Kakaó, forralt bor, forró csoki, kandalló, stb...

Nem, valóban nem sms téma az ilyesmi, még ha olykor könnyebb is lenne arctalanul benyögni a dolgot, mint az adott illető elé állni és közölni vele a tutit. Én mégis, minden lazaságom ellenére ily "maradi" vagyok, mert tartom annyira Amaryllist, hogy tőlem hallja személyesen azt, amitől lehet, dob egy hátast, hacsak valaki nem terhelte nemrég beharapott kis farkas buciját már most az őrzők létezésével is.
A téma komolysága ellenére is könnyedek vállaim, nem nehezedik rájuk láthatatlan teher, ahogy magam mögött hagyva a kocsit (lezárva azt persze, sosem lehet tudni, kinek és mikor támad kedve meglovasítani azt) a melegedőbe lépek és Ryllist keresi tekintetem.
Mosoly szökik képemre békés pihenését látva, s bizony megfordul fejemben, hogy ráijesszek, de végül elvetem az ötletet, mert bármennyire is botor a gondolat, annyira bátor nem vagyok, hogy be is vállaljak egy felpiszkált kölyökfarkast, meg a vele járó veszélyeket. Kell a francnak, hogy a formás hátsómba harapjon, hiába nem kaphatok el semmiféle teliholdkórt tőle!

Feltekint rám, meglepett riadtsága széles, barátságos mosolyt csal képemre.
- Bocs, hogy nem hívtalak előbb, kissé... sűrű volt a program mostanság, bár sejtem, te sem unatkoztál azért, hogy csak most hívtál. - Nincs szemrehányás hangomban, puszta ténymegállapítás részemről a dolog, ahogy közben kicsomagolom magamat a vékony szövetkabátból és intve neki, ne fáradjon a felkeléssel, lepakolom előbb azt a fotel szélére, majd magamat a lánnyal szemközti ülőalkalmatosságra.
- Milyen volt Wasilla? - Firtatom, mert bár Joana mesélt róla, de nyilván más kölyökként megélni egy efféle "kirándulást", mint felügyelőként, komoly feladattal megbízott éltes farkasként. Legalábbis gondolom én, aztán majd a kisfarkas megcáfol, ha mégsem. Arra könnyed, az elmúlt időszakhoz képest könnyed, rám igazán jellemző kacajt hallatok. Aranyos a kép, no, még egy megtermett férfiembernek is. Különben is volt, ki megmondta, azért nőttem ekkorára, kell hely a hatalmas szívemnek. Az lesz majd a vesztem is, sejtem.
- Igen, ők. Ezzel a két pakkal talán el leszel egy darabig, ha elfogyna, van még egyszer ennyi, de nem kell sietni sehova velük, csak amikor kedved van és nincs más, akkor csinálgasd! - "Mutatom be" az asztalon kettőnk közé helyezett pakkokban rejlő feladatot, további kérdéseit sem hagyva figyelmen kívül:
- Mindkettő? - Szélesedik kissé szám szegletében a görbület, nem könnyítem meg az életét, az már egyszer biztos! De "ezek a mai fiatalok" megoldják, a számítástechnika vívmányai nem jelentenek teher nekik annyira, mintha mondjuk a negyven plusszos titkárnő lenne megajándékozva a feladattal.  Lehet, amit Gizike megcsinál két hét alatt, azzal Ryllis végez négy nap alatt!
- Ami pedig a cikkjeid elmaradozását illeti az utóbbi időben... - Kezdek bele, mert ennél logikusabbnak kezdő felvezetést nem lelek a dologhoz. - Tekintsd elintézettnek az alibid, nem lesz belőle probléma. Mivel nem tudom, mennyit tudsz erről az egész világról, meg mi az, amire már azt mondanád, hogy na ez sok, ebből nem kérek... azt hiszem, úgy a legegyszerűbb, ha te kérdezel. Csak bátran! - Biztattam egy szolidabb mosoly keretében.
- Ami pedig az sms-edet illeti, valóban nem vagyok farkas. Őrző vagyok, akinek az a feladata, hogy a város elé kikerülő híreket szűrje, kozmetikázza, ha szükséges, így vigyázva a civilek és a világunk közötti láthatatlan és rettentő törékeny határvonalat.

