Éjszaka van. Az erdő baromira sötét, én pedig éppen Sue-nál jártam, de nem akartam még visszamenni a lovardába. Mit tehetnék? Menjek a házba? Nem. Az nem jó ötlet, most semmiképpen sem. Szóval… Marad a vízesés, és a barlang. De, hogy emberségesen álcázzuk a dolog szentimentális célját, elhívtam Odette-t vadászni egy kicsit. Semmi igazán komoly, csak egy éjszakai túra az erdőbe, mondtam, kiadni a feszkót… Az első adandó alkalommal elszakadtam tőle, és a vízesés felé vettem az utam. Tudtam, hogy mindvégig követ, hangtalanul, éreztem a szagát, de örültem neki. És nem szólt semmit, amikor visszaalakultam emberré, és hátizsákostól a vízbe ugrottam. A barlangban aztán felölöztem, magam sem tudom miért… Talán azért, hogy egy kicsit embernek érezzem magam. Jó vicc. Legtöbbször pokolba kívánom ezt az egészet. De tényleg. Azt hittem, Egyiptom után könnyebb lesz, tényleg azt hittem, de baromira nem az. Az agyam folyamatosan azon jár, hogy mi fog történni legközelebb… Hogy túlságosan nagy az idill. Minden hozzájuk hasonlító párban a szüleimet látom az utcán, és szívem szerint elrohannék, akárhányszor megcsörren a telefonom. Pedig nem is vagyok annyira magányos, ami azt illeti. Ott van Odette, ott van Lucy. És Sue. Ó, szegény, ártatlan, Sue, te még nem tudod, mit szabadítottál magadra, amikor összebarátkoztál velem, igaz? A hátamra fekszem. Talán Odette nem fog bejönni ide még egy darabig, nem von kérdőre, hogy mégis mit csinálok. Én magam sem tudom. Csak fekszem itt, és nagyon remélem, hogy mondjuk leszakad a mennyezet. Az megoldaná a gondjaim többségét, és ami azt illeti, véget is vetne ennek az ostoba, amúgy is elbaszott életemnek. Nem tudom, miként kellene lehúznom még ötszáz évet, ha már az elmúlt egyben is több volt a baj, mint a haszon. Találtam egy otthont egy másik elhagyásával, új barátokat a régiek hátrahagyásával… Mindig ezt fogom csinálni? Még jó, hogy fönt van a pajzsom, különben mindenki tudná, hogy egy alulméretezett vérfarkas éppen robbanni készül.
*Az éjszaka arra van, hogy; Aludjunk! Ezt Apunak senki nem tanította meg? Merthogy Ryannek ez a heppje, oké, dehogy már Neki is az lett, hogy az éjszaka közepén vigyen vadászni már sok. Nem is kicsit. De ennek ellenére csak álmosan, szinte vakon követtem Darrent az erdőbe olykor-olykor nagyot ásítva. Mázli, hogy vannak energiái... így volt mit követnem. Menet közben lehet aludni? Azt hiszem, hogy én most ezt kifejlesztem... na jó, nem... Apa nem hagyja. A vadászat után, hófehér bundám megrázva torpantam meg a vízesésnél és íriszeim a folyam felé vetültek majd vissza Darrenre. Vele voltam itt utoljára... azóta ki sem mozdultam a hegyről. Nem tehettem meg egyedül, mást meg nem akartam ide hozni. Az kéne még! ~ Bemehetek egy kicsit... egyedül? Nem leszek sokáig. Csak... nem tudom. ~ Kérdeztem meg, de megmagyarázni nem tudtam volna, hogy miért szeretnék egy kicsit egyedül lenni. De talán nem is kellett. Ugyan már nem voltam a padlón, nem hagytak ott de gondolkodnia mindenkinek kell. Hogy miről? Tudja a fene, menet közben jön az ihlet. Az engedélyt megkapva nem is vártam sokáig a folyó felé lépkedve váltottam vissza emberi testembe és ugrottam is be a vízbe, hogy a már jól ismert utat megleljem. Nem zártam el magam... nem volt rá okom. Pusztán csak a víz alatt úsztam a szirtig, ahol felbukkanva egyből kikapaszkodtam. Viszont ahogy szemeim kinyitottam vissza is hőköltem a vízbe. S szemeim kikerekedve nézték a kint ücsörgő fiút. Még fenntartani is elfelejtettem magam, így a nagy meglepettségemben merülni kezdtem. De észbe kapva, azért fellöktem magam.* - Mit keresel itt? Mármint... azt mondtad, hogy elutazol... *Farkasom nyomban a másik pajzsának rontott. Már nem először, így az sem volt meglepő, hogy az ott volt megingathatatlanul s utána kaparni kezdte, mintha ezzel semmivé foszlathatná. Örült, boldogan csóválta a farkát és mégis keserűen vette tudomásul az akadályt. Míg én, szinte szólni is alig tudtam és pláne nem azt, hogy mit akarok mondani. De hé!!!* - Rám nyomtad a telefont... * Sütöttem le az íriszeim és igazából, ha kijutnék a vízből tuti, hogy átváltoznék... semmi kedvem meztelenkedni a másik előtt, pláne nem a hegeimmel melyek majd' az egész testem borították. Némelyik friss, de elfog múlni. Míg az ezüst lánc nyomai már örökre ott maradnak. Zavarba mégsem jöttem, nem úgy mint korábban tettem volna. De reméltem, hogy eléggé meglepem s nem az okát kezdi el fejtegetni. Aztán a fene sem tudja. Farkasom visszahívtam, de amint nem figyeltem rá, ismét a másik pajzsát próbálta lebontani... s ezt játszottam vele. Hosszan nem bírtam most visszafogni, na nem mintha máskor menne.*
Még csak a farkasom képességeire sincs szükségem, hogy fölismerjem a közeledőt. Csukott szemem nem nyitom ki, ahogy a lány felbukkan a vízből, a pajzsom sem dobom le. A gondolataim vonalának a felbukkanása nem tett sok jót. Minden bűnöm mellé még felírhatom, hogy magára hagytam, és megerőszakolták… Fasza. Szavaira nem szólok semmit először, csak folytatom a hátamon fekvést, csöndesen, nyugodtan, mintha mi sem történt volna. Ha elkezdtem megőrülni, akkor ez talán elűzi. Már ha nincs is itt. Remélem, nincs. Jobb őrültnek lenni. Végül, amikor már a telefont emlegeti, fölnyitom a szemem, és fel is ülök. Ránézek, látom, hogy meztelen. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem mozdít meg bennem, de főleg a bestiámban valamiféle vágyat… Hiszen mégis rá vágyott vagy fél évig. De már nem az a nyámnyila kölyök vagyok, aki akkor voltam. Hú, ez nagyon durván hangzott még fejben is… Fogalmazzunk inkább úgy, hogy már tudom, a vágy nem minden. – Igen, megtettem – felelem. Na, nem mintha bánnám a dolgot. Már nem is emlékszem igazán arra a beszélgetésre, csak arra, hogy mondott valamit, amitől megint sikerült felhúznom magam eléggé ahhoz, hogy ne érdekeljen, ki ő. – Egyébként meg tudtommal ez nem a te személyes területed, szóval… eljárok ide néha, na. – Már megvolt – felelem még az utazással kapcsolatban. Igen, a sorrendet kicsit sikeresen megvariáltam, de hát válaszolok, ahogy tudok. Nem ma kellett volna találkoznunk, nem így, és semmiképpen sem ezek között a körülmények között. Főleg nem úgy, hogy ő teljesen meztelen. Rettenetesen zavaró dolog tud lenni, így a saját átázott pólómból kibújok, és felé nyújtom. Jó, ki lehetne belőle csavarni Tupilek egész Könnyét, de mégis jobb, mint a pornófilmre emlékeztető helyzet, amiben jelen pillanatban vagyunk. Aztán majd jön a kigyúrt vízvezeték-szerelő is… Mégsem pirulok el. Egy kicsit sem. Főleg azért nem, mert Sue mostanában rendszert csinál abból, hogy az ölemben landol, ő pedig valahogy sokkal jobban be tudja indítani ezeket a gondolatokat a fejemben, mint Ash ebben a pillanatban. Bár ki tudja, lehet változna a dolog, ha kimászna abból a vízből. Na jó, erre nem akarok gondolni. – És… mi van veled? – kérdezem, függetlenül attól, elfogadja-e a pólóm, avagy sem, főleg azért, hogy eltereljem a figyelmem a helyzet túlfűtöttségéről. Ostoba kérdés persze, de talán megtudok valamit, amiről eddig még csak sejtésem sem volt. Remélem. Jó lenne hallani, hogy rendeződik a sorsa, ahogy az enyém is. Bár, ha az övé is úgy rendeződik, akkor jobb lenne, ha kézen fognánk egymást, és mondjuk elbújnánk valahol az Antarktiszon. Hmm, vajon finom a pingvinhús?
