Úgy nyargaltam az erdőben, hogy a mancsom alatt szinte döngött a föld. A jobb elülsőben húzódtak még az izmok, de ennyitől nem fogok sántítani. Patrishát kerestem, az energiáit, az illatát... Még nem éreztem őt közel, így hát loholtam tovább. Annyira borzasztó volt, hogy nem ismertem még ki magam, nem beszélhettük meg, hogy hol találkozzunk. Engem pedig már hajtott a vérem, hogy öljek. Ma nem egyszerű szarvasvadászat lesz. Ma medvét ölünk. Futás közben megtorpantam hirtelen, amikor a fiatal és hangját alig találó Liu felvonyított. Hát leterítette az első vadat. Felvillantak gyilkos szemeim a sötétben, s bár elégedett voltam, már a saját zsákmányomra éreztem. De nem siethetem el - közös vadászatot ígértem, és ezt be is fogom tartani, bármennyire próbálta a Hold rám erőszakolni, hogy tépjek szét valamit két percen belül. Tovább eredtem, s végül egy tisztásra értem. Üres volt. Lihegve tekintettem körül, s még egy vad se volt a közelben. Ez feldühített, s csak úgy magamban eszeveszett ugatásba kezdtem. Aztán amikor abbahagytam, felvonyítottam, magamhoz szólítottam Patrishát, mint Alfája, s akárhol is legyen, azonnal erre kell egye az irányt, ha jó farkasom és nincs veszélyben. Jó farkas volt, és tudtam, hogy tud vigyázni magára, így nem is aggódtam. Körbe-körbe járkáltam idegesen, fújtattam, s úgy nagyjából percenként megismételtem a nőstény hívását.
Castor a közös vadászat előtt még ott akart lenni Liu első alakváltásánál. Úgy beszéltük meg, hogy utána találkozunk. Nekem ,ég volt is némi dolgom, amikor ők hárman elindultak. Nem beszéltük meg hol is találkozunk, ezrét azt láttam legcélszerűbbnek, ha követem az ő nyomaikat. Ha Castor végzett, és ezen indul visszafelé, akkor biztosan találkozunk. Mér egy jó ideje bandukoltam felfelé egy hegyoldalon, amikor valahogy mozgalmasabbá vált az erdő. Még nem hallottam semmit, de érzetem némi feszültségnövekedést. Aztán egyszer csak jobb felől feltűnt három szarvas, és eszeveszett iramban zúgtak át a látóteremen, engem figyelemre sem méltatva, pedig az állatok általában ember alakban is érzik, ha valaki veszélyes. Volt egy érzésem, hogy ha Castor akarom megtalálni, az ő nyomaikon kell elindulnom visszafelé, s így is tettem. Nemsokára meghallottam az izgatott ugatását, és végre belőhettem a pontos irányt. Aztán fel is vonított, kimutatva, mennyire is türelmetlen. ~ Már a közelben vagyok. ~ üzentem, de megtorpantam, hogy levetkőzhessek. A holmijaimat bepakoltam a magammal hozott hátizsákba, és átváltoztam, aztán már rohanva tettem meg a hiányzó távolságot. Mikor kiértem a tisztásra lefékeztem. Muszáj volt megnéznem magamnak alaposan így is, mielőtt közelebb mentem volna hozzá. Határozottan impozáns látvány volt.
Végre üzent: hamarosan ideér. Így hát leültem a fenekemre, ahogy Liu elé korábban, és csendben vártam tovább. Nem sokkal később az ezüst bundás nőstény kivágtatott a sűrűből. Csodás volt, ahogy az én feketeségem mellett az ő bundáján ragyogott a holdfény. Felkeltem, és közel sétáltam hozzá. Köszöntöttem immár szörnyetegként is a falkában. Ha magától nem terült el a földön, akkor ráharaptam a nyakára, és lenyomtam,akár csak Liut. Miután túl voltunk a kötelező üdvözlési formán, elléptem tőle. ~Menjünk. Mindjárt felrobbanok... Egyébként, pompásan mutatsz.~ Kedvem lett volna megböködni az orrommal, de sajnos a gyilkolás utáni kéjes vágy most felülkerekedett az érzelmes oldalamon. Így is sokáig húztam a dolgot... Eleinte kényelmesen és lassan ügettem, s csak mikor hegynek felfelé caplattunk, akkor nyomtam meg a tempót. Ügyeltem, hogy lépteim minél nesztelenebbek legyenek. Aztán egyszer megálltam, mert éreztem, hogy közeledünk valamihez,valami nagyhoz és hatalmashoz, aki méltó ellenfél lesz a mai estére. ~Te is érzed? Hogy akarod csinálni? Lassan és kéjesen? Vagy gyorsan,mint a villám?~ Még a gondolat is szinte csepegett a vágytól... Közel léptem a nőstényhez, majd a fejére támasztottam az államat, mielőtt megindultunk volna leteríteni a mai első áldozatunkat.