*Nem érzem kiröhögésnek a reakcióját, több okból sem. Részint ismerem, tudom, hogy könnyen hozza ezt a viszonylag oldott, könnyed stílust, részint valóban vicces lehet, hogy sikerült meglepnie egy vérfarkast. Még ha csak bébivérfarkaról van is szó... elvileg szuperszenzoraimnak kellene lenni, és különösen más farkasokra volnék kihegyezve, mégis majdnem beszunyáltam itt a tűz mellett. Na ez aztán a ciki... Mindenesetre az ijesztgetés elmaradása mindenképpen pozitív, még az újonnan kapott nyugimmal sem feltétlenül sült volna el pozitívan a dolog, s ebből a döntésből is látszik, hogy a bohó látszat ellenére megfontolt figura rejtőzik főnökömben.
- Nem kellett hívnod, végtére megbeszéltük - legyintek, kissé értetlenül is, nem a barátnője vagyok, hogy helyzetjelentést kellene adnia nekem. És itt is vagyunk mindketten, szóval probléma végképp egy szál sem. Jaaa, hogy úgy általában értette az elmúlt időszakra? Hoppá... na mindegy. - Ehh, bár úgy lett volna! - jegyzem meg teljesen őszintén, s már kikopott a keserűség is a hangomból. Éppenséggel unatkoztam, életemben először, meg persze nem is, hiszen meg kell tanulnom egy csomó mindent, csak... azzal nem nagyon haladok. Vagy nem eleget. Willowék messze nem foglalnak le nulla-huszonnégy órában, pedig én vevő lennék arra is, ha már mást úgyse csinálhatok... legalábbis ezt hittem, Kyle remélhetőleg megcáfol ebben hamarosan.
- Hm. Érzelmi hullámvasút, a vége meg egyenesen eszméletlen - foglalom össze, ami nekem Wasillából megmaradt. A titkok kiderülésénél sokkal fontosabb az a hatást, amit rám tettek, és persze tényleg végigmentem én mindenen, a kezdeti depressziótól a heurisztikus rádöbbenéseken és az óvatos szimpátiákon át a döbbenetek és ijedelmek soráig. Az persze egy másik kérdés, hogy Kyle honnan tudja, hogy hol voltunk?! Tényleg falkatag lesz, na... de tuti nem a Lakban él, akkor már legalább egy tucatszor egymásba botlottunk volna még az én szobakaktusz-létmódommal együtt is.
- Leginkább a szkenner kapacitásától függ, meg attól, hogy kitalálnak-e számomra más elfoglaltságot is. Eddig nem nagyon halmoztak el, de Murphy szerint törvényszerűen most halmoznak majd el - ingatom a fejem mosolyogva a tempó tekintetében. Jó a munkabírásom, azt tudhatja, bár az igazi mélységeit sosem nála, hanem a kórházban kamatoztathattam. Én hatvan oldal per órás sebességet saccolok magamnak, de hangosan nem ígérem, amíg nem tudom a pontos feladatot, plusz ez erősen függ a szövegfelismerő program minőségétől is. - Jól hangzik. Akkor szimpla kétrétegű pdf dokumentum megfelel nekik, ugye? - Így mondjuk nem csak kereshető, de szerkeszthető is lesz a fájl, ami az én szememben ugyan előny, de érzékenyebb és változtathatatlanságot igénylő szövegek esetében Kyle tekintheti hátránynak. Én remélem, hogy elég lesz a felvetésem, mert az elég egyszerű feladat. Jó, magamtól nyilván az istennek se jöttem volna rá annak idején a módjára, de szerencsére kiokosítottak mások. Így hiába vagyok meglőve egy egyszerű torrentoldal kezelésétől is, munkaügyben viszonylag ügyesen kezelem a kütyüket. Nem az én érdemem, de kit érdekel, ha egyszer most hasznos?
- I-igen? - még dadogok is meglepetésemben, még jó, hogy nem csuklottam fel. Apa nem lenne rám büszke mostanában, az egyszer biztos... ez a gondolat elég is, hogy kissé összeszedjem a lélekjelenlétem. - És mi is volna ez az alibi? - érdeklődöm meg csevegő hangnemben. Aztán a lehetőség... hát kérdezzek bátran, ami egyrészt remek lehetőség számomra, másrészt viszont benne van a nehézség is. Még jó, hogy mintegy folytatásként Kyle be is vezeti az alapokat... igaz, aligha számít rá rekaicóként, hogy fuldokolva felröhögök, és elkezdem verni a saját halántékom az őrző szóra... de hát kicsire nem adunk. Utóbbival mondjuk hamar felhagyok, mert már a másodiknál kezdek csillagokat látni és megijedek, nehogy még szántéktalanul véresre csapjam szét a saját képem. Meg így is elég sokan nézteek ide rám... A szürekbundás az "önbántásra" hajlandó nagy kegyesen felemelni a fejét és rám morranni, aztán ha már úgy is benne volt, némi helyezkedéssel oldalára fordul és úgy szunyál tovább, még a nyelve is kilóg. Engem zavarna a helyében, hogy port nyalok, de hát nem vagyunk egyformák. - Bocs... - kérek elnézést mindkettejüktől. - Tényleg, csak... akkor most komolyan kalimpálsz a kezeddel meg hókuszpókuszt mormolsz az orrod alatt és akkor varázsolsz? - Oké, egy kissé szkeptikus vagyok... vagy nagyon. De komolyan... mágia? Persze, amit elmond az teljesen logikus, és ha nekem kellene dönteni, én is beiktatnék egy hozzá hasonló beépített embert szűrőként a helyi médiába, nem is ezzel van az én kognitív problémám, hanem az úgymond varázslattal.*

