A falka olyan amilyen, amíg a chicagóiak be nem törtek a területre, meg volt minden aminek meg kellett legyen a falkában. Amióta itt vannak, egyik a másik félel hadakozik és nem sok békesség van. Mert mindenki ugyanazt akarja maga módján, csak épp más más határokat feszegetve. Adva van az ember belső világa, a maga erkölcsével, értékeivel, fogalmaival: egyetlen, senki máséval sem azonosítható, külön világ. Abból érkeznek a sugallatok, hogy mi a jó és mi a rossz. Adott körülmények közt hogyan kell cselekedni. Hiába érkezik belülről félreérthetetlen, biztos sugallat, hogy itt vagy ott, ekkor vagy akkor mi a teendő, mégis azonnal és reflexszerűen cselekszünk. Talán már ez a nőstény is jól látja… ha egy falkában nincs egyetértés, csak a folyamatos széthúzások… az előbb utóbb csak egyfelé vezet majd… Farkasom sose volt gyűlölködő, amit kap, azt adja vissza. A másik pedig nem épp haragtartó. A ház igazán otthonos annak ellenére is, hogy hiányos és újítani kell. Régebben hasonlóról álmodoztam. Én és Souhei- kun lógatjuk a lábunkat és a naplementét bámuljuk… erről már vagy 50 éve lemondtam. Jobb is így. A golyó utáni matatást megérzem, volt már kellemetlenebb sérülésem is, szóval csak tűrök. Úgy is hamarabb kint lesz, mire hármat pisloghatnék. - A sajátjaimmal. - adok választ is, hiszen a hegyen élek a családommal. Az egyetlen kölyköm is oda fent él, velem, velünk. Szóval igen, mondhatnám hogy család, de két személy még akkor is hiányzok onnan. A golyó kikerül, rápillantok, ahogy megmutatja, majd előkerül pár kötözésre szánt anyag is. Amint megtörtént az ápolási ceremónia ezen része is, lehúzom az italomat, majd felállva felé fordulva hajolok meg kissé előtte. Köszönet nyilvánítás. Talán még kicsit maradtam, talán csak perceket, de aztán bundát növesztettem és visszatértem sajátjaim közé, ahová való vagyok… mindig is ide tartoztam… amerre szem ellát, a havas vidék sosem szűnik meg számomra létezni.
//Köszönöm a játékot.Bocsi hogy csak most és tuti még összefutunk, már csak a közös ismerősünk miatt is //
Angel Honore Gadot
Latro
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 82
◯ HSZ : 159
◯ IC REAG : 139
◯ Lakhely : fagyos Alaszka
◯ Feltűnést kelthet : Erős smink, kihívó öltözködés és jellem
Nem számítottam társaságra, amúgy se vagyok egy nagy társasági lény, vagyis inkább másokét tudom élvezni, de csak addig, amíg kedvem tartja, vagy éppen hasznot húzhatok belőle. Természetesen sokan nem gondolnák azt, hogy a felszín alatt, az ártatlan pillantások mögött mekkora egy ördög lakózik. Talán mindig is bennem lakozott, csak nem volt aki előhozza egészen addig, amíg a Teremtőm és a családja meg nem tették, vagyis talán már a börtönben is segített valaki elindítani ezen az úton és csöppet se bánom. Míg a vér másokat taszít, addig engem mondhatni valamennyire vonzott, ahogyan az is, hogy mások szenvedését lássam. Szerettem én lenni az, aki mások életét tönkre teszi. Talán amiatt, mert az élet az enyémet is valamilyen szinten tönkre, vagyis akkoriban, amikor még fiatal és védtelen voltam. Akkoriban se érzet senki se sajnálatot, vagy szánalmat irányomba, így miért kellene megtennem nekem, vagy éreznem idegenek irányába? Ugyan már! Az gyengeség, s nem szokásom senkit se igazán közel engedni. Viszont egész jó színésznő voltam, hiszen könnyedén eljátszottam mindig az ártatlan és aranyos teremtést, hiszen úgy sokkal közlékenyebbek az emberek. Ahogyan védtelen nő szerepe is olykor megilletett engem. Elég csak Lio utolsó betoppanására gondolni. Elég volt egy-két segélykérés és máris több férfi is a segítségemre sietett. Bár vélhetően az is közrejátszott, hogy az Istenek kegyesek voltak a külsőm terén. A golyót könnyedén szedem ki, majd pedig be is kötöm a nőstényt, hogy ne érhessen semmi szó engem. Én aztán ellátom őt, még ha ő nem is kérte. Később még jól jöhet, s van egy olyan tippem, hogy ez a nőstény még meglepetéssel szolgálhat. Magam sem tudom, hogy miért gondolom ezt, de a megérzéseim jók szoktak lenni. Váratlanul már betoppanni nem fogok, hiszen nem áll szándékomban csatlakozni. Már csak az kellene. Eléggé röhejes lenne, meg amúgy se vagyok az a típus. Szeretem magam irányítani az életemet. A meghajlása meglepő, de csak bólintok, hogy nincs mit. Fura egy szerzet, de talán pont ezért keltette fel kicsit az érdeklődésemet. Figyelem azt, ahogyan bundát ölt, majd hamarosan már szinte nyoma sincsen, könnyedén nyeli el őt az erdő. Hmm, kíváncsi vagyok, hogy mit tartogat még az élet. Milyen meglepetésekkel szolgálhat.
|| Én is köszönöm! S mindenképpen látjuk még egymást!
Könnyedén lóbáltam a lábaimat, miközben az egyik faágon ücsörögtem és onnan figyeltem a vízesést és a tájat is, miközben a természetzaján kívül más már nem ölelt körbe. A pillantásom végül a bátyámon állapodott meg, aki feltehetőleg eléggé nem örült annak, hogy megint fára másztam, de hát erről a szokásomról soha nem fog tudni leszoktatni, még akkor se, ha már a korombelieknél annyira nem divat, vagy csak elég arra gondolni, hogy mi történt a múltban. Sietve ráztam meg a fejemet, mert nem akartam újra, hogy magába szippantson az, hogy esetleg a szüleim esetleg részben miattam haltak meg… A szellő könnyedén játszott a falevelekkel, ahogyan a hajammal is. Nem szóltam semmit se, inkább csak újra a természetet fürkésztem, hiszen hamarosan újra mindent fehérség fog borítani és ezen pompája hamarosan elillan a hegyeknek, az erdőnek és csak úgy magának a természetnek is, ahogyan a birtokon is kicsit másabb lesz majd az élet. Kisebb harc árán, de végül a fülem mögé simítottam a hajamat az egyik oldalt, hogy ne kelljen megennem a hajamat se a szellőnek köszönhetően, vagy legalábbis nem teljesen. - Szóval bébiszitter… - szólaltam meg végül, majd pedig úgy fordultam, hogy a testvéremet jól lássam. Testvérek vagyunk, így egyből belevághatunk a közepébe is a beszélgetésnek, nem? Nem kell gyönyörű felvezetőket csinálni, ahogyan talán sokan csinálnák egymással. A hátamat pedig a fatörzsének támasztottam.
Nem értettem, hogy minek kellett valakit felvenni, hiszen ott voltam én is, aki szívesen vigyázott Noah-ra, annyira nem nagy ördöngösség, még akkor se, ha néha azért eléggé rossz tud lenni. - Miért nem kérdeztél meg róla? Én szívesen vigyázok rá, így nem kellett volna... – igaz már a suli is elkezdődött, de még ott se indultak be a dolgok igazán, viszont ő sincs mindig otthon, így délután simán vigyázhatnék én is rá. El tudom hazafelé hozni őt, nem jelentett eddig se gondot. Lehet, hogy a jogosítványt is lassan meg kellene szerezni, de az is lehet, hogy még túl kicsi vagyok, vagy talán csak félnék attól, ami a múltban történt… El kellene engednem, de valahogy még se lett idővel jobb, se könnyebb, ahogyan mindenki mondta, inkább csak megtanultam nem kimutatni azt, hogy mennyire fáj az, hogy anyáék nincsenek már velünk. - Ez azzal is jár, hogy a többiek nem fognak gyakran átjárni már? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen tény, hogy nem ismertem túlzottan Gabi testvéreit, de valahogyan, amennyit eddig láttam abból, hogy milyen is Veronica párja jelenleg nem is akartam. Féltem attól, hogy esetleg baja eshet az unokaöcsémnek, aki olyan számomra, mintha az öcsém lenne. Azt pedig sose hagynám…
- Hm? - emeltem fel a fejemet, a húgom irányába, miután kissé felfrissítettem az arcomat a hideg vízzel. A lovak békésen legelésztek tőlünk nem messze a víz közelében, miután a kis körutunk során megálltunk egy kis pihenőre. Miután Noah épp a nagyszüleit boldogítja, gondoltam, megkérdezem a húgomat, nincs-e kedve velem tartani, így is olyan sokat ücsörög otthon mostanában, rá fér némi kimozdulás, meg egyébként is rég mentünk együtt bárhová is, úgyhogy épp ideje volt már. - Akkor ezek szerint szerinted hülyeség volt felvenni? - kérdeztem rá kerek perec, ha már így kibújt a szög a zsákból. Azt érzékeltem az elmúlt napokban, hogy valami zavarja, de gondoltam, vagyunk olyan viszonyban, hogy ha valami bántja, csak elmondja magától is. Hát... az igazat megvallva arra nem számítottam, hogy pont ez fogja zavarni. - Mert nem gondoltam volna, hogy ennyire a szívedre veszed ezt az egészet. Tudom, hogy szívesen vigyázol rá, de azt sem akarom, hogy emiatt jusson kevesebb időd a tanulásra. Jövőre érettségizel, arra meg készülni is illik, pláne, ha szeretnél tovább tanulni. Tényleg, gondolkozdál már ezen? – kérdeztem rá, ha már így témánál vagyunk. Akár értheti úgy is, hogy melyik szak szimpatikus neki, vagy hogy ezt választaná, vagy inkább valami szakmát tanulna helyette? - Hát figyelj... anyósomék eddig sem sűrűn jártak át hozzánk, inkább mi mentünk Noah-val, ami meg Ronnie-t illeti... Szerintem most ő is inkább a vőlegényével töltené a lehető legtöbb idejét. Legalábbis a helyében én is biztos azt tenném. - Avery Noah születése óta most először jött haza, Dylan meg amúgy se sokat járt erre... Mindenkinek megvan a maga kis élete, és ha nem is túl szép ilyet mondani, de eddig még kapóra is jöttünk egymásnak Ronnie-val... nekem, amiért annyit besegített a fiam kapcsán, pláne, amíg Hannah is kisebb volt, ő meg legalább lefoglalta magát Noah-val ahelyett, hogy egyedül búslakodott volna. Most, hogy Ashton visszatért, van nekik is mit bepótolni, és legyünk őszinték... sajnáltam, ami Ash-sel történt, de attól még nem szívesen tudtam volna Noah közelében. Közben én is odasétáltam a fához, amin a húgom tanyázott, és a törzsének dőlve, úgy pillantottam fel a kisasszonyra, még akkor is, ha ő esetleg kerülte a tekintetem. - Egyébként miért szeretnéd tudni? Mert hiányozni fog a társaságuk, ha kevesebbet jönnek ezentúl, vagy mert így is túl sok volt belőlük? - sandítok fel rá cinkosul, ha már az előbbi válaszom elég diplomatikusra sikeredett, legalább az indítékát hadd tudjam meg.
Jó érzés volt újra együtt lógni kicsit, mint a régi szép időkben, még arra is tisztán emlékszem, amikor először találkoztam a lovakkal, vagy csak amikor még együtt lovagoltunk, mert még kicsi voltam egy sajáthoz és Nate mellett jobb volt, mint amellett. Persze, akkoriban talán annyira nem örült ennek a bátyám, vagy ki tudja, hiszen velem nem lehetett úgy vágtázni, mint most is tettük. A paripák néha beszéltek, vagy éppen csak élvezték még ők is a jó időt. Csak sóhajtottam, hogy jól értette, amit mondtam. Talán nem is az zavart, hogy felfogadott valakit, hanem inkább az, hogy meg se kérdezett róla. Vagy talán még se voltam jó nővére Noahnak? Kellett egy nyár, amire erre most már teljesen rájöhetett a bátyám és ezért vett fel valakit? Nem vagyok tökéletes, meg amúgy angyal se, de azért őt se kell túlzottan belerángatni a rosszba, ezért se értettem, meg kisebb baleseteken kívül nem is történt semmi se. Mindig óvtam és vigyáztam rá. - Ezt nem mondtam, de nem értem, hogy miért most, vagy miért nem kérdeztél meg róla. Főleg, hogy nem csak felvetted, de még oda is költöztettél egy idegen lányt, vagy netán ismered őt? – kérdeztem meg őt kíváncsian, hiszen pontosan tudtam, hogy a testvéremnek is eléggé nagy szíve van. Ha én befogadhatok minden kóbor vagy sérült állatot, akkor igazából nekem se lehetne egy szavam se arra, hogy odaköltöztetett egy idegen nőt. Viszont az emberek szerintem veszélyesebbek, mint az állatok, még akkor is, ha túl kedvesnek néz ki a szőkeség. Nem sokat beszélgettem még vele, hiszen pár napja, hogy még csak ott van, de azt se akarom, hogy esetleg gond legyen abból, hogy idővel kiderül, hogy kicsit hasonlít akár anyára, vagy Gabira természetileg és emiatt Nate esetleg magába zuhanjon, mert az emlékek újra túl erősen előjönnek. Inkább csak óvni akartam, mintsem ellenséges lenni, vagy megvétózni a döntését. - Az még egy év, meg úgyis ismersz, ha nem Noahra vigyázok, akkor nem itthon vagyok legtöbb esetben. Tanulni meg este is lehet.– pillantottam rá egy széles mosollyal az arcomon, hiszen nem egyszer aludtam már el a könyveim társaságában, de másnap mégis eddig az ágyamban ébredtem. Igen, megvan annak is az előnye, ha bátyója van valakinek. – Nem tudom… Néha elgondolkozom, de aztán valahogy mindig elvetem, hiszen itt vagytok ti nekem, akkor miért is akarnék bárhova máshova menni? Meg itt a birtok és még egy kéz elkél mindig, nem? – biztos voltam abban, hogy nem fog örülni ennek, de tényleg nem tudtam, hogy merre is kellene tovább indulni. Gondolkoztam azon is, hogy arra felé ballagok tovább, amerre anya is tette, vagy amerre gyerekként ábrándoztam, de valahogy mindig eltörpült a többi dolog mellett a tovább tanulás. Csendesen hallgattam őt, miközben figyeltem azt, ahogyan egyre közelebb jön a fához. Letéptem egy-két falevelet és azt kezdtem el az ujjaimmal kicsit széttépkedni, hogy utána a darabokat a szellő magával vigye. - Csak kíváncsi voltam… - kezdtem bele, majd egy pillanatra inkább a vízesésre pillantottam. – Talán az utóbbi. Hiányzik, de ha itt van a testvére, akkor úgy érzem, hogy egy idegen van a házunkban, egy olyan személy, akinek nem kellene ott lennie… Nem veheti át az Ő helyét és azt se akarom, hogy Noah veszélyben legyen… - szólaltam meg végül alig hallhatóan és kicsit még a szemeimet is lesütöttem, hiszen nem volt vélhetően szép ezt mondani, de mégis ezt éreztem. Családhoz tartozik Veronica, de mégis egy idegennek éreztem, hiszen nem ismerem őt és azt se szerettem, amikor Noah nevelésébe beleszólt, hiszen Nate gyereke és nem az övé… Plusz, most hogy Asher is előkerült és hallottam egy-két dolgot, hogy milyen állapotban van... szerintem érthető, hogy annyira nem szeretném a közelükben tudni... - Nem jössz fel? – kérdeztem meg végül kisebb hallgatás után, hiszen régebben ő is sokat mászott falra, talán még mindig emlékszik, hogy miként kell. Annyira még ő se vén, hogy ne menjen neki.
