- Rendben, akkor egyszer majd elviszlek hajókázni, és jön majd velünk egy barátnőm is. Mandy mellett őt szeretem a legjobban. Pandának is beígértem a hajókázást, de még nem jött össze, ám csak idő kérdése, bár még a nagy havazások előtt meg kellene ejteni a dolgot. Majd meglátjuk, egyelőre azonban maradjunk annál, hogy ezen a túrán sikerül majd hazakeverednünk, mert mellettem ez abszolút nem garantált. Mondjuk, sokkal kevésbé vagyok szerencsétlen, mióta Őrző lett belőlem, de ez kötve hiszem, hogy a térképolvasási képességeimre is kihatott. Nagy a késztetés, hogy elküldjem a sofőrt az anyucijába, amikor Cathyt a szék alól kell kisegítenem. Miért kell ilyen idiótán vezetni? Fogalmam sincs róla, hogy ez mire jó, de az biztos, hogy el kéne venni a jogsiját. Végül szerencsére megérkezünk, és bár idelenn még jó idő van, de ha viszonylag magasra érnénk, ott már előfordulhat, hogy még lesz hó… vagy már, sosem igazodom ki az itteni időjáráson. A táblánál megvárom, míg a kislány választ, közben pedig összenézek a Mentor szerepben tetszelgő Őrző társammal, akinek nem csak rám, de Cathyre is vigyáznia kell, sőt, inkább rá. Nem mintha én meg tudnám védeni magam baj esetén, de ő mégiscsak védtelenebb nálam valamivel, vagyis, inkább sokkal. - Jól van, akkor legyen a piros háromszög. Bólintok rá a dologra, nem tűnik oly egyszerűnek az út, de nem is hiszem, hogy gond lesz vele, ha pedig mégis, hát nem szégyen visszafordulni. - Túráztál már egyébként? Én egész sokszor, de a térképekkel hadilábon állok. Még jó, hogy itt mindenhová fel vannak festve a jelek, és nehéz eltévedni. Holt biztos, hogy nekem nem lenne olyan nehéz, de ezt inkább nem híresztelem, nem szeretném ráhozni a frászt, inkább próbálok optimistán állni a dologhoz, konkrétabban úgy, hogy nem lesz itt semmi baj, hisz miért is lenne. - Akkor indulhatunk is! Nyújtottam felé a kezem, mert valamivel biztonságosabbnak éreztem így a dolgot. Egy ideje már nem félek attól, hogy a puszta érintéstől bevillannának dolgok, úgy hiszem, már tudom irányítani, vagyis, ha nem akarom, nem történik meg. Amint megindulunk, megint folyamatosan csacsogok, elmesélem neki, hogy melyik fa milyen, már amelyiket ismerem, vagy épp rá van írva, esetleg, ha látunk egy-egy állatkát, azokról is szót ejtek neki. Remélem, nem unja halálra magát, figyelem azért a reakcióit, mert nem célom a sírba vinni szegénykémet a sok beszéddel. - Ha esetleg éhes lennél, ráncigáld meg a pulcsimat mondjuk, jó? Pislogok rá egy idő után, mert ha a tízórai ki is marad, ebédre kellene ennünk majd egy keveset, és mivel én vélhetőleg tovább bírom, hagyom, hogy ő döntse el, mikor kerítsünk sort rá. Engem mondjuk nem zavar az sem, ha minden bokorban megállunk valamiért, nem vagyok épp türelmetlen leányzó.
Kikászálódom az ülés alól és persze a segítő kéz sem marad el Nonótól. Egy pillanatra megrettenek ugyan, mikor egy szívdobbanásnyi időre lelkének párája felvillan olyan vörösen, mint a vér. Ezt a színt sokszor tapasztaltam és kétségem nincs felőle, hogy a dühöt és haragot jelent. Félek, hogy ez az érzés nekem szól, de hamar alábbhagy, világosodik, kifehéredik. Olyan hamar elmúlik, mint amilyen hirtelen jött. Sajnos még nem tudtam megszokni, hogy itt egytől egyig kedvesek velem az emberek. Furcsa ez számomra, eltér az eddig megszokottól. Nem mintha nem örülnék neki. Szerencsésen visszamászok Nonó ölébe és már biztos vagyok benne, hogy a hirtelen felindulás a sofőrnek szólt és nem az ügyetlenségemnek. Olyan nagy figyelemmel, mondhatni elvarázsolva babrálom a világító táblát, hogy fel sem tűnik árnyékunk akadt. Ha egy kicsit is figyelnék kiszúrtam volna a sok színes aura között a fehéret, ami jellemzi az új patrónusaimat, de a vörös háromszög szinte szugerál. Kéri tőlem, akarja hogy őt válasszam. Ki tudja, talán nem véletlenül pingálom oda lépten nyomon mindenhová? Talán fény derül erre a titokra. Vagy puszta véletlen az egész. Majd kiderül, minden esetre ezt választom és felpillantok Naomira. Egy mosollyal díjazom, hogy elfogadja döntésem és már el is indulunk a jel nyomán a vadonba. Egy fejrázás a válaszom a kérdésére, legalábbis úgy emlékszem nem túráztam még soha. Remélem nem hazugság ez, de nem emlékszem ilyesmire és már tolom is a kezem az övébe. A kikövezett gyalogút hamar ösvénnyé szűkül és a fák közé is beérünk. Nincsen hideg egyáltalán, de a szél hűvös levegőt fúj felénk a hegyek felől. Hangja is kellemes, ahogy szinte sírásra bírja a fenyők és a többi fa magasabban lévő ágait. Naomi beszél hozzám és én amennyire figyelmem engedi hallgatom őt. Sokat nem tudok az erdőkről és lakóiról, de ezt a tudást mindig is vágytam, már csak a rajzaim miatt is. Meg persze mert szeretem az állatkákat és szeretnék minél többet megtudni róluk. Nonó jó túravezetőnek tűnik és még akkor is felé fordulva figyelek, mikor egy az ösvényen kiálló gyökérdarabban megbotlom és majdnem feltörlöm arcommal az utat. Szerencsére meg tudok idejében kapaszkodni egy faágban, de a nagy hangzavar, amit okoztam felzavarja a sosem nyugvó természetet. ~Odasüss Betty! Egy mókuska!~ fordítom a pici jószág felé a babámat, akit a lármám késztetett futásra és felrongyol egy nagyobbacska fenyőre. Valami nagyon boldognak érzem magam. Mintha itt éltem volna világ életemben és ez egy amolyan hazatérés-féle lenne. Éhes még nem vagyok, vagyis nem érzem gyomrom korgását. Annyi itt az élmény, hogy nem törődöm most efféle dolgokkal. Egy odú, ahol biztosan bagoly lakik. Szeretnék felmászni és bekukkantani, de jó négy méter magasan van. Nem tudnám elérni, csak ha szállni lennék képes. A távolban patak csobogása. Te jó ég. Csodás érzés itt lenni!
Elmélázom azon, hogy mennyire jól esne, ha Maya mosolyogna így rám, hovatovább, foghatnám a kezét, vagy úgy egyáltalán, túráznék vele. Nem értem magamat, életem legnagyobb keresztje a kislányom, s képes vagyok ennek ellenére elvinni egy másik apró csodát egy ilyen alkalomra. Vajon miért rúgok újra és újra saját magamba? Nem is értem, olykor már én is azt hiszem magamról, hogy tulajdonképpen szeretek szenvedni, holott ez abszolút nincs így. Egyszerűen csak mindig így jön ki. Miután beljebb értünk, már csak a beszéd marad az erdőről, talán ebbe menekülök fájdalmas gondolataim terhe elől, fogalmam sincs, egyszerűen csak szeretnék megosztani vele mindent, emellett pedig talán elszakadni kicsit a saját életem szenvedéseitől. Olykor nagyon tudnék örülni annak, ha egy pár órára nem fájna semmi sem, ha lehetnék maradéktalanul boldog, elfeledhetném illékony pillanatok erejéig Mayát, Connort, Alicet és a Vörös Holdat, sőt, még Jacksont is. Ám erre nincs lehetőségem, maradok a felszínes eltávolodástól, most úgyis Cathy, a túra, és persze a fejtágítás az első, bár nem akarom, hogy úgy érezze, kényszeresen beszélek, untatni sem vágyom, úgyhogy nagyon figyelek, hogy ez a veszély ne fenyegessen. Én magam nem észlelem az ilyesmit sosem, de Cathynek talán feltűnhet, ahogy egy pillanatra fehér fénnyel izzik fel az aurám, majd könnyedén, mintha semmi sem történt volna, húzom közelebb magamhoz a kis vállára téve a tenyeremet, hogy még véletlenül se essen pofára. - Ezek a fránya gyökerek… egyszerűen mindenhol ott vannak. Figyelj lefelé is. Tudod, elég jól el lehet azzal is szórakozni, hogy egyik gyökérről lépkedsz a másikra. Így ni… Állok fel mosolyogva egyre, majd egyensúlyozva átmegyek egy másikra, itt azért elengedem a kis kezét, de felé fordulok, kicsit remélve, hogy ő is olyan szórakoztatónak találja majd ezt az elfoglaltságot, mint én. Amennyiben nem, hát nem fogom erőltetni. Van itt épp elég csodálnivaló e nélkül is. A patak csobogása az én fülemet is megüti, de ha nem keresztezi az ösvényt, akkor nem fogunk odamenni, nem kockáztatom, hogy eltévedjünk az erdőben, és valami baja essen emiatt. Szóval megyünk szépen tovább, egészen addig, amíg valami számomra furát nem találok felfedezni. Amíg kellő közelségbe nem érünk, nem vagyok benne biztos, hogy jól látom, de hamarosan valóban egyértelműen kirajzolódik a zöld postaláda látványa, fura, hogy ilyesmire vésik fel az útvonal egyik jelét, legalábbis ott díszeleg rajta a háromszög, sőt, még egy kövezett út is elindul onnan. - Érdekes… talán valami látványosság lehet arra. Vakarom meg a fejem, de valamiért nem szeretnék rálépni a kövezett útra. Dorothynak sem volt olyan hú de jó azon a sárga köves úton. Nem tudom, egyszerűen rossz előérzetem van. Nem megyünk oda, legalábbis megkísérlem elterelni Cathyt, maradjunk csak a túra vonalán.
