Becsületemre váljon, én komolyan próbálom kamatoztatni mindazt a keveset, amit a farkasságról már tudok. Persze, tisztában vagyok vele, hogy vannak, akik képesek elrejteni érzelmeiket, mások akár befolyásolni is tudják vérvonaluk által az amúgy sem épp toppon levő elmém gondolatait, érzékszerveimet becsapva... E felől a nő felől mégsem érzek ártó szándékot vagy a hazugság szúrós szagú bűzét így első blikkre, s valami ösztön, talán farkasé, talán a katonaévek emberismerete súgja, hogy bízhatok benne, nem fog sem nekem, sem pedig a falkának ártani. Éppen ezért közelebb léptekor csupán öngyújtó jellegzetes sercenése hallatszik, majd apró láng villan, ahogy rágyújtok. - Nem? - Kihallatszik a finom döbbenet hangomból, ahogy elemelem számtól egy szippantást követően a koporsószeget. - Azt ne mond, hogy vámpír vagy, mert itt verem a földhöz magamat visítva... - Húzódik mosolyféle képem szegletére, mindezt nem gondolva teljesen komolyan, ám a fogaskerekek dolgoznak mindeközben elmémben. Így ugranak be: - Te is olyan őrző vagy akkor, vagy micsoda, nem? Elég ritka népség lehettek, mert itt vagyok már egy ideje, de te vagy az első, akibe belefutok. - Mint mondottam volt, nem érzékelek felőle ártónak ítélt szándékot, s bár a bizalom erős szó, mégis valamiféle könnyeden baráti nyitottsággal igyekszem fordulni felé. Elvégre mennyivel jobb ez már így, mintha magamban beszélnék az éjszaka közepén, mint holmi eszelős... Kérdésére kissé elmerengve szívom be a cigarettafüstöt, majd ugyan ilyen ráérős lassúsággal fújom ki, mintha csak valami évszázados matuzsálem lennék, ki tudja, alaposan kell megfontolni minden egyes kiejtett szót. - Ezt... nem egyszerű szavakba önteni. De ha elárulod, te mit keresel itt, megpróbálhatom! Cigit? - Ne mondja senki, hogy nem vagyok ultrajófej.
Szerettem volna tudni, hogy miért egy kölyökbe botlottam és a kérdéseit hallva egyre inkább biztosabb lettem abban, hogy az lehet. Először Nadine, most pedig ő. Mintha az élet meg akarná nekem tanítani azt, hogy mindig fel lehet állni és bármennyire is nehéznek tűnik a szituáció, van belőle kiút. Régen olyan jól tudtam ezt, de mostanra szinte elfelejtettem. Nem csak elveszítettem egy részét a lelkemnek, hanem minden egyes nappal többet. Lehet, hogy gyenge voltam eleinte, de igen is hiányzik a régi életem és talán pont arra lenne szükségem, az edzésekre, hogy újra talpra tudjak állni, de ebben magam sem vagyok biztos. A kérdését hallva nagyon halovány mosoly kúszik az arcomra. Figyelem őt, de még mielőtt mondhatnék bármit, folytatja tovább a mondandóját, amit már nem tudok megállni egy kisebb kuncogás keretében. Sietve harapok az ajkamba, majd egy pillanatra még a hideg is kiráz a gondolattól. Szerintem kész szerencse az, hogy nem vagyok vámpír, legalábbis az elmúlt hetekre nézve. Számból vetted ki a szót, mert az vagyok. S hamarosan elkezdek csillogni is a holdfényében. – szólalok meg játékosan és ő is érezheti, hogy tényleg nem gondolom komolyan azt, amit mondok. Igen, őrző vagyok és nem vagyunk annyira ritkák, csak remekül tudunk rejtőzni. Illetve, ha jól tudom, akkor nem régóta tehetjük be a lábunkat ide. Te régóta élsz itt? – kérdezem tőle kíváncsian. Nem akartam hazudni neki, illetve félig-meddig már kitalálta a dolgot, ha nem is elsőre. De majd idővel belejön. Meg annyira nehéz dolga nem is volt, mert meg se próbáltam elrejteni azt, hogy kivagyok, mert sokkal inkább a bennem tomboló tengert próbálom lecsillapítani és az a dolog szinte minden egyes erőmet felemészt. Meg eléggé kellemes társaságnak tűnik. S jelenleg nálam ez nagy szó, mert mostanában senkit se tűrök meg a közelemben. Egy fiatal farkast jöttem meglátogatni, vagyis azt hiszem. Bár nem éppen a legjobb időben. Egyszerűen csak a lábaim idehoztak, de ha nem találkozom veled, akkor lehet mentem volna tovább is az erdőbe. – válaszolok neki egy kisebb gondolkodás után, majd bólintok. Lassan odasétálok és elveszek tőle egy cigarettát. Nem szoktam dohányozni és Ben-t is szeretném lenevelni róla, de most úgy éreztem, hogy egy szál nem árthat meg. Végül pedig helyet foglaltam a veranda lépcsőjén és lassan lehúztam a fejemről is a kapucnit, hogy ne legyek annyira ijesztő. – Most te jössz. - pillantok rá kíváncsian és közben a jól megszokott maszkot az arcomra húzom, amivel szinte bárkit képes voltam már átverni és elhitetni, hogy jól vagyok.
Először kissé elkerekedik pillantásom helyeslő megjegyzése hallatán, de szerencsére kapcsolok időben, hogy esélyesen csak ugrat - hangsúlyából és a felőle érkező impulzusokból ítélve. - Óriási! - Fel is nevetek szórakozottan, fejemet csóválva meg. - Vagy úgy! Igazából még sosem találkoztam a fajtáddal... legalábbis azóta nem hogy megkaptam a bennem lakó bundást, előtte lehet, belefutottam már párba a tudtom nélkül. - Feleltem szavaira, s könnyed flegmasággal vontam vállat kérdésére. Az előbbiekből már levághatja a szitut, de azért megerősítem, ha már nem tűnik emberevőnek, sem baltás gyilkosnak. Igazából egész jófejnek tűnik így első pillantásra. Meg egy kicsit furának, amiért az éjszaka közepén random mászkál errefelé, de mindenkinek kell valami hobbi, nem igaz? Én nem ítélkezem! - Nem. A városban is alig egy-két éve, de ide a Farkaslakba mindössze egy hónapja vagyok száműzve. Nem igazán engednek le a városba a köz érdekében... - Nevetek fel kissé fejcsóválva. Megvan a dolog iróniája, tekintve, hogy papírom van arról, hogy mentálisan nem minden oké a fejemben. Bár mióta farkas lettem, nem voltak úgynevezett epizódjaim, most így belegondolva... Nem tudom féljek-e ennek tudatában, vagy örüljek neki. Arra, hogy ő mit is keres pontosan itt, mindössze aprót biccentek. Valami kimondatlan keserűséget érzek felőle, szavainak sorai közt, de nem tudom és nem is akarom hova tenni. Nem vagyok én pszichomókus! - Inkább megkínálom cigivel, meg ha közelebb lép, kissé széttárom kezeimet, legyen a vendégem itt a teraszon nyugodtan. Akár helyet foglal, akár nem, én biza leteszem magamat a lépcsőre, miután rágyújtottam. Nekem passzolja a labdát, részemről pedig flegma vállvonás a válasz első körben, miközben kifújom a füstöt. - Nem alszok valami jól mostanában és az altató is kevéssé üt ki, gyorsabban kimegy belőlem, hála ennek az egész... farkas biológiának! - Szisszenek nevetősen. - Még egy hónap után is annyi bizonytalanság van az életemben, hogy az őrület... nem igazán ehhez szoktam és nyilván ez az, ami betesz. Szóóval... Cali! Gyakran hagyod a lábaidnak, hogy csak úgy vezessenek valamerre? - Firtatom szórakozott ál-komolyságot eszközölve képemre mellé.
Legalább ő képes nevetni. Idejét se tudom, hogy mikor nevettem utoljára és valami fura érzés kerített hatalmába, miközben hallottam a nevetését. Mintha egy apró részem sóvárgott volna azért, hogy én is végre nevessek újra, de nem volt miért. Akkor legalább valamiben első vagyok. – nézek rá barátságosan, hiszen tényleg nem akarok bajt keverni, majd lassan bólintok. – Nem kizárt, hogy találkoztál már velünk, csak nem tudtál rólunk. Ahogyan a farkasokból, úgy az őrzőkből is van pár. Legfeljebb nem verjük nagydobra, hogy azok vagyunk. – a hangom barátságosan cseng, miközben elindulok felé és minden egyes lépésemet az avar, s az ott meglapuló gallyak reccsenése jelzi. Szerencsére még így se verek túl nagy zajt, mert megtanultam azt, hogy miként lehetséges teljes mértékben osonni, de most nem volt kedvem hozzá és amúgy is, így legalább még biztosabb lehet abban, hogy nem akarok neki ártani, mert hangot is adok annak, hogy itt vagyok és közeledem felé. Akkor azért a várost egészen jól ismered és gondolom hiányzik neked. Az pedig idővel változni fog, de szerintem érthető, hogy miért vigyáznak ennyire a kölykökre. – mert szerintem egy kezdő őrző is tud veszélyes lenni és megmutathatja az erejét akkor, amikor senki se számít rá, ezért próbál meg mind a két fél óvatos lenni. Nem csak egymással szemben, hanem a világgal szemben is. Miután elveszem a cigit helyett is foglalok mellette és hamarosan már a kapucni is lekerül a fejemről és a messzeségbe révedek. Idővel pedig meg is gyújtom. Nem érdekel, hogy ki lát meg, de kivételesen úgy érzem, hogy muszáj rágyújtanom. Még akkor is, ha amúgy ellenzem ezt az egészet. Főleg Ben-t szeretném leszoktatni róla. Csendesen hallgatom, amit mond, majd együtt érzően pillantok rá. Érthető, hogy még sok a bizonytalanság az életében. Szerintem érthető, hogy így érzel. Nem kis dolog történt veled, s többé már nem vagy egyedül, hanem úgymond van egy második én is, aki ugyanúgy élni akar és vannak szükségletei. Esetleg teával már próbáltad vagy beszélgetni valakivel a félelmeidről és a démonaidról? Sokszor az is segíthet az alvásban. – nem akarok tolakodó lenni, de tudom miről beszélek. Én se alszom jól, s már volt, hogy én is különböző dolgokhoz nyúltam egy kis alvás miatt, de az nem helyes. A démonaiktól kell megszabadulni, de azoktól meg annyira nem könnyű. A kérdését halva végül egy apró mosoly kúszik az arcomra és megrántom a vállaimat, miközben újra a szívok egy slukkot. – Nem, vagyis mostanában azt hiszem igen, de régebben nem. Mindig tudtam, hogy mit szeretnék, ahogyan talán most is, de minden túl bonyolult. – válaszolok neki egyre halkabban, mert nem akarom ezzel terhelni még őt. – Örülsz annak, hogy farkas lehetsz? - fordulok felé kíváncsi pillantással, majd pedig elfordulok tőle, hogy ne rá fújjam a ki a füstöt.
