiülni az olasznak azért, hogy a hadnagyot jobban megértse. Milyen érdeklődő. Szerintem akkor nagyjából egy szinten lehetünk. Én utazásokból, ő a hadnagytól meg önszorgalomból lesett el egy-két fogást. Az az érzésem, hogy ez a hadnagy nem lenne túl szimpatikus a számomra. Szabálykövető ember, aki villog, hogy olaszul tud. Ha már betagozódik a kőkemény hierarchiába, legalább ezzel az aprósággal megpróbál kitűnni. Nia mondott már róla pozitív dolgokat is, de én inkább egy kiskirálynak gondolom, egy kakasnak, aki ha máshol nem úr, de a szemétdombján biztos és ezt nagy hangon kukorékolja.
Ahogy útnak indulnánk, a fényképezőgépem megint kéznél van, meg a zsák két oldalán az ital is. A zseblámpa nem olyan fontos így korán reggel, úgyhogy azt eltettem. Még a túlélőkés van nálam, rengeteg egyéb funkciójának is hasznát vehetjük. Azt is szeretem ebben a helyben, hogy nem szemetelik tele az emberek. Ide valahogy kulturált turisták járnak, akik nem dobják el a konzervdobozt az erdőben és a palackot se vágják be a patakba. Tegnap se láttunk semmi ilyet.
Nem tudok épkézláb érvvel előállni, amivel Nia-t lebeszélhetném az erdőről. Talán a tegnap este hatása, de kevesebb kedvem van ehhez és nem megy.
- Rendben, akkor legyen az erdő – felelem, aztán bólintok egy összeszorított szájú mosollyal.
Szép nagy távolságot lehet megtenni ott is és ha jól tájékozódom, el tudom terelni Nia-t a tetem irányából másfelé. Az egyetlen necces pont a fej, mert azt eldobtam. Megnézhettem volna, hova dobom. Ha véletlenül belefutunk, kellemetlen lesz. Biztos követték a szagát és szétszedték már az ordasok, úgyhogy nagyon rusnya lesz. Azon gondolkodom, mit fog csinálni Nia. Kihívja a rendőrséget, hogy hullát találtunk. Akkor pedig engem se lehet nagyon letagadni. A Dodge-ra még mondhatja, hogy bérelte, de két ember nyomai lesznek a parton, a tűzrakóhelynél két nyárs és így tovább. Nem foghatnak rám semmit, képtelenség, hogy egy túlélőkéssel annyi mindent csináltam volna és egyáltalán miért is tettem volna. De ha összevetik azzal, amiket Nia mondhatott rólam a benzinkutas találkozó után, akkor más lehet a helyzet. Még elkezdenek megfigyelni, azt pedig nem szeretem. Szóval nem a legjobbak a kilátások. A szagokra figyelni fogok és ha érzem, hogy közeledünk a fejhez vagy a tetemhez, akkor majd valamit kitalálok, hogy miért ne arra menjünk. Hacsak Nia nem improvizál és nem teremt olyan helyzetet, amit nem lehet megoldani. Most egész máshogy gondolok arra, hogy pár nappal ezelőtt még simán feláldoztam volna őt. De tényleg megtettem volna? Nem tudom. A gondolat megjelent, de ha mélyre nyúlok, ott volt az is, hogy ne tegyem meg, mert nem ezt érdemli. Azt hiszem, jól tettem, hogy erre hallgattam. Üsse kő, no! Ha bekavar itt nekem, akkor is meg fogom oldani. Kábé háromszáz év alatt sose kaptak el semmiért. Nem most fogom elcseszni. A vonzalmat addig félreteszem, amíg majd mentegetni kell magamat. Meglesz a megoldás, bárhogy alakul.
- Indulhatunk? - kérdezem Nia-t vidáman és aztán be is veszem magam az erdőbe, persze szorosan az ő oldalán. Amúgy mikor voltál utoljára kirándulni?

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Valahogy az az érzésem, hogy Stephen inkább a folyó mentén ment volna, és nem dobja fel túlzottan, hogy az erdőben kell menni. Nem akartam ráerőltetni semmit, távol álljon tőlem az ilyesmi.
- Legközelebb majd a patak mentén megyünk, jó? – magyarázom. Aztán észhez is kapok miket beszélek, és rögtön magyarázkodni kezdek zavaromban.
– Úgy értem… ha… egyszer valamikor megint erre járnánk… Véletlen.
Véletlen… Jaj, de hülye vagyok. Már össze-vissza hablatyolok. Na, ezért nem én kezdeményezek, inkább ráhagyom a pasikra.
Nem vehetem készpénznek, ami este történt, meg ezt a túrást sem. Nem vagyok gondolatolvasó, nem tudom mi zajlik Stephenben; mit akar, vagy mit nem. Én nem fogom hajkurászni, nem az én stílusom. Egy biztos, ha esetleg megpendíti, hogy jó lenne máskor is összefutni, én örülni fogok és nem zárkózom el. Addig meg a jelek szerint jobb, ha befogom.
- Persze, indulhatunk. – mosolygok Stephenre.
Ha tudnám, hogy Daniel szét van legózva atomjaira az erdőben, én lennék az első, aki a patak partján megy.
- Hogy mikor? – pillantok oldalra Stephen markáns arcára, ahogy kérdez. Gondolkodnom kell. – Huhh… Nagyon régen. Sok éve már. Úgyhogy ezt a mostani túrát nagyon nagyra értékelem.
A részletekbe nem akarok belemenni. Stephent biztos nem érdeklik.
