- Körülmény és tálalás kérdése. Ha olyankor kapja el valaki grabancát mikor épp dacol velem, akkor mint egy gyerek érteni fogja, hogy miért kapta. – Mosolyodtam el. – De persze értem én, hogy nekem kell megvívnom vele és ebben Darren sem tud segíteni igazán. De attól még néha próbálom keresni a legrövidebb utat, még akkor is, ha rázósabb. * Ingattam meg a fejem. Buta szokás fejjel rohanni a falnak, de ne legyen már minden olyan könnyű. Bár csak azért sem, mert a könnyebb út, általában a leghosszabb. Csendesen hallgattam Olen összegzését, hogy milyen is Tarknak lenni, vagyis, hogy ez mit takar, és mi kell hozzá.*
- Egy jó pár éve, pontosabban lassan hét éve Harcosnak készülök csak épp a másik oldalra szántak. Hmmm… az utóbbi időben az idegrendszerem épp felmondta a szolgálatot. De tudom, hogy ez nem sokáig lesz már így. De köszönöm a biztatást. Csak, még Darren elé kell tárnom a terveim. Viszont ezt Én szeretném vele közölni, ha nem gond. * Kértem meg a férfit, hogy erről hallgasson még egy kicsit. Tudom, hogy beszélni fog Darrennel már csak az órák miatt is. De az talán nem lesz gond, ha nem mondja el, hogy mit beszéltünk. Én szerettem volna elmondani neki, hisz nekem a kötelességem és nem árt, ha tudja. Már csak az a kérdés, hogy miként tálalom neki. De gondolataim csak egy pillanatra kalandoztak el, s már vissza is tértek, ahogy kíváncsiságtól csillogó zöldes tekintetem a másikra emeltem és jól meg rágva magamban a szavait raktároztam el az információ köteget. Még ha a bicskáknál kicsit össze is szaladt a szemöldököm, de nem vágtam közbe.*
- Vagy épp kevésbé végezeteset, de ez csak használat kérdése. Viszont a keskenységet és maga a markolatot leszámítva nincs is különbség? A bicskák azok kicsik és a túlélésen kívül valóban nem tudom másra elképzelni. És mi van a kardokkal? * Na ilyenhez csak egy kiállításon volt szerencsém, azt is csak muszájból szóval akkor nem igazán figyeltem, hogy mit is magyaráznak. De maga a szúró pengéket ugyan ebben a méretbe képzeltem el, mint amiket most használunk, így lehet, ami nekem kell, az már abba a kategóriába tartozik. Bár a fene sem tudja, hogy mi alapján kategorizálják még azon kívül, hogy milyen célt szolgálnak.
Arra, hogy nincs baj, kicsit megkönnyebbülten bólintottam, de nem kérdeztem rá, hogy akkor miért sóhajtott. Szavaira csak vigyorogva, vidáman forgattam meg a szemeim.*
- Csak hülyéskedtem. Ha reménykednél azt valószínűleg érezném. Nem szeretek senki terhére lenni… * Persze ez csak egy tipp volt, hisz nem tudtam, hogy mennyi mindent érez meg a farkasom és abból mennyit tudok azonosítani. De így, hogy nekem nem volt s Olen sem húzta fel a pajzsát, talán tényleg megéreztem volna. S akkor kétség sem férhet hozzá, hogy már említettem volna a másiknak, hogy akár haza is mehetünk.
De ehelyett csak figyeltem, hogy miként kell a sebességet növelni és ebből értelem szerűen a visszájára fordítva a szavait kiderül az is, hogy miként lehet csökkenteni. *
- Tehát valahogy innen? * Kérdeztem rá azért, miközben a pengét tartó kezem úgy emeltem meg, hogy a csuklóm kicsit a vállam mögé kerüljön, hogy onnan indítva nagyobb lendületet kapjon. S ha bólintott, vagy korrigálta a kezem a megfelelő helyre, úgy el is dobtam, mind a négyet, amit a kezembe adott. Az útra, a célra nem figyeltem. Így, nem volt újdonság, hogy itt – ott kilengett és közel sem voltak egyenesek a dobásaim. Bár tény, a karom sem volt merev, de épp fix sem.*
- Rendben. * S ahogy elengedett, fél lábon megállva igyekeztem mozgatni kicsit a lábam néha-néha megemelve, vagy épp ránehezedve egy hangyányit, kicsit többet bírt, mint mikor felálltam, de még inkább hagytam, nehogy felszakadjon a még épp regenerálódott belső rétegek. *
- A ööö… hatótávval – kerestem meg azt a szót amit Ő használt. - sebességet adok neki, viszont a sebességgel növelhetem a hosszát is? Mármint, hogy ez befolyásolja azt is, hogy mennyire megy el messzire? * Kérdeztem mikor félúton volt visszafelé, hisz menet közben is lehet beszélni és ezért még csak meg sem kell állni. Ahogy visszaért, ismét ráfogtam a karjára és abba hagyva a lábam tornáztatását fogtam meg rendesen a pengét. A ráfogás egész jól kezdett alakulni, kevesebbet kellett rajta igazítani. Szavaira bólintottam, és ahogy megkaptam az ukázt, gondolatban jót kuncogtam, hisz a farkasomnál a reakció még „rosszabb” volt mint az elsőnél. Sejtettem, hogy ennek a mentális helyre rázása volt az oka, de én csak a kezem lendítettem. Az egyiknél azonban a gyorsaság miatt nem figyeltem és bár most nem sebeztem meg magam, de a csuklóm kilengett, ahogy szinte a lapockámtól indítottam és ez bizony elment oldalasan. De annyi baj legyen, nem álltam meg, csak egyszerűen nyúltam a felém nyújtott tőrért, hogy a maradékot is eldobjam ám már figyeltem arra, hogy csuklóm viszonylag fix maradjon és ne oldalra dobjak, hanem azért előre.*
- Még pár ilyen sor és a bögrém sem tudom megemelni. *Mosolyodtam el, és ez elárulhatta, hogy nem érdekel a dolog, csak nagy volt a csend. Apropó bögre. Egy tök vagyok, inni nem is hoztam. Összevont szemöldökkel tekintettem a másikra.*
- Csak én voltam olyan tök, hogy nem hoztam magammal inni? * Kérdeztem meg. Hisz indulás előtt nekem csak a kaja jutott eszembe, de azt elvetettem, mert akkor ettem és jó ha napi kétszer eszek. De hogy inni elfelejtsek hozni. Kész. *
- Szeretnék kérni még valamit, ha nem gond. – Sütöttem le a tekintetem egy pillanatra. – Én nem járok a városba, viszont nem ártana egy gyakorló cucc, hogy mikor egyedül vagyok is tudjak gyakorolni. Ha megígérem, hogy nem állítom magamba és senki másba sem beszereznéd nekem? *Ő valószínűleg többet jár bent, mint én, no meg nagyobb tapasztalata is van a dologban és nem áll és pislog bambán, hogy mit is szeretne.*