- Nicholas nem sokat beszélt még rólatok a létezéseteken túl, ami azt illeti, szóval nézd el nekem, akadnak hiányosságok itt bent. – Kocogtattam meg mutatóujjammal kobakomat, Nicholas személye kapcsán pedig nem fűzök hozzá különösebb magyarázatot a mondathoz, pusztán azért, mert nekem evidens, hogy ki ő nekem, mint ahogy errefelé mindenki olyan rohadtmód tisztában van a ténnyel általában, szóval nem gondolok bele, hogy esetleg az „idegennek” nem feltétlenül egyértelmű. De különben meg tök nyolc jelen helyzetben, hogy ki fia borja a pasas. Közeledtére felé kapom pillantásomat, vállvonásom jelzi szavaira válaszom: igazából töknyolc. Már, hogy miért vigyáznak ránk. Értékelem én a próbálkozást, de nem igazán könnyít a lelkemen vele, megkapom minden nap, hogy majd idővel… majd, MAJD! - Nem is a város… inkább az emberek. A katonaság. A repülési gyakorlatok… - Pontosítok, igyekezve kedvesebb, érdeklődőbb hangnemet megütni, mert mégiscsak. Ha ő nem viszonyul tüskésen hozzám, én miért tennék hasonló módon? Meg is lesz ennek a kölcsönös jófejségnek az eredménye, hamarosan a lépcsőn ülünk egymás mellett, cigarettázva. Tüzet is adok neki, ha igényli, nem sajnálom tőle. Válaszát hallgatva lassan fújom ki a füstöt, magam elé tekintve, hogy kissé keserű vigyorra húzódjon a szám. - Kétlem, hogy a dili-dokimat felhozatnák ide a hegyre, csak mert akad pár álmatlan éjszakám. Nick előbb verné ki belőlem, mi nyomaszt, de… én nem akarok csalódást okozni neki, ha már egyszer megosztotta velem ezt a… kiváltságot. Nem akarom, hogy problémaként tekintsen rám, pedig – és remélem ez a mi titkunk marad, Cali – valami nagyon nincs rendben velem, úgy érzem. Mármint… nehéz ezt körülírni. – Túrok tincseim közé, majd hátradőlve támaszkodom meg a terasz hideg fáin, úgy tekintve a másikra. - Nincs második én bennem. Persze, érzem, hogy igen, de… nem úgy, ahogyan azt a teremtőm leírja. Ennek van értelme így egyáltalán? – Fejcsóválva emelem a koporsószeget számhoz és szívok bele újra. Inkább kérdezek, s hallgatom válaszát, addig se a saját nyomorommal kell foglalkozzak. - A talán kevés. Mi az a minden? – Döntöm oldalra őszinte véleménynyilvánításomat követően fejemet, ahogyan rá tekintek. Szinte már „kiskutyás” a mozdulat, nem direkt, persze. Kérdésére kiszélesedik a mosolyom. - Hát ez egy rohadt jó kérdés, hallod… kérdezz meg egy év múlva, akkor talán már el tudom dönteni! Nem kértem, de kaptam. Végülis… elég menő, ugyanakkor teher is, meg rengeteg fejlesztést igényel. Jószerivel, mintha újra besoroztak volna és kezdhetném elölről az egész kiképzést, hiába a főhadnagyi rang. Te mivel foglalkozol amúgy? Tudod, amikor épp nem… őrzősködsz. Vagy hogyan megy ez nálatok egyáltalán? – Érdeklődök, nyílt őszinteséggel, mert most, hogy itt ül mellettem, tényleg érdekelne, milyen „a másik opció”, amivel az átlagember a világ mögötti valós világot megismerheti.
Idővel majd mindenre rájössz. Gondolom vannak fontosabb dolgok is, mint rólunk beszéljen. – a hangom barátságosan cseng. Nem gondolom azt, hogy ez akkora baj lenne, hogy még nemigen ismer minket, vagy hallott rólunk, hiszen biztosan van jobb dolga is a teremtőjének, mint rólunk tartson kiselőadást. Szerintem, ha itt lesz az ideje, akkor majd mesélnek rólunk neki, de mindent a maga idejében. A járást se egyből tanulja meg az ember, így a farkas életet se, ahogyan az őrzőséget se. Hosszú hónapok, évek elhivatottsága, legalábbis szerintem. Voltak a városban barátaid? Katona voltál? – kerekedik el a szemem a csodálkozásnak köszönhetően. Talán annyira nem is különbözünk mi egymástól. Ő katona volt, én meg harcos vagyok. Mind a ketten mások védelmére „esküdtünk” fel. – Itt nincsenek barátaid? Olyanok, akikkel esetleg elütheted az időt és kicsit könnyebbé tehetett a „bezártságodat”? – pusztán kíváncsiságból kérdezem, s remélem nem érti a félre a dolgot, de a szavai alapján kicsit magányos lehet. De nem egyszerű csak úgy hátat fordítani a korábbi életünknek, barátainknak és esetleg a családunknak. Pontosan ismerem ezt az érzést, hiszen az ideérkezésemmel ezt tettem pontosan. Hamarosan pedig pontosan annak a káros szenvedélynek hódolok, amiről annyiszor le akartam szoktatni bent. Lassan fújom ki a füstölt és figyelem, ahogyan az éjszakában és a teraszról áradó fényben szép lassan tova szál, míg végül teljesen elillan. Először is nem kell aggódnod. Nem fogom senkinek se elmondani, illetve tapasztalatból tudom, hogy az álmok nem csak álmok. Néha beszélni kell róluk, mert a végén képesek felemészteni minket. Nem tudom, hogy mi történhetett veled, de ha szeretnéd, akkor nekem elmondhatod. Meghallgatlak, lehet már azzal is kicsit megkönnyebbülnél. – s hosszú idő után egy halovány, de barátságos mosoly jelenik meg az arcomon és úgy pillantok rá. Nekem is megvannak a „drága” és „kedves” álmaim, aminek köszönhetően most itt kötöttem ki és nem a meleg ágyikóban alszom. Figyelem őt, de közben figyelek arra is, hogy ne rá fújjam a füstöt. Szerintem van. Talán még nem találtatok egymásra? Még nem érzed azt, hogy a benned lakozó farkas is hozzád tartozna? Boldog vagy? – ha nem, akkor már ez is lehet alapja a dolognak. Lehet, hogy hálás, de az még nem jelenti azt, hogy örül is neki és teljes mértékben el tudta fogadni azt, amit vele tett Nicho. Tudod magam mögött hagytam a régi életemet, a családomat és a barátaimat, azért, hogy valakinek a közelében lehessek. Eleve fura volt ez a város, hiszen senkit se ismertem itt. De az életem még inkább felfordult és fogalmam sincs, hogy merre tovább. Fura álmok, s nappalok, mintha szép lassan mindenki eltávolodna mellőlem…- a hangom a végére elhal. Én tehetek arról is, hogy Ben-nel egyre nagyobb a szakadék közöttünk, de nem tudom nem magamat hibáztatni a történtek miatt. Nekem kellett volna óvatosabbnak lennem, de ugyanakkor még ott van a tény is, hogy hiányoznak az edzések, de Ben nem engedte, meg amúgy is rövid ideig még az ágyat se voltam elhagyni. Most meg éjszaka sétálgatok a városba, amikor is remélem, hogy alig ütközhetek valakibe bele. Legalább van benned kitartás és nagyjából sejted, hogy mire számíthatsz. Nem olyannak tűnsz, mint aki egy apró szellőtől összeroppan. Talán még egy szélvihar se árthat neked. Biztosan menni fog és idővel a városba is mehetsz. Tanulok és régebben önvédelmet oktattam. Szabadidőmben meg edzeni szoktam, de ha ténylegesen sikerül elszakadnom ezektől a dolgoktól, akkor kirándulni, olvasni, zenét hallgatni. – nézek rá mosolyogva, hiszen nem túl sok mindent teszek, mert ott a suli, a tanulás, edzések, így néha már tiszta hullán esek haza. Reggel is általában korán keltem, hogy még suli vagy éppen meló előtt futni tudjak menni. – De lassan meg kellene tanulnom a fenekemen is ülni és meditálásra több időt szentelni, de nehezebben megy, mint gondoltam. Ha megpróbáltam mostanában, akkor az álmaimban ismert kép villant be és …- sietve rázom meg a fejemet, majd megrántom a vállaimat, hogy mindegy. Újra elmerülök a káros szenvedélybe, majd pedig a füstben, amint elillan miután kifújtam…
Aprót bólintottam kijelentésére - bizony, akadnak fontosabb dolgok úgy fest. Hajajj, de még mennyi! Meglepett arckifejezésére kiszélesedik kissé képemen a mosoly. - A barátok kifejezés kissé túlzás, de akadtak páran. És igen. Vagyok... legalábbis szeretném ezt gondolni és tudtommal hivatalosan nem szereltem le továbbra sem, szóval elviekben így is van. - Kevés dolog akaszt ki igazán ezzel az egész farkas mizériával kapcsolatosan, az egyik viszont pontosan ez. Imádom a munkám, büszke vagyok a rangomra, amit elértem nőként és ambícióim lettek volna magasabb posztra is törni, de ezeket úgy fest, egy ideig parkolópályára kell állítanom. Tiszta sor, de végleg sose mondanék le róla. Arra, hogy itt lennének-e barátaim, vállat vonok kissé talán flegmán. - Nem igazán. Persze, Nicholas, a Teremtőm vagy minek nevezik, régi haverom és igyekszik is segíteni a maga módján, de nem az igazi. - Ez a szomorú igazság, az éjszakai hűvös pedig az efféle igazságok sötét óráját hordozza magában, hát miért is kertelnék vagy szépítenék rajta bármit? Valami fura, számomra megmagyarázhatatlan oknál fogva érzem, hogy bízhatok a nőben és miként én nem adom ki az ő szavait senkinek, úgy az enyéim is közöttünk maradnak. - Ezt az idegen érzést meg is erősíti Cali a következőkben, kimondott szavai által. Hallgatom, s lassan fújom ki a füstöt, mely lustán emelkedve kanyarog a semmibe veszve odafent. - Nem, én... egyáltalán nem érzem. Pontosabban, azt érzem, hogy van... valami. De nem mozdul, nem szól, nem