- Az igazat megvallva már gondolkozok rajta egy ideje, hogy lehet, nem lenne hülyeség... de eddig valahogy nem láttam olyan nagy szükségét. - vontam vállat, nem mint ha most olyan égetően nagy lenne, de... örökké mi sem támaszkodhatunk Ronnie-ra, és azt sem várhatom el a húgomtól, hogy helyettem ő nevelje a fiamat. - Mert... mert te is tudod, hogy milyen rossz a közlekedés hozzánk, és... amúgy is olyan nagy a ház, meg... - soroltam egyiket a másik után, már épp belekezdtem volna, hogy ha nem rendes bébiszitter, hanem valami au-pair egyetemistára esett volna a választás, akkor úgy is itt lakna az illető, azok után ez se olyan nagy érvágás talán... de ha már erről sem beszéltem neki, nyilván a korábbi jelöltekről, meg elhatározásokról sem igazán, és lehet, hogy így utólag már értelme sem sok lenne belekezdeni. - Nem, nem ismerem, korábban New Yorkban élt, de egész rendesnek tűnt, úgy gondoltam, hogy talán nem lesz vele probléma. - tettem hozzá, mielőtt még bármit is félreértene a húgom. - Figyelj, Hannah... sajnálom, igazad van, illett volna legalább téged megkérdenem. - ha már Noah-t nem is, mert legyünk őszinték – ovis... Ha úgy kezd az ember, hogy „Ugye, szeretnéd....?” Akkor úgy is azt fogja mondani, hogy igen, akkor is, ha valójában nem. Én csak jót akartam neki, hogy kicsit több szabadideje legyen, és ne mindig az unokaöccsére kelljen vigyázni szabadidejében, de úgy tűnik, elég visszásan sült el a jó szándék... - Hát, nézd... igazából még úgy is csak próbaidőn van egy fél évig... Ha bármi gond felmerülne vele, csak szólj, aztán búcsút veszünk tőle. De legalább egy esélyt adj neki, oké? - sajnáltam volna csak úgy megválni tőle, bár az én hibámból alakultak így a dolgok, szóval akármilyen kényelmetlen is a szitu, simíthatom el magam ezt az egészet. - Tudom, hogy lehet, de akkor már inkább aludnod illene, ha nem akarod, hogy olyan szódásszifon-szemüveged legyen idővel, mint nagyanyánknak. - cukkoltam egy kicsit pusztán testvéri szeretetből, hogy érezze a törődést, ha már mostanában úgy se sok időt töltöttem otthon, de hát na, ez pont egy olyan időszak, amikor szinte ki sem látszok a munkából. - Hannah, a kettő nem zárja ki egymást, tudod, hogy itt Fairbanksben is van egyetem. És ne aggódj, ha úgy döntesz, hogy azt szeretnéd, akkor is megoldjuk valahogy. - biztattam, mert tényleg így volt, voltunk már sokkal rosszabb helyzetben is, aztán mégis átvészeltük valahogy... azt viszont nem akartam, hogy csak azért mondjon le a tanulásról, hogy nekünk segítsen. - Fogadni mernék, hogy anyáék is azt szerették volna, hogy tanulj tovább, ha szeretnél. Ne csak azért maradj itthon, hogy segíts. - amit valahol meg is értek, elvégre több lehetősége van felnőttként úgy, ha valami végzettsége is van, és nem csak kevés dologból válogathat. - Ne butáskodj már... attól aztán végképp nem kell félned, hogy pont Ronnie venné át Gabbie helyét. - csóváltam a fejem, szerintem egyikünknek sem fordult meg még csak a fejében sem ilyesmi, mert... mégiscsak testvérek voltak. Képzelem, hogyan fogadna ilyesmit a család, meg egyébként is, Ronnie-nak ott volt... és ismét ott van Ashton. - Ronnie-tól meg pláne nem kell félteni Noah-t... oké, a vőlegénye már más téma, legalábbis jelen helyzetben. Részben ezért is éreztem úgy, hogy inkább szeretném itthon tudni a fiatalembert, akkor viszont nem árt, ha egy felnőtt is figyel rá. - tudom, Hannah is érettebb és felelősségteljesebb a koránál, de na... attól még nem nagykorú. - Felmehetek... - sepertem le a kis levéldarabkákat, amiket a húgom tépkedett szét odafent, majd az ágban megkapaszkodva, a fatörzsről elrugaszkodva fel is húztam magam, hogy tőle nem messze foglaljak helyet az ágon. Remélem, csak nem fog leszakadni, de annyira talán erősnek tűnik az ág. - Szinte már el is felejtettem, mennyivel jobb a kilátás innen fentről... - jegyeztem meg eltűnődve, miközben körbejárattam a tekintetem a tájon. Hiába, látszik, mostanában nem sokat másztam fára, legalábbis azért, hogy nézelődjek...
Néha hümmögtem egyet arra, amit mondott, mert tény, hogy tényleg eléggé rossz volt. Én nem vezethettem még kocsit és lehet sose fogok tudni vezetni, mert nem tudom elfelejteni azt, hogy anyuék autóbaleset miatt haltak meg. Pedig ott se voltam, de attól még sokszor a testvéremet is féltettem, amikor kocsiba ült. Így nekem is mindig van egy kisebb sétám a buszmegállóig, de sose bántam. Legalább van időm felébredni, meg néha a barátok is eldobnak kocsival, ha meg jobb idő van, akkor meg lehet biciklivel is menni. Miközben a tájat figyeltem, aközben elkezdtem befonni egy tincset a hajamból. Annyira nem nagy ördöngösség, mint sokan gondolják. - Meg? – kérdeztem meg kíváncsian, majd sóhajtottam egy aprót, mielőtt egy korábbról szedett virágot is a hajamba elkezdtem volna belefonni, hogy ne essen ki. – Igen, tényleg eléggé pocsék, de legalább segít formában tartani. – mondtam egy kisebb kuncogás közepette, hiszen így is nagyiéktól mindig megkapjuk, hogy tuti nem eszem és túl vékony vagyok. Igazából csak túl izgága, semmi több. - New Yorkban? S pont egy ilyen hideg vidékre költözött? Biztosan minden rendben van vele? Meg szerintem készülj bőven tűzelővel, mert a végén még meg fog fagyni. – szólaltam meg csodálkozva, hiszen aki a Nagy Almában lakik nem túlzottan szokott ilyen messze költözni a civilizációtól. Tuti, hogy valami nincs rendben vele, mármint nem úgy, hogy titkolna valamit, mert azt mindenki teszi. Még én is a ki nem mondott kérdésemmel, ami anyáék halála óta újra és újra néha felüti a fejét. Tényleg nem értem, hogy miért költözne pont ide valaki. - Most az egyszer megbocsájtok, Jojo! – szólaltam meg totálisan komolyan, bár a megnevezéséből sejthette, hogy egyáltalán nem haragszom rá és kicsit hülyülök is vele. Végül pedig mosollyal az arcomon pillantottam rá. – Igazából nem haragszom, csak meglepett a dolog, amikor ott volt egy szőkeség, de talán Noah is szeretni fogja. - tettem még hozzá széles mosollyal az arcomon, hiszen eleve nem vagyok egy gonosz bestia, aki csak úgy rosszat akarna a másiknak, csak szokatlan volt ez a kialakult helyzet és nem túlzottan tudtam még hova tenni. - Engem nem zavar, csak szokatlan, hogy még valaki ott lakik velünk, aki nem is a családunk tagja. – vallottam be, majd pedig a korábban kiszedett hajgumit elkezdtem a tincsvégére csavarni. – Felőlem akár több ideig is maradhat. Legalább még egy felnőtt lesz és talán még rád is jó hatással lesz… - csúszik ki az ajkaim között, mire zavaromban megvakargatom a fejemet, ha pedig eddig lentről engem fürkészett volna, akkor most villámgyorsan elfordítom a fejemet, mintha csak valami érdekeset láttam volna. – Mármint így talán több felnőtt program lesz az életedben… - jesszusom, ez egyre gázosabb Hannah! – Akarom mondani talán kicsit kimozdulsz a városba néha te is, rád férne már. Nem élhetsz örökké a tanyán. – találtam meg végül a megfelelő szavakat, de hát előtte azért sikerült megint alkotnom. Nem ez volt az első alkalom és az utolsó se, hogy kicsit félreérthetően sikerült megfogalmaznom bizonyos helyzetekben. A legrosszabb az, amikor pont egy tanárral szemben fogalmazol egészen kétesen… - Szerintem tiszta cuki. – nyújtottam ki gyerekesen rá a nyelvemet, mert tény, hogy nem akarok olyat. Még a végén a Piroska mesébe is bekerülhetnénk azzal a szemüveggel. - Tudom, de nem akarok még több terhet jelenteni, mint amennyit eddig. Az egyetemen nem olcsó és ösztöndíjra meg kicsi az esély szerintem. – mindig is jó tanuló voltam. Sokszor kitűnő is, de szerintem ennyi még nem elég. Amikor viszont meg hallom azt, hogy anyáékról beszél, akkor csak lehajtom a fejemet és jó darabig nem mondok semmit se, hiszen az a bizonyos dolog újra egyre erősebben hallatszik a fejemben, pedig nem akarom hallani azt, hogy esetleg miattam haltak meg, hogy én tehetek a halálukról… - Anyáék sose erőltették ránk a dolgokat, ők inkább mindig annak örültek, ha mi boldogok voltunk és az álmainkat valóra váltottuk. – nem voltam abban se biztos, hogy hallotta, amit mondok, de most valahogy nem érdekelt, hiszen anya és apa mindig is kicsit érzékeny téma volt nálam. Ezért se hoztuk fel őket túlzottan. - Nem olyan értelemben gondoltam, nem tudom, hogy miként kellene megfogalmazni. – sóhajtottam egyet, mert nem is arra gondoltam, hogy Nate életében ő lenne a következő nő. Szerintem én akkor mennék vissza a nagyikékhoz, vagy megkérdezném ezt a szőkeséget, hogy nem vált éppen üressé egy lakása New Yorkban, mert én szívesen kivenném… - Csak gondolom mivel Ashton visszatért és nem éppen a legjobb formájában van, így ők ketten most össze vannak nőve, vagy tévednék? – kíváncsiskodtam tovább, hiszen ennyire sose ástam bele magamat a másik család dolgaiba. Csak hallottam, hogy előkerült Ash, ahogyan azt is, hogy nagyon nincs jól és nem is éppen békés, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. - Ugye? Egy-két ággal feljebbről még jobb a kilátás. Ezért szeretek felmászni, mert sokkal szebb innen a világ, mint onnan lentről. – utaltam itt a kilátásra és a természetre, mert tényleg gyönyörű. - Amúgy látod azt a kis beugró részt a vízesésnél? – mutattam egy bizonyos pontra. – Onnan egész jókat lehet ugrálni. – vallottam be így utólag, hogy megint csináltunk azért őrültségeket a többiekkel. Jó érzés volt újra kicsit testvéres napot csinálni, hiányzott.