Ez a séta az erdőben... majdnem felér az első napommal a városban. A sok új élmény, a felfedezni való és a tudás, melynek még birtokában nem vagyok, de akarom. És a szórakozás is persze, hiszen remekül érzem magam a folyvást csipogó Naomival. A járását bámulom. Vicces nagyon, hogy amíg ő egyet lép, addig én hármat. Egyetlen dolog aggaszt csupán. A bánat és kín, amit érezhet. Hangja ugyan telve kedvességgel és szeretettel, de harmadik szemem nem csapja be senki és semmi. Látom a fájdalmat, lelkének passióját, bár ne látnám. Nem a képességgel van baj, az sokszor segített rajtam, inkább a tehetetlenség az, ami bosszant. Nem tudom hogyan segíthetnék Naominak. Remélem egyszer majd én adhatok és törleszthetem az adósságom. A sok kedves szóért, törődésért a csupa jó dologért neki és a többieknek is. Mindanyiuknak tartozom nem is kevéssel, hiszen egy új és boldog élet reményével ajándékoztak meg. Bár képes lennék olvasni Naomi lelkében és tudni mi bántja. Saját lelkemmel magamhoz ölelni az övét és vigaszt adni. Vagy csak egyszerűen kivenni kezéből a jelképes poharat és kiinni az utolsó cseppig a keserű löttyöt belőle, hogy neki ne maradjon semmi, vagy csak hangom hallatni és elrebegni egy köszönömöt. Bár lehetséges lenne csak egy pillanatra is enyhíteni a fájdalmán... és talán az is, lehetséges. Ott, abban a szent pillanatban tudtam és láttam ezt, mikor megéreztem kezét a vállamon, ami megóvott a nagy eséstől. De persze nem csak a keze volt, amit láttam és nem csak egy mozdulat volt, amiből éreztem. Inkább abból, hogy lelkének eddig a fájdalomtól sárgálló árnyéka hirtelen az addigi háromszorosára növekszik és saját, emberi keze mellett lelkéből is kinő még vagy tizenöt kar, ami mind elkap, hogy megóvjon. És a fény! A szikrázó tiszta fehér fény, ami úgy világítja be az erdő árnyas zöldségét, mintha csak egy szupernova került volna elém. Ott és akkor tudtam, hogy nem én vagyok alkalmatlan a feladatra, hogy egyszer majd valamikor enyhítsek ezen a fájdalmon, csak még egyenlőre kevés vagyok hozzá. De nem lesz ez így mindig. Kilenc vagyok, tehát a figyelmem nem nehéz elterelni. Nincs ez másként most sem. A mélyen szántó gondolatok egy pillanat alatt kerülnek egy hátsó polcra és már önfeledten kacagok Naomi produkcióján, ahogy egyik gyökérről a másikra ugrál. Kacagok úgy, mint ahogyan a pici babák szoktak amikor megcsiklandozzák a pocijukat. Tetszik az ötlet és már át is vetkőzöm magam és zergeként ugrálok magam is a gyökereken. Lábaim ugyan aprók még, így ami Nonónak csak egy fél lépés, nekem az már egy jelentékeny ugrás, de pont ez a szép benne. Kihívás ez, amit pont a nehézsége tesz élvezetessé. A patak hangja egyre hangosabb és tovább haladunk az ösvény nehéznek egyáltalán nem mondható emelkedőjén. Szememnek fel sem tűnik, csak mikor Nonó megszólal, akkor figyelek fel a zöld dobozra és a kikövezett, járda szerű dologra. Lakna itt valaki az erdő közepén és a kicsi kövesút a postásbácsi dolgát könnyíti és egy közeli autóúthoz vezet? Ne kelljen szegény levélhozónak a túra útvonalán felcaplatni táskájával? Ki tudja ezt, de érdekel a dolog, hiszen ehhez hasonlót már magam is rajzoltam nem egyszer. Ugyan ilyen zöld dobozt, amin ugyan így ott virít a piros háromszög. A hasonlóság kísérteties. Nem tudom miért, de közelebb kell mennem megszemlélni. Hajt a kíváncsiság mit hajt, egyenesen dróton húz oda. Megállok a postaláda előtt és felpillantok rá. Pontosan ugyan olyan, mint amit én rajzoltam. De nem! Ez nem ugyan olyan! Ez ugyanaz!!!! Állok ott némán, egyetlen mosoly nélkül gyökeret vert lábakkal. Hirtelen képek ugranak be. Villanások, mint egy álomban. Egy ismeretlen nőről, aki kosárral az egyik kezében a ládához lép. Egy pad a láda mellett, melyre leteszi a kosarat. Másik karjában egy kislány, nem sokkal kisebb nálam. A gyermek szemével látok, amint a nő felemeli a postaládához. Rézgörgők, számokkal, amolyan kombinációs zár. A kicsi tekergeti a görgőket... szinte a kódot is látom. Egyes, kettes, hetes...... A nő segít és kinyitja a postaládát, szinte arcomon érzem a simogatását, amint a borítékokkal legyezget. Oda lépek ahhoz a bozótoshoz, ahol a padot láttam a bevillanó képekben. Beletúrok a növényzetbe és láss csodát... tényleg ott van egy korhadt pad. Évek óta nem ült rajta senki és a természet visszavette azt, ami az övé. Teljesen benőtte valami futó növény. Talán borostyán? Újra a ládához lépek, épphogy felérem a kombinációs zárat. Meg kell tudnom mi folyik itt! Miért látom ezeket a képeket..... melyek olyanok.... mintha csak rég elfeledett és jó mélyre elásott emlékfoszlányok lennének. Ha Naomi nem szól rám addig, elkezdem tekergetni a zárat.... az első számot az egyesre.... tikk....
Örülök, hogy Cathynek tetszik ez a kis gyermeteg játék, hiába, az infantilis oldalamat olykor nehezemre esik messze űzni, bár én úgy vélem, nincs is ezzel semmi baj, egyszerűen csak jobb néhanapján a háttérbe szorítani. Most azonban szükségtelen, sőt, még jól is jön. Akkor lenne csak igazán mókás, ha Panda is itt lenne, szerintem ő még nálam is viccesebb. Mondjuk, arról gőzöm sincs, hogy mennyire gyerek kompatibilis. - Nagyon ügyes vagy! Mosolygok rá szélesen, és figyelek, miként ugrik, némiképp készenlétben is vagyok, bár úgy sejtem, megérezném ismét, ha úgy bucskázna el, hogy annak komolyabb nyoma legyen. A megérzéseim nem múltak el, de már sokkal könnyebben kezelem így, hogy tudom, mi az, s miért van. Valahogy eggyé vált velem a dolog, mintha lenne egy belső szirénám, nem tudom jobban megfogalmazni, esetleg úgy hangzatosabb, hogy az őrangyalom mindig fogja a kezem, és a fülembe suttogja, ha baj közeleg. A patak közelében szívesen lecövekelnék, de igyekszem előrelátónak lenni, és nem teszem meg, lévén egy gyerkőc figyelmét túl sok minden ragadhatja el, s ha netán Cathy elszaladna valamerre, én meg utána, holt biztos, hogy nem találnánk vissza. Ez persze az ösvény esetében is igaz, de azért egy kicsit több esélye van onnan figyelni, hogy merre szaladunk, mint egy olyan helyről, ahova vissza kell találni, hogy aztán meglelhessük az ösvényt. Azt hiszem, ezt kicsit túlkomplikáltam, a lényeg minden esetre az, hogy a vízcsobogás csupán zene marad a füleinknek. Szeretem a vizet, s valahogy mostanában közelebb érzem magam hozzá, mintha vonzana, ám én szerencsére mindig remekül ellent tudtam állni a kísértésnek. Amikor meglátom a zöld levelesládát, szívem szerint mennék is el innen, de nem úgy tűnik, hogy kis útitársam is egyetért velem. Ő lecövekel a doboz előtt, és mintha valahol nagyon messze járna. Felsóhajtok megadón, abból csak nem lehet baj, ha megnézi, nemde? Itt van mögöttünk a túra útvonala, nem igazán lehet eltéveszteni, nem lesz gond. Azt hiszem, sok problémám lesz még a vajszívemből, de egyelőre csak az aktuálissal törődjünk. Elkerekednek a szemeim, amikor a növényzetbe túrva meglel egy padot. Érdeklődve pillantok rá. - Cathy… te tudtad, hogy ott van az a pad? Szívem szerint hozzátenném, hogy honnan, ám arra úgysem volna képes válaszolni, úgyhogy marad az eldöntendő kérdés, és a csodálkozás. Annyira lehetetlennek nem tartom annak fényében, hogy nem oly rég milyen világba csöppentem, de attól még határozottan meglepett a dolog. Mármint, azt hallottam, hogy Cathy mágiaérzékeny, és vannak érdekes dolgai, de az, hogy a saját szememmel látom, egészen más kategória. - Héhéhé… nem biztos, hogy ki kellene azt nyitnod. Fogok rá finoman a kezére az egyes után, nem tudom, miért hiszem azt, hogy tudja a kódot, de annyira biztosan nyúlt felé, hogy feltételezem, nem találomra tekerget. Leguggolok mellé, hogy a szemeink közel egy magasságba kerüljenek, de így persze én vagyok lentebb, noha ez aligha zavar. - Emlékszel erre a helyre, igaz? Ezért választottad a piros háromszöget… Mondandóm másik fele már ténymegállapítás, még ha nem is tudatosan történhetett, de így volt. - Tudom, hogy nagyon érdekel, mi lehet benne, de óvatosnak kellene lennünk. Vagy legalább… hagy csináljam én, jó? Lehet, hogy ez is életem nagy ostobaságai közé lesz sorolandó, de nem kifejezetten érdekel, egy gyermeki szív összetörése nekem egyszerűen nem megy. - Arrébb állsz kicsit, ha szépen kérlek? Mutogasd el a számokat, és én majd csinálom, rendben?
