Mindenki visszatért és én még kevésbé vagyok képes megérteni azt a szellemes logikát, amivel a magukat mindenhatóknak képzelő, faroklengető őseink rendelkeznek. Csettintésre, mint a kutyák. A szám hallatán, pedig meglepetten emelkedik meg mindkét szemöldököm, gondterhelt ráncokat vonva homlokomra. Nem arról van szó, hogy most nem nézném ki belőle, ennyi év távlata után mindenkinek meg kell legyen a saját keresztje, csak az akkor ismert énjéből nehezen, hogy képes volt magára haragítani a Szellemek tanácsát és ilyen hosszú börtönidőt a saját nyakába akasztani. Csaknem önző lett.. ? - A tied kerekebb, mint az enyém: máker. - közelítem meg a régi módon a témát, mintha minden rendben lenne, persze mindketten tudjuk mennyire nagy erre az esély az idő és az események függvényében. Valójában kíváncsivá tett mit követhetett el, de a viszontlátásra való tekintettel elnapolom a nyílt rákérdezést. A találkozás íze önmagában is a zöldalmára emlékeztet, ami egyszerre édes és savanyú, nem hiányzik mellőle a keserűség. Kérdésére csak mélyebbre súvasztom zsebembe a kezem, hogy elővegyem a Marlborot és az öngyújtót. Nyugodtan szívhatom, ha viccből tüdőrákban halasztanának meg, úgyis felélednék előbb vagy utóbb, ennyit a káros hatásairól. Számba véve a szűrőt vigyorodom el féloldalasan majd gyújtom meg a végét. - Vegas, Salt Lake City, Calgary, Grande Prairie.. Hosszú az út idáig tömegközlekedéssel. Pláne, ha életedben kétszer használtad összesen. - szívok bele a parázsló szálba kétszer és fújom ki a füstöt oldalra, mielőtt folytatnám. - ..és különösen fárasztó, úgy éreztem pihennem kellett két járat között. Nem sok választott el a végkimerüléstől, csak egy pici. - mutatom a hüvelyk- s mutatóujjam közti távolsággal mennyire kicsire is gondolok. A komolytalanságom leszűrhető a hangomból, az arckifejezésemből, de mindettől függetlenül az igazat vallom. Mióta először felizzott a tetoválás csak utaztam, a Szellemek tiszteletére mellőzve képességemet, de rossz szavuk sem lehet: célba értem és jobb később, mint soha. Ezt pont ők tudják a legjobban. Minimális gesztikulálással kísérem beszédemet és dobom vissza a labdát Yee-nek a rövid, frappáns összefoglalót követően, hogy az erdőbéli séta alapozásához jómaga is hozzátehesse a részét. A saját történetem remekül ismerem, ellenben az övével.. Önmagamat is tisztán látom, míg a mellettem grasszáló, szerénynek ismert nő éppúgy rejtély, mint a hivatásunk oka: fel kell térképezni, hogy az apró részletekből egészek lehessenek. Nem viszem el komoly irányba a beszélgetés vezérfonalát, folytassuk csak aként, mintha tegnap váltunk volna el egymástól és a város azóta mit sem változott volna. A régi idők emlékére ennyi szentimentalizmus belefér, farkastársak között.
{ kísérőzene: madness by muse, egyéb wtf jellegű megjegyzés: a Chrome miért akarja az 'aként'-tet aknéra javítani?! o_O
Ez a hely egyike azon területeknek, ahova még nem ért el a város lakóinak keze teljesen. Persze, túraútvonalak szelik át ösvényeikkel a vízesés körül a talajt és emberi lábnyomok árulkodnak az erre járókról, de mégis sokkal békésebb - főleg így hétköznap kora reggel, mikor még a harmat sem szállt fel a fűről - mint a folyópart például, ahol lépten-nyomon tűzrakó és piknikező helyekbe botlik az ember. Egyébként is egykoron kedvenc időzőhelyem volt a vízesés mellett lustán elterülő hatalmas szikla. Nyáron a nap mindig felmelegítette még a fák árnyain át is, remek volt feküdni rajta... Elmerengve lépdelek, járásom könnyed és nesztelennek tetsző, mint egykoron. A múlt itt leselkedik a fák között, arra várva, hogy előcsaljam emlékek, visszagondolások formájában magamhoz. Még csak le se kell hunynom a szemem. Elég a fára néznem, melynek az ága leszakadt alattam, mikor fel akartam mászni rá. Gyenge volt még - ma már biztosan megtartana egy magasra vágyó, oktondi gyereket. Elég a tiszta vizű vízesésre tekintenem... megvan még mögötte a mélyedés, ahova eső elől húzódtunk be Surával egy-egy gyűjtögető körút alkalmával és ahol titkos kincseimet rejtettem a sziklába vájt üregbe, valaki - mai napig nem tudom, kicsoda, mert nem vallottak a többiek - azonban meglelte és elcsente őket, nagy bosszúságomra és bánatomra.
Valami mozdul mögöttem a sűrűben. Talán a farkasok találtak rám, érezték meg "félárbocra engedett" pajzsomon át energiáimat. Ahogy megfordulok és hunyorogva körbe tekintek, a zöldellő ágak között ki is szúrom a hófehér szépséget. Nem tévedtem, tényleg egy farkas talált rám. Hanem ez a farkas valahogyan más, mint az átlagos farkasok. Már a viselkedése is, hogy nem rohan ide lelkesen, farkát csóválva hozzám. Ki vagy te, rettentő gyönyörűség? Lassú mozdulattal fordulok felé és nyújtom ki kezemet hívón, noha lehet, pont ezzel fogom elijeszteni. - Ne félj tőlem... nem bántalak! - Energiáim száz százalékig erről tanúskodnak. Van valami elemi, ősi természetesség, ami sugárzik lényemből és nem a natúr, barnás-zöldes árnyalatokban játszó mai öltözetemnek köszönhető mindez. Mélyebbről tör elő ez az érzés, ott ül a szemeimben, ahogy a másik nőstényt figyelem.