- Meg hosszú történet. Tudom, ráérünk, csak nekem nincs kedvem az elejétől a végéig előadni az egészet. - vallottam be, mert úgy sem érdekes, ezért-azért-amazért, de mindegyik jelölt kihullott valahogy a rostán, leszámítva az utolsó jelentkezőt, June-t. - Nézőpont kérdére. Ennyi mozgás úgy sem árt. - tettem hozzá, bár tudtam, hogy a húgom amúgy sem az az otthon, számítógép előtt gubbasztó típus, sok kortársával ellentétben. - Aha, úgy néz ki. Itt élnek a barátai, vagy valami hasonló. Amúgy meg öltözzön fel, csak miatta nem fogom szauna-hőmérsékletre felfűteni a házat. - vontam vállat, lehet, hogy még ő sem tudja, mire vállalkozott, de majd meglátja... aztán megszoksz vagy megszöksz. Nem ő lenne az első, akit a hideg idő riasztott vissza, igaz, így első benyomás alapján szerintem az a típus, aki fogcsikorogva, de csak azért is kitartana. - Hála az égnek, most már nyugodtan fogok tudni aludni éjjel. - töröltem le néhány odaképzelt verejtékcseppet a homlokomról, ha már ilyen komolyra vesszük a figurát. - Reméljük. Bár most épp a mindenkit-szeret korszakát éli, úgyhogy nem hiszem, hogy sok gond lenne ezzel. Nem is tudom, melyik jobb, ez a mostani, vagy amikor alig egy évvel ezelőtt még néha még tőlem is félt...? - mert épp csak Hannah-val volt hajlandó szóba állni meg kommunikálni. Remélem, azért valami arany középutat sikerül találnia, mert ezzel a fene nagy barátkozós természetével sem vagyok teljesen kibékülve, más sem hiányzik, mint hogy valami ismeretlen alak elrabolja, vagy ő menjen utána... - Elhiszem, hogy szokatlan, de biztosan meg lehet szokni. Időnként így is volt néha más bébiszitterünk is, most annyival másabb lesz, hogy itt is fog lakni, nem csak pár órára ugrik át. - amíg Noah-ra kell vigyázni. Amikor én, meg a rám gyakorolt jó hatás kerül szóba, már fentebb kúszik a szemöldököm, amikor meg a felnőtt programok... hát én mentem eldobom a maradék agyam, komolyan, hogy pont a húgomtól kapom meg mindezt. - Felnőtt program, mi? Majd elzavarunk aludni titeket, aztán egy whisky mellett elpókerezünk a konyhában, oké? - na ja, mert pont olyan alkat mindkettőnk – Egyébként kikérem magamnak, igenis szoktam a városba menni, naponta többször is. - igaz, hogy nem bulizni, hanem oviba-iskolába hordani a fiatalokat, piacra, vetőmagot, permetszert nézni, meg a többi... De hát ő sem részletezte, én sem fogom. - Valóban? Akkor megvan, mit kapsz majd karácsonyra. - tettem hozzá nevetve, amikor pedig szóba kerül az egyetem, elgondolkozok egy pillanatra - Nézd... - kezdek bele komolyan - Annyira nem értek hozzá, de ha szeretnéd, akkor utána nézhetünk, vagy megoldjuk valahogy, oké? - a jegyei tudtommal jók, és ki tudja... elvileg pont azért vannak ezek az ösztöndíjak is, hogy a kevésbé tehetősebb, de okos fiatalok is esélyt kaphassanak a továbbtanulásra. - Igen, valóban... de annak is biztosan örülnének, hogy megállunk a saját lábunkon. - tettem hozzá kedvesen, elvégre mégiscsak egész normális életet éltünk, nem valami árvaházban kellett Hannah-nak sem felnőnie, meg én se szórólapot osztogatok minimálbérért az utcán... Sőt, még a birtokot is sikerült megmentenünk attól, hogy máshoz kerüljön. - Passz. Igazából az ő dolguk, úgyhogy nem is szívesen folynék bele különösebben. - hagytam annyiban a dolgot, ha valami olyan van, gondolom úgy is mondják majd, ha meg nem, valószínűleg azért, mert nem rám tartozik. - Azt elhiszem. - bólintottam nézelődés közben, miután helyet foglaltam mellette az ágon, de csak ezért nem akaródzott fentebb mászni. Most hagyjam itt? - Aha, látom. Miért? - kérdezek rá, miután megtalálom az említett részt, majd a következő pillanatban gyanakodva sandítok rá - Jókat lehet ugrálni? Ezek szerint már próbáltad...? - pontosítok kicsit rajta - Mikor? Vagy kivel? Remélem, legalább megnéztétek előtte, milyen mély a víz... - váltok át egyből aggodalmaskodásba, ahogy próbálom megsaccolni, de innen föntről elég felejtős. De már csak az hiányzik, hogy valami sziklára érkezzen, ami nem látszódik a víztől...
Csak sóhajtottam egyet, de nem faggattam tovább. Ismertem annyira, hogy tudjam nem fogom tudni meggyőzni az ellenkezőjéről. Pedig kíváncsi lettem volna a hosszabb magyarázatra is, ha már utólag tudtam meg a dolgot. Nem mintha nemet mondtam volna a dologra, ha előre kérdez meg. Ő úgy érezte, hogy szükség van rá, akkor biztosan úgy van. Mozgásból szerintem egyikünk se szenved hiányt. Eléggé csak arra gondolni, hogy mekkora is a birtok és Noah is mennyire nem bír megülni a fenekén. Beraksz neki egy mesét, és szerintem félóránál tovább nem fog ottmaradni, vagy csak nagyon ritka esetben. Ő is inkább a szabadban szeret lenni. Vajon ezt tudja a szőkeség? - Pedig milyen menő lenne már, lehetne bent strandpartit csinálni. – szólaltam meg egy kisebb nevetés közepette. Ismerve Jojot biztosan befűtene jobban, ha három pulcsiban is fázna a lány. – Amúgy mi is a neve? – ha mondta, akkor se rémlik, ha még nem mondta volna, akkor meg most már itt az ideje tudni, hiszen a napokban költözik be, vagy valami ilyesmi. Annyira nem foglalkoztam ezzel se, de most jó volt kicsit szívnom a bátyám vérét, hiszen egy jó hugica figyel erre is, hogy nehogy a végén puhány legyen. Újra elnevettem magam, amikor meglátom azt, hogy miként törölgeti a képzeletbeli izzadságcseppeket. Jó volt újra látni azt, hogy képes teljesen elengedni magát. - Én azt nagyon is élveztem, legalább én voltam mindene és senki se helyettesíthetett. Meg jó volt nézni, ahogyan szenvedtek vele. – nyújtottam ki rá a nyelvemet. – Inkább legyen barátságos, mint esetleg barátságtalan. Nem hiszem, hogy egy idegennel elmenne, meg eléggé nagy a hangja, ha akarata ellenére fogja valaki. – tettem még hozzá mosolyogva, hiszen nem egyszer hallottuk már azt, hogy milyen az, amikor éppen rájön az 5 perc makacsság és repül minden, meg toporzékol mellé. Nahh, akkor is eléggé nagy hangja tud lenni. - S mostantól ő fog főzni és mosni, meg minden? – kíváncsiskodtam tovább, mert nem árt, ha tisztában vagyok azzal, hogy pontosan mi is lesz a feladata. Nem mintha ugráltatni akarnám, de szeretem tudni azt, hogy mi zajlik a ház körül. - Most mi van benne? Minek kellene neveznem? – forgattam meg a szemeimet, hogy a zavaromat leplezzen, ha pedig volt valamilyen termése ennek a fának, amin csücsültem, akkor játékosan megdobáltam vele a bátyámat. – Csak nem azért, hogy kicsit kikapcsolódj. Majd bevállalom estére Noaht, s akkor mehettek. Ne félj, nem fogok kerítőt játszani, de ő elég nagy ahhoz, hogy magával rángathasson, hogy ne állandóan csak a birtokon légy és a munkának, vagy éppen nekünk élj. Nem vagy Nagyapó, hogy remetének keljen vonulnod. – fejtettem ki kicsit jobban, hiszen a felnőtt élet minden részlete nem érdekel, vagyis akkor nagyon nem, ha a bátyámról van szó, de attól még szeretném azt, ha végre ő is kicsit megpróbálná újra élvezni az életet. Biztos akadna olyan lány a városban is, aki lehet jobban felkeltené az érdeklődését, ha házi nyuszira nem is lő. - Mindig is tudtam, hogy rád mindig számíthat az ember. – feleltem könnyedén és tetetett duzzogással, amikor a karácsonyi ajándék került szóba. Tényleg nem akartam még több terhet akasztani a testvérem nyakára, hiszen már így is sok mindent köszönhetek neki és ezt sose fogom elfelejteni. – Rendben van, akkor majd megbeszéljük. – hagytam ennyiben a dolgot. Még bőven van egy évünk, így nem most kell ezt eldönteni. - Biztos vagyok abban, hogy igazán büszkék rád, én legalábbis az vagyok! Sokkal többre vitted, mint szerintem sok milliónyi diplomával rendelkező egyén. – komolyan gondoltam azt, amit mondtam, hiszen lehet, hogy a diplomásoké a világ, de szerintem eléggé kevés olyan ember van, aki képes lett volna annyi idősen megállni a saját lábán, vagy fenntartani egyedül egy ekkora birtokot. Szerintem igazán különleges a bátyám, én pedig szerencsés, hogy ő az én testvérem. Csak bólintottam és nem is firtattam tovább Veronica és azon család dolgait. - Szoktunk benne úszkálni is, így tudjuk mi vár ránk lett, ha érkezünk, meg vigyázunk egymásra. – feleltem könnyedén, mintha nem lenne semmi veszély benne. A többes számból meg rájöhetett, hogy vélhetően a barátaimmal. – Először csak Alexanderrel, de aztán megmutattuk a többieknek is. Nem történt semmi baj, hiszen láthattad, hogy még egy lavina se volt képes túljárni az eszünkön. – rántottam meg a vállaimat, pedig akkor mindenki frászt kapott. Mi is és a hozzátartozóink is, ahogyan az se kizárt, hogy a mentősök is. – Nem hiányzik az a sok őrültség kicsit se, amiket fiatalként csináltál? – pillantottam rá kíváncsian.
- Mint ha Noah jóvoltából nem úszna az egész fürdő majd’ minden este... - tettem hozzá némi bosszúsággal, mert jó ideje már nincs is értelme kivinni a felmosórongyot az említett helységből. Minek? Néha még idő közben is törölni kell, hogy ne szökjön ki a víz a folyosóra, és akkor az még szóba sem került, amikor mezítláb, vizes lábbal rohangál a kis ördögfióka a lakásban! - Huh... valami hónapos volt... April? May? Ja nem, June... azt hiszem. - naná, hogy June, ennyit azért még én is megjegyeztem, ha a teljes neve nem is feltétlenül menne, de gondolom, úgy sem úgy szólítgatnánk egymást, mint valami kosztümös filmben... - Azt elhiszem. Én azonban már kevésbé, amikor oviba vittem volna, és torka szakadtából üvöltött majdnem egész úton... - jegyeztem meg - Hát, erre mit mondjak? Örülök, hogy jól szórakoztál. - vágtam vissza gúnyosan, mondanám, hogy majd ha ő is szülő lesz, hasonló szépeket kívánok, de az azért még odébb van... nagyon remélem, legalábbis. - Mondjuk az is igaz, de amilyen mostanában, nagyon el sem tudom képzelni barátságtalannak. Vagy hogy felnőve azzá válna. - gondolkoztam hangosan azon elmélkedve, vajon milyen lesz Noah, ha felnő... mondanám, hogy hol van az még! De amilyen gyorsan ez a négy év is eltelt... félő, mire észbe kapok, hipphopp felnő ő is, úgy elszalad az idő. - A szerződésben elvileg nincs benne, hogy kellene neki, de azt mondta, hogy az sem esne nehezére. Gondolom, majd megbeszélitek... megbeszéljük, aztán ha nagyon szeretne, akkor besegít, ha nem győznénk. - győznéd, hogy őszinték legyünk, mert valljuk be, Hannah azért jóval nagyobb szeletet vállal a házimunkákból, mint én, aki többnyire csak néha-néha segít be... - Passz. De díjaznám, ha nem dobálóznál, mert a végén még visszakapod. - kaptam el az egyik apró kis termést, ami felém repült, míg a másik mellettem landolt a földön. - Most erre mit mondjak... Ő sem tűnik egy bulizós típusnak? Meg egyébként is Hannah, valahogy már nekem sem hiányzik az ilyesmi. Kinőttem belőle, megváltoztam, vagy nem tudom. - passzoltam vissza neki a termést, mert mégis... üljünk be sörözni? Amúgy sem igazán szoktam alkoholt inni... menjünk el billiárdozni? Szerintem ezer éve nem játszottam azt se, meg az se biztos, hogy ő tud... meg amúgy is, elég randira hajazna, akárhová is hívnám el, azt meg köszi, kihagynám. - Látod, látod... mi lenne, ha még a tesódra se számíthatnál? - kérdeztem vissza, a továbbtanulós dolgokra meg csak bólintottam. Majd, mindenképp. Tudom, hogy sok idő van még addig, mire döntenie kell, de inkább ne járjon úgy, mint én... az utolsó pillanatra hagytam, mígnem füstbe is ment az egész. - Nem csak rám, rád is büszkék lennének, ebben biztos vagyok. Nélküled nekem sem sikerült volna, egyedül. - löktem meg a vállammal finoman az övét, már az ágon ücsörögve. Ha nem is feltétlenül a sok segítségre, mert kislányként azért olyan sok mindenben ha szerett, sem tudott volna, de már csak azzal, hogy itt volt nekem. Hogy volt kiért küzdeni meg kitartani, mert nem vagyok benne biztos, hogy akkor is ennyire vittem volna, ha csak magam maradtam volna. - Igen, igen, pont azért is kérdeztem... Piszok nagy mázlitok volt akkor, remélem tisztában vagytok vele. - jegyeztem meg, szerintem én egy nap alatt öregedtem minimum öt évet, amikor meghallottam, hogy mi történt - Jut eszembe, Alexanderrel mi újság? Mostanában nem is nagyon emlegetted. Csak nem történt valami? - kíváncsiskodtamm amikor meg arról érdeklődik, nem-e hiányoznak a régi őrültségek, csak a lábamat lóbálva nézek a távolba. - Hiányzik, hiányzik, de... azok az idők már elmúltak, úgy sem lenne már soha olyan, mint régen volt. - hogy is lehetne? Hisz a legtöbben Gabbie is velünk tartott, lévén gyerekkorunk óta jó barátok voltunk, így pedig, hogy már nincs többé... azt hiszem, akkor is a társaság miatt szerettem annyira ezeket, nem csak magáért a mókáért.