Csak bólogatok megszeppenve olyasmi arckifejezéssel, mint aki csak pillanatokkal ezelőtt ébredt fel és nemigen tudja hol is van. Tudtam hogy hol van a pad, de hogy honnan az már titok, persze előttem az. Egyszerűen csak bevillant egy kép, ami igaznak bizonyult. Mintha egy képeskönyvet lapozgatna gyorsan az ember és a rajzok pillanatokra tűnnének fel, hogy hamarosan újra árnyak közé bújhassanak és csak egy érzés maradjon utánuk, a kétely. Valóban láttam? Vagy csak az érzékek játéka? Rossz ízű vicc, amivel megtréfál a fejem? Vagy több ennél és olyan emlék tört fel, aminek léte is bizonytalan? Máshol járok újra. Messze, de mégis nagyon közel. Látom, mintha valódi lenne. Egy nőt kinek az arcát először látom de mégis úgy tűnik, mintha mindig is ismertem volna. Megsimogat, csókot lehel a homlokomra. Felemel és hagyja, hogy babráljam a levélszekrényt. Egyes, kettes és hetes. Szinte beleég a képük az elmémbe. Fekete haját kócolja a nyári szellő, ahogy beoson ide, a fák közé. Az illata, mint valami karácsonyi süteményé. A kislány az ösvény széli kövekkel játszadozik. Már tudom, hogy én vagyok az. Felemelem, majd elhajítom őket. A nő nekem szól, mellém guggol.... -Héhéhé… nem biztos, hogy a mókusok örülnének neki.... nem biztos... nem biztooo.... -A hangja.... hirtelen változni kezd. ~Ne menj még anyu! Ne menj kérlek!~ Megrázom a fejem és a nő alakja homályba burkolózik. Behunyom a szemem, hogy újra láthassam, de csak a sötétség az, ami elém tárul. Mikor kinyitom újra Nonót látom. Ő van mellettem és csak képzeltem a fekete hajó asszonyt. Ijedten pislogok rá, mint egy őzike, akit megrémisztett egy puskalövés.... Nem tudom, hogy így van-e és valóban egy emlék vezette kezem, amikor a piros háromszöget választottam, de talán akad válasz Naomi kérdésére. Lekapom a hátimat és kutatok a benne rejlő lapok között. Vannak rajzaim, amiket mindenhová magammal cipelek, most sincs ez másként. Egy bizonyos rajzot keresek, remélem azt is elhoztam.... Egy maci, egy cica amint mosdik. Dimi bácsi... hoppá, itt is van. Reszkető kezekkel adom oda Nonónak a rajzocskát. Ugyan nem teljesen ugyan olyan, mint mit szemeink látnak, de egy pad van rajta, mellette egy zöld postaládával melyen ott díszeleg a piros háromszög. Nem tudom miért, de szörnyen félek. Nincs veszély és sehol egy ártani akaró személy, de mégis remegnek a lábaim. Talán attól félek, hogy múltam még nem ismert lidércei laknak a zöld ládikóban? Nem tudnám megmondani, hiszen nincs emlék se jó se rossz. Saját aurámat ugyan nem látom, de biztos vagyok benne, hogy kék, mint az óceán. Nagyon hálás vagyok Naominak, hogy elveszi tőlem ezt a feladatot. Meg kell tudjam mi van a ládában, de minden bizonnyal nem mertem volna felnyitni. A padhoz sétálok, csinálok egy kis helyet a borostyánnal benőtt deszkán. Leteszem a fenekem és még mindig rémülten pislogok a dobozka felé. Ujjaim kettest, majd hetest mutatnak. A hiányzó számokat. Vagy mégse jó ötlet és most kellene felugranom és elvonszolnom Nonót? Magam mögött kellene hagynom ezt a helyet és soha erre nem jönni többé? Badarság. Tudnom kell miért rajzoltam ezt és miért vagyok itt. Tudnom, látnom kell!
Kicsit aggódtam, Cathy elég furcsán viselkedett, nem igazán értettem, mi lehet ez. Furcsa volt, ez bizonyos, kellemetlen érzés bizsergette a tarkómat. Nem szerettem volna, ha valami baj történik, de ezt a szót nagyon sokféleképpen lehet értelmezni, a megszeppent arcocska viszont határozottan nem arról árulkodik, hogy nincsen semmi bibi. Nem értem azt sem, hogy miért rázza meg a fejét, mintha valakivel kommunikálna, aki nem én vagyok. Vagy… nem is tudom, nagyon megfoghatatlan nekem ez az egész, abban biztos vagyok, hogy nem itt jár. Mikor látom az ijedt tekintetét, leguggolok vele szemben, és magamhoz ölelem, biztosítva róla, hogy még mindig velem van, nem mással, valahol máshol, és nincsen semmi gond. Mármint, remélhetőleg nincs, de próbálom magam meggyőzni róla, hogy ő ne ijedjen meg még jobban az én érzéseim miatt. A gyerekek valahogy mindig empatikusabbak, mint a felnőttek. Megvárom, míg előhalássza a rajzot a táskájából, aztán átveszem, míg másik kezemmel a reszkető kis kacsót fogom meg bíztatón. Szörnyű így látni szegényt, bármi is zajlik le benne, valószínűleg sosem tapasztalt még hasonlót, így nem tudja, mit is kezdjen vele. - Azt kell mondjam, hogy semmi kétség, te már jártál itt. Felsóhajtottam, jó lett volna erről tudni, de igencsak csinos esély van arra, hogy a kislánynak sem volt a legcsekélyebb fogalma sem erről, úgyhogy ezt maximum akkor kerülhettük volna el, ha én választok útvonalat. Ugyanakkor abban is teljesen biztos vagyok, hogyha a sors úgy akarta, hogy Cathy idetaláljon, előbb-utóbb úgyis megtörtént volna. - Ne félj, Cathy! Itt vagyok veled, megoldjuk. Mosolygok rá, mert ez bizony egy olyan helyzet, amikor nekem kell az erősnek, bátornak, egyáltalán használhatónak lennem. Így hát eszembe sem jut hagyni, hogy egyedül kinyissa a ládát, megteszem én inkább, bármi is legyen benne, bár hiszem, hogyha valami nagyon veszélyes lenne, akkor azt megérezném. A veszéllyel valahogy így vagyok jó ideje. Ettől függetlenül okosabbnak látnám egyszerűen tovább haladni a kijelölt úton, de ha én rajzoltam volna ilyet, én is tudni akarnám, mit rejt magában, ebben biztos vagyok. Így hát nem megyek sehová sem. - Kettes, hetes. Vettem. Kacsintok Cathyre, majd a számzár felé fordulok, és lassan elgörgetem a számokat, mintha csak arra várnék, hogy jelezzen a hatodik érzékem, hogy te hülye, menj innen. Ilyesmi nem történik, úgyhogy amint a hetes elforgattam már jó fél perce, kinyitom a ládát, hogy kiderülhessen a kislány számár, benne felejtettek-e esetleg valamit...
Naomi ölelése némileg megnyugtat. Igencsak felgyorsult lélegzetem lassabb mederbe terelődik, de még így is leverné Abie nénit a víz, ha a pulzusom kitapintásával fáradozna. Nem csak Nonó ölel meg. Lelke kavargó és szikrázóan fehér manifesztációja úgy fon körbe, mint a pálcikát a vattacukor. Vigyáz rám, ahogy telik tőle, de nem hinném, hogy olyasmi lakik a ládában, ami fizikai sérülést okozna. Abban is teljesen biztos vagyok, hogy védelmezőmnek igaza van. Jártam már itt! Ez immáron biztos, hiszen amint átadom a rajzot és leülök a padra.... újabb képek jelennek meg belsőm szemei előtt. Olyasmi érzés, mint amikor az ember felkavarja a tó vizét. Elsőként a folyadék barna és zavaros de ahogyan telik az idő... ülepszik és egyre több dolgot enged láttatni magából. Előbb csak a nagyobb, fényesebb dolgok látszódnak meg. A körvonalaik és midőn egyre tisztább a víz úgy tűnnek elő a legapróbb kavicsok és az iménti ijedtségükből felocsúdó és ismét vidáman úszkáló, játszadozó egymást kergető apró halacskák. Hasonlóan vagyok most én is. Lelki szemeim előtt egyre tisztul a zavaros víztükör. Apró, jelentéktelennek tűnő részletek ugranak be a helyről. Pontosan tudom, hogy nem szabad hátradőlnöm a padon, mert a háttámla deszkái közül egyik kijár a helyéről. Azt is tudom, hogy a szemközti fa egy elhagyatott harkály vájta odúban egy cinegecsalád él. Tudom hogy fest ez a táj télen és szinte magam előtt látom a hóba belefetrengett angyalkát, amit egyszer készítettem. Egyrészről megnyugvást adnak ezek a képek, de mégis nagyon ijesztő. Tikk... a kettes bekattan a helyére, mintha egy revolvert biztosítottak volna ki... szörnyen félek, vajon mi lehet ott? Tikk... a hetes is a helyén.... katt.... Lecsapódik az zöld ajtócska... és ami kihull belőle... jó pár boríték, több év termése. Felpattanok a padról és oda sietek. Többségében reklám szórólapok és pár boríték. Ott a név is rajta, nem merem elolvasni. Újra a fekete hajó nő alakját látom. Zsörtölődik a számlák miatt, majd a kosarába rakja a leveleket és elindul. Fel az ösvényen a turistaút mentén. Az én lábaim is mozgásba indulnak. Ha rám is szól Nonó, hogy ne menjek... nem is hallom, csak egy dalt. Az ismeretlen nő dúdolgat valamit... és persze a patak csobogása egyre közelebbről. Tudom, hogy háromszázharminckettő lépés az én apró lábacskáimnak, most is számolom a lépteim. Vajon mi lehet ott? Háromszázharminc, háromszázharmincegy, háromszázharminckettő... lepillantok és láss csodát. Egy tölgyből ácsolt régi hídon állok, pár méterrel alattam a patakkal. A nő alakja letér az ösvényről, és is így teszek. Északnak tartok a patak mentén. Nyoma nincs már a turista jelzéseknek. Ezertizennyolc lépés és át kell kelnem a patakon. Nem tudom honnan, de tudom. Nem nézek hátra, csak remélni tudom, hogy Naomi a sarkamban van.
Elcsavargatom a számokat, és szerencsére csupán pár levél az, ami kiesik belőle. Azt hiszem, újabban némileg paranoiás lettem, de nem baj, hisz jobb félni, mint megijedni. Ettől függetlenül jónak sem tartom igazán a dolgot, mert van egy sanda gyanúm, hogy ezek lelkileg megterhelnék a kislányt, vagyis, terhelik, még akkor is, ha pusztán csak számlák, de attól még ott a név, ott vannak a súlyos emlékek… Mert vannak, tisztán látszik rajta, hogy fokozatosan kerül elő minden, márpedig ez az, ami némileg megrettent, mert fogalmam sincs, képes lesz-e feldolgozni. Féltem, pedig alig ismerem még, ám pont ezért nem állnék a saját kislányom elé sem azzal, hogy szia Maya, én vagyok az igazi édesanyád. - Cathy, én nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Fogadni mernék rá, hogy nem azért megy arra, mert a turistaút oda vezet, és ez nagyon aggaszt. Most mégis mit kellene csinálnom? Meg tudom vigasztalni, ha túl mélyre mászik? Mit fog gondolni Mandy, ha hazaviszek neki egy zokogó kislányt? Választ nem kapok, el van varázsolva, nem mondom, hogy nem értem meg, és addig nem is teszek ellene semmit, ameddig az ösvényen maradunk. Azt viszont nem fogom engedni, hogy letérjen róla, csúnyán néznénk ki, ha ő diktálna, és ki tudja, milyen messzire vinnék apró léptei, vagy milyen veszélybe, még ha nem is fizikailag kerülne bajba. A lélek sebeit sokkal nehezebb összefoltozni, mint a testét. A pataknál megáll, és mivel ez az a pont, ahol le akar térni a kijelölt útról, itt az ideje annak is, hogy beavatkozzak, elé kerüljek, és megfogjam a kis vállait, hogy megállítsam. Nem vagyok erőszakos, de szelíden megfogom, hogy rám figyeljen, ne pedig ki tudja mire. - Cathy, kérlek figyelj rám, erre nem mehetünk, eltévednénk. Kérlek szépen… ha nem szeretnél túrázni, menjünk vissza Mandyhez, de ezt nem engedhetem. Sóhajtottam fel, tudom, hogy ez most fontos neki, de ha már ennyire bele akar mászni valamibe, akkor jobb lenne olyannal tenni, aki egy kicsit legalább ismeri az erdőt. Ez a személy nem én vagyok. Végül támad egy ötletem, de ahhoz is az kell, hogy Cathy lelassítson kicsit. - Akkor mehetünk, ha megfogod szépen a kezemet, és megvárod, amíg egy-egy fában jelzést hagyok. Ebben benne vagyok, ha nem tetszik, akkor megyünk vissza. Próbálok szigorú lenni, bármennyire is esik nehezemre a dolog, de azért erre más lehetőséget nem látok. Remélhetőleg ő is belátja, hogy én felnőtt fejjel nem lehetek ennyire meggondolatlan és felelőtlen. Ha nem lenne velem, simán mennék, Pandával például, de Cathy más, rá vigyáznom kell. Itt nem viselkedhetek felelőtlen gyermek módján.
