A bot fogást jelez. Valami ráakadt a csalira. Elkezdem tekerni, ki akarom emelni a vízből. Lehet, hogy meg is sütöm majd, ha olyan. Ahogy a damil nyöszörög, léptek közeledését hallom. Nem túl csendes ez a hely, úgyhogy ha hallom az érkezőt, akkor már közel van. Az energiái épphogy karistolják az érzékelőimet. Megpróbálok azért informálódni, Látóként ebben jó vagyok. Tudtam, hogy eljön ez a nap. Nem kapkodtak... Hátranézek, végigmérem a nőt, mustrálósabban, mint illene. - Ha tudom, hogy ilyen csinos halőrök csapnak le, akkor már korábban kijövök - szólok jó hangosan, hogy a vízesés zubogását túlkiabáljam. A szagokra nagyon kell koncentrálni. Nem hagyom abba, amit csinálok. Visszafordulok és tekerek tovább, míg a hal kint lesz a vízből. A nőstény itt áll mellettem. - Egy pillanat. Van még annyi időm? - kérdezek látszólagos alázattal. Be akarom fejezni, amit elkezdtem. Ahogy meglátom, megcsóválom a fejemet. Magamhoz húzom a fogást, rámarkolok és lehúzom a horogról. - Kezdésnek nem rossz, de nagyobb fogásra vágyom. Ezzel behajítom a vízbe a tenyérnyi halat. Itt rengeteg fajta él, komolyabb zsákmányt akarok. A legkomolyabb akkor lesz, ha közéjük ugrom. - Szerintem felfázástól neked sem kell tartanod. Ó, milyen modortalan vagyok, látod! Gyere, foglalj helyet! A horgászbotot lerakom magam mellé és felállok. Szembenézek a nősténnyel. Tényleg csinos darab, bár a vonásai miatt sose választottam volna hosszú távra. Szépeket is azért mondok neki, mert céljaim vannak, amikhez közelebb juttathat. June-ról nem fogok említést tenni, mert abból semmi hasznom nem származna. Pedig ő az, aki miatt bevállalom, amit kell. - Ismernél? Elmosolyodom és leveszem a kalapomat, magam elé fogva azt. A rejtőzése miatt nehézkes minden. Az én pajzsom is feljebb csúszik egy kicsit, úgy gyomorszájig. Szimatolok, kutakodom, de az energiáink nem akasztják össze a bajszukat. Nem akarok áttörni, annak semmi értelme nem volna. A nő céltudatosnak tűnik. Ha azért jött, amiért gondolom, akkor tudja a nevemet. Nem nyújtok kezet, mert most tapiztam meg egy halat és nem minden farkas kedveli az ilyesmit. A kezem már így is árasztja a szagot és bármilyen párás is ez a hely, a nehéz levegőben is érezni. Udvarias leszek, mert ez komoly tárgyalás lehet, olyan, amire régóta készülök. Egyedül érkezett, ami azt jelzi, hogy van esélyem.
Nem igazán zavart, hogy mennyire nézett meg magának. Amúgy is az éppen aktuális hangulatomtól függött általában, hogy felhívni akarom-e magamra a figyelmet, vagy inkább elvegyülni. Most az előbbiről volt szó, hiszen hozzá jöttem tárgyalni. Az utóbbi napokban inkább az volt jellemző, hogy beolvadtam, és nem is nagyon tartottam valószínűnek, hogy feltűnt volna neki. Már csak azért sem, mert nem láttam felismerés szikráját a szemében, és különben is jó voltam abban, hogy ilyesfajta feladatokat elvégezzek. Még úgy is, hogy nem Eska vérvonalába tartoztam. - Nem igazán érdekelnek a halak, és ezzel valószínűleg mind a ketten tisztában vagyunk. – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mert feleslegesnek tartottam a plusz körök lefutását. Igazából köntörfalazhattam volna, lehettem volna diplomatikusabb, vagy kezelhettem volna másképp ezt az egészet, de nem láttam értelmét a megjátszásnak jelen esetben. Úgy sejtettem, hogy számított egy ilyen megkeresésre, annak idején én sem voltam ezzel másképp. Ez volt a bevett szokás, hogy úgy mondjam, én pedig hiába voltam képes nagyon jól előadni magam, most szükségtelennek éreztem. - Csak nyugodtan! Nincs más dolgom… - intettem a víz felé, noha egyetlen porcikám sem szándékozott tovább kint lenni, mint amennyit feltétlenül muszáj volt. Valószínűleg, ha túl sokáig húzná az időt, nemes egyszerűséggel kettétörném a botot, hogy végre a tárgyra térhessünk. Így még adtam neki pár percet, de azért a válaszom hangsúlyából következtethetett arra, hogy nem teljesen gondoltam ám komolyan. - Még mindig a halakról beszélünk? – kandikáltam ki a válla felett, megnézve magamnak a fogást. Tényleg nem volt éppen a legnagyobb, én valószínűleg vissza is dobtam volna. Sőt, eleve nem ülnék ki a tél közepén horgászni a fagyban, de ez már igazán mellékes volt most a történet szempontjából. Szerettem volna inkább a „küldetésemre” koncentrálni. Azért futólag elmosolyodtam a sálam rejtekében, amikor végül ő is úgy döntött, hogy nem éri meg a hal a vesződséget, és hadd éljen csak tovább a vízesés árnyékában. - Nem is tartok tőle, csak attól, hogy befagy a formás fenekem. – fontam össze a két karomat magam előtt. – Köszönöm, inkább állnék! – hárítottam el az udvarias felajánlást. Igazából az volt az első gondolatom, hogy