- Nem lehet személyes az, amit én magam mutattam meg. * Vontam volna meg a vállaim, ha épp a karjaim nem épp arra használnám, hogy a víz felszínén maradjak. Innentől pedig tárgytalan, hogy mit tennék vagy nem. Bár meg kell hagyni, hogy a szavai kissé fájnak. De a fájdalom erősít, én meg majd kinövöm, hogy az ilyen helyek sokat jelentsenek számomra. Talán majd elérem, hogy nem hat meg annak a gondolata, hogy talán hozz ide valakit. De ez a jövő, most meg még mindig csak most van, hiába kívánom, hogy egy tíz évvel később legyen. A felém nyújtott pólóra azonban halványan felvonom a szemöldököm és közelebb úszok.* - Szerinted ez segít valamit? * Nyilván, takarja a hegeim. Ami máris több mint a semmi, azonban azt pont nem fedi, amit kéne. De nekem a hegek már egy jó pont, ahogy gondolom a másiknak is így bizony elveszem s még a vízben magamra veszem, hogy utána kiüljek a szirtre. Térdeim felhúzva öleltem át s minden felé néztem csak a másikra nem. Nem akartam azokat az érzéseket újra, amik akkor jöttek mikor elment. Mikor a hegyen voltam Apuval, vagy mikor Tupilek Könnyénél. A kérdésére azonban csak sóhajtottam, erre mit is mondhatnék?* - Jól, rosszul, pocsékul, remekül... fájdalmasan, lelkisen, félősen, makacsan, akaratosan, megalázkodóan, boldogan... attól függően, hogy Apu mit talál ki épp vagy ki miként szórakozik. De leginkább elveszetten... nincs órarendem. Ez pedig olyan... mintha nem is csinálnék semmit csak volnék mint hal a vízben. Te? * Random kérdés vissza, ám még ki sem mondtam máris sóhajtottam egyet. Valahogy volt más, ami érdekelt.* - Miért mentél el? *Pillantottam rá s íriszeim nem is eresztették a másikét. Ha mégis hát az arcát nézegettem.*
– Na látod – felelem, és ezzel kapásból lezártnak is tekintem a dolgot. Sokkal kedvesebbnek kellene lennem vele, elvégre mennyi mindenen ment keresztül, főleg miattam, de nem tudok segíteni a dolgon. Már nem vagyok ugyanaz, aki voltam, a hangulatom legfeljebb teliholdkor csapong úgy, mint egy elszabadult oposszum egy vérfarkas előtt – kipróbáltam, és egészen addig vicces is volt, amíg Hannibál be nem húzott egy „sikátorba” és nekem nem rontott –, szóval idő kell, amíg a „júliusi eső” hangulatból valahogy kikeveredek. – Attól, hogy lassan életstílus szintjére emeljük a nudizást, még lehetünk civilizáltak – felelem mosolyogva, mielőtt még elfogadná a pólót. Mondjuk, szegény lány… Előttem aztán végképp nem kellene szégyellnie magát. Főleg azért, mert párszor már hordoztam a karjaimban, miközben mindketten teljesen pucérok voltunk, nincs ebben közöttünk semmi sem. Plusz lássuk be, valahol alant elég kényelmetlenül szorossá vált a nadrágom már a tudatra is, hogy ennyire alulöltözött. Na, nem mintha sokat segítene az, ha fölvesz egy pólót. De tudom, ha bármi olyan dolog történne, akkor visszamennék hozzájuk, azt pedig nem tehetem meg. Többé már nem. – Fő a változatosság – vigyorodok el, amikor elmondja, milyenek a napjai. A kérdésére felsóhajtok. Mennyit mondjak el? Mennyit merjek? Nos, majd csak visítani kezd, ha hülyeséget mondok. – Eseménydúsak. Dolgozok a lovardában, dolgozok Nathalie boltjában, iskolába járok, Sue-val töltöm a napokat, Lucyval próbáljuk bepótolni a kiesett majd’ három évet. Az utolsó kérdésére megmerevedek, de nem abban az értelemben, amire a férfiember általában olyan büszke. Energiáim kicsit zavarosabbá válnak, és mivel a pajzsom leengedem nem sokkal a kérdése előtt, ezt ő is érezheti. Szégyen, félelem… Ezek az érzések kavarognak ott. – Féltem – vallom be végül. – Mit féltem? Szabályosan bepánikoltam. A lehetőség, hogy az a másik falka fölülkerekedjen rajtunk, hogy az ő irányelveik legyenek a fontosak a számomra… Tudod milyen félelmetes? Nem tudok róluk sokat, de amit el tudok képzelni, az messze van attól, ami én vagyok, Ash. Szóval megijedtem, és… Eljöttem. Nem volt a legdicsőbb tettem, nem vagyok rá büszke, és soha nem is leszek. De vissza sem mehetek.
- A farkasoknál ez a civilizáció... ne akard megtagadni magad. * Mosolyodtam el halványan. Persze ez olyan dolog, hogy bagoly mondja verébnek... de azért mégis van egy aprócska különbség... Ő már 14 éve farkas míg én csak nyolc hónapja. S azért lássuk be, farkaséknál elég jelentéktelen 14 év... de sok mindenre elég. Mint mondjuk a szokásokat elfogadni. De persze nem azért mondtam mert mindenképp ezt a létformát akartam evidensnek venni, inkább a pólót fel, de minél hamarabb. CSak csendesen hallgatom, hogy mit mond, miket csinál... s akaratom ellenére merevedek Miss Szöszi nevére.* - Akkor megkaptad a cuccaid is. Ha kell még valami, csak szólj... * Intéztem el ennyivel s bár nem kérdeztem semmit, mégis Lucy nevére kérdőn vontam fel a szemöldököm. Igen, érdekelt, de nem tudtam, hogy mennyit akar elmondani, avagy mennyi tartozik rám. De éreztem, ahogy a pajzsa megereszt, s farkasom, az a fehér csökött barom szinte leteperte a másikat, hogy képen nyalja, hogy a fülét harapdálja játékosan. Remek. Hagyjuk figyelmen kívül, így a válaszára figyeltem mintsem a kislány viselkedésére. A szavaira csak a fejem ingattam meg. Fél... Fél egy olyantól amit senki nem ismer szinte. * - Azt hittem miattam mentél el... de azt azthiszem még mindig könnyebben viseltem volna, mint... ezt. Nem, nem tudom Sammie. Fogalmam sincs, hogy mi ijesztett meg, mikor nem ismered őket. Csak pletykákat és a tényt, hogy ide jöttek. A csatlakozás nem megalázkodás... nekünk még nem számít annak. Nem az Ő elveiket kell követni, hanem azokat a hasznunkra fordítani. Kölyök fejjel, kölyökként teljesen mást rejt a csatlakozás mint a nagy felnőttek számára Sam. Plusz... Én voltam ott. Te is tudod. Nem mondom azt, hogy rózsás menet volt és repesve mennék vissza oda. De... meg volt annak a haszna, a tanulsága számomra az, amit a saját javamra fordíthatok. Minden dolog ilyen... más elvek... és? Ki mondta azt, hogy vakon kell követni és csak annak kell léteznie? - pillantottam rá s nem is néztem más felé. - Ki mondta, hogy a kettőt nem lehet ötvözni? Apu mindig azt mondja, hogy; "A tudás hatalom. De nem feltétlen kell használnod, azt, amit tudsz. De ha az életed múlik rajta, akkor ott lesz s segíthet." Megismerni az ismeretlent Sam, nem hátrány ha csak Te nem forgatod úgy, hogy azzá váljon. Különben meg... de igen, visszajöhetsz. Apuval beszéltem nem rég erről s azt mondta, hogy ha Te személyesen állsz elé akkor visszaenged. Ne kombinálj... nem azért hívtalak fel, hogy gyere vissza. Csak akkor még... mikor Apuval edzés közben beszéltünk én azt hittem, hogy miattam volt és... hogy visszafogsz jöni. * Vontam meg a vállaim. De aztán csak elhallgattam még így is többet beszéltem, mint azt kellett volna. Nem akartam én elbizonytalanítani a másikat, annak ellenére, hogy szerettem volna, hogy visszatérjen közénk. Annak ellenére is, hogy hiányzott. De persze, az Ő döntése. De ha már ennyire vakon dönt, akkor lássa is, hogy mi a helyzet, tisztán, úgy ahogy az van. S igen, még mindig van választása, visszaút ha úgy tetszik.*
