Ez a mai délután se úgy alakult, ahogyan azt én terveztem. Ma nem dolgoztam…volna, de ennek ellenére most itt ülök a síparadicsom melegedőjében, és egy bögre forró csokival igyekszem felmelegíteni a kezeimet. Az ujjaim majdnem lefagytak, amíg elláttam az egyik sérültet a hóban térdelve. Magamra vethetek csak, mivel a szabadnapomon feljöttem ide, és pont beleszaladtam egy csúnya balesetbe. Néhány kölyök nem tartotta be a szabályokat, és persze ártatlanok itták meg a levét. Szerencsére itt voltam, és így sikerült megmentenem egy kislány karját, amit egyébként lehet, hogy soha többé nem tudott volna használni rendesen. Négy sérültet láttam el szinte teljesen egyedül, és ez eléggé megviselt. Mikor megjöttek a mentősök és a rendőrök gyorsan kereket akartam oldani, de a hideg megtette a dolgát, és szinte azonnal visszaültem a hóba. Mivel félig-meddig szemtanú is voltam, így nem mehettem még haza. Bekísértek a melegedőbe, kaptam takarókat, és forró csokit, hogy kicsit kiolvadjak. Várakozás közben beszéltem telefonon a bátyámmal, aki ellenvetést nem tűrve kijelentette, hogy jön értem, és hazavisz. Bár Rhay néha feldühít a túlféltésével, de most nem ellenkeztem. Lelkileg nagyon kimerültem, főleg mire a kislányt elláttam. Iszonyúan megviselt, és ezt nem fogom letagadni. A gyerekek mindig érzékeny pontjaim voltak, de ma mikor alap felszerelésekkel kellett küzdenem egy alig nyolc éves gyerekért…hosszú nap volt, és csak a családomra vágytam, és egy forró fürdőre.
Hát, a mai délután nekem sem úgy alakult, ahogy terveztem. Például a ma délutánnal megszakadt a békés és nyugalmas felkészülési idő, amit a papírmunkának és a whiskynek szentelhettem. Sőt kétszer is hazatelefonáltam, és egyszer sem hagytam ott a családot a második mondat után, mert rohannom kellett… Mondjuk nagyon régen volt, hogy nekem olyasmihez kellett volna kimennem, mint egy síbaleset, de ebben gyerekek is érintettek. Csak kerüljenek a kezem közé azok a suhancok, akik azt hiszik, a biztonsági szabályok rájuk nem vonatkoznak, csak hogy menőnek tűnjenek! Na jó, persze a végén nem ordítottam velük. Megszeppent, rémült kölykök ezek is. Ha egy kicsit összeszedték magukat, majd elbeszélgetünk. A szüleiknek üzentem is. A munka úgyis nemesít… A doktornő, aki a kislány karját megmentette, fantasztikus munkát végzett, minden tiszteletem az övé. A lány rendbejön, a mentősök kórházba vitték, a szülei pedig kísérik. A síelés veszélyes sport, megint rá kell döbbennem, miközben a melegedő felé sétálok. Igazából ez csak egy baleset, nem sok dolgom van, a biztosítótársaság emberének lezárva tartjuk a helyszínt, míg befut. A fiúk addig kapnak kávét. Persze várják, hogy mehessenek. A doktornőt nem nehéz felismerni. A ráterített pokrócok segítenek, főleg, hogy a mentők emblémája van rajtuk. - Jó napot, Doktornő. Jake Westmoreland nyomozó vagyok. Ostoba kérdést szeretnék feltenni, de nézze el nekem. Nem tudom jobban megfogalmazni. Hogy érzi magát? Persze, én is utálom, mikor ezt kérdezgetik tőlem egy-egy rázós helyzet után, de mi mást kérdezhetne ilyenkor az ember? Bár a lehetősége fennáll, hogy kijavít – az orvosok általában precízek -, de egyszerűbb a nyomozó, mint a rendőrfőnök-helyettes. Enélkül is hosszú a vezetéknevem, a bostoni akcentusommal súlyosbítva pedig többnyire hálásak, ha nem beszélek barokkos körmondatokban.
Már régen megszoktam, hogy a dolgok alakulása a pillanat egy tört része alatt képes kicsúszni az ember irányítása alól, és akkor már csak imádkozni lehet, hogy valaki képes legyen segíteni. A szívem még mindig hevesebben kalapált, pedig már a mentő fényeit se láttam, ami elvitte a kislányt, illetve a többi sérültet a kórházba, hogy rendes ellátásban részesüljenek. Mikor beértek láttam a fiúk arcán, hogy örülnek nekem, hiszen így gyorsan és gördülékenyebben el tudták szállítani a sérülteket. A mi munkánkban az idő döntő tényező. -Jó napot nyomozó! Trisha Blacksmith vagyok, de szólítson csak Trishnek. – Nem szeretem, ha hivataloskodnak velem. Már sokszor mondták nekem, hogy így ne lepődjek meg, ha egyesek nem tisztelnek, de én nem a doktori címért lettem orvos, hanem mert ez a hivatás az életem. Kicsit felolvadva pillantottam fel a nyomozóra, sőt még el is mosolyodtam. -A kérdéssel nincs semmi gond. Kimerültem, és rendesen átfagytam a hóban térdelve, de megérte. – A szokottnál kicsit sápadtabb voltam ugyan, de egyébként kutya bajom sem volt. Erős lány vagyok én, még ha nem is nőttem olyan hű, de nagyra. -Lehet cserébe egy buta kérdésem? Nem kaphatnék valami erősebbet a forró csokinál, mert még mindig vacognak a fogaim. – Halványan elpirultam, de közben nevetésre görbült a szám. Nem vagyok az a tipikus sírós lány, és nem török össze olyan könnyen. -Tudok segíteni valamiben Westmoreland nyomozó? – Érdeklődtem mosolyogva. Nem akartam lerázni őt, de sejtettem, hogy nem a két szép szemem miatt keresett meg.
A doktornő nem egészen az, akire számítottam. Igaz, a mentősök mondták, hogy feltűnően csinos, mégsem így képzeltem el. Valóban gyönyörű nő. Ebben a városban úgy tűnik sok feltűnően csinos nő él. Bár Ms. Bennett hidegebb szépség, mint a doktornő. Ma már az egyenruhámat viselem, ami azért jó, mert mindegy hová kell mennem, sosem feszengek benne. Nem úgy, mint a farmeremben első nap a hotel fényűző előterében. Nem nyújtok kezet, ha ő nem kezdeményezi a kézfogást. - Ahogy óhajtja, Trish. A tisztelet úgysem ennyin múlik. Én úgyanígy vagyok a saját munkámmal. Éppen ő is szólíthatna Jake-nek, de nagyon kevesen szoktak ilyet tenni. A barátaim – na jó, azok a kollégáim, akikkel néha összejártunk – legfeljebb Zsarunak szólítottak. Kedvességnek szánták, értékeltem is. Egy mosoly a doktőrnőnek is jár. - Örülök, hogy nincs komoly baja. Bár véleményem szerint ráférne egy korai vacsora, egy ital, és még egy-két óra intenzív melegedés. - Miért lenne buta a kérdés? Természetesen kaphat. Mit hozzak magának? Egy forralt bort, esetleg valami erősebbet? Konyakot? A whiskyt nem ajánlom, mert a nők nagytöbbsége nem szereti. Erős nő, hiába sokkal kisebb nálam. Az a fajta, akiről sok férfi is példát vehetne. Ha választ italt, talán egy percembe kerül, hogy a kezébe adhassam a poharat. Én persze szolgálatban nem ihatok, és ha lehetne sem tenném. Így bármikor elküldhet anélkül, hogy csorba esne az udvariasságon, nem úgy, mintha letelepednék vele szemben egy pohár itallal. A kérdésre megcsóválom a fejem, és elmosolyodom. - Azt reméltem én segíthetek magának. Őszintén csodálom azért, amit most tett, és a választott hivatásáért is. Ha bármiben szolgálatára lehetek, csak szóljon. Ha átmelegedett, hazavihetem. Gondolom nem szívesen vezetne most. Tulajdonképpen azt is lehet mondani, hogy a két szép szeméért jöttem ide hozzá. Egy balesetnél olyan sokat nem lehet kérdezni, főleg, ha gyerekek okozták. A teljes igazság viszont az, hogy láttam a kislányt, és talán meg akartam köszönni neki, amit tett érte, hiába nincs semmi közöm a gyerekhez.
Nagy nehezen lehámoztam az egyik kezem a bögréről, melynek hője kezdett kicsit felolvasztani, és kicsit megkésve kezet nyújtottam a nyomozónak, aki reményeim szerint el is fogadta a kicsit ügyetlenre sikeredett gesztust. -Akkor szólíthatom Jakenek, vagy maradjak a Westmoreland nyomozónál? – Érdeklődtem mosolyogva, mintha nem lenne sokkal megtermettebb nálam. Na igen, ha az ember lánya egy megtermett báty árnyékában nő fel, akkor vagy félénk lesz, vagy teljesen lazán fog mozogni a nagyvilágban. Még szép, hogy rám az utóbbi igaz. -Esetleg…whisky nincs? – Nem tehetek róla, de a bátyám rossz hatással volt rám, na meg a nénikém, és így ha fázom nem aprózom el a dolgot. Ritkán iszok, de olyankor nem érdekelnek a konvenciók. Szeretem a whisky füstös ízét, és ezért lehet ferdén nézni rám. Meglepetten figyeltem, ahogy sebtében szerzett nekem italt. Mosolyogva vettem át a poharat, és nagyot húztam az erős italból. A tűz végigfolyt a torkomon, és rögtön éreztem, hogy kezdek felmelegedni. Hálás mosolyt küldtem a nyomozó felé, hiszen végre kezdtem érezni minden testrészemet. -Köszönöm, ez nagyon jól esik. Szeretem a hivatásom. – Le se tagadhattam volna, hogy fülig pirultam, hiszen ennyire nyíltan még nem sokszor kaptam dicséretet. -A rendőri hivatás is gyönyörű szerintem, de legalább annyira nehéz is. A bátyám is mindig ezt mondja. Nem kocsival jöttem, és ha minden igaz, akkor Rhay, a bátyám jön értem. – Elgondolkodtam, hogy vajon Rhay miért nem mesélt nekem az új nyomozóról, de végül arra jutottam, hogy szokás szerint le van maradva, mint a borravaló. -Ha nem nagy gond…nem szeretnék egyedül, kukán üldögélve várakozni. Honnan érkezett nyomozó? – Kérdeztem kíváncsi szemekkel nézve fel Jakre.