Amint Castor megindult felém, üdvözöltem, ahogy illik. Az első pillanatok döbbenete elmúlt, és helyébe valami boldog izgatottság lépett. De nem akartam csevegéssel húzni az időt, mert engem is hajtott a vágy, és az alfám türelmetlensége lassan átragadt az én farkasomra is. Megindultunk, és kicsit hátramaradtam, néztem a mozgását, aztán félig felzárkóztam melléje. Mikor megtorpant, én még nem éreztem semmi, de lehet azért, mert eddig inkább Castorra figyeltem. Felőlem egy szarvascsorda is elszáguldhatott volna mellettünk. De most, hogy kérdezte, már én is éreztem. ~ Állatot nem szeretek kínozni, csak embert. Csináljuk gyorsan, kérlek! Az állatok nem szolgáltak rá a kínzásra. Ők csak élnek, és kész. Ők nem butábbak annál, mint amennyi eszük van, nem aljasak, nem hisztiznek ... Szóval semmi okom nem lenne rá, hogy megkínozzam őket. Ahhoz is nagyon komoly indok kell, hogy egy embert vagy farkast halálra kínozzak, nemhogy egy ilyen gyönyörűséget, mint amit érzünk.
Hmm... Az első pont, amiben nem értettünk egyet, semmilyen megközelítésből. Le is vettem a fejemet az övéről, de mivel szépen kérte, nem elleneztem. Bár fogalmam sincs, hogy egy hatalmas hím medvét hogy fogunk csak úgy hipp-hopp megölni. Azt nem lehet gyorsan és kíméletesen. Mert ő védekezni is fog. Hasonló adottságokkal van megáldva, mint mi, ráadásul méretben is egyezünk. De legyen. Akkor viszont össze kell dolgoznunk, és közösen táncba vinni az áldozatot. ~Te kisebb, kecsesebb vagy. Könnyebben manőverezel, mint én. Ezért te fogod elterelni a figyelmét, és felkérni keringőre. Aztán én majd oldalról elkapom a torkát és felfogom az első ütéseket. Aztán tépheted te is.~ Vázoltam a stratégiát,majd halkan, lopakodva megindultam a szag forrásának az irányába. A medvék is gyorsak, csalókák a testi adottságaik. Cammognak, de ha egyszer neki kell iramodni... Ezért kellett már messziről ügyelni arra, hogy ne zavarjuk meg semmiben. Még akkor se,ha ahhoz van hozzászokva, hogy őt nemigen támadja meg senki, csak az ember. Minden tagom bizsergett, a bundám felborzolódott a feszültségtől. De ez nem az a fajta érzés volt, mint amik napról napra felőröltek. Ez a vadászat izgalma volt. Azé, hogy minden lépésemet és lélegzetvételem precízen, előre meg kellett gondolnom, vigyáznom, hogy hova-mibe lépek, nehogy rosszkor törjön el egy faág a súlyom alatt... Mikor kiértünk egy kisebb füves terület széléhez, megtorpantam, és lekushadtam a bozótba. Figyeltem, hogy mink van. Egy hatalmas medve volt, bocs nélkül. Remélem, ezt Trisha értékelni fogja... ~Kész vagy?~ Kérdeztem várakozással teli tónusban, s vörös szemeimet az ezüst nőstényre emeltem. Majd vártam, hogy elkezdődjön a hajsza.
A taktika jó volt. És hiába tiltakoztam volna azért, hogy bevállalja az első csapásokat. Amúgy is éreztem, hogy forr a vére, és nem fogja zavarni, ha kicsit átszabják az irháját. Együtt lopakodtunk közelebb, és végre megpillantottuk a medvét. Kicsit figyeltem, felmértem, aztán jeleztem Castornak. ~ Kész vagyok. Aztán ki is ugrottam a tisztásra, és hangos morgással közeledtem a fenevadhoz. Persze azonnal két lábra állt, én pedig nem mentem hozzá közel, hanem nekiálltam megkerülni, hogy ha felém fordul állandóan, akkor az oldala legyen előbb-utóbb Castor felé. A medve nem akart nagyon harcolni, a felágaskodással el akart riasztani. Ezzel ugyan hiába próbálkozik, de ezt ő nem tudhatja. elrugaszkodás színlelésével tartottam lekötve a figyelmét.