leülök, de aztán arra jutottam, hogy így a biztos. Bármi történik is, képes leszek egyből lépni, noha nem tartottam tőle, és a helyfoglalással pontosan ezt is érzékeltettem volna vele. Nem volt szokásom alábecsülni másokat, de tisztában voltam a saját képességeimmel is. Egyébként sem szerettem, ha fölém magasodnak, hiába nem vagyok domináns. Márpedig ülő helyzetből nekem kéne folyamatosan felfelé nézni rá, és elég kényelmetlennek ítéltem volna a helyzetet. - Most már igen. – bólintottam, immár úgy mosolyogva, hogy ő is láthassa. – És ha a sejtéseim helyesek, akkor már számítottál erre a találkozásra, igaz? – méricskéltem, enyhén oldalra billentett fejjel. – Alapvetően nagyon kedvelem a színjátékot, és azt, ha körmönfontan közelítünk meg valamit, de ha megbocsátasz, inkább szorítkoznék jelen esetben a tárgyra. – vázoltam máris, hányadán állunk egymással. Tehettem volna éppenséggel úgy, mintha nem azért jöttem volna, amiről mind a ketten tudtuk, hogy hazugság lenne. Húzhattam volna az időt puszta szórakozásból, és hátulról megkerülve jutni el a lényegig, de ahhoz sem volt hangulatom ebben a hidegben. A nyílt lapok, és a tiszta beszéd most célravezetőbbnek tetszett számomra, hiába vagyok a színjátszás koronázatlan királynője. Majd talán egy másik alkalommal. Ha nem találkozott volna már falkataggal, talán másképp közelíteném meg, így viszont helyénvalónak tűnt a módszerem. - Mondd csak, gondolkoztál már a jövődön itt a városban? – kérdeztem tőle komolyan, felvéve máris a szemkontaktust. – Egyáltalán maradni szándékozol, vagy záros határidőn belül tovább állsz? – ez volt a nagy kérdés, mindennek a kiváltó oka.
Jó jel, hogy nem egy zavarba jövő nősténykét küldtek. Számolnak velem. A szememet pedig etettem egy kicsit, ennyi volt, nem több. Még nem láttam őt a városban, se a környékemen. Errefelé Sarah volt az egyetlen és igazán emlékezetes találkozás. Ha a nőstény kutatott utánam, akkor messziről tette és óvatosan. El tudom ismerni az ilyesmit. Én is hasonlóan járnék el. - Csak kisütve? Vagy levesként? Komolytalan a kérdésem, nem izgat különösebben, hogy kedveli-e a hekktörzset vagy a filézett tőkehalat paradicsommártással. - A dolgod végzésében a világért sem tartanálak fel... - nyugtázom, hogy értem, miért van itt. Kimért, megfontolt nőstény, finom eszközökkel érezteti, hogy egy pillanatom még van, de sokkal többet nem adna. - Én igen, de ha te másra gondoltál, hallgatlak! - szólok ki oldalra vigyorogva, míg bíbelődök. A sebzett pikkelyes hamar visszakerül a vízbe és figyelmem a nőstényé. Ezzel nagy örömet szereztem neki, mint látom. - Azért kár lenne. Na de ha egy hölgy álldogál, én se ülök le - játszom újra a lovagot. Ülve nehezebb hárítani egy támadást, egy fél másodperc is veszedelmes lehet. Egyikünk sem tudja pontosan, mit várhat a másiktól. Kort, vérvonalat tudunk saccolni, nagyjából, ennyi. A lehetetlent ma kihagyom. - Ostoba kóbor, aki nem számít rá, hogy a helyiek benéznek egy kézfogásra. Egyenesen állok és a mosolyom is töretlen. A beszólás elmarad, békén hagyom, hogy mennyire bizonygatta a hím az étteremben, hogy nem kell kóbor, aztán mégis itt lebzselek, hetek óta, hónapok óta. Valami nem működik jól, azt már látom. - Ezt már tudod, ha beszéltél az illetővel - szólok kicsit komolyabb hangvételben. Mondtam, hogy csatlakozni akarok, még azt is említettem, hogy jók a pontszámaim, megüthetem a felvételi követelmények mércéjét. Nem adta volna tovább? Teszek egy lépést oldalra és járkálni kezdek. Nem nézek a nőstényre, kezemet hátrateszem, nyugisan, horgászkalappal az ujjaim között. - Szóval a tárgyra térünk. Te tudod, ki vagyok, nekem fogalmam sincs a nevedről, sem arról, milyen minőségben érkeztél. Szóval... Megállok és teszek felé néhány lépést. A kezemet előre veszem, a kalapot átrakom a balba. Nem nyújtok kezet, csak fogadom, ha a nőstény ezzel élne. - A formalitás kedvéért: Hans Elfman volnék. A kisasszony milyen névre hallgat? - kérdezem viszonylag kedves mosollyal. Errefelé nem szeretnek bemutatkozni a népek. Van egy Névtelen őrző, aki így köt alkut, egy másik, aki álnevet kap tőle. Egy hím, akit kimentek, mégse nyögi be a nevét és talán az infókat se adja át teljes egészében. És egy nőstény, aki idejön kérdezni úgy, hogy nem tudom, ki ő. Felénk nem így intézik a dolgokat. - Most már. Nyugtázom, hogy végre ismerkedünk. Folytassuk is... - New Yorkból jöttem, mesterségem címere az, ami a katasztrófavédelemé. Volt, mert azt már ott hagytam. Bóklásztam, jártam az országot és ez a hely megtetszett. Maradnék, tartósan letelepednék, a lakókocsiparkban is így kötöttem szerződést. Egész jó hely amúgy, mennyire ismered?