- Biztos vagyok abban, hogy te is egykoron pontosan óceánná változtad a fürdőt. – Gabiból nehezen tudnám kinézni, így marad a bátyám, hogy ráütött ilyen téren. Meg amúgy is néha eléggé fárasztó, de legalább jól érzi magát és a nevetése, illetve a mosolya képes bármiért kárpótolni. - Látom mekkora benyomást teheted rád… - ha még a nevét se tudta egyből kimondani, akkor végképpen nem értem, hogy mégis mivel ő nyerte el azt, hogy a családunk részese lehet. Mindegy, nem fogom feszegetni, maximum majd seggbe rúgom, ha esetleg homokba dugná a fejét és nem használná ki azt, hogy visszatérhet a korabeliekhez. Egy kistesó bármikor fenékbe billentheti a nagyobbat. - Nem vagy olyan angyali, mint én. Meg téged nem akar majd elvenni, ha majd elég nagy lesz. – rántottam meg ártatlanul a vállaimat, hiszen igazán aranyos volt, amikor az ovis szerelem előtt állandóan rajtam csüngött, hogy ha elég nagy lesz, akkor majd elvesz és hasonlóak. Vajon amikor én voltam ennyire pici, akkor én is valakihez hozzá akartam menni? Hmm, már annyira nem is emlékszem. – Ne legyél ennyire féltékeny. – hecceltem tovább őt, de biztos voltam abban, hogy venni fogja a lapot, hogy csak szórakozom. - Ha így lesz, akkor azt jelenti, hogy jól neveltük fel őt. Szerintem már most is tudja, hogy nem minden a boldogságról szól, csak ő még ártatlanabb és talán könnyebben látja meg a jót, mint mi… - fejtettem ki a véleményemet, de nem lettem gyerek orvos semmilyen értelemben se. Ez csak egy tipp volt, de azt olvastam valahol, hogy a gyerekek sokkal több mindent látnak, mint mi. Mintha a látásunk beszűkülne, ahogyan egyre inkább vénülünk, vagy valami ilyesmi. - Rendben van. – hagytam ennyiben a dadás faggatást. A többi dolog úgyis jön magától, meg nem akarok örökké az ismeretlenről beszélni, mert nem hiszem, hogy Nate többet tudna róla, mint én. - Milyen morgós medve lett valakiből. Vigyázz, még a végén megijedek. – pillantottam rá angyalian, majd egy újabb magot dobtam felé, de úgy, hogy ne találja el őt, hanem mellette szálljon el, amikor pedig visszadob a korábbival, akkor sietve próbálom elkapni, de helyette inkább csak kicsit megbillenek, de nincs baj, hiszen nem pottyanok le. - Nem azt mondtam, hogy olyan helyre menjetek, de sétálni menni, beszélgetni vagy éppen billiárdozni is lehet. Ha meg új, akkor biztosan nem venné sértésnek azt se, ha valaki kicsit jobban megmutatná neki a várost. – de végül inkább feltartottam a kezeimet, hogy nekem aztán mindegy. Bár vélhetően Nate úgyis sejti, hogy nem fogom feladni, az úgy túl egyszerű lenne. Nem akarom őket összehozni, sose hittem ilyenben, ha valakiknek szerelembe kell esniük, akkor az megtörténik magától is, de attól még lehetnek barátok, kicsit szórakozhatnak együtt is. Meg amúgy is látta azt a nőt? Tiszta csinos, bájos arc, biztos vagyok abban, hogy nem kötögetni szokott a sarokban, hanem élni az életét, még ha valami fura bánat vagy valami megcsillant a szemeiben is. De már az se kizárt, hogy ott látok szomorúságot, ahol nincs is a múltárnyainak köszönhetően. - Fogalmam sincs. – pillantottam rá játékosan és tanácstalanságot színleltem, de tényleg nem tudom, hogy mi lenne nélküle. Nem is akarok erre gondolni, mert nem áll szándékomban elveszíteni őt. Amikor meglökött, akkor csak mosolyogva pillantottam rá, ha pedig elég közel ült hozzám, akkor nyomtam egy puszit az arcára. Szerettem őt és büszke is voltam rá. Mindig is úgy gondoltam, hogy a világon nekem van a legjobb bátyám. - Mindannyian tudjuk, de nem mi kerestük a bajt… - szólaltam meg óvatosan, hiszen tudtam jól, hogy ez eléggé kényes téma. Akkoriban nagyon el se mehettem, ha nem mondtam meg, hogy merre megyek. A hegyektől meg rövid időre el is lettünk tiltva mindannyian. Tiszta szívás volt, de érthető, viszont akkor is bosszantó. – Minek kellett volna történnie? – pillantottam rá kérdőn, végül inkább újra elhajítottam egy magot. – Elutaztak augusztusban, valamikor mostanság jönnek vissza. Nem nagyon lett volna miről beszélni, mi is alig tudtunk beszélni a neten, vagy telefonon… - feleltem úgy, mint aki citromba harapott. Eléggé sokat cukkoltak már minket. Főleg amiatt is, de valahogy minket nem érdekelt. Barátok voltunk és nem több. - Semmi se lehet már olyan, mint régebben, de hasonlóan jó még lehet. – nem vicceltem. – Nézz meg minket, semmi se olyan, mint régebben, de boldogok vagyunk, még ha nem is minden egyes percben. Mindenben van valami jó, csak észre kell venni. – tettem még hozzá, majd egy aprót sóhajtottam. – Sokszor eszedbe jutnak anyáék? – kérdeztem meg kíváncsian, de nem néztem rá. Nem is értem, hogy minek kérdeztem.
A vádaskodásra nem felelek semmit, így meg aztán úgy se fogja soha megtudni... max. azt, hogy néha még mindig sikerül csinos kis pocsolyákat hagynom, de hát na, ennyi idősen eljutottam arra a szintre, hogy legalább feltakarítsak magam után. Meg többnyire én esek be utoljára a fürdőbe, úgyhogy képzelem, mennyire zavarja őket. - Mert most miért? Majd meglátjuk, a gyakorlatban hogy válik be. - vontam vállat, mert akár az is lehetséges, hogy egy hét múlva már itt se lesz... akkor meg minek törném magam? Amúgy meg a keresztnevére még emlékszem, csak jópofa, hogy pont egy hónapról lett elnevezve. Arra mondjuk nem emlékszem, hogy arról-e, amelyikben született, de mást nem majd rákérdezek kíváncsiságból. - Cöhh, hát még jó. - nevetek fel a hír hallatán, bár miután a nagynénjét is anyának szólította egy darabig, nem csodálkozok rajta, hogy Hannaht is kinézte magának - De remélem, mire odáig ér, csak nem leszel petrezselymet áruló vénlány... - elvégre hol van az még! Nem mint ha paterolnám ki itthonról a kisasszonyt, de na, azért előbb vagy utóbb csak rátalál a szerelem, és nem hiszem, hogy még utána is annyira ragaszkodna hozzá, hogy itt éljen velünk. - Hogy én? Féltékeny? Ugyan már, hova gondolsz... - legyintettem komolytalanul - Megvolt azért annak is az előnye, legalább kicsit több szabadidőm volt. - tettem hozzá, mert imádom a fiamat, de legyünk őszinték, nehéz bármit is normálisan elvégezni úgy, hogy egy alig pár éves lurkó csüng az ember nyakán, akit még csak le sem tehet, mert akkor kezdődik egyből a cirkusz. - Lehet, de még kicsi, még gyerek... remélem, minél tovább tart számára a gyerekkor. - és nem szól közbe ismét az élet, úgy mint kettőnk esetében... Nem mint ha nekem annyira könnyű lett volna anyáék elvesztése után, de ilyen szempontból Hannah talán még rosszabb korban volt... - Ugyan már, nem vagy te olyan ijedős fajta. Előbb hoznád haza azt is, ha összefutnál vele az erdőben. - szállok be magam is a „kidobósba”, mert nem járja, hogy csak ő szórakozik ilyen gyerekes hülyeségekkel, de miután egy kicsit meginog odafent, inkább mellőzöm a dolgot és felkapaszkodok mellé az ágra. - Hjajj, Hannah... értékelem az igyekvésedet, de hidd el, nincs szükségem kerítőre. - feleltem szelíden, mert az igazat megvallva, lehet, hogy nem ártott volna, ha tényleg gyakrabban mozdulok ki, de... egyszerűen nem igényeltem. Nem is hiányzott különösebben, lévén számomra már az is kikapcsolódás volt, amikor az erdőben bóklásztam, vagy a nap végén körbelovagoltam a földeken, hogy minden rendben van-e. Hogy még kikapcsolódásként ezen felül sétáljak, fussak, vagy bármi... meghagyom a városiak úri sportjának. - Na látod. Ne aggódj, tőlem nem szabadulsz meg egykönnyen. - biztatóan. Nem mint ha a szüleink tervezték volna, és tisztában vagyok azzal is, hogy történhetnek balesetek, de... annyira csak nem akar kicseszni velünk az élet, köszönjük, jutott így is bőven. Játékos váll-koccintás, egy testvéri puszi, és már kúsznak is tova a kellemetlen érzések, emlékek, mielőt megvethetnék a lábukat. - Hát persze, azt sosem keresi senki, megtalál az anélkül is. - tettem szóvá, emlékszem ám, hogy mennyire nem szokták sosem keresni a bajt... - Nem tudom, csak érdeklődtem. Régebben egész sokat emlegetted, furcsállottam, hogy egy ideje semmit se hallottam róla. - adtam magyarázatot a kérdésére, miután pedig megtudtam, elutaztak, csak aprót bólintottam. - Van benne valami. De ha már így szóvá tetted... miért nem hívod át valamikor vacsorára? Még egész jó idő van, grilleznénk egyet odakint, legalább a kedves leendő bébiszittereteket is jobban megismernéd. Mit szólsz hozzá? - vetettem fel az ötletet, kikapcsolódásnak is elmegy, de mégse kell bemászni érte a városba, vagy felügyelet nélkül hagyni a fiatalokat. - Szinte minden nap. - válaszolok némi töprengést követően Hannah kérdésére - Pláne, amikor valami emlékezetes történik, mit szólnának hozzá? Vagy amikor valamiben tanácstalan vagyok... vajon ők mit tennének a helyemben? Régen sokkal nehezebb volt, hogy szinte bárhová néztem, ők jutottak eszembe róla, az elvesztésükre emlékeztetve, de... mostanra valahogy már egészen megszoktam, inkább kellemes érzéssel tölt el, ha rájuk gondolok. - fejtettem ki kicsit bővebben, mielőtt oldalra pillantottam volna, rá - És veled mi a helyzet? Nem nagyon szoktál beszélni róluk. -épp azért is lepett meg vele egy kissé. Nem mint ha kicsit is bántam volna, elvégre kivel beszélhetnénk ilyesmiről, mintsem a testvérünkkel?