Lassan két hónap telt el a büntetésemből, de én mégis úgy érzem, hogy csigalassúsággal telik az idő. Bár szeretem a fehér bundásom, hiszen már vagy kétszáz éve velem van, teljesen a részemmé vált, de mégis huzamosabb ideig farkas bőrben lenni borzalmas. Sok minden hiányzik a hétköznapjaimból. Esténként nem bújhatok a meleg, puha ágyikómba, vagy éppenséggel nem feküdhetek be a kádba egy kellemes fürdő reményében. E helyett minden alkalommal meg kell harcolnom az ételért, de az is igaz, hogy legalább nem kell mosogatni utána. Bármennyire is furán hangzik még a munkám is hiányzik. Kylenak sikerült szólnom, üzennem, hogy huzamosabb időre eltűnök. Az, hogy mit mond a kollégáknak csöppet sem izgat. Lehetek betegszabadságon, vagy teherbe is eshettem, hiszen ki tudja, hogy hány évig fogok még farkas alakban maradni. Vissza szeretnék majd térni a szerkesztőséghez, ez nem kérdéses, de azzal is tisztában vagyok, hogy nem fognak örökké várni rám. A helyemet hamarosan valaki elfoglalja, és talán sohasem kapom vissza. De ez legyen a legnagyobb szomorúságom, nem igaz? Vajon több év után mennyire lesz kedvem visszatérni emberi alakomban? Egy idő után mindenhez hozzá lehet szokni, ahogy ahhoz is, hogy farkasként élj. Már most kezdem érezni, hogy a napjaim felvettek egy ritmust. Felkelek, vadászok, mosakszom, pihenek, vadészok, pihenek és így tovább. Ha idegen farkassal találkozom akár még egy kis harcról is eshet szó, de leginkább egyedül vagyok. De nehogy azt hidd, hogy elkezdek én itten panaszkodni, hisztizni, vagy sírni. Sosem voltam az a fajta nő. Bár lehet, hogy nem én öltem meg azokat a farkasokat, de mégis úgy érzem, hogy megérdemlem ezt a büntetést. Lényegtelen, hogy ki szállt meg. Az én kezeim vetettek véget az életüknek. Közben meg egyre többet tanulok. Kétszáz év után is van még mit tanulnom, fejlődnöm. Olyan apró kis dolgokat is észreveszek, amiket eddig nem sikerült. Akár egyfajta kutatásként is felfoghatom ezt az egészet. Így ismerhetem meg igazán az erdőt, a többi állatot, a növényeket. Az átváltozások alkalmával leginkább a vadászatra koncentrálunk, nem a környezetünkre. Viszont most erre is van időm, ami csak a hasznomra válik majd. A mai napon is vadászni indultam. Már nem egyszer hagytam el a régi őslakosok területét, hogy új helyeket is bejárjak, felfedezzek, megjegyezzek. Ha már farkas bőrben kell lennem ki kell használni az alkalmat és a legjobbat kihozni belőle. A mai fogás egy szép megtermett szarvas. A hajsza nem nyúlik hosszúra, de épp olyan élvezetes, mint minden alkalommal, de a legjobb pillanat mikor a hevesen kalapáló szív szép lassan elnémul. Miután jóllaktam jöhet a szokásos mosakodás és a jól megérdemelt pihenés. Már-már csukódtak volna le szemeim, hogy álomba merüljek mikor egy furcsa szagot sodort felém a szél. Egy különleges szagot, ami azonnal felkeltette az érdeklődésem. Nyújtózkodva állok fel a földről és indulom meg először futva, majd szépen közeledve felé már sétálva, lopakodva a szag irányába. Egy vérfarkas az, de nem átlagos. A pajzsomat teljesen felhúzom. Már rég nem találkoztam vérfarkasokkal. A falkából is alig jönnek meglátogatni engem. Gondolom senkinek sem hiányzok. Nem is baj. Jobb így nekem. Viszont most a kíváncsiságomnak nem tudok nemet mondani. Hagyom, hogy a lábaim tovább vigyenek az idegen felé. Végül az egyik bokor mögül előbújva megpillantom őt. Egyenesen a szemeibe nézek, de megállok. Nem ismerem őt, ám mégis úgy érzem, hogy biztonságban vagyok, hogy nem fog bántani. Sosem tudtam azonnal megbízni az idegenekben, de ez most nincs így. Vajon miért lehet ez? Pár bátortalan lépést teszek előre, de egy pillanatra sem emelem el tekintetem róla. Még nem megyek oda teljesen mellé, csak szép fokozatosan haladok egyre közelebb és közelebb.
Óvatos és én nem hibáztatom érte. Az idegenek már az egyszerű embereket is óvatosságra intik... hát még minket, akik ismerik a látszat világ mögött meghúzódó valósat! Mi tudjuk, miféle rémek és vadak lapulnak meg a sötétben, s ismerjük a farkast, ki bárány gúnyában érkezik... Előbb-utóbb a legszelídebb kölyöknek is vér tapad a kezéhez és ha nem vigyáz, örökre a vadállat uralkodik rajta majd. Közelebb lép a hófehér nőstény, én pedig lassú mozdulattal guggolok le, leereszkedve a szintjére, mondhatni. Így, hogy fejeink egy magasságba kerülnek, már neki sem kell felnéznie rám és nekem se rá le. Egymagasak vagyunk. Egyformák vagyunk. - Jól van... gyere csak. - Csendül hangom szelíd halksággal, hogy amint tesz még pár lépést felém, nemes egyszerűséggel a fenekemre huppanjak kiszélesedő mosollyal. - Ki vagy, szépség? - Firtatom, s ha karnyújtásnál is közelebb merészkedne esetleg, abban az esetben finoman simítok nyakára, ujjaimmal tömött bundájába túrva nyugtatóan. Furcsállom, hogy nem szól, nem üzen, de legfőképp azt ,hogy nem változik vissza emberi alakjába. Talán így biztonságban érzi magát tőlem... Nem lennék meglepve, ha így volna. Fejemben azonban felüti magát egy másik gondolat is. Utazásaim során találkoztam nem egy vérfarkassal, akinek annyira megtetszett a farkas lét, hogy szinte már el is felejtette, milyen emberként létezni. A farkas oldaluk uralkodóvá vált, s emberi formában is inkább állatias ösztönlényként viselkedtek, mintsem civilizált kétlábúként. Talán ez lehet ezzel a nősténnyel is - hacsak nem a szellemek ítélték bundás kárhozatra.