Inkább elengedtem a fülem mellett a kérdését, és csupán a fejemet billentettem meg oldalra, ezzel jelezve, hogy éppen az épelméjűségét próbáltam felmérni. Egyelőre még nem hoztam döntést azzal kapcsolatban, hogy mennyire lehet őt komolyan venni, pedig nagyon jó lett volna, ha képes rám egészen tűrhető benyomást tenni. Jót az én esetemben nehéz volt, de erről nem a másik tehet általában, hanem az én túl szigorú elvárásaim. - Mára te vagy a dolgom! – közöltem vele nemes egyszerűséggel a nyilvánvalót. Ettől függetlenül még nem szándékoztam túl sokáig várni arra, hogy figyeljen rám a horgászat helyett. Már csak az örvénylő energiám is talán elégnek kellett, hogy bizonyuljanak ahhoz, hogy némi hatást gyakoroljak rá, és megsürgessem egy picit. – Mi értelme kifogni és megkínozni egy halat, ha aztán visszaengeded? – kíváncsi voltam arra, hogy milyen választ fog adni, mert az ilyesmi azért sokat elárult az emberről. - Rendben, ahogy gondolod! – biccentettem végül, mert nagyon is megértettem őt. Valószínűleg éppen azért nem foglalt helyet, amiért én sem, és ez némi előrelátó jellemre vallott, az ilyesmi pedig gyakran jól jön egy falka életében. Én is olyan típus voltam, aki szeretett inkább előre gondolkodni, minthogy meglepjék valami egészen váratlannal, mondjuk egy támadással. Ülve nehéz lenne egyből reagálni, és erre bizonyára ő is rájött. - És nem jutott eszedbe, hogy esetleg te magad keresd meg a falkát, ha már a területükre tetted a lábad? Nem tudom igazából, hogy ki az ostobább, aki várja, hogy megkeressék, vagy aki elébe megy? – ráncoltam a homlokomat. Szavaim nyomán kis híján nevetés tört ki belőlem, mert én pontosan ugyanezt tettem, amikor a városba érkeztem. Eszem ágában sem volt a közelükbe mennem, bár az is tény, hogy nekem nem állt szándékomban csatlakozni, így értelme sem volt annak, hogy felkeressem őket. Erről a hímről azonban még nem tudtam megállapítani, hogy milyen szándékai vannak, és miféle célok motiválják, vezetik őt az útján. Hamarosan úgyis ki fog derülni, nem igaz? - Nem szeretek másokra hagyatkozni, jobban kedvelem magam megtapasztalni, hallani és látni a dolgokat. Szóval…? – néztem rá komolyan, várakozóan. Kicsit bosszantott a járkálása, de ellenálltam a kísértésnek, hogy megjegyzést tegyek ezzel kapcsolatban. – Mondjuk úgy, hogy beszélgetni jöttem. – vontam meg könnyedén a vállaimat, és mivel előbb-utóbb úgyis megtudja, így nem láttam értelmét a nevem elhallgatásának. – Szólíts Skylernek! – mutatkoztam be, de nem nyújtottam kezet. Nem láttam értelmét a felesleges erőfitogtatásnak, márpedig félő volt, hogy jól rászorítanék, ha felém nyújtaná a sajátját, a végén pedig félreértené. Ám udvariatlan sem akartam lenni, így némiképp vitába keveredtem saját magammal. - Nem túlzottan, a falkának megvan a maga helye. Ha csatlakozni kívánsz, akkor valószínűleg te is kaphatsz ott helyet, hacsak nem ragaszkodsz a szerény körülményekhez. – enyhén fintorogtam egyet, de hát elég rám nézni, nem vagyok kifejezetten az a lakókocsiban tengődő fajta. – Ez nem az a fajta hely, ahová az ember csak úgy elbóklászik és beleszeret… - néztem rá gyanakvóan, mivel jó lett volna tisztán látni, hogy mi is hozta ide. – Az a valami, ami idehozott, el is vihet? – két karomat összefontam magam előtt, úgy méregettem tovább. – Remélem tisztában vagy vele, hogy ha valóban maradni szándékozol és le akarsz telepedni, akkor erősen ajánlott csatlakoznod a falkába. – közöltem a még ultimátumnak nem nevezhető tényt.