Na, igen, mikor még a szüleim együtt voltak, akkor még voltak kirándulások. Shontéval meg nem lehet erdei túrákra menni, csak a városi bulikba. Persze nem gond, a lányos partik és a rongyrázás nekem is jól szoktak esni olykor-olykor, de nem vagyok egy partiarc.
Elérjük a tisztás szélét és belépünk az erdő első őrt álló fái közé. Ahogy sétálunk, nem igazán merek Stepenhez szólni. Nem tudom miért érzem egyszeriben kicsit hűvösebbnek a légkört. Ide az erdőbe nem süt be a nap, és korán is van, a levegő nem melegedett fel még annyira sem, amennyire szokott napközben. De ez most más érzet, nem a napfény hiánya okozza.
Valami rosszat tettem, vagy mondtam? Ez is olyasvalami pasis dolog lehet, mint mikor az út szélén megbütykölte a DLS-t, és én rosszkor kérdeztem rosszat? Tuti megint sikerült valamibe jól belenyúlnom.
Jó kedvűen felelt, de nem tudom figyelmen kívül hagyni azt a kényszeredett mosolyt az arcán, amivel nyugtázta a kérésem. Ekkora ügy lenne, hogy nem a folyópartra esett a választásom? Bármit tettem, sajnálom.
Na, bakker, jó lesz, ha most azonnal abbahagyom ezt a gondolatmenetet, és kiszállok belőle. Szerintem csak hallucinálok, és biztos minden oké. Nem lehetek ennyire bolond, hogy ilyen apróságokon lovagoljak, és jól belegabalyodjak a saját tévképzeteim árnyaiba, mikor minden a legnagyobb rendben van. Azt hiszem.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Nem jó, megint nem jól csinálok valamit. Most már biztosan tudom, hogy a benzinkútnál is azért rontottam el a dolgokat, mert Nia elbűvölt. Nem mágiával, mint az Őrzők, hanem egyszerűen a nőiességével. Mostanra már nem bánom, mert lehet, hogy nem tartanánk itt, ha másként alakítom a dolgokat. Azt viszont bánom, hogy most zavarban van és megérez valamit abból, hogy nekem fontosabb a patak partján menni, mint az, hogy ő mit szeretne. Papucs nem leszek, nem is voltam soha és nem is akarom előadni, hogy én képes lennék erre. Itt viszont egy kicsit úgy tűnhet, hogy semmi kedvem az erdőhöz, de ráhagyom Nia-ra és ő ezt nem szereti. Pozitívabbnak kell lennem és valami épkézláb magyarázatot illene adnom. Tény, hogy nem szeretek sokat beszélni és nagyobbra értékelem, ha más se nagyon beszél hozzám, de Nia-val most nem szeretnék így bánni. Olyanokat mondtam neki, amit már rég mondtam nőnek őszintén és komolyan is gondoltam mindent, ami tegnap este elhangzott az én számból. Akkor most egy kicsit összeszedem magam, eszemnél leszek, de bevetem a viccelődést és a kedvességet is. Nia megérdemli és az ügy végét se rontom így el. Elmosolyodom és ránézek fürkésző tekintettel:
- Legközelebb? Rendben, örömmel! Ha megint jövök ide „véééletlenül”, akkor majd rádcsörgök előtte, hogy van-e kedved csatlakozni, jó?
Örülnék, ha ezt megismételnénk később és jobb is, ha én kezdeményezek. Nia-ban is megvan a vágy a folytatásra, csak kicsit zavarosan bukott ki belőle. Nem baj, ettől én nem fogom lenézni. Szerintem rég volt már neki kapcsolata és a munkájának él, ezért esetlen egy kicsit az ilyesmiben. Majd én kisegítem. Most is csak kedvesen mosolygok rá. Azért hozzáteszek még egy apróságot:
- Az az igazság, hogy én jobban szeretem a nagy, nyitott tereket. A hasadékot, a hegytetőt, a partvidéket. De nem egyedül jöttem - mosolygok rá jelezve, hogy nem akarok itt diktátor lenni, csak javaslatokat teszek. - Mehetünk erdőbe-barlangba, ha szeretnéd. Igaz, barlang csak sokkal feljebb van, a hegyoldalban. Talán egyszer majd azt is megnézzük – mondom neki egy kaján mosollyal. Ez is mind igaz. Nem vagyok klausztrofóbiás, szóval nem kórosan kerülöm a zártabb helyeket, csak egyszerűen szeretem élvezni a teret. Ez a városban nincs meg. Ott is vannak fák, állatok, parkok, de nincsenek ekkora szabad területek az égbolt alatt magánnyal és méltósággal. Felkészülök az erdőre. Ez is fenyő, mi más lenne, úgyhogy a tűlevelek bökését kerülgetni kell majd. Az avar nagyon szép ezekben a fenyőerdőkben. Gyakorlatilag nincs más, csak lehullott tűlevelek, mert a Nap fénye ide alig hatol be. A talaj egész kihalt, de a fákkal együtt azért jól néz ki, az összhang megvan.
Ahogy Nia mesél arról, hogy régen volt kirándulni, vizsgálom, hogy csak kéreti magát vagy kellemetlen neki a téma, ezért ilyen szűkszavú. Valami megváltozott benne az irányomban. Reggel még jól indult minden, szerintem azt hiszi, most én leszek a durcás kisgyerek, aki magábafordul, amiért nem az történik, amit ő akart. Hát nem, nagyon nem így lesz. Beszélgetni fogok vele úgy, mint tegnap is. Nem akarok halott hangulatot. Vele nem.