A gesztus ügyetlensége nem számít, a szándék a lényeg. Igazából egyáltalán nem csodálom, hogy egy kicsit össze van zavarodva. Vagy legalábbis egy kicsit felkavarta az ügy. Mindig a gyerekekkel a legnehezebb. Az ő szenvedésük érinti legmélyebben az embert. Én már csak tudom. - Ahogy jobban esik magának. Nyugodtan szólíthat Jake-nek, de ha úgy könnyebb, egyszerűen nyomozónak is. A vezetéknevemmel együtt már tényleg borzasztó hosszú lenne, én is tudom. Nem tűnik fel, hogy a doktornő nem feszeng a közelemben, mert a nők sosem szoktak. (Legfeljebb, akiket bántalmaztak.) Én pedig sosem törekedtem rá, hogy megpróbáljam a magasságfölényemmel elnyomni őket. A kérdésre elmosolyodom. Belevaló doktornő. Neki legalább szabad innia. - De, whisky is van. Adjon egy percet… És valóban csak ennyi kell, hogy nyújthassam neki a poharat az itallal. Egészen lenyűgöző, hogy még csak nem is fintorog tőle. Ilyet igazi, nőies nőtől még sosem láttam. De mindig tanul valamit az ember. - Szívesen bármikor, de remélem ilyen apropóból nem gyakran lesz rá szükség. A pirulás megmosolyogtat. Az igazán elhivatott emberek gyakran szerények. A dicséret persze jól esik, úgyis túl sokan utálják a rendőröket. - Szenvedélyesen szeretem a munkámat. Ha valaki elkötelezett, akkor mindegy, milyen hivatást választ, sosem egyszerű. Semmi nem az, ha érzések vannak benne. A bátyja rendőr? Ha ő is itt van állományban, akkor látnom kellett az anyagát. Névről is be kellene ugrania, annak ellenére, hogy csak egyszer olvastam át az aktákat. - Semmi gond, ráérek. Ha már úgyis maradok, akkor leülök a doktornővel szemben. - Bostonból származom, a főiskola után másfél évig ott szolgáltam, aztán két évig Anchorage-ben. Minden város más, ezért utazom sokat. Hiszek benne, hogy minél több a gyakorlatom, annál jobb leszek a munkámban. És talán egyszer majd az akcentusom is javul egy kicsit. A végén persze már mosolygok, mert egy kis bostoni akcentus nem akkora tragédia. Legfeljebb gyakran ismétlem magam, mikor nem értenek elsőre. - És maga, Trish? Itt született Fairbanks-ben?
-Akkor nagyon örülök a találkozásnak, Jake. – Mosolyogva ejtettem ki a keresztnevét. Sokan nem szeretik, ha ennyire közvetlen vagyok, de én már kislánykorom óta közvetlen fruska vagyok, és erről valahogy soha nem szoktam le. -Köszönöm! – Hálás voltam neki, hogy nem nézett rám döbbenten csak hozta az italt. A forró csoki édes kevés, ha valaki hosszú ideig a hóban térdel. A whisky szabályosan végigégette a nyelőcsövemet, de éppen erre volt szükségem. Nem vágtam fintort, és nem kezdtem köhögni az erős italtól, hiszen már volt hozzá szerencsém, még ha nem is gyakran. -Valóban kellemesebb apropót is el tudnék képzelni a megismerkedésre, de sajna sokkal gyakrabban találkozom új emberekkel hasonló okokból, mint azt szeretném. – Kiszakadt belőlem egy sóhaj, de a következő pillanatban már újra vidáman mosolyogtam a nyomozóra, aki nagyon kedves volt hozzám. -Nem egyszerű hivatás, de annál szebb. Igen, Rhay Blacksmith. – A bátyám említésére felcsillan a szemem, hiszen nagyon-nagyon büszke vagyok rá, ahogyan ő is én rám. -Köszönöm, hogy várakozol velem. – Őszintén mosolygok rá, hiszen valóban nem sok kedvem lett volna most magamra maradni. Rhay megígérte, hogy jön, de tudom, hogy ő sem rúghat fel mindent azonnal, bár amilyen még erre is képes, ha a kishúgáról van szó. -Boston nagyon szép hely, bár csak egyszer jártam ott apámmal. – Jegyzem meg elgondolkodva. -Sok gyönyörű vidék van, amiket érdemes megnézni, de az én valahogy mindig is hazavágyódom. Az akcentusod pedig …nekem tetszik. Még soha nem hallottam senkit így beszélni. – Kedves mosolyom egyértelművé teszi, hogy valóban tetszik az ahogy beszél. -A családodat nem zavarja, hogy mindened a munka? – Reméltem, hogy nem veszi zokon, de a szavaiból arra következtettem, hogy nem sok időt tölt otthon. -Igen, itt születtem. A családom mindig is itt élt, és én is itt szerettem volna maradni, amit persze a családom örömmel vett. A bátyám is így van ezzel, és ő is a munkájának él…meg annak, hogy rám vigyázzon, amit nem értek. – Elnevetem magam a gondolatra, hogy Rhay mindig mennyire vigyáz rám, de persze boldog vagyok, hogy ő a bátyám és a tűzbe mennék érte.
A közvetlenséggel nincs semmi gond, csak megszoktam, hogy nem engedhetem meg magamnak. Ismét egy szakmai ártalom. - Részemről a szerencse. A mosolyom is őszinte, a doktornő elhiheti, hogy örülök a találkozásnak. Persze az okok lehetnénk kellemesebbek is. Bár, inkább egy baleset szemtanúja legyen, mint egy gyilkossági kísérlet célpontja. Abban pedig mélyen egyetértünk, hogy a forró csoki – bár finom – nem sokat segít, ha az embernek még a csontjai is áthűltek. - Egészségére váljék. A sóhaj elég beszédes, de inkább nem fűzök hozzá semmit. Valószínűleg ő is sokszor kénytelen roppant kellemetlen híreket közölni, és kínos találkozásokat végigfeszengeni. - Abból kiindulva, hogy rendőr vagyok, lehetne sokkal rosszabb is az apropó. Persze éppen elég rossz ez is, csak épp távolról sem a legrosszabb. - Rhay Blacksimth… - valóban próbálom felidézni, amit tudnom kéne róla, de csak a fejfájásom jelentkezik be újra – emlékszem, hogy volt a kezemben az aktája, de nem ugrik be, amire emlékeznem kellene vele kapcsolatban. De hamarosan úgyis megismerkedhetek vele. Holnaptól már én is beosztás alapján dolgozom. A szeme csillanásából látom, mennyire ragaszkodik a testvéréhez. Biztosan sokat segít az életben, ha van kire támaszkodnunk, és az a valaki nem szülőnk, aki már úgyis végigdolgozott értünk egy életet. - Ez a legkevesebb. Az a kislány magának köszönheti a karját, és hogy itt vagyok, távolról sem elég köszönet. Persze megköszönni igazából a szülőknek kéne, de ők most úgyis a lányukkal vannak elfoglalva. Kicsit lep csak meg, hogy járt már Bostonban. Bár a véleménye alapján nem azon a részen, ahol én dolgoztam. - Boston zűrös hely, én a sötétebbik felében dolgoztam. De persze a turistáknak nagyon szép dolgokat tud mutatni, és sok vendégszerető bostonival összehozhatja a sors a látogatókat. Ahogy mindenhol, ott is sokféle ember él. A következő megjegyzésre elnevetem magam. - Köszönöm! Sokáig tanultam, hogy ne hadarjak, úgy még kevésbé értették, amit mondok. Bár az én akcentusom elég erős, de azért sok bostoni beszél így. Engem sosem zavart, talán azért pereg le rólam minden próbálkozás, amivel megszüntetni próbálják logopédusok, pszichológusok, tanárok, felettesek. A kérdésre először csak sóhajtok egyet. - De igen. A szüleim már a főiskolára is nehezen engedtek el. Szörnyen aggódnak értem azóta is. Ha megsérültem, mindig az ágyam mellett toporogtak. Mióta eljöttem, nagyon hiányozom nekik. Az unokanővérem, Lizzy is aggódik értem, és hiányol, de két gyerek mellett nem sok ideje van próbálkozni vele, hogy utolérjen. Néha beszélünk telefonon. Nincs bennem keserűség, annak ellenére sem, hogy néha kifejezetten hiányoznak. Érdeklődve hallgatom a doktornő válaszát is. Szerencsés, hogy ennyien aggódnak érte, és figyelnek rá. - Pedig nem nehéz megérteni. – mosolygok rá – a fiútestvérek mindig erőn felül próbálnak vigyázni a húgukra, nővérükre. Annakidején én is ezt csináltam Lizzyvel, de ma már a férje vigyáz rá helyettem is. Igazából csodálom Jeff-et. Már akkor is komolyan vett, és felnőttként kezelt, mikor még gyerek voltam. - A szüleik biztosan büszkék magukra. És nem is ok nélkül, ahogy látom.