Ez nem az a humorérzékkel megáldott fajta. Véresen komolyan veszi magát. Esetleg csak nem vagyok szimpatikus vagy a kedvére való. Egy feladat, ennyi. Oké. - Szenvedély. Nem fogja érteni. Érdekes, hogy a halért aggódik. Szerintem az embereket, farkasokat, őrzőket le se ejti. Ilyen típusnak gondolom. - Én csak türelmes vagyok. Ahogy ti is, mint látom. Nem ütöm le a magas labdát, hogy az is ostoba, aki ennyi ideig hagyja a területén az ismeretlent. Egy ilyen vád nem szolgálná a céljaimat. A közösségről elmond valamit és ezt meg is jegyzem. - Szóval. Az éttermi hímet kérdeztem, van-e felvétel. Azt mondta, nem nagyon kell új tag, de szól odafönt. Szólt. Csatlakoznék, mert maradni akarok. Nem szeretnék. Akarok. - Megkínálnálak valamivel, hogy jó vendéglátó legyek, de hát nem otthon vagyok. Beszélgetünk egy jót, rendben. - Sose éltél ilyenben? Vagy legalább városszéli helyeken? Megvan a szépsége. De ha kapok lehetőséget, akkor lehet, hogy a helyet is elfogadom. Nem mindenhol divat a központosítás. Elszórtan is élnek falkák, Texas-ban több ilyen is volt. Északon viszont simán mehet így. Összebújva nincs olyan hideg. - Ízlések és pofonok. Elárulom, hogy jártam és éltem ennél sokkal zordabb helyen is. Grönland? Képeket nem mutatok neki fejben. Alaszka egy trópusi paradicsom ahhoz a vidékhez képest. - Az utazgatási vágyam? Egy ideig ki szokott tartani, aztán viszont megállapodok. Most ez a fázis van és általában sokáig tart. Úgyhogy nem egy-két hétre tervezek. És ha már itt tartunk, éltem falkában, több különbözőben is. Vállalom, ami a csatlakozással jár. Hűséget, érdekközösséget, összetartozást. Feladatokat. És a kérdéseket, amik ezután jönnek.
- Már aki… - és itt természetesen nem magamra gondoltam. Jó, azért a világ legtürelmesebb emberévé is képes voltam átváltozni, ha az érdekeim azt kívánták. Jelen esetben nem rajtam múlt, hogy csak most kerestem fel, hiszen a feladatot én csak nemrég kaptam meg. Nem adtam volna ennyi időt neki, ha lenne szavam a falkán belül, de nincs. És talán jól is van ez így, egyébként engem is csak sokára kerestek meg, szóval igaza van, tényleg elég türelmes népek ezek. - Értem. Világos! – bólintottam, és mivel kedvemre való volt az őszinteség és az egyenes beszéd, ezért még egy halovány kis mosolyt is kapott tőlem. – Ez csakis rajtad múlik. Mit ajánlanál cserébe azért, hogy maradj? Mivel tudnád szolgálni a falka érdekeit? Mi az, ami először eszedbe jut magaddal kapcsolatban, amivel meggyőznél minket arról, hogy hasznos tagja lehetsz ennek a közösségnek? – igazából erre talán csak én voltam kíváncsi, de nyilván rákérdeztem, mert azért jó lett volna valamit mondani az illetékeseknek is. - Talán még lehet ez az otthonod… - vontam meg a vállaimat, és én most nem kifejezetten egy lakásra gondoltam, hanem magára az egész városra, erre a vidékre. Arra a helyre, ahol most is ácsorogtunk a hideg ellenére is. – Nem mondhatnám. Mondjuk úgy, hogy nem az én világom, bár a kisváros sem, ha már itt tartunk. – és nem is hazudtam, hiszen tényleg ez jellemzett engem. Ennek ellenére szépen itt ragadtam, immár több évre. Ki a fene gondolta, amikor leléptem ide? Mert én biztosan nem, valószínűleg Nina sem így tervezte, de már rég nem vártam rá. Ha fájt, ha nem, igaz volt, hogy feladtam. - Rendben, erről majd beszélsz a fejesekkel, de valószínűleg jobban is örülnének neki, ha egy fedél alatt lenne a falka nagyja. – bólogattam elmerengve kissé. Én is beköltöztem, valahogy csábítóbb volt a saját kuckó gondolata, mint a személytelen és roppant kényelmetlen motel. – Attól, hogy jártál olyan helyen, még nem feltétlenül azért éltél ott, mert beleszerettél. – az ajkaim szélei megrándultak egy kicsit felfelé. - Értem. Tehát nem valaki hozott ide, nem konkrét céllal érkeztél, csupán erre tévedtél… - a szemöldökömet enyhén felvontam, úgy néztem rá. – Rendben! Erre voltam kíváncsi! – jobban mondva arra, hogy mennyire lehet rá számítani. Én megmondtam annak idején Nessának, hogy még nem tudom meddig maradok, de úgy tűnt, hogy én is itt ragadtam. – Most mégsem vagy falka tagja ezek szerint már jó ideje. Miért léptél ki? Ráuntál? – érdeklődtem csevegő hangnemben, egyik lábamról a másikra helyezve át a testsúlyomat.