– Mégis a többségi társadalom normái szerint élünk. Vagy netán tudsz egy országról, ami csak a farkasoké? – kérdezem kissé gunyorosan. Persze a hangnem nem szándékos, én egyszerűen csak szeretem hinni, hogy még mindig az emberek társadalmának részei vagyunk, amellett, hogy közünk van egy másik, titkos közösséghez is. Ebbe pedig beletartozik, hogy az emberek normáit elfogadjuk. Evőeszközöket használunk az asztalnál, emberi formánkban a WC-be ürítünk – megpróbáltam farkasként is, de mindig lecsúsztam róla – és nem flangálunk teljesen pucéran. – Egyébként a szó, amit keresel, civilizáltság, és nem civilizáció. Azok a nyugatiak, a keletiek, a maják meg a többiek… Látom, hogy Sue nevének említésére hogyan reagál. Elvigyorodok, de csak magamban. Azért aggódok is egy kicsit, féltem a másik szőke lányt. Ash kölyök, mint én vagyok, és az érzelmi életét ismerve… Lehet jobb lenne az ablaka alatt őrt állni puskával a vállamon, de nem hiszem, hogy Sue azt különösebben értékelné. Főleg annyi furcsaság után, amit én már leműveltem. Arra, amit mond, viszont én merevedek meg, először az első szavaira, aztán pedig minden másra. Kezem ökölbe szorul, ellazul, ökölbe szorult ismét, majd ellazul. Szerintem ő sem tudja, mit beszél, vagy ha igen, az csak még rosszabb, hiszen hallania kellene mekkora marhaság az, ami kijön a szájából. – És ezt te komolyan is gondolod? – nézek rá. – Te most komolyan azt mondod nekem, hogy kölyöknek lenni ebben a helyzetben milyen jó? Szerinted kik a fölösleges koloncok? És ha még meg is ússzátok… Ash, felfogtad ugye, hogy én már nem vagyok kölyök? Nem vagyok nagy, erős, hatalmas harcos, de már kölyök sem vagyok többé. Ugyanazok a szabályok vonatkoznak rám a falka felé, mint a felnőttekre, és lássuk be, nálam nagyobb koloncot maximum akkor kaphatna az a de Luca nevű fickó a nyakába, ha átvetne a vállán egy ólomtömböt és beleugrana a Chenába. – Igen, az ismeretlen megismerése előny… lehet. De mégis miért félnek az emberek a sötéttől? Mármint azok, akik nem látnak úgy mint te meg én? Azért, mert nem tudják, mi rejtőzik ott. Általában semmi, csak önmagukat hergelik, ez igaz, de néha, nagy néha van ott egy nagy, fekete bundás szörnyeteg, aki kész leharapni a karodat, ha túlságosan merész vagy – mondom. Hiszen hogy jobb félni, mint kifordított belekkel haldokolni, és ha ez neki gyávaság, hát nem érdekel. Inkább maradok életben, mint harcolok egy értelmetlen harcot. Arra, amit a falkáról mond, megrázom a fejem, először gyengén, alig észrevehetően, majd erősebben. Nem. Nem lehet. – Már van egy másik… családom, Ashley. Az, ahol élek, jó hely. Van valaki, aki foglalkozik velem, és akit nem hagyhatok cserben azzal, hogy visszamegyek. Dolgok, amik az új életemhez kötnek. És egyébként is, ha végül bekövetkezik az egyesülés, még mindig nem hiszem, hogy sokáig bírnám ott. Én meg nem szeretném csiki-csukit játszani egy farkas falkával – mondom csöndesen. Ha pár hónappal korábban jön, talán mentem volna, de már túl sok vesztenivalóm van.
- A saját birodalmunk, a mi országunk. Értelmezés kérdése az ország. De példának okáért itt van ez a hely... három farkas tud a létezéséről, egyetlen ember sem. Tehát a saját birodalmunk, a mini országunk. * Iriszeim csillogni kezdett és bár tudom, hogy ez csak egy naiv képzet attól még én is tudok szőr száll hasogató lenni, ha nagyon muszáj. Sőt, néha akkor is mikor nem. De ezt betudom arra, hogy nőnek születtem... a családom meg a menstruációmra fogja, mert nő vagyok. Viszont Lucyra nem felel és szerencsére Miss Szöszit sem emlegeti. Ámbár eljátszom egy pillanatra azzal... oké, én csak ne játsszak semmivel. Maximum a NFS-sel vagy apu Assassin dilijével. Látom, hogy Sammie nem fogadja a legjobban a szavaim. Mintha vissza kéne fognia magát vagy nem tudom. De a keze jár, azt látom és még ész sem kell hozzá, hogy miért. De ennek ellenére befejezem azt, amit elkezdtem.* - Én csak azt mondtam, hogy könnyebb. * Vágtam közbe, ámbár csak suttogva. Azonban mikor megemlíti azt, hogy úgymond Ő is teljes értékű falkatag szemöldököm ráncba szalad és kivételesen én is a pletykákra és Apám szavaira alapozok.* - Ha létrejön a csatlakozás, a Te tudásoddal pillanatok alatt tesznek meg kölyökké. * Közlöm vele azt, amivel esélyesen Ő is tisztában van. Kölyök, még akkor is ha az évek szerint nem számít annak. A tudás azonban nincs meg benne sem, ahhoz, hogy teljes értékű falkatag legyen. Még a mi viszonylatunkban sem, de ez már Mili hibája, hogy feljebb emelte a semmire. S innentől meg evidens módon önbizalom gyilkoló lenne a számára. Nem csak neki, hanem mindenki másnak is. A szám azonban ismét szóra nyílt, hogy megnyugtassam a másikat, hogy bizony de Lucának megvannak a módszerei de inkább csendben maradtam. Lelki szemeim előtt Dave arca jelent meg élve, aztán holtan a teste mellett. Egy pillanat alatt lett úrrá rajtam a rosszul lét és hogy ne hányjam el magam inkább csak a hátamra feküdtem és a szemeim lehunyva próbáltam egyenletesen lélegezni, azonban nem elhajtani a képet hanem csak magamba fogadni, hogy mindig emlékezzek rá. Értem én a hasonlatot de csak sóhajtok egyet.* - Ismersz, tudod mekkora szám van. Élve kijutottam onnan és de Lucával sem voltam sem kedvesebb, sem jól neveltebb mint általában. De ahogy érzem, látom, hallom... felesleges mondanom bármit is. Csak gondoltam... én kis naiv, hogy majd képes vagy belátni, hogy félre vagy informálva és neked Castor de Luca személyisiti meg a gyermek korod mumusát. * Túrtam a hajamba, már amennyire a vizes tincsek közé tudtam de megpróbáltam egy önkéntelen mozdulattal. Igazából untam ezt az oda-vissza játékot és mégis fájt, hogy ide jutottam, jutottunk még ha nem is annyira mint pár hónapja.* - Őket nem, de azokat akik az utcáról szedtek össze igen. Ha már mindenképp a lelkiismeretedre alapozod a szavaid, meg a háládra... akkor légy reális. Új család, új barátok, új élet... - álltam fel szavaim alatt. - de csak menekülsz. Ha ott lesz valami, onnan is menekülni fogsz. Már nem lesz fontos Sue, ahogy én sem voltam Sammie mert új az mindig van, volt és lesz is. Erről szól az élet... ahogy a vihar is hozzátartozik, csak nem kell félni a villámlástól. Csalánba nem üt a ménkű... De... - és itt levettem a pólóját is, amit felé nyújtottam. - ... kívánom, hogy találd meg azt amit keresel, legyél boldog és legfőképp maradj életben. Apropó, tudod egyáltalán, hogy mit keresel? * S ezzel vissza is ugrottam a vízbe, azonban fel már sehol sem buktam, maximum kint ha csak nem tartott vissza, amiben azért kételkedtem. Aztán ki tudja... annyira emlegette az újat, lehet, hogy nem csak beszélni tud. Menet közben azért kiszóltam apunak.* ~ Megyek... menjünk haza és ha még egyszer kiejtem Sammie nevét; vágd ki a nyelvem. Addig pedig Need for Speedezünk egyet, kettőt... oké, egész éjjel. Megint, ha csak nem nyertél némi bátorságot, hogy felülj mögém a motoromra. ~ Szavaim ridegek, jegesek mégis érezni bennük némi elfojtott indulatot, keserűséget, vágyat és némi önmarcangolást is. Azonban azt hiszem a dühöm az, mely apró parázsként serceg bennem, amire csak egyetlen csepp olaj és belobban. A mama, papa, Steve és most Sam... ki vagy mi lesz a következő? Nem akartam szavakba önteni, nem akartam azt, hogy bárki is érezze azt amit jelenleg én. S bármily csúfos a víz felszínére érve csak felhúztam a pajzsom és kievickélve váltottam alakot, hogy Atyám mellett rohanjak. Csak rohantam, mintha űznének.. talán így is volt. Csakhogy saját magam nem akartam, hogy utolérjen. Néha félelmetes szembe nézni azzal, hogy az emberek mennyire képlékenyek, mennyire változnak s mennyire élnek hazugságban. A saját téveszméik által felállított ideákban. Félnek attól, ami nincs és örülnek, odaadással adóznak azért ami szintén nem létezik. Pár száz méter után azért hátratekintettem, hogy Darrenre nézek és sárga íriszeimben ott volt minden, hangok nélkül is. Én is ilyen leszel? Sokáig menekülök még önmagam elől? Nem, nem lehet... nem szabad. S nem azért mert jobb vagyok, hanem azért mert így nem élek. Az életet pedig meg kell becsülni, pláne farkaséknál. Rohanásom léptekké szelídül és csak odébb heveredek le. Gyere, érj utol. Hadd kelljen szembe néznem veled.* ~ Kimegyünk a Temetőbe? Most... utoljára? ~ Torkom elszorította a gombóc, a furcsa kicsi képlékeny valami mely csak még rosszabbá, kellemetlenebbé tette számomra az egészet. De nem bújtam, nem menekültem csak vártam, hogy a szavaim lecsapódjanak. De képes leszek többet nem menni arra? Sammel együtt minden mást is eltemetni?*