Halkan, de mégis olyan szépen énekel, hogy minden más zajt kiűz a fejemből. Nem hallom a fák közötti szellő susogását, a patak egyre közelebbi zúgását sem. Mint ahogy fülecskéim megsüketültek a madarak boldog dalára és Nonó hangjára is, melyben kifejti ellenérzéseit. Csak visz a lábam előre az ösvényen, nem teljesen vagyok ura tetteimnek. Mennem kell tovább, meg kell tudnom mi történt itt, hogy miért történt minden. Mi az oka annak, hogy tudatom egy pici része meg akarja védeni a többit és miért taszít évek hosszú sorának minden emlékezését egy mély és sötét kútba, hogy onnan csak pillanatokra, elalvás előtt és közben bukkanjanak csak elő megkopott foszlányai. Percekre csupán, annyi időre míg a bizonyos kútba besüt a holdfény, hogy ezüstre fesse a víztükröt egy lélegzetvételnyi időre. ~Ne maradj le kicsim! ~Sietek anyuká.... - Naomi rángat vissza a valóságba ezúttal is. A patak hídján állunk és már indultam volna el a fekete hajú asszony után, de Nonó nem hagyja. Próbálok szabadulni, de hamar fel kell adjam. Egy cseppet sem haragszom rá, hiszen ő a felnőtt és eszem nemeszem felelősséggel tartozik miattam én pedig engedelmességgel. Kerekre nyitom sötét szemeim és belenézek az övéibe. Sokat mondhat a pillantásom, egy amolyan ~Kérlek, engedj el!~ A beszéd képességének hiányát csak most érzem igazán terhesnek, talán eddig még sosem volt szükségem ennyire rá. Hiszen most pár szóban el tudnám mondani, hogy nem tévedünk el, mert minden fát ismerek itt. Ugyan nem tudom honnan, de ismerem őket. Az összeset. Hangok hiányában erre vajmi kevés esélyem van. Lerajzolni sem tudom, hogy nem tévedünk el, ne félj. Leírni? Ahhoz is kevés a tudásom. Ismerem ugyan a betűket, és egy pár perc agyalással össze tudnám rakni a mondatot, de félek addigra a kép, a nő képe és az útvonal is visszatér oda, ahonnan jött. Mélyre távozik, vissza a kút hideg vizébe. Nem marad más tehát mint a megadás, persze egy cseppet sincs ellenemre, ha Nonó kezét fogva sétálunk tovább. Van bennem ugyan egy kis félsz, hogy mi lesz ha a nő meglátja... hogy valakit magammal hozok erre az útra. Behunyt szemmel emelem fel a kezem Nonónak és mikor újra felnyitom őket nagy kő esik le a szivemről. A nő ugyan kicsit távolabb, de még ott van és nekem integet. Elmosolyodom. Elindulunk tehát a patak mentén magunk mögött hagyva a turista útvonalat. Itt már nem díszeleg piros háromszög minden második fa törzsén, helyette Nonó hagy itt-ott kreativitásáról tanúskodó jelzéseket. Közel fél mérföldet teszünk meg így. Kezét egy pillanatra sem eresztem. Még szerencse, hiszen tekintetem jóval előttünk jár. Bámulom a fekete hajú asszonyt, aki még mindig énekelget a távolban. Egy ponton megállok, itt kellene átkelni a patakon. Ugyan jóval keskenyebb a vízfolyás, mint eddig de még így is jó két embernyi. Nonó talán át tudná ugrani, de nekem esélyem nincs. Átgázolni sem lehet. Ugyan nem tűnik mélynek, de nagyon erős a sodrás és hideg, mint a jég. A vízben kisebb-nagyobb sziklák vannak, mutatva utat egy átkelésre. Pontosan tudom ezt is, tudom melyik stabil és melyik az, amelyik mozog. Át kell mennünk, de hogyan adjam Naomi tudtára, hogy melyikre lépjen? Elöl kellene mennem, de elengedi a kezem? Nem fog tartani tőle, hogy a túlparton futásnak eredek? Mit tegyek, mit tegyek.... ~Betty, most mit csináljak?~ pillantok kérdőn a babámra. Hamar jön az ötlet. Kirántom a kezem Nonóéból és felkapok egy botot, sok hever itt belőlük. A hibás követ böködöm vele, próbálom bemozgatni. Hátha tudtára tudom hozni, hogy arra biz ne lépjen.
Istenem, mennyire hálás vagyok, amiért nem egy a felelőtlen kiskölykök közül, és képes hallgatni a jó szóra, vagy csupán megadni magát a szelíd erőszaknak. Úgy hiszem, a lényeg szempontjából mindez most mellékes, nekem csupán az számít, hogy mellettem lépked, s nem loholnom kell utána azon aggódva, mégis hogy a bánatba fogunk visszatalálni az ösvényre. Nem szokásom túlparázni a dolgokat, de Cathynek fogalma sem lehet róla, hogy milyen fenevadak portyázhatnak erre… Nem is szeretném, hogy megtudja, nincs szüksége erre a nehéz, sorsfordító információra, mi vagy halált hoz, vagy elsöpör mindent, amit addig az életről hitt az ember. Velem legalábbis így volt, sőt, első alkalommal nem is voltam hajlandó elfogadni, és inkább törölték az emlékeimet. Istenem, hogy mekkora hiba volt, végtelenül bánom már mostanra. Karcolok, az egyszerűség kedvéért mindenhová egy háromszöget, nem piros ugyan, de viszonylag egyszerű ábra, így gyorsan megvagyok velük, Cathynek sem kell feszengenie, hogy lemaradunk valamiről. Én ugyan nem látom, amit ő, de azt nagyon is értem, hogy valamiféle okból kifolyólag rendkívül sürgős neki. Szerencsére nem kell többet erőszakoskodnom, hisz nem akarja kihúzni a kis kacsóját a kezemből, ami bevallom, mérhetetlenül nagy megkönnyebbülés. Nem tudom, hogy számolnék el a Protektorátus, de főként Mandy előtt, hogyha elveszíteném a kislányt. Még a saját szememben is égbekiáltó hiba volna. A pataknál megtorpanok, Cathyre nézek, és egy mély sóhaj után kérdezek is. - Kitalálom… itt át kell mennünk, ugye? Sajnos most nem pozitívan csalódom, hiszen a válasz erre csakis igen lehet, a köveket látom, bár biztonságosnak nem tartom őket. Ráadásként még meg is bököd egyet, amire felszaladnak a szemöldökeim. - Hát ez szuper. Jó, figyelj, akkor megyek előre, te fogd meg ezt… Nyomom a kezébe a hátizsákom zsinórját, amivel a külső zsebet lehet meghúzni. - …és húzd meg, ha rossz helyre akarnék lépni. Ha esnék, ami az esetemben több mint valószínű, halál béna tudok lenni, esküszöm, akkor persze engedd el, nehogy velem ess. Iszonyatosan hideg lehet a víz. Oké? Azzal elindulok, és bár gőzöm sincs, honnan tudja, hová lehet lépni, de elég hamar kiderül, hogy igenis tudja, így jó eséllyel viszonylag hamar át is érünk a túlpartra mindenféle gond nélkül, aztán folytathatjuk az utat, részemről én közben továbbra is vésem a jeleket a fákba. Egyébként némileg kíváncsi lettem mostanra, merre is van az arra, de sokkal inkább színezte aggodalom az aurámat, mert nem voltam benne biztos, hogy a kislány készen áll erre...