Lehet, hogy ez a nő semmi rosszat nem akar, de nem fogok csak úgy megbízni benne. Ő is egy idegen a számomra, akit ki kell ismerni mielőtt bizalmat adnék neki. A mozdulataim óvatosak és egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem. Csak egy rossz mozdulat és vagy hátat fordítva neki elfutok, vagy elővillantom a szép fogsorom és megmutatom a hangom. De egyelőre erről szó sincs. Annyira azért nem közeledem felé, hogy kényelmesen elérhessen, így ha meg is próbál simogatni inkább hátrálok kicsit. A plüssét simogassa otthon, ne engem. Nem egy édes kis kutya vagyok, akit dögönyözni kell. Emberként sem bírom, ha csak úgy hozzám érnek, farkasként miért szeretném jobban főleg ennyi távollét után? A kérdésére nem adok rögtön választ. Előbb csak figyelem őt továbbra is készenlétbe állva. Nem helyezkedem el kényelmesen, majd talán később, ha többet is megtudok róla. ~Miért kellene elárulnom neked a nevem? Nem tudom, hogy ki vagy, hogy bízhatok e benned!~ Érezheti, hogy teljesen őszintén, komolyan és egyben nyugodtan beszélek hozzá. Nincs okom most itt idegeskedni és ahhoz meg már öreg vagyok, hogy itt pattogjak előtte heves farokcsóválásban, mint valami idióta.
Hátrál, én pedig leengedem a karomat, mellyel felé nyúlnék. Ha nem, hát nem... nem erőszak a disznótor, ahogy mondani szokták. Fejemben felhangzó szavaira ugyan elmosolyodom, mégis, a felismerés fájó kis szikrája pattan elő vele együtt. Van valami szomorú azokban a történetekben, amik olyan vérfarkasokról szólnak, akik inkább a farkas létet, az elvadulást választották, mintsem a kettő közötti egyensúlyt, amit általában sikerül megtartanunk. - Nem kértem, hogy bízz bennem, de valahol mélyen te is tudod, hogy nem akarlak bántani. Ezért nem futottál még el. - Biccentek is aprót, a másik verziót, mi szerint lehet, hogy igenis vágyik az emberi közelségre, csak nem meri bevallani, inkább nem emlegetem fel előtte, mert még a végén tényleg itt hagy. - Mallory vagyok, mellesleg. Egy idomár, ami a vérvonalamat illeti, így tűnt fel, hogy nem közönséges farkas vagy. - Szalad apró mosoly ajkaim szegletébe, miközben helyezkedem kicsit ültemben, nem törődve azzal, hogy ruházatom poros lesz.
Az idegen nő kisugárzása valóban nem ad okot arra, hogy gyanakodjak rá, de azt is érzem, hogy nem egy fiatal egyed, azok meg könnyen elferdíthetik a valóságot. Miután kissé visszavonul nyugodtabb leszek és végül én is leülök a fenekemre, úgy figyelem őt tovább. Szóval idomár. Talán ezért is érzem ezt ott legbelül. Egy kisebb csen után végül ismét "megszólalok". Ha már rám talált miért is ne beszélgethetnénk. Még az is meglehet, hogy jó dolog sül ki belőle. ~Isabelle Davis és a fürkészek csapatát erősítem. Messziről megéreztelek, és valami fura dolog hívott ide hozzád, de most már értem mi volt az.~ Le sem veszem róla a tekintetem. Már arra is rájöttem, hogy nem a falkához tartozik. Egy teljesen idegen farkas. Vajon csak átutazóban van itt, vagy ide is telepedett. [b]~Nem vagy az itteni falka tagja. Biztos vagy benne, hogy okos ötlet egyedül bolyongani?~[/b] Nem áll szándékomban bántani őt, de a falkában vannak igazi idióták, pszichopaták, akik azonnal neki mennének.
//Bocsi, hogy ilyen bénácska és ilyen sokáig várakoztattalak! //
Idősebbnek mutatom magamat nála, de teljes koromat még így is csak sejtheti a fehér bundás nőstény, kinek a helyfoglalását elégedett, ajkaim szegletében megülő mosollyal nyugtázom. - Azt mondod? - Kerekedik el tekintetem kissé amikor a hívó szóról beszél. A hétköznapi farkasok esetében tudtam erről, ám vérfarkasok esetében csupán egyetlen alkalommal tapasztaltam hasonlót. Tekintetem el is sötétül kissé, ahogy az erdő fái közé vetve kapom el róla két szemem világát. - Szóval... nem puszta szórakozásból jársz-kelsz farkasalakban. Megöltél egy farkast. - Kegyetlennek hatnak a szavak egy gyermekies külsővel megáldott egyéntől, energiáim is hűvös táncot járnak köröttem fojtottan. Mintha minden egy apró sóhajban összeérne ebben a pillanatban - én, a fák, a virágok, talán még a nőstény maga is, ha kellően nyitott a természeti világra. Manapság a vérfarkasok ezt a részét elfelejtik farkas-mivoltuknak, s vadászatkor is a gyilkoláson van náluk a hangsúly.
A kérdésére fejcsóválok kissé. Valóban nem vagyok az, de újonnan képemre öltött macskamosolyom elárulja, cseppet sem bánom mindezt. - Amíg nem ártok senkinek, butaság lenne a puszta létezésért nekem esniük a falka tagjainak, nem gondolod? - Persze, nem zárja ki ez azt, hogy minden ok nélkül belém kössenek, de... magára vessen, aki így tesz! Különben sem járok sosem egyedül, a falkát a közeli folyónál hagytam magam mögött, mikor kiszúrtam a kis nőstényt a bokrok között. - Te az egykori falkához tartoztál, igaz? - Ismerős az illatod, az ősi "falkáét" hordozza magán mélyen bundádba ivódva tested. Az otthonét. - Mondanám, de mégsem teszem, elvégre hülyén venné ki magát az egész. Azt ellenben már tudom, hogy itt egykoron két falka volt, Kate... pardon, szóval Miss Strauss beszélt erről egy s mást, de munka közben nem igazán szeret ilyesmikről csevegni, így remélem, a másik talán érdemibb tájékoztatást adhat. Esetleg. Talán. - Mi a helyzet a mostanival? Úgy értem... nyilván nem véletlenül említetted az imént, hogy felelőtlenség egyedül járni-kelni errefelé.