- Remek. * Mosolyodtam el szélesen, és bár észrevettem a reakcióját mikor megemlítettem az Őrzőket, de nem feszegettem. Felesleges lett volna, s ismerve magam és tudva azt, hogy mire képesek és egy ismeretlen elég nagy veszélyt jelent számomra, biztosra vettem, hogy csak egy tök értelmetlen és felesleges vitát vagy épp csak szócsatát eredményeznék. Hisz, farkasság ide vagy oda, van, ami nem változik. *
- Hmmm… pedig meggondolandó. Csini a zöld ruhájuk, pláne a tollas kalapjuk. * Kuncogtam el magam a muskétás megjegyzésre. De felfogtam, hogy az már – egyenlőre – lényegtelen a számomra, ahogy a további különbségek is a pengék között. Amit tudnom kell, azt ismertette már. S ezzel párhuzamba arra is rájöttem, hogy Olen nem fecseg feleslegesen. Utolsó szavaira azonban már csak bólintottam. Ha itt lesz, az ideje majd megtudom. Különben sem hiszem, hogy sok szükségem lenne rá. Elmúltak azok az idők, mikor holmi becsületsértést karddal vívott párbajjal rendezték.*
- Hát, ha negyven kilóm arra lesz, akkor gondolkozz el egy járókereten. * Na de hülyéskedés off, mert a végén messzire megyek és azt nem szeretném. Hmm… fura, érdekel, hogy ne menjek a másik agyára a szám miatt. Eh… pedig még Darren sem beszélt a buksimmal, hogy fogjam be, ha csak nem létfontosságú beszélnem. Nos, akárhogy is, azt hiszem ez csak annak a jele, hogy kezdem meg kedvelni a másikat. Hisz, az, hogy csak hozzá fordulhattam jelenleg, ha nem akartam Darrenhez nálam sosem volt ok, hogy oda figyeljek a másikra.
A négy tőr pedig közben átszelte a levegőt az új, mutatott indulási ponttal és a kérdésemre adott válaszára csak megforgattam a szemeim lemondóan.*
- Oké, hülye kérdés volt. Ilyenkor szólj rám, hogy gondolkozzak egy kicsit. A nyelvem gyorsabban pörög, mint a buksim. * Ismertem el, hogy előbb beszélek, és csak aztán gondolkozom. Oké, ez farkaséknál egy életbiztosítás, de nincs mit tenni ez általánosságba is kiterjed, nem csak akkor, ha érdekel valami. S újra a dobásokra koncentráltam. Vagyis inkább, akkor a kezemre, amíg újra indult mind a négy egymás után szelve át a teret. Kisebb hibával ugyan, de sikerült eldobálnom őket. A szavaira azonban figyeltem, hisz tudtam, hogy azért mert nem állított meg, még elfogja, mondani a hibám.*
- A francba, pedig azt hittem, hogy ha a fejem fölött kapálózok, akkor elérem az égi meszelő magasságod és nem kell majd lenézned rám. * Cincogtam fejem ingatva, hisz a törpe mivoltomnak köszönhetően, ha közel állt mindig fel kellett rá néznem. De na, leszek én még magasabb is ha nem a postás csinált.
Egy mosollyal nyugtáztam, hogy kettőnk közül Olennek legalább volt esze mikor indultunk, vagyis mikor összepakolta a cuccait. De hogy egyből kettőt pakolt, nos… ezek után mondja azt az ember, hogy nem figyelmes. A felém dobott üveget elkaptam és kicsit ki is lengett az egyen súlyom. Amit kicsit oldalra kitolva a lábam, próbáltam meg korrigálni.*
- Már el is felejtettem, hogy miért is jó az, ha valaki közelében van egy olyan ember, aki képes előre gondolkodni. Kösz. * S közben bizony lecsavartam a flakon tetejét, hogy igyak is, ne csak a szám járjon. Észre sem vettem, hogy mennyire szomjas vagyok ez csak akkor derült ki mikor úgy ittam, mint egy teve, akinek mind a két púpja szárazra tikkadt és épp próbálja pótolni. Persze aztán felötlött bennem, hogy lehet a regeneráció volt az, ami ennyi folyadékot vont ki belőlem. Közben, hogy levegőt is kapjak Olen elé tártam a kérésem és csak aztán tapadtam megint az üvegre, aminek végül aztán rácsavartam a tetejét és nem messze tőlem ledobtam a hóba, hogy ne legyen láb alatt, de azért könnyen elérjem, ha kell. *
- Rendben, és ha lesz sajátom visszaszolgáltatom. * Mosolyodtam el, de legalább meg van a napi plusz programom. Ahogy a lábamra terelődött a szó, kissé megmozgatva a lábujjaimmal martam a hóba, majd pedig picit visszafeszítettem.*
- Hát… még tátog. De nem annyira vészes, szóval meglehet próbálni. A fájdalmat meglehet szokni, ha meg vérezni kezd akkor… akkor így jártam. * Tekintettem fel rá miközben könnyedén vontam meg a vállaim és kicsit sem érdekelt. Persze, ha azt akartam, hogy használni is tudjam még mielőtt elvettem volna a tőrt párszor kicsit ránehezedtem és megpróbáltam rugózni rajta. Ahham, hogy a fene essen bele, ez még mindig sajog. Na de legalább érzem, szóval használható. S egy mélyet lélegezve igyekeztem legyűrni a feltüremkedő sóhajom és kissé megkeményíteni a vonásaim is, hogy ne igen látszódjon rajta semmi. A pengét végül elvéve hallgattam végig az iránymutatásait. Bal lábam kicsit előrébb helyezve, hogy a kezemmel együtt, ahogy lendülök, azon legyen a súlyom, míg kezdésnél a hátsó lábamon. Tekintetem a célra szegeztem, s magam mellett tartva a kezem próbáltam vele egy magasságba helyezni. S végül, mikor úgy véltem, hogy ez hellyel – közzel meg van, csak eldobtam a pengét. A csuklóm és a vállam fixálva volt, még ha nem is eléggé. S ahogy lendítettem a kezem a lábamra nehezedve lendültem egy ideig a tőrrel, míg azt az útjára nem engedtem a korábbi gyorsasággal ötvözve, hisz ezzel megy messzebb is. Ezt a folyamatot megismételtem még háromszor és csak az első kettőnél rándult az arcom fájdalmasan, hisz, ahogy csak a feladatra koncentráltam megfeledkeztem a vonásaim kordában tartásáról. De Olen mellett vagyok és nem épp egy olyan emberrel szemben, aki előtt titkolni kéne, avagy épp gyengeségnek mutatkozna meg, így nem is foglalkoztam vele. Továbbra is csak a cél volt egyedül és az újabb tőr mely felé hasít. Kifújva magam tértem vissza a jelenbe és mértem fel, hogy miként is sikerült. Nos egy a földön, egy túl magasan, egy túl alacsonyan a negyedik meg nagyon szélen, bár ott már a magasság meg volt. *
- Tűrhető… - állapítottam meg kissé oldalra biccentett fejjel – Viszont ezt a kört még meghagyom neked. * Tekintettem fel Olenre, hogy Én mire oda bicegek, meg vissza lemegy a nap.*

*Már nyitottam is a szám, hogy válaszoljak Olennek de aztán elhallgattam. Kissé megrágtam magamban a szavait és bár még mindig ugyan azt mondtam volna, de lássuk be, ostoba kijelentés lett volna a részemről, ha figyelembe veszem, hogy ki tudja meddig élek. Saját elméletem szerint nem sokáig, de ezt nem tudhatom előre. Így kicsit máshogy feleltem, miközben oldalra biccentett fejjel válaszoltam.*
- Nem olyan könnyű összezavarni, de nem ismerem a pengéket, szóval napoljuk. Ami pedig a lő fegyvert illeti… hangos, végzetes de leginkább gyors. * Jó, a hangos nem csak a figyelem felkeltés miatt került bele, hisz James Bond is hangtompítóval dolgozik. De a hallásom még néha idegesít. A másik két opció már jelenleg inkább csak a hátrányomra volt.*
- Ha az kell, az íjtól kezdve az összes létező fegyverrel megtanulok bánni, hogy hatékonyabb legyek. De most a pengékre van szükségem. Ezért vettem előre. De, miért lenne jobb?* Kérdeztem, hisz tagadhatatlan tény, hogy nem értettem, hogy miért javasolja a másik fajta fegyvert. Persze nem vetettem el az ötletet, úgy, ahogy első nekifutásra akartam. Butaság lett volna elutasítani egy olyan anyagot, ami akár jól is jöhet a jövőben. Na de a megjegyzésére csak nem tudtam befogni.*
- A Te korodban ezen nem csodálkoznék, de ismerek egy jó terapeutát. Egy állat, de engem is helyre rakott egy félre sikerült gimnasztikai bemutató után… * Haraptam az ajkaimba, ahogy a mondatom sem ért véget. Bár nem is volt fontos, azonban az már igen, hogy kikotyogtam a gimnasztikát. Oké, Olen elég „érett” és biztos nem ez lesz az, ami miatt esetleg leírna. De nem venném jó néven, ha ez miatt a céltábla közepében lennék, ha heccelésekről van szó. De inkább mással foglalkoztam, hogy ne mondjak túl sokat. Először inkább az szomjam oltásával és Olen szavaira csak bólintottam. Nem sietettem én a dolgot, legalábbis ami a saját pengéket illeti. Ezt még be kell adagolnom Stevennek. Hogy én mennyire utálom, hogy zárolták a számlám, míg lefolynak a hivatalos ügyek. *
- Ha teljesen lefagyassza akkor nem jut bele vér, ergo nem érzem így megtartani sem tud. * Vontam össze a szemöldököm, de persze ha látná a bizonyítványom. Nos, inkább ne lássa, de a lényeg, hogy csak tippeltem. De az sem lepne meg, hogyha butaságot mondtam volna. Elvégre a Biológia óráimon egy dolgot tanultam meg, még pedig, hogyan kell puskázni. De itt nem lehet, szóval újra dobtam a tőröket a felesleges vérkeringésről való fecsegés helyett. Ahogy átszelték a távot, mint mindig most is magam ítéltem meg a teljesítményem. Persze, nem voltam megelégedve vele, de volt olyan rossz, mint elsőre, még ha a tökéletestől messze is állt. S azt a szintet talán nem is fogom elérni. De Olen megjegyzésére rá pislogtam. De szó nélkül hagytam a dolgot és inkább elvettem a tőrt azaz, a tőröket. Hisz, mint kiderült már teljesen egyedül kell megoldanom a dolgot. Szavaira figyeltem és egy aprót bólintva jeleztem, hogy az erőmre (is) fogok figyelni. Annak ellenére, hogy egyébként eddig is igyekeztem figyelni, csak épp úgy látszik, hogy az emberi felem ide kevés. ~ Na kislány, most segíts vagy vegetáriánus lesz belőled és legelhetsz gazt.~ Bíztam benne, hogy ez majd meghatja, de hát ha még érdekelné is a dolog. No mindegy. Tekintetem elkapta Olen mozdulatát és csak vidáman ingattam meg a fejem.*
- Ritka fazon vagy… *Jegyeztem meg, miközben visszafordultam előre, hogy valóban neki lássak a feladatnak. Hogy miként értettem? Nos, valahogy biztosan, de most dolgom van szóval… Miután megigazítottam a kezemben a három tőrt, úgy, hogy kényelmesen és lehetőleg sérülés mentesen tudjam majd elvenni azokat. Tekintetem a célra szegeztem és igyekeztem felvenni a korábbi test és kéztartásom is. Ahogy eldobtam a pengét, a lendülettel együtt igyekeztem több erőt is belevinni, úgy, ahogy azt kérte korábban a férfi. Viszont a találataimra nem figyeltem, mármint arra, hogy miután elengedtem célt talált-e, csak monoton – ám nem unottan – nyúltam a következőért és az azt következőért, hogy eldobjam.*
- Mi a… * Pislogtam meglepve oldalra, ahogy a férfi elkapta a karom, hogy igazítson egy kicsit rajta. De a sziszegésére csak összevontam a szemöldököm. Kezdené elveszteni a türelmét vagy mi? De, ez rá ér, most csak a megadott helyzetből ledűltem és miközben eldobtam igyekeztem a felszín közelébe hozni a farkasom is, hátha hajlandó lesz egy kicsit rám is figyelni. S ugyan ezt megtettem az utolsóval is, a korábbi mutatott helyről. Majd Olenhez fordultam.*
- Legközelebb azért figyelmeztethetnél, mert ha véletlen kicsit jobban elmerülök még a végén támadásnak veszem és az fájni fog… nekem. *Kissé zord monológom azért kiegészítettem és az utolsó szóhoz már egy mosoly is társult, annak ellenére, hogy tekintetemben ott maradt a szavaim komolysága. S a mosoly is inkább csak arra szólt, hogy tudatában vagyok annak, hogy én húznám a rövidebbet, de azért nem szívesen kockáztatnám, hogy véletlen támadásnak ítéljem meg a hasonló tetteit. Jamie pont elég volt, arra, hogy Darren türelmét kimerítsem. Nem biztos, hogy okos dolog lenne még egy falkatagnak ugrani, pláne nem egy olyannak, akit még kedvel is és nem mellesleg egy Tark.*