- Mi a baj? Ugye nem attól félsz, hogy farkasba futunk bele? Ezek éjszakai állatok, ilyenkor valahol a vackukban vannak szerintem. Nia, itt tényleg nem szokott baj lenni. Nem vinnélek olyan helyre kikapcsolódni, ami veszélyes. Legfeljebb, ha szereted a bungee jumpingot, azt viszont én nem próbáltam még... – próbálok viccelődni vele. Remélem, túlteszi magát az előzőn és újra felüdül. Én most már nem mutatom semmi nyomát a kedvetlenségnek. Vidáman ropogtatom a bakancsom alatt megszáradt, földrehullt tűleveleket és nézelődök. Ezek a fenyők is szép kort tudnak megérni. Ha nem vágják ki őket karácsonyra vagy szekrény-alapanyagnak. A gyanta pedig néha nagyon különleges alakzatokban tud kibugyogni belőlük. Remélem, találunk olyat és majd megmutathatom Nia-nak.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

- Oké. – bólintok mosolyogva arra, hogy Stephen ha „véééletlenül” megint kizarándokol a hegyekbe, akkor elhív.
Hallgatom, ahogy a tág terekről és a barlangról mesél.
- Szívesen megnézném azt is. Igazság szerint – vigyorodok el. – mindent felfedeznék, ami itt van. Olyan szép ez a környék, vétek lenne bármit kihagyni a szórásból.
Ahogy sétálunk egymás mellett, és eszembe jut a szüleim válása, elkedvtelenedek. Sokat veszekedtek előtte, aztán gyorsan pontot tettek az ügy végére. Szerencsére gyorsan. Nem viselt meg különösebben, de ritka pocsék dolog kettejük közt választani. Egyformán szeretem őket, de apám mellett rengeteg érv szólt, és szól a mai napig. Ha anyámmal mentem volna LA-ba, ő sem töltött volna velem több időt. Apám legalább békén hagy és nem túr bele a dolgaimba. Anyám meg folyton beleszövegel még az öltözködésembe is, és szerinte egy vicc, hogy „csak” fantomkép rajzoló vagyok és „csak” egy rendőrségen dolgozom. Ezzel szemben apám elfogad olyannak, ahogy összeraktak. Nem várja el, hogy napi 25 órát szambázzak tűsarkúban egy világhírű multicég igazgatójának a jobb kezeként. Szerintem falnak is mennék. Anyám folyton a saját képére formálna, ha hagynám.
Egyértelmű miért maradtam itt, viszont néha hiányoznak azok a dolgok, amiket régen családként együtt csináltunk. De mindegy is! A múlt már csak múlt. Rengeteg dolog van itt és most, ami elkápráztat, és aminek nagyon tudok örülni.
Muszáj elnevetnem magam arra az ötletre, hogy attól félek, jönnek a farkasok.
- Ugyan! Hová gondolsz?! – nézek fel Stephenre szélesen vigyorogva. – Én sem bungee jumpingoltam még. El sem tudom képzelni, milyen lehet. De ha már itt tartunk, az ejtőernyőzést is kipróbálnám.
A tűlevelekből álló avar hangosan ropog a lépteink alatt. Megállok.
- Kérlek, várj. Csak egy pillanat. – mosolygok Stephenre, miközben hátranyúlok a hátizsákomhoz. – SMS-t kaptam az este, és még nem néztem meg. – ezzel előhalászom a batyu oldalzsebéből a fehér készüléket.
Épp azon vagyok, hogy kioldjam a billentyűzárat, amikor valami leesik a magasból. Alig fél méterre előttünk landol a földön. Nagyot puffan és kicsit arrébb gurul.
Látom, hogy valami gömbölyű az, és még azt is észlelem, mintha arca lenne.
Még nem nyitottam meg az üzeneteket, de felnézek a világító kijelzőről. Rápillantok arra a valamire, ami kis híján agyon ütött minket.
Az a csimbókos rajta, haj akar lenni? Igen. Nagyon úgy fest. Összeragadt a vértől. Azt hiszem, most egyenesen egy ember keresztülmetszett torkába nézek bele, és látom a gigáját. Valami fehérlik a nyers húsban, talán a csigolya.
Ó, nem. Kizárt. Ilyesmik errefelé nem teremnek. És nem potyognak a fákról.
A számat eltátom, a mobil meg kiesik a kezemből. Úgy állok az erdő közepén ledemredve, mint egy szobor. Meredtem bámulok arra az izére. Csak a szemem látja, amit lát, mert az agyam még nem fogta fel az érkező ingereket.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Remélem és érzem is, hogy ez az „Oké” azt jelenti, tényleg lesz folytatás. Hjajj, annyira régen voltam már így. Nia nagyon tud valamit, hogy ennyire elcsavarta a fejemet – őszinteséggel. Le a kalappal előtte! Érdeklődő, szívesen megnéz itt mindent. A barlangnál nekem sokkal kedvesebb egy kopár hegycsúcs, de ettől még persze megnézhetjük.