Lassan kezdtem egyre jobban érezni magam, amit egyrészt az erős ital jótékony hatásának tudtam be, másrészt a jó társaságnak. Szerencsémre a nyomozó nagyon jó társaságnak bizonyult, és láthatóan ő sem bánta, hogy velem kell időznie, amíg a bátyám ide nem ér. A tény, hogy nem kellet egyedül ücsörögnöm, amíg a bátyámra vártam sokat javított a lelki egyensúlyomon. Tetszett, hogy Jake nem kezdett piszkálódni az ital választásom miatt, ahogy azt sokan mások tették volna. Már régen megszoktam, hogy a kórházban férfiak vesznek körül, és gyakran poénkodnak a magasságomon, vagy bármi máson, ami éppen adódik. Már kislányként is volt szerencsém a nagyobb fiúk vicceinek célpontjává válni, így megtanultam figyelmen kívül hagyni, sőt még inkább velük nevetni. -Igen, sajnos az apropó sokkal rosszabb is lehetett volna. – Elhúztam a számat, majd ismét elmosolyodtam, hiszen mégis csak egész jól sikerült kijönnünk egy rossz helyzetből. -Előbb vagy utóbb biztosan össze fogtok akadni, ahogy a bátyámat ismerem. – Kuncogva felhajtottam a maradék whiskyt. Rhayt ismerve az ő nevét inkább előbb, mint utóbb, de mindenki megismeri. Imádom a bátyámat, de tisztában vagyok azzal is, hogy megvan a maga sajátos stílusa, és igencsak erős személyisége. -Nekem bőven elég, hogy nem kell egyedül a gondolataimba merülve várakoznom. – Őszintén mosolyogtam Jakere, hiszen minden szavamat komolyan is gondoltam. Magam sem tudom, hogy miért, de nem szeretek egyedül maradni a sötét gondolataimmal. A bátyám ezért is ugrott azonnal, hogy értem jön, hiszen ismeri a gyengeségemet. -Szerintem minden városnak megvan a maga sötét oldala, és azt többnyire nem szeretik megmutatni a turistáknak. Nem hiszem, hogy nagy kereslet lenne az alvilági körtúrákra nyugdíjasoknak. – Reméltem, hogy nem veszi zokon a sajátos humoromat, de én általában kimondom, amire gondolok. -Nekem tetszik a beszéded. Nagyon egyedi, és szerintem egy zsúfolt teremben is rád ismernék. – A zűrzavar lassan elcsitult körülöttünk, és az emberek elszállingóztak a baleset helyszínéről. Minden kezdett visszazökkenni a rendes kerékvágásba. Kíváncsian végigmértem Jaket, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon mivel hálálhatnám meg neki, hogy eltereli a gondolataimat. -A szülők szerintem mindig féltik a gyereküket, még akkor is ha már két fejjel magasabb náluk, és fél kézzel legyűr egy betörőt…na jó, ez nálunk csak a bátyámra igaz. –Nevetve húztam magam a alá a lábaimat, és kényelmesen elhelyezkedtem. Egyre jobban feloldódtam Jake társaságában, és már cseppet sem fáztam. -Biztos remek emberek, és nagyon szeretnek téged. Gondolom a rendőri munkával nem nagyon fér össze egy saját család? A bátyám legalábbis mindig ezt hozza fel, ha anya az unokákkal nyúzza. – Eszembe jut Rhay arca, amikor anya rákezd a szokásos unokákat akarok, amíg még nem vagyok hozzá túl öreg című beszédéhez. Apával mindig kimenekülünk a szobából, hogy ne nevessük el magunkat Rhay arckifejezésén. -A bátyám makacsabb a legtöbb fiútestvérnél, de én nagyon szeretem őt, és elnézem neki még a túlkapásait is. A szüleink sokszor féltenek minket, hogy túl sokat vállalunk, de nagyon büszkék ránk. Gondolom, hogy a te családod is büszke, hiszen részed van abban, hogy a világ egy kicsivel biztonságosabb. Oh…nem akarlak feltartani, ha van valami dolgod. – A gondolatra, hogy feltartom elpirultam.
Ahogy a doktornő arcába lassan visszatér a szín, úgy nyugszom meg én is. Eleinte kicsit aggódtam miatta, hogy a hosszú hóban térdelés, amíg a kislány karjáért küzdött, sokkal jobban megviselte a szervezetét, mint amennyire elsőre látszott. Az sem lett volna meglepő. Mocskos hideg van, és magával valószínűleg egyáltalán nem foglalkozott, míg a mentők meg nem érkeztek. Egyáltalán nem bánom, hogy vele töltöm az időmet. A hozzá hasonlók mindig kellemes társaságnak bizonyulnak. Megtanultam már, hogy azokkal érdemes csak huzamosabb időt együtt töltenem, akiket képes vagyok úgy csodálni, mint a doktornőt, vagy akik meg tudnak érteni. Civilben nem érzem jól magam sem ellenséges, sem értetlen, vagy éppen értetlen pillantások kereszttüzében. Megszoktam már azt is, hogy megpróbáljam nem bírálni, vagy befolyásolni az embereket, inkább csak megfigyelem őket, vagy éppen egyszerűen figyelek rájuk, mint most a doktornőre. Miért is szólnék bele, mit iszik? Nők is whiskyzhetnek, ahogy felőlem férfiak is ihatnak koktélt, bár én nem szoktam. Amúgy sem a humoromról vagyok híres, így aztán Trish biztonságban érezheti magát mind a hímsoviniszta, mint pedig a bántó, vagy gúnyos célzásokat recsegtető poénoktól. Nem szoktam másokat ugratni, legfeljebb a barátaimat. A Rhay-jel kapcsolatos megjegyzésre mosolyogva biccentek. - Biztosan találkozunk. Holnaptól már én is teljes munkaidőben dolgozom, és az elkövetkező napokban szeretnék személyesen is megismerkedni a beosztottaimmal. Ha Trish bátyja valóban nehéz természet, akkor biztosan szerzünk majd egymásnak néhány pocsék napot, vagy éppen hetet, míg beállnak az erőviszonyok. Én nem fogok engedni. Beosztásomnál fogva nem is tehetek ilyen engedményeket magamnak. - Örülök, hogy segítségére lehetek, még ha csak ilyen apróságban is. Megkérdezhetem, hogy szakosodott-e már, Trish? Annyit biztosan tudok az orvosképzésről, hogy a tanulmányaik vége felé közeledve szakterületet is választanak. Őszintén kíváncsi vagyok, neki mi áll közel a szívéhez. Ha nekem kellene tippelnem, valószínűleg a sebészet mellett tenném le a voksom, de talán egyszerűbb, ha megvárom a választ. A gondolatra, hogy Boston legsötétebb negyedében boldogan fényképezgető nyugdíjascsoport az esernyőjét feltartó idegenvezetőt, nevetnem kell, annyira abszurd a kép. - Most még nincs. De azt hiszem megfelelő marketinggel, és ha elég olcsón hirdeti, meglehetősen jól fizető üzletágat alakíthatna ki belőle. Jól esik a nevetés, igazán őszintén és jókedvűen úgyis rég volt alkalmam szórakozni és nevetni. Ami pedig a beszédemet illeti, nagyon kedves a doktornőtől, hogy próbál meggyőzni róla, nem is olyan érthetetlen, amit mondok. - Nos, az biztos, hogyha megszólalok, bárki rám ismer, akivel egyszer már beszélgettem. De legalább nem veszek el olyan könnyen. Nem mintha ennek a veszélye fenyegetne. Egyáltalán nem zavar, hogy Trish időnként alaposabb pillantással mér végig. Végülis neki is le kell vonnia a saját következtetéseit, megjegyezni azokat a vonásokat, gesztusokat, amiket egyedinek gondol. Tulajdonképpen mindenki így csinálja. A nevetése kellemes, nyugalmat sugároz. Ezt a fajta nevetést szeretem. Sok nőé és férfié is tépi az ember idegeit olyan hisztérikus felhang karcolja benne az ember idegeit. - Ebben nagyon igaza van. Édesanyám legfeljebb százhatvanöt centi, és ötvenkét kiló, de bármikor elém állna, ha úgy gondolná, veszélyben vagyok. Nem is baj, hogy már nem Bostonban dolgozom. Többször felrémlett előttem a kép még akkoriban, hogy édesanyám pont bevásárol, mikor történik valami a környéken, és mondjuk beugrik egy nekem szánt golyó elé. Ez volt az egyik oka, hogy olyan könnyen, és gyorsan döntöttem az első áthelyezésemről. - A családom csupa fantasztikus emberből áll. Nagyon szeretem őket, de azt hiszem ez teljesen normális. Ami a feleséget, gyerekeket illeti, futólag végig kell gondolnom a dolgot, mielőtt válaszolnék. Végül egy félmosollyal megrázom a fejem. - A bátyja téved, kedves Trish. A rendőri munkával is összefér a család, feleség, gyerekek, Csak nehezebb megtartani az egyensúlyt, és egy valóságos szentet kell találni hozzá. Olyan asszonyt, aki vállalja a veszélyt, elviseli a túlórákat, nem kérdez, amikor nem válaszolhatunk, együtt tud élni a gondolattal, hogy nemcsak a férjét veszítheti el, de ő, és a gyerekek is veszélybe kerülhetnek, és aki képes segíteni, mikor valami szörnyűség soknak bizonyul a férje lelkének. Nagyon sok volt kollégám él boldog házasságban. Persze valahol egyet is értek Rhay-el. Nemtudom, hogy bírnám elviselni a gondolatot, hogy egy nő, akit szeretek – született már olyan nő egyáltalán, akibe bele tudok szeretni? – veszélybe kerüljön miattam, vagy éppen ne tudjam megadni neki azt a törődést, figyelmet, amire szüksége van. Amennyit pedig dolgozom… nem sok időm lenne rá. A doktornő hangja billent ki a töprengésből. - Talán olykor valóban sokat is vállalnak. A szülők segítenek megtalálni és megtartani az egészséges egyensúlyt, még ha néha túloznak is. A mosolyomból bárki kitalálhatja, hogy én is nagyon szeretem a családomat, és mindent komolyan gondoltam. - Nem csodálom, hogy büszkék magára! Maga igazán csodálatos munkát végez, és roppant erős nő. Azt nem teszem hozzá, hogy csinos is, bár az is igaz lenne. - Nem tart fel, innen már csak haza megyek. Igazán ráérek, maga pedig kellemes társaság, Trish. A pirulás egy olyan gesztus, ami valami furcsa oknál fogva mindig jólesik a férfiaknak, ha nőtől kapják. Ebben én sem különbözöm az átlagtól. Egyszerűen kellemes érzem magam pusztán annyitól is, hogy a doktornő kipirult arcára nézek.