jelez, csak van. A lényem, a részem és mégis külön álló dolog. Ilyesmi lehet a terhesség talán, bár ezt én már hála a jó égnek nem fogom megtapasztalni se, ahogy hallottam! - Szusszanok megereszkedő vállakkal. Sosem vágytam a terhességgel járó procedúrára valahogy, még ha nem is taszít a gyerektársaság kifejezetten. - Elégedett vagyok inkább. Meg... reményteli, mint amikor újba kezd az ember. - A boldogság erős kifejezés volna, de nincs okom panaszra, ez kétségtelen. Habár nem én kértem a farkaslétet, hanem Teremtőm talált alkalmasnak arra, hogy kölyke legyek, nincs ellene kifogásom! Próbálom kihozni a legjobbat a jelenlegi helyzetből. - Biztosan sokat jelent akkor neked ez az illető. - Szúrom közbe mondandójának, melyben konkrétumokkal nem szolgál, csak a rébuszok maradnak. Fel is horkanok kissé, elégedetlenkedőn. - Ha nem vagy képes kimondani, mi is konkrétan a baj az életeddel, hogyan akarod megoldani? Kerülgeted, alvajáróként sétálsz az éjszakában, ahelyett, hogy szemközt fordulnál vele, amennyire én látom és ez az, ami felemészt. Csak... mondd ki! Mi bánt? Hol fáj? Tedd valósággá, azt le tudod győzni utána, de egy árnyékkal nem harcolhatsz! - Nyomtam el a korlát fémjén a cigarettát, mintegy a "buzdító beszéd" záróakkordjaként. Főhadnagy énem le se tagadhatnám, azt hiszem. Aztán más vizekre evezek, szakmájáról kérdezem, mégis ugyan ott kötünk ki, mintha egy mindent - de főként őt magát - felemésztő körben járnánk újra és újra ugyan azokat a lépéseket végig. - Na jó, most már tényleg mond ki, mert ez nem egészséges! - Lököm el magamat a lépcső fájától, felállva pedig szemközt fordulok vele, határozottan tekintve le rá.
- Remélem, hogy nem törte ketté a karrieredet, vagy az álmaidat ez a dolog és vissza fogsz tudni menni oda. – miután végig hallgattam őt, s minden apró mozzanatára figyeltem közben, csak utána szólaltam meg. Tényleg őszintén kívántam azt, hogy ez az élet után is, amikor már biztonságos lesz mindenki számára visszamehessen oda, hiszen látszott rajta, hogy sokat jelent neki a katonaság. - Miért nem az igazi? Valami baj van? –pillantok rá aggódva, hiszen legjobb tudomásom szerint eléggé fontos az, hogy jó Atya, vagy anyja legyen a farkasnak. Sok baj származhat abból, ha esetleg „rossz” a tanító. Az ember életében is fontos szerepet játszanak a szülők, akkor egy farkaséban talán még nagyobb jelentősége van a teremtőnek. Nem értem, hogy mi lehet a gond, mert a legtöbb esetben a teremtő csak olyankor harap be, ha készen áll rá, legalábbis ez lenne a normális dolog, de az élet sose volt egyszerű, így miért pont ebben lenne? Tarthatnék tőle, de még se teszem. Van valami a lányban, aminek köszönhetően úgy érzem, hogy a titkaimat nem fogom visszahallani és esetleg még egy fura, szokatlan, de nem ritkafajta barátság is szövődhet ebből a találkozásból… Miközben pedig hallgatom őt, akkor lassan szippantok a cigiből, majd pedig hamarosan kifújom és figyelem azt, ahogyan a levegőben tekergőzik, míg végül el nem tűnik. A válasza részben meglep, de megértem. Fura dolog az élet, hiszen legtöbb esetben pont azok kapnak ajándékot az élettől, akik nem szeretnék, de aki meg igen, attól egyszerűen elveszik, de mélyen legbelül éreztem, hogy így talán mindenkinek sokkal jobb, vagy legalábbis idővel majd az lesz. Végül pedig lassan bólintottam, hogy megértem, amit mond. - S még mindig nem sikerült rájönnöd arra, hogy mi az a valami? Hogy mi lehet az, ami nem hagy nyugodni? Esetleg nem hagytál magad mögött egy fontos személyt, vagy esetleg félsz valamitől? – az emberek képesek az ilyeneket letagadni maguknak. Nem szerettem volna átmenni hirtelen doktorba, hiszen magam sem voltam az, de szerettem volna rajta segíteni. Segíteni abban, hogy sikerüljön meglelni a békét. Na jó, ez talán eléggé furán hangzik, de mindenkinek szüksége van arra, hogy a lelkében, mélyen legbelül ne tomboljon vihar, legalábbis véleményem szerint. - Mit szeretsz csinálni? – szegezek neki egy kérdést sietve, hiszen ha sokszor érzi magát egyedül, akkor szívesen találkozom vele. Azt hiszem megkedveltem ezt a lányt, nőt, kölyköt és jó érzés vele beszélgetni, de aztán hirtelen kifakad, vagy valami olyasmi. Zavaromban csak pislogok és hirtelen nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Egyszerűen a szavai forrózuhanyként érnek. Ennyire nyíltan szerintem még senki se mondta az arcomba a dolgokat az az eset óta. Talán mindenki félt attól, hogy csak még inkább magamba fordulok, de ő nem tette. Lassan elnyomtam a cigit és csak hallgattam, nem feleltem, hiszen ha ajkaim el is váltak egymástól Végül pedig újra rám terelődik a szó, s habozás nélkül válaszolok, de persze hamarosan újra ugyanott kötünk ki. Mintha valami ördögi körbe kerültem volna. S a szavaiba picit beleremegek. A kezem ökölbe szorul, de nem pillantok rá. Nem akarom őt bántani, sokkal inkább erőt gyűjtök, de végül megadom magamat neki. - Nem olyan régen elvetéltem. Elveszítettem a babámat… - jegyzem meg halkan és lesütöm a szemeimet. Persze fiatal vagyok és hasonlóak, de akkor se kellene ilyet megélnie egyetlen egy nőnek se. Mintha elhúznák előtted a mézesmadzagot, majd egyszerűen csak kirántanák a talajt a lábad alól. - Sajnálom, nem kellett volna. Ez nem rád tartozik, s nem akarlak terhelni vele. – hadarom sietve és végül én is felpattanok. Lassan keresem meg őt a pillantásommal, miközben zavaromban a hajamba túrok, de végül nem mozdulok meg, hanem egyszerűen csak neki dőlök a korlátnak és csendesen figyelem őt, miközben alig akarom elhinni, hogy tényleg kimondtam, s ráadásul mondhatni egy idegennek, aki pluszban még farkas is. Nagyon reméltem, hogy nem fogja senkinek elmondani, mert nem lenne túl szerencsés, ha valakinek a fülébe jutna…
- Hát azt én is... - Jegyeztem meg kurtán, őszintén velős könnyedséggel. Érezhetően bosszantott ilyen tekintetben a fennálló helyzet, ha más téren nem is igazán, hiszen alapvetően több előnyét, mint hátrányát éltem meg eddig. Arra, hogy baj lenne a Teremtőmmel, csupán fejemet ingatom. - Semmi az ég adta világon! Egyszerűen még szokjuk ezt az egész teremtő-kölyök dolgot, meg az együtt lakást. - Engedem el a témát egy apró sóhajjal, főként azért, mert nem ez a problémám forrása. Ha tudnám mi lenne az, már szavakba öntöttem volna a maga tömör valóságában... de megfogalmazni sem tudom igazán, így csak szenvedek felette, mígnem felőröl idővel talán, ha nem jövök rá. Apró, keserű mosoly követ halk ciccenés a kérdésáradat hallatán. - Igazán rendes vagy, hogy segíteni szeretnél, de ezzel nem hiszem, hogy előrébb jutok. Senkim sincs már, aki igazán számítana, ami pedig a félelmet illeti... az ember megtanulja átértékelni a harcmezőkön. - Vonok vállat, felnevetve. Kérdése ugyanis olyan hirtelen ér, hogy elsőre nem is tudok hirtelen mit mondani. Tényleg... mit szeretek csinálni azon kívül, ami nem a munkám része? Olvasni lefekvés előtt, híreket nézni a tévében, kivéve amikor apám nyilatkozik a tévében... - Huhh, ez jó kérdés, hallod. Eléggé leterhelt a sereg, most meg ez a kölyök-dolog, hogy ne gondolkozzak igazán ilyesmin. - Húzom el a számat szinte már bocsánatkérően, ahogy felé tekintek. Aztán... csak nem tudok parancsolni szavaimnak, gondolataim csak úgy csorognak kifelé számon, ahogy szemközt perdülve vele lepillantok rá, mintha legalább az anyja lennék, vagy a nővére, nem is tudom, melyik a gázabb. Dacosan tekintek le rá, még ha ő kerüli is pillantásomat, hogy mindez a kép szavaival együtt omoljon le, vállaimat leengedve. - Oh... - Hát, sok mindenre számítottam, de erre éppenséggel nem, ami azt illeti. - Én... nagyon sajnálom, Cali. Nem akartalak... nem tudtam. - Szabadkozok kissé, hangomban nem a szánalom, sokkal inkább a nyílt bocsánatkérés és zavartság ölt testet. Feláll ő is, tekintete megtalál, arra pedig, hogy nem kellett volna nekem felhoznia a dolgot, egészen egyszerűen csak megölelem. Nem vagyok ölelkezős típus alapjáraton, most mégis önkéntelenül jön a mozdulat, úgy, mint amikor tettem volna az elhunyt beosztottjaim családtagja esetében, ha lehetőségem van rá. Akkor erősnek kellett mutatkoznom, most, ezzel az idegen lánnyal szemben nincsenek efféle elvárások. - Néha könnyebb egy idegenre ráborítani mindent, mint arra, aki a legközelebb áll hozzánk... - Súgom neki, s hacsak másként nem tesz, úgy el is engedném részemről, karjaimat lefejtve róla. - Úgyhogy, ha gondolod... - Tárom szét karjaimat kissé, kiszélesedő mosollyal. - Én egy darabig még itt leszek fent, mint valami elcseszett hercegnő, ugorj fel, ha kedved szottyan dumálni vagy ilyesmi.