Sejtettem, hogy nem fog tetszeni neki a dolog, ha megtudja az igazságot. De azt nem hittem volna, hogy ilyen hamar kitalálja a dolgot. Sőt nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán magától kitalálja. pedig semmi utalást nem tettem rá, vagy legalább is direkt nem. ~Alignak akarata irányította aznap este a tetteimet, nem a sajátjaim.~ De attól még nagyon is sajnálom azokat a farkasokat és igen is bűntudatom van miattuk, így nem hisztizek a büntetés miatt. Próbálom kihasználni az időt, olyan dolgokat tenni amivel akár tovább fejlődhetek, tanulhatok, hiszen mást nem igazán tehetnék. ~De én teljesen így gondolom, de sajnos vannak olyan egyedek, akik nem támogatják ezeket a gondolatokat és csak rohannak eszetlenül előre.~ Félreértés ne essék én nem fogom őt félteni. Egyszerűen csak úgy gondoltam jobb szólni neki, hogy azért tisztában legyen vele, bár a jelek szerint őt sem izgatja annyira. Lehet, hogy kissé kislányos a kinézete, de erő sugárzik belőle. Biztosan sok farkast győzött már le. ~Igen oda tartozom~ Direkt nem mondom múlt időben. Én még mindig annak érzem magam, hiába egyesültünk azóta. Szerintem lehet érezni, hogy ez az egyesülés inkább csak papíron történt meg. A legtöbbünk még mindig az eredeti falkához hű. Mégis csak több mint száz éve élek itt velük. Nem kérhetik, hogy egyik napról a másikra elfelejtsem. Ez nem azt jelenti, hogy nem leszek hű a mostanihoz, de nem fogom elfelejteni az eredetemet sem. ~Őszintén szólva túl sok tagot nem ismerek abból, de akit megismertem...Nos inkább nem beszélnék róluk. Szerintem sokkal vadabbak. Ők nem érzik ugyan azt, mint mi. Ők csak ide telepedtek.~ Persze én sem itt váltam farkassá, de mégis a magaménak éreztem a falkát. A családom volt, akiért az életemet is odaadtam volna...Ahogy ma is megtenném értük. ~De gondolom mindenhol vannak különcök.~ Akiket vagy elfogadsz olyannak amilyenek, vagy megpróbálod őket megnevelni, szabályok létrehozásával.
Alignak. A név hallatán egy pillanatra lefagyok, tudatomig jeges folyamként, mint a téli Chena vize, jut el a gondolatfoszlány: a beharapóm megölte az egyik farkasomat. A beharapóm engem is meg akart öletni egy idegen hímmel, s ezek szerint a testvéreimnél is látogatást tett. A beharapómat nem érdekli, hogy kinek árt ezzel, hogy kit taszít farkas sorsra példának okáért... - Talán soha nem is érdekelte és végig Sangilaknak volt igaza. Nem érdekelte az öreget magán kívül senki és semmi. - Én... sajnálom. - Nyögöm ki a szavakat, amik így a semmiből jőve talán furán hatnak. De nem magyarázkodom. - Ha valamiben segítségedre lehetek... elég sűrűn járom az erdőt, szóval csak szólj! Pontosabban, vonyíts. - Húzódik suta mosoly ajkaimra végül, csak sikerülve visszatalálni önmagamhoz. - Az az ő problémájuk. - Vonok vállat mások esztelensége kapcsán. Felelőtlennek, flegmának tűnhetek, holott csak tisztán látok. Tudom, hogy ha ezen vonat elé ugranának ki, akkor bizony elcsapná őket, de csúnyán. - Noha alapvetően nem vagyok az értelmetlen erőszak híve, tegyük hozzá. Talán ezért sem csinálok presztízskérdést a témából, legyen elég annyi az ismeretlen nősténynek, hogy tudok magamra vigyázni. A jelen idejű megfogalmazás mosolyt csal ajkamra, s valahol most válik igazán szimpatikussá a másik számomra. Érdeklődve fészkelődöm a földön ülve, hallgatom szavait. Talán kissé még oldalt is döntöm a fejemet figyelve. - Értem, amit mondasz, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy messzebbre kerültek a gyökereiktől. Legalábbis azok alapján, amit te most elmondtál... Te talán ismered a legendákat arról, hogy Fairbanks minden farkas bölcsője. Ahogy ti, úgy ők is innét származnak, még ha ezt, a jelek szerint nem is érzik annyira át. - Egy falkaegyesítés sosem egyszerű dolog, nem csak a poszt-harcokat illetően, de a mentalitások átvétele, keveredése miatt sem. Arra, hogy mindenütt vannak különcök, felnevetek. - De még milyenek! Viszont pont ez tesz sokakat szerethetővé. A különcségük. Nem vagy éhes? - firtatom, mintegy totál mellékesen.
Meglepődöm a bocsánatkérésen, mert nem értem mégis mit sajnál. Ő tudtommal nem tett semmit ellenem. Nem az ő hibája, hogy farkas bőrbe "zártak" engem ki tudja hány hónapra. Persze én próbálom a dolgok jó oldalát nézni és kihasználni ezt az időt, hogy fejlődjek. ~Nincs mit sajnálnod, nem te tehetsz róla. Nah meg szerintem ez a későbbiekben jól is jöhet nekem. Már most érzem azt, hogy sok mindenben változtam, mint farkas.~ De most nem megyek bele a részletekbe, mert akkor szerintem holnapig is itt ülhetnénk, ahhoz meg szerintem neki sem lenne kedve. Csendben ülve hallgatom végig őt és meg kell vallanom valamilyen szinten igaza is van, de azért mégis hozzá kell fűznöm valamit. ~Ez igaz…Engem sem itt Faibanksben haraptak be, hanem Angliában, de már vagy több mint száz éve élek itt és már az előtt is sokszor hangoztatták nekem, hogy sosem szabad elfelejteni, hogy honnan származunk. De ezt sima emberként is fontosnak tartom. Főleg egy-egy különlegesebb kultúra esetében. büszkének kellene lenni a származásunkra és nem titkolni, vagy rejtegetni azt. Én büszke vagyok a képességeimre és próbálom azokat minél jobbra fejleszteni. Ezért sem olyan rossz ez a farkaslét. Sokat lehet tanulni. De igaz nem szeretnél több évet így eltölteni. Félek, hogy a végén nem érezném már jól magam az emberi bőrömben.~ Azt az életemet meg nem szívesen dobnám el. Szeretek az emberek között is lenni, még ha néha csak az idegeimre mennek. De a nagy magány az erdőben hosszú távon megbolondítja az emberi elmét. Ezt nem igazán szeretném elérni. ~Akár az is lehetek! Csak nem kedvet kaptál egy kis vadászatra?~ Fejem felemelem és bele is szagolok a levegőbe. Meg is érzem egy ígéretes zsákmány illatát. A nyál összefolyik a számban. Ezek után már nagyon is szívesen elkísérném őt.