Nem ereszti bő lére az élménybeszámolót a csajszi, ami azt illeti, mégis odafigyelek minden szavára, rezdülésére. Nem pusztán azért, mert ez afféle informátor-betegség, hanem valóban érdekel, miként is élte ő ezt meg, milyen lehet felnőtt(ebb) fejjel bekerülni ebbe a világ mögötti világba. Én tizenkettő voltam, mikor elhívtak, de pólyás korom óta őrzők között léteztem, sosem volt előttem titok a létük, miként a farkasoké sem. Csoda hát, hogy el nem tudom képzelni, mit érez, aki huszoniksz évesen csöppen csupán bele? Ugye, hogy nem.
Az eszméletlen végkifejlet hallatán azért fel kell, hogy nevessek rövid, halk és némileg keserűnek ható kacajjal.
- Ó, az errefelé sem volt másként! Bár ezt már biztos hallottad is. – Nem volt titok falkán és protektorátuson belül a dolog tudtommal, a vele elmémbe szökő gondolatsor-kezdeményt pedig sokkal inkább hessenteném el, semmint belemenjek, hát nem mondom ki hangosan. Inkább tovább lépek a két éltes paksamétára, mit elé helyeztem az asztalra az imént. Méretes példány mind a kettő, direkt neki hizlaltuk őket, mondhatnám, de az kétségtelen, hogy egy darabig leköti majd szabad idejében a kis nőstényt a lapozgatásuk.
- Igen, az meglehet… mindenesetre ráérős a dolog, legyen ez afféle unaloműző, ha épp nincs mást csinálnod, oké? A világért se haragítanám magamra a mentoraidat, hogy dolgoztatlak itt még pluszban! – Szélesedik barátságos mosoly képemre, miközben „tisztázom a játékszabályokat” vele, rábólintva a pdf milyenségére is.
- Tökéletes lesz, imába foglalják a neved is majd érte! – Ezt azért már nem bírom szimpla mosolygással megállni, felnevetek kissé saját ökörségemen, holott nem áll messze az elhangzott a valóságtól, tényleg rendkívül hálás lesz a szerkesztőség népe a könnyen visszakereshető tartalomért, az irattárosunk pedig a segítségért, hogy nem egyedül kell digitalizálnia az 1903-tól máig felgyűlt tetemes mennyiségű archív anyagot.
- Azért ha tudod, a szerkesztést védd már le valami jelszóval, kérlek. Azzal meg nekem segítesz elkerülni egy-két kéretlen vitát a fejem felől. – Szusszantam végül, mintegy elengedéseként a témának, lévén sejtettem, hogy a következő, ami felé eveztünk, aligha hagyható el, akárhogy kerülgetjük már egy ideje. Meglepettsége kellemes mosolyt csal képemre – futólag, mert nem szép dolog más „kárán” örömködni. Önkéntelen reakció mégis, mi felőlem érkezik.
- Tanulmányi szabadság. – Feleltem könnyedén, mintha tényleg az lenne az egész dolog. Valahol az is volt, lezsírozni az egészet legalábbis. Ryllisnek mondjuk sejtem, nem lehet egyszerű felvenni a ritmust. – Remélem lesz időd kicsit beleásni magadat a katonai orvoslásba, annak forradalmi újításaiba és az esetleges hiányosságokba, mert mikor rákérdeztek, mégis mi a témád, amibe úgy elmélyedsz, jobb nem igazán jött. Ebben meg Willow még talán segíteni is tud! Minden esetre le van papírozva a dolog, fél év pedig reméljük bőven elég lesz hozzá, hogy megbarátkozz annyira a helyzettel meg a bundás feleddel, hogy visszamehess! – Én bizakodó vagyok, de ez nem újdonság számára. A pozitív hozzáállás sok mindenkit megsegített már véleményem szerint, s jelenleg rettentően az tudok lenni, ha nem a saját életemről van szó. Az egy fekete lyuk jelenleg, inkább hagyjuk is.
Előállok a farbával, kérdezzen csak nyugodtan, ám reakciója ráncokat rendez kissé homlokomra, ahogy hallgatom a könnyed kacajt. Most komolyan?... Értem én, hogy fiatal, de nem tanítják meg ezeket az orvostanhallgatókat fapofával tűrni mindent mi vicces vagy keserű? Csalódtam a világban! Egy egészen kicsit. – Annyira, hogy csupáncsak lemondóan legyintek bocsánatkérésére. El van nézve, nyugi.
- Sztereotípia-szagot érzek… - Szusszanok elvigyorodva. – De ha már itt tartunk, te komolyan szőrös-fogas izévé változol, amikor csak akarsz? – Szúrok vissza, érzékeltetve, épp csak annyira képtelen, mit én állítok, mint az ő helyzete. Miért ne lehetne az egyik, ha létezik a másik? Gondolja, az átalakulás pusztán az ő és farkasa érdeme? Semmi közvetítő és indikátor nincs mellé? Vagy gondolatban üzeneteket küldözgetni wifi segítségével tudnak?
- A verbális alapú varázslatok már igencsak összetettek, alapvetően nem kell holmi varázsigét kántálni, sőt, sok esetben mozdulatot sem tenni a kezeddel. A lényeg a gondolati összpontosításon van, de hogy röviden és tömören válaszoljak a kérdésedre, igen. Varázsolok. Még akár a farkasodat is képesek vagyunk elszakítani bizonyos ideig tőled, ha nem viselkedsz. – Fenyegetek, de játékos komolytalanság csendül egyúttal hangomban.