- Jól van, akkor mindent sorraveszünk. Ha ma nem végzünk, majd legközelebb folytatjuk. Ezek a helyek úgysem arra vannak, hogy megnézzük és akkor „ezt is láttam” legyintéssel továbbmegyünk. Szerintem mindkettőnknek többet jelentenek – nézek rá Nia-ra keresztbefordított fejjel. Biztosan így van. Nem tudom elképzelni, hogy legközelebb már ne akarna felmenni a köves úton csak azért, merthogy ott már voltunk. Ő az energiákat érzi, én meg a szabadságot és nem csak strigulákat húzunk, mint az egy nap 8 múzeumot végigrohanó turisták. Megint rossz érzések kerítik hatalmukba, de azt hiszem, most már nem miattam. Ha tudnám, mikre gondol és próbálnám elképzelni, mi ketten össze tudnánk-e veszni, elsőre azt mondanám, hogy nem. A benzinkútnál nagyon nem lettünk jóban és utána, a hotel parkolójában kellemetlen volt vele a találkozás, de én nem hangerővel szoktam érvelni. Ahogy ő sem, mosolyogva közölte a tényeket, én pedig szintén elég kulturáltan táncoltam ki a kényes kérdések elől. Persze nekem is vannak határaim, nem tűrök mindent, de hogy ezt elérjük, ahhoz még sok „legközelebb” kellene és szerintem meg tudnánk beszélni mindent intelligens ember módjára. Hmmm, kicsit elszaladtak a gondolataim. Ezek még csak a vágyaim, amik kellemes kilátásokra irányulnak, de a valóság közbeszólhat még. Sokszor közbeszólt már... Jobb, ha arra koncentrálok, ami most van és nem álmodozom. Érzem, hogy Nia is valami hasonlót él át. A rossz érzések elmúlnak és az öröm váltja őket. Szerintem ő is visszacsöppent az aggodalmaiból az erdő szépségei közé. A nevetését jó hallani, ez már egy felszabadult Nia-kacaj, amit megismertem és...megszerettem? Igen, szeretem a nevetését.
- Ja, akkor jó, csak nem tudtam, mi lombozott le. Igen, az is érdekes lehet. Na, ott aztán van szabad tér. Sőt csak az van! Akkor mindkettőnk előtt állnak még új élmények, amikkel nem találkoztunk.
Belegondolok, hogy akarok-e én bungee jumpingolni vagy ejtőernyőzni. Ezutóbbi pont a hazámból származik, legalábbis az első feljegyzett kísérletek között rengeteg a francia eset, nagyjából az én időmből, a XVIII. századból. Emlékszem is rájuk. Mekkora dolog volt akkoriban, mikor egy rab kiugrott a toronyból egy ilyesmivel! Meg a Montgolfier-féle találmányok és így tovább. Csodáltam ezeket, mikor megjelentek, de nem véletlen, hogy egész eddig nem próbáltam ki a sok évszázad alatt. A levegőben nem érzem magam biztonságban és ha besül a mutatvány, még én is tudok túl nagyot esni. Rendbejönnék, de fel kéne számolnom a jelenlegi életemet, hiszen egy ember nem élhet túl akkora esést. Épp ez az extrém sportok lényege, hogy a veszély közelében jár az ember és ez rettenetesen izgalmas. Hát engem azért ez nem vonz. Nekiugrani egy rakás vérfarkasnak, az aztán az adrenalinbomba, A bungee jumping ahhoz képest reggeli torna. Meglátjuk, lehet, hogy egyszer beadom a derekam és próbát teszek.
- Persze, nyugodtan. Fura ez a térerő, nem? Hol van, hol nincs és alig lehet rájönni, hogy épp lefedett területen vagyunk-e. Ja, és Nia? Ezen van „Brútusz”? - vetem be azt a kérdést, amit a hülye öregember tett fel, csak a Roverrel kapcsolatban. El is nevetem magam azon a marhaságon és remélem, Nia-t is sikerül könnyesre kacagtatni. Azok jó pillanatok szoktak lenni. Mikor hallom, hogy fentről elindul valami nehéz, követem a szemeimmel. Felmérem, hogy nem ránk fog esni. Ha mégis megpattanna valahol, akkor kivédem. Elég jók a reflexeim, még emberként is elő tudom adni, hogy gyorsan reagálok. Ahogy jön lefelé, érzem a szagát és egy dolog jut eszembe. A büdös francba! Nem figyeltem és idesétáltunk Daniel fejéhez. Hú, szép nagyot dobtam akkor, ha ilyen magason volt. Ejj, ezt megint elcsesztem. A farkas nem mászik fára és nem dobálózik. Hogy a picsába fogok erre értelmes magyarázatot találni Nia-nak? Magam alatt vágtam a fát. Mindketten nézzük, mi az és nem kell megjátszanom az aggódó tekintetet. Magamért is nagyon aggódom, de Nia-ért is. Látni a felvágott torkot, az elmetszett nyelőcsövet, a csigolyát és persze csuromvér minden. Szegény Nia kinyitja a száját és úgy marad. Ha az előbb nevetett is, most nem tud. A mobil az avarba hull és a kislány kővé dermed, mint a mesében a varázsló áldozata. Én átkarolom a vállait és csak nézek előre, majd ennyit mondok elhaló hangon:
- Úristen...
Utána észbekapok, hogy nem jó, ha ezt nézzük, úgyhogy ha Nia nem ellenkezik, megpróbálom elfordítani, hogy ne a csonkot lássa. Annyi a szép élményeknek... Azt a rohadt, játékos kedvű mindenemet, hogy elővigyázatlan voltam! Nem tudok mit mondani, csak védeni akarom Nia-t, hogy ne lássa. Legszívesebben felvenném a mobilját is a talajszintről, de most inkább mellette állok, nehogy elessen, ha elájul. Erős nő, de ez nagyon tömény látvány. Rajtam is látszik, hogy megrendültem, az okát viszont másban kell keresni, de ez természetesen nem látható. Most csak fogom Nia vállát és próbálom tartani őt, amíg összeszedi magát. Szegény lány, minek tettem ki? És szegény én, mibe kevertem magamat?

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

A Brútuszon megint jót nevetek, hogy zeng tőle az erdő. Aztán hang többet nem jön, de úgy maradok.
Most már amondó vagyok, hogy a folyópart lett volna a nyerő választás. Eddig mindig hallgattam Stephenre. Mindig. Kivéve most. Meg is lett az eredménye.