A válaszára csak bólintottam, hiszen már kiveséztük a témát. Én tudtam, hogy ő mit szeretne, én pedig drukkoltam hozzá. Elhiszem, hogy nem lehet könnyű neki most, de idővel, amikor már elég nagy lesz, akkor biztosan hasznára lesz majd az, hogy farkas és kamatoztatni tudja ott. - Ohh, értem. Akkor további sok sikert és kitartást, vagy fogalmam nincs arról, hogy mit illik ilyenkor mondani. Biztos nem lehet egyszerű. - jegyzem meg kicsit zavarosan a dolgot, mert szerintem picit még én is belezavarodtam abba, amit mondtam, vagyis inkább abba, hogy mennyire mondhattam hülyeséget. Azért farkassá válni nem lehet könnyű, ahogyan az utána következő évek se lehetnek egyszerűek, de ő erősnek tűnik és olyannak, aki nem könnyedén adja fel a küzdelmet és ez szerintem most előnyére válhat. - Talán tényleg megtanulja átértékelni, de a félelmek nélkül szerintem nem lehet élni, csak átalakulnak, megtanuljuk kizárni őket, esetleg eltemetni, de szerintem teljesen eltüntetni képtelenség. - nézek rá komolyan, de nem akarom firtatni a dolgot, mert ő jobban ismeri magát, a történetét, mint én őt. Én csak megérzésekre és eddigi röpke éveim alatt szerzett tapasztalataimra támaszkodhatom, de semmi több. - Hmm, esetleg van olyan dolog, amit régebben megszerettél volna tenni, csinálni, de eddig még nem volt rá lehetőséged? - fordulok felé kíváncsian, hiszen ebből is ki lehet indulni, hogy milyen hobbija lehetne, amíg nem mehet vissza. Legalább figyelem elterelésnek is jó lenne. Néha a jelentéktelennek tűnő dolgoknak sokkal nagyobb jelentőségük van, mint azt valaha is gondolnánk. Aztán hirtelen a békés és ártatlan pillanatok tovareppennek, ahogyan a cigifüstje is elillant az éjszakában. Feláll, szembefordul velem. Talán kicsit úgy pillant le rám, ahogyan egy éppen anya tenné a gyerekével, hogy leszidja őt és a szavai tényleg fájnak. Zúdulnak és zúdulnak, de többé úgy érzem, hogy nem tudok elmenekülni eme szavak elől. Egyszerűen akkor talán belefulladnék. Végül a szavak ajkaimat sietve hagyják el, de alig, hogy kimondom úgy érzem, mintha a szívemből is kitépnék újra egy darabot. Kimondva annyira valóságos, annyira fájdalmas. Sietve állok fel én is. Menni akarnék vagy tán maradni? Magam sem tudom, egyszerűen csak nem bírok tovább ülni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne. - Semmi baj, nem tudhattad. Illetve még elég fiatal is vagyok ahhoz, hogy bárki ezt gondolja. - mondom sietve és a szemeimet is lesütöm, hiszen az anyaság az nem a kortól függ, hanem attól, hogy kit mikor ajándékoznak meg vele. Én kaptam egy esélyt, de nem éltem vele... Amikor pedig megölel egy pillanatra lefagyok. Nem értem, vagyis tudom, hogy miért teszi, de akkor is szokatlan. Régóta nem engedtem ennyire közel magamhoz senkit se. Végül kicsit félszegül és tétován viszonozom az ölelését. - Talán igazad van, de neked is megvan a magad keresztje, ahogyan nekem is. Nem akarlak még inkább leterhelni... Sajnálom. - szólalok meg suttogva, majd miután abbamarad az ölelés, akkor picit érthetetlenül pillantok rá. Hátrálok picit, korlátnak dőlök. Fura érzés volt, hogy megölelt, hogy valaki ennyire közel került hozzám, de leginkább talán az volt a furcsa, hogy egy idegennek sikerült... A szavainak köszönhetően elmosolyodom, majd sietve törlöm le az a pár könnycseppet, ami a korábbi dolognak köszönhetően jelent meg a szemem sarkában, majd gördült végig az arcomon. - Szóval egy unatkozó hercegnő él itt fent. Rendben, az eszembe véstem és mindig ennél a háznál kereshetlek vagy merre? Esetleg telefonod van? - nem szívesen lézengenék a farkasok között, hiszen ki tudja, hogy mibe vagy éppen kibe botlok bele. Ha meg van telefonja, akkor egyszerűbb az, ha azon megcsörgetem vagy írok neki. - Vagy esetleg szeretnéd, ha visszautaznánk az időben és kövel dobálnám meg az ablakodat, hogy "Héé, itt a herceg, jöttelek megmenteni!" - s egy kisebb kuncogás is társul hozzá. A szívem továbbra is vérzik, de néha apró mozzanatok, egy-két kedves gesztus, vagy csak egy vicces helyzet képes arra, hogy kicsit kibillentsen minket a szomorúság és a fájdalom tengeréből.
- Kösz! - Húzódott széles mosoly képemre szavai hallatán, s habár egy efféle jókívánság kevés a világ megváltásához, mégis rettentő mód jól esett a tudat - akár idegen a másik, akár nem. - Ebben igazad van, bár szerintem sem a kizárás, sem pedig az eltemetés nem megfelelő választás. A legjobb, ha az ember megtanul együtt élni a félelemmel. Sokszor még jól is jöhet akár, óvatosságra int az életben! - Könnyed sóhajjal csorog tovább kettősünk között a cigarettázós bölcselkedés, mintha évszázadokat is leéltünk volna, holott... vajon annyi idős, amennyinek kinéz? Az őrzők is hatalmas évszámokat élnek meg, mint a farkasok? - Nos... nem is tudom. Őszintén szólva fogalmam sincs, mit lehet ebben a városban egyáltalán csinálni. - Vallottam kérdésére, legyen bármilyen kínos, hogy itt élek egy ideje, de nem nagyon mozdultam ki a katonasági csapatépítéseken túl a bázisról, legfeljebb, ha boltba kellett mennem, mert elfogyott valami. Most meg még oda sem tehetem ki a lábamat. Erre mondják, hogy szar ügy. Hirtelen fordul társalgásunk, türelmem elfogytával a magam karakánságával "teszem helyre" kicsit a másik nőszemélyt, kéretlenül, amit meg is bánok menten, ahogy kimondja, mi nyomja a lelkét. - Butaság. Mármint úgy értem... a tragédia az tragédia. Nem nézi a kort. - Sandítok felé halkan csendülő komolysággal. Ösztönből jön az ölelés, talán mert annak idején én kifejezetten szerettem volna, ha valaki ekképpen reagál és nem saját magát veri a padlóhoz őrjöngve, mint ahogyan anyám tette az öcsém halálhírére, nem tudom. Nem is gondolkozom ilyesmiken, csak hagyom megtörténni a dolgot. Futó mozdulat az egész, kedves gesztus a maga furaságában. Terelem is a témát, úgy fest, sikerrel billentve vissza az érzelem-hullámvasút felfelé tartó ágára azt. - Valahogy úgy... - Nevetek fel kissé, mert messze állok én mindenféle mesebeli hercegnő képétől.- Igen, többnyire itt. - Azért lediktálom a számomat is neki, ez legalább olyasvalami, amit megtarthattam a katonaság után is, nem kellett lemondani róla, mint az ottani helyemről és általa - én legalábbis úgy élem meg - a rangomról is. - De a köves témát is megnézném azért. Csak ne azt az ablakot dobd ki, amelyiknél épp felgyúlt a másodikon a lámpa, hanem a tőle balra levőt! - Mutatok is felfelé nevetősen. Nicholas szerintem felfedezte, hogy nem vagyok a lakásban... Ennyit erről. Azért kihasználom azt a kevéske időt, amíg nem jön érdeklődni beharapóm felőlem és Cali sem dönt úgy, inkább lelép a nagy-morcos-felébresztett farkas befutása előtt.