*Tisztában vagyok vele, a vérbeli újságíró legalább olyan rossz hallgatóság, mint az ügyvéd - bármit felhasználhat a későbbiekben -, de nem ez az oka szűkszavúságomnak. Egy sem a sok közül, Kyle-lal jó a viszonyunk: egymáshoz annak ellenére, hogy a főnököm, amolyan barátféle is. Ennél konkrétabbat nem mernék kijelenteni, mert tartanék tőle, hogy saját sutaságom miatt félreértettem, félreértelmeztem valamit, s túllépnék valami ki nem mondott határvonalat, így mint a legtöbbekkel, vele kapcsolatban is dolgozik bennem az óvatosság, de nem olyan markánsan, mint sokakkal. És az tőlem eredmény. Szóval nem a bizalom hiánya miatt nem eresztem bő lére az élménybeszámolót, inkább nem akarok sem panaszkodni, sem felingerelni magam, sem olyasmit vakarni, ami nem viszket még. Tudom és felfogom, milyen kényes helyzet számomra emberek között mozogni, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy minimalizáljam ennek kockázatait - még itt, a falka szívében is, hiszen fene tudja, ki van a közelben, s mikor tudna reagálni, ha netán elszabadulnék.
- Mesélték, hogy elég nagy volt a felfordulás, nem volt elég a sok sérült, még az is... - csóválom a fejem, orvos vagyok, mégsem tudom igazán elképzelni. Azért a baleseti sebészek az esetek nyolcvan százalékában lépcsőn megbotló, ficamos eseteket küldenek röntgenre, meg megcsúszó konyhakések sebeit öltögetik össze, időnként bejönnek az autóbalesetek, amik persze lehetnek nagyon durvák, verekedésben betört orrok, ilyesmi. De olyannal, amilyennek ez hangzott, ritkán akadunk össze. Se letépett karok, se kibelezett páciensek nem sűrűn szerepelnek a táncrendben. Itt viszont... tucatjával voltak a súlyos, életveszélyes esetek, ha Willow nem túlzott az elbeszéléssel. - Neked nem... nem vesztettél el senkit, ugye? - kérdezek rá kissé szorongva, nem megy finomabban, és remélem, hogy nemleges választ kapok. Még mindig nem tudok gyászoló hozzátartozókat kezelni, ismerem persze a szükséges frázisokat, de üresnek hallom őket az én számból. - Ráadásul a szavaikból azt vettem ki, hogy ez errefelé amolyan menetrendszerűen bekövetkezik minden évben, nem? Ez a Vörös Hold - figyelem árgus szemmel a reakcióját erre, tényleg tudni szeretném, és sosem tudom, melyik kérdéssel kit zaklassak, mikor mit hozhatok fel... ráadásul ugyanazt sokszor több embernek is felteszem, csak hogy biztos legyen a dolog, és a jószándékú tévedéseket elkerüljem. Szándékos félrevezetést nem feltételezek, lévén eddig olyat nem is tapasztaltam itt. Tényleg példaértékű a közösségi szellem, de komolyan, néha el sem hiszem. Ez persze csak az én tapasztalatom. Múltkor, amikor ripityomra törve láttam meg a Lak nappalijának berendezését, az nem éppen erről tanúskodott, de hát... farkasokról van szó. Elmagyarázták, hogy dominanciaharc bizony előfordulhat.
- Szerintem nem is hagynák, elég határozottak tudnak lenni - vigyorodom el, láthatóan a szigort, ha értelme van, cseppet sem veszem szívemre. Az egyetemen is a legtöbbet követelő tanárokra emlékszem leginkább, mert ők hagytak rajtunk a legtöbb nyomot: életre szóló tanulságokat. Vagy, jelen esetben, hosszan tartó sebeket. A karomon Hora gyűrűinek lenyomata még azóta sem gyógyult meg.
- Hóó, azért a vallásos szubkontextust hagyjuk - hőkölök vissza, elértve a dolgot, s szó szerint véve azt, amit nem kellene. Megesik velem olykor, sajnos, ám most hamar rájövök a saját ostobaságomra. Sóhajtva lesütöm a szemem. - Mármint... szóval, örülök, ha örülni fognak - helyesbítek motyogva, enyhén pirulva. Igen, még mindig el tud fogni a szégyenérzet a saját hülyeségemtől, pedig azt hinné az ember, hogy idővel megszokom. Nos, tény, hogy jobban bírom, mint kamaszként, de ez akkor is még mindig vérciki.
- Hogyne, persze - kapok elő egy papirost, és gyorsan vázlatolva le is firkantom az eddig elhangzottakat: formátumot, elvárásokat. Mindig is szerettem, ha marad nyoma a feladatkiosztásoknak és megállapodásoknak, akkor nincs nyavalygás meg félreértés meg "elfelejtettem"-kifogás. A precízió előszobája a jegyzetelés. Ami meg a jelszavazést illeti, gugli a barátom, biztos leírják vagy ezer helyen, hogy kell csinálni. - És persze felveszem középső névnek a diszkréciót - teszem hozzá, bár kereshető lesz az anyag, szóval nyilvános valamennyire, de attól még nekem nem kell fecsegni róla. Ez egyértelmű.
Az alibi hallatán előbb elmosolyodom, aztán megint átfut a fejemen pár gyanús kérdés, szóval torokköszörülve fel is teszem a legfontosabbat. - De ugye véletlenül sem írtam alá az újsággal tanulmányi szerződést? - A szabadság egy dolog, ha viszont valaki a nevemben megígéri, hogy X ideig dolgozom valahol, az egy másik. Persze a legtöbb vállalat a gyakornokokkal és egyetemistákkal köt tanulmányi szerződést, úgyhogy nagyjából biztos vagyok a nemleges válaszban, de ez nem olyasmi, amit ne tisztáznék. Jobb félni, mint későn eszmélni - fogalmam sincs, mit csinálna velem a falka, ha kiderülne, hogy két hónap múlva nekem irány a szerkesztőség, tetszik ez valakinek vagy sem. - Katonai orvoslás. Vettem, kiművelem magam. Ne aggódj, olyan kiselőadást rittyentek a kollégáidnak, hogy a fal adja a másikat - vigyorodtam el végül. Szeretem ezt, szeretek kutatni, tanulni - abban igazának jónak érezhetem magam. Magamtól biztos nem jutott volna eszembe ez, mint kutatási téma, de az is igaz, hogy Willow mellett szinte adja magát a dolog. Szuper! Csak nehogy a kórháziak meg a szerkesztőségiek találkozzanak, és kiderüljön, hogy egyszerre két helyen vagyok: a hegyimentőknél meg a könyvtárban is. Az kínos volna. - Mindenesetre örülök, hogy legalább te pozitívan látod a dolgokat! Idefent mindenki évekkel riogat, nem pedig hónapos távlatokkal - sóhajtok kissé gondterhelten, aztán fejem rázva elhessentem a gondolatot. - De hát ők nem ismernek olyan jól, mint te, nem igaz? - erőltetek mosolyt magamra ismét. Végtére ez is csak tanulás, nem? És épp most idéztem eszembe én is, hogy abban pöpec vagyok. Nem lehet gond. Nyilván...
Sok mindent tanítanak az orvosi egyetemeken, de valljuk be, a kommunikációs tréningek ennek csupáncsak kisujjkörömnyi szeletét teszik ki, és azok sem járják körbe a "vérfarkas lettem, mivel szembesülhetek még?" kérdéskört. Miután kikacagtam magam, letudtam a fejbeverésemet is és még a bocsánatkérésemet is elfogadták, már beszélhetünk. A sztereotípiára vállat vonok, ez ismét csak bocsánatkérő gesztus tőlem. Ha egyszer más tudásom nincs, csak a sztereotípia... ez nem olyasmi, amire rákereshetnék a neten vagy felhívhatnám a tudakozót. - Ami azt illeti, ez az ígéret - felelek komolyan, észre sem véve, hogy ez most szúrás lett volna. Végtére a rögvalóságban ez még tényleg nem igaz rám, abszolúte nem sok köze van a dolognak az én akaratomhoz. Vagy a kölyök tör ki valamilyen érzelmi kiborulástól, vagy a telihold rángatja elő belőlem. Vagy, legjobb esetben, nem üti fel rút fejét, de akkor sem az én érdememből, hanem mert valaki idősebb visszafogja és lenyomja. A háromból én ezt a forgatókönyvet szeretem a legjobban. Megregulázom elkalandozó gondolataimat, mielőtt eluralkodhatna rajtam holmi pánik az átváltozás gondolatára és önbeteljesítő jóslatba fordulna a dolog, inkább jöjjön a baráti beszélgetés. Kellemesebb, sokkal. A kölyök már emelgeti is a fejét, amit én magam részéről nem díjazok annyira, szunyáljon csak, az most a legjobb, amit tehet. Semmi gond, semmi vész, nyugi van. - Willow szerint apa megpróbálhatta, azért nem hozott vissza egyből, de nyilván nem sikerült, mert itt vagyok, teliholdproblémával - legyintek, amikor a farkas elszakítását emlegeti. Ha lehetséges volna, hogy megszabadítsanak tőle, akkor az első hónapban biztos rohantam volna az őrzőkhöz. Most már több gondolkodást igényelne a dolog, mert már mindkét oldalon van vesztenivalóm. Az emberinél ott a munkám, az egyszerű, hétköznapi kapcsolataim, a függetlenségem... de a farkas részéről itt vannak az új felfedezések, a kitáruló lehetőségek, és persze a falka. Amit igencsak megszerettem. Fogalmam sincs, most kérnék-e ilyet, ha megadatna. Nem a kölyök miatt, őt inkább púpnak érzem a hátamon, mint segítőnek, de ami vele jár... az csodálatos. - Apropó, szóval... apa is olyan, mint te, ugye? Ő is ugyanazt csinálja a diplomáciában, mint te az újságnál? Elsimítja a dolgokat és gondoskodik róla, hogy a titok titok maradjon? - kérdezősködöm némi szorongással, általában kerülöm a témát, de hát... kíváncsiság is van a világon. És a gyerekes vágy, hogy halljam, milyen nagyszerű ember ő, milyen fontos a munkája, az dolgozik bennem. Mindig is felnéztem rá, de ha nem csak egyszerűen diplomata, hanem ráadásul még ez is terhelte egész végig... az azt hiszem valami egészen új szintre fogja emelni a dolgokat. Függetlenül attól, hogy haragszom rá a titkolózásért és azért, mert nem keres azóta sem... vagy lehet, hogy arrafelé nem szabad az őrzőknek a farkasokkal barátkozniuk? De hát a lánya vagyok, nevetséges feltételezés, hogy egy ilyen apróság közénk álljon. Vagy nem?*