Elmosolyodom üzenetén, de az a görbület ajkaimon nem az igazi, ezt még az is leszűrhetné, aki nem rendelkezik oly fejlett érzékekkel, mint mi, farkasok. Nem kezdek magyarázatba, hogy de igenis úgy érzem, megérdemelt egy bocsánatkérést. Talán minden farkas megérdemelne, aki a vörös hold miatt veszteséget szenvedett valamilyen formában... - A szabadkozás helyett fanyar vigyorral pillantok a fehér bundás nőstényre. - Csak nehogy túlságosan is belejöjj! Csomó esetről hallottam már, akik annyira megszokták a farkaslétet, hogy nem is akartak visszaváltozni, egy idő után pedig állatias felük teljesen átvette az irányítást. - Az igazság az, hogy nem zavarnának a részletek. Sangilak a megmondója, szívesen hallgatok, akár tanács nélkül is. Érdekel a más öröme, bánata egyaránt. Szelíd mosollyal hallgatom hát a másik véleményét is, aprót biccentve a végén. - Ezt örömmel hallom! - Tényleg így gondolom, s felnevetek visszakérdésére, szépen lassan tápászkodva fel ültemből előtte. - Nem én... - A nőstényről az erdő sűrűje felé kapom pillantásomat, s halk, noszogató füttyszót hallatok, mire a fák sűrűjéből óvatos, nesztelen léptekkel csak-csak elősomfordál egy éjfekete farkas. Lábamhoz dörgölőzik, tenyerem simításába dugja fejét, mintha csak háziasított volna, holott jóvallta vadabb ő, mint azt hinnék róla. - Hol hagytad a többieket, Saghani? - Firtatom lepillantva rá, majd tekintetem Isabelle-re siklik. - Ha ő itt van, a többiek sem lehetnek messze a falkájából. De ne félj, nem fognak rád támadni! Megérzik, ha valaki több és amúgy sem hagynám nekik. - Mosolygok a farkassá lett nőre kedves nyugalommal arcomon.
~Nem szándékozom farkasként leélni az életem. Szeretem az emberi életet, az emberi kényelmet. Nagyon is hiányzik a jó meleg és puha ágyikóm. Persze az avar is jó, meg a bunda melegít, de össze nem hasonlítható az ággyal. Meg ennék már valami nagyon finom szaftos húsit is. Ez a nyers dolog túl egyhangú. Oké a bundásom élvezi, de nah... Az emberi felem elkényelmesedett a mai modern világban és hiányolja azt!~ Nem szégyellem ezt bevallani és talán még jó is az, hogy hiányzik, hiszen így kevés annak az esélye, hogy farkas alakban akarnék maradni életem hátralévő részében. De nem csak a kényelem, a finom ételek hiányoznak, hanem a munkám is és számos más dolog is, amit csak emberként tehetnék meg. A válaszát nem igen tudom értelmezni. Ha nem ő akkor mégis ki? Már éppen visszakérdeznék, mikor meg is érkezik a válasza egy fekete farkas alakjában. Felemelve fenekem a földről állok fel és hátrálok kicsit. Nem félek tőle, én vagyok az erősebb, de mégis idegen számomra. A füleimet előre szegezem, a tekintetem nem veszem le róla. Eddig mindig kerültem a farkasokkal való találkozást, mivel semmi kedvem összetűzésbe kerülni velük, mert a végén még egynek az életét kiontom és tovább maradok bezárva bundásom bőrében. ~Miért hívtad ide?~ Nem értem a tettét. Jobban örültem volna neki, ha ő csatlakozik hozzám. Sosem szerettem idegenekkel vadászni. Nem ismerem a szokásaikat. Ha nem a falkával akkor általában mindig magányosan vadászgattam eddig is és ez nekem teljesen megfelelt.
Nem rajta nevetek, igyekeznék vele, de szavaira akaratlanul is kiül a mosoly képemre. Hát ez... édes? Valahol az. És szomorú, noha az általa megölt farkasok nyilván nem így vélekednének, ha még megtehetnék. Még a legvadabb dolgoknak is, mint például a Természet, megvan a maguk rendje, sémái. Ez a nőstény örök leckét kapott az egyikből, úgy hiszem. Vajon lenne hatalmam véget vetni az átoknak, mit ősei vetettek ki rá? Képes lennék felülírni döntésüket anélkül, hogy a benne lakozó bundástól meg kellene szabadítanom? Ha valakinek, nekem talán sikerülhet... minden nagyképűséget félretéve, hisz farkasok közt éltem az elmúlt nyolcszáz évben is végig bizonyos szinten. Közelebb állok képességem révén hozzájuk bárkinél. Azért nem most kezdek bele az elmélet gyakorlatba való átültetésébe. Már csak azért sem, mert a bokrok sűrűjéből előkerül Saghani, kinek bundája Chulyin bátyáméra emlékeztet, így kapta nevét is. Isabelle visszakérdezésére kissé megrázom fejemet. Nyugodtságom töretlen hátrálása ellenére is. A fekete bundás farkas érdeklődve méregeti a nőstényt, farkát csóválva, de nem közelít. Nem kapott rá engedélyt, hát mellettem ver tábort. - Nem kellett idehívnom, jött magától. Amit minden kölykömnek igyekszem és igyekeztem eddig is az idők során a fejébe verni, az az, hogy nem mi választjuk a farkasainkat, ők találnak meg bennünket. Szóval, mit mondasz... Van kedved a falkánkkal vadászni? - Szélesedik ki kissé mosolyom, de persze azt is elfogadom, ha nemmel válaszol, elvégre mégis a mellettem állóhoz hasonló "mezei" farkasok végett kényszerül a farkasbunda 0-24ben való viselésére. Hát ha még tudná, hogy pontosan ezt a falkát ritkította meg...
Én sosem hibáztattam a farkasokat a miatt, hogy ilyen helyzetbe kerültem. Nem az ő hibájuk, sőt én nagyon is támogatom ezt az átkot, ha lehet így mondani. Csak egyszerűen tudom magamról, hogy én sosem lennék képes bántani őket. Rossz helyen voltam rossz időben és Alignak szellemének köszönhető, hogy idekerültem, de lassan már ott tartok, hogy hálás leszek neki is. A legtöbbünk nem vállalná önként ezt az életet, így nem is tudják igazán milyen farkasként hosszabb ideig élni. De azért megvolt az oka annak, hogy egyedül maradtam. Nem próbálkoztam azzal, hogy bekerüljek egy falkába, pedig lehet, hogy azzal is rengeteget tanulhattam volna. Bár valamiért nem tudok olyan nagyon bízni abban a farkasban, aki ott ül a nő mellett mégis úgy érezem, hogy ezt nem szabad kihagynom. ~Van benne valami! Ezek szerint nem egy kölyköd van!~ Volt idő, amikor én is elgondolkoztam a dolgon, de végül valamiért mindig elvetettem az ötletet. Egyelőre nagyon is jól elvagyok a mentorkodással. Majd talán idővel egy kölyök is lesz mellettem, de azt hiszem ez nem a közeljövőben lesz. Arra, hogy velük tartok e még kicsit hezitálok. Pár perc telik el néma csendben ahogy a farkast figyelem, majd a nőt. Valamiért fura érzésem támad, de meg nem mondanám, hogy mi. Végül csak bólintok egyet és lábaimra állok. Talán jó lesz végre nem egyedül vadászni és ez a nő kíváncsivá tett engem. Reményeim szerint Ő is jön velunk, így kissé hátat fordítva nekik megteszek pár lépést a fák felé és úgy várom meg, hogy ő is farkas alakba bújjon. Amint megtörténik ez már indulunk is a zsákmány felkutatására...