Csak bólintottam ismét, hogy ahogyan gondolja. Még kicsit szét is tártam a kezeimet, de ha annyira nem lett volna szimpatikus Natenek, akkor fel se vette volna, nemhogy beköltözteti hozzánk bármennyire is legyen rossz a közlekedés, mert kocsi már létezik. Főleg az olyan nagyok számára, mint ők. - Ohhh, csak nem szeretnél egyszer férjez adni? Pedig szerintem egészen cuki vénség lennék... – kérdeztem meg bolondozva, mert mi van akkor, ha az volt a tervem, hogy vénlány maradok? Meg amúgy is szerintem nem nagyon létezik olyan hímnemű a földön, aki képes lenne elviselni. Egyik pillanatban még itt, a másikban meg már amott vagyok és akkor ehhez még hozzátartozik az is, hogy minden állatot legszívesebben befogadnék. Szerintem ilyenkor Nate hálát ad, amiért csak mondás szintjén szokás az emberekre ezt mondani és nem tényleges, mert különben lehet nem is lenne üres szoba. - Amit mire is fordítottál? – tettem úgy, mint aki elgondolkozik ezen. – Már megvan. Még többet dolgoztál, néha tényleg pihenhetnél is. Mi lesz akkor, ha egyszer túlhajtod magad? Vigyáznod kellene magadra, elhiszem, hogy sok a dolog a farmon, de akkor se akarom, hogy emiatt legyen bajod. – az aggodalom pedig könnyedén csendült ki a hangomból, hiszen tényleg nagyon aggódtam érte. Tudom, hogy nem vagyok az a személy, aki megmondhatja neki, hogy mit tegyen és mit ne, de attól még kimutathatom azt, hogy féltem őt és aggódom az egészsége miatt is. - Szerinte emiatt nem kell félned. Remek gyerekkora van és lesz is. – bizakodóan pillantottam a testvéremre, hiszen lehet, hogy a miénk kicsit derékba tört, de talán pont ezért vagyunk azon, hogy ő mindent megkapjon és ne kelljen túl hamar felnőnie. Vélhetően, ha eléggé idős lesz, akkor képekről és a történetekből megismeri az édesanyját. Mondjuk már így is ismeri, hiszen nem egy történetbe szőttem már bele Gabit, amit esténként mesélni szoktam Noahnak, de ebből csak nem lesz később se gond. - Pontosan, hiszen mennyire menő lenne már, hogy házőrzőkutya helyett medvénk lenne? Szerintem még Noah is imádná, meg mindenki a városban. Lehetne Balu a neve. – lelkesedtem be, hiszen tényleg simán befogadnám, ha módom lenne rá, de azt is pontosan tudom, hogy amennyire barátságosnak ábrázolják őket a mesékben, pontosan annyira nem azok a valóságban, így azért részben kerülném is a találkozást velük. - Ahogyan gondolod Jojo, de eddig se próbáltam keríteni senkit se... – adom be végül teljesen a derekamat, mert tényleg nem állt szándékomban összehozni őket. Inkább csak azt szerettem volna, ha barátok lesznek és esetleg újra kimozdul kicsit a bátyám. Ez annyira csak nem lehet bűn. - Nagyon remélem, vagy fájni fog a hátsó feled! – pillantottam rá totálisan komolyan, hiszen tényleg képes lennék fenékbe rugdosni, ha itt merne hagyni engem és Noaht. Ha nem is ebben az életben, akkor a következőben, vagy szellemként. Persze az élet szeret „kegyetlen tréfát” űzni, de talán már velünk nem akar és minden rendben lesz, mert ha nem… Nem arra nem is akarok gondolni. Még a fejemet is sietve rázom meg alig láthatóan, hogy távol űzzem eme gondolataimat. - Pontosan, szóval nem a mi hibánk… - vágok teljesen angyali és ártatlan fejemet, mert azért van olyan is, maikor mi keressük a bajt. A következő szavaival igazán meglep, mert néha tényleg beszoktak ugrani a többiek, de annyira nem szoktunk közös programot csinálni. Hmm, mi járhat a bátyám fejében? Remélem semmi olyan, hiszen Alex és én csak barátok vagyunk, semmi több. - Tényleg? Benne lennél egy grillezésben és Alexander is átjöhet? – pillantottam rá csodálkozva, majd sietve landolt egy puszi az arcán ismét. – Még mindig te vagy a legjobb! – tettem még hozzá fülig érő mosollyal, de végül aztán komolyabb vizekre eveztünk ismét. Én kérdeztem rá, de nem is értem, hogy miért, mert mindig kerültem a dolgokat, ha nagymami vagy papi itt voltak, akkor is képes voltam mindenkit magára hagyni, ha anyáék kerültek szóba, vagy csak csendesen ültem és vártam arra, hogy vége legyen, hiszen olyankor még inkább mardosott a bűntudat. Csendesen hallgatom azt, amit mond, de nem nézek rá. Csak bólintok egyet, majd még egyet. Nekem még mindig túlzottan hiányoznak… - Ha rám nézel, akkor is őket látod? – pillantok kérdőn a bátyámra. – Mármint Jonathan, nem érezted sose úgy, hogy én tehetek arról, hogy nincsenek többé? Ha akkor nem töröm össze magam...– csúszik ki belőlem eme szavak, mert nem bírom elnyomni az elmémben újra és újra megszólaló hangot, másrészt meg eléggé ritka az, amikor a teljes nevén hívom a bátyámat… - Inkább felejtsd el! Nem kérdeztem semmit se! – szólalok meg sietve, miközben elkapom a pillantásomat is, majd mielőtt maradásra bírhatna - elkaphatná a kezem, vagy magához ölelhetne - csak leugrom az ágról, az se érdekel, ha fenékre, vagy kézre és térdre huppanok, majd pedig sietve pattanok fel a lovamra és csak elindulok vele. Nem tudom, hogy merre megyek, de nem tudok tovább ott maradni. Egyszerűen csak sose kellett volna kibuknia annak, ami a baleset óta újra és újra előtör, ha nem is mindennap, de néha elég gyakran, míg máskor igen. Csak vágtatok egyre mélyebben az erdőbe, mintha csak a saját kérdésem elől akarnék menekülni, ami ennyi éven át sose hagyott békén…
- Ennyire csak nem cseszel már ki velem... Mást nem, majd feladok valami apróhirdetést – „Vágómarha előadó, ugyanitt x éves, de cuki vénség számára férj kerestetik”. Most mondd, hogy nem lenne eredeti. - vettem komolyra a figurát, csak annyira, amennyire ő is. Amúgy biztos figyelemfelkeltő lenne a mindenféle hírek közt az újság hasábjain, de annyira szemétláda azért én sem vagyok, hogy egy ilyet bejátsszak. Pláne nem a húgom ellen, így hát ha vénlány marad, akkor az marad, nálam akkor is mindig lesz helye. Ettől függetlenül azért remélem, hogy csak nem így lesz, pláne, mert Noah is biztos élvezné, ha idővel unokatesói is lennének. - Jó, hát na... Valakinek azt is meg kell. Ne aggódj, nem hajtom... amúgy meg ha igen, akkor addig, amíg fiatal vagyok és bírom, nem? - mondanám, hogy csalánba nem üt a ménkű, de volt már rá példa korábban is, hogy tüzifa-aprítás közben megszúcsott a fejsze éle a rönkön és végül a saját lábamba sikerült belevágni, pont valahogy karácsony környékén, de abból is egész jól rendbe jöttem – csak egy halvány heg őrzi az emlékét, hogy valaha is történt ilyen, az meg egyáltalán nem feltűnő. - Én is ebben bízok. - értettem egyet a húgommal, amikor meg a házörző medvéről kezd el fantáziálni, csak sóhajtok egyet. Mondom én, hogy javíthatatlan! - Azt elhiszem, hogy csípné, de maradjunk inkább a kutyáknál, vagy így is elég azokból is. Egyébként rémlik valami, mint ha egyszer olvastam volna ilyen cikket, hogy egy házaspár befogadott valami elárvult medvebocsot, aztán felnőve is teljesen szelíd maradt... - gondolkozok hangosan, ha érdekli, majd rákeres jobban. Emlékszem, a képeken jól mutatott az is, ahogy egy medve ül az emberek közt a kanapén, de belegondolva, mi mennyiséget megzabálhat napi szinten... győzze etetni az ember! - Még jó, szépen is nézne ki... - csóválom a fejem, ahogy a „fenyegetőzésre” is. Mondanám, hogy ahhoz utol kell előbb érnie, vagy elkapnia, de hát na, tekintve, hogy milyen témától jutottunk el idáig... valahogy még viccelődni sincs kedve hozzá az embernek. - Persze, hogy nem a ti hibátok, hogyan is lehetne? - jöhet nekem az ártatlan tekintettel, ismerem már, mint a rossz pénzt, és sajnos már nemigen működik nálam az ilyesmi, terelem is inkább a témát, hogy én is faggassam egy kicsit, és ne csak ő engem. - Persze, miért is ne? Persze hacsak nem gyújtja fel az istállót, vagy bármi hasonló. - igaz, nem egy lavina, de amennyire ismerem, ez a kölyök is szeret benne lenni a bajkeverésben... mondjuk ennyi idősen ki nem? A puszira csak jót mosolygok, azt meg csak magamban teszem már hozzá, hogy legalább így én is jobban megismerhetem azt, akivel olyan jóban van, vagy annyi időt tölt. Tudom, tudom, csak barátok, kapnék is érte, ha azzal találnék poénkodni, hogy több is van köztük, épp ezért nem is piszkálom. Valamikor régen hittem én is abban, hogy fiú és lány közt lehet ilyen szoros barátság, de tekintve, hogy Gabbie és esetemben még több is lett belőle... van egy olyan érzésem, hogy lehet, esetükben sem lesz másképp. Kíváncsi vagyok, ha az élet másképp hozza, akkor is így alakultak-e a dolgok, de ahogy sok mindent, úgy ezt se fogjuk már soha megtudni. Meglep Hannah hirtelen témaváltása, főleg, mert nem igazán szokta a szüleinket emlegetni, de ez nem jelenti azt, hogy megriadnék tőle... felelek is, ahogy az ő kérdésére is válaszolnék, hogy így jobban megnézve, a szemei egészen olyanok mint apáé, az arcvonásait meg anyától örökölte, de mielőtt egyáltalán szóhoz juthatnék, már el is darálja a maga kis mondandóját, és ugrik is le mellőlem, mielőtt egyáltalán kettőt pisloghatnék... Hiába kapok utána, csak a levegőt markolom, és mire lekecmergek a fáról, és én is nyeregbe pattanok, addigra már szépen le is hagy... - Hannah, várj már...! - kiáltok utána, de ahogy megindulok sebes vágtában utána, néhány perc után rájövök, hogy talán felesleges... Lehet, ha most utána megyek, azzal csak még jobban felzaklatom, mert amire most szüksége van, az pont, hogy a magány? Lassítok hát a lovam léptein, egész kényelmes tempóban haladva az ösvényen, amerre elviharzott a húgom, követve a nyomait, ha esetleg letért volna az útról, akkor se tévesszem el. Addig legalább nekem is van időm rendezni a gondolataimat, mert abban álmomban sem gondoltam volna, hogy nem azért nem beszélt eddig anyáékról, mert annyira hiányoznának neki, hanem épp, hogy magát okolja az elvesztésükért. Te jó ég, milyen lehetett ennyi éven át ilyen teherrel élni? - Hannah? - szólítom meg óvatosan, ha esetleg percekkel később sikerül a nyomára bukkannom, és nem kezd újabb vágtába - Csatlakozhatok?- vagy inkább adjak még neki némi időt?
- Mert ez kicseszés lenne? Na szép, már ha deres a hajam, akkor nem is lakhatok otthon?! S képes lennél eladni, még egy tehén is jobb hirdetést kap, mint én kapnék... – löktem meg őt a fán ücsörögve, hiszen egyikünk se gondolta komolyan, de így kicsit olyan volt, mint régen, amikor nem volt semmi árnyék a fejünk felett. Csak az őszinte hülyéskedés, nevetés és mosoly. S egy pillanatra képes voltam még azt is elhinni, hogy nincs semmi baj, hogy az árnyak csak a képzeletünk szüleményei voltak, még ha a szívemben mélyen belül tudtam is azt, hogy ez nem így van. Természetesen szerettem volna családot idővel, de ahhoz még van pár éven, meg eleve kellene ahhoz olyan személy is, aki képes elviselni a hóbortjaimat, így azt hiszem van arra azért esély, hogy talán tényleg vénlány maradok, hiszen a külső nem minden… - Persze, de amíg fiatal vagy, addig kellene élned is, nem? Meg persze vigyáznod magadra… - pillantok rá úgy, ahogyan egy felnőtt tenné a kisebbel, ha éppen kicsit meg akarná dorgálni. Tisztán emlékszem arra a balesetre, ami a lábát érte, hiszen eléggé megijedtem. Még egyszer nem akarok olyan szívrohamot kapni, az is biztos. - Most miért vagy ilyen? Biztosan találnánk medvét és szerintem Noah is örülne neki. Naaa, ha találok egyszer egy sérültet, akkor hazahozhatom majd? – próbáltam őt lekenyerezni a nézésemmel, de már tudtam jól, hogy ritka az, amikor be is vállik. Főleg akkor, ha másnak lehetett, akkor nekünk miért nem? Én nem drága dolgokat kérek, én csak a szegény, védtelen és sérült állatokon segítek, az meg tisztára csak a véletlen műve, hogy utána a legtöbb nálunk is marad… Én teljesen ártatlan vagyok, de tényleg! Ennek a történetnek meg tuti, hogy utána fogok még járni, hiszen nagyon is érdekel, hogy tényleg volt-e ilyen. - Én is pontosan ezt mondom, hogy miként is lehetne a mi hibánk? – tárom még szét a karomat teljesen tanácstalan fejet vágva, de persze mind a ketten tudjuk rá a választ, de nem is én lennék, ha néha nem próbálnám meg kicsit hülyíteni, vagy az idegein táncolni. Most legalább nincs miért aggódnia, hiszen vele vagyok, így nem érhet semmi baj, vagyis gond egy szál se. - Mégis mit feltételezel róla? Nem gyilkos, se nem a kaszás és nem is rontom Ralph, meg persze nem is szeret semmit se felgyújtani. – forgatom meg a szemeimet kicsit bosszankodva, hiszen nem is értem, hogy honnan jött ez neki. Szerintem sose meséltem ilyet Alexról, ha meg azt hiszi, hogy ő vitt bele a rosszba, akkor mentem én magamtól is, nem kellett ahhoz két babonázó szempár se. Jó lenne, ha végre már hazaérnének, mert már hiányzik, ezt kár lenne tagadni, meg lassan kezd újra összeállni a banda is, hiszen mindenki lassan hazatér az iskola miatt. Ők elutaznak, én meg maradok egyedül, bár ezt sose bántam, mert ha mennék is, akkor csak Noahval és a bátyámmal, nem mással. Velük szívesen megnéznék esetleg másik vidéket, de azt is tudom, hogy a tanyát nem lehet csak úgy itt hagyni, így ezért se dobtam fel ezt az ötletet mostanság. Meg mi itt is mindig remekül szórakozunk és csak ez számít, nem? Azért meg roppanthálás vagyok, amiért nem állt be a bátyám is azok közé, akik esetleg félreértik a köztem és Alexander között lévő barátságot. Téma könnyedén változik, de a hangulat már annyira nem könnyeded és mielőtt esetleg elkezdhetné mondani a szokásos maszlagot, hogy a szemem kire hasonlít, vagy éppen az orrom és az állam, azelőtt még pontosítok, hogy mire is gondolok. Sose akartam kimondani, inkább csak újra magamba fojtottam volna, de most valami miatt már nem bírtam lakatot tenni a számra. Túl erősen zakatolt az a bizonyos hang a fejemben, de a választ már képtelen vagyok meghallgatni, inkább csak úgy szökök meg, mint ahogyan a szellő is. Nem érthet el és még kész szerencse, hogy lovakkal jöttünk, mert így akad még segítségem is a szökésben. Talán sokan azt hinnék, hogy valami rossz filmbeli forgatásra tévedtek, pedig nem… Egyszerűen csak félek attól, amit a szemeiben látnék, vagy hallanék. Túl sokáig őriztem ezt magamban, 8 éves korom óta, azóta a nap óta, hogy megtudtam anyáék meghaltak… Mondhatni meg volt a saját kis démonom ilyen téren és még nagyobb okom volt arra, hogy kerüljek minden témát, ami anyáékra vonatkozott. Hiába boldog emlékek voltak, mert olyankor az a hang még erősebb lett. Szellő könnyedén röpíti felém a hangját, de még se állok meg, inkább csak tovább vágtatok, mintha csak versenyeznék. Hallom a mögöttünk rohanó lovat, de még se érdekel, aztán egyre csak elhal, viszont én még tovább vágtatok, de nem térek le az útról, míg végül lassítani nem kezdünk. Arcomat könnyek áztatják, de sietve törlöm le őket, amikor fülemben csendül ismét a nevem. – Igen? – szólalok meg alig hallhatóan. – Ahogy gondolod, hiszen örökké én se futhatok el, igaz? – kérdezem meg még mindig alig hallhatóan, de nem nézek hátra rá. Inkább csak figyelem az alattunk elterülő tájat, hiszen itt nem nehéz néha perem közelébe kerülni, hogy utána völgy, vagy bármi más táruljon eléd, ahogyan most is. – Sajnálom, nem kellett volna azt kérdeznem. Csak felejtsd el Nate, jó? – sütöm le a szemeimet, mert nem akartam még én is ezzel kínozni. Ostoba voltam, amiért nem raktam lakatot a számra, ahogyan eddig mindig sikerült, hiszen így is megvan mindenkinek a saját terhe, nem kell még az én hülyeségem is Nate nyakába.