Aprót sóhajtottam, nem gázolva bele mélyebben a hallgatagsága végett a témába. Egyúttal szavaira hajamba túrtam, ujjaimmal tarkómig simítva fejtetőmön manapság oly divatosan félhosszúra hagyott tincseim közt.
- Tudod... lehet szívtelenül hangzik, de idővel hozzászoksz majd. - Ebben biztos vagyok, Ryllis erős és kitartó lány, nem pedig olyan, aki elfut egy durvább sérülés láttán.
- A brutalitáshoz, a vérengzésekhez... még a veszteségekhez is! - Habár őrzőként mi magunk választjuk ezt az utat, ne mondja nekem senki, hogy egy fiatal tudatlan teljes mértékig tisztában van vele, mire is mond igent az elhíváskor! Az ilyesmi kamu, még én, aki őrzők közt nevelkedtem pár hetes koromtól kezdve, sem voltam teljesen tisztában vele, az évek mennyi küzdést és keservet hoznak magukkal majd. Persze voltak, vannak csodálatos pillanatok is, melyek kimaradtak volna, ha nemet mondok az elhívásom során, én ezt nem vitatom.
Minden további kéretlen "bölcsességem" elapad nekem szegezett kérdését hallva, s pillantásomon keserű őszinteség fájdalma suhan át, ahogy összepréselem kissé ajkaimat rá tekintve.
- Mint mondtam, a veszteségek is a csomaggal járnak. - Szusszanok csendesen, magamat áltatva, mert bármennyire is állítsam azt, hozzá lehet szokni az életstílushoz... száz százalékosan képtelenség. Mert mindig akad az Életnek olyan húzása, amivel képes rádobni a megszokásra, hogy belülről marcangoljon szét fájó sebeket égetve az ember lelkére örökre. Az egyetlen, amit ilyenkor tehetünk, hogy próbáljuk megőrizni józan eszünket a kínjaink közt.
A Vörös Hold kapcsán bólintok.
- Minden átkozott áprilisban. Nem tudom, mennyit tudsz a farkasok történeteiről Ryllis, de... Alignak és Tupilek voltak az első farkasok, kiknek első beharapottjaitól származnak a különféle vérvonalak. Tupileket előrelátónak és jóságosnak, a mágia felé fordulónak írják le a történetek. Ő alapította az első protektorátust például, itt, ezen a földön, ezért akkora megtiszteltetés az őrzőknek itt szolgálni. - Suhan át szelíd mosoly képemen. - Vele szemben testvére Alignak hatalomra vágyott, alfa szerepben tetszelgett volna, uralma alatt tartva a Tizenhármakat és azok leszármazottjait. Vannak írások, amik arról szólnak, irigyelte tőlük a vérvonalak képességeit is. Hataloméhsége vesztét okozta, a vérvonal alapítók közös erővel megölték. Ezt tér vissza megbosszulni minden évben halálának hónapjában. - A mágia és szellem-elméleti részletekkel nem untatnám, s talán már a legendákról is hallott a falka felől, minden esetre akkor meghagyom neki a lehetőséget, hogy félbe szakítsa mondandómat, s nem untatom olyasmivel, amit úgyis hallott már. Más esetben szívesen mesélek, még némi átélés is érződik hangomból. Szakmai ártalom, na meg, mint említettem korábban... én ebben nőttem fel. Egy olyan világban, ahol a mesék igazak, a szellemekkel kommunikálni lehet és vérengző fenevadak lesnek ránk a fák közül. Egy olyan világban, melynek lányom bárcsak részese lehetne - vagy soha ne ismerte volna meg.
Könnyedebb vizek jönnek felénk a munka témájának felbukkanásával, egyúttal beavatom alibijébe is, fejemet ingatva nemlegesen a tanulmányi szerződés kapcsán. Eszem ágában sem volt megnehezíteni a dolgát a kelleténél jobban, mikor a farkaslét végett történő kis "kimentést" leszerveztük Willow-val.
- Nem azt mondom, hogy száz százalékig profi leszel, csak annyit, hogy néhány hónap és nyugodtan sétálhatsz a városban anélkül, hogy minden előtted ellebbenő papírzacskó után rohannál farokcsóválva. - Szélesedik ki mosolyom, hangomban őszinte biztatás bújik meg. Tudom, hogy képes lesz rá, miként sok minden mást is elért már az életben. Nem lesz itt gond! Remélhetőleg...
Aprót hümmentek jó barátom, alias az édesapja felemlegetésére, nem javítva ki, hogy a farkast elszakítani tulajdonosától nem egyenlő a megkötéssel, amire én hirtelen gondoltam, csak bénán fejeztem ki magamat. Nem fontos információ, ebben a beszélgetésben és számára legalábbis semmiképp, csupán szőrszálhasogatós apróság, mellyel elodázhatnám az elkerülhetetlen kérdést - nem teszem, az pedig el is hangzik Ryllis szájából.
Finoman megereszkednek vállaim, ahogy arcát fürkészve rá tekintek, kitartva a fél pillanatnyi szünetet, mielőtt megszólalnék:
- Igen, olyan, mint én. Csak némileg felelősségteljesebb beosztásban. - Szélesedik mosolyom, nem úgy tűnik, mintha ezt nagyon bánnám. - De... azt hiszem, erről inkább neki lenne tisztje részletesebben beszélni. - Szusszanok, mert tudom, ez nem olyan egyszerű, mint amennyire kimondani könnyű. Azért lehetőségeimhez mérten, tulajdon "szemmel tartó" szerepkörét a lány felé nem buktatva le igyekszem megválaszolni további kérdéseit is, mígnem engem egy váratlan hívás, őt meg a kölyök-kötelesség szólítja el a melegedő nyugalmas, szinte már idillien békés közegéből.