//Nagyon szépen köszönöm a játékot és ezer bocsánat, hogy így belassultam a végére! //
Nem tudom, hogy miképpen sikerült rávegyenek erre a marhaságra, de most már mindegy, amikor itt vagyok. A legvastagabb bakancsomat vettem fel, bélelt nadrágot és alá egy vékonyabb harisnyát meg egy vastag cicanadrágot, a télikabát alá pedig legalább három pulóvert. Az egy dolog, hogy kirándulás, de nem hiszek abban, hogy kimelegednék annyira, hogy le akarjak venni a rétegek közül bármit is. Kesztyűs kezeimet dörzsölgetem össze a vízesés fölötti sziklás platón állva, majd kikapom az eleddig térdeim közé szorított turistatérképet, s magam elé veszem. Állati hülye vagyok tájékozódásból, s amióta a telefonom bekrepált még csak el se lehet érni, de nekem nyilván ilyenkor kellett tájékozódási versenybe neveznem a barátaimmal. Hogyha nem lennék olyan szinten naiv, amilyen vagyok, akkor hamar leesne, hogy csak ki akartak szúrni velem, mert ismerték hozzá nem értésemet. Így viszont azt gondolom, hogy csak a móka kedvéért vagyunk itt. Tanácstalanul nézek a mellettem fagyoskodó, szintén nem a tájismeretéről híres barna hajú lányra. - Van róla bármi fogalmad Brit, hogy merre van az arra? Kérdezem. A fejrázása nem sokat lendít előre helyzetünkön. Végül én magam veszem kézbe a dolgokat, s irányt mutatok az egyik általam ígéretesnek nézett ösvény felé. Minden rendben megy egészen addig, amíg sikolyt nem hallok a hátam mögül. Úgy fordulok meg tengelyem körül, mintha megcsípett volna valami. Tekintetem Brittanyt keresi, de először észre sem veszem. Te jó ég! Mikor keveredtünk ki erre a párkányra? - Brit! Brit! Kiáltozom, hangomat megüli a kétségbeesés. A jég csúszik, tudhattam volna, s tudtam is, de nem gondoltam, hogy le fog esni a vízesés meredeknek ható sziklás oldalán. Szerencsére egy kiugró megállította a zuhanását, így nem placcsant a jeges vízbe. Viszont elég mozdulatlanul fekszik. S nekem nincs telefonom, amin segítséget hívhatnék. Mi a túrót csináljak? Egyelőre a kiáltozás tűnik az egyetlen célravezető dolognak. Valaki csak segít, nem igaz?
Egyelőre úgy tűnik, hogy hosszabb időre maradok a városban, így arra a következtetésre jutottam, hogy minél előbb érdemes megismernem a környéket. A várost már bejártam tegnap, de a mai nap a környező erdőkbe tervezek elmenni. Így miután reggel felkeltem, és meg reggeliztem egy közeli erdőrész felé vettem az irányt. Amennyire sikerült informálódnom ezzel kapcsolatban úgy tudom, hogy a közelben még van egy kis vízesés is, amit az emberek gyakran látogatnak. Ennek az igazat megvallva nem örültem nagyon, de hála annak, hogy farkas alakban terveztem körbejárni ezt az erdőrészt, nem igazán aggódtam. Ha egy helybéli véletlen meglát farkas alakban, akkor sem veszélyeztettem a fajtám titkát. Végül mikor már valóban megérkeztem az erdő szélére, az első dolgom az volt, hogy keresek egy rönköt vagy odút, ahova el tudom rejteni a ruháim addig, míg felfedezem az új élőhelyem. Miután ezzel megvoltam, és sikeresen átalakultam az én tarka-barka farkaskámba északnak indultam egy közeli ösvény mentén. Ahhoz képest, amilyen gyorsan tudtam volna futni, talán még lassúnak is tűnhettem volna egy másik vérfarkas szemében, de az igazat megvallva nem akartam azzal kockáztatni a lebukást, hogy a villám vérvonal tagjaként teljes gyorsasággal futok. Világ életemben közel állt a szívemhez a természet, még annak ellenére is, hogy az elmúlt évtizedekben kevés időm jutott az effajta szórakozásokra. De most volt időm idekint pihenni és élvezni a csendet. A jelenlegi pillanatban nem foglalkoztam olyasmivel, hogy vajon mikor fogok találkozni a helyi falka alfájával, és hogy vajon túl élem a találkozást. Miközben épp egy nyulat kergetek, aki ostoba módon nem vett észre, a szél híreket hozz számomra. Nem nehéz megállapítanom a szagmintából, hogy emberek járnak a közelben, és ahogy a nyulat békén hagyva elindulok a hangok is lassan, de biztosan elérnek hozzám. A fene egye meg őket, hogy nem voltak képesek más felé menni. A legjobb az lenne, ha felfalnám őket, de jól tudom, hogy nem bírnám megtenni. Kivéve persze, ha a falkám lenne veszélyben, mert akkor még a lelkiismeretem se állit meg. Útközben elérek az odúhoz is, ahol a ruháimat elrejtettem, és miután felöltöztem, elindulok a hangok irányába. Ha továbbra is így ordibál a lány, még talán nem kívánt figyelmet is magára fog vonni. Hamarosan megérkezem a hangok közelébe, de egyelőre egy magas bokor mögül nézem, hogy mi is történt pontosan. Amint megértem mi történt ki is lépek a fa mögül, de még mielőtt a lány közelébe érek, erősen megköszörülöm a torkom, nehogy véletlen megijedjen a leányzó.