- Igazad van, nem lenne túl szép húzás tőlem. Maradhatsz otthon, inkább veszünk egy padot, hogy délutánonként kiülhess pletyózni a többi öregasszonnyal, és megspóroljuk a biztonsági kamerákat. - avagy a falusi humán térfigyelő rendszer, biztos találkozott már Hannah is ezzel a fogalommal, elég csak saját nagyanyánkra gondolni – tökéletes iskolapéldája! - Élek én... - vonok vállat, meg vigyázok is, hogyne vigyáznék? Bár szerintem 50 év múlva jobban kéne vigyáznom, ahogy az ismerősök kapcsán okulok, idősebb korban azért minden sérülésnek, betegségnek, de akár egy szimpla elesésnek is sokkal nagyobb a kockázata, a gyógyulási időről már nem is beszélve. - Mert ilyen vagyok. És nem. Ahol medvebocs van, ott mamamackó is, ahol meg sérült medvebocs... ott inkább nem akarok találkozni a kedves mamával. - szögezem le, és tisztában vagyok, hogy ő is tudja, miért nem lesz itthon soha medvénk. Ha még valami elanyátlanodott őzgidát találna, aki egyedül rövid időn belül vacsorává avanzsálna valami ragadozó számára, arra még azt mondom, hogy üsse fene... Ha megnő, milyen finom pörkölt lesz belőle! - Hihetetlenek vagytok. - forgatom a szemeimet, nem mint ha én ennyi idősen jobb lettem volna, de... Az már régen volt. Vagy ha annyira nem is, elég távolinak tűnik... - Ó már, nem kell egyből leharapni a fejemet, csak poénnak szántam – a többit meg egy szóval sem említettem. - csóválom a fejemet, bár gyanús, ha ennyire lecsapott rá, meg mentegeti. Azt meg inkább nem reklámozom, hogy nekem ennyi idősen egyszer sikerült kis híján, mert hát na, melyik tizenéves ne szeretne tüzeskedni? Az meg elég köztudott, hogy a száraz fűfélék milyen könnyen lángra kapnak. Igaz, annak idején szerencsém volt, hogy akadt elég víz kézközelben, ellenben apa elől így sem sikerült teljesen elrejteni az árulkodó jeleket. Azt nem tudom, végül anyának elmondta-e, de csodálkoznék, ha Hannah tudna róla. Az ifjúkori hülyéskedések helyett azonban hamar komolyabb témára váltunk, igaz, amilyen váratlanul hozta fel Hannah, ugyanolyan gyorsan zárja is rövidre a társalgást, ahogy leugrik az ágról, majd nyeregbe pattanva már meg is indul, én meg hiába sietnék, a lemaradásból sokat nemigen sikerül behoznom. Nem is próbálom aztán, hisz valószínűleg ha utol is érném, sokat nem nyernék vele, talán csak egy kis egyedül töltött idő az, amire most szüksége van. Hiába vágtat tovább, én csak lépésben követem lóháton, így hát nem csoda, hogy beletelik némi időbe, mire utolérem. Legalább mindkettőnknek akad némi ideje rendezni a gondolatait. - Reméltem, hogy nem akarsz egyből világgá rohanni... - vagy ha pár órára el is tűnik, legalább estére hazakerülne. Nem mint ha akkor nem aggódnék érte, de a környéken nőtt fel, elég jól ismeri, ami egész nagy megnyugvásra ad okot. Nem mint ha így nem történhetne semmi baj, de azért mégiscsak jobban rágnám a kefét, ha estére is kimaradna. - Semmi baj. Én... nem tudtam, hogy így érzel. De Hannah... őszintén? - kérdezek vissza, miközben lassan felzárkózok mellé a lóra - Ha már valakit hibáztatni akarnék érte, akkor az a város vezetősége lenne, amiért nem takarították eléggé az utakat, tudva, hogy télen milyen sok baleset származik belőlük. - másrészt meg... lehet, hogy sok szerencsétlen tényező együttállása vezetett a tragédiához, aminek az is része, hogy ha előzőleg Hannah nem csavarog el és töri el a lábát, akkor valószínűleg a szüleink sem mentek volna éppen arra... de ugyanígy lehetett apa hibája is, amiért úgy vezetett, ahogy... vagy akár az autó valami problémája, vagy ezer meg egy más ok. - Ez ugyanolyan, mint ha Noah-t hibáztatnám azért, amiért Gabbie már nincs velünk. Úgyhogy ne kiáltsd ki magad bűnbaknak, mert nem a te hibád, rendben?- jegyeztem meg csendesen, holott azon is lehetne a végtelenségig filozofálni, hogy hogyan lehetett volna elkerülni. Így alakult... én pedig nem akarom az egyik szerettemet hibáztatni azért, hogy önhibáján kívül elveszítettem egy másikat.
- Szereteted határtalan kedves bátyám… - szólaltam meg kissé ironikusan, de ismert annyira, ha olyan állapotban lennék vénlánykoromban is, akkor inkább valahonnan a hegyekből lehetne összeszedni, mintsem a pletykálkodó, városi kamerák közül. – Másrészt meg, ha így haladsz, akkor még neked is jut hely a padon mellettem. – kacsintottam rá kissé pimaszul, de hát na…. Azért volt valami abban, amit mondtam. Elhiszem, hogy Gabiet nagyon szerette, de azért még sok remek nő él a városban, biztosan ha kicsit kinyitná a szemét, akkor valaki felkeltené az érdeklődését. Én meg majd megítélem, hogy lehet-e vagy inkább felejtsük azt a nőszemélyt! Csak sóhajtottam, de nem mondtam arra semmit se már, hogy él. Persze, hogy él, de hát miként? Mint egy szellem, aki csak a munkával és a családjával foglalkozik, de a saját igényeivel annyira nem foglalkozik… - Jól van, akkor nem medvénk lesz, hanem mondjuk farkasunk. Biztosan azok között is vannak megárvult egyedek. – jelentettem ki könnyedén, de annyira nem gondoltam komolyan, vagyis nem fogok direktbe farkast keresni, de ha látnék egy bajba jutott egyedet, akkor lehet, hogy hazahoznám, viszont szerintem akkor Nate akkor eléggé kiakadna. - Ugyan már, ha nem lennék, akkor milyen unalmas és egyszerű lenne mindenki élete… - szólaltam meg úgy, mint aki nem érti, hogy mások miért nem örülnek annak, hogy feldobjuk az ő életüket is. Szerintem így legalább kalandosabb mindenkinek az élete. Persze, akkora frászt nem akarok ráhozni, mint a lavinakor, de emiatt is mondok el néha valamit utólag, mint ezt a vízeséses ugrálgatást. - Aha, poénnak. Fogadjuk, hogy megfordult már a fejedben, hogy ő rontott meg… - mondtam ki határozottan, majd amikor kicsúszott az a szó, akkor pillanatok alatt jöttem zavarba, hiszen én nem arra gondoltam, hanem sokkal inkább arra, hogy ő vitt bele főként a rosszba és visz is bele, pedig nem így van. Azt hiszem, hogy ma nagyon megy nekem ez a félreérthető beszéd, pedig nem is ittam semmit se. Lehet ez a gond. A szellő könnyedén leng körbe, ahogyan Héra is egyre gyorsabban vágtat. Nem tudok ott maradni, úgy érzem, hogy menekülni akarok, hogy ostobaságot csináltam, míg végül az erdőség újra ritkulni nem kezd, hogy utána egy kisebb tisztásra, vagyis inkább kopár szikla részbe forduljon. A levegőt kicsit kapkodva veszem, hiszen a könnyeim is utat törtek maguknak, de mire beérne a testvérem, addigra könnyedén törlöm le, ahogyan az elmúlt évek alatt annyiszor megtettem már. - Pedig egyszer szívesen kipróbálnám, hogy az milyen lehet… - szólaltam meg az előttem elterülő látványt csodálva, vagyis inkább egyszerűbb volt azt figyelni, mint a testvéremre pillantani. Túl sok érzés és félelem lakozott hirtelen bennem. Annyi éven át el tudtam előtte titkolni, akkor nem értettem, hogy miért most csúszott ki az ajkaim között. Főleg, hogy annyira jó volt a hangulat. Eléggé elcsesztem, ezen nincs mit szépíteni. - Az nem ugyanolyan… - kezdtem volna bele, majd óvatosan Nate-re pillantottam és csak egy aprót bólintottam, hiszen ennyire könnyedén ez az érzés úgyse fog elmúlni. Ha ő nem is, akkor más gondolhatja ezt, hogy az én hibám, vagy ki tudja… - Van kedved versenyezni? – pillantottam rá kérdőn, majd pedig egy távolabbi pontra mutattam. Mind a ketten ismertük azt a helyet, hiszen régebben sokat jártunk arra felé.
Héra: görög eredetű; jelentése: megőrző, megóvó, védelmező.
- Viccelsz? Nem is kérdés, ha rólatok van szó. - jegyeztem meg szemtelenül nevetve, de hát cukkoljon az ember, ha nem a saját testvérét? Szó mi szó, simán kinézem magunkból, hogy még 50 év múltán is hasonlóan ugratjuk egymást. - Nem csalódtam benned. - mosolyogtam a szemtelenkedésére, de hát no, szerintem inkább kihagynám, annyira nem vonz egy rakás pletykás öregasszony társasága – az más kérdés hogy addigra én sem leszek épp huszonéves. - Szörnyű vagy, mondták már? - kérdeztem vissza az újabb házikedvenc hallatán - Ha ennyire szereted pátyolgatni őket, miért nem akarsz állatorvos lenni, mint Ronnie? Vagy akár a nemzeti parkba is elmehetnék valami gondozónak, aztán szeretgethetnéd az elárvult medvebocsokat meg farkaskölyköket főállásban. - jegyeztem meg, úgy is mindig azt hangoztatják az okosok, hogy az az igazi élvezet, amikor az ember azt csinálja amit szeret – és azt szereti amit csinál, mert akkor nem muszáj meg kínszenvedés a munka, hanem szórakozás. Vagy ha az nem is, gyorsabban telik az idő, meg sokkal kevésbé stresszes, mint valami kellemetlen munkalehetőséggel. - Az biztos. Akármennyire is gondoltam rád nyűgként amikor totyis korodban rám sóztak, vigyázzak rád, attól függetlenül örülök neki, hogy itt vagy. Hogy a tesóm vagy. - fűztem hozzá az őszinte véleményemet, mert hát na, talán jobban fogadtam volna ezt az egész kistesó témát, ha nem ilyen nagy korkülönbség van köztünk... igaz, ennek is megvan a maga előnye, szépsége, csak el kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy ezt meglássam és értékelni is tudjam. - Hogy mi?! Hannah... - torpanok meg a mondandómban nagy hirtelen, ahogy felé pillantottam kétkedve, ezt meg mégis hogy értsem? Mármint... úgy értsem, ahogy 10 emberből 9 értelmezné, vagy csak egy újabb, húgom-féle elszólásról van szó? Remélem, hogy inkább az utóbbi, mert ahogy ilyen szinten ő sem kíváncsi a – jelenleg nem létező – magánéletemre, úgy én sem feltétlenül szeretném ismerni az övét ilyen részletességgel. Szóba kerülnek a szüleink, én pedig már azt hinném, hogy végre megtörik a jég, és hajlandó beszélni róluk. Nos, a jég az tört, az a bizonyos... csak épp nem úgy, ahogy azt vártam, ráadásul olyasmik bukkantak felszínre, amire aztán végképp nem számítottam. A húgom sietve elvágtat a lova hátán, én pedig csak lemaradva követem, remélhetőleg addigra már megnyugszik kissé... - Nem hiszem, hogy én képes lennék hosszú időre elmenni itthonról. Neked menne? - ezek szerint legalábbis, amit mondott... tudom, hogy igazából mindig csak azzal takarózok, hogy a birtok, az állatok, meg a földek... a munkát nem lehet itt hagyni, ez nem csak egy halom papír, ami akkor is ugyanúgy megvár, ha egy hétig nem foglalkozol vele. Egyébként is így éreztem. Nevezzük félelemnek, gyávaságnak, vagy ahogy akarjuk, de egyszerűen sokkal nagyobb biztonságban éreztem magam itt, hazai terepen. - Persze, nyilván... de gondolom te is megtalálod benne a hasonlóságot. - szólaltam meg csendesen, miután felsorakoztam mellé a sziklaperemre, elgyönyörködve egy pillanatra a kilátásban. - Ha szeretnéd... és mit kap a nyertes? - kérdeztem vissza, hisz ha már verseny, akkor legyen valami tétje is a dolognak, úgy mindig izgalmasabb a játszma, mint ha csak úgy a semmiért megy. Na jó, akkor se csak a semmiért, ott a szórakozás öröme, de akkor is! Úgy is mindig azzal jön, hogy túl karót nyelt vagyok.