– Kiáltsd ki függetlennek. Érdekel, hány tengerészgyalogos férne be ide – vigyorodtam el keserédesen. Mit ne mondjak, tényleg szívesen látnám, ahogy Ash kinyilvánítja a függetlenségét, a barlangot meg megszállják. Ashley képzetei naivak, talán még az enyémeknél is rosszabbak. Most tényleg akkora baj, hogy jobban szeretnék az emberekhez tartozni, mint a farkasokhoz? Ha ez bűn, hát tessék, itt vagyok, vihetnek, mert nem másítom meg, amit gondolok. Azóta, hogy Sue és én… Azután már nem tehetem. A kocka el van vetve, a játszma elkezdődött, a bábuk mozognak, és valamiért úgy érzem, én leszek az első, akit leütnek. – Könnyebb, az biztos – felelem. Mert minden bizonnyal így van. Arra viszont, amit utána mond, sárgán villan a szemem, a farkasom pedig sértett büszkeséggel kapirgálja a felszínt. Morog, hörög, nagyon nem tetszenek neki a lány szavai. Lehunyom a szemem, amíg vissza nem tuszkolom a helyére, de amikor megszólalok, hangom még mindig inkább morgó dörmögés, mint egészséges, emberi beszéd. – Nem ismersz engem már régóta, Ashley. Mindketten megváltoztunk. – Igen, de feltűnt már az az apróság, hogy mondjuk az Atanerk kölyke vagy? Fontos személy, akit nem lehet csak úgy megölni. Én ezzel szemben egy senki vagyok, ha ezt vesszük. Nincs itt a beharapóm, nem fontos személy – mondom. Tudom, hogy ez bántani fogja, de nem mintha érdekelne. Azt, amit ezután mond, csöndben hallgatom, de amikor kiejti Sue nevét, a farkasom ismét erőre kap, és az emberi felem ezúttal ugyanazt érzi: vak, mindent elemésztő gyűlöletet a másik irányába. Amikor be akar ugrani a vízbe, megfogom a vállát, karmaim, amelyek előbújtam a kezemen a húsába vájnak, ahogy megfordítom, és olyan erővel lököm a falhoz, amiről nem is hittem, hogy képes vagyok rá. És már ott is vagyok, sárgán izzó tekintettel nézek a szemébe, fújtatok, akár egy vadállat. Arcom talán milliméterekre van az övétől, érzem a lélegzetét, érzem a szívének dobogását. A farkasom fájdalmat akar okozni, és ezúttal még csak nem is gondolok az ellenkezésre. Fölemelem a kezem, és karmom az arcát éri. A jobb szeme alatt mar a húsba, és lassan halad lefelé. Miközben a vér szagát érzem az orromban, lassan, vontatottan beszélek. – Ha még egyszer a szádra veszed Sue nevét, megöllek – közlöm jéghideg tárgyilagossággal. Ez nem egyszerű fenyegetés, ez tényközlés. Képes lennék rá, ezek után. És a legrosszabb, hogy tudom is. – Ha a közelébe mész, ugyanúgy végzek veled. Tartsd magad távol tőle, tartsd magad távol tőlem, és takarodj az életemből! Azzal hátrahőkölök, és megszemlélem a művem. Ha minden igaz, a vágás nem lehet hosszabb három centinél, de mély, és véreznie kell. Nem bántottam a szemét, arra ügyeltem. Zihálok, mint egy állat, ami most futotta le a maratoni futást. A düh eltűnt, helyébe nem lépett más, csak a megbánás, a bűntudat mindent elsöprő ereje. – Sajnálom – mondom. Egyszerű kis szó, de már rohanok is, vetem bele magam a vízbe, és amikor kívül előkerülök, rohanni kezdek, át az erdőn, az egyetlen helyre, ahol ebben a pillanatban lenni akarok. Az egyetlen helyre, ahol nem ítélnek el, ahol egy kicsit, talán csak egy kicsinykét, de elrejtőzhetek a tetteim elől. Mert félek, ennek még lesz következménye, és azokkal szembe kell majd néznem. De talán, ha van Isten, akkor nem ma.
Elkísértem Ash-t, mert nincs az az ős, akiért én hagyjam őt egyedül mászkálni területen kívül, s mivel korábban bebizonyosodott, hogy egy mentor édes kevés, így most én jöttem. Nem mintha legyőzhetetlen lennék, de így nyugodtabb vagyok. Neki kellett a futás, a farkasa megmozgatása, nekem a tudat, hogy viszonylag biztonságban van, lehet, hogy túlaggódom, de inkább ez, minthogy egyszer vegyem félvállról és akkor üssön be a baj. A vízesés környékére érve, megéreztük Sam jelenlétét és egy másik nőstényét is a környéken, aki ismerős volt... és már tudtam is, kinél talált menedékre Sam. Egyfelől megnyugtató, hogy jó mancsokban van, másfelől viszont egy kóbornál és még mindig a városban.
Ash bement hozzá a barlangba, én pedig kint várakoztam, a parton mászkáltam farkas alakban, figyeltem, hogy mikor mit érzek Ash felől, valamint Odette-et is le-letapogattam energiáimmal, hogy éppen merre járt. Én se titkolóztam, valószínűleg ő is addig nyugodt, míg biztosan tudja, hol vagyok, merrefelé mozgok. Nem akartam balhét. Mert én kis naiv még mindig találok olyan pillanatokat az életben, amikor azt hiszem, hogy két tinédzser értelmesen és zűr nélkül el tud egymással beszélgetni. Két kölyök. Sose növök ki basszus a gyerekmesékből úgy látszik. Egyből megéreztem a változást a barlang felől, nem volt éles vagy hivalkodó, de érezhető, mire megtorpantam és feszülten figyeltem. Samet éreztem közeledni, a srác kisvártatva fel is bukkant a víz alól, én pedig alakot cseréltem, felöltöttem a félig ember, félig farkas, humanoid formát, amint orromat megcsapta Ashley vérének szaga. Úgy álltam ott a parton, mint egy zsákmányát leső vadász, energiáim fagyosan lengtek körül, a levegő körülöttem több fokkal lehűlt, szemem okkersárgája ridegen mérte fel a vízből kimászó pondrót. Mert nekünk most az volt. Felszegtem az állam, úgy néztem le rá. Nem vagyok már az Atanerkje, ő pedig már nem a falkám tagja, éppen ezért nem tűrtem el, hogy kezet emelt a lányomra. Ez nem arra szolgált innentől, hogy megmutassa neki, hol a helye, nem dominancia dolga volt, hanem egy külsős támadása a falkám egy tagja ellen. Mi több: a családom egy tagja ellen. ~ Nem áll szándékomban megölni, de ha idejössz, megteszem, úgyhogy ne avatkozz közbe! ~ küldtem Odette felé, ha megindult volna az irányunkba, vagy bármit tenni készült. Megragadtam Samet a torkánál és minden finomkodást mellőzve erővel vágtam a földbe, majd tartottam egyhelyben, energiáim fojtogató satuként szorongatták, úgy "szaggattam", mintha alakváltásra akarnám kényszeríteni, de csupán a folyamat kezdetét jelző izzó fájdalomig engedtem a dolgot, kínoztam, hogy a szemem se rebbent, s továbbra is nyugodt, hűvös, közönyös érdektelenséggel tekintettem le rá. ~ Még egy ilyen dobásod lehet kölyök. Kurva kegyes voltam mindvégig, nem ajánlom, hogy ezzel visszaélj. ~ Hangomban semmi indulat, de karmos mancs-kezem erősebben szorult a torkára. ~ Remélem világos. Ha bármilyen formában jelezte, hogy felfogta, amit mondtam és a saját helyzetét is, akkor úgy hajítottam el Odette felé, mint egy megunt, elhasznált játékszert, s az se érdekelt, hogy úgy belenyestem egy távolabbi fa öles törzsébe, hogy az hangosan reccsent és talajtól a csúcsáig megrázkódott. Részemről pedig ennyi volt, tovább nem akartam velük foglalkozni, visszavedlettem teljesen farkassá, megvártam Ash-t, ha idő közben még nem jött volna ki.