Ahogy Pat elstartolt, szinte együtt ugrottam el vele, annyira pattanásig voltam már feszülve. De épphogy csak egy kicsit mozdultam el, már lapultam is vissza. A nyálam már csorgott, az adrenalintól pedig annyira lüktetett a szívem, hogy az egész testem együtt pulzált a véremmel. Figyeltem, ahogy a hatalmas állat felemelkedik. Nem volt agresszív. Ez ugyan egy kicsit lelohasztott, de legalább a nőstény biztonságban van, ha később érnék oda. Na persze olyan nincs, hogy később. Én nem hibázok. Soha. Éppen ezért már kivillantott agyarakkal ugyan, de hagytam őket "játszani" egy kicsit, mert élveztem a látványt. Aztán amikor már a hátsó lábaim topogva ástak gödröt a fagyos földbe, végre elugrottam, és úgy rohantam, mint a szélvész. Csak a medve volt és én. Semmi más. Elég nagy lendületet vettem ahhoz, hogy úgy taroljam le a medvét, hogy elveszítse az egyensúlyát és hátratántorodjon. Nem estünk el, ahhoz túl nehéz és masszív volt, de az agyaraim pont oldalról kapták el a torkát, én pedig csak csüngtem rajta, mint egy karácsonyfadísz. A nyaka másik oldalán még bőven volt hely, hogy Pat is kivehesse a részét a dologban. Bár szívem szerint eleresztettem volna, hogy újra kezdjük a menetet. Látni akartam a halálfélelmet a szemében, és az utolsó magatehetetlen kínlódását, ahogy menekülni és védekezni próbál. De erről az élvezetről lemondtam, kaptam hát helyette másikat. Ahogy a hatalmas mancsai a hátamba martak, morogtam. Éreztem, hogy véremet is veszi, nem csak a bundámat fésülgeti. De nekem már annyira mindegy, nem megyek a napokban szépségversenyre... Válaszul mellső mancsaimmal belekapaszkodtam a mellkasába és a hátába. A harapásomon nem keményítettem, arra vártam, hogy Pat is megérkezzen, nem akartam a teljes élvezetét elrabolni. Azonban néha megráztam a fejem, téptem a húsát, hogy a havat vörösre festő vér nagyobb helyen csuroghasson ki a testből. Csatakosra ázott a bundám, tovább álltam az ütéseit. Mozgolódtunk elég rendesen, hiszen a medve is szabadulni akart, s én engedtem volna, de hát Pat kérése az Pat kérése... Amikor már eléggé legyengült, akkor eresztettem csak el, és hagytam, hogy Pat fejezze be a munkát. Én látni akartam az elmúlást a medve szemeiből, ha már nem kínozhattam meg. Csodálatos érzés volt. Felemelt és eltöltött elégedettséggel, ahogy a hatalmas állat holtan csuklott össze...
Amint Castor letámadta a medvét, rám már, mint elterelőre nem volt szükség. Eddigre bennem is tombolt az ölhetnék, sikeresen felhergeltem magam. De énnekem holnapra is van programom a nagy nyilvánosság előtt, szóval nem lehetek túlzottan lestrapálva. Pár ugrással megkerültem a medvét, és hátulról ugrottam rá, és úgy haraptam a szabad nyakrészbe. Így elkerültem a mancsait. Éreztem Castor és a medve vérének szagát, és most már azért is akartam hirtelen végezni a zsákmánnyal, hogy Castor minél kevesebbet kapjon. Kitéptem a nyakából egy nagy darabot, az ütőerénél. Hamar elvesztett annyi vért, hogy ne legyen képes állni tovább, főleg kettőnk súlyával a nyakában és amint négykézlábra ereszkedett, és a lábaim földet értek, egy hatalmasat suhintottam a fejére a mancsommal, hogy a föld adta a másikat, ezzel Castor fogait is kiszakítottam volna a torkából, ha nem ereszti el már előbb. A medve még megkísérelte felemelni a fejét újra, a teste megremegett, de már alig volt benne élet. Láttam, hogy Castor figyeli a kimúlását, és nem tettem már semmit, meghagytam ezt a pár pillanatot kettejüknek.