// Köszi szépen, remélem még összefutunk idővel! O.O //
A váltás már piszok gyorsan megy. Már fel se veszem a fájdalmat, mely mindez okoz. Minden könnyebb mindkettőnknek így. Négy lábon túrni a havat, belehemperegni és bele morranni, hogy megmondjuk neki a tutit…ugyanezt műveli a ficsúr is. A kölyköm. Bár ő jobb szeretne vadat ejteni, hát útnak eresztettem. Jó tudom jól, hogy már felnőtt meg satöbbi, de attól az enyém… miénk. Tök mindegy. A farkasa az én farkasomé, vérségi kötelék szinte nincs is köztünk, de attól még a fiamként tekintek rá. Míg ő leszedál valami harapni valót, addig én tovább hajtok beljebb az erdőben. Olyan kihalt… csak néhány szaró csurik visítozása kelti fel olykor a nyugalmat. Bár mi már hozzá szoktunk ehhez nem igaz? Hogy hogyan juthatsz el odáig, ahol most állsz, miközben évekkel ezelőtt más milyen voltál? Az idők változnak, és mint szokták mondani: "egyszer fent, s egyszer lent..." A változás ténye tagadhatatlan, az idő telése nem megállítható, a múlt meg nem változtatható. Történek rossz dolgok, és néha olykor meglepően jók. Vannak kísérteties időszakok, boldog pillanatok, szomorú másodpercek, reménnyel teli emlékek, de mindebben összekötő kapocsként szerepel a sokféleség szinonima tükre. Nem az vagy, aki hét évvel ezelőtt voltál, és nem is az, aki a múltban. Más milyenné lettél már akkor, amikor szakítottál egy-egy eszmével, megváltál egyes személyektől, vagy csupán kihagytál néhány lehetőséget. Mindez voltaképpen perdöntő pillanata az életednek abban a szakaszban. Az események sodrása engem is magával ragadott, és olyan dolgokba kezdtem bele, amik hatalmas nagy befolyással vannak a mostani életvitelemre. Egyesek megvetnek ezért, mások kiközösítenek, akadnak kik nem értenek, vagy csak leszólnak egyszerűen, hisz ezáltal biztosan jobban érzik magukat, és szebb is lesz a mindennapjuk. Bár olyanba is belefutottam már, aki elmebetegnek nevezett, de csak kiröhögve ott hagytam a fenébe. Miért is érdekeljen mások szava? Ha azzal törődnék, akkor már régen nem lennék önmagamhoz hű... Egy hatalmas ugrással egy vastag, kidőlt fa törzsén teremtem és ott húztam ki magam egyenesbe. Körülpillantottam, és éleztem kicsit fülem, hogy hallok e valami hangot itt a közelben. Mintha kiszúrtam volna valami mozgást a távolban, úgy sasoltam a lejtő alját. De semmi nem volt ott. Szóval tovább futottam, kikerülve és átugorva az előttem termő akadályokat. Én már szerencsére teljesen jól tudom kontrollálni, de persze tudom milyen rossz, amikor még az elején mindent más. A levegő ismerős szagokat hordozott magában, amire ismét megtorpantam. A farkasom mozgolódni kezdett és morgott. Igen pajti. A falka területéhez közel vagyunk, tudom. Csillapodj. Megoldjuk. Újra megiramodtam, majd árkon bokron át űztem a semmit, e végül lefékeztem és besétáltam egy bokor mellé, meglapultam és onnan lestem ki. Ő az. Megismerem az alakját. Ő a boltos csaj, a kis cincogi. Tőle fúj a szél, nem vehetett még észre. Óvatosan álltam fel és léptem ki, majd felé léptem egyet. ~ Üdvözletem, kisegér. - nem állt szándékomban ismerkedni, túl sokat tapasztaltam már ahhoz a világból, hogy tudjam, az ilyesminek sosincs jó vége. Már megtanultam bánni az idővel, és a megfelelő módszert megtalálni arra, hogy mégis hogyan alakítsam az életemet... egyáltalán nem volt könnyed feladat. Kegyetlenségemről egyáltalán nem voltam híres, hisz a farkasok között is inkább az voltam, aki meghúzza magát, és csak akkor bújik ki a csigaházból, ha annak tényleg nagy oka volt. Az utóbbi években párszor volt látszata annak, hogy vérfarkas volnék, nem bizonyítottam senkinek semmit, és nem hozott ki senki a sodromból. Pofámat szétnyitom, nem morgok, nem is vicsorítok, csak szétnyitom kissé. Semmi fenyegető nincs benne...szerintem. A modoromon lett volna mit csiszolni, s nem szerettem komor, bánatos külsőt produkálni a külvilág felé. S nem hittem abban, hogy egy idegen fogja megmenteni az életemet. Ahhoz már túl öreg vagyok, és tudtam, ez nem így működik a való életben. Maximum egy mesében válhatna be. Nem is kételkedtem saját teljesítményemben. Én magam jobb szeretem nem visszafogni a bennem élő farkast, hisz ekkor is ölhetek. Legalább a bennem lakozó démonok jól laknak, a lelkiismeretem pedig annyira nem fog megviselté válni, hogy ne tudjak vele élni… újra végig mértem tetőtől talpig a nőstényt és körülötte járkáltam, méregettem. ~ Mi járatban erre felé? - hülye kérdés, az ő területükön vagy Dillon! Épp ezért is vagyok ötször óvatosabb! De az egérke felhívta magára a figyelmem a bolti szitunál, ez pedig nagy szó....Könnyedén járkáltam körülötte, mellette, de közben óvatos is voltam, a füleim lokátorként meredeztek és minden apró közeli neszre tekintetemmel is ráfigyeltem.
Ezúttal gyalog vágtam neki az erdőnek, méghozzá a fényképezőgépem társaságában. Azt a gépemet vittem, amit Manech-től kaptam karácsonyra, még nem volt alkalmam élesben kipróbálni, úgyhogy úgy véltem, éppen itt az ideje. Ráadásul ártani biztosan nem fog, ha kicsit sétálok. Amúgy sem szívesen tartózkodtam mostanában a Lakban, akkor pedig különösképpen nem, ha Darren is otthon volt. Éppen elég volt annyi, hogy érezze itt vagyok, a farkasom felszegte fejét és ugyanúgy nem vett róla tudomást, mint ahogyan eddig. Cseppet sem éreztem jól magam a kialakult helyzet miatt és nem egyszer indultam már el, hogy akkor ezt most beszéljük meg, vagy legalább had nézzem meg az átalakított nappalit, de a fehér fenevad minduntalan visszafogott. Nem szabad. Gyerekes dacnak véltem mindezt, mert nekem is, neki is hiányzott, de míg én szenvedtem ettől, ő tökéletes palástolta az érzelmeit, felhúzva a jeges falat maga köré, hogy a büszkeségén túl semmi mást ne mutasson meg a külvilágnak. Fogalmam sem volt, merre bóklászok, hiszen nem volt konkrét célom, egész egyszerűen csak bolyongtam, ha pedig bármi olyasmit pillantottam meg, ami alkalmasnak tűnt egy fotóra, hát megörökítettem. Elégedetten konstatáltam, hogy a gép bizony remekül működik és nagyszerű képeket is készít, úgyhogy egészen biztosan nagyon jó hasznát fogom majd venni. Már valamerre a Síparadicsom területén járhattam, bár különösképpen nem aggasztott a dolog, hiszen lényegében még mindig falkaterületen jártam, de annyira közel még nem merészkedtem a komplexumhoz, hogy emberekbe botolhassak. Éppen a szememhez emeltem a masinát, amikor megzörrent mögöttem a bokor. Alapjáraton nem foglalkoztam volna vele, hiszen egy erdőben ez elég gyakori jelenség szokott lenni, csakhogy ezzel egy időben bizony felharsantak a kéretlen szavak az elmémben. - Üdv, Kötözködős Farkas uraság - köszöntöttem újfent egy pukedlivel. Mondjuk vastag kabátban, hótaposó csizmában, sapkában és kesztyűben érdekes volt a mutatvány, de pont az nem érdekelt, hogy ő mit gondol rólam. - Nahát, így sokkal jobban nézel ki - görbült halvány féloldalas mosolyra a szám. Semmi kedvem nem volt újrakezdeni azt a civakodást, amit a boltban műveltünk egymással, bár farkasom vágyott egy újabb kis játszmára, én tökéletesen megvoltam nélküle, mindössze ennyi megjegyzésre voltam képes. - Gondoltam kiszellőztetem a fejem és kihasználom a havas táj nyújtotta lehetőségeket - emeltem meg kissé a kezemben tartott fényképezőgépet, hogy egyértelmű legyen a számára, mire is gondolok. - És te? Préda után caplatsz? Vagy már megvolt a mai zsákmány? - az érdeklődő szavak a sajátjaim voltak, ellenben a kétértelmű megfogalmazás már inkább volt jellemző a bundásomra. Én megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne tereljem olyan irányba a találkánkat, mint a legutóbb, innentől kezdve rajta áll, hogy partner-e ebben, vagy inkább szeretné folytatni a múltkori játszadozásunkat.
A pukedlis mutatvány hozzá nőhetett, főleg hogy ezáltal köszöntött. Igazán pofát mosolyogtató dolog volt annyi szent. A bókjára csak farkat csóváltam és közelebb mentem hozzá, a kezében lévő kütyüt vizslatva. Az gép? A'hát! Érzem a kölyök jelenlétét is, de nem annyira tőrt a felszínre, csak lelkes volt a jelenlétemre és ez nekem tetszett. Tényleg közelebb merészkedtem, csak a gép volt a szemeim láthatárában, majd a hátsó lábaimra emelkedtem, hogy magasabbra "törjek" és egy síkba kerüljünk, a buksink, úgy nagyjából...megszaglásztam a ketyerét, aztán a kicsit is. Majd a szemeibe néztem. ~ Milyen sampont használsz? Ismerős... - végül mancsaim a lányra raktam, nem, nem akartam ledönteni a lábairól, de még nem akartam leereszkedni, nem raktam rá akkora terhet, hogy eldőljön. ~ Ja...olyasmi. Eljöhetnél velem egy kis mókára. - ereszkedtem le végül elé, hátráltam egy két lépést és figyeltem a reakcióját. Amolyan bocsánatkérés szerűség az előző alkalom miatt...mert paraszt voltam. Egy fiatal hölggyel... na nem mintha őt félteni kellene, de nah, akkor is. Jobb nevelést kaptam annó...túl rég. ~ Időben haza hozlak. - vigyorodnék el, de csak idétlen pofázmányt nyújthatok...~ Szükséged van neked is egy kis kimozdulásra, nem?- néztem rá sokat sejtőn, pedig az az igazság, hogy semmit sem tudok róla. Róluk. De egyedül nem móka vadászni és űzni valamit...a fiam, meg már valahol messze jár.