Én kérek elnézést – vagyis kérnék, hogyha hat anyám lenne – azért, hogy ideevett minket a rossz sorsunk, s momentán nem tudok elszelelni, mert a barátnőm moccanatlanul fekszik köztem és a víz között, s én nem tudom, hogy miképpen menjek le hozzá. Az sem segít rajtam és fogja be a számat, hogy észreveszem természetellenesen kifacsart testtartását, s arra a következtetésre jutok, hogyha nem hívok nagyon gyorsan mentőt, akkor annyi lesz neki. Annyi. De szívtelen is erre így gondolni! Tudnék másképpen is, de nem itt és nem most. Egyelőre az adrenalin túl magasan van bennem és nem akarom megint átélni azt, amit Jess kapcsán sikerült. Illetve Jordannél. - Brittany! Segítség! Valaki jár errefelé? Kiabálok kétségbeesetten, egy helyben állva, mert egyelőre nem sikerült eldöntenem, hogy mivel teszek jót: innen nézem végig, hogy talán meghal odalent, vagy elszaladok és sose találok vissza, tehát sose tudom elárulni, hogy merre van, esetleg lemászom hozzá, s megpróbálok ott pánikolni, ahol legalább meg tudom szorítani bátorítón a kezét. - Hahó! A barátnőm lezuhant! Teszek kétségbeesett próbát megint. A hangom elég messzire hord, csak meghallja valaki. Ugye? Ugye. A mögöttem torkot köszörülő hangjára elnémulok először, majd lendületből a férfi nyakába vetem magam és kap ismeretlenul is jó pár puszit, hacsak nem lök el. - Köszönöm, köszönöm, köszönöm, köszönöm! Darálom kezdetnek, majd folytatom ott, ahol a kiabáláskor abbahagytam. - A barátnőm megcsúszott és leesett oda. Tud segíteni? Nálam nincsen telefon, de azt hiszem, hogy súlyosan megsérült. Nem mozdul, nem ad ki hangot. A sikolya óta semmi sincs..
Az élet már csak ilyen. Lehet hogy az egyik pillanatban még mosolyogva állsz a kiugró szélén, miközben a másik pillanatban már hangtalanul fekszel pár méterrel lejjebb. Bár még haloványan emlékszem az emberi életemre, de még így is nehezen értem meg, hogy hogyan is élik túl a mindennapokat az emberek. Elvégre annyira törékenyek, hogy még egy ilyen baleset is végzetes lehet. Ha én estem volna le, talán eltörik pár csontom, de nagyobb bajom nem esett volna. De mindegy is. Ilyesfajta elmélkedéssel egyelőre nincs időm szöszmötölni, elvégre megérkeztem a hangok forrásához illetve pillanatok belül meglátom a párkánynál álló lányt és szaglásomnak hála érzékelem a lenti lányt is. Érzem, hogy az élet már csak alig észlelhető benne, de még ott van. És ez a lényeg végül is. Ezért is lépek hát ki, és torkomat megköszörülve várom a fenti lány reakcióját. Hát mit ne mondjak sok mindenre számítottam, de arra nem, hogy a nyakamba ugrik, mint valami ragadozó. Ahogy a farkasom, én sem igazán örülök ennek a nyakba ugrásnak meg a pusziknak, de egyelőre nem teszek ellene semmit. Érzékelem, hogy a másik mennyire kétségbeesett és sejtem, hogy nem tennék jót azzal, ha csak úgy eltaszítanám magamtól. Meg amúgy is, előbb-útóbb csak megunja ezt, és akkor rátérhetünk a lényegre. Végül elkezdi mondani a dolgokat, én, pedig figyelmesen hallgatom végig a másikat és próbálok minden lényeges információt megjegyezni aztán, ha befejezte és már nincs a nyakamban, akkor egy biccentéssel jelzem, hogy felfogtam a szavait. - Én lemászok és megnézem, hogyan is van a barátnőd. Te közben hívd a mentőket. – Szólalok meg egy pár másodpercnyi csend után, miközben átnyújtom az imént elő vett telefonom. Ameddig ő hívja a mentőket meg kitudja kiket még, addig én legalább nyugodtan letudok majd mászni és megnézni az ájultan heverőt. Na persze ez csak akkor válik valóra, ha a másik elfogadja a parancsom és nem fog kötözködni fölöslegesen.
Azzal se akasztana meg különösebben, hogyha el akarna lökni. Hogyha éppen szeretetrohamom van, akkor olyan leszek, mint egy igazi pióca, úgy ugrom a másik fél nyakába, ahogyan most, s oda is ragadok, nem hagyva lerázni magam. Mivel semmit nem tudok a farkasokról, így nem tudhatom azt sem, hogy bajos helyzeteket szülhet ez az én ugrálásom, még sose ütöttem meg miatta a bokámat, vagy ha mégis, azt nem azért, mert egy farkassal kezdtem volna ilyen játékba. Már majdnem mondanám, hogy fogalmam sincs min hívjam a mentőket, amikor átnyújtja nekem a telefonját. Először csak meglepetten pislogok rá, majd kioldom a billentyűzárat és míg ezzel szórakozom nagyon remélem, hogy nem kódos a készüléke, mert akkor még azt is fel kell kiabálja nekem, amíg lemászik és különben sem hiszem, hogy szeretné, ha az egész erdő tudná, hogy milyen kóddal oldható fel a telefonján a zár. - De nem tudom, hogy hol vagyunk! Vallom be, bár ennek ellenére azért betárcsázom a mentőket, s vadul hadarva kezdek beszélni a 911-es diszpécserrel. - A barátnőm lezuhant a vízesés környékénél és nekem nincs saját telefonom, de erről hívom, s biztos kijelzi a koordinátáinkat, amiket én nem tudok megmondani, szóval ugye tudnak jönni? Darálom, ha kérdeznek, akkor válaszolok, végül annak árán, hogy totális idiótának néztek, bontom a vonalat. Közelebb óvakodom a peremhez, hogy lelássak arra, amit Fenrir csinál. - Ugye él még? Kérdezek bele a legrosszabba. Nem látom ilyen magasról, hogy emelkedik-e meg süllyed-e a mellkasa, így arról sincs semmi fogalmam, hogy ez nagyon nincsen így. Ezért születik meg a kérdés ajkaimon.