A nőstény is türelmes. Próbára teszem, látom, de állja a sarat. Minden falkában akadnak olyanok, akik először ütnek, aztán harapnak és csak a végén kérdeznek, nyilván itt sincs máshogy. Ismerem én a dörgést. - Ki tudok deríteni dolgokat, ha kell. A vérvonalam is segít, meg a tapasztalatom. Civilben voltam rendőr, katona, börtönőr, orvos az említetten felül. És a kapcsolataim, ugyanis mindenhonnan úgy jöttem el, hogy ha kell valami, még számíthatok a régiekre. Szerintem nem árt még egy ilyen illető. Még egy. Tudom, hogy nem vagyok ezzel egyedül. - Értelek. Azért nem szenvedsz itt nagyon? Nem érdekel, de ezt nem mutatom. Azt szeretném tudni, mennyire görbül lefelé a szája. Ha nagyon, képes rá és elferdíti a dolgokat. Mezei kis feladat-végrehajtó ő, nincs a kezében hatalom. Én éltem mindenféle helyen és ez a park újdonság. Tetszik. - Jó hely az itteni Farkaslak? Inkább arra vagyok kíváncsi, ahogy mondja. Az épületet majd megnézem én magamnak, ha lesz rá lehetőségem. - Annyiban igazad van, hogy ez a két dolog nem mindig jár együtt. Nálam viszont így volt. - Pontosan. Eszemben sincs June-ra kenni az érkezésemet. Nem hiányzik, hogy őt kérdezgessék, megtalálják ilyenekkel. Ha haladunk, akkor úgyis fognak róla tudni. Van nekünk egy titkunk és meg is tartjuk. - Lejárt az időm. Hogy ne a levegőbe beszéljek, New Yorkról van szó. 15 évet töltöttem ott és elég volt. Lehet ellenőrizni, hogy mit mondtam az ottani vezetésnek. Útra kellett kelnem, ahogy mindannyiunknak kell időnként. És még néhány hely, ahol megfordultam: Cincinnati, San Francisco - értsd főleg az Alcatraz környékét, Boston. Mindenféle hely, ahol az USA sereg képviseltette magát, Dél-Amerikától Vietnamig. És Dánia, illetve Észak-Németország. Megállok a sétálgatásban. Kezemt továbbra is hátul tartom. Figyelem a nőstényt. Kész állásinterjú ez. Modern szokás... - És te merre jártál még életedben, ha szabad kérdezni? Eleresztek egy mosolyt, amiben kíváncsiság és valami kis cinkosság is játszik. Sok mindent megosztottam vele. Igaz szavakat hallott.