Elgondolkodva nézelődtem, és közben magamban hálaimát rebegtem, hogy már nem zsibognak a végtagjaim a hidegtől. Jó meleg vett körül, és remek társaságom akadt, aminek nagyon örültem. Már nem remegtem az átélt feszültségtől, és a mosolyom is ismét megtelt melegséggel. Jól esett beszélgetni Jakekel, és ahogy figyeltem ő sem bánja, hogy velem kell időznie, amíg a bátyám ideér. -Sok sikert, na meg türelmet a bátyámhoz. – Elmosolyodtam, ahogy elképzeltem a találkozásukat, és csak remélni mertem, hogy mindenki megússza épp bőrrel. – A bátyám remek ember, csak megvan a maga nagy természete, de ha megismered szerintem kedvelni fogod. Elzsibbadt kicsit a lábam, így máskép helyezkedtem el, és kislány módjára harangoztam a lábaimmal. Nem vagyok egy pöttöm nő, de azért olyan hű, de nagyra se nőttem. Apám szerint tökéletesen jó vagyok így, hiszen a jó dolgokból kicsit adnak. Nem is csoda, hogy imádom az apámat, főleg mikor ilyeneket mond nekem. -Nekem nagyon sokat jelent. Még nem szakosodtam, de hamarosan arra is sor kerül. A sebészet áll közel a szívemhez. A sebészet mellett a neurológia érdekel. – Lelkesen meséltem Jakenek, hogy merre felé szeretnék szakosodni. -Biztos jól menne a bolt. – Jake nevetése nagyon tetszett, és azt is észrevettem, hogy egészen megváltozott az arca a mosolygástól. Néhány percig mosolyogva figyeltem őt, majd mikor észrevettem magam gyorsan elkaptam a tekintetem. Nem úgy nevelt anyám, hogy csak úgy bámuljak másokat bambán. -Szerintem e nélkül sem vesznél el csak úgy a tömegben. – Elnevettem magam még a feltételezésre is, hiszen Jake éppen annyira tud elveszni a tömegben, mint az én drága bátyám…tehát szinte semennyire sem. -Az anyáknak nem kell magasnak vagy erősnek lenniük tapasztalataim szerint ahhoz, hogy simán lenyomják a náluk jóval nagyobb gyermekeiket. Szerintem ez anyai adottság. – Elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz is édesanyámnak, hogy elengedje Rhayt kezdetben. Nem könnyű, ha rendőr van a családban, de én már megszoktam. Büszke vagyok a bátyámra, és mindig bízom benne, hogy vigyáz magára, amikor dolgozik. -A család fontos, és azt hiszem nincs is annál rosszabb, mintha valakinek nincs családja. El se tudnám képzelni, hogy mi lenne velem nélkülük. – Egy pillanatra elszomorodtam, de gyorsan túl is jutottam rajta, hiszen van egy remek családom, és csak ez a fontos. -Te szeretnél egyszer megnősülni? – Kérdeztem rövid gondolkodás után. és reméltem, hogy nem veszi zokon, hogy ilyen személyes kérdéseket teszek fel neki. Valóban kíváncsi voltam, hogy ő is szeretné e követni azokat a pozitív példákat, amikről az előbb beszélt. A rendőri pályával nehéz összeegyeztetni a családot, na nem mintha az Őrzőknek könnyebb dolguk lenne. -Oh…én…nem is…vagyis köszönöm! – Zavarba jöttem Jake kedvességétől, és akárhogy igyekeztem elpirultam. Nagyon jól esett a dicséret, főleg, hogy Jake nem csak okosnak, hanem erősnek is tart engem, ami kifejezetten tetszett. -Akkor örülök a társaságodnak Jake. Nem tudom, hogy a bátyám mikor ér ide, de addig is jól szórakozom. – Boldogan mosolyogtam fel Jakere, aki láthatóan nem bánta, hogy itt kell üldögélnie velem. Persze az újabb kedvességtől ismét elpirultam, de már feladtam, hogy megpróbáljam elrejteni. -Mivel szoktad tölteni a szabadidődet…már ha van? - A bátyámból kiindulva nem sok lehet neki sem.
A sokk utolsó jelei is eltűnnek lassan, mostmár minden rendben lesz a doktornővel. Úgy tűnik, a bátyja valóban nem egyszerű eset, ha egyszer már sokadszor hívja fel a figyelmemet a várható bonyodalmakra. Nem baj, majd odafigyelek erre a Rhayre. - Köszönöm, de nem kell aggódnia. Türelmes ember vagyok. Mosolyogtam vissza. Elvégre azért végeztem el annyi képzést, hogy mindig megfelelően reagáljak a dolgokra. Persze nem sikerül minden alkalommal, de az esetek nagy többségében nincs vele gondom. - Őszintén remélem, hogy ki fogunk majd jönni a bátyjával. Egy pillanatra elkalandozik a figyelmem, mikor Trish helyezkedik. Eddig fel sem tűnt, hogy ennyire alacsony. Még a lábát is tudja lóbálni. Ha én ilyesmit szeretnék csinálni, legalább a fotel karfáján át kéne vetnem a lábam. Persze eszemben sincs, és a doktornő láblógázást is csak néhány mozdulat erejéig figyelem, utána ismét az arcára fordítom a pillantásom. És tessék, bingo! Sebészet. Nem olyan rossz még ez a zsaruszimat, vagy éppen emberismeret. - Azt hiszem a sebészet illik magához, Trish. Kitartást a tanulmányaihoz. Talán ha legközelebb lelőnek, már a maga kezei alá kerülök… A mosolyom most is őszinte, nincs benne gúny. Persze remélem, hogy legkorábban akkor lőnek belém legközelebb, mikor a doktornő már teljes értékű sebész lesz, de ettől eltekintve, számomra egy golyó már nem annyira ijesztő kilátás. Úgy tűnik, Trish szereti, ha a társaságában jókedvűek az emberek. Az pedig nem zavar, ha néz, csak abból tudom megállapítani, hogy gondolt is közben valamire, ahogy zavartan elkapta a pillantását. - Na jó, igaza van, nem vagyok az a jelentéktelen fickó, akire senki nem emlékszik. Még akkor sem, ha tartom a szám. Végülis Trisha-nak igaza van. Ami pedig édesanyámat illeti. - Nem is attól tartok, hogy ellenem veszít. Nekem elég egy pillantása is, hogy úgy viselkedjek, ahogy szeretné… Beugrik egy emlék, muszáj elnevetnem magam rajta. Hát igen, az anyák csodálatos lények, az biztos. Arra, hogy mennyire fontos a család, csak bólogatni tudok. Ha nem lennének, valószínűleg könnyebben adnám fel én is, vagy csúsznék át kiégett, iszákos, láncdohányos zsaruba. Persze nem most, majd később. A kérdés váratlanul ér, nem is tudok rögtön válaszolni rá, kell egy-két pillanat gondolkodási idő, mielőtt bólintanék. - Igen. Én is szeretnék majd egyszer megnősülni. De azt hiszem, az elég soká lesz. Szusszanok egyet a végén. Az egy dolog, hogy sosem voltam még szerelmes, de van épelméjű nő, aki megelégszik, azzal, hogy a férje csak éjszakára ájul be mellé az ágyba, és már azelőtt elmegy, hogy ő felébredt volna? - Csak tudja, még nem vagyok elég jó egy házassághoz… Ahhoz sokkal kevésbé munkamániás, vagy épp önzetlenebb emberre van szükség nálam. - Maga tervezi, hogy férjhez megy? Elvégre a család általában nem jó ajánlólevél egy fényes orvosi karrierhez. Az legalább olyan szívás meló ebből a szempontból, mint az enyém. A zavart hárításra, vagyis köszönetre nem is mondok semmit, csak rámosolygok. Az igazságot bármikor nagyon szívesen, ahogy a társaságot is, mikor épp nem kell rohannom. Szerencsére most nem kell. A pirulás pedig még mindig tetszik. Nem csoda, hogy a férfiak leggyengébb pontjai mindig a nők… A kérdésre most nem kell sokat töprengenem. Nemigen van hobbim, szabadidőm meg még kevesebb. - Mikor biztos, hogy huszonnégy órán belül nem hívhatnak be, akkor beülök valahová, és iszom pár whisky-t. Az egyetlen szesz, amit szeretek, de csak nagyon ritkán jutok hozzá. Ilyen alaklom mondjuk évente ha kettő-három akad. Egyébként nem nagyon van szabadidőm. Vagy dolgozom, vagy fizetetlen túlórában rádolgozom a munkára, esetleg az edzőteremben vagyok. Többnyire csak aludni keveredem haza. Ha akad egy kis időm, és ez nem éjjel van, felhívom a családomat. Ha pedig váratlan szabadidő szakad a nyakamba, akkor vagy az autómat javítom, vagy kimegyek a lőtérre, vagy kirándulok egyet, ha már végképp elegem van a városból. Most így belegondolva: mások szemében milyen impozánsan unalmas, és egysíkú életem lehet! Nem érdekes, én szeretem így. - Gondolom magának vannak izgalmasabb hobbijai, mint nekem…