Ahogy az élet elmúlt, úgy múlt el bennem is a kalandvágy, úgy illant tova a feszültség, talán valami jobb és szebb helyre, mint ahol eddig lakott. Helyét hideg nyugalom vette át, az élet kioltásának leírhatatlan érzése. Ekkora gyönyört csak ilyenkor, holdtöltekor éreztem, mert ezt nem harag vagy gyűlölet táplálta, hanem az ösztön. ~Szép volt..~ Üzentem a nősténynek, majd odaléptem a forró tetemhez és belemartam a hátába a karmaimmal. Addig-addig téptem, amíg hanyatt nem sikerült fordítani a mázsás állatot. Megkerültem és egy suhintással hasítottam fel a bőrét az alhasánál. Az előtóduló zsigerektől talán emberként felfordult volna a gyomrom, de így csak még jobban gerjesztette étvágyamat, ahogy a havas talajra zuhanva gőzölögni kezdett. Én haraptam először a zsákmányból. Téptem és szaggattam a húst, amely percek alatt teli töltötte a gyomromat. Vigyázni kell. Ha túlontúl sokat eszek, akkor itt kell maradnom reggelig, hiszen az egy dolog, hogy alakot tudok váltani, de a több kiló elfogyasztott hús nem tűnik csak úgy el, nyomtalanul. Ezt egy nagyon csúnya leckével tanította meg nekem hajdanán Jeremy, a mentorom. Azóta ésszel eszem. Amikor a kínzó, állatias éhség csillapodott, hátrébb léptem és a nőstényt engedtem oda. ~Megosztom veled a prédámat.~ Ezt diktálta a farkas ösztön, hogy tudatára adjam, hogy most már ehet nyugodtan. Közben én kiterültem a hóban és nyalogattam a vért hatalmas mancsaimról. Éreztem, hogy sajog a hátam és az oldalam. Fel is nyüszítettem egy kissé, de nem fetrengtem, nem szűköltem. Majd elmúlik. De amint erre gondoltam, a jobb mancsom lüktetni kezdett. Nem volt elég a tegnapi sérülés, még meg is erőltettem. Hiszen ki a fene figyel arra vadászat közben, hogy éppen fáj valamije? Én biztosan nem. Ezt csak egy dühös morgással reagáltam le, s ha Pat is befejezte az ékezést, felemeltem hatalmas fejemet és kérdőn, hegyezett fülekkel néztem rá. ~Jó volt veled... Nagyon... Maradjunk még?~ Hiszen ha úgy kívánta, akkor maradhattunk. Minden bizonnyal a többiek remekül elvannak, bár még be akartam nézni Liuhoz, mielőtt túlságosan is kidőlne ahhoz, hogy kommunikáljon velem emberként.
A vér íze engem is felvillanyozott, éreztem, hogy rég háttérbe szoruló szükségleteim elégülnek ki most. Amíg Castor evett, én lenyalogattam a mancsaimat, és körbenyaltam a pofámat. Egyrészt így kicsit tisztább lettem, másrészt meg könnyebb volt kivárni a sorom, ha a vér íze ott volt a számban. Aztán Castor odaengedett, és én is ettem pár falatot. Nem ettem sokat, még véletlenül sem. Egy nőnek amúgy is vigyáznia kell az alakjára. szóval kiválogattam a legjobb megmaradt részeket, és azokat ettem meg. Kicsit belül mulatok a kifejezésen, hiszen együtt öltük meg ezt a medvét, de nem akadok fenn rajta. Udvarias, szeretne mindenhogyan a kedvemre tenni, ezt értékelni kell. ~ Én is nagyon élveztem. - felelem, és odalépek közvetlen eléje. Hallottam a kis nyüszítést, tudom, hogy fájnak a sebei. Neki jobb lenne minél hamarabb otthon lenni, és nekem sincs már miért maradnom. De egy pár perc talán jól esne még mindkettőnknek. ~ Egy kicsit fújjuk ki magunkat, aztán mehetünk. Én megúsztam sérülések nélkül. De Castor mostani sebeit sem egy vérfarkas okozta, ezek gyorsabban fognak gyógyulni, mint a tegnapi bunyó. Már pár perc nyugalom is összezárhatja egy részüket, annyit meg megengedhetünk magunknak.
Alább hagyott a lihegésem, mire Pat is befejezte a vacsoráját. Egy kicsit még maradni akart, de nem feküdt le, csak állt előttem. Nem válaszoltam neki hallgatás-beleegyezés alapon, de borzasztóan zavart, ahogy csak állt. Hanyatt vetettem magam, és meghemperegtem a hóban, vérem feketére festette a havat az éjszakában. Hívtam, hogy jöjjön már ő is, ereszkedjen le a földre, pihenjen. Így már kissé távolabb tőle, de újra a hasamon feküdtem, de most hatalmas fejemet is letettem a mellső lábaimra. Nagyon hiányzott már ez a felszabadultság. És a társaság is. Mondjuk erre már a szeles városban is rájöttem, de ott elég nehezen volt kivitelezhető a dolog. Hacsak fel nem adtam volna valami társkereső hirdetést, de talán még megírni sem lett volna időm... Ha Pat odafészkelt a közelembe, akkor a hátára emeltem a fejemet, és ott pihentem tovább. A szörnyetegben végképp úrrá lett a higgadtság és a nyugalom. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy ez mekkora jelentőséggel bírt. Talán ha ez az állapot így marad, azzal adhatok magamnak plusz 100 évet. Ráadásul felkészültebb lehetek, visszatérhetek a régi, évtizedekkel ezelőtti taktikus énemhez. Persze ez magában hordozott nem egy, nem kettő olyan pluszt, aminek nem biztos, hogy mindenki örülni fog. Ha az őrület elszáll a fejemből, akkor a helyébe lép a hideg és megfontolt kegyetlenség, ami nem ész nélkül szaggatja a húst, hanem pontosan megtervezve, hogy a lehető legnagyobb fájdalmakat okozhassa az áldozatnak. Meg még néhány hasonló nyalánkság. Ahogy ott feküdtem Pat közelében, hirtelen olyan mértékű elhivatottság lett úrrá rajtam, amit utoljára akkor éreztem, amikor Todd kihívására készültem. Ettől felbuzdulva megnyaltam a nőstény pofáját, majd ha sikerült felvenni a szemkontaktust, üzentem neki. ~Nagy dolgok fognak történni Fairbanksben. És a falkában is. Érzem.~ Majd tekintetemet a holdra emeltem, felkeltem és mintegy esküszó gyanánt felüvöltöttem neki, egészen fel, hogy ő legyen a tanúm arra, amit most gondoltam és éreztem. Amikor aztán kissé lecsillapodott a lelkesedésem, eszembe jutott egy oda nem illő, de fontos részlet. ~Nekem egész máshol vannak a ruháim. Megvársz? Vagy otthon találkozunk?~ Otthon. Először gondoltam így erre a helyre, de egészen jó érzéssel töltött el.