*Mikor kitért arra, hogy nem tudja, hogy miért ez a nagy tanulás önkénytelen is lesütöttem a szemem. Nem szokásom hazudozni, de mivel nem konkrét kérdés volt, így nem is volt rá szükség, hogy válaszoljak. Nem tudtam, hogy miként reagálna az igazságra. Nem, nem tartottam Tőle, hisz farkas és talán még meg is értené, de attól még volt bennem egy kis tartás. S ezért jobbnak láttam, ha ez valóban csak az Én és Darren titka marad. Ahogy végzett csak felpillantva halványan elmosolyodtam.*
- Ráfogok. Mients úgy látod, hogy a pengékből eleget tudok, és már megy annyira, hogy képes legyek egyedüli gyakorlással is tovább fejleszteni, akkor az lesz a következő. Márha, akkor még lesz türelmed hozzám vagy fogsz tudni valakit mondani, aki segítene. * Vált a mosolyom vigyorrá. S ahogy a gimnasztikára kitért, visszakaptam a tekintetem rá és ahogy folytatta némi megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, de csak egy picit.*
- Voltam… A balesett óta nem csináltam és a farkasommal meg már csalás is lenne. Hisz miatta sokkal jobb az egyensúlyom és a reflexeim is többek között. Nem hiszem, hogy folytatnám, és amúgy sincs kedvem mindenkinek neki ugrani, aki esetleg úgy gondolja, hogy jó heccelés téma. Rövid időn belül a bundám bánná, emberként sem viseltem jól, ha rajtam élcelődtek. Már pedig volt benne részem bőven, mikor fogszabályzót hordtam. Nem épp repesnék örömömben, ha ez kiderülne.* Húztam el keserűen a szám. Persze régen volt és már akkor is megtudtam magam védeni. De akkor még nagyon sok idő kellett mire valaki átlépte a türelmem, na ez a határ ma már nagyon vékony lábakon áll és könnyen elpattan. Tuti, hogy valaki megunná előbb vagy utóbb, hogy kakaskodom.
A szavaira bólintottam, és ahogy elment a pengékért csak néztem miközben igyekeztem magamban rendezni a gondolataimat. A lábam kissé megint megmozgattam és egy vigyorral vettem tudomásul, hogy szinte már majd nem teljesen összeforrt. Ha volt valami, amit szerettem a farkas létben ház ez oda tartozott. Kicsit rá is nehezedtem és újabb rugózásnál már csak elenyész volt az inger, amit a megterhelésem okozott. De azért még vártam egy kicsit. A megjegyzésére kérdőn szaladt fel a szemöldököm, de a kacsintására már el is kaptam a tekintetem. Arany farkas? Ezt meg mégis hogy értette? S inkább foglalkoztam azzal, hogy eldobjam a fegyvereim. Egészen addig, míg el nem kapta a kezem. Amivel bár nem ezt akarta valószínűleg de kicsit visszarántott a jelenbe. A válaszára azonban csak még jobban összeszaladt a szemöldököm.*
- Reflex és mit sem ér a tudat, ha épp nem kapcsolt még vissza. * De mikor megborzolta a buksim, zordság ide vagy oda, de elnevettem magam. S talán nem is olyan meglepő, hogy nem kezdtem el egyből a hajam igazgatni. Nem érdekelt.*
- Az utóbbi valószínűbb, a farkasomat nem izgatod. * Vontam meg könnyedén a vállaim, na de ahogy befejezte, hogy akkor sem bántana, csak lefogna, mint egy hisztis kölyköt kitágult szemekkel, hitetlenkedve pislogtam rá párat. Na, nem azért mert hiányzik a fájdalom, hanem csak, maga azért, hogy ennyire alábecsül. Oké, tudtam én, hogy ez így is van, de akkor is. De még mielőtt megszólalhattam volna már hátrálni kezdett és bizony lehajolva gyúrtam egy hógolyót és dobtam utána a hátsóját eltalálva. (Megjegyzem, hogy a lábára céloztam, csak nem úgy jött össze.)*
- Ezt csak azért, mert még nem tudok utánad futni és magam belevágni a hóba. * Öltöttem rá nyelvet. De aztán már a vizemért hajoltam, hogy igyak egy kortyot, míg visszaér. S felegyenesedve hallgattam a további feladataimat, a pengéket átvéve a lábamra néztem és megvonva a vállaim nyújtottam neki vissza. Aztán pedig letelepedve a hóba felvettem a cipőm, persze letehettem volna magam mellé is addig, de ne legyen vizes, ha nem muszáj. Közben pedig figyeltem a szavaira, ám újra sikerült megnevettetnie az első blokkolásom után, a lányos megjegyzésével. *
- Tudod Olen, menj a fenébe. De külön élvezni fogom, mikor végre szétrúghatom a segged. *Vigyorodtam el, miközben felálltam és újra átvettem a pengéket. Tekintetem és a vonásaim is elárulhatták a másinak, hogy csak a fele volt vicc. Még hogy ne lányoskodjak, ez kész. Eddig pont erről akartak meggyőzni, hogy legyek kicsit lányosabb. Élvezet, mikor az ember lányát kétfelé húzzák aztán meg csodálkoznák, mikor az felé húz jobban és azt kedveli meg, aki nem akarja megváltoztatni. Kezemben eligazítottam a tőröket csak úgy mint korábban is tettem, és a kezembe véve az elsőt emeltem fel mikor meghallottam Olen szavait.*
- Hmm… már ezért megéri elcseszni ezt a sorozatot. * Szóltam vissza kicsit sejtelmesebb hangon halványan elmosolyodva, de tekintetem nem vezettem rá. Hát most na, oldódtam a társaságában azonban a szemeimen látszódott volna, hogy kicsit sem akartam a férfit használni céltáblának. Oké, bénázok, és nem találok, meg nem lenne sok baja. De ha már egyszer sebet ejtek rajta, azt ne így tegyem hisz akár véletlen találhatok is. Igazán Murphyre vallana. De kivételesen nem érezhette a másik, hogy most csak ugratom vagy sem, hisz valóban eljátszottam a gondolattal, de csak azért, hogy milyen lehet a hangja, ahogy… Na jó, ne ábrándozzak már itt mert jövőre is csak itt fogok állni és a farkasom is felkeltem megint.
Tekintetem, ahogy eddig is most is a célon volt, míg felvettem a korábbi állásom. Magam mellé emelve a kezem, a korábban mutatott magasságban belőve a célt fújtam ki magam és a következő pillanatban már lendültem is, hogy a súlypontom is áthelyezve nagyobb lendületet adva neki hajítsam el, hogy az a fába csapodva álljon meg. A következő penge már ott is volt a kezemben és megismételve a mozdulatokat még több erőt vittem bele. De a második sem a célt találta el, hanem bár vonalban volt, de mellé ment egy pár centit. ~ Hallod, tényleg tehenet csinálok belőled.~ Morogtam, ahogy már nyúltam is a harmadikért. Egy pillanatra azonban megakadtam. Fejem oldalra kapva, vigyorodtam el, miközben a kezem leengedtem. Tőlem balra a fák között valami motoszkálni kezdett. Fogalmam sincs milyen állat lehetett, de se nem nyúl, se nem szarvas azt megismertem volna, hisz volt már hozzá szerencsém. De valami kistestű, fogpiszkálónak se érdemes teremtmény lehetett. Máskülönben már nem állnék itt, hanem ott lennék bundában, hisz a farkasom nyomban rávetette volna magát még úgy is, hogy alapjaiban tart Olentől. De ehelyett csillogó tekintetem Olenre emeltem. Egy dolog volt más, hogy bár kissé vidáman csillogott, azonban sárgák voltak. Nem tudtam, hogy meddig tartja a felszínen a lény a bestiám így nem vesztegettem az időt. Kezem ismét dobásra emeltem, ahogy visszavezettem a tekintetem a célra. A fülemben pedig az apró szívdobbanások szinte dobként verte az ütemet, ahogy a bennem motoszkáló farkas is érdeklődve szaglászott az irányába. De sem a hallásomra, sem a szaglásomra nem volt szükségem, azonban a látására már annál inkább. Amivel ismét bemértem a célt, s még egy kicsit igazítva a magasságon hajítottam el a tőrt. Ezúttal már nem csak a látását, hanem az erejét is kihasználva, amit így adott. S nyomban, meg is ismételtem az utolsóval is még mielőtt tényleg bemondja az unalmast és visszasétál a kalitkájába. Ahogy eldobtam, visszaléptem és kissé oldalra biccentett fejjel néztem a dobásaim.*
- Hát… azt hiszem ezt megúsztad. Milyen kár…* Húztam el a szám, mintha valóban bánnám, hogy az utolsó kettő tényleg betalált. Bár, az egyik kicsit feljebb volt a hasítékban, míg a másik alatta. Ám, a hasítékban volt és nem mellette valahol, mint az első kettő. Azonban pontosan érezhette, hogy egyáltalán nem sajnálom. Viszont az is feltűnhetett neki, hogy egyáltalán nem érezhette azt belőlem, amit a sikerélmény ki vált valakiből. Nem ugráltam örömömben, nem voltam boldog, nem voltam elégedet sem, de legfőképp az önbizalmam nem érezhette nőni. Nagyon is jól tudtam, hogy csak is a farkasomnak köszönhettem azt, hogy talált. Ráadásul nem is egymás mellé ment, mint ahogy Olennek korábban. Hát igen, elég magas a mércém pláne, ha önmagamról van szó.*
- Elmegyek értük, hátha addig visszahúzódik… * Nem fejtettem ki, hogy mi, elég nyilvánvaló volt. Csak elsétáltam – olykor kissé bicegve, mikor rosszul léptem – a Tőrökért, hogy kirángatva ugyan ezt megtegyem visszafelé is. De a fene se tudja miért fél úton kissé elbizonytalanodtam és tekintetem az égre emeltem egy pillanatra, kissé hunyorítva, ahogy a tiszta kék égre néztem. De nem láttam semmit, mégis… olyan furcsán éreztem magam és a farkasom is visszavonulót fújt. A mellkasom szorítani kezdett, és még a hátamon is felállt a szőr, pedig aztán emberként ez érdekes kiváltani. Fejem megrázva, egy mélyet sóhajtva fejeztem be az utam. Olen előtt megállva végül kiböktem.*
- Nézd, ne röhögj ki… de van itt valami, vagy valaki, vagy csak közeledik... nézd, nem tudom megfogalmazni. – Túrtam kissé a hajamba zavartan. Nem tudtam volna elmagyarázni… - De a farkasom visszavonulót fújt és olyan furcsa volt, ahol megálltam. Egyszer majdnem megütöttem a bokám még emberként, mert nem hallgattam a megérzéseimre. Gondoltam szólok… * Tekintettem a szemébe komolyan, talán komolyabban, mint azt várni lehetne egy korombeli lánytól, pláne egy alig két hónapos farkastól. De végül csak megingattam a fejem. *
- Mindegy… folytassuk. Még egyszer? * Tekintettem rá, bár emberi lelkem nem nagyon nyugodott le. De végül is mi bajom lehet? Ott még jelen volt a farkasom is, és így sem hallottam semmit. Talán csak megfog jönni, vagy nem tudom… mindegy is. *