- Csak nem tetszik és szeretnél beszerezni belőle egy flakonnal? - tértem ki a válaszadás elől egy kérdéssel. Nem voltam olyan pimasz, mint a boltban, de jelen pillanatban sem a kedvességemről voltam híres. Az nem zavart, hogy két lábra emelkedett, az már annál inkább, amikor rám tette a mancsait. Hátrébb léptem, ezáltal már nem tudott rám támaszkodni és minden bizonnyal hamarabb került ismét négy lábra, mint szerette volna. - Nagyon rá vagy mozdulva erre a tapizós témára - forgattam meg a szemeim egy halvány mosollyal a képemen, nem gúnyolódtam ezúttal, mindössze tényt közöltem. Nekem sem kifejezetten tetszett, hogy tapicskolt, hát még a fehérnek odabent! - Mókára? - szaladt feljebb a szemöldököm, mert igen sokféle mókát ismerek, ami azt illeti és bevallom derekasan, fogalmam sincsen, ő melyikre gondol ezek közül és nagyon nem mindegy. Látatlanban meg nem fogok igent mondani. - Igazán kedves tőled - de akkor sem kajálom be. Ez kicsit olyan, mint az „idegen autójába nem szállunk be” dolog, bár ezúttal most autóról nem volt szó, de a hím igencsak idegennek számított, ráadásul kóbor is volt mellé. Még csak a nevét sem tudom! - Szükségem van, persze, de már így is kimozdultam, hát nem látod? - tártam szét a kezeimet. - Amúgy meg mit érdekel, mire van szükségem? Mit akarsz egyáltalán tőlem? - ezúttal már sehol sem volt a gúnyolódás, gyanakvó voltam kissé, szerettem volna megtudni, mit szeretne tőlem. Farkasom is éberen hegyezte a füleit és figyelte a hímet, abban viszont mindketten biztosak voltunk, hogy amíg nem kapunk választ, egy lépést sem teszünk, legfeljebb csak hátrafelé.
A vérontás számomra nem több mint… rutin. Ebbe löktek bele 300 évvel ezelőtt, természetes, hogy egyből ölni akartam. Az idő elpuhította az embert. Régen a harc a mindennapos dolgok közé tartozott, az ember nem félt vért ontani, ha azt követelte meg a helyzet. Most viszont… fél cselekedni, akkor is, ha tisztán látja, hogy nincs más választása. A hamis biztonságérzet megmérgezte az embert és kiölte belőle a szunnyadó vadállatot. Manapság már nem azt tartják erősnek, aki visszavág, hanem aki tűr. Ez pedig nagy hiba. A példastatuálás mindig is fontos kelléke volt a megfélemlítésnek. Ha azt akarod, hogy tiszteljenek, érd el, hogy féljenek tőled. A félelem erősebb, mint a tisztelet, ráadásul kevesebbet is kell foglalkozni vele. A harcban pedig fontos tényező a másik félelmének tárgya. A samponos téma hamar kilőve, csak ismerős, de kellene a hóhérnak. Lehet Alec szokott ilyet használni, tök’ tudja… Hamarabb a földre kerültem, bár a tapicskolós témára kerültünk, a szavak egy vicsort engedélyeztek pofámra. ~ Úgy beszélsz, mint egy sértett gyermek. – bizonyos tekintetben az is. Kíváncsian ízlelgetem magamban a szavait, megemésztve őket, némelyen jót mulatok. Tulajdonképpen, nagylelkű voltam vele kapcsolatban ezzel is. Hát nem édes? Világ, mit vétettem én ellened? A válasz egyszerű, mégpedig azt, hogy gőzöm nincs. Mindig elgondolkodom azon, hogy a falkások vajon zsigerből utálnak-e minket, vagy ez valamiféle élettapasztalat? Tutira valamiféle dogma, íratlan szabály, amit kötelezően be kell tartanod, vagy valamiféle hasonló. Pedig véleményem szerint sokban hasonlítunk, bár azért persze, vannak jelentős különbségek, de mégis… Végül leültem egy elég érdekes pozicióba. Félre döntött fejjel vizslattam a kiscsajt. ~ Mit akarok? – hökkentem meg kérdésén. ~ Megölni biztos nem, azt már rég megtettem volna… - ejtettem meg ezt legelőször, nehogy erre voksoljon. Figyeltem a lányt, figyeltem a pöttöm dögöt benne. ~ Az ilyesfajta kérdésekre aligha várhatsz választ. – morrantam fel, füleim felé fordultak, olykor meg megrezdültek. Egyelőre nem tettem semmit sem. Elbízni magukat pedig felesleges. Senki sem halhatatlan, csak mert eddig senki nem volt képes véget vetni az életének. Gúnyolódás…? Ugyan, kérem! Én ennél többet érdemlek! Ők is. Mi is. Ha-ha. Az elkeserítő tény az volt, hogy az emberekbe manapság nem szorult túlzottan sok kreativitás. Most erre lenne egy baromi bölcs mondás, miszerint az éremnek is két oldala van, de nem tudom, hogy ez mennyire passzol hozzám, illetve mennyire nem, bár valószínűleg egyáltalán. Lassan keltem fel, a tekintetébe bámultam. ~ Nem akarlak bántani és ez már neked is leeshetne. – léptem felé pár lépést, majd megnyaltam a pofám… nem, nem akarok játékos pózba vetődni, még ha máshogy nem is akarna eljönni velem. ~ Vagy ez zsigerből jött? ~ Egyébként a nevem Matt. Jéé, taplókámnak eszébe jutott bemutatkozni… egyszer ezt is meg kellett ejteni, szóval most.
- Érdekes sértett gyermekekkel találkozhattál eddig - válaszoltam könnyedén, szavaim ezúttal viszont mindenféle gúnytól mentesek voltak. Sértett gyermek voltam, valóban, de ehhez neki semmi köze nem volt, hiszen nem ő volt a problémám fő forrása. Csak néztem, ahogyan leül, homlokom szaladt egyetlen pillanatba ráncba, de a világért sem szerettem volna megérdeklődni, hogy vajon kényelmes-e olyan pozícióban ücsörögni, ha ezt választotta, neki bizonyára semmi gondja vele. Inkább az iránt érdeklődtem, mit is akar tőlem, miért számít neki egyáltalán, hogy mire van szükségem. - Nem is feltételeztem, hiszen annyira ostoba biztosan nem vagy, hogy meg akarj ölni - mintegy mellékesen megjegyzendő, hogy nyilván nem volna előnyös cselekedet számára, ha megölne. Egy egész falka áll mögöttem, a Teremtőmről és a nemzőapámról nem is beszélve. Eszembe sem jutott volna erre voksolni, mert ha tényleg ilyen irányú tervei lennének, már minden bizonnyal valóban megtette volna, hiszen jóval idősebb nálam, semmit sem tehetek ellene. Csak a vállam vontam meg a szavait hallva, mert igenis választ vártam, ha másért nem, hát azért, mert kóborként falkaterületre tévedt, már csak ezért sem ártott tisztába kerülni a céljaival, főleg úgy, hogy az előbb hívott el magával mókázni. Nem vettem le róla a tekintetemet akkor sem, amikor felkelt és a tekintetembe bámult. - Leesett. De csak akkor kérdezhetem meg tőled, hogy mit akarsz, ha attól tartok, hogy bántani szeretnél? - hangzott el a logikus kérdésem, hiszen egy cseppet sem féltem tőle. Lehet vakmerőség tőlem az ilyesmi, de egyelőre biztonságban éreztem magam, ráadásul most ismerte be, hogy nem akar bántani. De ez még közel sem jelenti azt, hogy akkor mostantól meg is kellene bíznom benne. - Gyanakvó vagyok a falkaterületre tévedt kóborokkal, nézd el nekem, szakmai ártalom - vontam meg ismét a vállam, hiszen én a magam részéről nem gyűlöltem a kóborokat, szimplán már az gyanakvásra ad okot, hogy falkaterületre téved. - Örvendek, Matt, én Payne vagyok - és éljen, végre a bemutatkozást is képesek voltunk megejteni! Kezet viszont nem nyújtottam, bár kinéztem belőle, hogy simán felemeli a mancsát, hogy kezet rázhassunk.