Eszembe nem jutott volna ilyen mód jeleket hagyni, hiszen szükségem sincs rá, tudom az utat. Vagyis úgy hiszem tudom, vagy nem tudom, de honnan tudom? Ez az, ami megrémiszt. Valahonnan minden egyes fűszál, minden fa, melybe Naomi háromszöget karcol olyan, mintha régi barátom lenne, pedig sosem láttam őket eddig. Vagy igen? Fogom a kezét, el nem eresztem. A félelem egyre erősebb ahogy közeledem ahhoz a helyhez, amit meg kell lelnem, de azt sem tudom mi is az. -Gyere kicsim, ne maradj le túlzottan – így a fekete hajú nő és én engedelmesen követem, Nonót a helyes irányba húzva. A patakon a látomás légiesen átsiklik és az én ötletem is eljutott Naomiig. Engedelmesen megmarkolom a hátizsák zsinórját és ennek segítségével vezetem. Most nem kicsit vagyok büszke magamra, kiérdemeltem egy felnőtt bizalmát. A magam fajta néma dilinyósra semmit sem bíznak rá, Nonó ezzel szemben nem csak az útmutatást adta a kezembe, hanem saját testi épségét, sőt a víz hidegsége és a sziklák élessége miatt talán az életét is. ~Betty, most ne szólj, nagyon kell koncentrálnom!~ A rongybabám szót fogad nekem, egy mukk sem jön ki belőle. Talán ennek hála, de sikerrel vesszük az akadályt. Egy büszke mosoly, ennyi jut nekem a földi gondolatokból, de a látomás hamar visszatér és újra megindulok befelé az erdőbe. Persze megmarkolom Nonó kezét és magammal húzom, ugyan nem erősen. Kétszáz egynéhány lépés az én mércémmel és az ösvény kettéválik. Balra viszonylag sima az út, jobb felé azonban egy jó kis hegymenet vár ránk. Persze a nehezebbik út lesz a jó út, hiszen a fekete asszony ott integet pár méterre előttem. Elvarázsoltan követem, persze hagyok időt jeleket rajzolni. Te jó ég, csak most jut eszembe, hogy van nálam zsírkréta, pont akkor mikor már nincsen rá szükség. Elértünk valami... nem is tudom mi ez, úgy néz ki mintha egy vastag kötél lenne kifeszítve fától fáig. Zöld és puha fogású. Moha nőtte be az évek alatt. Az ösvény a mentén vezet és még talán kapaszkodónak is megteszi. Nonóra pillantok, hogy most már könnyebb lesz.... de mitől tart ennyire? Lelkének kivetülése olyan kék, amilyet talán még életemben nem láttam. Szerencse, hogy a fák lombja takarja az eget, mert ha ezt meglátná, hogy szikrázó kéksége szégyenkezve elbújhat kísérőm aurája mellett, biztosan soha többé nem látnánk a nappali égboltot. Hogyan nyugtassam meg? Nem tudom, honnan is tudhatnám, hiszen minden méterrel, minden egyes tyúklépéssel én is egyre jobban félek. A kifeszített kötélnek vége szakad, amikor a terep is simábbá válik. Talán most oda kellene adnom Naominak a zsírkrétákat jelölni, de mi van ott? Valami fény? Igen, egy szép tisztás, pihe-puha zöld fűvel. És a fekete hajó nő is ott van. Integet felém, de megváltozott. Nincs már arcán kedves mosoly, mint eddig. Te jó ég, szörnyen félek. Talán most kellene visszafordulni? Még mit nem, ha már idáig eljöttünk. Nyakamba kapom a lábaim és irány a tisztás, ahol....... Lábaim a földbe gyökereztek. A nő alakja már sehol nincs. Csak egy magányos rom. Egy évekkel ezelőtt kiégett ház. Legalábbis Nonó minden bizonnyal ezt látja. De én mást látok ebben a pillanatban. Az egeket nyaldosó vörös nyelvek és égbe törő füstoszlop. Arcom bőrét szinte égeti a tűz és érzem a szagot is. Édeskés és egyben savanyú füst illata. A faházé és perzselődő húsé. Megszűnik körülöttem minden és mindenki. Bettyt is elejtem és térdre rogyok. Zokogok, ugyan nem tudom miért, de zokogok.
Meg sem fordul a fejemben, hogy ne bízhatnám magam Cathyre, nem tudom, valahogy én általában nem feltételezek rosszat az emberekről. Tudom, hogy vannak, velem is történt már nem egyszer elég kellemetlen eset, de attól még nem kell kivetítenem mindenkire, nem volna sem fair, sem felnőtt hozzáállás. Bármilyen szörnyűségeken is mentem keresztül, rájöttem, hogy nem szabad feladnom, máskülönben semmi értelme. Elmondani sem tudnám, mennyire haragszom magamra azért, amiért azt mondtam Alignaknak, öljön meg, csak legyen végre vége. Szánalmasan gyenge voltam akkor… Szerencsére nem is történik semmi kellemetlen, nem fürdök le, Cathy is megvan, szóval egy pillanatra szép az élet. Utána már indulunk is tovább, folytatom a fákba vésést, szerencsére egyre gyorsabb vagyok, hiszen épp eleget gyakoroltam az elmúlt percek csokrában. A hegymenet nem hiányzik most nekem, de ha a kislány bírja, nekem is muszáj, nem lehetek puhány. Egyébként is edzek minden nap, nehogy már ne menjen… nem, itt inkább arról van szó, hogy egyáltalán nem vágyom megtudni, hová tartunk, minden idegszálam visszafelé húzna, tudom, hogy ez veszélyt jelent. Hogy milyen neműt, arról gőzöm sincs, azonban megígértem, hogy követem, ha véshetem a jeleket. Így hát nem csinálok popsit a számból, megyünk… - Menj csak, követlek, kapaszkodj erősen, szerintem úgy azért egyszerűbb lesz feljutni. Leginkább azért megyek mögötte, mert talán így el tudnám kapni, ha le akarna gurulni nekem. Minden eshetőségre fel kell készülni. Tudom, hogy ez lehetetlen, mert nagyon sok olyan dolog van, amivel nem tudunk számolni, hisz eszünkbe sem jut, de az egyszerűbb fizikai dolgokkal azért képben vagyok. Arra azonban szerintem senki sem lehet felkészülve, ami odafenn éri Cathyt. Én romokat látok, azt eddig sem volt nehéz kitalálnom, hogy tudja, hová jövünk, tehát a hely számára rendkívül fontos, még azt is meg merném kockáztatni, hogy egykor itt lakott. Leégett… Mi történhetett? S ha Cathy itt lakott, miként élte túl? Bevallom, ötletem sincs eme kérdést illetően, és nem is tartanám okos dolognak most faggatózni. Annyira vagyok képes, hogy leguggolok mellé, és ölelésembe vonom a zokogástól rázkódó kis testet. Akkor már látom, amit ő, szinte érzem, miként fojtogat bennünket a tűz, mely lassan elemészti egy élet munkáját, tönkreteszi a fiatalabb generáció jövőjét. Hagyom elillanni a fájdalmas látomást… de csak a sajátomat vagyok képes elengedni, a kislányét nem. Jaj, drága Cathy, úgy sajnálom… nem kellett volna megengednem. - Cssss… cssss… Duruzsolom halkan a fülébe, és elkezdek énekelni, csendesen, alig hallhatóan, de kristálytisztán, egyszerű, bájos gyerekdal, szívet melengetően kedves, bájos. Nem tudom, segíthet-e, de meg kell próbálnom. S ebben a szent pillanatban megfogadom, hogyha egy kilenc éves kislány képes volt szembenézni a múltjával, én is képes leszek. Megkeresem Connort…
*Két könnycsepp között Cathy fejében..... és talán Nonóéban*
-Egészségedre Beni-kacsa! Ízlett a vacsora? - csipog a barna hajú kislány amint megtörli a méretben vele majdnem megegyező plüss Donald kacsa csőrét egy papír szalvétával. Ez a kisded.... szakasztott olyan, mint én vagyok.... kísértetiesen hasonlít rám, csak pár évvel kisebb. Ugyan azok a szemek, a mozdulatok. Félelmetes a látvány, biztosan álmodom. Persze, hogy álmodom hiszen az egész jelenet, mintha néző lennék egy szinházban. Nem tudom irányítani mit tegyen a kislány, mit tegyek én, biztosan csak egy álom. -Brrrr... hideg van. Te nem fázol Beni-kacsa? Na várj csak, melegedjünk meg. - a kisded a kandallóhoz vonszolja a kacsát. Leül mellé és pár pillanatig bámulja a tüzet, hogy azán felpattanjon és egy apró takaróval térjen vissza. -Így ni Beni-kacsa. Most szépen megmelegszünk, aztá.... -Kicsim!!! - hallatszik egy felnőtt nő hangja a távolból. - a nővéreid már az ágyban vannak! Ideje lefeküdni! -Máris ott vagyok anyukám! - kiáltja vissza a kicsi, de már lohol is felfelé az emeletre a plüss kacsát hátrahagyva. Kettesével veszi a lépcsőfokokat és igen hamar felér az emeleti folyosóra. A harmadik ajtó az övé, amelyiken egy hatalmas cica-rajz van kifüggesztve. Anyukája már az ajtóban várja és együtt lépnek be a pici ám igen otthonos helységbe. Minden falon állatok rajzai, az anyuka megveti az ágyat míg a kicsi átöltözik. Az ágyba fekteti gyermekét, majd betakarja, hogy a kicsinek csak a pofija látszik ki. -Aludj kicsikém, szép álmokat! -Anyu.. holnap, Becky szülinapjára.... készíthetem én a süteményt? -Persze kedves! Ha most alszol!
****
-Kelj fel! rázza a kislányt édesanyja. Hangja inkább rémült, mint haragos homlokán ezer és egy izzadtságcsepp. Az egész szobában sűrű füst gomolyog, szinte látni sem lehet semmit. -Mi a baaaj anyuukáá.. -Sietnünk kell drágaságom! Ezt terítsd magadra most... - nyomja a gyerek kezébe a bevizezett törölközőt. Most is mosolyog, mintha legalábbis egy jó játékra invitálná gyermekét, pedig közel sem erről van szó. Az alsó szintek már lángokban állnak. A fa építmény hangos ropogással és csattogással adja meg magát a tűz hatalmának, aki mesebeli démonként emészti fel kínzóan lassan az összes gerendát, ajtókat, mindent. Az anya a folyosón terelgeti a törölközőbe csavart kislányt, kerülgetve az idő közben az emeletet is elérő lángokat. A hosszúkás helység végén egy ablak. A kilincshez nyúl, majd azonnal el is kapja a kezét. Tűzforró a fémdarab, de ki kell nyitnia az ablakot. Nagy levegő és egy lemondó sóhaj, majd újra rámarkol a kilincsre, nyelvét harapva, hogy ne üvöltsön fel a fájdalomtól. Az ablak enged és kitárul, mögötte jó öt méter mélység. -Ugornod kell szentem! Most szabad! - biztatja a kicsit, aki az egyre csípősebb és egyben édeskés sülthús szagot árasztó füsttől jócskán meg van rémülve. -Félek anyu! Nagyon félek! -Ne félj kicsim, most szépen leugrasz és elfutsz a fákig. Ha odaértél számolj el ötszázig, én addig megnézem mi tart eddig a nővéreidnek. Ha ötszáznál nem érünk oda.... akkor indulj el le a hegyről. Akkor az útnál találkozunk! De siess..... - egy gerenda reccsenése adta meg a hangot, amint az édesanya kidobta legkisebb gyermekét az ablakon. Hogy miért nem ugrott utána és miért tért vissza a lángnyelvek közé? Nem tudhatom. A kicsi, aki szakasztott úgy festett, mint én szót fogadott. A fáknál elszámolt ötszázig, majd újra ötszázig. Anyukája nem ért oda hozzá....
****
A gyerekdal és Naomi ölelése. Emlékszem erre a dalra. A fekete hajú asszony is énekelte ezt a kedves kis dalocskát. Hogy ki? Milyen asszony? Miért gondoltam erre? ~Betty? Te tudod miről beszélek? Kicsit elkalandoztam. Na mindegy, válasszunk egy útvonalat.~ Kinyitom a szemem, amely kissé nehezen megy, talán az imént hullatott könnyek miatt, de sírtam volna? Miért sírtam? Körbe pillantok és..... ~Hol vagyok?~ hangzik a költői kérdés. Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Naomival egy nagy tábla előtt állunk és az én tisztem kiválasztani az útvonalat, ahol majd túrázni fogunk. E helyett egy tisztáson vagyok térdeim a puha fűbe fúródva. Naomi ölelésében és dúdol valami nagyon szépet. De hogy kerültünk ide? Elaludtam és a hátán hozott? Kissé eltolom magamtól csak annyira, hogy tekintetem megkereshesse az övét. Kérdőn nézek rá, hiszen ha valaki tudhatja, hogy mi történt most, az Ő, senki más.