- Tartanék már ott. * Addigra már minden rendben lenne. Legalábbis az újonnan szerzett dolgaim többségével biztosan kibékültem volna, nem tartanék annyira a teliholdtól és úgy alapjaiban véve jobb lenne. Talán. De mindig, minden csak talán. Hisz honnan tudhatnám, hogy mi lesz vagy mi nem? Örülnék egy használati útmutatónak farkasokhoz, az biztos.
Ahogy a hógolyó eltalálta csak mosolyogva vártam a reakcióját, amire aztán összeszaladt a szemöldököm. S kellett pár pillanat, mire feldolgoztam, vagyis inkább megértettem, hogy ez most, hogy jött neki. Hát naná, hogy kiforgatta a szavaim a felfedezésre azonban csak lágyan megingattam a fejem.*
- Kösz a tanácsot. Valóban egy kis energiát megspórolok vele… * Hisz, nem futok feleslegesen. De ez még közel sem jelenti azt, hogy alapjaiban nem próbálkoznék meg vele. De persze az alaphelyzetektől távol állunk jelenleg és nem vagyok az a fajta, aki ilyen gyerekes butaságok miatt hagyna elröppeni pár percet, órát a tanulási időszakából. Bár azt nem mondhatom, hogy nem érdekelt volna Olen reakciója, hogy mégis miként is reagált volna egy ilyen próbálkozásra, vagy arra, ha a szavait követve valóban meghempergek a hóban. De talán, majd egyszer.
A következő szavaimra adott válaszára elmosolyodtam és bár szükségtelen volt, de halványan bólintottam egyet. Egyszer, ha nagy leszek majd biztos sikerül. Addig meg ha Darren rábólint az új órarendemre meg szívok, mint a torkos borz, de megéri. Azonban már nem szóltam, csak tettem azt amit kellett, eldobtam a pengéket, amikből kiderült, hogy nem kell Olent használnom célpontnak és bár nem mutattam, de attól még megkönnyebbültem némiképp. S nem is volt semmi baj, míg nem fogott el az a hülye érzés, ahogy sétáltam vissza a pengékkel. Én nagyokos, meg még meg is jegyeztem Olennek. Hisz csak hallgatott és már kezdtem nagyon bután érezni magam, hogy egyáltalán szóltam. Hisz ha valóban gond lenne, akkor Ő már hamarabb észre vette volna, hisz Ő idősebb is, jobb is… és-és-és… egy idióta barom vagyok. Na mindegy, leküzdve magamból azt a sok negatív baromságot álltam kész, hogy folytassuk.*
- De… mire? * Tettem fel egy bugyuta kérdést, hogy mégis miért kéne várnom a semmire és egyáltalán miért jó a „fülem”. Az minden farkasnak jó, szóval ebben semmi újdonság nincs. De ahogy tett pár lépést követtem. Vagyis követtem volna, ha nem jelzi, hogy álljak meg. Na akkor megtorpantam és csak értetlen, összevont szemöldökkel néztem Olenre, hogy most mégis mi ez a nagy óvatosság. De aztán meg kaptam a válaszom, amire nem tudtam, hogy most nevesek, sírva fakadjak vagy épp mit is csináljak egyáltalán. De a kikerekedett szemekkel pislogás jött csak ezekből, még ellenkezni is elfelejtettem, ahogy visszairányított a célpontomhoz. De azért a nyelvem is megeredt.*
- És még azt hittem, hogy Te fogsz engem hülyének nézni. Mi van itt? James múltkor valami istenfélő a fene se tudja milyen hitű, tisztító halálról vagy miről beszélt, Te szellemekről… valamilyen hittan körökből választanak ki mindenkit farkasnak? Kezdem azt érezni, hogy mindenki meg van veszve körülöttem. * S bizony neki sem álltam dobni, csak egyszerűen a kezemben fogtam a pengéket és az egyiknek a hegyével játszottam az ujjamon.*
- Azért mert csalnak az érzékeim nem kell minden féle baromságot kitalálni, csakhogy megnyugtasd a lelkem vagy épp a valóság elrejtése helyett ilyen kitalálni ilyet. Nem olyan törékeny a lelkem, hogy ilyeneken fent akadjak vagy pánikolni kezdjek. De legközelebb azért lehetnél leleményesebb… méghogy szellem… chh… * S bizony megfogtam a pengét és már csalódottságom dühében kezdtem eldobni a fának. Nos, ez „kicsivel” feljebb sikerült. De ahogy a következőre fogtam már lejjebb eresztettem a karom, de a szám sem állt be.*
- Mi lesz a következő? Azt próbáljátok majd megetetni velem, hogy ez itt valójában a szüleim szellemképe? * S most már a keserűség is hallatszott a hangomból, ahogy a lelkem is szinte kőfalként ölelte körbe, ahogy hangos puffanással csapódott a fába a penge.*
- Értem Én, hogy az új tagokat szívatni kell, akár csak a gólyabálon az elsősöket. De nektek ez a móka? Ettől még a foghagyma krémmel való fogmosás is jobb volt, pedig azt sem csináltam meg. * Csak beszéltem és beszéltem, háborgó lelkemmel, a szűnni nem akaró furcsa érzésemmel miközben az utolsó két penge is elhagyta a mancsom. Mellé nem dobtam, de célt sem találtam. Bár talán ez nem is csoda, ha figyelembe veszem, hogy mennyire idiótának éreztem magam és bár beszéltem, ami ugyan nem akadályozott a mozgásban, de ilyen állapotban még egy nyulat sem tudnék lepofozni, nem még csak egyetlen pontra koncentrálni, hogy végül oda érjenek be a fegyverek.*