Csak a nyelvemet nyújtom ki az újabb kedveskedésére, de hát ilyen a testvéri szeretet. Adok és kapok is a „kedvességekből”. El se tudnám igazán képzelni az életemet nélküle már, s nem is akarom. Mástól talán ennyire jól nem viselném el a csipkelődést, mint tőle, de ez szerintem így van rendjén. Amikor azt említi, hogy nem csalódott bennem, akkor csak egy angyali mosolyt villantok rá, hiszen legalább nem hagytam őt „cserben” ilyen téren se. - Még a mai napon nem elégszer. – szólalok meg egy kisebb gondolkodás közepette, vagyis úgy tettem, mintha annyira gondolkoznék ezen, de pontosan annyira feleltem komolyan, amennyire ő mondta rám azt a dolgot. – Nem hiszem, hogy jó orvos lenne belőlem, ahhoz túlzottan szélvész kisasszony vagyok… - kisebb töprengés után sikerült is megszólalnom, de azért egy kisebb szünetet is beiktattam, miközben gondolkodtam folytatáson. – Meg az kötelesség, ez pedig a szeretetről szól, a nemzeti parkon már gondolkoztam, hogy jelentkezem, de talán hamarabb mennék menhelyre segíteni. Ott tényleg olyanok vannak, akiknek szüksége van egy kis szeretetre, amíg valaki be nem fogadja őket. Mondhatni teljesen árvák… - pillantottam a bátyámra egy halovány mosoly keretében, mert talán az utolsó szót nem kellett volna mondani, hiszen valamilyen értelemben igazából mi is azok voltunk. Árvák, mert nem voltak szüleink, csak nagyszüleink és testvéreink. Noah is részben az volt, hiszen az anyukája nem élt. Talán pont ezért tudtam azt, hogy azoknak az állatoknak mennyire szüksége lehet szeretetre, mert kicsit ebben nőttem fel. Láttam azt, hogy a szeretet ereje mennyi mindenre képes még a legpocsékabb napokon is. - Még szerencse, hogy ezt mondod, vagy lehet meg kellett volna tanulnod szárnyakat növeszteni… - a mosolyom most már szélesebb és biztos vagyok abban, hogy érti a célzást arra, hogy különben lelöktem volna őt, ami persze nem igaz, mert sose tennék ilyet, de a poénkodásba ez is belefér. – Én is örülök, hogy te vagy a testvérem, a bátyám! – mondtam neki teljesen őszintén, mert tényleg így volt. Nagyon hálás vagyok neki és sok mindent köszönhetek. - Mi van? – kérdezek vissza érthetetlenül, de azért leesik, hogy megint sikerült a szavakkal játszadoznom és tökre félre lehetet érteni. – Jaj, nem úgy! Amúgy se kötném az orrodra, ha úgy lenne, de nem kell aggódnod amiatt, hogy egyszer azzal állítok haza, hogy jön a baba. – ebből szerintem levághatta, hogy én még sose. Tudom, manapság az a menő, ha már 14 évesen és stb., de én nem ilyen voltam és nem is leszek. És azt is könnyedén leolvashatta Nate, hogy ennyiben hagyjuk ezt a dolgot, mert különben rák vörös leszek. Meg ebből szerintem rá jött arra is, hogy a rosszaságba való belerángatásra értettem. Hamarosan pedig én vágtatok előre, mert olyan dolog csúszott ki az ajkaim között, aminek nagyon nem kellett volna. Persze idővel a kedélyek, ahogyan a tempó is lassulni kezd, de azért időbe telik mire be tud érni. - Talán, nem tudom. Itt éltem mindig is és ideköt minden, így miért akarnék máshova menni? – szólaltam meg kérdőn miközben a tájat figyeltem, hiszen ez volt az otthonom és hamarosan a havazás is ismét beköszönt, így még inkább otthon fogom érezni. Mindig is szerettem a nagy fehér természeti csodát. Már kiskoromtól kezdve és ez talán sose fog változni. - Igen, de… - végül inkább csak megráztam a fejemet, hogy hagyjuk, mert nem akarok még több sebet feltépni. Gabi biztosan már anyáékkal vannak és fentről vigyáznak ránk. Bárcsak tényleg úgy lenne, ha meghal valaki, akkor egy csillag lesz belőle és onnan vigyáznak ránk, de ez is csak a mesékben létezik. - Ha én nyerek, akkor elmész szórakozni valakivel. – mondtam komolyan, de az, hogy ha ő nyer mi lesz… Azt már meg se vártam, inkább csak sietve kezdtem el vágtázni, hogy esélyem legyen nyerni. Persze, nem volt fair, de hát bármire képes lettem volna, hogy nyerjek és végre kicsit kimozduljon otthonról. Talán még kicsit rá is kapna, ha meg ízlelni a szórakozás ízét, ki tudja…
Csak jót derülök magamban a nyelvnyújtogatásra, de eszem ágában sincs magamra venni, vagy megsértődni miatta. Mégiscsak a húgom, volt időm hozzászokni, milyen szemtelenül tud néha viselkedni, pláne mostanság, hogy kamaszodik. - Ne aggódj, ha így folytatod, egy párszor biztosan megkapod még. - válaszolok, nehogy már itt azon aggódjon, hogy kimarad a jóból. - Hát figyelj... gondolom csak megtanulnád az egyetem alatt, hogy munka közben nem feltétlenül jó az ilyesmi. Amúgy amennyire tudom, a legtöbbjüknek a vér látványával van a baja, nem azzal, hogy képtelen megülni a fenekén nyugodtan. - szólalok meg, legalábbis az orvosi egyetemeken mindig a boncolás szokott a mumus lenni... a vízválasztó, ami rögtön az elején kiszúrja a gyenge gyomrúakat a társaságból. - Nézd Hannah... ha szerednéd kipróbálni... Biztosan örülnének egy segítő kéznek. - ha nem is minden nap, vagy teljes munkaidőben, hisz az suli mellett amúgy is lehetetlenség lenne, de néha-néha besegíteni biztosan érdekes és hasznos tapasztalat lenne. Akár neki is, feltöltődni némi pozitív energiával azáltal, hogy másoknak, másokon segít, akár az elárvult állatoknak. Legalább nem a mi istállónkban gyűlnének, mert itt úgy is csak átmenetileg maradnak, amíg fel nem épülnek, nem szándékozom állatkertet nyitni. Ami pedig az árvákat illeti... érzékeltem, amit mondott, de csak egy halvány mosollyal reagáltam rá. Mi még egészen jól talpra álltunk annak ellenére, hogy egyedül maradtunk, úgy hiszem. - Szárnyakat, ennyi idősen? Öreg vagyok én már ahhoz! - legyintettem, ahogy nagyapa is szokta mindig, amikor pedig meghallom, hogy ő is hasonlóan érez a testvéri kötelékünk kapcsán, mint én, csak egy újabb mosollyal nyugtázom a dolgot, miközben lábamat lóbálva ücsörgök a faágon. Egészen addig, amíg el nem szólja magát, kissé kétértelműre sikeredett szóhasználattal, mert utána már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mégis, hogyan magyarázza ki magát ebből az egészből? Ha másért nem, legalább annyiból mulattató látni, hogyan igyekszik meg pirul közben. - Hát reméltem is, hogy több eszed van annál, mintsem ezzel állítsd haza. Azt hiszem, ott kapnék helyben gutaütést. - tettem hozzá, bár most egy pillanatra elbizonytalanodtam... Elvileg már a sulikban is van szó ilyesmikről, legalábbis ha az én koromban volt, csak van most is... vagy le kéne ülnünk és itthon is beszélni erről az egész témáról? Te jó ég, szerintem versenyezhetnénk, melyikünk süllyed el előbb kínjában... Mindenesetre az biztos, hogy most nem boncolgatjuk a témát részletesebben, elvégre szélvész kisasszony kereket old, én meg követem, némi lemaradással... hogy végül a sziklaperemen zárkózzak fel mellé, befejezve az előbb hirtelen félbeszakadt, anyáékkal kapcsolatos beszélgetésünket. - Nem tudom, de te emlegetted az előbb ezt a világgá menős dolgot. Csak azért kérdeztem. - emlékeztettem rá, nem mint ha biztatni akarnám, hogy menjen... igaz, ha ez lett volna a szíve vágya, biztosan nem tartanám vissza... de ettől függetlenül nyugodtabb voltam, ha őt is a közelemben tudtam. Csak kíváncsian pillantottam rá, amikor belekezdett a mondandójába, de ha nem... hát én sem erőltetem, helyette inkább a versenyre kérdeztem rá, ha már így feldobta az ötletet. - Hogy micsoda? Na jó, egye fene, de ha... - én nyerek, akkor többet nem hozod fel ezt a menjek-már-el-szórakozni-végre témát... Igaz, nem hogy a végére, a feléig se jutottam, miután a csaló húgom nekiiramodott, én pedig mindent beleadva vágtattam utána, hogy behozzam a lemaradást. Még mit nem! Naiv, ha azt hiszi, hogy hagyom nyerni, én meg bízok abban, hogy a több évnyi tapasztalat végül segít behozni a lemaradást, meg megnyerni a versenyt. Ha pedig ő is csalt, én sem leszek rest... így miután hamar felzárkózok mögé, egy szempillantás alatt el is tűnök, irányt váltva, hogy az egyik erdei ösvényen csapjam le az utat.
Csak egy szemforgatás jár a szavai mellé, hiszen biztos voltam abban, hogy nem fog megkímélni és nem csak ma, de még jó párszor meg fogom kapni az életemben, de már nem mondtam semmit se. Talán már hiányozna idővel, ha nem mondaná ezt nekem. - Tudom, hogy meg is lehet tanulni, meg idővel sokkal higgadtabbak lesznek az emberek… - sóhajtok egyet és picit még a fejemet is megrázom. – A vér se zavar, ezt tudod jól, de nem akarok az lenni. Nem ismerem Ronniet se, de jelenleg annyira nem is vágyom arra, hogy esetleg idővel a szárnysegédje legyek. Meg egy állatorvos ebben a hatalmas városban elég, nem kell több. – hagyom ennyiben a dolgot, mert tényleg nem akartam állatorvosnak tanulni. Persze, jól keresnek és hasonlóak, de meggyógyítani egy állatot, vagy megmenteni és családot találni neki, illetve egy apró kisszeretetet adni reménnyel együtt nem ugyanaz. És én inkább az utóbbira gondoltam, mintsem az elsőre. Meg még van egy évem eldönteni, hogy merre is megyek tovább. Majd csak megvilágosodom valaminek, vagy valakinek köszönhetően. - De nem lenne gond, ha nem mindig egyből jönnék haza, hanem néha inkább ott kötnék ki és csak esténként esnék haza? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen akkor suli után tuti egyből odamennék és zárásig ott lennék, hogy segíteni tudjak. Igazából már érdeklődtem náluk is, mármint a menhelyeseknél és örülnének nekem, csak nem tudtam, hogy Nate mennyire örülne annak, ha lenne valami, ami miatt esetleg néha kevesebb időt fordítanék a tanulásra. - Pedig még nincs miért aggódnod, hiszen nem vagy olyan vén, mint az országút, meg eleve az idős madarak is még repülnek. – villantottam egy igazán cuki mosolyt, mintha nem éppen most szívtam volna testvérileg a vérét. Mert én tényleg nem tettem meg, csak érdekesen fejezem ki olykor-olykor a szeretetemet az irányába. Hirtelen tényleg nem értem, hogy min akad fent, de aztán rájövök, hogy sikerült megint remekül alkotnom és bánnom a szavak erejével, viszont ezen már meg se lepődök, szerintem ha direkt akarnék ennyire félreérthetően fogalmazni, akkor se menne. Véletlenül meg tiszta zseni vagyok. - Viszont, ha egyszer mégis, attól még ugyanúgy szeretnél, nem? – kérdeztem meg óvatosan. Nem mintha ez szerepelne a terveim között, meg igazából sose engedtem senkit se olyan közel ilyen téren. Talán sokak szerint maradi vagyok, de valahogy nem érdekel. Nem volt sose szokásom széttenni senkinek a lábamat, meg amúgy se volt olyan fiú az életemben. Alexanderrel is (csak) barátok vagyunk. Másrészt meg ha egyszer úgy alakul, akkor meg általában pont olyankor jön a baba, amikor nem tervezik az emberek. Nem szeretnék 17 évesen se még anya lenni, meg úgy még jó sokáig, de inkább hagyjuk is ezt a témát. Ha egyszer beütne az ilyen baj, akkor ráérek ilyen téren aggódni, de amúgy felesleges. Meg amúgy se pont a bátyámmal akarnám megbeszélni a szexuális életemet, vagy éppen felvilágosítás beszédet se tartson nekem, mert így is már eléggé ciki. - Világgá menni itt is lehet, ha messzire ellovagolunk. Megfordult a fejemben, hogy esetleg szünetben elmennénk valahova lovakkal, sátrazás és hasonlóak. Az csak nem lehet annyira veszélyes, mint a hegyekben barangolni, vagy? – pillantottam rá kérdőm, hiszen biztosan még benne is túl elevenen élt az a lavinás esett, ezért is jutott ez az eszembe. Eléggé messze vannak bizonyos irányokba a szomszédvárosok és talán farkas lakoma se lenne belőlünk. Nem érdekel az, hogy ő mit fog kérni, hiszen csak az számít, hogy nyerjek és végre kimozduljon kicsit. Nem lassítok a tempón, de ha nem is egyből, akkor bizonyos idővel be is ér. Csak sóhajtok egyet, amikor meglátom, hogy merre akar csalni, én pedig még inkább kicsit gyorsítok a tempón, hogy a rövidebb, de utat válasszam, a következő pillanatban pedig máris ugratok egy másik szirtre, hogy onnan elinduljak lefelé, majd ismét ugratok, ahol picit megcsúszok, de sikerül megtartanom magunkat. Így már vágtathatunk is a sima lefelé vezető úton, hogy utána a tisztáson át tovább vágtassunk a megbeszélt hely felé. Kíváncsian pillantok körbe, hogy vajon Nate merre is lehet…