Nem szeretem ezt, sosem szerettem az elmémben felbukkanó képek hadát, egykor azt hittem, hogy csak a fantáziám szüli őket, aztán kezdtem biztosra menni abban a tekintetben, hogy van némi közük a valósághoz. A farkas hozta virágnak volt. A csóknak viszont már nem. Fogalmam sincs, most mi ebből a valóság, és mi nem, de abban biztos vagyok, hogy erről beszélnem kell Mandyvel. Már a kacsánál látom, mi lesz a probléma, és a szívem szakad belé, szegény kicsit Cathy, különösen kegyetlen a sors, hogy pont az élte túl ezt a szörnyűséget, akinek a figyelmetlenségéből adódott. Ringatom, érzem, hogy nincs itt, máshol jár, s bár kívülről figyelem, segíteni a múlton már nem tudok. Ezek a pillanatok nem másíthatók meg, ugyanúgy igazak lesznek holnap és a jövő hónapban is, miként igazak és valósak ma. Apró sóhaj lök párafelhőt ajkaimból, simogatom a haját, szeretném, ha vége lenne, ha nem kellene megint újra átélnie ezeket a pillanatokat. El tudom képzelni mennyire szörnyen érezném magam, ha még egyszer az életben látnom kellene, miként viszik el tőlem Mayát. Már a puszta gondolat is elég ahhoz, hogy csillogni kezdjen tekintem a könnyektől, de igyekszem visszanyelni őket. Szegénykémnek nem kell látnia, hogy valami mennyire megvisel, épp elég a saját baja is. Tudom, hogy édesanyja feláldozta az életét a gyermekeiért, de melyik anya tenne ugyan másként? Nem élhetett volna tovább abban a tudatban, hogy a másik két lányát hagyta meghalni. Meg tudom érteni… Cathy azonban így egyedül maradt, és mostanáig nem is emlékezett erre az egészre. Istenem… Mikor kinyitja a szemét, nem látom benne a felismerést, a képek elillantak, s úgy tűnik, azokkal együtt az emlékei is. Szomorú, nehéz szívvel pillantok le rá, tenyereim zárójelébe ölelve kicsi arcán, és csókolom homlokon. Nem most, kicsi lány, ez legyen egy másik nap problémája, épp elég volt mára ennyi, még akkor is, ha semmire sem emlékszel belőle. Talán jobb is volna, mégis tudom, hogy ezt a súlyos titkot nem tarthatom meg magamnak, nem az én tisztem dönteni arról, hogy tudjon-e erről a gyermek, vagy sem. - Azt hiszem, ideje lesz hazamennünk, Cathy. El fogom mondani egyszer, amit most nem értesz, de kérlek szépen, most hagyjuk magunk mögött ezt a helyet. Talán lehet ilyen mód beszélni a fejével, mindenesetre felállok, s felsegítem őt is, ha bír jönni, akkor lebandukolunk, isteni szerencse, hogy jelölgettem út közben, máskülönben esélyünk sem lenne rá, a kislány nem emlékszik valószínűleg arra sem, hogy merről jöttünk. Ha nem bír, akkor a hátamra veszem, és sokkal inkább ügyelek a lépteimre. A lényeg azonban az, hogy a túrának vége, és én most hazaviszem, mármint, Mandyhez, hisz az otthona porig égett évekkel ezelőtt… Soha, semmi sem lehet már ugyanolyan.
Több dolog is.... hát, hogy úgy mondjam meglehetősen furcsa. Nem csak az, hogy a túra útvonalak sokaságát felsoroló táblától és a megannyi kikapcsolódni vágyó ember tárasaságából hogyan kerültünk hirtelen egy az erdőben megbúvó kicsiny tisztásra, ahol csak én vagyok és egy romos házikó és persze Naomi, aki mellettem térdel és nyugtatólag simogatja a buksim. Mi történhetett? És ami még fontosabb, miért nem emlékszem rá? Valami biztosan volt, hiszen ugyan nem tanították nekem soha, de megfigyeltem és lerajzoltam már ezerszer is a napot és azt, hogy milyen utat jár be a kék égen. És abban biztos vagyok, hogy jóval alacsonyabban van ez a szikrázó tűzóriás, mint amikor a táblánál álltam. Szóval biztosan eltelt jó pár óra és ha erőltetem a fejem, akkor sem jut eszembe semmi. ~Te sem emlékszel hogy kerültünk ide Betty?~ pillantok le a rongybabámra, de válasz nem érkezik tőle. Talán egész úton aludt? Nem tudom, lehet én is aludtam? Csak ez lehet a magyarázat. Elaludtam biztosan. Te jó ég, mi van ha sikoltoztam alvás közben? Szegény Nonó. Nem elég, hogy cipelnie kellett, még a cérna visongásomat is hallgatni kényszerült. Igenlőn bólogatok. Főként azért, mert valóban nem nagyon értem mi történhetett. Nonó ugyan felnőtt, de nem látszik erőművésznek és ki tudja mennyit kellett cipelnie alva, hegynek felfelé ráadásul órákon át. Mert magasan vagyunk, jóval magasabban, mint az alaptábor. Arcomat hűvös szél nyalogatja, ami csak hegyen van, legalábbis így tudom. A szemem pedig, ez a másik dolog, amit nem értek. Ég, csíp mint mikor egy kiadós sírás után van az ember. Sokszor éreztem ezt, volt rá elég alkalom a lelencben, de most is sírtam? De miért tettem volna? Nem értem, de azt mondja egyszer elmondja. Ő a felnőtt, ezt neki kell eldöntenie és pedig nem kíváncsiskodom, nem is tehetném. Nem marad más, mint búcsút inteni ennek a helynek, amelyről talán csak évek múltával tudom meg miért jöttünk ide. Le a hegyről, a fába karcolt jelölések nyomán. Át egy kedves kis patakon, a fénylő kavicsaival. Gyűjtenék belőle egy teli zsebre valót, de most valahogy nincs hozzá kedvem. Nem tudom az okát, de szomorúság fog el, ami egyre csak erősödik ahogy magunk mögött hagyjuk a hegyet. Elérünk egy ösvényt, ahová már nem karcolva, hanem felfestve vannak a jelölések a fák oldalán. És egy kavicsos út, egy paddal és postaládával. ~Nézz csak oda Betty! Pont ilyet már rajzoltam egyszer.~ A rajz a hátim mélyén van, bepakoltam azt is. Nagyon szívesen megmutatnám Naominak is, de láthatóan siet, nagyon siet. Biztos valami fontos elintézni valója van. De jó, hogy nem vagyok felnőtt, most én is siethetnék valahová......
A mai napi találkánk meglepően jól sikerült és így utólag belegondolva tiszta röhej, hogy aggódtam emiatt. Sienna egy tündéri teremtés, ez már az első találkozónk alkalmával nyilvánvaló volt, de most csak még inkább ezt az elvet vallom. Én magam is hamar feloldódtam, azt hiszem ez neki volt köszönhető és egészen könnyedén elcseverésztünk mindenféléről. Arra a pár órára teljes mértékben elfelejtkeztem arról a hatalmas szarkupacról, amit Duncannel közösen hordtunk össze. Akkor minden nyugodt és mondhatni békés volt, szívesen ellebegtem volna még ebben az érzésben, de sajnos semmi sem tart örökké. A kizárt külvilág azon nyomban rám ereszkedett, amint Sienna becsapta maga után a kocsiajtót, hát még mikor ismét a kis lakásom előszobájában álltam. Ólmos súlyként éreztem mindent és olyan jó lett volna egy csettintéssel megszabadulni mindentől. De sajnos a dolgok nem így működnek. Hazafelé persze beugrottam a boltba, nem vittem túlzásba, lévén nem maradok sokáig, mindenesetre a rekesz sört máris a hűtőbe dobtam, meg azt a pár apróságot, amire még lehet szükségem lesz. Jobb elfoglaltság híján egy üveg sör társaságában leültem a tévé elé, de hiába ment bármiféle izgalmas műsor, a gondolataim messze jártak. Ott volt Sienna, Duncan, Katherine, az a bizonyos két hét. Aztán természetesen jöttek a mi lett volna, ha kezdetű mondatok. A harmadik üveg sör után döntöttem úgy, hogy ebből elég lesz és elteszem magam holnapra, csakhogy a gondolataim az ágyban fekve sem akartam elcsendesülni. Hangos sóhaj kíséretében dobtam le magamról a takarómat, hogy gyorsan felöltözve kapjam végül magamra a dzsekimet és induljak egy kis éjszakai sétára, "szellőztessük ki a fejünket" címszó alatt.
Nem is néztem, merre haladok. Az első célirány az erdő volt, aztán kis idő múltán már szerintem a hegyvidéken jártam, de egyáltalán nem érdekelt. A hűvös esti levegő jótékonyan járta át a tüdőmet, ujjvégeim bizseregtek a hidegtől, leheletem fehér páraként tört elő orromból. Céltalanul bolyongtam az erdőben, a fejem zsongott a rengeteg kérdéstől és gondolattól. A bátyám szépen lassan kiszorított minden mást, eltűnt Sienna és Katherine is, eltűnt a múlt és nem maradt semmi más, csak az a helyzet, amibe belesodortuk magunkat. Álmomban sem gondoltam volna, hogy így alakulnak majd a dolgok. Persze fogalmam sem volt, mi lesz ebből az egészből, amikor elkezdtem riszálni a fenekem a GoldenWolf-ban, de azt hiszem ez a végkifejlet kifejezetten a lista legalján szerepelhetett volna. Az az igazság, hogy már azt sem tudom, mit szeretnék. Szeretném egyáltalán, hogy javuljon a kapcsolatunk? Hogy normális viszonyba küzdjük egymást? Passz. Ha fegyvert szegeznének a homlokomnak, valószínűleg akkor sem tudnék értelmes választ adni a kérdésre. Ahogyan arra sem, hogy mégis hogy a búbánatba sikerült ezt így összehoznunk? Sóhajtva hajolok le egy marék nagyobb kavicsért, hogy a kezemben szorongatva keressek valami alkalmasnak tűnő célpontot. Mivel túl sok minden nincsen errefelé a fákon kívül, így egy ágat szemelek ki. Az első dobások lazán és viszonylag csöndesen koppannak le a fa kérgéről, ám ahogyan belejövök és már minden kavics célt ér, egyre több erőt adok bele, míg végül olyan erősen vágom neki az ágnak, hogy a kavics a kéregbe ékelődik. Megígértem Jyo-nak, hogy nem fogok eszeveszett tombolásba kezdeni és öldökölni az erdő állatait, legyek akármilyen dühös, szóval másmilyen módon kell levezetnem a felgyülemlett feszültséget. Nem ez a legjobb módszer és igazándiból szart se ér, de egyelőre megteszi. Aztán lehet vadászásra adom a fejem, persze normális keretek között, hátha a vad csábító illata legalább egy kis időre elhallgattatja a fejemben zakatoló gondolatokat.