// Szerintem zárhatunk, és bocsi, hogy ilyen hirtelen vissza mentünk, de majd remélem még játszunk ^^ Köszönöm a játékot! //

*Hallottam a nevem, persze, hogy hallottam. De nem hagytam abba a beszédet. Miért tettem volna? Dühös voltam a bugyutaság miatt amit itt elém tárt és bosszantott, hogy itt azt hiszi nekem, hogy még meg is eszem ezt az egész maszlagot. Dühöm máskor edzéssel enyhítem, vagy egy adag fagyival. De most csak a pengék maradtak és még csak zokon sem vettem, hogy a dühöm irányította dobások egyáltalán nem voltak megfelelőek. Legalábbis mindegyik más helyen volt, körbe dobálva a hasítékot a fában. De ezek is elfogytak, csak úgy mint a fagyim szokott, még mielőtt elérném a célom. Most sem volt másképp. S ahogy Olen kezét megéreztem szívem szerint leráztam volna magamról, de a lelkem nem vitt rá. Miért is vitt volna? Kezdtem megszokni, hogy szinte már nyugtatóan hat rám a falka tagok érintése. Jobbak mint a fagyi. Csak őket nem kell nyalogatni vagy harapni és el sem olvadnak, hogy szívni kelljen. Szavaira azonban figyeltem. Nem értettem, hogy miről beszél, ám nem is tűnt úgy, mint aki épp viccelne. De most komolyan, volt pár évszázada, hogy megtanulja jól előadni magát. De hirtelen nem tudtam mit mondani, csak néztem a távolodó alakját.*
- Háthogyne… én meg a Piroska vagyok a farkasok közt. * Morogtam az orrom alatt és inkább ittam egy kicsit, ezzel kiürítve az üveget, amit kaptam korábban Olentől. Ahogy visszaért csak összevontam a szemöldököm, ahogy indulásra adta a fejét. Hirtelen és nem értettem, hogy most meg miért. Értetlenségem a szememben volt, és már nyitottam is a szám, hogy rákérdezzek az okára. De inkább becsuktam. Nem jogom számon kérni, örülhetek, hogy egyáltalán segít. A felém nyujtott tőrökre pillantottam, hogy mégis hova rakjam… a zsebembe… hmm… elég hamar gyomron szúrnám magam.*
- Majd otthon… nem tudom hova rakni. * Ingattam meg a fejem, de nem szóltam többet. Vagyis egészen addig, míg nem szólalt meg a másik. Egy mély sóhajt eresztettem útnak.*
- Oké. * Rákérdezek. Legfeljebb jót röhög a markában vagy nem tudom. De kérdeztem már baromságokat Darrentől. Nem lesz számára újdonság a dolog. Csendesen követtem Olent a motorhoz vissza és nem járt a szám. Persze magamban száz meg száz gondolat kavargott, a csend átka. De felesleges lett volna hangot adni nekik. A motorhoz érve egy halvány mosoly kúszott az ajkamra és nem kellett kétszer mondani, hogy száljak fel, a kapaszkodást meg pláne nem.
Ahogy a menetszél a hajamba tépet, úgy ürült ki a fejem is haza fele. S mikor leszálltam, ismét ugyan az a boldog csillogás volt látható benne, mint amikor felfelé mentünk. A pengéket elvettem Tőle és szinte már vigyorogva köszöntem meg a mai edzést és megint a tőröket. Aztán már csak vidám léptekkel mentem fel Darren lakásába… *

// Bizonyára. Én is köszönöm. //

*Ahogy meghallottam felcsendülni a dalt, amit nem is olyan rég hallottam egy pillanatra megálltam és a férfire pillantottam. Aztán végül egy halvány mosollyal kezdtem el vetkőzni, ahogy nem szakadtam el a zenétől. Megint ott volt az a furcsa nyugalom, ami közben megszállt, akár csak az előző nap. Nem zavart, hogy épp vetkőzök és nem is kémleltem a másikat. Minek leskelődne? Nem egy húsz éves gyerekről van szó.
A közelsége sem zavart, nem nyúlt hozzám. Addig meg nem esik neki, így a pléd a helyén marad, ami szinte nyakig össze volt fogva rajtam. Ahogy az arcom nézegette csal felvontam a szemöldököm, hogy most meg mire várunk. Az óra ketyeg és nem estig akarok átváltozni.
A farkasom csak állt és ahogy a pofája előtt elhaladt Raven farkasa a farkára csapott minden egyes alkalommal. Figyelt Ő, a játékra. Úgy, ahogy azt kell neki. Vagyis pont ahogy nem kell, de megszokott egy kölyöktől. Aztán meg elment… csak a szemeim forgattam, hogy most mégis mit akar, de nem szóltam csak vártam.
Tekintetem csak nézte a fekete farkast, ahogy az kijött a bokorból. Leguggoltam és az egyik kezem ügyetlenül kiszabadítva simítottam végig a farkas fején mosolyogva, ahogy közben tekintetem a világosabb feketében mintázó tetoválások mintáját nézegette elvigyorodtam. Nem is tudtam, hogy ezek így is látszanak.
A mentális szavaira összevontam a tekintetem és már fel is álltam. Komor és egyben komoly tekintettel nézve le a farkasra, pontosabban pedig a szemeibe.
- Édes norvég vagy. De erre majd visszatérünk a harmadik teliholdam után, most még csak a második lesz. Szóval ez csak idő pazarlás. Mint mondtam, neked kell előcsalogatnod… Old meg, de gyorsan… egy óránk van, nem fél napunk. S felőlem tökölhetünk de, megjegyzem, hogy az egy óra az egy óra. Annyit futunk… amit ezzel szórakozunk, azt a kajaidőből tesszük. Szóval hajrá Raven… tudnod kell, hogy ez felesleges próbálkozás egyenlőre. *Mosolyodtam el az utolsó szónál. HA annyira akarja később így is taníthat, rajtam ne múljék. De az még két telihold mire elkezdhetem. Addig nincs ilyen… addig farkas, farkassal van. Nem pedig emlékek… hisz az már tudatos előhívás lenne, amire 3. Teliholdig nem vagyok a képes, hiába változtam már egy csomoszor oda - vissza. De most haladni kell… erőszakkal vagy lágyan, hívogatva. Rajta múlik… de az Ő energiáira nem fog ugrani egyből a farkasom. Nagyon remélem. *
Közben leültem és csendesen vártam, hogy mihez kezd a másik. Ugyan nem kellett csak pár másodperc mire átváltok, de ettől még nem szerettem a földre esni. Bőven elég, hogy onnan kell felállnom minden alkalommal. Pláne mikor dühből vagy haragból jön a bestiám… na az maga a pokol.