Tulajdonképpen ő az egyetlen olyan gyermek, ki így áll hozzá egy két dologhoz. De ha az vesszük, jól teszi. A helyében én se tennék máshogy. Főleg ennyi idősen, mint ő… 300 felett már máshogy gondolom, de nah… Miért bántanám? Az csak egy dolog, hogy a fejéhez vágok ezt azt, de érzek rajta nem egy farkashoz tartozó szagot. Többet…úgy 8-at meg tudok számolni… kinek lenne kedve felbőszíteni egy falkát egy kölyök által? Jó, hát én mindig benne vagyok egy efféle mókában, de jelenleg más vizek folynak. Bátyó is mondta korában… ő meg csak tudja mi fán terem pont ez a falka… ~ Ott a pont. – Igaza van a kicsikének. Még milyen igaza is… látszik rajta, hogy gyanakszik. Pedig csak játszani, kergetőzni, mókázni invitáltam. Ebben lenne valami rossz? Én nem cukrot osztogató vén kripli vagyok, aki az egyik sarkon várakozik, s’ gyanútlan gyermekeket cselez be ez által. A kölyöknek is ki jár valami, nem csak ez a búval baszott egyhangúság mely a kiscsajból ered folyton. Pedig el fog jönni velem, ezt most érzem, már csak egy kovács kell. Minek? Hát nekem van egy tervem, a kovács meg összekovácsolja azt… na de vissza a picikhez. ~ Megértelek. – lapítottam el a fejemre a füleimet, valami apró nyüsszenés is kikelt belőlem, csak hogy meglegyen a hangulata a szakmai ártalomnak is. Már csak valami félrebillentett fej és boci szemek kellenének, de azt aztán már nem kapja meg tőlem. ~ Payne. – ismétlem meg a nevét, felé fordított fülekkel, amik ismét lokátorként kezdtek működni. Nyugi van, mindjárt táncolunk pajti. Együtt. Hirtelen mozdultam és elszaladtam mellette, hogy mögötte legyek, ha felém akarna fordulni, hát kitérek látómezejéből. Csak pofám nyalom közben. Egy, kettő és három. Egy pillanat alatt ugrottam felé, hogy elkapjam a ruháját bárhol és egy aprót rántsak rajta és sprinteljek el kicsit odébb. Cinkosan pillantottam rá és hívogattam. Mindkettejüket. Főleg a benne élőt. Csak jöjjön, adjon okot. Adjon okot, hogy a kölykökben, még mindig ott van mélyen a szórakozás utáni vágy. Hogy még nem tunyultak el. Mert minden picinek szüksége van egy kis szabadságra, üldözni, tanulni és hinni, hogy szárnyalhat. Gyere hát te is. Megérdemled. Te is. Ő is. Mi is. Nem kell őket elnyomni. Hát te se nyomd el őt. Újabb roham a lány felé, ha még nem akaródzott neki a játék a továbbiakban, akkor újra finoman neki rohantam, hogy elveszítse az egyensúlyát és a hóban landoljon...
Én elhiszem, hogy nem ő a cukros bácsi, de azzal is tisztában vagyok, hogy sokan sokfélét állítanak magukról, aztán mégsem az a valóság. Ráadásul én képtelen vagyok kiszűrni, hogy vajon hazudik-e nekem, a gyanakvásomat pedig nem fogja tudni annyival elütni, hogy közli, nem akar bántani. Azok után meg pláne, hogy milyen módon indult az ismeretségünk. Csak figyeltem, hogy lapítja le a fülét, majd fordítja később ismét felém, csak bólintottam, amikor közölte, megért. Mást hozzáfűzni nem nagyon tudok, ha viszont megért, akkor tudja, miért nem mentem vele egyből, amikor hívott, hogy miért gyanakszom rá. A nyüsszentését hallva pedig csak a fejem csóváltam meg, engem talán meghatott volna, de a bundásom odabent nemet intett, nem szabad bedőlni az ilyennek, hiszen mi van, ha csak a szórakozásának a része? Ha ez csak valami megtévesztés… Aztán hirtelen mozdult, elszaladt mellettem és hiába fordultam utána, kiugrott a látómezőmből. Farkasom már éberen hegyezte a füleit, mert egyből magasabbra csapott benne a gyanakvás és az aggodalom, amire természetesen nem segített rá az sem, amikor felém ugrott és megrántott. Bántani nem bántott, úgyhogy csak a homlokom ráncoltam, farkasom érdeklődve billentette oldalra a fejét, mert sejtette, mit akar a hím, csak nem gondolta volna, hogy ide lyukadunk ki végül. Apró, nevetős sikkantás szökik belőlem, amikor nekem ugrik és elveszítve a testsúlyom zuhanok bele a hóba. A fényképező kiesik a kezemből, az is a hóban landol és csak annyi a szerencsém, hogy visszatettem a táskájába már akkor, amikor Matt megjelent, így talán nem lesz túl vizes, hogy tönkremenjen. - Na megállj! - ültem fel és helyezkedtem úgy, hogy ráülhessek a sarkamra, máris hógolyót gyúrtam, hogy felé hajíthassam. Bundásom már a farkát csóválta odabent, tetszett neki az ilyesmi folytatás, mert bármennyire is volt hűvös és zord, még Kölyök volt, szüksége volt a játékra, a bohóckodásra. Szeretett volna menni, még nagyobb teret kapni, de egyelőre még nem engedtem, még próbáltam visszafogni, mindössze a kékekben jelent meg halványan a borostyános folyam, ahogyan újabb és újabb hógolyót igyekeztem a hím felé hajítani.
Nem haragudhatok erre a lányra. Ő csak egyszerűen ennek a világnak, ezen világ agymosásainak az áldozata. Nem több és nem kevesebb és még is bosszant a hozzá állása. Viszont úgy tűnik, hogy lassan elkezdi kapiskálni. Persze még vannak visszaesések, de talán nem reménytelen a leányzó. Természetesen azt megértem, hogy nem nézi jó szemmel, hogy csak úgy idetévedtem. Figyel és óvatos. Helyes pici. Ez egyszer jól fog jönni, de ellenem ez az apró óvatosság mely benned van, édes kevés. Tényleg nem bántom, megtartottam a szavam. Ha azt vesszük, mindig megtartottam. Bár, Alec felé állandóan, mégis csak haver meg tesó is egyben. A kis csaj? Nos... Habár azt kell, hogy mondjam a "viszonyunk" folyamatosan javuló tendenciát mutat, ez pedig cool. Csilingelő hangja alattomosan kúszik a fülembe, kellemes és mosolycsalogató. A sikkantása nevetéssel vegyülve jobb kedvre derített, valami azt súgta, több esélyem van, mint 2% és ez csak hajtott, na meg a bestiát is. Érdeklődve figyelem, jól van e, vagy épp kárt tettem e benne ezzel a „lerohanással”… de végül kikukkant a hó fogságából és egy hógolyó süvített felém, ami a 2 szemem közt landolt. Kicsit meghökkentem a dolgon, de aztán megráztam a fejem, ezzel lerázva a hógolyó maradványát és pajkosan csóválni kezdtem a farkam. Újra megindultam felé, ezzel együtt újabb és újabb hógolyó talált telibe, az egyik a nyakamat, a másik az oldalamat. Nem toppantam meg, elszaladtam mellette, ezzel a sodrással talán újból visszalöktem őt a hó fogságába. Majd megtorpantam tőle 1 méterre és ásni kezdtem a havat rá. Látod? Lehet mókázni. Bár te efféle mókára nem számítottál, nem igaz? Kezdeti szórakozás, apró közelebb lépés. Nem akarom ellenségemnek tudni titeket. A Kölyköknek játék is kell, nem csak az oktatás, a fejmosás, ez a komolyság. Engedd ki a gőzt… engedd ki és engedj be valami új élményt, mert az is tanulás. Felfedezed a mókázás apróbb örömeit, mert ezt még mi is imádjuk, hiába múltunk már el 300 évesek. Ki tudja, előfordul, hogy egy 400 éves is leáll még mókázni. Neki álltam ugrálni a hóban, felkavarva a havat körülöttünk, a pofám tátva, jóformán nyeltem a havat ezzel együtt. Energiám játékosan csillant fel körülöttünk, már sehol sem volt az a merevség mely korábban. De azért még mindig figyeltem, még ha csak lomhán is. A lányra emeltem a tekintetem, farkam csóválva figyeltem őt is, meg az apróságot is.
- Bocsi! - nyújtottam el az utolsó magánhangzót kicsit, beljebb húzva a nyakam, amikor a két szeme között találtam telibe a hógolyóval. Nevettem, őszintén, magam sem gondoltam volna arra, hogy ilyen irányt fog venni a kis találkozónk. Abszolúte nem ilyen mókára gondoltam, igencsak hátul szerepelt a lehetségesek sorában, ami azt illeti. Nem kis meglepődést okozott Matt ezzel nekem, de egyáltalán nem volt ellenemre a dolog. Ahogy megindult, gyártottam és dobtam felé a golyókat, elég félkész állapotban repültek felé, nem is nagyon volt időm, hamar mellém ért, hogy elsodorjon a lendületével, szerencsére a kezemmel sikerült megtámasztanom magamat, hogy a következő pillanatban már az arcom elé kapjam a kezemet, hogy az ásását követően felszálló hatalmas hó mennyiség ne lepje be a képemet. Bár így is jó adagot sikerült rám ásni, magamat megrázva próbáltam kiszabadulni belőle, de mivel nem jártam túl sok sikerrel, inkább felálltam. Látva a nyitott pofával való ugrálását, kuncogni kezdtem, energiáit érezve pedig szinte minden aggodalmam semmivé lett. Egy leheletnyi gyanakvás maradt csupán, de a nagyobb a szórakozás utáni vágyam könnyedén nyomta ezt is el. - Megvársz, ugye? - kezdtem el ledobálni a kesztyűimet, a sapkámat, majd kibújtam a kabátomból is, hogy aztán igyekezzek minden ruhadarabomtól lehetőleg a leggyorsabban megszabadulni. Nem zavartattam magam a meztelenségem okán, nyilván ő sem most lát először ilyet és amúgy is farkasok vagyunk, már nem szeppenek meg az ilyesmitől. Amúgy sem kell sok, hogy hamarosan már négykézláb görnyedjek a földön, az átváltozás fájdalmától nyüszítve. Ha viszont megvárt és nem tett semmit közben, akkor néhány perc múlva már hófehér bundás valómmal találhatta magát szemközt. A farkasnak is jót fog tenni némi könnyedség, némi szórakozás, játék, hiszen Kölyök még, bármennyire is legyen alapjáraton zord és fagyos, erre is szüksége van. Megráztam a bundámat, majd megugrottam, egyenesen felé, mintha csak le szerettem volna dönteni a lábáról. Ha nem sikerült, újra próbálkoztam, ha sikerült, akkor hempergőztünk egyet a hóban, játékosan próbáltam harapdálni, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. ~ Nem gondoltam volna, hogy tudsz jófej is lenni ~ jegyeztem meg könnyedén, nevetős hanggal. Álmomban sem gondoltam volna, hogy valaha vele fogok játszani a hóban, de határozottan pozitív csalódás Matt egész személye.