Utolsónak szánt napjaim egyikét töltöttem a városban, lassan minden papírmunkás körnek a végére értem, már csak pár kisebb simítás volt hátra Norával. A Golden az álnevem alatt fog futni - Mr. de Luca fia felvásárolta a helyet címszó alatt, a név változik, a tulaj ugyanaz, a helyi intézőm pedig Sebastian, szépen kitanulta a dolgokat. Anne egyelőre marad, de ahhoz, hogy ez ne csak az én fejemben fixálódjon, még beszélnem kell Emilyvel, azt a beszélgetést pedig úgy akartam intézni, hogy egyben a búcsú is legyen. Kicsit ideges voltam, vagy inkább izgultam. Életemben először válok ki a falkából, még sose éltem tőlük huzamosabb ideig külön - sose intettem búcsút Castornak. Átkozottul furcsa lesz... ennek ellenére szabadság íze volt az egésznek, amitől valahol tartottam, mert jó ideje először fék nélkül leszek, és még így, túl a százötvenen se voltam benne biztos, hogy ez okos dolog-e részemről. Anne-től is el kell köszönnöm.
Feljöttem a hegyre, mert itt jóval kevesebbet jártam még az egyesülés után is, így nagyjából ismeretlennek, idegennek számított a terep. Nem volt konkrét célom, talán csak az idegenség, az új érzetéhez akartam szoktatni magam, de semmit sem vártam az egésztől. Ahogy mostanában nagyjából mindenhez így álltam, mondhatni a helyzetek szülték az aktuális elégedettségemet vagy zsörtölődésemet. Mint például arra, hogy Siennát meglátogatta az apja a hétvégén. Varázslatos, nem? Igen, meglehetősen gúnyosan fogadtam a dolgot és lett volna pár kurvára nem szép és kedves megjegyzésem, odaszúrásom, ám mindet lenyeltem. Ethannek se akartam semmit se mondani, ezért nem kerestem se telefonon, se sehogyan. Még mindig fortyogott bennem az előző találkozás emléke, a tudat, hogy akkor és ott lenyeltem neki a falhoz vágást, hogy ő meg hirtelen előadta az aggódó apát. Dühített, hogyne dühített volna? Pláne amellett, hogy utána meg közölte, neki idő kell. Fel akartam tépni végre egy szarvas nyakát, bár felőlem jelenleg mormota is lehetett, bármi megtette volna szétkapási célzattal. Nem váltottam alakot, emberként csörtettem a fák között, energiáimat félig elrejtettem pajzsom mögé, fasznak hirdessem messzemenőkig, hogy hé, itt vagyok. Másokra meg nem voltam kíváncsi, maximum annyira, hogy még időben ki tudja térni, francnak hiányzott bármiféle bájcsevej. Ez alól, naná, hogy volt kivétel, mert a nagy kinyilatkoztatások nem érnének semmit enélkül. Amint megláttam, megéreztem Ethant, finomítottam az irányon és egyenesen felé trappoltam, ledobva a pajzsom. Ez teljesen meghülyült, bassza meg? Nem elég, hogy a városban van, de még a hegyen is, ennyi erővel akár a hotelben is kivehetett volna szobát, a jó életbe! - Meguntad az életed, apuci? - harsantam, mielőtt tíz méterre csökkentettem volna kettőnk között a távolságot. Ja, úgy is mondhatjuk, hogy köszöntem, de ennyivel nem volt vége. A vérvonalam adta előnyt kihasználva, sebesen a háta mögé kerültem és egy rúgás kíséretében minden kímélet nélkül megkínáltam a háta közepét jobb, tornacsukás talpammal. Haragudtam rá, szemem vérvörös színe pedig nem titkoltan jelezte, hogy a bennem élő farkast is sikerült hosszabb távra felbasznia a múltkor. Arról nem is beszélve, hogy bazmeg, minek jött ide fel? Hülye? Bárki idősebb jöhet és mivel csatlakozni rohadtul nem akar a falkához meg semmi, így szét is kaphatja. Nem normális vadbarom! - Lassú vagy - közöltem rögtön a rúgás után, pofátlanul becsmérlő hangon, leszarva a tényt, hogy én is csak az átharapásom óta lettem ilyen fürge.
Persze. Hát miért is ne? Miért ne lehetne egyetlen kibaszott nyugodt percem? Miért van az, hogy bárhova megyek, mindig felbukkan? Követ? Direkt csinálja? Ebben leli az örömét? Vagy inkább abban, hogy szándékosan húzza az agyamat? Mert az a megszólítás.. Duncan, te is rohadt jól tudod, hogyan kell köszönni valakinek és még inkább feljebb nyomni az idegeit. Leeresztem mindkét kezemet, fejemet kissé lehajtom, ahogyan fejcsóválva húzódik gúnyos vigyorra a szám. Hát persze. Ő az én bátyám. Dühítsen csak fel még inkább, amúgy is szükségünk van már arra, hogy szétverjük a másikat. Legalábbis más végkimenetelét nem látom a mai találkánknak. Jó ideje gyűlik már a szennyes, ideje, hogy kiboruljon. Jobb lesz-e tőle? Nem tudom, de magasról teszek rá. Engem kizárólag a most érdekel, szarok arra, mi lesz pár órával később. - Helló, pöcsfej! - viszonoztam a köszönését, ha már ő is kedves, hát én is az leszek. Ezért is nem akartam soha családot, gyerekeket, feleséget, mert gyenge ponttá válnak. Sebezhetővé tesznek. Az apuci megszólítás pedig olyan lavinát indított el bennem, amit ha akarnék, se tudnék megállítani. Nem is állna szándékomban. Temessen csak maga alá, de tuti húzom a drágalátos bátyámat is. Felemelem a fejem, ám nem látom. Pontosan ekkor érkezik a hátam közepére a jól irányzott rúgás, én pedig az erejétől elvesztem az egyensúlyom, előre zuhanok, két kezemmel tompítom az esést, torkomból fojtott morgás tör fel. Szemeim borostyánra váltanak, ahogyan az ő bundásának csőrét is böki ez az egész, az enyémmel sincsen másképpen. A megjegyzése az utolsó csepp a pohárban. Felmarkolok a földről egy halomnyi kavicsot, hogy a tőlem telhető legnagyobb gyorsasággal forduljak hátra és vágjam a képébe. Istenem, de boldog lennék, ha valamelyik beleállna a szemébe. Előreugrok, ökölbe szorítva a kezem igyekszem gyomortájékon megkínálni egy kedves öklössel. Nem ugrok hátrébb, nem fogok menekülni. Vágjon vissza, verjen szarrá, de én sem fogom kímélni, ebben egészen biztos lehet. Megjött az én két lábon álló bokszzsákom, végre tudom kin levezetni a feszültséget. - Mi a fasz bajod van?! - fröcsögöm felé a szavakat, tudni akarom. Bármit. Mindent. Miért ilyen köcsög minduntalan? Miért nem jó neki semmi, amit csinálok? Miért kell mindig azt éreztetnie, hogy én vagyok a kisebb, hogy szart se érek? Miért?!
Amikor a kavicsokért nyúl... csak ezt ne tetted volna... Láttam a mozdulatot és habár egy-kettő betalált, komoly sebet egyik sem ejtett, mert a zöme elől ki tudtam térni, és ahogy felém lendül, úgy rántok pisztolyt a pillanat tört része alatt. Akár megállította ez az ütésben, akár nem, pontosan oda nyomom a bordái közé a fegyver csövét, ahova ő ütött nekem, vagy ütni szándékozott. Tekintetem haragtól izzik, a farkasom a másik vérét akarja, méghozzá minden további késlekedés nélkül, helyette egyelőre csak szabad kezemmel maradom az én taknyos öcsémet a felsője nyakánál és megrángatom, hogy aztán szinte fejelésnek is beillően nyomjam homlokomat az övéhez. - Kavicsok, baszod? Komolyan? Tényleg van pofád a farkasodon kívül mással is rám támadni? - Pokoli düh süt szavaimból, aurámból. Az otthona előtt megsértett, a mi területünkön megsért... Felbőszülten fújtatok. - Remélem embernek jobb voltál, mint farkasnak! - morgom és félrehajítom a pisztolyt. - Faszt pocsékolom rád a golyót. Ellököm magamtól és villámgyors mozdulatokkal megszabadulok a másik pisztolyomtól a tokkal együtt, valamint a két tőrt is lecsatolom. - Azt kérdezed, mi bajom? - Nekilendülök és nem vagyok olyan jófej, hogy a gyomrát célozzam, a képének megyek öklömmel, orr és/vagy fog el- és kitörés reményében, ha ez sikerült, akkor már el is kapom a grabancánál fogva, hogy a legközelebbi fába verjem a fejét. Ha nem sikerült, akkor igyekszem minimálisra csökkenteni a visszatámadása okozta károkat. - Te vagy a bajom! - emelem meg a hangom, kiváltképp, ha találkoztatni tudom azt a nagy fejét a fatörzzsel. Halljon nekem rendesen minden szót.