~ Menjünk ~ biccentettem és megnyaltam a sebet a pofáján, majd megráztam magam és futásnak eredtem vele együtt. ~ Benne vagyok, mondjuk a motoron viccesen fogunk kinézni, de az is jöhet. Viszont csak a játék után. Hagytam, hogy előrébb nyargaljon, de nem maradtam le sokkal, s akkor fogtam kicsit gyorsabbra rohanásom, mikor lassított, hogy minél előbb beérjem. Éreztem a kétségeit, láttam tekintetében, hogy megint sikerült összekuszálódnia belül, bennem pedig egyre inkább ért egy elhatározás, amit egyszer már érleltem, most azonban kérlelhetetlenebb volt és aktuálisabb is. ~ Igen ~ mondtam, mikor megálltam mellette, s egyszer körbejártam, mintha valamiféle biztonsági zónát tudnék ezzel felhúzni köré, pedig nem volt szándékos és inkább egyfajta levezetés volt. ~ Adj ki mindent ott Ash, minden fájdalmat, kétséget, bánatot, sirasd el őket és mindent, amit úgy érzel, elvesztettél, amitől a beharapás vagy az elmúlt hetek, hónapok megfosztottak. Ha ez megvolt, utazunk ismét és vérrel fogunk megpecsételni, megünnepelni, eltemetni mindent: embert fogsz ölni, méghozzá tudatosan, nem úgy, ahogy a Vörös Hold idején. Hogy kegyetlenség lenne és kínozni akarom vele? Frászt. Hogy gyilkost akarok-e nevelni belőle? Dehogy. Csak el akarok tüntetni egy hátráltató tényezőt, azt akarom, hogy ne essen kétségbe, ne érezze rosszul magát attól, ha esetleg ölnie kell, s ezzel minél előbb megbarátkozik, annál előbb győzi le a többi aggályát is. Vannak dolgok, amikkel egy farkas nem törődhet, vagy legalábbis nem úgy, ahogyan egy ember, ránk más szabályok vonatkoznak, más játékot játszunk. Van még egy kevés ideje, amíg a rangomtól meg nem szabadulok, vagy inkább fel nem szabadulok, amíg a falkára vonatkozó terveim révbe nem érnek, amíg a helyzet nem lesz olyan, hogy kiruccanhatunk. Utána miénk a fáma.
//Ennyi lettem volna, ha nincs senki részéről semmi. :3 //
- Engem nem. Nem szeretném ha varázsát vesztené a hely. * Pillantottam körbe a barlangon. Igen. Néha én is naiv voltam és álmodozó ámbár ezt az énem, ezt az oldalam hagytam elszállni, mikor épp felülre került akkor meg elnyomni. De tudtam én, hogy hol a határ... meg azt is, hogy van útlevelem. Szavaim kemények, mégha a hangom nem is az. Van benne egy fajta melankólia, egyfajta elveszettség. Egyre jobban realizálódik bennem az, amit eddig is tudtam. Sammie már nincs többé. S nem arra a bugyuta, életképtelen emberre gondoltam akit megismertem. Hanem a lénye, a fizikális jelenléte is más milyen. Akkor bár szerencsétlen volt, mégis szórakoztatott... aki itt van az egy túl feszített roncs. Csak épp nem fizikálisan, ahogy én szoktam lenni vagy a legtöbb kölyök.* - Azaz érzésem, hogy nem is ismertelek soha. * Suttogom a szavakat halkan, mintha nem akarnám elfogadni. Az igazság pedig ez. Nem akarom, de muszáj lesz. S íme egy újabb tanulság; sose bízz meg senkiben. Ne legyen kapaszkodód senki, csak önmagad. Sam szavaira a farkasom csak eltávolodott Tőle, fájt neki is, nem csak nekem a szavai.* - Jó tudni, hogy Te csak az Atanerk kölykét látod bennem Sammie. De tudod... még egy apróság; Nem az a fontos, hogy kinek a kölyke vagy. Hanem az, hogy Te saját magad milyen vagy. Ja és igen, az imént mondtad, hogy nem számítasz már kölyöknek. Tehát a beharapód ki vagy mi léte még annyira sem számít. * Paradoxonba keveredett a másik, amit ráfogtam csak arra, hogy kezd dühös lenni. Pontosabban már az. De ez egy olyan összefüggés ami fölött neki sem szabad elsiklania. Legalábbis nem volna szabad. Ahogy az igazságnak sem ennyire felcsesznie. Ahogy elfordultam tőle, éreztem, hallottam ahogy megindul de nem tettem semmit, csak ott álltam neki háttal egy pillanatig, hisz utána megéreztem a mancsait a vállamon, s a fal hideg, nyirkos érintését a hátamon ahogy kiszakad a levegő a tüdőmből. Miért nem állítottam meg? Miért nem kaptam el a kezét és rúgtam szét a seggét? Védekezhetnék, mégis... halvány jele sincs annak, hogy akarok. Érdekelt, hogy meddig képes elmenni egy embernőstényért. Farkasom hideg nyugodtsággal és közönnyel viseli a dolgot. Az igazság az, hogy egy csöppet sem félt Sammietől, hiába idősebb, hiába erősebb. Ez mind van, de az, ami ahhoz kéne, hogy megöljön nincs neki. Bátorsága. Még csak az sem hat meg, hogy a karma a szemem alá váj és vérem az arcomra fest karmazsin csíkot. Ajkaimon egy gunyoros, féloldalas mosoly ám íriszeimben ott van az elfojtott indulat. Szavaira azonban csak felkacagok. - Sam-Sam... az imént azon sírtál, hogy az Atanerk az apám és most TE fenyegetsz? Te sem gondolhattad komolyan. De én a helyedben nem fenyegetőznék... az ember nőstényed mellé meg fogadj testőrt... lehetőleg farkast, mert ha elkapom... megölöm. S ezt csak azért... mert kezet emeltél rám Samuel Darowney... még egy élet, ami a lelkeden fog száradni. * Szavaim halkak, nem ígéretet tettem neki. Csak közöltem a tényeket. Nem mentem emberek közé, mert féltem, hogy bántom őket. De előbb vagy utóbb ez is javulni fog és akkor Susan Ravens temetését elkezdhetik szervezni. Az emberi felem büszke, makacs és akaratos. A farkasom meg bosszú álló. Nem épp szerencsés ötvözet, pláne nem akkor ha épp fenyegetnek. Sosem viseltem el, hát Tőle sem fogom. Ahogy elmegy én magam is utána ugrom leszarva a sebem, amúgy is már regenerálódni kezdett. Kiérve elkapom azt, hogy Apu épp Sam torkát szorongatja és nem tudom, hogy most röhögjek vagy épp megvédjem a másikat. De egyiket sem teszem, csak oda sétálok hozzájuk és orrom Apu nyakába fúrom. ~ Hagyd... enélkül is csinált már elég nagy sz*rt magának. ~ Sárha íriszeim szinte már lenézően merednek Samre és ahogy Apu elhajította még egy utolsó üzenetet küldtem felé. ~ Ne írd a sértettségem számlájára Sam... Vigyázz rá! Ha tudsz... ~ *Kacagásom még hallja a másik ahogy rohanok, ám ezt gyorsan átveszi a melankólia amit már nem érezhet, csak Apu. Aki hagyja, hogy tomboljak egészen addig, míg le nem heveredek. Hallgatom a szavait de csak lemondóan teszem a fejem a mancsomra. ~ Nem lehet csak úgy bepótolni mindent... hisz, nem tudom, hogy emberként merre haladtam volna. Mik történtek volna velem és ha most elkezdem azt, amiről már tudok... csak egy láncot alkot és sosincs vége. Nem akarok pótolni, nem akarom azt az életet élni... egyszerűen csak leakarom zárni. Végleg Darren s ezúttal már teljesen. Szóval csak szólnod kell, hogy mikor megyünk és kész leszek. ~ Szavaim végeztével csak felálltam és tovább mentem Apámmal az oldalamon. Ismertem az utat a temetőbe, már nem egyszer jártam ott de most valahogy mégis nehezebbnek bizonyult az út és hosszabbnak is. S míg mentünk Samminek mondott szavaimon gondolkodtam...