// A játék IC idejű éltessége végett részemről ez lenne a záró, ha már miattam sikerült elhúzni ennyire. :$ Zárást nem kértem rá, nem tudom írsz-e még. És köszönöm szépen! //

- Na, szerintem nemsokára húzódjunk félre a pályáról, és inkább menjünk kicsit felmelegedni. Már tényleg kezd lefagyni a kezem.
Úgy éreztem még tavalyi év végén, hogy már jó ideje, hogy megkértem Veronica kezét, de a házasságig még mindig nem jutottunk el akkorra. Ha nincs az az egy év ön-száműzetésem, meg az előtte történtek, ma már valószínűleg jóval előrébb lennénk minden szempontból. Akárhogy is, úgy döntöttem, hogy megkérem a kezét megint, nem sokkal az után, hogy éjfélt ütött volna az óra elsején, és megígértem neki, hogy ha törik, ha szakad, de el fogom most már venni ebben az évben. Azóta is megy a szervezése az esküvőnek. Ha nem is rohamtempóban, de legalább már állunk valahogy, és nem a mínusz egyen.
Ahogy mondtam neki még szintén tavaly, hogy majd ha hazajövünk, elviszem túrázni, meg ide-oda, azt pedig be is tartottam. Csak hát tél van mégis, tehát kicsit jobban kellett figyelni mindenre, óvatosabbnak kellett lenni, de szerencsére semmi baj nem történt. Most pedig úgy döntöttem, hogy akár elmehetnénk a közelbe síelni is. Régen egész jól ment ez nekem - a hódeszkázással egyetemben -, akármennyire sem próbáltam túl sokszor. Úgy voltam hát vele, hogy felfrissíthetjük kicsit az emlékeinket.
Valamennyire megpróbáltam visszaszivárogni a kisebb-nagyobb közösségbe. A rendkívül nagy tömegekben még mindig rosszul vagyok, de ha kényelmesen elfér mindenki, és nincs nyomorgás, az olyanokban már nincs semmi tünetem.
Már itt vagyunk vagy egy órája, de lehet több, szóval kicsit tényleg kezdtem elfáradni. Mindeközben beszélgettünk, habár nem valami sokat, mert úgy voltam vele, hogy azt majd ha kicsit melegebb helyre kerülünk. Felajánlottam egy-két versenyt Veronicának is, nem egy fene hosszú távra, meg csak akkor, hogyha nem volt túlzottan sok ember a pályán. Szerencsére nem ütköztünk senkibe, szóval összességében jól sikerültek ezek. Örülök, hogy kijöttünk ide.
Ha nincs ellenvetése, akkor még néhány percig kint maradhatunk a pályán, de utána már tényleg ragaszkodok hozzá, hogy inkább másszunk be a melegedőbe.
Amint sikerül valahol helyet foglalni, már meg is szólalok.
- Nem is volt olyan rossz ötlet ez a síelés, ugye?
Bár szerintem ő annak örül a legjobban, hogy már tényleg kezdek nagyon hasonlítani arra az énemre, akibe régen beleszeretett. A nagy tömegektől való fóbiám lehet nem fog elmúlni soha sem, de… ez majd elválik.