- És ezzel gondolod, hogy egyedi leszel és nélkülözhetetlen a falka számára? – nem akartam én leszólni igazából csak kóstolgattam, cukkoltam egy kicsit. Teszt? Igen, talán az is volt, holott senki nem kért meg rá. Szerettem túlteljesíteni a feladatokat, már ha kaptam egyáltalán. Arról nem is beszélve, hogy eleve kissé kötekedő típus vagyok, de nem mindig csinálom ám véresen komolyan, vagy sértegetésből. - Na, ez már sokkal ígéretesebbnek hangzik! – böktem felé az egyik ujjammal, amikor a kapcsolatait kezdte ecsetelni. Ez lehetett az, ami igazán hasznossá tehette, mert hát rendőreink, katonáink és orvosaink is akadtak. Olyanok is, akik ki tudtak deríteni dolgokat, példának okáért én magam is ezek közé tartoztam. Hasznos tagja a társadalomnak, ugyebár. - Kibírható, de miattam igazán kár aggódni! – legyintettem egyet könnyedén. A jég hátán is megéltem volna, sőt, igazából most pontosan ott éltem. Eme roppant frappáns gondolatomat azért inkább megtartottam magamnak bölcsen. Még a végén lerombolnám itt az eddig magamról felépített képet, és azt nem akartam. Habár fogalmam sem volt, hogy milyen véleménnyel lehet rólam, de sosem árt ragaszkodni ahhoz a szerephez, amibe éppen aktuálisan belebújik az ember. Én ebben legalább profi voltam. - Egészen kellemes, igen. – bólintottam egyet. – Talán majd a saját szemeddel is megnézheted, ha hasznosnak bizonyulsz a falka számára. – további információkat azonban nem szándékoztam közölni a lakhelyünkről, hiszen bármikor meggondolhatta magát. Most is játszhatott csupán szerepet, hogy kiderítsen ezt-azt, de én aztán nem most jöttem le a falvédőről, az is biztos. Nem láttam jelenleg ártó szándékot benne, de jobb mindig mindenre felkészültnek lenni, ahogy mondani szoktam. Ha a legrosszabbra számítasz, legalább csak kellemesen csalódhatsz. - Remélem tudod, hogy egy szavadat sem hiszem el, de sebaj. Ezzel nem az én tisztem foglalkozni, nem is szándékozom más gondjait a nyakamba venni. – rántottam meg a vállaimat nemtörődöm mozdulattal. Túl jól ismertem én már az embereket, hamar rájöttem a motivációikra, ezen kívül pedig olyan tökéletes szaglással rendelkeztem, hogy legalább olyan nehéz volt hazudni nekem, mint egy más vérvonalhoz tartozónak lett volna. Ez van, a rutin meg az évek. - Nekem teljesen felesleges egyébként felsorolnod ezeket a helyeket, mert nem én leszek az, aki meghozza a döntést. Az sem, akinek ez valamit is jelent, vagy tud kezdeni vele valamit. – persze nem akartam én letörni a szarvát, felőlem nyugodtan elmondhatta, ha szerette volna, hogy megismerjem. Vannak dolgok, amik sosem mennek ki a divatból és mindig jól jönnek, ezek közül az egyik az információ. Most én megtudtam róla egy kicsit, ezért cserébe gondoltam én is válaszolok, hiába nem szokásom. Talán tényleg a falka tagja lesz, de ha mégsem, sokra akkor sem fog menni a rólam tudott dolgokkal. - Egy kicsit erre, egy kicsit arra. – vágtam egy grimaszt. – Egy kis Európa, egy kis Afrika, és még több Amerika. – bővebben nem szándékoztam kifejteni, de már így is sejthette, hogy világlátott nőszemély vagyok és nekem sem szokásom megmaradni egyetlen helyen. – Úgy látom, hogy nem csak én szeretek új helyeket felfedezni. – állapítottam meg végül hangosan is. – Vannak nyughatatlan lelkek, te is annak tűnsz. Valami azonban mégis itt tart olyannyira, hogy megkísérelj inkább csatlakozni egy falkához, semmint a saját magad ura maradj, és inkább tovább menj innen. – állapítottam meg mintegy mellékesen. - Egyébként, ha komolyan a szándékaid, találkoznod kell majd olyannal is, aki valóban döntőképes a sorsodat illetően. Kész vagy erre? – kerestem a tekintetét, vonásaim komollyá váltak.
- "Mi mind egyéniségek vagyunk?" Láttad a filmet? Nem gondolnám, hogy csak különcökre, kirívó esetekre lenne szükség. Persze én az vagyok, ha megismernek, rájönnek. Két ilyen gyönyörű láb tulajdonosánál nem is kérdés, hogy miben egyedi. Remélem, azért a vezetés ennél tovább lát. És én is látok tovább, két másik, nem akármilyen lábat. Higgadt, szinte hideg mosollyal nyugtázom, hogy lecsapott valamire a mondandómban. A szavak nem mindig nyomnak nagy súlyt a latban, még akkor sem, ha olyan meggyőzően adják elő őket, mint én most. Ez itt csak a kezdet. Világos. - Akkor nem teszem. Ha ilyen szépen kérte. Adja le a drótot, az a lényeg. Ha kibírja, talán így jár el. Szélesedik a mosolyom, ahogy titoktartással védi a Lakot. Az ilyesmi arra sarkall, hogy megtaláljam a gyenge pontot. Nem kóborként. Majd amikor bent leszek. Szólok, hogy kipróbálnék néhány dolgot. - Á, nem. Az én vérvonalam kimondott rossz az ilyen megfigyelésekben. Egy kis cinizmus. Én is tudni fogom ám, ha ő nem gondol komolyan valamit. Eddig volt pár bizonytalan mondata, ami mögött gyanús dolgok játszódtak le. Mind titkolunk valamit. Ez egy életforma. - Ettől még beszélgethetünk, nem? Amit mondtam, továbbíthatod. Vagy ellenőrizheti, ha ezt is megkapja házinak. Egy pillanatig nem feltételeztem személyes