//Hát én is köszöntem a játékot. Apu, neked is kíséretet. Minden mást offba megírok majd. Azaz a Temetős cuccot letudom egy offban aztán kész. //
...a beköltözés napjaiban, alig valamivel éjfél előtt
Az indulásom pillanatában értesítettem Mayát, hogy hamarosan érkezem és Ő tudta, hogy a hamarosan az bármelyik pillanatban lehet. Távol álljon tőlem a pletyka, de tudnia kell arról, ami történt és tudnia kell, hogy Colette halott. Maya megmondta, hogy nem ért a férfiakhoz, de erre Ő sem számított azt hiszem. Egyéb aggodalmaimat meg sem említem, már ami a hivatalos eseményekre vonatkozik, a szerelmet meg szokás szerint egymás közt elintézzük. Colette után ex-falkatárs ide-vagy oda, mellettünk van-e vagy sem, nincs az az isten, hogy egy darabig a közelembe engedjem Marcust. Szerencse, hogy legalább olyan önuralma van, mint nekem és a hosszú évtizedek óta tartó ki nem mondott és ki nem jelölt távolságot megtartja. Nehéz, de pont az ilyen helyzeteket elkerülvén beszéltük át milliószor: két végrehajtó együtt csak gyengíti egymást. Varázslatos a plátói szerelem, amennyiben nekem orgazmus hiányom van egész egyszerűen megölök valakit, vagy csak úgy amúgy jól megtépázom a bundáját. Lassan úgy vagyok ezzel, hogy ha majd oda jutunk, nem is fogom élvezni, ha nem téphetem ki tőből Marcus mindkét lábát. A nekrofíliát is jegyzem, majd elmebajaim között. Itt tartottam véres fantáziáim közepette, amikor megéreztem Mayát. Nyilván esze ágában sem volt nagyon rejtegetni magát, hisz ismer már annyira, hogy a torkának ugrok annak, aki a hátam mögé próbál settenkedni. Szemtől szembe, ha valaki gyáva, ne panaszkodjon.
- Végre itt vagy Mayám, örülök, hogy Te még élsz.
A szép estének, a közhelyes köszönéseknek helye nincs, olyan a hanglejtésem szokás szerint, mintha csak arról beszélnék, hogy egy teljesen üres szoba közepén álló hűtőnek jobbra vagy balra nyílik-e az ajtaja. Emésztenek a bajok, melyekre én egyszerű megoldást tudok felajánlani, majd Danteval egyeztetem: ki kell nyírni mindenkit, ha kupleráj van a házban egy évszakhoz illő nagytakarítás megoldja a problémákat.
Az sms kizökkentett mindennapos lustulásomból, amit a kapanén töltöttem az állás hírdetéseket karikázva. Nem tudtam róla, hogy Shirley is átjött. Dante nem említette. De most nem foglalkoztam ezzel. Sürgető volt az üzenet. Magamra rántottam a kabátom és kirobogtam a kocsimhoz. Az elmúlt hónpokban kiismertem már magam a könyéken, így a kódolt koordinátákhoz is hamar odaértem. Nem ügyeltem, hogy zajt csapok, bár a képességeim révén az átlagnál hlkabban közlekedek. Lassítás nélkül robogtam felé. Nem változott semmit sem. Fekete özvegyként állt előttem, de én szerettem. Szokásos tárgyilagos hangsúlyával köszöntött. Mosolyogva köszönöttem volna, de éreztem az ügy fontosságát. És ami még inkább megakadályozta az arcizmaim húzódását, az szörnyű tartalomat jegyző kijelentés volt. - Hogy érted azt, hogy még? Rossz előérzetem lett. Valam baj történhetett a falkában? A helyiek megtámadtak minket? Esetleg céltáblára kerültem? De miért nem Dante szólt? Megszédült körülöttem a világ. Vagy talán Dante halt meg? Ha valamelyik szerettemnek baja esett én nem állok jót magamért. Döbbenten vártam a válaszára, de erre még én se készültem fel.
- Colette meghalt. Dante döntött, Rory megtette. - úgy az arcába vágom, mintha csak közölném vele, hogy hóangyalt fogok készíteni. Most. Színtelen, hangsúlytalan a hangom, de Maya tudja, elég nehéz ezt felfogni. Dühös vagyok és nem tudom kire. - Összemelegedett valami magányossal a hotelban, nem bírt magával, az utóbbi néhány férfi nélküli év megtette a hatását és ahelyett, hogy kibérelt volna egy fizetős pasast, még ott a hotelben megdugták. Kitalálta, hogy majd eljön érte, meg csatlakozik meg Ő a herceg fehér lovon. Ugye tudod mi lesz ha megbizonyosodom róla, hogy a pasi tett róla, Colette így is érezze? Kelthette benne azt az érzést, hogy megtalálhatja a párját? Az utóbbi időben ez volt a gyengéje...
Megvárom míg Maya felfogja, ha fel tudja fogni, Ő képes lesz megérteni mindazt, mai lejátszódik most bennünk. Ránk jár a rúd, nem is vitás, remélhetőleg Dantenak esze ágában sincs lemondani, most kell hogy tartsa magát, most kell az összefogás. Nem lenne szabad, de egy félmondat erejéig, érdeklődés szintjén... - Üdvözlöm Marcust. - Nem kételkedem abban, hogy jól megy sora, egyéb nem is érdekel, mert ha baj lenne érezném, Maya képtelen lenne eltitkolni előlem. Hiába, a farkasélet sem örökkévaló, mégis bántja a magunkfajtát, ha nem méltósággal halunk meg. Colette pedig a számomra elképzelhető legmocskosabb módon halt meg. Hosszasan nézem a vízesést, Maya reakciója nem fog meglepni, bárhogyan is dönt. Colette közelebb állt hozzá, legalábbis nyitottabb volt felé és tudom, mennyire hiányzik majd az a rengeteg mosoly, amit tőlem sohasem kaphat meg. Én még örülni is legörbülő szájszéllel tudok, és ha hiányzik az ölelés, azt jól titkolom.
Hányingerem kezd lenni. Nem ez az első alkalom, mikor társat vesztek el, de erre egyszerűen nem voltam felkészülve. Elborzadva álltam, csöndben néztem Shirley-re. Nem is tudom mi sokkolt jobban; hogy Colette nincs köztünk többet, hogy Dante döntött így, hogy Rory végezte ki saját húgát vagy, hogy Shirley képest mind ezt ilyen közömbösen kijelenteni? Aztán rájövök, hogy Shirley-ről van szó, és nála ez hideg viselkedés egy fajta védekezési mechanizmus is. Szerintem még ő se teljesen fogta fel a történteket. Dühös is ebben viszont biztos vagyok, miután jobban megnézem a szemét. Az idő alatt, amíg együtt dolgoztunk az egyetlen dolog, amiből megtanultunk olvasni a legveszélyesebb helyzetekben is, az a szemünk volt. Így elnézve a tekintetét, csak valami hülyeséget ne csináljon. Elég, ha én kattanok be és bénázok valamit. De szerencsére, nem lesz semmi ilyesmi, miután leordítottam Dante fejét. Amilyen kellemes és szórakoztató vele sokszor beszélni, olyan nyugtató, amikor veszekszünk. Az elején szimpla ordibálással indul, és mikor kifakadok mindig meg tud nyugtatni. Igen, most erre lesz szükségem. Csöndben végig hallgatom a történteket. Egy részről furdalra az oldalam a kívácsiság, hogy vajon ki lehetett az, akinek sikerült elcsavarnia Colette makacs fejét, más részről elképesztett a tény, hogy ilyen könnyen adta magát. Gyanúsnak hatott az egész. Shy nem lenne egyedül, ha kiderülne, hogy megbuherálták kicsin farkaskám buksiját. Bár őszintén szólva, kissé túlzásnak éreztem. Ismerem a falka szabályokat, tudom ilyet nem szabad, főleg a poziciójában ennyire felelőtlenül megtenni, de ha a hímmel van gond, nem őt kéne kicsinálni, Colettet meg megregulázni? Össze voltam zavarodva, mivel közel érintett voltam az ügyben. Nem értettem Dantét, de Castort igen. Zavaros, zavaros az egész; beszélnem kell vele. - Értem - ennyit vagyok végül csak képes kinyögni. Társam nevére viszont felkapom a fejem. - Marcus még nincs itt, de ha üzennek átadom - mondom - Ő nekik, még nem sikerült kimenekülniük a zűrzavarból. Zónákra lett osztva a város, és nehéz átjutni a ellenség területén. Mindenki... megzakkant. Ha nem menekülsz ki a városból, akkor odadöglesz. Akinek van esze az nem gyáva mert lelép onnan. Nashvillnek újra farkasmentessé kéne válnia egy időre.