Nem tudtam sírjak-e, nevessek, vagy hányjak. Esetleg mind a három egyszerre, vagy felváltva.
Ha tovább megyek az erdei ösvényen, az az izé pont a nyakamba esik. Azt hiszem, akkor el is visz az infarktus. Úgyhogy ez a fej épp végszóra ugrott le a fáról.
Az arcán elég érdekes kifejezés fityeg. Inkább nem elemzem. Viszont kiköpött Daniel. Jé! Tényleg! Olyan, mint ő. Na, neee!
De.
- Baszki… baszki… baszki…!!! - motyogom szaporán az idegtől, alig hallható, elvékonyodó torokhangon. Csak úgy magamnak, nem másnak.
A homlokomra csapom a tenyerem.
Közben Stephen átöleli a vállam és elfordít. Hirtelen fel sem fogom mi történik. Fordulunk az ellenkező irányba.
- Édes jó Istenem! Ez ő! Vagyis… - tudatosodik bennem, hogy ez csak a feje. A kérdések sűrű egymásutánban ugranak elő. - …De hol a többi? És hogy került fel a fára? És mit keres ebben az erdőben? Hűűű!!!....................................
Egyszeriben hallgatok el. Szinte agyonvág a megvilágosodás. A szemeim tányérnyira kerekednek, ahogy belém nyilall a válasz. A másodperc ezred töredéke alatt áll össze a nagy kirakós. Egy mukkanás nem sok, annyit nem bírok kiszuszakolni magamból, úgy le vagyok döbbenve.
Nézem a markom. Üres. Keresem a mobilt. Jól jönne. A tekintetem a talajt pásztázza, és meglátom. valahogy mögém került. Az meg biztos önállósította magát és elmászott.
Ha Stephen elenged, megfordulok, és visszaslattyogok a telómért, hisz minden tökéletesen rendben van. Csak egy kis kezdeti elmebaj van kialakulóban nálam.
- Csodálatos napunk van, nem de? – mosolygok Stephenre. Ez a mosoly egyszerre bájos és eszelős.
Leguggolok a mobilomért, és felveszem. Tök nyugodt a mozdulat. Áh, csak egy sorozatgyilkos feje hever a lábaim előtt. Nem gond. Már kezdem megszokni ezeket az undi dolgokat. Olyan mindennaposak, de tényleg.
Megnyitom az SMS-eket. Ühümmölve olvasom őket.
- Csak a hadnagy volt. Figyelmeztetni akart, hogy Daniel még ideát van. – mondom teljesen természetes, higgadt hangon. – Gondolom többször próbált hívni is, de térerő híján…
Az arcom lángol, és minden porcikámban reszketek. A gyomrom forog, az agyam dolgozik.
Kezdem felfogni, hogy iszonyú nagy szerencsém volt. Ez az elmebeteg ki is nyírhatott volna. Itt volt a nyomomban, itt leselkedett, megtalált, én meg tök nyugodtam lamúroztam, mintha semmi baj nem lenne. Te jó ég!
Forogni kezdett velem az erdő. Igen, most kezdett velem forogni az erdő, ahogy szép lassan a helyére kerültek a kirakós darabkái a fejemben.
Sarkon pördültem és távolabb mentem az üldözőm grimaszoló maradványától.
A telefont a zsebembe csúsztattam, aztán a kezeimet csípőre tettem. Lüktetett a halántékom.
Gyerünk, Nia, szedd össze magad!
Mély lélegzetet vettem, próbáltam rendezni a kavargó gondolataimat, hogy sorba tegyem a teendőket, egyáltalán kitaláljam mit kéne tenni.
Nézzük csak…
Ha ez az izé itt van, akkor a teste sem lehet messze. Világos, hogy széttépték az állatok. Ez látszik a nyomokból. Mindenképp értesíteni kell a hadnagyot. Ez meg is lesz. De itt van Stephen. Őt nem keverem bele, neki el kell tűnnie innen.
Most még nem rókázhatok. Majd később. Stephennek mindenképp le kell lépnie, azt még megvárom.
Zavart pillantásomat Stephenre emelem. Erre tök váratlanul elkap a röhögés, de még hogy!
Semmi kétség, az őrület első jele. Úgy végzem, mint Lawrencék.
- Engem az érdekel, hogy került föl a fára… - bököm ki vihogva. De csak azért röhögök, mert kínlódok, és mert eszembe jutott néhány opció.
- Egy medve focizott vele és felrúgta? Vagy egy mókus szaladt fel vele?
Majd megfeszülök, úgy igyekszem visszafogni a nevetést. Ez mekkora szemétség. Itt szakadok a röhögéstől egy hulla fölött.
- Azt hiszem, van egy medve, akinek nagyon sok pillecukorral tartozom. Még szerencse, hogy nem kóstoltattam meg vele azt a propoliszos műlegyet.
Jaaaaj…
Veszek egy újabb mély lélegzetet. Most már sokkal nyugodtabb vagyok. Lehet, hogy gáz egy módszer, de a hülyeség segít abban, hogy el ne hányjam magam és megőrizzem a maradék eszem.
Most már komolyan fordulok Stephenhez.
- Figyelj, nem maradhatsz itt. Ki kell hívnom a zsarukat, a táborhelyen el tudom csípni a térerőt. Mennyi időre van szükséged, hogy visszaérj a kocsihoz? Jó lenne, ha ki tudnád kerülni valahogy a hadnagyékat. Várok, amennyit kell, aztán riadóztatom őket. Itt maradok addig a közelben, és őrzöm ezt az izét… Muszáj lesz. - biccentek a fejemmel Daniel maradványának az irányába. – Nehogy mások is jöjjenek és átessenek rajta.