Letelepedtem én is, amint láttam, hogy Castor hajlandó maradni. Vágytam a közelségére, és jól esett, hogy rajtam pihentette a fejét. Sokkal nyugodtabbnak és főleg elégedettebbnek láttam, mint Chicagóban valaha. Én már ezért hajlandó voltam megbékélni az ideköltözéssel. Nekem is tervek formálódtak a fejemben. Elődzör gondotam komolyabban, és mindenféle "lányos" zavar nélkül arra, hogy esetleg tényleg lehetne köztünk több is mély barátságnál, hogy lehetne egy tényleg erős szövetség, esetleg sokkal romantikusabb szálakkal. Érzékeltem közbe, hogy Castor újra izgatott lett, de ebben nem volt semmi zaklatottság, semmi negatív érzelem. ~ Örülök, hogy a részese lehetek. Úgy tűnik, nagy elhatározások történetek itt, a havas hegyoldalban, telihold idején. Csak néztem, ahogy világgá kiáltja hatalmát és elhivatottságát. ~ Nekem közel vannak, alig 100 méter. Felöltözöm és utánad indulok. Nem akartam egyedül hazamenni, ha együtt is mehetünk.
~Akkor majd gyere!~ Üzentem, majd olyan szélsebesen iramodtam meg, hogy vissza se néztem. Megint pezsgett a vérem, de most a tettrekészség sarkallta, nem pedig a vadászösztön. Nem kellett tudatosan a szagokra koncentrálnom ahhoz, hogy újra rátaláljak az ösvényre, amelyen idefele tartottam. A srácoknak már hűlt helye sem volt, mire a ruháimhoz értem. Liu biztos nem bírta túl sokáig a hajszát... De a lényeg, hogy megcsinálta, és ha most agonizál is, de él és túl van ezen a mérföldkövön is. Még egyszer utoljára ráemeltem pofámat a holdra, és hallgattam az erdő neszét. Ebben a békében változtam vissza emberré. Hirtelen borzasztóan hideg lett, és ez elég gyorsan kirángatott a bódult állapotomból. Magamra kapkodtam mindent, de még kellett néhány perc, mire abbahagytam a látványos vacogást. Egyedül voltam, lehetett vacogni. Aztán zsebre dugtam a kezeimet és elindultam visszafelé, amerről jöttem. Ugyan kicsit hosszabb volt az út így, hogy két lábon kellett taposnom a hóban, de így sem telt sok időbe, amíg újra meg nem éreztem Trishát, majd meg is láttam. Mosolyogva intettem felé.. De hogy minek? Azt nem tudom. Talán ez is a nyugalom egyik velejárója volt. Amikor egymáshoz értünk, karomat nyújtottam felé, hogy ha kívánja, akkor karoljon belém nyugodtan, aztán vagy így, vagy úgy, de indulásra ösztökéltem. Ha ő nem szólt semmit, akkor én sem, legalább két-három percig. Csak hallgattam, ahogy ropog a hó, és olykor elsuhan felettünk egy-egy madár. - Arra gondoltam - kezdtem csevegő hangon -, hogy minél előbb felkeresem a Protektort. Elvégre neki vannak már kész tervei. De azt sem akarom, hogy azt higgye, hogy majd a házi kedvencei leszünk. Nem sokat tudok róluk, Chicagóban alig érintkeztünk. Ami azt illeti, nyilvánosan nem is emlékszem, hogy találkoztam volna bárkivel is. Hogy miért, hogy mi köthette le az ottaniakat, arról fogalmam sincs. - Jó, persze azt tudom, hogy nagyon ki tudnak velünk babrálni... - mentegetőztem gyorsan, hogy azért nem vagyok olyan hülye - Csak azt kell még kitalálni, hogy mi mivel tudnánk fellépni ellenük. Olvasnom kell, ismerkednem kell néhány helyivel, akiket odadobhatok eléjük, ha úgy hozza a szükség... Emberi kémek? Ki tudja. Talán. - Most aljas vagyok, mi? Kérdeztem bűnbánó arccal, mintha csak egy ötéves gyerek lennék, aki ellopta az eldugott csokit a szekrény tetejéről.