- Tudod, az a baj, hogy magamat is hibáztatom. Itt kellett volna lennem, megérezni mi folyik abban a szobában, odamenni és minden hiszti ellenére észhez téríteni, letépni a farkát annak a nyomorultnak...miért nem gondolkodott? Jobb így neki Maya és ezt az Apánk tudja a legjobban. Megbukott, mint Nő, mint Testőr, elveszítette a hitelét, a tekintélyét és a mindennapos megaláztatást nem viselte volna el. Ma átbeszéljük és holnap már mintha mi sem történt volna. Egymagunkban harcolunk a miértekkel és egyszerűen tudomásul vesszük, hogy nincs tovább. Tanultunk, tanulunk minden leckéből. Aki ebből még sokat fog kamatoztatni az Rory, keményebb lett, mindegyikünknél. - Dante azt mondta itt van, veled. - Ő pedig nem nem szokott a levegőbe beszélni. A távolba meredek, alig észrevehetően megremeg a szám. Hol van? Ide kellett volna érni, nem? - Üzent volna, ha baj van. - és én lélekszakadva rohanok, azonnal iramodik Maya és Rory...mindenki. Magamat nyugtatom és ezt Maya is tudja, ki nem mondott kérdés van a kijelentő mondatban, várom, hogy azt mondja nincs baj. Aggódom? Persze, hisz a másik felem, mégsem mutatok semmit. - Remélem ott is, itt is rendeződik a helyzet. Kicsit még zavaros az, ami itt van. Mit csinálsz egyáltalán mostanában és jutottál vele valamire? Lehuppanok a földre, szépen lassan elkezd szállingózni a hó. Nézek a vízesés felé, nézem a pelyheket és most valahogy Maya az egyetlen, aki mellett úgy érzem, megtaláltam a helyem. A múltam része, és a zavaros jövővel egy pillanatra nem akarok foglalkozni.
[Vizsgaidősuck-nak vége, minden magán probléma letudva, visszatértem sűrűbb jelenéttel és bocsánatkéréssel]
- Nem a te hibád Shirley - mondom. Legszívesebben odamennék hozzá és átölelném, de még mindig megbénít a döbbenet. - Azzal sem mentünt volna semmire, ha megölöd a dögöt. Ki tudja eseteleg kinek az kezére dolgozik. Fölösleges baj szítás, szerintem még nem tartozik a falka tervei közé. Marcusra nem tudok mit mondani. Lehet ő mondott már valamt Danténak, lehet azt feltételezi, hogy már megérkeztek. Bárcsak így lenne. Látom, hogy megviseli Shirley-t, de ezzel nincs egyedül. - Még nem. Nincsenek itt. Valószinűleg nincs semmi bajuk, hiszen ismered őket. Sikerül végre megmozdulnom. Odaétálok elé és megfogoma kezét. - A jövőhéten mindenenképp kell érteíteniük. Ez az egyik főszabályunk. Két héten belül, a fő cél egy telefon találása az értesítés miatt. Ha szétszakadtak, akkor én vagyok a központ, aki értesíti egyiket a másikról, és esküszöm, ha jelentkeztek, te leszel az első, akit felhívlak. Leül, én is letelepedek elé. A havazás előhírökei már megjelentek. Ilyen helyzetben egészen hipnotizáló hatásúak. Én is figyelni kezdem a természeti jelenség gyönyörűségét. - Nem lesz semmi baj. Néha ezt még magam se hiszem el, de a kifejezésnek nagy hatalma van. Egyszerre ad erőt a kétségbe esés pillanatában, az elbizonytalanodás idején pedig meggyújtja a remény lángját. - Borzasztóan szégyellem de még nem jutottam semmire. Még állásom sincs. A házam még apád számláját terheli, de ígérem nem sokáig. Erről szólva, nem tudsz valami jó állást? Emlékszem Colette még arról mesélt, hogy felvesz az üzletébe. Kellemes ábrándok voltak. - Veled mi a helyzet? Milyen a falkával élni?
Milyen érzés volt? Tolkien megfogalmazásában, mintha az eldák fátyla érintette volna a magam elé tartott kezem ujjbegyét. Arthur Conan Doyle szerint, mint a szikra, ami főhőse fejéből pattant ki a pillanat halálos csendjében, de George Lucas az előttem elsuhanó jedi erőt mondaná és annak éreztem szelét. Agatha Christie a tíz kicsi néger szellemeit kerekítené ki elkövetőnek. Összefoglalva: szóval arcon törölt egy molylepke? A testem előbb ismerte fel az aura közelségét, mint az elmém, így időben tettem egy lépést hátra, mielőtt még átszakítottam volna annak vékony falát. Nehéz elmagyarázni pontosan mi történt és hogyan, de leginkább az összeragadt pillangószárny bontogatásához hasonlítható. Nem egészen tapintható, mintha levegővel operálnál és erő nélkül. Éppen csak tudatosult bennem, hogy a jelenléthez tartozó egyén haladhat felém vagy az ellenkező irányba is és amennyiben az első eset forog fenn: bármikor észre vehet. Előny és hátrány kéz a kézben járnak. Nem kívánom felfedni jelenlétem, újból még nem, viszont én tudom, hogy a közelben van. Kellő koncentrációval, a bestia ösztönlényének figyelmeztetésével...
A városból, ahogy kilép és magára marad nullára csökken a valószínűsége annak, hogy rossz felé puhatolóztam, tévedtem vagy egy óvatlannak tűnő pillanatban lankadt volna a figyelmem, míg a szemmel nem látható aurát csiklandoztam. Meg-megpiszkáltam és míg bennem tudatosult, biztos a másik számára is ilyen egyértelmű volt az oka? Ilyen gyorsan rájött a másodperc majdnem elhanyagolható töredéke alatt? A széliránnyal is számolok, míg követem az illetőt, akiről nem tudom megállapítani ki is lehet közülünk. A puszta illatából nem megállapítható, hogy ki tudja hány testtel ezelőtt melyikőjük volt. Nő. Ez az egy, amit a parfüm esszenciája elárul. Macska-egér harc, türelmi játék.. most nem fűlik hozzá a fogam, nagyon nem. Mégcsak tét sincs. Elébe vágok az erdőben, követem az útvonalát és ott fogom várni, szembe, az orra előtt. A régi ösvények felismerhetetlenné váltak, a fák is másként nőnek, a növényzet többször levedlette a divatból kiment köpenyét, de a vízeséshez érve végre egy ismerős, fix pont. Kissé ütött-kopott, de ez az. Előtte állok és nem fordulok hátra, még akkor sem mikorra már kivehetővé válnak az önfeláldozó arcvonások. Fejben leperegnek előttem Alignak bukásának képei és nevetséges nyersséggel bukik ki a most támadó első gondolatom ezzel kapcsolatban, mi szerint mekkorát esett. - Rég volt már. - megyek elébe az ő első szavának és fordulok hátra nyakból, hogy tekintetem reá essen, majd derékból is megteszem, hogy szemben lehessek vele.