Megint elkap a vihogás. Ennek még később meglesz a böjtje úgyis. Látom sötét jövőmet.
- A hadnagy majd hazavisz, azt meg kidumálom valahogy, hogy egyedül túráztam. A táborhelyen mások is lehettek.
Felsóhajtok. Nehéz sóhaj ez, de legalább már lehiggadtam.
- Azért érdekes, hogy ilyen vége lett a fiúnak… Azt kapta, amit ő adott másoknak.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Ez a Brútuszos vicc csak arra volt jó, hogy utána Nia-nak nagyobb nevetés fagyjon a torkára. Most félre kell tennem szinte mindent, ami a józan ítélőképességemben akadályoz. A kedvenc fantomképrajzolóm teljesen meg van zavarodva. Nem csodálom. Szegény még a fotókat se merte megnézni, de még a naplót is halogatja, erre puff, egy levágott fej esik elé az erdő közepén. Mint egy horrorfilmben. Azt mondta, szokott ilyeneket nézni és Stephen Kinget olvas. Itt az igazi horror és azért, mert elrontottam. Egyáltalán miért dobtam el a fejet? Azt hiszem, abban a dobásban a bosszú öltött testet. Megbosszultam, hogy Daniel Lawrence bonyodalmakat okozott a vérfarkas társadalomnak, nekem...és Nia-nak. Bosszú és tombolás, ez volt. Nem tudom jóvátenni, ezt az emléket nem törölhetem ki Nia-ból. Pedig nagyon szeretném. Ha ilyeneket tudnék, minden más lenne, de nem ez a vérvonalam és a mágiához se nagyon értek. Olvastam róla, hallottam róla, de nem művelem. Ennyi. Ahogy a fej befejezi a gurulást és elfordul, mintha szembenézne velünk. A szeme persze le van csukva, kicsit összevágták az ágak is, de olyan, mintha erre irányozná a tekintetét. A gyilkosára és a meghiúsított, utolsó mészárlás kiszemelt áldozatára. Nia felismeri. Nem bírja kimondani, de a szavaiból kitalálom. Sose káromkodott előttem, egész eddig. Magán kívül van. Én is felismerem. És a rendőrség is fel fogja... Nem tudok mit mondani. Csak szorosan fogom Nia-t, hogy erőt adjak neki. Valamit azért próbálok mondani, de szerintem nem sokat segít. Se rajta, se rajtam.
- Nem tudom, de ez... Jesszus, egy fej a semmiből! A pince se volt semmi, de hogy itt is és hogy ő...
Jelzem, hogy én sok cifraságot láttam ott és Nia emlékezhet, hogy oldottam meg. Többször futottam neki és látszólag a cselekvésbe menekültem, így viseltem el. Ezt mutattam. Most is cselekszem, a kezeimmel mindenképpen. Támogatom Nia-t. Nem állok elő jobbnál jobb elméletekkel. Hagyom, hogy az aggódás belémfojtsa a szót. Egy padon ülve és kocsikázva is könnyű volt ilyeneket kitalálni, de most, amikor előttem hempereg egy levágott fej, túl profinak tűnnék. A döbbent, gondterhelt tekintet és arckifejezés ural most engem. Mikor Nia észreveszi, hogy nincs nála a telefon, megpróbálok segíteni, hogy a kezébe adjam a telót, de ha nagyon erősködik, akkor elengedem és hagyom, hogy ő vegye fel. Végig ott leszek mellette és nem tűröm, hogy elessen. Elkapom, ha ez történne. A mosolyát nem viszonzom, csak még meglepettebben nézek rá. Értem, hogy tenni próbál és a cselekvésben látja a megoldást, de ez a mosoly már túlzás. A szemeim kikerekednek, ahogy elmondja, mit küldött a hadnagy. Megvakarom a tarkómat. A farmon ez a gázos dolgok jele volt. Most nincs mögötte más, mint idegesség. A számat is elhúzom, aggódó vicsort mutatok és beszélek, de kissé kaotikusan:
- Nem, ezt már nem értem... Hogy lógott meg arról a hajóról, mikor figyelték? És hogy került pont ide? Jaj... Téged követett, csak nem tudom, hogyan? Nia...
Ezzel megfogom a két karját és megölelem, ha engedi. Látszik, hogy fél, de ami benne van, arra ez nem kifejezés. Megérezhette, hogy közel volt a halálhoz. Ha Daniel nem így végzi, ma Nia feje pottyanhatott volna le egy fáról. Szerintem erre gondol, meg még ki tudja, mire. Ezt érezte volna? Azért vált olyan kedvetlenné? Nem tudom, lehet. Ahogy az ősök védőszellemei is visszajönnek időnként, még Daniel is behuhoghatott az itteni szellemi szférába. Ha Nia tényleg érzékeny erre, akkor eltalálhatta ez a jelenség. És ez nem ostoba ezotéria, hanem valóság. Láttam már megszállt farkast, elég csak a Vörös Holdra gondolni. Mikor elindul, hagyom, hadd menjen, főleg hogy távolodik a fejtől. Jól is teszi. Már csillapodik és tettrekészésget érzek inkább. Most nem szólok, csak nézek rá együttérzően. Amikor nevet, akkor csodálkozom. Ne, ne őrülj bele, kérlek! Ha már találtam egy nőt, aki méltó a figyelmemre, ne veszítse el az eszét! Lawrence-éknél a gyógyszer és a pia is bejátszott, Nia-t ilyen veszély nem fenyegeti, de persze nem semmi, amit átélt. Ez az ügy legrosszabb része. A farmon tapasztaltak eltörpülnek mellette. Nem viszonzom a nevetést, de még csak el sem mosolyodom. Láthatja, hogy aggódom. Próbálok válaszokat keresni, de ez a helyzet most nagyon összeszedett improvizációt igényelne. Hatalmasat sóhajtok, mint akiről most gurult le egy egész hegy.