Castor elvágtatott, és én hamar átváltoztam, majd gyorsan magamra kaptam a ruháimat, és már tudtam, mi lesz az alaszkai teliholdak nagy hátránya: a hideg. De amint felöltöztem, megindultam Castor nyomán, és a mozgás kimelegített. Fáradt nem voltam most, vagyis még mindig inkább voltam szellemileg az, mint fizikailag. Aztán megéreztem Castor, és bevártam, mert amúgy is másik irányban volt a város és a hotel. Amikor a kezét nyújtotta, megöleltem egy pillanatra, de a terep túl hepehupás volt, hogy egymásba karolva tudjunk haladni. Majd talán a városba érve. - Igen, azt hiszem, az vagy. De csak a sajátjaidat véded vele. Hidd el, Vincent, és a Protektor sem nagyon fog válogatni az eszközökben. Nekünk Bodeaux-ban meggyűlt velük a bajunk, bár volt úgy is, hogy megtépáztuk őket rendesen. Ott voltak olyan időszakok, amikor elég nyílt háborúskodás folyt. Még valamikor ... - elgondolkodom ... - nem sokkal az előtt, hogy találkoztunk. Volt egy fiatal őrző, akinek elraboltuk a kedvesét, és arra kényszerítettük, hogy adjon ki titkos információkat. De persze lebukott, és hamis adatokat hozattak vele, valamint az átadásnál ott volt az őrzők jó pár harcosa. Erre mi is számítottunk, és mi is nagyobb erőkkel mentünk. Elég véres összecsapás volt.
Véres összecsapás... Szeretem a véres összecsapásokat. Bár még nem vagyunk túlságosan elegen ahhoz, hogy nagy nyugalommal dobjak be pár farkast a darálóba. Ha a jelenlegi létszám lecsökken, akkor aztán nézhetek... - Én nem akarok nyílt háborút. Jobban szeretem a csendes egymásnak feszüléseket. Amikor az ember sosem tudhatja, mi környékezi meg az álmában, s talán ez lesz az utolsó éjszakája... És különben is. Egyelőre csak a Protektort lesz alkalmam megismerni, ha minden jól megy. Pontosan ezért lenne szükség olyanokra, akik kockázatok nélkül tudnak információkat szerezni. Egy-két egyetemista, aki tudja a barátjáról, vagy tanárjáról, hogy kiváltképpen sokat marad túlórázni az intézmény területén. - De valahogy annyira sablonos lenne az egész, még akkor is, ha a saját ötletem. Kémek és zsarolás? Tényleg nem tudok ennél jobbal előrukkolni? Kérdeztem, bár igazából nem vártam rá választ. Lehet, hogy ezt nem is most kellene kitalálnom, egyelőre az is elég lenne, hogyha azt tudnám, hogy pontosan mit tehetnek és mit nem tehetnek meg velünk az Őrzők. - A mágiájukat nem lehet kijátszani? Te jobban ismered őket, és tisztában vagy azzal, hogy én erre nem vagyok nyitott... Aztán hirtelen bevillant valami... Valami, ami eddig az alkohol okozta sötét és mély zsákban bujkált, és most úgy döntött, hogy megnyomja odabent a vészcsengőt. Megtorpantam a megvilágosodástól, szembe fordultam Trishával és elnevettem magam. - Gabriel! - nevettem fel - Beszéltem vele a kocsmában erről. Arról, amit mondtál. Szerinted nem lehetne belőle valami... Szellemirtót csinálni? Jó, ez rendkívül hülyén hangzott, és éppen semmi elképzelésem nem volt róla, hogy ugyan majd ki fogja őt ilyenekre tanítani, de az másodlagosnak tűnt.
Kuncogtam a feltételezésen, vagyis az előadásmódján. - Az őrzők nem szellemek. Nagyon is élnek. De értem, mire gondolsz. Ezt csak akkor tudjuk, meg, ha próbát teszünk vele. De még nem találkozta olyan farkassal, aki értett volna a mágiához. De ha Gabe képzi magát, leás a dolgok mélyére, talán többet tudhat meg az őrzőkről, mint azok a kémek, akik ott is vannak. Ha kikövetkezteti a lépéseiket esetleg ... Amúgy a zsarolás igen jó fegyver, ha megtaláljuk a legérzékenyebb pontot. Örültem, hogy tele van tervekkel és lelkesedéssel, még ha a terveket magukat ő nem is tartja nagyra. Szerintem nem a módszer, hanem a kivitelezés a lényeges. A legjobb módszer is lehet rossz, ha elszúrjuk, és fordítva: valami elcsépelttel is lehet nyerni, ha rendesen odatesszük magunkat. Jó volt hallgatni a terveket, és jó volt vele együtt baktatni hazafelé. De én kis önző azt szerettem volna, ha még utána is velem marad egy kicsit. Persze ma már aligha akar dolgozni ... annyira tán ő sem fanatikus. - Kérsz esetleg egy teát, ha hazaértünk?