Mióta itt vagyok, bejártam a várost, a hegyvidéket, az erdőket, de errefelé még ha kényszerítettek volna, se jöttem volna. Ami késik, az nem múlik, mostanra sikerült eljutnom oda, hogy a vízesés közelébe is elmerészkedjek. Szó sincsen félszről, nem uralkodik bennem semmi ilyesmi, egész egyszerűen nyomasztóak az emlékek, amelyek a helyhez kötnek. Mennyire nem akartam ezt az egészet, szinte csak tehetetlenül álltam a dolog előtt és hagytam, hogy a testvéreim magukkal ragadjanak, hogy az érzések eluralkodjanak rajtam és saját Teremtőnk ellen törjünk. Egész egyszerűen valahogyan nem kívánkoztam erre a helyre, de ahogyan teltek az itt töltött napjaim, szinte már kötelességemnek kezdtem érezni, hogy megtegyem azt, amit eddig kerültem. Kilaunnak is megmondtam, estig ne számítson rám, sőt, arról is tud, hogy hová készülök. Nem kell elkísérni, persze, hogy visszautasítottam az ajánlatát, most egyedüllétre van szükségem. A városból kilépve az erdősáv szélén állítom le az autómat, hogy az út hátralevő részét gyalog tegyem meg. Kezeimet kabátom zsebébe dugtam, így indultam meg előre, pontosan tudva, merre is visznek a lépteim. Furcsa érzés kerít hatalmába, mint amikor tisztában vagy vele, hogy figyelnek, de fogalmad sincsen, ki és mégis miért, milyen irányból. Energiáimat kiterjesztem, de senkit és semmit nem érzek, csak az a piszok érzés, mintha egy légy lépne be az aurámba egészen röpke szekundumok erejéig, hogy utána kimásszon belőle és ismét újrakezdje az alattomos kis hadjáratát. Nem vagyok egyedül. Ám még ez sem riaszt el attól, hogy tovább haladjak. Az álcám megvan, tudom, mit mondanék, ha helyi farkasba botlanék, előfordult már és eddig nem volt belőle probléma. A pajzsom ösztönösen felhúzva, csupán annyi a rés rajta, amennyi szükséges a környezet észleléséhez. Fülembe tolul először csak halk neszként, majd közeledve egyre hangosabban a vízesés hangja és ezzel szinte párhuzamosan az az ismerős, oly régen érzett energia. Egy Testvér, egy régen látott ismerős. Nem is kell sok, hogy felismerjem a pulzáló energiát, nem mással botlottam össze, mint Tipvigut-tal. Addig húztam, halasztottam ezt a látogatást, amíg végül egy ajándékot is kapok mellé. Leggyorsabbunk is megérkezett a városba. Körülbelül ötlépésnyire tőle állok meg, ajkaimon egyszerű, haloványka kis mosollyal, a beszélgetést pedig ő indítja. Szavait hallva aprócska sóhaj szökik ajkaimról, miközben tekintetem az arcáról a vízesésre, a sziklákra vándorol. - Mégis oly`élénken él az emléke.. Az én tudatomban legalábbis mindenképpen. Hiába a több évszázad, akkor is nehezen felejtek, az ilyen nagy volumenű dolgokat meg pláne. Pár pillanatig várok csupán így, majd ismét megindulok, lassan, hogy végül mellette állapodjak meg, de nem nézek rá, továbbra is a fodrozódó vízfelszínt szemlélem. - Ki gondolta volna, hogy a leggyorsabb ér ide az utolsók között. Feljebb kunkorodik szám széle, utolsó szavam elhangzásakor tekintek csak fel az ismeretlen arcra, kék íriszeim a vonásait fürkészik.
Tíz. Kilenc. Nyolc. Hét. A visszaszámlálás megkezdőtt, pillanatokon belül újabb matuzsálemmel kell farkas szemet néznem és emberi szemmel megvizsgálnom, hogy az ismeretlen porhüvely s hang mögött vajon ki lakozik. Eeye vagy csak a szilánkosra tört változata? Nem lepődnék meg rajta, ha a legönzetlenebb kapott volna a legtöbb pofont az emberiségtől. Hat. Öt. Négy. Tisztán hallom a lába alatt megtörő zsenge gally rostjait, ahogyan minden érzékemet a jöttére csiszolom. Nem, még nem fordulok meg azonnal. Hagyom a képekkel együtt a Zsarnokot is ledőlni. Három. Kettő. Egy. Az a három jelentéktelen szó felér a köszöntésem előfutárának, mit megfordulásom után kap csak meg a nő, kinek hangtónusa idegen alttal szól. A fülnek szoknia kell, a szemnek, pedig feltérképezni a látványt. A megjegyzésének feladata már az agyra hárul. Én nem szólok, a megjegyzést befejezetlensége ellenére lezárásnak tekintem, a múltat ennél jobban nem piszkálnám, említés szintjén sem. Sarkamra helyezve a súlypontomat követem néma figyelemmel a kettőnk közti távolság lerövidítését, egy másodpercre sem eresztem el a barna lobonc tulajdonosát. - Tehát valóban majdnem mindenkit ide hívtak.. - lel bizonyosságra a már többször átgondolt teóriám Eeye szavai által. Viszont ez azt is jelenti, hogy nem érkezett még meg mindenki. Nehezményes sóhajt préselek ki tüdőmből, a viszontlátás öröme valahol jelen van, de elnyomja megint a spekuláció. Tarkómhoz nyúlok a bal kezemmel, hogy kissé megnyomorgassam. - Illetve vissza is hoztak. - célzok itt az átvert kaszásra és ekkor mosolyodom el először, mintha csak most realizálódna a fejemben, hogy valóban itt áll velem szemben az egyik csipkedett társam. - Schh, meddig sújtottak a büntetéssel? - szívom meg a fogamat és váltok át egészen csevegő hangnemre. Az évszázadok alatt kevés, érdeklődésemre méltóval találkoztam és most, hogy legtöbben ismét egy földet taposunk ideje összekaparnom magamat. Kérdésem különben nem véletlen. Ok nélkül kétlem, hogy hagyták volna meghalni bármelyikünket is, amennyiben mégis... Örömmel fogadok el újabb okot miért kívánjam a legrosszabb fájdalmat a számukra, amit még élő sosem tapasztalt.
- Pontosan. Van, aki egyből jött, van, aki csak később. Tudtommal már szinte mindenki itt van, csak Angutáról és Chulyin-ről nem tudunk semmit. Így, hogy Tipvigut is befutott, már szinte teljes a létszám. Igaz, még nem találkoztam mindenkivel, de volt, aki mesélt, így gyorsan információt szerezhettem Testvéreimről. - Igen. Kilaun, Sangilak.. mindenki, akit halállal büntettek, ezt a földet tapodja. Bólintok a szavaim mellé, mintegy még inkább megerősítve őket. A halált valóban büntetésként fogtam fel, utána visszatérve teljes másként álltam.. mindenhez. Az élőkhöz, a világhoz és legfőképpen magamhoz is. Sok mindenen mentem keresztül és rengeteg dolgot nem tartok helyesnek, de ha megváltoztathatnám, akkor is előszeretettel utasítanám el a lehetőséget. Minden jó úgy, ahogyan van, illetve ahogyan történt. A kérdést hallva pillntom meg a hím arcán a mosolyt, mely valahogyan kellemesen hat rám; jó ezt látni. Egy régen látott Testvér, ki akkoriban rengeteg bosszúságot okozott nekem az idióta kis tréfáival, de a viszontlátás ennyi év után nagyszerű dolog. Az évek megszépítik valamennyire a múltat, nem egy szájból hallottam már és ezúttal is valami hasonló történt. - Kétszáz év. Tömör és rövid válaszként érkezik a bűvös szám, mely ideig a Szellemek társaságát élvezhettem és gondolkodhattam azon, mit is rontottam el addigi életemben. Visszatérve pedig.. teljesen más lettem, mondhatni hatásos volt az a rengeteg távol töltött év. Legalábbis a Szellemeknek biztosan, mert hűséges kis katonaként követtem a számomra kijelölt utat, nem nézve se jobbra, se balra. A múlt viszont már mögöttünk van, nem szeretném visszahozni és ennél több gondolatot sem igazán pazarolnék rá. Inkább más téma felé terelném a beszélgetés folyamát, remélhetőleg Tipvigut is vevő rá. - Merre jártál az elmúlt két hónapban? Kis félmosolyra görbülnek ajkaim, nem szeretnék tolakodó lenni, de valóban kíváncsi vagyok, miért csak most érkezett meg köreinkbe, a legtöbben egyből jöttünk, ahogyan a tetoválás felizzott. Hangomban semmi számonkérés nincsen, tényleg csak érdeklődöm. Amennyiben nem nyilvános az ok, a válasz, úgy azt is elfogadom, ezt a másik is nagyon jól tudhatja.
Kezdőlap