- Mondtam neked, hogy vennünk kellene egy új kesztyűt ahelyett a régi vacak helyett, amit előtúrtál a szekrény aljáról! – ingattam a fejem, szusszanva egy kicsit a síelés közepette. – Látod, az én teljesen új kesztyűimben jó meleg van, és nem készülnek lefagyni az ujjaim sem! – mintegy szemléltetve a szavaim igazát, megmozgattam azokat a bizonyos testrészeket. Mind a tízet, a teljesség igénye nélkül. – De egy forró ital azért nekem is jól esne! – ismertem be végül, ajkaimon pedig mosoly szaladt végi. Azért valljuk be, eléggé röpködtek a mínuszok ahhoz, hogy kelljen egy kis melegítő nekem.
Annak mindenesetre nagyon örültem, hogy úgy tűnt, Ash remek úton halad a javulás felé. Persze nyilván szükség volt hozzá az én hathatós közreműködésemre, és támogatásomra is, de maximálisan mellette álltam. Ennek ékes bizonyítéka volt egyébként az is, hogy most már legalább szerveztünk közös programokat. Ha nem is minden egyes héten, de azért havi egy megvolt. A semminél pedig mindenképpen több volt, és előbb-utóbb úgyis visszatér majd a normális kerékvágásba. Én nagyon bíztam ebben.
Kisvártatva lesiklottunk az utolsó távon is, és aztán közösen törtünk utat a felvonókhoz, hogy felmehessünk a hegy tetején lévő melegedőbe. Az szimpatikusabbnak tűnt számomra, és a kilátás is sokkal szemkápráztatóbb volt, mintha a parkoló melletti büfét választottuk volna.
- Kicsit meg is éheztem! – vallottam be őszintén, miután lecsatoltam a léceimet, és levertem a havat a bakancsokról. Amint beléptem, megcsapott a kellemes meleg, és egyből el is kezdtem felengedni. – Oda üljünk! – mutattam az egyik legjobb hely felé, ami szerencsénkre éppen akkor szabadult fel. Pont az ablak mellé tették az asztalt, így ráláttunk a pályára, és a környező hegyekre is. Kényelmesen helyet foglaltam, lehúztam a kesztyűimet, utána pedig a kabát cipzárját is. – Nem, tényleg nem! – ismertem be nevetve, beletúrva a sapka alól felszabaduló hajamba.
- Igazából csak azért tartottam egy kicsit tőle, mert utoljára én is veled voltam itt, szóval jó pár éve nem volt már léc a lábaimon. – árultam el neki, amit eddig bölcsen elhallgattam előle. Nem akartam, hogy esetleg bűntudatot érezzen emiatt, de hát tényleg vele hódoltam ennek a sportnak utoljára, vele együtt szerettem kijárni annak idején is. – Mit kérsz? – futottam végig az étlapot gyorsan. – Én egy forró csokit fogok, meg egy nagy sajtburgert, sült krumplival és majonézzel. – soroltam el, aztán oldalra is dobtam a menüt, hogy ne zavarjon.
- Örülök, hogy eljöttünk ma ide! Remek program, bár holnapra biztos annyira izomlázam lesz, hogy alig bírok majd mozogni! – kuncogtam bele a sálamba, csillogó szemekkel kutatva Ash vonásait.

Szag után mentem a városba érkezésem óta - pár órája. A pajzsomat nyakig felhúztam, jobb volt így. Sose kedveltem különösebben a síelést, szétroncsolt balom pedig egyébként se tette lehetővé, hogy ilyen jellegű sportot űzzek, de nem is ezért vettem célba a Síparadicsomot. A szagok tereltek ide.
A melegedő jó kiindulásnak tűnt, el bírtam volna viselni nulla fok feletti hőmérsékletet. Ételt vagy italt nem. Továbbra is betegesen sovány voltam, és ez így volt rendjén.
A szakáll, az elnyűtt ruha, a beesett szempárból néző halott tekintet nem keltettek részemről túl jó benyomást, de hátha ezúttal nem néznek hajléktalannak - bár technikailag az vagyok.
Egyáltalán nem kívántam, de kértem egy bögre forralt bort, és letelepedtem az egyik ablak melletti fotelbe. Vajon feltűnök bárkinek?

Alig kulcsolódtak ujjaim a bögre köré, egy nőstény lépett hozzám és megszólított. Leheletnyit vontam csak fel a szemöldököm, nem igazán voltam hozzászokva az udvarias vagy semleges reakciókhoz, amik a puszta jelenlétemre születtek.
Hazudhattam volna, de az erőfeszítést igényel. Az igazság egyszerűbb, nem kell hozzá mentális tornamutatvány.
- Nem szeretem - mondtam több napos némaságtól rekedt-reszelős hangon -, csak a kezem melegítem. - A jobbat, azon nem volt kesztyű, és azzal még éreztem rendesen hideget-meleget. - Itteni vagy, ugye?
Éreztem belőle a környéket átjáró farkasszagot, de előfordulhatott, hogy csak hosszabb vakáción volt itt, az Isten háta mögött.

- Ma érkeztem - biccentettem, bevallva, hogy ennél kevésbé itteni aligha lehetnék. - Volna pár perced? - kérdeztem, fejemmel a fotelok felé bökve.
A kevés táplálék és a sok mérföld együtt kimerítő, a fotelok pedig hívogatóan puhának tűntek. Belesüppedni és egy életre elaludni - szép gondolat.
Ha beleegyezett, leültünk, ha nem, erőt vettem magamon és folytattam vele az álldogálást. Azon semmi sem változtatott, hogy a tanácsra kissé elhúztam a számat.
- Túl sok íz van benne - vagy bennem túl kevés -, de szívesen neked adom - nyújtottam felé ép kezemmel, ami nagyjából már... nos, lassan nem átmelegedett, hanem leégett. Két kéz mínusz már végképp nem mutatott volna jól, bár ez idővel meggyógyult volna.