Kíváncsi lettem volna az első találkozásra a bátyám és Jake között, de ha valóban megvárja velem, akkor még részem is lehet ebben. A bátyám hajlamos rosszul reagálni minden hímnemű egyedre, aki csak a közvetlen közelemben tartózkodik. Egyszer még egy mentő ápolót is lekiabált, csak mert a srác kedvesen megkérdezte, hogy megsérültem e valahol. Akkor egy közúti balesetbe szaladtunk bele, és persze azonnal kiugrottunk a kocsiból, hogy segítsünk, ahol csak tudunk. -A türelem nagy előny az életben, és néha megkönnyíti az ember dolgát. – Érdeklődve méregettem, és közben azt latolgattam, hogy valójában mennyire is türelmes ember a nyomozó. – Remélem én is, és akkor még máskor is elbeszélgethetünk…persze csak ha nem baj. Imádok beszélgetni. – Ismét sikerült zavarba hozni saját magamat, de már nem görcsöltem azon, hogy fülig pirultam. -Köszönöm! Jaj ne, isten ments, hogy legközelebb akkor lássalak, amikor egy golyót szedek ki belőled. Akkor inkább elkövetek valamit, és remélem, hogy te jössz majd ki. – Vágtam rá kuncogva, és reméltem, hogy ebben hajlandó kiegyezni, mert mégiscsak jobb apropó lenne. -Valóban nem vagy az. – Mosolyogva néztem fel rá, hiszen még ülve is jóval magasabb volt nálam, és így picit hátra kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni, de engem ez cseppet sem zavart. – Aggaszt, hogy a mamád bajba kerül, vagy megpróbálna megvédeni? – A kérdést már néhány éve hallottam csak más körülmények között. Amikor Jake felnevetett, és megjegyeztem magamban, hogy nagyon tetszik a nevetése. Mindig is szerettem megmosolyogtatni az embereket magam körül, hiszen egy szívből jövő mosolynál nincs is jobb dolog. A kórházban is mindig igyekszem mosolyogni, és azt vettem észre, hogy kevesebb konfliktusban van részem, mint másoknak. Láttam Jaken, hogy váratlanul érte a családalapítási vágyára vonatkozó kérdésem, de láthatóan nem vette zokon tőlem, hogy bátorkodtam megkérdezni. Kíváncsian figyeltem őt miközben beszélt, és próbáltam a szavai mögötti tartalmakat is felfedezni. -Nem vagy elég … jó a házassághoz? Ezt fejtsd ki kérlek, mert kicsit összezavarodtam. – Igen csak meglepett arccal nézhettem rá, de igyekeztem összeszedni az államat, hogy mégse nézzek rá annyira bambán. –Khm, ha tovább magázol lehet, hogy bokán rúglak. – Jegyeztem meg megjátszott komolysággal, bár kicsit valóban zavart a magázás. -Az én munkám se nagyon fér össze a házassággal. Nem sok férfi viselné el, hogy az éjszaka közepén érek haza, vagy a hónap egyetlen szabadnapján is behívnak egy sürgős esethez. Hatalmas türelem, és megértés kell az én munkámhoz is, és ezt nem nagyon díjazzák a pasik. Többnyire munkamániás karrierista nőnek tartanak, és nem hívnak második randira…soha. – A mondat végén nagyot fújtam, és tovább harangoztam a lábaimmal. -Valójában szeretnék egyszer majd családot, és gyerekeket is…de nem tudom, hogy lesz e valaha olyan pasi, aki képes velem élni. – Na meg a családommal és hogy Őrző vagyok, de ezt már csak magamban tettem hozzá. Nem könnyű nekem, hogy orvos vagyok és Őrző is egyben. Kislány korom óta csodálom a szüleim házasságát, de már nagyon régóta tisztában vagyok azzal is, hogy kevés esélyem van olyan párt találni magamnak, aki elfogad így, ahogy vagyok, mert orvos és Őrző maradok halálomig. -Valójában nem sok hobbim van, amik vannak azok pedig így vagy úgy, de kapcsolódnak az orvosláshoz. Szeretem az erdőt járni és sérült kisállatoknak segíteni, bár ezt inkább kislányként csináltam. Mostanában, ha akad egy kis szabad időm, akkor a kis gyógynövény kertemet ápolom vagy olvasok. Nos, ez sem túl izgalmas. – Elnevettem magam a saját nem túl izgalmas életemen,..na jó Őrző vagyok, de nekem nem jutnak izgalmas küldetések. Felsóhajtottam kicsit szomorkásan, de amint rájöttem, hogy mit teszek gyorsan félresöpörtem a rossz gondolatokat, és mosolyogva visszafordultam Jakehez. -Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban?
Valószínűleg a doktornő valóban tanúja lesz az első találkozásnak, de ha a bátyja valóban annyira féltőn óvja, akkor lehet, hogy ezzel csak megnehezítjük a dolgunkat Rhay-jel. Sebaj, legalább rögtön letudjuk ezt a kört a kedves bátyussal. - Nekem is ezt mondta mindenki, azért tanultam sokáig és több különféle módszerrel… Mosolygok Trish-re. Többnyire birkatürelmem van, de ez nem terjed ki arra, ha a beosztottjaim nem úgy viselkednek, ahogyan az tőlük elvárható. Például ha Rhay megkóstol a doktornő miatt, biztos, hogy nem hagyom rá… - Én örülök neki, ha máskor is szakít rá időt, hogy beszélgessünk. De ha történetesen nem jönnék ki a bátyjával, az sem akadálya, hogy magával találkozzak, Trish. Hajajj, ez a pirulás! Szerintem emiatt háborúk vesztek már el, és hadvezérek buktak… Nem akartam megijeszteni, de a válasz megmosolyogtat. Meg is csóválom a fejem, olyan bájosan adja elő az alternatívát. Ezek a nők… - Nem hiszem, hogy bármelyikre szükség lesz. Inkább megígérem, hogy hamarosan találkozunk még, és beszélgethetünk. Az édesanyámmal kapcsolatos kérdésre megrázom a fejem. - Már nem aggaszt. De akkor még aggasztott, mikor Bostonban dolgoztam, és attól a közérttől két utcára keveredtem tűzpárbajba, ahová járni szokott. Tudom, hogy megpróbálna megvédeni. A szíve szakadna meg, ha engem nála előbb temetnének. Végülis egyetlen gyermeke vagyok, akit mindennél jobban szeret. Nem csak az életénél, talán még apámnál is. Igaz, nála csak azért, mert én vagyok a fiatal, nekem kell túlélnem őket. Apám már nem tudna választani, de ez férfidolog, tökéletesen megértem őt. Ha nem faggatnak, hanem beszélgetnek velem, nagyon kevés kérdésre tagadom meg a választ, és nem szoktam megbántódni. A doktornő pedig remek érzékkel nem a munkám olyan részleteiről faggat, amiről nem beszélek, vagy nem is beszélhetek. - Bocsánat… Tényleg fel sem tűnt, hogy habár ő tegez, én még mindig magázom. Igazából mióta Bostonból elköltöztem, nem sok emberrel tegeződöm. Mondjuk egy kezemen meg tudnám számolni. A meglepődés pedig, bár kedves, mégsem egészen világos. Hiszen annyira nyilvánvaló, hogy most nagyjából a munkám az életem, semmi más. És nem jobb híján az, még ha ez nem is látszik. - Igen… Nos, úgy értettem, hogy a szerelemhez, házassághoz egy nálam jóval kevésbé munkamániás emberre van szükség. Valakire, aki nálam jóval önzetlenebb. Elvégre létezik nő, aki boldog lenne egy olyan kapcsolatban, amiben a párját legfeljebb csak akkor látja, ha beugrik hozzá munka után az edzőterembe, vagy mikor a pasas hazaesik, és öt órára beájul az ágyba? Nem tudom, tudok-e ezen változtatni. Hát igen. Nem is vagyok olyan jó ember, mint azt gondoltam magamról régebben, még a romantikus időszakomban tizennyolc évesen. Persze, segítek az embereken, de egy párkapcsolatban biztos olyan figurát alakítanék, akiről egy egész könyvet lehetne írni, miért nem csinálja jól. Amit pedig Trish mesél… Akár az én számból is elhangozhatna. - Azt hiszem, tökéletesen meg tudom érteni, mennyire nehéz ez. Mondhatnám akár azt is, hogy egy cipőben járunk, mert csak a munkahelyünk más, a rendszer ugyanaz. Sokan velem sem jönnek második randira. Aki meg mégis, az kicsit később vágja a fejemhez, hogy kibírhatatlan, önző seggfej vagyok. Többnyire a magassarkújával együtt, mert vázát nem tartok a lakásomban. Fanyar mosoly jár az emlékhez. Tényleg nem akartam megbántani Cathie-t, és igaza volt benne, hogy nem foglalkozom vele. Sovány mentség, de előre szóltam… Ami pedig a doktornő kétségeit illeti, amilyen remek nő, és amilyen gyönyörű is mellé (ez a város tele van gyönyörű nőkkel), biztosan nem lesz ezzel gondja. - Ne aggódjon emiatt. Biztosan megtalálja… megtalálod, bocsánat… azt, aki veled akarja leélni az életét… Én nem vagyok benne olyan biztos, mert az én melóm még mocsok veszélyes is. Ezzel nem azt mondom, hogy Trish dolga könnyebb lenne, vagy a munkája kevésbé nehéz. Egyszerűen engem bármikor lelőhetnek, és a családomat is bármikor célpontnak választhatják. Úgy tűnik nagyjából hobbik terén is hasonlóan csehül állunk. Én az ősöreg Mitsut bütykölöm szabadidőmben, ő pedig a növényeivel foglalkozik, zanzásítva a dolgot. - Hát, te sem dúskálsz a szabadidőben, ha csak ennyi hobbid van… Állapítom meg, bár nagyjából feleslegesen teszem valószínűleg. - És mit olvasol legszívesebben? Régen én is szerettem olvasni, de most csak aktákra és jelentésekre van időm, amiknek a gondolatától is viszketegséget kapok. A nekem szánt kérdésen nevetnem kell. Nem is tudom, kérdezte-e már tőlem valaki, a doktornőnek pedig ez jut eszébe, ha engem néz, velem beszélget. - Háromévesen tűzoltó, ötévesen rocksztár, hatévesen apám nyomdokaiba akartam lépni, és géptervező mérnök, hétévesen pedig eldöntöttem, hogy rendőr leszek. Makacs voltam már kölyöknek is…