- Sejtem, mire gondolsz. Bocs, hogy ezt kimondom, de mindketten meghalhattunk volna, ha Daniellel nem történik ez... Ami történt. Bármi is legyen az. Félelmetes, erre én is azt mondom! Az állatok szét tudják tépni, de hogy oda... - ekkor hátranézek és keresem az ágak között azt a helyet, ahonnan a néhai pszichopata feje lepottyant, mintha lenne esélyem meglátni – hogy oda hogy került fel?
Lemondóan rázom a fejemet és hunyorgok, mint aki gondolkodik, de nem tud mit mondani. Egy medve tud akkorát ütni, hogy a fej elrepüljön, de a maciknak az is elég, hogy az áldozat kiterüljön. Talán mégis ez lesz a hivatalos magyarázat. Mint Sparky esetében. A fantommedve, Fairbanks réme. Már látom is az újságcikkeket. Ezek után nem fogunk idejönni többet. Ha Nia mondja, én akkor se fogom támogatni az ötletet, de szerintem a látottak után ez a hely minden szépsége ellenére a temetők és kórházak kategóriája lesz a számára. És tud viccelődni. A propoliszos műlégyre már elmosolyodok és nézek rá kutatóan, majd egy kínos, rövid nevetést hallatok, aztán sóhajtok.
- Pokolian erős vagy. Ne velem törődj, hívd fel a hadnagyodat, mert már biztos tűkön ül, hogy nem válaszolsz az sms-re. Vállalom, hogy megbarátkoztunk és hogy segítettem az ügyben. Ha ezért lecsuknak, akkor együtt öltjük fel a csíkos rabruhát és megyünk a bányába kényszermunkára.
Mikor megint nevet, már mosolyogva nézek rá. Érzem, hogy múlik a hatás. Egy dolgot még fontosnak tartok megjegyezni.
- Ne akard megkeresni a többi részét. Én se akarom. Bízzuk ezt azokra, akik már sok ilyet láttak. Jaj, Nia! - mondom és odamegyek hozzá, hogy szorosan megöleljem. Óriási sóhajtok, amekkorát még nem láthatott tőlem és utána közelről nézzek rá:
- Nem volt jó ötlet idejönni. Merész voltam, biztosra vettem, hogy elkapják. Majdnem a halálba sodortalak, magammal együtt... De úgy néz ki, vége. Csúnya vége lett, de vége lett. Na, hagylak telefonálni - fejezem be és elengedem Nia-t, de mellette maradok. Ezt már nem csapom le, de ő emlegette tegnap az univerzum törvényét: amit adsz, azt kapod. Daniel és a kvantumfizika...

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

A legnagyobb balhé kellős közepén is a problémamegoldó kapcsoló pattan fel az agyamban a pánik helyett, és Stephen reakcióira hirtelen nem is figyeltem, őt vajon megrázza-e, ami történt.
Kizárólag akörül pörög az eszem, hogy őt kell kimenteni ebből a helyzetből. Nekem ez a legfontosabb. A többi másodlagos.
Daniel nincs többé. Ez megnyugtat. de még mennyire, hogy meg! Tudom, szemétség, de nagyon jó tudni, hogy többé már nem bánthat senkit, és a világ egy szebb hely lett. Az univerzum törvényei senkivel sem kivételeznek. Mindenkit utolérnek. Béke Daniel Lawrence poraira.
Igen, meghalhattunk volna Stephennel, ez az őrült itt lihegett a nyakunkban, de nem így történt. Nyugodtan kijelenthetem, hogy az istenek szeretnek. És lehet, hogy újabb őrangyal vonult nyugdíjba mellőlem. A hadnagy szokta ezt mondani, amennyi hülyeségbe hajlamos vagyok belekeveredni.
Az ijedtség és a döbbenet átrohant rajtam, de ahogy ráébredtem, hogy nincs többé veszély, fellélegeztem.
Stephen ölelése meglepett. Nem számítottam rá. Ennyire aggódna értem? Tök mindegy, nagyon jól esik, amikor a közelében lehetek. A jelenléte, a közelsége mind-mind erőt sugároz. Ezért sem félek és pánikolok. Alig ismerek olyan férfit, aki ilyen hatással van rám.
Ahogy elnézem az arcát, Daniel fejének a látványa őt is nagyon elborzasztja. Hát, nem gusztusos, az tény, de ez csak egy fej. A farmon töményebb volt a helyzet. A gyomrom reklamál, forog benne a reggeli, és a kezem is reszket, de ez teljesen normális. Az lenne gáz, ha nem így lenne. Ezt még könnyen leküzdöm, és különben sem vagyok egyedül.
Stephen sem értette miként repült fölt a fára a fej. A kérdésére tanácstalanul megvontam a vállam.
- A hadnagynak nem mondom meg, hogy a fán volt, mert kinevetnek, amiért majdnem a nyakamba esett. Egy életen át cikiznének, hogy így jár az, aki mindenbe beleüti az orrát. Inkább nem égetem magam a rendőrök előtt… Akárhogyis… van egy medve védőszellemünk. – mosolygok fel Stephenre. – Daniel a lehető legrosszabb helyre jött. A természet sem enged meg mindent csak úgy. Vannak bizonyos szabályok, amit ha nem ismer az ember, pofára esik.