A megkönnyebbült sóhajtást elnyomtam, amikor beleegyezett a leülésbe. Kínos, vagy sem, jószerével leroskadtam az egyik fotelbe, miután ő is megkapta a maga forrócsokiját, én pedig már csak megszokásból szorongattam a borom.
Nem erőltettem rá az italomat - ha akartam volna se tudom!
Kérdésére majdnem kicsúszott belőlem a nyers, kendőzetlen igazság, ami sokkal lehangolóbb volt, mint korábbi őszinteségem. Depresszió ide vagy oda, a társas viselkedés szabályait még ismertem, ahogy az is, mennyire nem jó ajánlólevél a halálvárás. Akarás? Vágyás? Nem, ezekhez érzelem kéne.
- Falkát keresek - mondtam a valóságnak megfelelően. - Ha van tagfelvétel, csatlakoznék.
A talán-gyerekről és a talán-kölyökről nem szóltam egyelőre. Anélkül is tudtam, mennyire hülyén hangzani, hogy kimondtam volna.

Halvány, fáradt mosolyra húztam a számat, amikor melegszendviccsel kínált. Olykor még előfordult, hogy azt kívántam, bár lenne rendesen étvágyam, vagy legalább energiám arra, hogy odafigyeljek napi egy étkezésre. Nem volt.
- Nem kérek, köszönöm - ráztam meg a fejem.
"Mondhatni..."
Figyeltem őt, a bögrémről szinte megfeledkeztem, s kissé előredőltem. Mit tudok nyújtani? Mi lehet hasznos számukra? A vérvonalamat nem használtam évek óta. Fizikai erőm szintén nem volt már. Ambíció, akarat, vagy egyáltalán túlélési ösztön se sok.
- Értem nem kár - vontam vállat végül. - Csalinak is beillek. És a világon senki se gondolná, hogy bármilyen falkának számíthat az, hogy esetleg mit látok vagy hallok. - Kicsit hátrahőköltem. - Nem vágyom semmiféle kém-szerepre - tisztáztam azonnal -, csak... felhasználható és feláldozható vagyok, ha úgy hozza a szükség.

Egy pillanatra megfeszült az állkapcsom, de semmit se mondtam megjegyzésére. Másképp gondolkodtunk, rólam azt hiszem, mindenképp.
Az, hogy nincs szükség csalira, semmit se vett el a lelkesedésemből. Ami nincs, attól nem lehet megfosztani, és különben is, mit értem volna vele, ha elkezdek sajnálkozni?
- Ez nem az önbecsülésemről szól - sóhajtottam kicsit. - Pusztán tények - letettem a bögrémet a köztünk lévő alacsony asztalra, majd visszasüppedtem a fotelbe, és kis ideig kibámultam az ablakon.
Miért akarok? Akarás ez egyáltalán, vagy csak megszokás? Némi kényelem keresése? De másképp is lehetne, akkor meg?
- Azt hiszem - kezdtem lassan, minden szót alaposan mérlegelve, és a szemem sarkából ránéztem - hiányzik a valahova tartozás. A közösség. - Talán önkéntelenül is büntettem magam ezzel az elmúlt évtizedekben. - És jól látod, ennek ellenére nem igazán van, amit felajánlhatnék jelenleg.
Kisebb vagyon legfeljebb, de ez annyira banális volt, hogy fel se hoztam.

Pocsék lennék állásinterjúkon, ezt ebből a találkozásból tökéletesen leszűrtem. Sem a kisugárzásom, sem az eddigi szavaim nem lehettek túl meggyőzőek, ha úgy tetszik, rosszul, vagy épp sehogy sem adtam el magam. És továbbra se volt erőm leígérni a csillagokat az égről - vagy legalább a lehetségest.
Eszembe jutott a vérmaszatos papír, rajta azzal a pár szóval, a saját szavaim, amiket csak mások emlékeiből ismertem... Előre kimerítette, de ha legalább ezt jól akartam csinálni, akkor:
- Kénytelen leszek - húztam el kissé a számat. Valahogy méltóvá kellett válnom, és bármennyire a hátam közepére se kívántam a világot, rettenetesen messzire sodródtam attól, hogy kiérdemeljem a halált.
Rámarkoltam a fotel karfájára, amikor a rést kért a pajzsomon. Hangosan megkordult a gyomrom, a farkasom felemelte a fejét, mintha ezeréves szendergésből ébredt volna.
- Morgan. Donovan Morgan - biccentettem aprót, miközben a hideg verejték kezdett kiülni ajkam fölé.
Csak egy kis rés. Menni fog.
- 297. Pszichó, második fokon - hadartam szinte készségesen, nehogy a hajszálrepedésen túl többre is szükség legyen. A farkasom szimatolt. Voltak páran körülöttünk, úgy tűnt, mind emberek, és velük annyira könnyű, elég egy kicsike szikra, egy apró töredék...
Becsaptam a rést, ha nem volt szükség többre. Talán akkor is, ha lett volna. A bal kezem árnyalatnyit megremegett.

Szép neve van. Illik hozzá.
Ez pedig teljesen felesleges megállapítás volt részemről, mégis valamiféle kellemes érzés árnyéka érintett meg tőle. Nevetségesnek tűnt, hogy ez oldotta bennem a pillanatnyi görcsöt, de nem voltam ostoba, hogy panaszkodjak miatta. A pajzsom újra makulátlan volt, a farkas visszavonult, mint a tenger apály idején. Az idő azonban neki kedvezett, ezt a fajta burokban élést nem folytathattam sokáig, magamra nézve is kockázatos volt - az épen maradt eszemre.
Egy bólintással vettem tudomásul az ideiglenes "ítéletet". Nem kárhoztathattam érte, tényleg nem voltam a legmegnyerőbb formámban, és vagy bolondnak, vagy szektának tartottam volna őket, ha elsőre, azonnal tárt karokkal fogadnak egy olyan alakot, mint én, ebben az állapotban.
- Köszönöm, hogy közvetítesz.
A világ kegyetlen és könyörtelen hely, sok helyütt eddig se jutnék. Nem is jutottam.
- Az erdőben húztam meg magam - vontam vállat. - Van pár menedék faház, azokat váltogatom a városon kívül.
Nem kérdeztem, hogy mikor számíthatok a keresésükre. Muszájból csináltam ezt az egészet, kényszerítettem magam, bár ez az utóbbi évtizedek minden pillanatára igaz volt.