Bár nagyon kíváncsivá tett, hogy vajon Jake mennyire is bírja türelemmel, de úgy döntöttem, hogy nem feszegetem tovább ezt a témát. Sejtettem, hogy fogok még hallani a türelem kontra kőkemény makacsság témáról, így annyiban hagytam a dolgot. - Remélem is, hogy nem lesz akadálya egy újabb találkozásnak. – Sok barátom nincsen, hiszen a munkám miatt igen nehéz életben tartanom a szociális kapcsolataimat a családomon, a kórházon és az Őrzőkön kívül. Régebben volt két barátnőm, akikkel együtt jártunk iskolába, de mikor az orvosira mentem szép lassan eltűntek mellőlem. - Kár, pedig már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy a bátyám leteremt, mert elkövettem valami közúti kihágást vagy rendzavarást. – Elnevettem magam a gondolatra, hiszen Rhay nem spórolna a hangjával, ha ilyet tennék, és egészen biztos mindenki tudna róla, hogy megkaptam a magamét, mert tisztán hallanának minden szót. - Nem lehetett könnyű úgy dolgozni, hogy közben mindvégig ez volt benned. El sem tudom képzelni, hogy mennyire felőrölhetett a munka, miközben az édesanyád miatt is aggódtál. – Felsóhajtottam, mert eszembe jutott, hogy szegény édesanyánknak milyen sok oka van aggódni, mikor mindhárman odavagyunk. Bár én csak gyógyító vagyok, de olykor nekem is vállalnom kell némi veszélyt, hogy minél hamarabb elláthassam a sérülteket. Néha látom édesanyám szemében az aggódást, de már régen megtanulta kezelni a helyzetet, ami egy kisebb Őrző famíliával együtt jár. - Bocsánatkérés elfogadva. – Bólintottam mosolyogva, és máris sokkal jobban éreztem magam, hogy Jake befejezte a magázódást, mert már kezdtem magam évekkel öregebbnek érezni, mint amennyi vagyok. Nem szoktam felkapni a vizet, ha egy kisgyerek néninek szólít, de hogy velem majdnem egyidősek magázzanak az már rossz vicc volna. -A munkamánia valóban nem a legjobb alap egy kapcsolathoz, és nagyban hátráltatja a szerelemre találást is. – Jegyeztem meg elgondolkodva. – Egyszer majd eltalál a szerelem, és akkor változni fogsz. Vagyis édesanyám mindig ezt mondja nekem és a bátyámnak, és neki többnyire igaza szokott lenni. – Ismét éreztem, hogy elpirulok, de már tehetetlen voltam a kislányos pironkodásom ellen. - Úgy érzem, hogy mi rokonlelkek vagyunk, és pontosan tudjuk, hogy mit érez a másik. Bár más pályát választottunk, de hasonló gondjaink vannak. - Együtt érzően elmosolyodtam. - Egy nő hozzád vágta a cipőjét? – Kicsit meglepődtem, mert eddig ilyet nem hallottam még. Törékeny dolgok olykor repülnek, még nálunk is volt rá példa, hogy édesanyám kijött a sodrából, de ő úgy célzott, hogy véletlenül se találja el Rhay fejét. - Nem aggódom igazán…még bőven van időm, és ha végül mégsem lesz családom, akkor is boldog leszek. – Nem vagyok beletörődő típus, de vannak dolgok, amin nem tudok változtatni, és akkor már sokkal egyszerűbb, ha elfogadom a dolgokat úgy ahogy vannak, és ebből hozom ki a legjobbat. - Valóban nem. Mostanában a szakosodás miatt továbbképzem magam, ha van egy kis időm. – Eszembe jutott, hogy egy halom könyv hever szétszórva az ágyam mellett, amiket el akarok olvasni, de valahogy soha nem jut rá időm, vagy elalszok a második oldal elolvasása után. - Többnyire szakkönyveket olvasok, vagy gyógynövényes könyveket, de nagyon szeretem a krimiket és a történelmi regényeket is. Te miket olvasol, már ha jut rá időd? – Észrevettem egy közeledő terepjáró fényszóróit, és sejtettem, hogy hamarosan egy aggódó bátyó karmai között találom majd magam. -Hű, micsoda tervek. – Elnevettem magam. – Nálam nem makacsabb, mivel én már azóta orvos akarok lenni, hogy megtanultam járni és hazavittem az első sérült állatot az erdőből. Úgy sejtem hamarosan vége a beszélgetésünknek. – Kicsit bántam ugyan, de holnap mennem kell dolgozni, és Jaket sem akartam tovább feltartani. A fejemmel a fényszórók felé intettem jelezve, hogy közeledik egy kocsi.
Mivel valószínűleg nem most láttuk egymást utoljára, a doktornőnek még lesz alkalma a türelmemről tájékozódni. Attól viszont cseppet tartok, hogy a bátyjával nem könnyen találjuk majd meg a közös hangot. - Részemről biztosan nincs akadálya. Hacsak nem az, hogy megint nem lesz időm levegőt venni sem. De ez megint egy másik kérdéskör. Neki nem sok barátja van, nekem nincs egyáltalán, hiszen azt a két kollegámat, akikre mondhattam, hogy barátaim, otthagytam az előző állomáshelyemen. - Miattam ne keveredj nézeteltérésbe a családoddal… Csóválom meg a fejem, bár tudom, hogy csak viccelt. Na nem azzal, hogy a bátyjától megkapná a magáét, hanem azzal, hogy bajba keveredne önszántából. - Nem volt könnyű, de szerencsére ritkán kellett a szüleim lakásához ennyire közel dolgoznom, így nem jutott eszembe annyira sűrűn. Mióta pedig eljöttem, sokkal jobb… Leszámítva a fejfájást, ami örökké elkísér. Igazából olyan szokatlan nekem ez a tegeződés. Még pár év a szülői háztól távol, és talán a saját apámat is magázni fogom. Na jó, ez persze túlzás, mégis sokkal könnyebben áll rá a szám, mint a tegeződésre. Ez is csak rutin persze. A rendőrök rossz tulajdonságai között előkelő helyen szerepel a rengeteg maguknak kialakított rutin, amitől nehezen térnek el. - Ez valószínű. Kicsit tartok a változástól. Szeretem az életemet. És szinte biztos vagyok benne, hogyha szerelmes leszek, elmondhatatlan zűrökbe fogok keveredni. Ez már csak a munkám miatt is egyértelmű Meg amilyen szerencsém van, egyből kifogok valami szörnyen zűrös lányt, akit legalább egy közepes kiterjedésű maffiacsalád üldöz, és/vagy nyakig benne van egy zsarolási és gyilkossági ügyben. Lehetőség szerint gyanúsítottként… na jó, ez szörnyen szkeptikus volt. Mondjuk amilyen mázlim szokott lenni a nőkkel… A rokonlélek témakör nekem kicsit mindig is zavaros volt, de most sejtem, mire utal Trish. - Annyira nem is különbözik egymástól a két szakma, mint sokan gondolnák. Időbeosztásban legalábbis biztosan nem, ahogy kötöttségekben sem túlzottan. A meglepetésén muszáj volt elmosolyodnom. - Igen, mind a kettőt. Ami azt illeti piszok jól tudott célozni. Tudod, nem volt más a lakásban, amit dobálhatott volna. Az ágyat nem bírta volna el, én pedig nem nagyon tartok semmi feleslegeset a lakásomban. Tehát mondjuk semmit a feltétlenül szükségesen kívül. Tányérból sincs túl sok, és az szerencsére akkor messze volt. Az ismét felmerülő családalapítás témára most csak bólintani tudok. Most én is úgy érzem, hogy boldog lehetek akkor is, ha nem lesz családom, de mi lesz, ha majd ötvenévesen (feltéve, hogy megérem, vagy holnap nem kapok valami komoly, maradandó sérülést) leszerelnek, és ott állok egyedül, huszonnégy roppant üres órával naponta? - Én a horrort szeretem, néha egy két krimit, de nagy általánosságban sem azt, sem a drámákat nem kedvelem. Eleget látok belőlük munka közben is. A szépirodalomból mindig a szám íze szerint válogattam. Azt hiszem egy King könyvet már Boston óta hurcolok magammal, de még mindig nem sikerült a végére érnem… Annyira nem lep meg, hogy Trish már egészen apró korától tudta, mivel szeretne foglalkozni. Vannak szerencsés emberek, akik könnyen rátalálnak a hivatásukra. Belőle ki is nézem. Az intésre én is a fényszórók felé fordulok egy pillanatra. Őszintén sajnálom, hogy vége szakad a beszélgetésnek. A doktornő nagyon kellemes társaság, és már hónapok óta nem volt ilyen csend és béke a fejemben, mint most. A fejfájásom mintha soha nem is lett volna. Kár, hogy valószínűleg nem lesz hosszú ez az állapot. - Azt hiszem, akkor lassan itt az ideje, hogy elbúcsúzzunk. Őszintén örülök, hogy megismerhettelek, Trish. Nem sietettem az elválást, de ha Rhay felszívja magát a jelenlétemen, lehet, hogy nem lesz alkalmam rendesen elköszönni.