Rohanok. Élvezem, ahogy a menetszél a bundámba kap, az orromba nyomja a környezetem szaglenyomatait. Ahogy a fák törzse és a bokrok koronái mellett elsuhanok, akár egy nyílvessző, porhót kavarva fel magam mögött. Túl sok gondolatom van, amiktől meg kell szabadulnom és erre a legjobb módszer, ha bestiámmal futok egyet, mozgok, az izmainkat vetem terhelés alá. Nem olyan sebességgel, amire képes lehetnék, amire képes vagyok, csupán annyira, amennyire az „álcám” engedi. A mutatott korom. A ruháimat és a többi cuccomat, mint telefon, tárca és kulcsok, a vízesés környékén hagytam, jól elrejtve. Azt hiszem jó egy napja, hogy kijöttem váltani és egész idáig itt voltam. A hideg nem különösebben zavar, szép lenne, ha pont a Jégvihar nem viselné a repkedő mínuszokat, vadásztam, mozogtam, távol tartottam magam mindentől és mindenkitől. Tele volt a fejem az utódaim kérdésével, az alfával, a testvéreimmel, egyszerűen csak túl sok minden van egyszerre, amit a legkevésbé sem szeretnék. Megbirkózom vele, nem arról van szó, hogy nem, csupán az egyszerű, sima, egyenes dolgokat szeretem és nem pedig azt, ami túl sok gondolatot és energiát emészt fel. Ráadásul még mindig titok, hogy miért vagyunk egymás hegyén-hátán a városban, több, mint egy éve már. Igaz, hogy szeretem és jól esik a többiek társasága, de valljuk be az összes vérvonal alapító egy azon helyre zárva… mi dolgunk van itt? És mi van a világ többi részével? Mostanában egyre több hír szállingózik a neten, furcsa támadásokról szóló cikkek… És ha utóbbi nem érdemelt többet a részemről annyinál, hogy elolvastam, ami szembe jött velem hír, attól még volt épp elég katyvasz körülöttem és azt én nem igazán kedvelem. Akárhogy is, kellett az egyedüllét, az, hogy ne fussak bele senkibe, főleg ne leszármazottba, így a szabadba száműztem magam annyi időre, amennyit szükségesnek véltem. Most azonban itt az ideje, hogy visszatérjek emberi formámba, a munkámhoz, a feladatomhoz, az életemhez. A vízeséshez visszafelé menet már a távolból megérzem az egyik testvérem jelenlétét, ráadásul azét, akit a legkevésbé vágytam látni az utóbbi időben. Tulajdonképpen amennyire kerülgettem most pont annyira kerülöm őt és habár megtehetném, hogy megfordulok elsétálok és megvárom, amíg elmegy ő is, a helyzet az, hogy sosem futamodtam meg és nem most tervezem elkezdeni. Így aztán a nőstény energiáig és jelenléte ide vagy oda, visszamegyek a ruháimhoz, visszaváltok és ahogyan azt egy villámtól el lehet várni, egyetlen másodperc múlva már rajtam van a nadrágom, a pulcsim és a bőrkabátom, na meg a csizmáim. Cigit veszek elő a zsebemből, ráharapok a szálra, majd meg is gyújtom azt. Az iménti gyorsaságommal ellentétben lassan mozdulok és sétálok a másik farkas irányába, ha én érzem őt, akkor ő is engem, így ostobaság lenne úgy elmenni, hogy nem is szólok hozzá. Plusz, engem senki ne tartson gyávának. - Helló. – szólalok meg, amikor már meg is látom és elég közel is érek hozzá. Ennél azonban több mondanivalóm egyelőre még nem igazán van. Az utolsó találkozásunk óta azt hiszem ez nem is csoda.
Kölcsönkértem Nagitól az íját, mert egyszerűen szükségem volt arra, hogy kimenjek kicsit a szabadba és egyszerűen olyat csináljak, ami jól esik. Egyedül. Valamit, ami kikapcsol és eltereli a gondolataimat, ez a kis lövöldözés pedig tökéletes alkalomnak tűnt. Ledobtam a táskámat, mely vagy két tucat almát rejtett, talán nagyobb a kihívás, ha nem céltáblára, hanem konkrét célpontra lövöldözök. És habár ez nem mozog, de gyakorlásnak tökéletes lesz. Vadászni nem vadászok íjjal, hiszen farkasként sokkal egyszerűbb, bár a kihívás megvolna benne. Mindenesetre most maradok a jól bevált módszernél. Egek, már fogalmam sincsen, mikor fogtam utoljára íjat a kezembe. Először csak nyíl nélkül próbálgatom, de ez itt profi munka, ezzel nem lesz semmi gond. Után ellövök néhány nyilat, először csak közelre, óvatosan próbálgatva, aztán mehet messzebbre is. Ezután nem marad más, mint felkerekedek és összegyűjtöm az ellőtt nyilakat. Figyelek, végig figyelek, nem-e érkezik valaki, energiáim óvatosan tapogatják a környezetemet, de nem észlelek senkit. Farkasom készenlétben áll, tényleg nem szeretnék most túl sok mindenkivel találkozni. Kirakom az almákat, különböző távolságra és különböző magasságokra, körülbelül öt darabot, aztán felállok bizonyos távolságra az első almától és azt veszem célba. Talál. Hm, nem is olyan rossz. A másodikkal sem adódik túl nagy probléma, viszont a harmadikat nem sikerül elsőre leszednem, így az két nyilamat emészti fel, mielőtt lehullna az ágról, ahová helyeztem. A negyedik almát már másodjára sem sikerül eltalálnom, így egyelőre pihentetem a dolgot, egészen addig, amíg összeszedem az ellőtt nyilakat. Az egyik almát szépen átfúrtam, a több az szétrepedt. AZ átfúrtat megtartom, a roncsok ott maradnak, jók lesznek majd az állatoknak. Alig érek vissza azonban a törzshelyemre, ahová lepakoltam a cuccaimat, amikor először a jelenlétét érzékelem, majd észre is veszem. Pompás, tényleg nem sokakkal szerettem volna találkozni és akármennyire is nem szép dolog, de Tipviguttal tényleg nem akartam most összefutni. A legutóbbi találkozásunk alkalmával még csak nem is láttam, nem is hallottam felőle szinte semmit és ez azért bosszantott kicsit. Vagyis nem bosszantott, inkább nem esett jól. - Szia! - köszöntöttem kedves mosollyal, próbálva nem igazán tudomást venni arról, hogy mióta nem láttam és habár fogalmam sincsen, hogy így van-e, de érzésem szerint direkt került el, ez pedig cseppet sem tüntette fel jó színben ezt az egészet. Sajnos. - Hogy vagy? Régen láttalak.. - teszem fel a kérdést és jegyzem meg, ami talán a leginkább bánt. Azzal, hogy nemet mondtam neki, az egyik barátomat is elveszítettem? Nagyon szomorú lennék..
Kezdőlap
//
//