érdeklődést. Ez a nőstény itt egy üzenőtábla. Ráírták, amire kíváncsiak, én ráírom, amit mondani akarok. Csak ezt épp nem szeretném éreztetni vele. Kellemes csevej. Hah. - Nocsak! Ázsia hogy maradt ki? Tudod, milyen varázslatos? Direkt arra kérdezek rá, amit nem említett. Igazat mondott, csak keveset. Érdekes nőstény. Éppenhogy felkelti az érdeklődésemet ezekkel a semmitmondó állításaival. - Miért is kéne leragadni egy helyen? Sok ember leéli az életét egy városban, egy faluban. Nekünk rengeteg idő jutott. Én szeretek élni vele. Ahogy ő is. - Jól látod. Kóborként se volt rossz éldegélni, de ha már van falka és normális, miért ne érdekeljen? Grönlandon, ahol az egész szigeten laktunk talán annyian, mint ők most ebben a városban. A seregben, mikor repültünk szigetről szigetre, világszerte bevetéseken vettünk részt, néha titkos akciókon is. Ezek nem falkabarát élethelyzetek. Én szeretem a Falkát. Szeretem a megbecsülést. Mint az egyenruhát. - Te úgy érzed, nem vagy a magad ura? Békésen szól a kérdésem, nem kötekedő. Ha már említette, tudhat valamit erről az érzésről. - Nemhogy kész vagyok rá. Akarok találkozni a bétával, alfával, akivel lehet. Egészen pozitív benyomást kezdesz tenni. Nem hízelgek nagyon, de jelzem, hogy jó úton jár. Tűrhető a hangneme, az én mentalitásom tűri. Lehetőségekről beszél. Élni akarok velük. - Hova kell menni? A horgászatot azért befejezem. Ezek úgyse történnek meg egyik napról a másikra. De aztán ha igen. Akkor lesz harapás ott, ahol a farkas a legérzékenyebb. Be kell hódolni. Vállalom, mert ezt akarom. Új helyet találtam magamnak. Kell. Kell.
- Nem, nem láttam! – ráztam meg a fejemet, mert igazából halványlila gőzöm sem volt arról, hogy miről beszél. A lényeget azonban még így is értettem, csak éppen én nem az egyéniségre gondoltam, hanem sokkal inkább a hasznosságra. Arra, hogy mi olyannal tud hozzájárulni a falka életéhez, amivel esetleg más nem, csakis ő. Olyan valamire voltam kíváncsi, amitől hasznosnak bélyegezhettük, és kaphatott esélyt a csatlakozásra. Bár az esélyt már így is megkapta ugyebár. - Rendben, akkor továbbítani fogom, bár lehet ettől függetlenül is rá fog kérdezni az illetékes. – biccentettem egyet kurtán, de természetesen ettől függetlenül még tényleg lehetett beszélgetni. Engem nem is igazán zavart a dolog, hiába nem vagyok barátkozós fajta. Jobb tudni másokról néhány dolgot, különösen akkor, ha nem ismerjük az illetőt, és bármikor mondhat valami olyat, amit nem is igazán szeretne megosztani. Az mondjuk tény, hogy a hím pont nem tűnt olyannak, mint aki elkövetne egy efféle hibát. - Nem vitt arra az utam… - és valóban így is történt, arra valahogy eddig még nem akadt dolgom. – Annyira sosem vonzott, de talán majd egyszer. Még semmi nincs veszve! – mosolyodtam el szolidan. – Éltél is ott, vagy csak jártál arra? – érdeklődtem, ha már ennyire mesélni akart magáról. Én aztán nem fogom belé fojtani a szót, az is biztos. – Én is ebben hiszek, de sokan még a mi fajtánkból is képesek századokat leélni ugyanazon a helyen, nem is értem, hogyan. – megráztam a fejemet, ezzel is jelezve, hogy nincs túl jó véleményem az efféle farkasokról. Persze lehetne mondani, hogy kinek mire van szüksége, nekem nem volt bajom a világ felfedezésével. Másokat meg talán riasztott a gondolat. - De nem a falka miatt maradsz… - mosolyodtam el ismét ravaszul, épp csak nem fejeztem be a mondatot, hogy valami más miatt, és ezért kénytelen csatlakozni. Nem hittem, hogy a táj fogta volna meg annyira, hogy még egy falkatagságot is bevállal csakis emiatt. Előbb-utóbb úgyis ki fog derülni, ha nem is számomra, hiszen annyira azért nem érdekelt. Kideríthettem volna, ha nagyon akarom, de nem lenne belőle semmilyen hasznom valószínűleg, maximum levonnám a magam kis következtetéseit. - Csupán nem szeretem, ha akad olyan, aki megmondja, hogy mit csináljak. – vontam meg a vállaimat alig láthatóan. – Szerintem a többségünk nem kedveli az ilyesmit, túl szabad lelkek vagyunk hozzá. Persze azt is tudom, hogy akadnak olyanok, akik pedig azt szeretik, ha van valaki, aki irányt mutat nekik, aki uralkodik felettük valamilyen formában. Én nem tartozom ebbe a táborba… - fejtettem ki a véleményemet, bár erre bizonyára már ő is rájött. Az anyám azt hiszem, hogy egy kicsit ilyen típus volt. - Ezt bóknak veszem, köszönöm! – biccentettem, bár nem tudtam mire vélni pontosan, hogy mivel tettem pozitív benyomást, és eddig mivel nem értem ezt el. – Nos, rendben! – nyugtáztam ezek után az előbbieket is, a bókomon kívüli mondandójából. – Adj nekem egy elérhetőséget, és majd elküldöm sms-ben a helyet és az időt, ha elrendeztem. Megfelel? – szegtem fel a fejemet, keresve a tekintetét. – Viszont, amennyiben nem jelensz meg és nem élsz ezzel az egyszeri lehetőséggel, úgy jobban teszed, ha szeded a sátorfádat, és nem várod meg, hogy újra megkeressen valaki a falkából. – az természetesen már nem én lennék, de ezt nem tettem hozzá. Szerintem ő is sejtette.