- Jó-jó, tudod, hogy értettem na. Számomra akkor is olyan érinthetetlennek tűnnek, hogy akár emberek is lehetnének. Ezért kellene a tanulatlan újoncokra ráharapni. Először. Védekeztem, bár mondta, hogy értette, mire gondoltam. De ettől függetlenül heves voltam, beleéltem magam a tervezgetésbe. Miközben magyaráztam, gesztikuláltam is hozzá, ahogy az az itáliai temperamentumomhoz illendő. Bár erről leszoktam az évek alatt, csak olyankor mutatkozott meg, amikor lelkes voltam. Mert amikor idegességemben kellett volna hadonászni a kezeimmel, akkor nem a mondanivalóm hangsúlyozása végett tettem, hanem a másik testének meggyötrése céljából. - Majd ezt még megbeszéljük. Csak akartam, hogy tudd. És... És... Jaj, Trisha, nem tudom, de forr a vérem és borzasztóan szeretnék már kezdeni valamit magammal. Miközben vallottam, megborzongtam, mintha a bennem tomboló hév kivetült volna, és áramütésként végigcikázott volna a testemen. Már látszódtak a város fényei a távolban, elég közel voltunk már. - Csak egy teát? Na jó... - kérettem magam - Kérek. De szigorúan csak egyet, és csak teát! Kacsintottam rá, magam sem tudom miért, majd a további boldogságomat és örömömet egy tartós mosollyal fékeztem meg, hogy ne zúdítsak rá a nőstényre mindent. Legalább is egyszerre. Rég volt már ilyen, és rájöttem, hogy még nehezen tudom kezelni a valóban pozitív élményeket.
Már lassan azt nézném, hogy Castor még érinti-e a lábával a földet, vagy már felette lebeg pár centivel. Forr a vére? Kezdeni akar valamit magával? Nem bírtam nem mosolyogni ezen, de ez valami széles jókedv kivetülése volt nálam is. Elragadott a lendülete. Amikor elkezdett incselkedni a teával, legszívesebben nyakon szórtam volna egy adag hóval. - Mi az hogy csak? - néztem vissza rá, és megtorpantam, mint aki ezen fennakad, és ha ő is megtorpant, akkor csak azért is megráztam egy felettünk lévő ágat, hogy ráhulljon egy kis hó. - Mást is szeretnél? De ha nem hívlak meg teázni, akkor nem szólsz egy szót sem? Nem tudok igazán felháborodott lenni, fülig vigyorgom majdnem az egészet, alig pár pillanatra sikerült valami félmorcos képet vágnom hozzá. - Ha így akarod, akkor teát kapsz, és csak egyet. - húzom fel az orrom. Olyan jól esik játszani kicsit! Sértett, de királynői méltósággal vonulok pár lépést, aztán úgyis elnevetem magam megint.
*Már nagyon régóta nem mozdultam ki a városból, így már pont ideje volt elmenni valahova. Ráadásul Spirit, a kutyám is ki akart már mozdulni, és addig ugrált reggel az ágyamon, míg fel nem keltem. Még mindig nem értem, miféle csodával határos módon bírja ki mellettem. Mármint Spirit. Azt hittem, a farkasoknak nem lehet háziállatuk. De másfél éve már, hogy hozzám csapódott, és azóta egy lépésre sem hagy el. Persze Hayden az más tészta... Akárhányszor is próbálok közeledni hozzá, mindig ellök magától. Mit ártottam neki, hogy ennyire utál? Az egyik útszéli parkolóban megállok, kiengedem a kutyámat a hátsó ülésről. Nem kell pórázra kötnöm, nem fog tőlem elszökni. Elindulok a fák közé, először csak sétálva, majd felgyorsítok. A tisztásra már futva érkezek meg. Lefékezek, és nekidőlök egy fának. Időközben Spirit is megérkezik hozzám, fogai közt egy bottal. Mindig annyira boldog, ha kihozom az erdőbe... És az öröme mindig átragad rám is. Leguggolok mellé, és elveszem tőle a botot, majd eldobom szinte a tisztás túlsó felére. Spirit már ugrik is, én pedig helyet foglalok egy farönkön. Már szinte el is felejtettem, mennyire szeretem ezt a helyet...*
Spirit elfut a botért, aztán nem hozza vissza, hanem beveti magát az erdőbe.