Nem volt valami rózsás napom, de tudva, hogy mindjárt ott lesz mellettem a húgom, kicsit megnyugtatott. Ő és édesanyánk képes volt pillanatok alatt lenyugtatni. Utáltam amikor esztelen b*nkónak tartottak és ma nem egy embertől kaptam érdekes megjegyzéseket. Egész eddig úgy viselkedtem, mint ha nem hallanám, vagy legalább is nem érdekel az egész. Magamban azonban nagyon is bántott, de ez van ha nekik ez kell akkor megkapják. A múltkor megígértem Trishnek, hogy bepótolom azt az időt, amikor elhanyagoltam őt a sok munka miatt. Bár tudom, nem éppen ezt ígértem neki, de a ma estém csak az övé. Remélem már ezzel is megelégszik. Néha már azt sem tudom hol áll a fejem. Ott a család, ott a munka, az új feladatom, amivel megbízott Mortimer. Ha száz felé szakadnék sem lenne elég, de már kezdetektől tudtam, mivel jár a munkám és az, hogy harcos vagyok. A helyszínre érve leállítottam a kocsit, majd lehunytam pár pillanatra a szemem és vettem egy mély levegőt, majd kifújtam, mint ha azzal, hogy a levegő távozna a tüdőmből, minden gond elillanna. Kiszálltam a kocsiból és elsétáltam az üvegajtóig. Egy férfi társaságában találtam meg a húgom. Felmerült bennem, hogy jó ötlet volt e eljönnöm érte vagy talán zavarok. Nem igen volt rá példa hogy Trish-t férfi társaságában láttuk, kivéve persze amikor hímnemű beteg ment hozzá. Belépve az ajtón megemelkedett a szemöldököm, de húgomra pillantva rögtön mosolyra húzódott a szám. - Szia Trish, remélem nem olyan régóta vársz rám? - megöleltem, ha odajött hozzám, majd az ismeretlenre néztem és biccentettem egyet üdvözlésképp. - Legalább volt társaságod. - mosolyogtam újra rá és csak remélni tudtam, hogy tényleg így van és nem kezdett ki vele. Nem olyan fazonnak tűnt, persze a látszat néha csal. Azért nem kezdtem el a szokásos védelmező mechanizmusom. A férfi felé fordultam és a kezem nyújtottam felé. - Rhay Blacksmith. - szemeimmel azért éreztettem, hogy nem kedvelem a húgom közelében lévő férfiakat, de hanglejtésemet és a mozdulataimat vissza fogtam.
A falkaügyek felhalmozódásának és némely tekintetben nem túl tisztességes terveim szövögetésének hála majdnem egy az egyben megfeledkeztem egyéb kötelezettségeimről. Meg arról az aprócska tényről, hogy a Síparadicsom mégiscsak az én nevem alatt fut, nem ártana foglalkozni azzal is, mert mit ad isten, kell a pénz. Az üzleti ügyeim - milyen meglepő - sokkal jobb állapotban voltak, mint a falkaügyek. Legalább ezen a fronton lehetett kicsit lazítani. Ennek ellenére naplemente után körútra indultam, felmértem a pályák állapotát, belestem pár boltba, leellenőriztem, hogy állunk a bisztróban a beszállítókkal és egyéb apróságok. A körút a melegedőben ért véget, ahol ledobtam magam az egyik fotelbe. Kivételesen kakaót kértem - gondolatban koccintottam Shane-nel -, és lustán nézegettem a kandallóban szenesedő fahasábokat. Igaz, hogy tavaszodott, de Alaszkában a tavasz más volt, mint délebbre, hidegebb, ezért nem ártott, ha napközben még egyszer-kétszer megpakolták a kandallót. Kevés ember mászkált idebent, amit cseppet se bántam. Néha olyan dolgok miatt tudtak nyafogni, hogy legszívesebben letépkedtem volna egy-két ujjukat. Azon siránkozzanak, lenne mit. Ejj, de nem csíptem az embereket! Ian lányával is csak azért foglalkoztam, mert Iané, egyébként meg... Nagyot kortyoltam a forró kakaóból, ami szabályosan végigégette a torkom. Nem baj, most jól esett.
Annyi minden kavargott a fejembe, hogy már nem is láttam túl rajta. Némileg furán is éreztem magam, de hogy a hiány bontakozott-e így ki rajtam, vagy csak szimplán totális káosszal küszködtem önmagamban, már nem tudom. Egyik felem még mindig ott maradt Shayennel, a másiknak viszont tennie kellett a dolgát, az emlékek hiába éltek bennem annyira elevenen. Másfelől pedig jó lett volna végre belefúrnom az orrom a falka ügyeibe is, mert Sedna halovány beszámolóján kívül nem akadt sok információm. Már pedig ez édes kevés. Marhára az. És akárhogy is nézem így nem lehet vergődni napról-napra, várva valami mézesmadzagra, ami után koslathatok, ha egyszersmind utolérhetetlen. Ennél többre lett volna szükségem, elvégre a másik falka, akkor is ha nem beszélünk róla, vagy csak elsöpörjük magunk alá, attól még itt vannak. Szóval egész nap ezen gondolatok között rohangáltam, olykor már saját homlokomnak ütközve a nagy iramban. De legalább mára nem volt hívásom meló ügyben, nem kellett mások szaros dolgaival foglalkozom. Ez azért lendített kicsit a kedvemen. Kijárt már a sok futkározás után, egy kis nyugi. És ki is használtam. Mivel a gondolataimmal tényleg nem igen tudtam napirendre térni, és a szobám falai sem voltak épp hangulat javítók, úgy döntöttem, hogy lemászok a melegedőbe. Ha más nem legalább a betévedő embereken jót szórakozom. Ám amikor beléptem az ajtón akaratlanul is megütött a másik farkas jelenléte. Talán némi döbbenet is ülhetett az arcomra, mikor rendbe pakoltam a fejemben, hogy az Vincent. Tulajdonképpen azt innen-onnan elcsíptem, hogy visszatért a nagy körútról, de nem gondoltam, hogy össze is hoz vele a sors ilyen hamar. Pontosan tudtam ki ő, vagyis helyesbítek... hogy ki volt ő köztünk. És hát kivételesen valahol legbelül örültem is, hogy belé botlottam. Megjegyzem, érdekes hogy manapság mindenkibe csak úgy belebotlok, komolyan mintha ez már törvényszerű lenne! Lassú léptekkel indultam meg felé, majd vágtam le magam a mellette lévő fotelbe. Nem volt szerencsénk sűrűn egymáshoz azt kell hogy mondjam, legalábbis közvetlen kontaktba még nem kerültünk. De talán most jött el az ideje. - Üdv, Vincent! - köszöntem rá egyszerűen, miközben lerendeztem kívánalmaimat. Forralt bor. Most erre lesz szükségem. - Örülök, hogy újra köztünk látlak. - és valóban. Valahogy mostanság másabb, mint mikor még ő volt az Atanerk. Nem feltétlen rosszabb. Csak más. - Remélem nem zavartalak meg semmi fontosban... - néztem rá, egy fáradt sóhajt hallatva.
Megéreztem Olen jelenlétét, és rövidesen már láttam is a farkast belépni. Épp az utolsó kortyokat nyeltem, amikor köszönt és lehuppant. - Szevasz! - vigyorogtam rá, hogy majd' mind a harminckét fogam kivillant. Nem is értem, hogyan nem került még be a becézési formáim közé a "Vigyori". Mondjuk nem hiányzott. A tiszteletkört egy elbűvölő mosollyal fogadtam. Ugyan mit mondhatna azon kívül, hogy örül, hogy lát? Húzzak a vérbe? Vagy mekkora seggarc vagyok, hogy leléptem egy kis időre? Igazság szerint talán azt is megérdemelném, de Olen nem hülye, és amit eddig tudok róla, az alapján általában azt mondja, amit gondol. Persze az is lehet, hogy ilyen veszettül jól hazudik. - Nem, dehogy - legyintettem, és letettem az immár üres bögrét az asztalra. - Csak az élet nagy kérdéseiről elmélkedtem. Meg kis baráti társaságunkról. - Falkát nem mondhattam, még ha csak kevés ember is volt a közelünkben, és azok sem velünk foglalkoztak, nem akartam megkockáztatni semmit sem. Így is több, mint elég problémánk akadt. Nem hiányzott plusz egy. Finoman, alig észrevehetően a levegőbe szimatoltam. - Hm... csak nem... összeakadtál Shayennel? - kérdeztem kaján vigyorral az arcomon.