- Tudom... - felelem a magyarázkodására, és már épp szóvá tenném, hogy a város lehet, hogy nagy, de a hozzá tartozó falvak és kisebb települések is ehhez a körzethez tartoznak, így pedig már több állatorvos is elkél... vagy hogy Ronnie sem feltétlenül biztos, hogy élete végéig itt marad Fairbanksben, de logikusan belegondolva... valóban, őt ismerve én sem tartom valószínűnek, hogy elköltözne. - Hát nézd, Hannah... ha szeretnéd megpróbálni, akkor kerítünk valami megoldást, hogy kivitelezhető legyen. Amíg nem megy a tanulás meg az egészséged vonására, addig nem bánom. Mást nem nem minden nap mennél, hanem csak egy párszor a héten? - dobom be ezt a lehetőséget is, másfelől meg... bébiszitterünk már van, így Noah miatt sem annyira necces a dolog, akár June, akár én majd elmegyünk a kissrácért, amelyikünknek egyszerűbben kivitelezhető. - Még jó, hogy nem vagyok annyi idős... ennyire azért nem rossz a helyzet. Vagy mégis? - igaz, hogy gyakran néznek idősebbnek, de ennyivel mellélőni azért nem szoktak a koromat illetően, hogy vén csotrogánynak higgyenek. - Hát persze, hogy ugyanúgy. Maximum egy darabig jól titkolnám, meg morcosabb lennék az átlagon felül. - bár ha ilyen fiatalon tényleg ilyen „baleset” történne, akkor azt hiszem, talán még ez a legkevesebb... jó eséllyel nem repesnék az örömtől, de bízok benne, hogy a húgomnak van annyi józan esze, hogy csak elméleti téren kíváncsiskodik ilyesmiről – nem azért, mert egy szemernyi kis köze is lenne a valósághoz, vagy hogy valóra váljon. Jó, tisztában vagyok vele, hogy Gabbie sem volt sokkal idősebb tőle, amikor Noah megszületett, de az a helyzet egészen más volt. Igaz, ha visszatekerhetném az idő kerekét, akkor biztos inkább azért győzködném, hogy ráérünk még később is a családalapítással... - Felejtsd el. Nem mész lovas kempingre, ahhoz túl sok a vadállat a környéken. - szögeztem le, azt meg csak gondolatban tettem hozzá, hogy azután az ominózus lavinás eset után meg pláne nem. - De lásd kivel van dolgod, a kert végébe kilovagolhatsz meg sátrat állíthatsz, ha annyira odakint szeretnél aludni. Bár tekintve, hogy jön a tél... - ciccegtem egyet, ha ilyesmin töri a fejét, inkább kellett volna nyáron bejátszania hasonlót, mintsem most. Méteres hó, repkedő mínuszok... Köszi, inkább töltöm az estéimet a kandalló mellett, mintsem odakint fagyoskodva. Telekhatáron belül randalírozhat, ha szeretne, azon kívül maximum álmaiban, és pont. Felvetül a verseny ötlete, igaz, a részletek megbeszélésével nem jutunk messzire, lévén a húgom aljas csaló módjára indul el még azelőtt, hogy tisztázhatnánk minden fontos dolgot... de ha már ő így, akkor én sem leszek szívbajos, rövidítés céljából le is csapom az utat, áttérve egy másik ösvényre... Igen ám, ám csalfának bizonyult az emlékezetem... mire az erdő sűrűjéből kiérünk a tisztásra, ha megelőzni nem is sikerül, de felzárkózok a húgom mellé, hogy aztán fej fej mellett haladjunk tovább a cél felé. Pedig még a cél felénél se járunk...! Miközben keresztül vágtatunk a tisztáson, igyekszem kissé oldalra eltéríteni, csak annyira, hogy mire ismét elérjük az erdő fáit, addigra én minden gond nélkül haladhassak tovább Dominóval az ösvényen, míg őt megállásra, vagy legalábbis lassításra késztessék az útban lévő fák.
- Igazából már beszéltem velük, néha pár órára beugrottam, vagy az állatkereskedésbe… - vallom be, miközben a tájat fürkészem. A madarak dallama kellemesen csendül a késő nyári napon, hiszen hamarosan itt lesz az ősz és a tél is, vagyis a hó. Már várom, de attól még szeretem ezt a kicsit melegebb időt is. – Csak nem tudtam, hogy mennyire örülnél neki pontosan a suli miatt, de hát ismersz. Szeretek pörögni, és ha nem ott segítek, akkor az erdőben fogok összeszedni megint valakit és hazavinni. – pillantottam mosolyogva a bátyámra, de a kettő mondjuk nálam nem zárja ki magát. Mondjuk kíváncsi lennék, hogy akkor mit csinálna Nate, ha egyszer állat helyett embert vinnék haza... – Ha gondolod, akkor eljöhetsz velem és akkor te is beszélhetsz a vezetővel, hogy biztosan tud, hogy jó helyen vagyok és nem lesz semmi gond. – tettem még hozzá, hiszen azt se akartam, hogy aggódjon, de azt is tudja, hogy eléggé önálló tudok már lenni, így ezt is simán elintézném egyedül is. Főleg, hogy már az első lépéseket megtettem a kérdezése nélkül is. Inkább csak vártam a megfelelő pillanatra, hogy tálaljam azt, hogy dolgoznék a menhelyen. Nem azért, mert megenne nélküle, de tudom, hogy ő azt szeretné, ha nekem legalább normális tinédzser korom lenne és hasonlóak. - Szerintem, ha nem borotválkoznál és még kevesebb mozdulsz ki a tanyáról, akkor ne csodálkozz, ha az országutat fiatalabbnak fogják gondolni, mint amennyi te vagy. – húztam tovább az agyát jó testvérhez híven. Néha kell, mert a végén még túlzottan elkanászodna és így talán végre kicsit többet dugja majd ki az orrát. Remélem, hogy azért Junet be fogja mutatni az oviban, hogy nehogy azt higgyék, hogy megjött a pót mami, vagy mi a manó. Mondjuk azt azért megnézném, hogy melyiküknek sikerülne hamarabb kimagyarázni a helyzetet, biztosan szórakoztató lenne. Arra már nem mondtam semmit se, hiszen már talán ez is kínosabb volt a kelleténél, hogy ilyenekről beszélgetünk Natel. Még szerencse, hogy eleinte itt volt még Gabi is nekem, így nem voltam totálisan elveszve a női dolgokkal kapcsolatban. Ő elég sok mindent elmondott nekem, mintha csak érezte volna azt, hogy nem lesz mindig itt. Bárcsak még mindig velünk lenne, mert tudom, hogy hozzá is bármivel fordulhattam, de már nincs, így pedig részben egyedül maradtam. Ha meg olyan van, akkor megkérdezem az egyik barátomat, persze a nagyok közül, hiszen pontosan tudják, hogy két pasival vagyok összezárva, meg most már ott lesz June is. Meg amúgy se állt szándékomban teherbe esni, hiszen nem is volt olyan személy az életemben. - Ohh, mintha bármikor is visszatartottak volna a vadállatok. Mivel másabb loval menni, mint gyalog? Úgy legalább hamarabb el tudok tűnni is, ha baj van. – kérdeztem vissza érthetetlenül, mert ismert annyira, ha valamit a fejembe veszek, akkor eléggé nehéz lebeszélni bárkinek is. - Másrészt meg tele az erdő menedékházakkal, így nem okoz gondot a tél se, ha hamarabb köszöntene be. – tettem még hozzá teljesen higgadtan, de az elhatározás könnyedén csillant meg a szemeimben. Ahh, ennek a csatának még biztosan nem lesz vége. Sőt, ha most majd idővel le is zárjuk, akkor tuti később még előjön. Főleg, ha esetleg minden szó nélkül lovaglom ki hajnalban. Tudom, hogy mikor kel, így annyira nem nehéz. Hamarosan pedig jöhet is a verseny, de amennyire én csalok, annyira csal ő is, amikor hirtelen a rövidebb út felé veszi az irányt, nekem meg maradt a kicsit nehezebb út, ha én is rövidíteni akarok, de nem is én lennék, ha nem kockáztatnék. Sőt, még beszélek is Hérához, hogy minél gyorsabb legyen, így mire kiérek a tisztára és alig kezdek el ott vágtatni, máris megjelenik Nate. Egyikünk se vezet, fej-fej mellett haladunk, amíg ismét nem próbál meg csalni… Egyszer csak elkezd felém húzódni, mire nekem is kicsit oldalra kell mennem, így az ösvény teljesen megnyílik előtte, én pedig még éppen idejében kapcsolok, hogy nem kell kerülnöm, hanem csak ugratnom kell, így sietve cselekszem megfelelően. - Hééé, csalóóóóó!! – kiáltok utána, majd a fákat kerülgetve igyekszem beelőzzem őt, hiszen vélhetően az utolsó vihar az ösvényre is döntött ki fákat, amiket át kell ugratnia, vagy éppen kikerülnie. Így talán még nincs minden veszve…
- Ó, vagy úgy! Akkor látom, egész önállósítottad magad ez ügyben. - állapítottam meg, nem mint ha baj lenne, sőt... az esetek többségében kimondottan nagy segítség tud lenni, hogy nem kell minden csipcsup apróságnál fognom a kezét, másrészt viszont, ha valami hülyeséget a fejébe vesz... Ember legyen a talpán, aki feltartóztatja. - Ha már lehet választani, inkább a menhelyen boldogítsd az ott lévő állatokat, mint hogy hetente újakat hozz haza nekem... - fűztem még hozzá a gondolatmenethez, ezúttal áldásomat is adva a dologra, azt meg már úgy is tudja, egyébként hogy állok az ilyesmihez. Amíg nem megy a tanulás vagy az egészsége rovására... Addig nem bánom, ha ezt szeretné. - Kac-kac, nagyon vicces vagy, higgyék csak! Tudod mit? Úgy is jön a tél, nekem meg úgy se volt még soha szakállam... télen meg amúgy is, hová menjek? - adtam alá a lovat, mert lehet, hogy borzalmasan fogok kinézni, de hát na, rajtuk kívül más úgy se nagyon fog látni. Ha meg panaszkodna érte, legalább mondhatom, hogy ő adta a csodás ötletet.
- Igenis jobb lenne, ha visszatartanának. Nem mindegyik elesett, védtelen, szelíd teremtés. - emlékeztetem rá, hogy akadnak azért ragadozók is szép számmal, olyanok, amikkel én sem szívesen maradnék kettesben egy sötét erdőben, pedig kettőnk közül nekem vadászati engedélyem is van, és nagyobb eséllyel védem meg magam, mint ő, ha beüt a baj... - Másrészt azt sem szeretném, ha a lovakat leamortizálnád. Múltkor is egészen megbokrosodott az egyikük, mi is alig bírtunk el vele, pedig nagyobb tapasztalatunk van velük. Nincs lovas kemping és kész. - zárom rövidre a témát, jelezve, hogy a továbbiakban nem képezi vita tárgyát, vagy elfogadja, vagy... nem, de ha észreveszem, hogy tényleg kiszökött az egyik lóval egy ilyen hülyeség miatt, akkor abban nem sok köszönet lesz. - Az, hogy tele van velük, talán kissé túlzás. Akad egy pár... meg néhány régi, lepukkant ház. És, mit csinálsz, ha olyan társaságotok akad, akinek nem örültök? - kérdezek vissza, mert lévén senki sem lakik ott állandó jelleggel, bárki, bármikor beeshet... és nem feltétlenül valamelyik puszipajtása, vagy olyasvalaki, aki ismeri, hogy a mindenféle bűnözőkről már ne is beszéljünk. Sőt, másokról se nagyon, mert felmerül a verseny ötlete, én pedig amint rábólintanék, a húgom csaló módon már előbb megindul, mint ahogy a mondandóm végére érhetnék. Hiába az előnye, azért engem sem kell félteni, szerencsére elég jól ismerem az erdőt, hogy bepróbálkozzak egy rövidebb úttal a célig, és ha a vezetést nem is veszem át, de arra elég, hogy legalább felzárkózzak a lóversenyben a húgom mellé – hogy ezúttal én legyek az, aki aljas módon viszonozzam a kedvességét, és letérítsem az örvénytől. Nem éppen úgy jött össze, ahogy akartam, hisz nem sikerült így sem áthatolhatatlan akadályba kerülnie, de még ez is elég volt ahhoz, hogy némi előnyhöz jussak, igaz, túl sokáig nem örülhettem az előnyömnek, ahogy a célhoz kezdtem közelíteni, már ismét ott vágtázott Hannah és Héra a nyomomban, hogy a célba már egyszerre érjünk be. - Hát, hugi, ez döntetlen lett, akárhogy is nézzük. Ügyködhetsz, hogy mással rávegyél, kimozduljak a városba „szórakozni”. - nyomtam meg az utolsó szavacskát, miközben előre hajolva megpaskoltam volna Domino nyakát. Igaz, nem nyertünk, de a húgom sem, mondhatni, hozta az elvárt teljesítményt. - Mehetünk lassan haza, vagy akarsz még valamerre kitérőt tenni? - kérdeztem rá, mert már pár órája kilovagoltunk, ideje lenne hazafelé orientálódni lassacskán, hogy legalább vacsira hazaérjünk. Nem mint ha én olyan éhes lennék, de Noah-t nem kéne rászoktatni az éjszakázásra... meg nem is bírná szerintem.
Kezdőlap
Bocsi hogy csak most és tuti még összefutunk, már csak a közös ismerősünk miatt is //
S mindenképpen látjuk még egymást! 
xDDD 