- Úgy érzem, hogy neked nem is tetszene. De azért felcsigázom a kíváncsiságodat. Brian élete, nézz utána. Kétlem, hogy képes lenne végigülni. Az ilyen filmek türelmes embereknek készülnek és olyanoknak, akiknél a humorból is belefér a lassú víz partot mos stílus. - Akkor ettől függetlenül neki is elmondom... Esetleg kicsit részletesebben. Egy mezei felderítőnek nem fogok teljesen kitárulkozni. Magabiztosan elvigyorodom. - Nem hinném, hogy téged az utad visz vagy hoz. Van, akit taszít, mást vonz. Én éltem a lehetőséggel. A háború elég sokáig kitartott. Irtottuk a vieteket. Ott aztán történtek durva dolgok. Egész falvak tűntek el és ez még semmi. A farkasom imádta. Nem telepedtem le ott, de azt a pár évet eltöltöttem ilyen-olyan táborokban, dzsungelben, állomásokon. - Az állandóság egyiknek jóbarát, másiknak ellenség. Nincs két egyforma farkas. Ez úgy hangzik, mintha én mindenkit elfogadnék. Inkább csak látni szeretek és aztán lecsapni arra, amire lehet. Ennek a nősténynek is meg akarom találni a gyenge pontját, amivel majd megfoghatom. Az Élősködőnek szüksége van ezekre a helyzetekre. - Te miért maradtál? Már tisztáztuk, hogy fordítva van. A maradás miatt kell a falka. Be tudok én épülni, nem lesz azzal gond. - És olyan is van, aki nem fél attól, hogy időnként parancsokat teljesít. Mert biztos magában és tudja, hogy amit nem akar megtenni, azt nem is fogja. Katonaság. Egyik parancs jön a másik után, de ahogy megy az idő, feljebb lehet kerülni és már te osztod a parancsokat. Nem az a lényeg, hogy a tábornok is kapja az ukázt. Én mindenhol megtaláltam a szabadságomat. Ez a nőstény nem találja, azért fél. Kap hideget és meleget. Nem jön zavarba. Ma nem is az a cél. Amit láttam, hallottam, azt viszont nem felejtem. - Mondom... A zsebemből előkerül a telefon és megvárom, amíg a nőstény is megvillantja az övét. Vetek rá egy pillantást, hogy milyen kütyüvel él. Bediktálom neki. Lehet, hogy nem csörget meg, egy ismeretlen kóborral én se tennék így. Majd jön az üzenet, rendben. Ha nem jön, én megyek, időpont nélkül. De még várok, mert tudok. Fura dolog a türelem. Művészet és tudomány egyszerre. - Elmondok ezt-azt, megadom a számomat és aztán szarok az egészre, abban a hitben lubickolva, hogy kint is van élet? Ezt úgy hívják, hogy hülyeség. Én nem hülye vagyok. Hanem sokkal rosszabb. De a falka szempontjából nem. Majd meglátják. Hiszek az esélyben. Hiszek abban, hogy tudok élni vele. Még a sorsban is hiszek és nem lehet véletlen, hogy eljutottam June-hoz, ahogy az sem, hogy találkoztunk. Ott, New Yorkban, mikor nyíltabb voltam a kelleténél. - És ha egyszer ki akarod próbálni, milyen érzés a folyóparton ücsörögni bottal a kezedben, csak szólj! Felkeltette a figyelmemet. Fogom még keresni őt. Bekerülök a falkába és ha már ott bent vagyok, hasznos akarok lenni. Azt akarom, hogy a hasznomra legyenek, az pedig csak a kölcsönösség elve alapján valósul meg. Ha a nőstény búcsúzik, kap egy intést és egy búcsúvigyort. - Örültem. És várom az üzenetet. Most pedig folytatom, amit elkezdtem. A vödörnek félig tele kell lennie. Hadd vergődjenek...
// Köszönöm, hogy vállalkoztál rám és hogy a végén be tudtuk pörgetni. //
Kezdőlap
//