Hiába tudatosodott bennem a veszély nagyon is az elmúlt napokban, muszáj néha kimozdulni. A holdtölte óta pedig úgy vonz az erdő, ahogy még semmi sem vonzott. Olyan élmény volt benne farkasként létezni, ami mélységesen felkavart, de a jó értelemben. Így hát hosszas hezitálás után megint kijöttem. Már kigyalogolni is eléggé hosszú, és megterhelő volt, a legközelebbi buszállomástól, de élveztem a hóban taposni. Hideg is volt, de nagyon. De nem bírtam ki, és Trisha jóvoltából mér mindenkinek volt ide is megfelelő meleg ruhája. Éppen ott tartottam, hogy kiértem pont arra a tisztásra, ahol a holdtöltekor átváltoztunk, majd elindultam onnan tovább, találomra. Nem mehettem sokat, talán száz métert, amikor csaholást hallok a hátam mögül, és hamarosan morgást is, és egy farkaskutya bukkan elő nemsokára a fák közül. Úgy vicsorog rám, mintha meg akarna támadni, de nem jön közelebb. Gabe mesélt a kóbor kutyákról, amik megtámadtak egy nőt itt az erdőben, így aztán nem is csodálkozom nagyon. De ez az állat nagyon ápolt, nincs lefogyva ... akkor viszont hol a gazdája? És én mit csináljak vele? - Menj vissza a gazdádhoz! - szólok hozzá, bár ugye nem érti. És mér utál engem ennyire? Mert farkas vagyok? Érzi? Gabe-től féltek. Akkor érzi. Értem már. Akkor most morogjak vissza, vagy mi van?
*Spirit eltrappol a bot után, de eltűnik a fák közt. Ilyen először fordul elő, így meg is lepődök ezen. Hamarosan megérzem, hogy valaki van a közelben. Farkas. Betolakodó. Ujjaim az övem mellé rakott ezüstkés markolatára kulcsolódnak. Nem vagyok a közelharcok híve, de sosem lehet tudni... Ha az észérvekkel nem megyek semmire, nem fogok elfutni, hanem megvédem magam. De adni kell a most érkezőnek egy esélyt. A tisztás túlsó felére nézek, ahol a fák közül egy srác jön ki. Nem sokkal később meghallom Spirit morgását. Visszahúzódok a fák közé, de mivel a kutyám még mindig morog a másikra, ezt én is megelégelem. Érzem a srác tanácstalanságát, így úgy döntök, hiába tartozik a másik falkához, segítek neki megszabadulni Spirittől, még mielőtt kárt tesznek egymásban.* - Spirit, vissza! *A kutya kénytelen-kelletlen hagyja ott a srácot, és visszaüget hozzám. Én pedig érdeklődve figyelem a másikat. Na erre mit lépsz, kicsi farkas?*
Erre viszont nem számítottam, hogy a kutya gazdája egy másik farkas. Már megint belefutottam egybe. És ráadásul távol mindentől, még nagyobb bajban vagyok, mint amikor Vincent rám akadt a városban. Mi a fenét csináljak? A kutyát mindenesetre visszahívta, nem pedig rám uszította, és ő se jön közelebb. Ezek szerint nincsenek támadó szándékai? Hát nekem meg aztán pláne nincsenek. S ez jó így ezt a viszonylagos békét nem kéne elrontani. Akkor talán mehetnék is ... De akkor beugrik, amit Vincent mondott arról, hogy ne akarjak préda lenni azzal, hogy elfutok. Mondjuk nem futnék, hanem csak úgy mennék, de akkor is megfontolandó. Menjek vagy maradjak? Szóljak vagy ne? Végül, intek egyet. - Elnézést a zavarásért! És lassan, de megfontoltam megpróbálok a távozás hímes mezejére lépni. Én igazán udvarias voltam ... Mondjuk ha lassan is távozom, biztos érezni, hogy kissé megint csak meg vagyok illetődve, de hát mit tehetnék, amikor ő is valami évszázados vénség?
*Szegény kölyök... Látszik rajta, hogy zavarban van. Pont annyira mint én, nem számítottam rá, hogy találkozok itt egy betolakodóval. Főleg nem ilyenkor, ilyen időben. Spirit körülöttem kering, néha a másikra néz. Látszólag már megbékélt a srác jelenlétével, mivel már nem morog. Aztán leköti magát valami mással, a hóban kezd el ugrálni, mint valami kölyök.* - Nem zavarsz. És nem muszáj elmenned... Ha esetleg attól tartanál, hogy ártani akarok neked, akkor előre megnyugtatlak, nincsenek ilyen szándékaim. *Erre a gondolatra halkan felnevetek. Én, mint az ártatlan kölyköket terrorizáló farkas... Nem vagyok az a fajta ember, aki ok nélkül nekiugrik másoknak. Inkább Hayden szokott mindenkire ok nélkül rászállni, még rám is. Na tessék, megint azon gondolkodok, mit ártottam neki. El kell őt felejtenem, ha már ennyire utál engem... Visszaülök a farönkre, amiről nemrég keltem fel. Érdeklődve figyelem a tisztás túlsó felén álló, de már távozni készülő farkast. Csak arra figyelek fel, hogy Spirit, aki nemrég még ellenségesen fordult felé, most a farkást csóválva közelít hozzá. Sosem fogok tudni kiigazodni ezen a kutyán...*
Kezdőlap
// 
//