Izgatottsága nyitott könyv volt felém, az orromba kúszott, minden zsigeremben éreztem a másságát. Tetszett és ettől pörögtem fel még jobban. Bingó, bingó, BINGÓ! Ezt akartam hallani. Na ez már tetszik. Kérdésére nem válaszoltam, megtorpantam a bakkecske módban és pofámmal túrni kezdtem magam előtt a havat. Játékos morgásom szűnni nem akart mindeközben. Mindenkinek szüksége van némi szórakozással vegyített pillanatokra. Mert ha mindez nincs, akkor begyöpösödve léteznénk mi is, s' ők is. Elunnák magukat. Tudod... Akkor azt is mondtam, hogy félek. Kicsit a világtól, kicsit tőled, kicsit magamtól, rettegés volt az életem, mert nem ismertem, nem úgy éltem, ahogy kellett volna, és idegen volt nekem mindaz, ami mások számára a mindennapokat jelentette akkoriban. De most már jobb, az időm a tiéd is, megosztjuk mindezt. Szükségünk van erre, neked rám, nekem rád. Mert teljesek így vagyunk. A nyüszítésre abbahagytam mindent, de a fejem a hóban maradt, csak a fülem meredt a kicsi felé mozdulatlanul. A testem sem mozgott, levegőt sem vettem, csak akkor ugrottam vissza a játékba, mikor a pici mozgását észre vettem és megugrott felém, ekkor léptem félre és farokcsóválással üdvözöltem a fehér bundást. Kedvességgel és még több játékos energiával, mely utóbbiból egyre csak több és több lett. Második ugrása elől is félre léptem, de aztán hagytam, had vesse rám magát, nagy erővel jött, a hó lett a börtönünk abban a pillanatban. A harapdálására visszaharaptam játékosan és még morgás is vegyült mindehhez, a fülét húztam meg, a pofája alatti részbe martam bele finoman, majd a mancsommal a fejét a hóba nyomtam. Szavaira megnyaltam a pofám, majd képen nyaltam a törpét. Újra a füleit piszkáltam, végül felpattantam és kecskét játszva odébb ugrottam. Lejjebb eresztettem felső testem, farkam az ég felé meredezett, játékra hívtam őket. Gyertek. Még! Kergetőzzünk, melyikünk esik bele többször a hóba. Fáradtan essünk mindketten majd haza, de jobb mókát mára keresni se tudnánk. Felé rohanok és átugrom, végig csúszok egy pár métert, hogy újra felé fordulhassak, hogy aztán egy rohammal őt a hóba lökjem, magammal együtt. ~ Szóval tudok jófej lenni? Nem hallom ezt túl sűrűn. - tekintve, hogy alig mozdulok ki a lakásomból, így ne érnek rideg atrocitások. Csak ha én is úgy akarom. Annyira nem izgatnak a negatív dolgok, egyik fülön be, a másikon ki és minden meg van oldva. ~ Te se panaszkodhatsz... - túrtam a fejem az övéhez, majd a mancsom ismét a fején kötött ki.
A kérdésemre nem kaptam választ, mégis kuncogni kezdtem, ahogyan a fejét a hóba dugta. Ha tovább szerettem volna genyózni vele, akkor megkérdeztem volna, hogy miért szégyenlősködik, talán soha nem látott még nőt? Merthogy ennél jobban csak az tűnt volna ilyesminek, ha konkrétan hátat fordít nekem, tisztára olyan volt, mintha nem akarna leskelődni. Sokáig azonban nem is foglalkoztam vele, inkább teret engedtem a fehér bundásnak, had jöjjön csak, úgyis jönni akar, ártani remélhetőleg nem fog, bár ez innentől kezdve csak Matten múlik, mit produkál majd. Néhány perc ugyan elkélt, mire végbe ment a folyamat, de akkor egy bundarázást követően már vetődtem is felé. Könnyedén tért ki előlem, ám ez nem szegte a kedvem, újabb rohamra indultam, ami csakugyan nem járt sikerrel, de hála égnek harmadik próbálkozásra már volt olyan kegyes, hogy megengedte, eltarolhassam. Belepuffantunk a hóba, a harapdálásomra hasonlóval válaszolt, még mázli, hogy egyelőre nem hordok ezüst fülbevalókat, mert kellemetlen meglepetésben lett volna része. Belenyomta a fejem hóba, mire morrantva próbáltam kikapni a buksim a mancsai alól, hogy aztán máris tápászkodjak fel. Játék volt, ezért nem is vettem komolyan a dolgot, inkább közöltem vele a közölnivalómat, mert tényleg más volt az egész szitu, mint amire számítottam volna. Pofán nyal, mire ismét csak morgok, azt pedig magam sem tudnám eldönteni, hogy ez a játék része, vagy szimplán figyelmeztetés volna Matt részére, hogy ne nyalogasson, majd a hím értelmezi úgy, ahogyan szeretné. Magam is ugráltam, jobbra, balra, átmozgatva végre az izmaimat ilyen formában is, felém rohan, csak a fülem van időm behúzni, azt hittem eltarol, de átugrik fölöttem, kíváncsian kapom utána borostyán tekintetem, de már megint felém rohan, kitérni sincsen időm, úgyhogy megint a hóban kötünk ki. Bundám beleolvad a hó fehérségébe, fekete orrom és sárga szemem csupán, mi elüt tőle. ~ Ha olyan módon mutatkozol be mindenkinek, mint nekem is tetted a boltban, akkor nem csodálom, hogy nem osztogatják neked az ilyesmit ~ válaszoltam őszintén, ezúttal már semmiféle gúnyos él nem volt a hangomban. Tényleg így véltem, mert ha mindenkivel olyan, mint velem volt első találkozásunkkor, akkor tényleg elmenekülnek előle az emberek, mielőtt még alkalmuk volna jobban megismerni őt. ~ Na látod, még a kedvesség is megy neked! ~ nevetős hangon kéltek a szavaim, amikor pedig megint a fejemre tette a mancsát, minél gyorsabban igyekeztem kibújni alóla, játékosan kapva a lábszára felé fogaimmal, mintha csak attól tartanék, újfent a hóba szándékozik nyomni a fejemet. Felpattantam, arrébb ugrottam, hogy aztán nekilóduljak. ~ Verseny a patakig? ~ hátra sem nézve rohantam, igaz, így szereztem minden bizonnyal némi előnyt, de tekintve, hogy mennyivel idősebb volt nálam, talán elnézi majd, így is simán be fog érni, bárhogyan is szedem a tappancsaimat. Én mindenesetre rohantam, akkor sem tört le a lelkesedésem, ha megelőzött és előbb ért a nem túl messze lévő befagyott patakhoz, mert abban az esetben nem lassítva bizony igyekeztem kihasználva a lendületem eltarolni őt.
Mindenhol más arcunkat mutatjuk, ebben is jók vagyunk, még ha nem is az igazságot kell szemléltetnünk. De most kifejezetten jól esik ez a szabadság és fivéremet ismerve, ő nem biztos hogy bolondozna ily' mód. A játékos harc pedig mindkettőnknek kedvére van. Ahogy akkor a fivéremet is kihívtam, most is felvillanyozz már a lehetőség is, bár itt közel sem beszélhetek egyenlő ellenfélről. A felesleges szájtépés nem az én stílusom. A csacsogást meghagyom Alec-nek, a beszélgetések fenntartását pedig bárki másnak. Én nagyon jól elvagyok a csönddel is. Annyiszor csináltam már ilyet, olyan végtelenül sokszor... könnyű. Szinte ösztönös. A kis csaj olyan kemény volt, annyira eltökélt, s mégis képes volt ezekre a gyengéd, mindent megváltoztató szavakra... Számtalanszor elgondolkodtam már rajta, miként fog lecsapni ránk a sokat emlegetett, jéghideg, éjsötét halál, azonban most... Már nem számít. Bármi történjék is, mikor elhagyjuk ezt helyet, bárhogy is alakulnak a dolgok a városban, ezt a pillanatot sosem felejtjük el. Mind-mind berögződik az agyamba, mintha elmémre tetoválnák, beleégetnék, az emléktől nem fogok tudni szabadulni, s most ezért hálát adok az égnek, mert nem akarok felejteni. Háromszáz évem alatt ki tudja mi mindent tusoltam el, és rejtettem lezárt dobozokba, de ettől nem akarok szabadulni. Amikor nekilódul meglepetten kapom fel a fejem. Ejj, de lelkes itt valaki, mindjárt meglátja majd, mennyi az annyi...futok is utána felvéve a tempóját. Villámgyorsan be kell majd fejeznem, ha nem akarok egy falkatagot a hátamban tudni, az bizonyos. Ez persze csak az elhatározás: kérdés, hogy a gyakorlat mit hoz. Ahogy utolérem, úgy ugrom át a másik oldalára könnyedén, ott tartva meg azt a tempót és lendületet. Tekintetem az előttünk elterülő havas tájat szemléli, majd a kicsi felé pillantok és oldalasan belemegyek, kizökkentve őt a rohanásól. Pofám résnyire nyitva, szinte mosolyogva pillantok rájuk. Tetszik a helyzet és amit ez a pillanat nyújt. Így kell lennie? Hiszek benne, hogy ez a dolgok rendje, s ez a lényeg. S küldöm is a végtelen nyugalmat, egyenletes áramban, az sem érdekel, ha a másik nem fogadja be, akkor hadd csorogjon szét a Falka havas földjén, nem számít. Legalább a szándék meg van. A gesztus a falka felé. A kölyökfarkas boldogsága lesz kimondatlan bocsánatkérésem, ami miatt ide evett a fene.
Kezdőlap