Szarok a hülye pisztolyára. Jó magasról. Egy ilyennel nem fog tudni megállítani, megpróbálom véghezvinni az ütésemet, még akkor is, ha utána elkapja a felsőmet és megrángat. Tegye csak nyugodtan. Érzem a bordáim alá ékelődő fegyver csövét. Komolyan, Duncan? Egy fegyver? Ez még az én kavicsos húzásomnál is szánalmasabb. Pláne, hogy utána még el is hajítja. Ha fenyegetőzik vele, akkor süsse el, baszki! Eresszen belém egy fél tárat, hogy nevetve roskadhassak a földre; inkább a fegyvert választotta, minthogy megküzdött volna. Az az egyetlen mondat… Duncannek baromi jó érzése van ahhoz, hogyan válogassa össze úgy a szavait, hogy az minden ütésnél fájdalmasabb legyen. Fájón mar a bőrömbe a felső alatt lévő töltény ott, ahol hozzám ér. Mintha egész egyszerűen csak felhevülne a fém. Legszívesebben ismét csak letépném magamról, hogy a képébe hajítsam, csak sajnos a jelenlegi helyzet nem igazán engedi. - Hallod te egyáltalán, hogy mit beszélsz?! - szűröm a fogaim között a szavakat, morgással vegyül a mondat, ha így folytatja, a farkasomat sem fogom tudni sokáig visszafogni. Minden izmom megfeszül, amikor ellök magától, egyből védekezem, amint felém lendül. Kezem felkapásával igyekszem arrébb lökni a kezét, azonban így is túl gyors, a halántékom éri az ütés. Egy pillanatra megszédülök, nem tudok védekezni a következő akciója ellen. Érzem az ujjait és egyből tudom, mire készül. A rohadt életbe! Valóban lassú vagyok. Nem tudok idejében megtámaszkodni, vagy visszatámadni, így a fejem hatalmasat csattan a fa törzsén. Orromat egyből megcsapja a vér fémes illata, melegét érzem az arcomon végigcsordogálni. - Akkor tessék, itt vagyok! - üvöltöm én magam is, bár jóval halkabban, mint ahogyan azt ő az előbb tette. Olyan erővel csapom hátra a könyökömet, ahogyan csak tudom, bár fogalmam sincsen, sikerült-e egyáltalán belevágnom az arcába. Ez lenne a cél, csakhogy a szemem előtt megjelenő csillagok és az imbolygó talaj nem sokat segít. Akár talált az ütésem, akár nem, mindenképpen szabadulni akarok, hogy szembenézhessek vele és visszanyerhessem az egyensúlyom, elűzhessem a szemem előtt lebegő csillagokat - Bosszuld csak meg a téged ért sérelmeket! Adj vissza mindent! Mutasd meg, mennyire is sértettelek meg! - gúnytól csöpög minden szavam, szinte köpködöm őket a bátyám felé. Azt hiszi csak neki vannak problémái? Azt hiszi ő mindent olyan jól csinál? Hogy ő soha nem sértett meg? Én sem tudok ám mindent lenyelni és kurva jó lenne, ha leszállna a magas lóról, mert rohadtul elegem van már abból, hogy mindig én vagyok a rossz és mindig én csinálok mindent szarul! Ha nem támad, hát én fogok, magasról téve arra, hogy még mindig forog kicsit a világ a fával való találkozásom miatt. Nekimegyek, mint dühödt bika, ököllel próbálok a füle tájékára verni, miközben azon igyekszem, hogy elkaszáljam a lábait és a földre vigyem.
Hallom, bár ne hallanám, bár ne hallanám a te hangodat se, bár ne kéne az ég világon semmivel se törődnöm! Dühös vagyok, már megint, és újfent miatta, de arra képtelen lennék, hogy normálisan elmagyarázzam, mi a bassza a csőröm, nem inkább nekimegyek, mert az majd mindent jól megold. Kurvára nem, de ez van. A legközelebbi fába verem a fejét, azt remélve, hogy kidől, hogy nem moccan többet, legalábbis az elkövetkezendő pár órában, amíg mondjuk gépre pakolom és elküldöm a világ másik oldalára. Vérszag árad felőle, de magánél van, talán jobban, mint valaha, dühös-gyűlölködő tekintet villan felém, amire vérvörös írisszel felelek. Farkasom morgása úgy tör fel, mint egy fenyegető vihar nyomasztó előszele. Könyöke lendül, de nem elég pontosan, én pedig meg se próbálok elhajolni, mert így se olyan erős az ütés, mint szeretné, nekem pedig... kellett. Mutassa meg, hogy milyen fából faragták, hogy mennyi van benne, érezni akarom az erejét, a haragját, hogy megpróbál maga alá gyűrni, fölém kerekedni és hogy ezzel bőszen dacolhatok, mert ellene megvan minden esélyem. Elkapom a karját és a háta mögé csavarom, hadd húzódjon minden ín, ideg, izom. - Gőzöd nincs, mi bajom, ugye? - morgom a fülébe, aztán rántok rajta még egyet és vagy kifordult könyéknél a karja, vagy eltörött, vagy nem, akárhogy is, ellököm magamtól, ledobom a bőrdzsekim és minden további további nélkül nekiugrok, cseppet sem finomkodva, vagy kímélve őt, bármelyik alakját is válassza a továbbiakban, közben szavakkal is tovább rontok kettőnk amúgy sem rózsás helyzetén. ~ Komolyan azt hiszed, egy kibaszott bordélyt vezetek és hagynám, hogy egy tizennyolc éves gyerek, egy lány olyasminek legyen kitéve, amit nem akar? Hol a picsában voltál te életed első hét évében? ~ Könnyű lenne azt mondani, hogy sértett a dolog, ám a valóság ennél szégyellni valóbb: bántott. Nem akartam, hogy még csak feltételezés szintén is eszébe jusson ilyesmi, vagy az, hogy a lányát szar helyre vették fel és hagynám, hogy kurvát csináljanak belőle. De ez még mindig csak az egész egyik fele volt. Tarkóra és az oldalára mentem főleg, de ha úgy alakult, a torkát sem voltam rest elkapni, nem gondolkodtam, hagytam, hogy a fekete farkas irányítson, vesse be vérvonalának képességét, amikor neki tetszik és játsszon a másikkal, ha ahhoz szottyan kedve.
Artikulátlan kiáltás tör ki belőlem, ahogyan törik alkarom csontja, iszonyatos fájdalom cikázik végig a testemen. Fekete bundásom a láncait tépi, szabadulni akar, megmutatni, hogy velünk nem lehet csak úgy játszadozni! De még nincs itt az ideje, még várnia kell. Egyre erősödő jelenléte csupán a borostyánba váltó íriszekben mutatkozik meg, ha így folytatjuk, nem fogom túl sokáig bírni. Talán bocsánatot kérnék. Talán észbe kapnék, hogy elszúrtam. Hogy megbántottam. Hogy téves dolgokat feltételeztem és túlreagáltam ezt az egészet. Meglehet, hogy én magam próbálnám helyrehozni a dolgokat és beismerném, hogy elcsesztem az egészet. Csakhogy a düh vörös ködében már nincsen sok helye a józan gondolatoknak, arról nem is beszélve, hogy egy olyan kérdést tesz fel a mondandójának a végén, amire végképp elpattan az agyam. Elszakad a cérna, az utolsó láncszem is semmivé válik, üvöltve kezdek bele az alakváltásba, arcomat először a düh torzítja, majd megjelennek a bundásom vonásai, hogy pár pillanattal később már teljes valómban nézhessek vele farkasszemet. Akár alakot vált, akár nem, nekirontok. Mínusz egy lábbal ugyan kicsit nehéz, de magasról teszek a jobb mellső lábamba hasító fájdalomra. Az irányítás a farkasomé, hangosan csattannak a fogaim, húsába próbálok marni, ott, ahol éppen érem. Érezni akarom vérének ízét, szagolni akarom a fémes illatot, meg akarom csócsálni a húsát; fájdalma akarok okozni. Próbálom ledönteni a lábáról, elsodorni őt a lendületemmel. ~ Ne hozd fel állandóan a kibaszott, elcseszett múltunkat! Azt hiszed csak neked fáj? Szállj már le a magasról lóról, faszfej! ~ üvöltöm gondolatban, dühtől vibrál minden egyes szavam ~ Már nem vagyok az a védtelen taknyos, aki egykor voltam! Ne kezelj hát úgy, mint egy kis pisist! ~ morgásom társul szavaim mellé, egyetlen pillanatra sem állok le a támadással/marcangolással, az érzelmek irányítják a tetteimet, képtelen vagyok a logikus gondolkodásra. Nekem is fáj. Fájjon hát neki is.
(nem tehetek róla, mostanában erre megy neked csak XD)
Üvölt a fájdalomtól és mélyen bennem valami vele együtt üvölt ugyanolyan elkínzottan. Ennek ellenére marad a fröcsögés, a vagdalkozás, a nyomorult kétségbeesés, mert érzem, hogy egy kibaszott szakadék felé sodródom, amit évtizedek óta messzire kerültem, mert fogalmam sincs, mi vár az alján, mi lesz, ha belezuhanok és elnyel. Te tudod, Ethan? Most bele fogsz lökni? ~ Faszfej az apád, az! ~ kiabálom vissza, és hiába tépjük, marjuk, szaggatjuk egymást, mégis olyanok vagyunk, mint két civódó gyerek, akik rohadtul a semmin kaptak össze. Amíg egymásnak nem estünk, olyan kézzelfogható, megingathatatlan volt a dühöm alapja - legalábbis annak tűnt -, most meg... ~ Bazd már meg, Ethan, hogy ennyire sötét vagy! ~ morgom haragosan, nekiveselkedve egy reményeim szerinti utolsó rohamnak. Az ő fekete ordasa az enyém ellen, nevetséges, hogy még farkasként, két különböző vérvonal tagjaként is így hasonlítunk. Bevetem minden elnyert gyorsaságom és lendületem, úgy kapok oldalról a nyakába, marjába és igyekszem a földre teríteni, direkt balról támadva, hogy a jobb, sérült lábával kelljen jobban tartania magát, ami kevésbé bírja a terhelést így már. Karomnyomok a pofámon, kitépett hús helye a mellső lábam mögött nem sokkal, vértől bűzlő-csatakos bunda, vörösre szennyezett hó... a mi nyomorult, koszos vérünk szennyezi. Ha sikerül ledöntenem, ránehezedek, a földre szegezem, nem eresztem, igyekszem leverni minden szabadulásra tett kísérletét, remélve, hogy elég sérülést okoztam, hogy eléggé leszedáltam. Sérülések az öcsémen, tőlem. Istenem... Ha kicsit is csitult, félig ráfeküdtem, de agyaraimmal továbbra is belé martam. ~ Sajnálom... sajnálom, kisöcsém ~ nagyot nyelek, lenézek a lábam alatt elnyúló szakadékba ~, bocsáss meg... Elengedem, de nem húzódok el, fekszem mozdulatlanul, fejem sebzett tarkóján pihen és nehezen szedem a levegőt. Örülök, hogy nem ember alakban vagyunk és hogy senki sincs közel s távola környéken, így más nem hallhatja szánalmas nyüszítésem. Elengedtem magam, zuhanjunk hát. ~ Sose tudtam megkérdezni, hogy megvetettél, vagy gyűlöltél-e, hogy milyen volt neked, nem mentem vissza érted, nem találtalak meg és most meg... sajnálom, oké? Sajnálom, hogy ilyennek kell viszontlátnod. Hogy egy roncs lettem. Hogy mindig neked esek. ~ Nagyot szusszanok, még jó, hogy szipogni nem tudok. Nehézkesen felállok és arrébb somfordálok, a farkasom megalázva érzi magát, amiért így viselkedek, de hol nem szarok én most rá? Lesz még együtt pár évszázadunk, ami alatt elfelejtheti ezt nekem. ~ Le fogok cuccolni Anchorage-be ~ mondom valamivel határozottabb hangon ~ ezen semmi nem változtat. A múltkor még arra gondoltam, hogy brahiból beállítok hozzád, de... jobb, hogy nem így lesz.
Kezdőlap
//