Hagytam, had simogasson. A kijelentésére azonban gonosz mosoly villant át gondolataimon, bár ez farkas alakban ugye nem kivitelezhető. Csalogassam? Hát jó.
Ezután nem feleltem semmit, válaszképp megcsíptem a karján a bőrt. Nem ejtettem rajta sebet, de igyekeztem, hogy is mondjam... bosszantó lenni. Figyeltem, ha esetleg megütne, vagy védekezik, elkerüljem, s a támadó kézre is csípkedős kis harapással válaszoltam. Kerülgettem, az ülő lányt, s minden egyes fordulatnál, amit csak értem, megcsíptem. Játszottam vele, bosszantottam. Elhalt a dal, már nem dúdoltam neki. Bosszantás kép még havat is kotortam a fejére, de a bosszantó csipkedéseket nem hagytam abba. Ash-t ismerve, hamar megunja, ha meg élvezi, akkor bevetjük a B tervet. Figyeltem, feláll-e, vagy ülve marad. Megráncigáltam a haját, s igyekeztem lerángatni róla a plédet is, bár abba csak hátulról kaptam bele, de erőteljesen megrángattam. Néha meg-meg morrantam, de egyáltalán nem fenyegetően. Gyerünk kislány. Próbálj megütni, védekezz. 1 óráig foglak bosszantani, és kettőnk közül te leszel fáradtabb. Fejemmel is meg-meg löködtem, s amint láttam, hogy eldőlne, a vállába csíptem újból, és újból. Gyorsan mozogtam, mint egy idegesítő szúnyog, de nem hagytam abba. Élveztem, kicsit kijött belőlem a kölyök énem, de miért tagadnám? Mikor el-el haladtam mellette, farkammal is meg-meg ütöttem az arcát, de játékosan. Piszkáltam, csipkedtem, s igen nagyon reméltem, hogy talpra állítom.

*Csak vártam valami reakciót, vagyis inkább azt, hogy a farkasom elkezd a felszínre kúszni, hogy aztán tegye a dolgát. De nem. Ez a fekete szőrcsomó belecsípet a kezembe, amire összevontam a szemöldököm.*
- Most meg mit akarsz… Te tudsz kommunikálni rendesen. Nyögd ki. * De aztán újabb és újabb követte, amire már felvontam a szemöldököm. A farkasomnak tetszett a dolog, örült, hogy játszottak vele. Ő viszont mentális síkon, az energiáival csipkedte a másikat, ám kissé sokkal játékosabban, ahogy a farkát csóválta. Emberi felem azonban hirtelen elnevette magát.*
- Oké… hagyd már abba Raven. * Terültem el a földön és egy pár percig még hagytam játszani. Ha ez kell neki, játssza ki magát aztán koncentrálhatunk a fontosabb dolgokra is. Olykor – olykor csak kitartottam a kezem és mikor megcsípet, vagy meghúzta a hajam lefogtam a tincs tövét, hogy ne fájjon. A földön feküdve végül fújtattam egyet. Észre sem vettem, hogy a lágy kacagásom tölti, be a teret köztünk, az erdőt és vész el a fák közt a mélybe. Mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Mintha csak egy felhőtlen gyerek lennék a kutyájával. Végül aztán csak szorosabbra fogtam a plédet, hogy ne legyen kint semmim.*
- Elég volt Rav… csináljuk… *De nem hagyta abba én meg kezdtem elveszíteni a türelmem annak ellenére, hogy a farkasom élvezte a dolgot és boldogan szórakozott a másikon, a másikkal továbbra is. *
- ELÉG! CSINÁLJ MOSTMÁR VALAMIT, VAGY MENJ! NEM ÉREK RÁ! HA JÁTSZANI AKARSZ KERES MEG NYOLC UTÁN. * Rivalltam az ex alfára. S nem akart az időm vesztegetni. Ha edzésről van szó, nem ismerek játékot, és ha már megkaptuk egymást akkor teljesítse is az erre a hétre ráhárult kötelességet.*
- HA ENNYIT NEM VAGY KÉPES TELJESÍTENI, HOGY AKARSZ MÁST? HMMM? *Dobtam felé a kérdést, még mindig üvöltve. S a korábbi nevetésem, vidámságom helyén vád volt. Nem képes, nem alkalmas… egyelőre csak ezt tudtam. Egymás idejét vesztegetjük. Semmi más nem sült ki ebből eddig. S edzés alatt nem vagyok türelmes fajta. Utána játszhatunk, bármi jöhet… de addig... addig nem. Sem ma, sem holnap és soha. Addig nem míg a célom nem érem el. Harcos leszek, ott pedig nincs lazsálás, nincs olyan, hogy játék… addig nem míg nem állok készen. Nem véletlen idegeskedtem, hogy apám meg-e engedi ezt az egészet, az új edzés tervet. De felesleges volt, hisz bele ment.*
- HOGY AKARSZ A FALKA LENNI… MIKÉNT AKARSZ TE NAGYRA TŐRNI? – nem felejtettem tegnapi szavait. – HOGYAN LEHETTÉL EGYÁLTALÁN ALFA, HA NEM TUDSZ EGY 2 HÓNAPOS KÖLYÖK FARKAST ELŐRÁNGATNI? *Igen, dühös voltam. Éreztem, ahogy az utolsó kérdésem szinte rajtam csapott végig, a lelkembe mart, csakúgy, ahogy Apám szavai tegnap, mikor ezt hozta fel. Lelkiismeret furdalásom volt, de ha ez kell… ha nem jó a kedves, a maga módján szelíd Ash, akkor tudok ilye is lenni. Ha kell, kölyökként kérdőjelezem meg az erejét, a rátermettségét. Alapjaiban rengetem meg, ha az kell… dühös lesz? Nem zavar… Széttép? Nem érdekel. De az edzésnek haladnia kell! Nem vita tárgya.*
- VAN BÁRMI, AMIRE ALKALMAS VAGY EGYÁLTALÁN? *Dobtam mellé még lenézően. Sam is előtudja rángatni pedig csak 17. Zöld iriszeim azonban nyugodtak voltak, nem nem voltam ideges... annyira.*

Játékosan haraptam tovább, s folytattam bosszantását. Jó volt hallani csengő kacagását, de sajnos tudnom kellett, hogy ez, amit most művelek, nem vicc. Nem lesz az. Dühösnek kell lennie. Tovább bosszantottam, s láttam az arcán, s a hangján is, hogy ez egyre inkább előrébb tör. Mikor üvölteni kezdett, megálltam. Megmerevedtem, mint egy márvány szobor. A szavai végig tiportak a lelkemen. Igen, erre számítottam, de ez is benne van. Így hihetőbb. Játékos hullámaimatt visszahúztam, olyan hirtelen, ahogy csak tudtam. Hátrálni kezdtem. A kölyök játékos hullámait dühvel, és keserűséggel csaptam vissza. Igen, tudnia kell. Tudnia kell, hogy most bajba került. De ez volt a cél. Hátrébb léptem, a hátamon fölborzolódott a szőr, s morogva vicsorítottam rá. Nem kommunikáltam vele mentálisan, de végig a szemébe néztem. Semmit se tud rólam, amit tud, az igen csak kevés. Fogalma sincs róla, miken mentem keresztül, és senkinek nem kívánok olyan életet, amilyen nekem volt. Ezek a gondolatok még több harag hullámot hoztak ki belőlem. Sajnos hergelnem kellett magamat, de uralkodtam farkasom felett. Ashley farkasának tudnia kell, hogy ez most nagyon nagy baj. Ha nem fogja fel, hogy embere fenyegetve van, akkor bukta az egész. De kockáztatnom kell. A düh után könnyebben jön a félelem.
Néhány métert hátráltam tőle, s vicsorítva, dühösen, fenyegetőn morogtam rá. A szemébe néztem, s egy emlékképet dobtam elé.
Ash újra a cellában állt. A talpa alatt meleg nedvesség folyt végig. Lenézett, s vért látott. A halál szaga kúszott az orrába. Az árnyékból egy remegő, véres kéz kapálózott a földön. Roppant valami, mint mikor csont törik. Egy szempár meredt rá a sötétből, s morogva egy farkas lépett ki, szájában egy nő torkát tartva. Morogva Ashre nézett.
A lány a hóban találta magát, néhány méterre, még mindig dühösen álltam tőle jó pár lépésre.
- Támadni, csak torokra. - hörögtem neki gondolatban.
S támadásba lendültem. Fölverve mancsommal a havat, haladtam felé. Ha most nem fél eléggé, ha nem retteg, akkor bajban lesz. Ha farkasa nem fog védekezni, akkor a támadásnál elharaphatom a torkát. Sajnos benne van a kockázat. Vagy ha sikerül felállnia, és elfutnia, végig kergetem az erdőn, bár ha pucéran fog futni, az neki kellemetlenebb. Felé ugrottam, fogaimat kivillantva a nyaka felé kaptam.