Ez az erdő tele van élettel és szeretettel. Daniel vérét el fogja nyelni az avar és a föld, mintha sosem járt volna itt. Előbb utóbb jön az eső, és eltakarítja, ami utána maradt.
Stephen további szavaira megrázom a fejem.
- Nem, nem szeretném megkeresni a testét. El tudom képzelni mi lehet vele.
Vele együtt sóhajtok fel, ahogy ismét átölel. Stephen nyaka köré fonom a karjaimat. Egy darabig a vállán nyugtatom az állam, aztán felé fordulok és a szemébe nézek. A közös börtönbüntetésre halkan elnevetem magam.
- Ebből az ügyből kihagynálak. Ki is foglak, és nem fogadok el több ellenvetést. Egyszerűbb így… és bevallom, tojok attól, mit kapok azért, hogy bevontam egy civilt. – vigyorodom el csintalanul.
Még mindig Stephen szemeit fürkészem. Elérzékenyülök a szavaitól. Micsoda férfi!
- A barátságunkat máskor is vállalhatod. Most viszont menned kell… Hadd ne könyörögjek… - leoldom a nyakáról a karjaimat, de még mindig elmerülök a jégkék lélektükrökben. - …Még valami. Örülök, hogy elhoztál.

[ Rocky & Nia – Hegyek között völgyek között ]

Nia idegrendszere tényleg elég jó. Megvolt a sokk, de ha nem is rögtön, gyorsan hozzálátott a teendőkhöz. Az agya pörög. Átgondol mindent, hogy mit láttunk, miért láttuk és mi történhetett előtte. Kezd lenyugodni, érzem. Nagy levegő és már jobban is van. Az öleléssel megleptem. Ezen meg én lepődöm meg. Most akkor mit is várunk egymástól? Nem tiszta ez még. Friss az ismeretségünk, de remélem, hogy nem ér ma véget. Erőt adok át neki, ezt érzem benne. Ha egyedül sétálna és úgy találna egy levágott fejet, akkor talán máshogy lenne minden. Itt végig tudhatta, hogy nincs egyedül. Nem engem nézett, de ott álltam mellette, a szavait hallottam és kicsit botcsinálta módon, de válaszoltam is és attól sem kellett félnie, hogy ha ő most elájul, akkor széthordják a legyek. Mint amikor az ember nem támaszkodik a falnak, de tudja, hogy ott van és megteheti, ha mégis szüksége lesz rá.
Tudtán kívül megold nekem egy problémát. Le fogja tagadni, hogy a fáról esett le. Egy-két szemfüles helyszínelőnek feltűnhet, hogy végig véresek az ágak azon a fán, amiről leesett a pszichopata kobakja, de ez korántsem biztos. Remélem, nem ezzel lesznek elfoglalva. És ha itt van egy fej, az még mindig messze van, de máris medvéhez illőbb, mint ha a fenyő tetejével is számolnának. Igen, még egy ártatlan maci lesz megvádolva. Fantommedve, védőszellem. Ja. Én pedig megmaradok névtelen hősnek, árnyékbarátnak, akiről csak Nia fog tudni és az alfám, akinek természetesen jelenteni fogok mindent. Nia szavaira már nagyot mosolygok. Szép gondolatok ezek a természetről és ha a városi vérfarkasokat is belevesszük a körforgásba, akkor igazak is. Nem lehet mindent, mert nem engedünk meg mindent. Mikor Nia feje megnyugszik a vállamon, megsimítom a buciját, ott, ahol összefogta a haját. Tényleg aggódtam érte. Ezt jól érzi, ha érzi. A viccet érti, értékeli, de köti az ebet a karóhoz. Igaza is van. Az a rabruha nem is olyan hülyeség, ha kiderül, hogy a hivatali információkat megosztotta mással. És akkor csak őt csuknák le, engem nem. Hmm.
- Értem. Igen, ez egy komoly érv. Nem szeretném, hogy olyanért kapjál fejmosást, amit el is lehet kerülni. Szóval most elmegyek, de csak ezért. Kérlek, hallass magadról, ha épségben hazavittek. Jó?
Amikor leválik rólam és még egyszer köszönetet mond, akkor csak mosolygok rá és a nyakamból lecsúszó kezekre nyomok egy puszit.
- Rendben, meglesz. Vigyázz magadra, ma chére dessinateuse de la police! - köszönök el franciául mondva a fantomképrajzolót. Biztos nem fogja pontosan tudni, de kitalálja, mit jelenthet ez. Még egy pillanatig előtte állok, majd hátat fordítok és elindulok vissza a kocsihoz. Még nem érek ki az erdőből, mikor eszembe jut valami. Leveszem a zsákomat és lecsatolom róla a sátrat, majd odadobom neki úgy, hogy könnyedén el tudja kapni.
Nehogy azt higyjék, egy szál hálózsákban fagyoskodtál.
Még intek neki egyet, széleset mosolygok és kacsintok, majd eltűnök a szeme elől. Visszagyaloglok a kocsiba és elhajtok. A telefonom végig készenlétben lesz, hogy mikor jön a jelzés tőle. Cosa Nostra. Kvantumfizika. Az univerzum törvényei és a druidák. Hmm. Túl hamar véget ért ez a mai nap, de folytatás következik, ha minden jól megy. Otthon pedig előkapom az olasz szótárt és kiveszem a tékából a Halálsoront. Az ügy a lehető legjobban záródott. A titkot megőriztem, a további bajokat megelőztem és a lelkem kapott egy óriási adag életet. És persze mindezt nem egyedül értem el, hanem Nia-val. Mi nyerő páros vagyunk, úgy érzem.

/ Köszönöm a játékot!    /

[A Duncan-nel való találkozás után]