Díjaztam a tíz faktoros vigyort, ha más nem is ez legalább nyugtázta a helyzetet, hogy nem épp antiszoc pillanatában kaptam el. Már ha volt neki olyan. Nyilván volt, mindenkinek akad. De jelen esetben ezt kizárhattam. - Akkor egy csónakba toporgunk. - mosolyodtam el halványan. Na, igen. Úgy látszik nem csak az én gondolataim járnak a falka körül, melyek olyannyira ostromlóan tornyosultak fel bennem, hogy már majdnem rászántam magam egy spontán agymosásra, csak hogy megszabaduljak tőlük. Közben a borom is kiérkezett, amit megbillentve Vincent felé, nyomban meg is húztam. Persze mértékkel. Élveztem ahogy szétárad bennem a forró lé zamatos íze és hője. Felettébb kellemes volt. Érdekelt volna számos dolog, hogy a kis társaságunkkal kapcsolatban min is töpreng, de mielőtt bárminemű kérdésre szánhattam volna el magam, már is ő bombázott meg egyel, ami valljuk be elég mélyre fúrta magát bennem. Megdöbbentő... Most tényleg ennyire látszik rajtam, vagy csak Shayen illata tapadt a bőrömhöz? Talán mindkettő. Amit mellesleg nem bántam, sőt. Hiszen nincs ezen mit palástolni, így van, és én büszkén vállalom. - Micsoda orrod van barátom! - vigyorodtam el, fejemet kissé megrázva. - A radarjaid helyben vannak. - biccentettem felé, miközben még egy jókora kortyot leküldtem a gyomromnak a forró italból. Nem voltam zavarban, de több szót nem kívántam feltétlen erre fecsérelni, nem voltam sem lelkizős, sem érzelem boncolgató típus. Noha nyilván ennyire őt sem érdekelte. Pár mozzanat erejéig mélyebbre fészkeltem magam a puha fotel ölelésében, majd ismét Vincentre pillantottam, fürkésző, érdeklődő tekintettel. - És, mire jutottál a kis bandánkkal kapcsolatban? Tervek esetleg akadnak? - kívánkozott ki belőlem a kérdés végül, és azt kell hogy mondjam, tényleg érdekelt mi jár a fejében. Még jó hogy... Itt ülök kiapadva az információk hányadából, ami rohadtul rám is tartozik. Nem szeretnék egy napfényes reggel arra ébredni, hogy jön az özönvíz, aztán szívhatom a fogam, hogy mi a szar van. Azt köszi, de kihagynám. - Egyébként, mennyire tré neked, hogy most már nem te... - hát nem te vagy az alfa, de ezt így baromira nem lett volna ésszerű tálalni, figyelembe véve, hogy nem csak ketten voltunk. - ...szóval, hogy nem te terelgeted a nyájat? - nem feltétlen tartozott rám, de valahol tudni akartam, hogy vannak-e másféle szándékai is. Például visszavenni a bár eldobott, de jogos címét a falkában. Hozzátenném, hogy a helyében én is így cselekedtem volna akkoriban, mindazon által, hogy nem feltétlen volt okos döntés. De ez már csak részletkérdés. Újabbat kortyoltam, ezúttal leöntve a maradékot bort is torkomon, majd én magam is az asztalra csúsztattam a korsót.
- Csak óvatosan - mormoltam némiképp komolyabban arra, hogy valóban nem csalt a szimatom. - Nem szeretném, ha valamelyikőtöknél borulna a fontossági sorrend. - Az is elég problémás, ha egy "sima" falkatagnál áll be a l'amour, de egy Kanguyak és egy Tark esetében ez már húzósabb. Nekik hatalmuk, pozíciójuk van, és éppen elég, hogy Iannél a lánya az első, nem a falka, nem kellett még két jómadár, akiknél változik a védendők sorszáma. De bíztam benne, hogy elég nagy gyerekek már ahhoz, hogy a fejüket is használják. A kérdései lényegre törők voltak, és egyúttal azt is sejtetni engedte, hogy nem tobzódik a hírekben. Márpedig egy "tudatlan" Tark nem éppen nyerő dolog. Ez persze nem csak az ő hibája. Egyre inkább olyan érzésem van, hogy valami itt nagyon szétcsúszott valahol, Shane baljós, vészmadár előrejelzései pedig kezdtek beszivárogni a tudatomba. Az a vén csont... - Egyáltalán nem "tré", hogy most az vagyok, ami - feleltem mosolyogva, könnyedén, és mindenekfelett őszintén. - Engedelmeskedni és irányítani egyformán tudni kell. Én az előbbiről megfeledkeztem az évek alatt, hát most jól esik, hogy eszembe juttatják, habár... A berögződések nem múlnak el egykönnyen. - Értem én ezalatt azt, amikor büntetést akartam kiszabni Dottyra, vagy úgy cseverésztem Mortimerrel, mintha én lennék a góré, és Ian lányát is intézni kezdtem. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy mit beszéltem Shane-nel. A régi időkben felért egy felségárulással. ~ A falka szétcsúszott ~ üzentem gondolatban, mert így egyszerűbb, és szabadabb volt a csevej. ~ Nem tudom, hogy Sedna mit művel, vagy mit nem, de ez így nem fog sokáig működni. Sem Mortimerrel, sem Castorral nem beszélt még, egyikük elé se járult, mint új Atanerk, Castor pedig velem kötött egyezséget, nem vele. Ez nem lett sem módosítva, sem újrakötve, így aztán nem csoda, hogy Dorothy úgy járt, ahogy. Emiatt még mindig morcos voltam. Ez jár azért, ha egy vezető elsiklik a kötelességei fölött. ~ Sednek nagyon gyorsan és nagyon nagy bravúrt kéne végrehajtania ahhoz, hogy összekapja magát a falka. És Nikoval is óvatosabbnak kellett volna lennie... Már megint kezdett előbújni belőlem az Atanerk. Vagy nagyon gyorsan elnyomom magamban, vagy legalább ilyen gyorsan engedek neki, és visszaveszem a helyem. Egyértelműen az utóbbi felé hajlottam. Fenébe!
Sejtelmesen elmosolyodtam a kijelentésére. Habár a feltételezés jogos volt, vagy az aggodalom. Nyilván mondhattam volna, hogy kettőnk közül, nem nálam borult a fontossági sorrend, de sem helyénvaló nem lett volna, sem pedig feltétlen korrekt. Hiszen megértettem akkoriban is, miért döntött így, ahogy. A lényeg pedig jelenleg csak az volt, hogy visszatért. - Nem kell ettől tartani. Mindketten tudjuk hol a helyünk. A magán dolgaink más lapra valók. - válaszoltam határozottan, teljesen higgadtan. Nem féltem ilyesmitől. A falka már olyan régóta szerves része az életemnek, hogy nem tudnám cserben hagyni, eldobni. És nem is akarom. Mindazonáltal persze, hogy most már Shayen-t is féltettem. Ez már csak nekem lesz lehetséges gond, ha baja esne, bár az ég ne adja! Szóval nem zaklattam ezen fel magam, tudtam mik a feladataim és a kötelességeim. A szavaiból leszűrve tényleg nem bánta, hogy most az van, ami. De mindketten tudtuk, hogy ettől még a vér nem válik vízzé. Hangja gomolygó felhőként túrta be magát elmém függönye mögé, hogy ezúttal már itt folytassuk a beszélgetést. Jogos. Kényelmesebb és egyszerűbb. És nem is kell az elbaszott rébuszok mögé bújni. Nyersen és egyértelműen tálalta a helyzetet, amiről tudomása volt, és hát cseppet sem volt kecsegtető. Sőt egészen hervasztó hírek voltak. ~ Az hogy szétcsúsztunk, az egyértelmű. És valóban nem meglepő, hogy Dorothyval mi történt. Tudtommal, Sedna tervezi a Castorral való meeting-et, de hogy mikor és milyen formában, arról nem értesültem. A szavaiból úgy vettem ki, hogy az ő nézetei szerint még áll az egyesség. És hát emiatt akarja kérdőre vonni Castort. Lehet célszerű lenne elbeszélgetned vele. De ez csak az én meglátásom. ~ hosszasan figyeltem az arcjátékát, és hát arra kellett jutnom, hogy tényleg elég gáz, ami jelenleg van nálunk. És elég lehangoló, hogy eddig mindezekről nem volt tudomásom, csupán sovány foszlányokban. ~ Mindenképp lépnie kell, mert a végén azon kapjuk magunkat, hogy kifut alólunk a talaj. Az pedig kifejezetten nem hiányzik! ~ talán némileg kezdtem mérges lenni. Nem feltétlen látszódott, de tény, hogy megindult a pumpa. Védelmezőként az a dolgom, hogy óvjam a falkámat, de így, hogy azt se tudom lassan, hogy kikre kell vigyázzak... apropó! Nikoról is csiripeltek ezt-azt, de én speciel arról is lemaradtam, hogy végül milyen döntés született. Rohadt jó... ~ Mit gondolsz, milyen lépéseket kell megtenni a közeljövőben? Ha netán Sedna nem jutna előrébb? ~ a választ szinte már előre tudtam, de tőle akartam hallani, az ő verziója érdekelt.
Kezdőlap