*A játékos hullámok eltűntek és a mentális csapásnak hála, a farkasom hasra feküdve húzta be a farkát. Hogy én ezt mennyire utálom, hogy mennyire elegem van ebből, hogy mindenki megfélemlíti. Azonban halk nyüszítésbe kezdett a másik után, melyben benne volt a bocsánatkérése is. Azonban ez csak az Ővé. Bennem… bennem nem múlt. Engem nem lehet csak úgy megfélemlíteni, az emberi felem tapasztaltabb és dacosabb. A hátráló farkasra csak felszegtem kissé a fejem. Igazam van. Bár a szavaim nekem is fájtak lelkileg, de van valami, amiben nem ismerek határokat. Azaz az edzésem folyamata. Nem érdekel, hogy ki fia borja. Az sem, hogy erősebb vagy sem. Azért van itt, mert akar Tőlünk valamit. Nem véletlen ment bele apám, abba, hogy mellettem legyen. Egy mentor leáldozott mellettem. Nem véletlen. Nyilvánvaló volt számomra, hogy a másik mérges már azelőtt, hogy vicsorítani kezdett volna, ahogy égnek álltak a szőrei. De bennem… nem érezhetett félelmet, csak is a farkasomból, aki már a testem egy zugába gubózódott be, szemeit eltakarva, farkát behúzva igyekezett láthatatlanná válni. De én… én nem. Továbbra is csak vártam, hogy csináljon valamit.
Az emlékkép, szinte a lelkemig hatolt, ahogy a bűz elérte a tudatom. Az a bűz, mely még mindig elevenen élt bennem Darren emlékéből. A szüleim halálának bűze. Ez azonban felbosszantott, de még mindig nem féltem. Nem fogok félni, egy ex-alfától, aki nem bír egy 16 éves kislánnyal. Aki nem képes meglátni, hogy miként lehet előhívni egy 2 hónapos kölyök. Láttam a képet, míg az meg nem szakadt.
A mentális szavaira már tudtam, hogy mi jön. Zöld szemeim sárgába váltottak és sokkal élesebben láttam mindent, ahogy megindult felém. Tudtam, hogy a nyakam veszi célba és a részleges átváltozás ösztönösen ment. Dühített a másik, hogy nekem esik. De nem voltam elveszett. Egyik kezem mancsban végezte, kieresztve a karmait. Pár pillanat volt az egész… A higgadtság azzal jár, hogy az ember feltudja mérni a helyzetét, nem vakítja meg a düh, a harag és a félelem is csak a farkasomban élt. Lassan hét éve készülők harcosnak, Őrző harcosnak. A technika, az alapok megvannak, csak egy farkassal lettem gazdagabb, nagyobb erővel, mint az emberként volt. Még ha, Raven farkasától jóval gyengébb is voltam, nem voltam elveszett. Engem, nem lehet megfélemlíteni… egy harcos erénye a higgadtsága és ezzel lesz hatékony.
Ahogy Raven ellökte magát a földről, már kaptam is torka után a mancsommal, még mielőtt elérhette volna, s egy nagyot taszítva rajta, löktem el magamtól ezzel úgy mond oldalra dobva a fekete dögöt. Nem tudom, hogy sikerült-e, de az biztos, hogy a farkasom nem tudom visszafogni, ahogy az erejét sem. A férfi túl nagy félelmet keltett benne ahhoz, hogy a felszínre törjön és átváltozzon. Azonban bennem nem, így a farkasom ereje megmaradt, nem tűnt el, ahogy a látása, a reflexei is az enyémek voltak. Ha sikerült, akkor tekintetem már fordítottam is az állat felé, felkészülve az esetleges újabb támadásra. *
- Alábecsültél… öreg hiba… de ez a holnapi tan… változtass át és haladjunk. * Hangom morgós volt, de szavaim kivehetőek. Nem volt a felszínen a farkasom teljesen. Azonban még így is érthetően, érezhette a másik, hogy még mindig nem ismerek viccet. Könyörgőm, az edzésemről van szó. Így a büdös életbe nem fogok futni ma. De nem álltam fel és ahogy a másikat eldobtam, a pléd is lehullott a vállamról, a lábaimat és az ölemet takarva. De most… most nem értem rá szégyenlősködni. A másik újabb támadására vártam, hogy védeni tudjam. Ha pedig nem sikerült… nos, az majd kiderül…

*Nem tudom, hogy mit akart, de kezdtem unni a játékot, azt a fajta örömöt, amit máskor értékeltem volna, de nem most. Miért olyan nehéz megérteni, hogy ez nem játék? Miért nem képes felfogni apámon kívül senki az elhivatottságom. Ez… ez szomorúsággal töltött el. Emberként is kölyökként próbáltak bánni velem, pedig attól több voltam. Igen, farkasként az voltam. Négy lábon játszottam, ugráltam és nehéz volt a cél felé terelni…
Ahogy felbuktam ösztönösen emeltem meg magam és már repültem is. Egy mély morgás szakadt fel az ajkaim közül a pléddel nem foglalkozva. A mentális szavaira nem reagáltam, csak kapaszkodtam. Hagytam, hogy megpróbálja… nem vagyok könyörtelen, nem vagyok annyira a megszokott módszerek híve. Az új sosem árt. Így kapaszkodva hagytam, hogy az erdő, a szembe szél a hajamba tépjen, kiszakítva pár tincset a fonatból. A farkasom fürdött benne, de jó volt neki ott bennem. Én jobban élveztem a dolgot, mint Ő. Ám a pozitív élmény… csak az emberi felemre volt hatással és elűzte a farkasom korábbi félelmét. Egy pár száz méteren keresztül hagytam, hogy nyargaljon… de ahogy a dal a fejembe tódult, a dobok basszusa egy újabb morgás tőrt fel belőlem, ám ez emberi volt. Mancsaim már nem voltak sehol és a sárga szemeim is zöldek voltak. De aztán csak megvártam, míg egy tisztásabb területre tévedtünk és egy oldalra gördüléssel leszálltam róla. Pár métert forogtam a hóban, hogy aztán felülve, felhúzott térdekkel szólaltam meg, miközben takartam magam.*
- Oké… nem jött be. Komolyan mondom Raven, csinálj valamit, mert itt hagylak. Csak hátráltatsz… egy két hónapos kölyök hátrányára vagy. Ez nem épp biztató, a Te háromszáz körüli farkasoddal. * Nem voltam ideges, csak kissé csalódott.*
- Utolsó esély, hogy megpróbáld elő hívni a farkasom… * Tekintetem szigorú volt és még mindig nem ismertem semmi olyat, ami szórakozássá tette volna. Azonban lelkemben mélyen pislákolt valami… valami olyan, mint a csalódás. Ennyire félre ítéltem volna? Ennyire befuccsolt volna az ember ismeretem? Nem, nem lehet ilyen... ilyen semmilyen. Mint egy tanuló... tippel, de nem látja meg a célt. Persze én tudtam, hogy miként lehet a farkasom előszedni... de Ő, Ő nem... és ezaz Ő próbája.*

*Meztelen ültem, fáztam és az volt a legnagyobb bajom, hogy már egy jó negyedórája futnom kéne és nem itt ücsörögnöm, csalódottan. Ennyire nem vagyok nehéz esett. Ennyire nem lehetek más. Igaz nem? Tudtam én, hogy valószínűleg nem az első kölyök vagyok a kezei között. De akkor mért nem ment? Miért nem boldogul? Bánom, nagyon bánom, hogy felajánlottam magam. Másképp kellett volna apunak eldöntenie, hogy alkalmas-e Raven. Nem elég, hogy az első nap már negyed órát vesztettem, de még fájt is a kudarca. Kétségeket ébresztett önmagam iránt. Visszatuszkolni könnyebb, tudtam jól de előhívni sem bonyolult. Annyi, hogy nem ugrik minden ingerre. Na igen, a vérvonal… még ha én gyorsabban is értem el azt a fokot, amit apunak órákba telik, vagy hetekbe.
Csak néztem, ahogy ott fekszik előttem és fejem a felkaromra fektettem szomorkás zöld szemeimet a másikra függesztve. A tekintetén keresztül próbáltam a lelkébe látni. Abszurd igaz? De kerestem, hogy mi volt az, mi volt az, ami ennyire megragadt benne. Kizárt, hogy egy dal, kizárt, hogy a hangja, hogy csak a játéka az, ami megfogott. S bár a farkasom félelme csillapodott, a hívó szóra még mindig gyanúsan méregette a másikat, míg én csak csalódott voltam.
A következő pillanatban azonban már minden megváltozott, a mozdulattal egy időben a vér illata és a fájdalma egyszerre tódult belém. S farkasom felkapva a fejét kereste rajtam a rést. Erőszakosan, ahogy egy éhes farkas teszi…*
- Ezért még számolunk… * Tört fel a torkomból a mély, állatias morgással vegyült szavak. Igen, a szemem már sárgán fénylett. Két kör sem kellett ennek a dögnek, hogy megtalálja a felszínre vezető utat. Gyűlöltem ilyenkor, de csak szorosabban fontam a karjaim a lábam köré, ahogy egy halk nyögéssel szakadt fel az ajkaimból, ahogy beindult az átváltozásom. Már nem tartott sokáig, de a fájdalom… na azt még mindig megéreztem, pedig messzemenőleg sem fájt annyira, mint az elsők. Csontjaim újra törtek, ahogy a bőröm felszakadt és egy új alakot formálva forrtak ismét össze. Pár pillanat volt csupán és már dús, fehér bundámban álltam fel a másik előtt. Sárga tekintetem nem szakadt a lábától, s fájdalmát enyhítve nyalogatta a másik sebeit. Igen, bocsánatot kért én meg csak saját ketrecembe zárva morgolódtam. Még a dögöm kér bocsánatot a másik ostobasága miatt. Hát nem tudja, hogy mi lesz most? Ma nem szabad vadásznom… be kell tartania a mértéket, különben mindennap követeli majd rajtam. Az istenbe is már… nem hiszem el.
Azonban a farkasom pár nyalást követően már el is iramodott, a vér íze csak megdobta az étvágyát és bár érezte, hogy a másik szabadpréda… mégsem bántotta, az a furcsa dolog ott volt, amit emberként én is érzékeltem és Darren is. Az erdőket betöltő fákat kerülgette, egészen addig, míg az egyiknek neki nem szaladt és az ágról nem hullt a fejére hó, ahogy seggre ült. De csak felállt, megrázta magát és már ment is tovább. Nem foglalkozva azzal, hogy Raven jön-e vagy sem. Csak vágtatott, mint akinek kötelező. Játszott és vadászott egyszerre. Csakhogy szagot épp nem fogott még, de kitartóan kutatta, miközben farkát csóválva haladt tovább. Az éhség mellett azonban ott volt a játékossága, amely olykor-olykor Raven felé csapott ki.

A tekintetében azt a csalódottságot, azt a kérdést, amiről sejtettem, hogy felteszi magának, most nem törődhettem. A vér kibuggyant a sebből, s a remény lángja fellobbant, ahogy Ash szemei átalakultak. Csak figyeltem, semmi mással nem törődve, farkasát még mindig hívogatóan szólítva. Mikor morogva megszólalt, én csak mosolyogtam belül, s egy apró bólintással jeleztem, hogy ezt majd később. A csont hangja, testének átváltozását szemlélve figyeltem, s közben simogattam farkasát a hullámaimmal. Ahhoz képest gyorsan átváltozott, bár láttam Ashleyn, hogy még megérzi az ezzel járó fájdalmakat. Később már meg se fog kottyanni, neki biztosan nem. Végigmértem, ahogy ott állt előtt gyönyörű, fehér bundájában, büszkén. Még nem álltam fel, figyeltem, ahogy jön felém. Bocsánat kérő hullámai megérintettek, s hagytam, hogy megnyalja a sebem. Bár lehet, nem kellett volna, de ez már nem érdekelt. Ash haragszik, de kit érdekel? Sikerült. Sikerült kihívnom. Farkasom gyengéden megnyalta a fejét, én pedig megkönnyebbülve dőltem hátra kis szobámban. Ajh, köszönöm istenek!
Ám ekkor a kis kölyök futva, éhségtől vezetve elrohant. Ingatva fejem néztem utána. Hajh, még nincs vége. Néztem, ahogy elrohan, s a kis balesetét oldalra billentett fejjel szemléltem. Belül elmosolyodtam, ahogy figyeltem ügyködéseit. A hó puffanva landolt a fején, s kis híján felvakkantottam, hogy óvatosabban, de látva, hogy semmi baja, inkább nem tettem. Néztem, ahogy tovább szalad, vadászva, játékosan. Nem tévesztettem szem elől, de egy kicsit eldőltem a hóban, s hagytam, hogy farkasom megfürödjön a hóban. Büszke vagy mi? Várj csak, amikor visszaváltozunk nem leszel olyan vidám. Ashley ki fog kelni magából. Farkasom tovább hempergett a hóban, én meg csak hagytam, ám a kölyök játékos hullámaira felfigyelt. Felült, megvakarta a fülét, majd elindult a kicsi után. A seb fájdalma kissé zavart, de hamar el fog tűnni. Halvány vérfoltos csíkot húztam magam után. Remek...
Mindent a kölykökért! Nem volt nehéz utolérni, a keresgélő, szaglászó kölyköt. Bár ahhoz képest, szép távot tett meg.
Mikor beértem, játékosan megcsíptem a fülét, s gyengéden megsimogattam nyugalmammal. Figyeltem ahogy keresgél, de aztán gyengéden oldalba böktem, jelezve, hogy most nem ennek van itt az ideje. Tudtam, hogy éhes, de sajnos ezt is kontrollálni kell, meg kell tanulnia uralkodni az ösztönein. Futnunk kell, ha mást nem kocogni. Vagy elkapok egy hollót, s azzal fogom rávenni, hogy fusson utánam. Jeleztem felé, hogy jöjjön, itt az ideje egy kis sportnak.

*Hallottam, ahogy Raven végül utánam ered. Nagyon helyes. Az a dolga, hogy visszafogja, hogy a terv szerint terelgesse a farkasom. Bár tény, hogy vadászat közben is fut, de a cél nem ez… hanem, hogy kimondottan csak a mozgásra figyeljen. Nem pedig arra, hogy csőrtetve vadásszon utat engedve az éhségének. Azonban ahogy Raven közeledett, csak jobban csóválta a farkát és vette sebesebbre az iramot, cikk-cakkosan kerülgetve a fákat. Nehogy még egybe bele szaladjon. Nem hülye Ő, csak olykor figyelmetlen. Ahogy Raven belecsípet a fülébe, megrázta a pofáját és megállva az első mancsával dörzsölte meg. Nem tetszett neki… megesik. Azonban ahogy oldalba böki a másik, csak oldalra billentett fejjel nézi, hogy az épp most mit csinál. Aztán meg már a fülét hegyezi és naná, hogy futni kezd. Na de, nem Raven után… hanem a másik irányba, ahonnét egy nyúl ugrásai hallatszódtak. A kis ugri-bugris azonban a csörtetésre már fel is vette a nyúlcipőt… azonban a farkasom csak rohant utána, mint akinek kötelező. Én, én tudtam, hogy a nyulat nem megenni akarja. De ez vicces lesz… újabban nyúl fétise van a farkasomnak.
Egy ugrással próbálta meg elkapni, de csak nagyot puffant a hóban, ahogy a kis bestia elugrott még mielőtt elkaphatta volna. Jelenleg szerencsétlen kölyök úgy festhetet, mint egy szőnyeg,a hogy a négy lába oldalra kivolt terülve, hassal a talajon. DE csak egy pillanat volt, hisz már fel is állt és ment is tova, természetesen a nyúl után és nem Ravent vette célba. Ő játszani akart, és ha a nyúl nem bizonyul kellő szórakozásnak, akkor vacsizni akarom mondani reggelizni. De ahhoz előbb elkell kapni és most minden idegszála erre volt ráfeszülve és ha Raven nem akadályozta meg, akkor bizony el is kapta a kis szőrnyomót, adott neki egy finom pofont és tova engedte, hogy újra elkaphassa, addig míg meg nem unja vagy a szél nem hoz magával egy vad szagát. BEszélhettem volna Ravennek mentálisan, hogy mi a dolga és mit csináljon. De nem... oldja meg, ha már az éhségére játszott a farkasomnak. De ha most meg kajáltatja bizz isten megint megismeri az öklömet.*