Sóhajtva belül utána eredtem a kis idétlennek. Kikerülve a fákat a nyomában maradtam, s figyeltem minden mozdulatát. De meg kell jegyeznem, igencsak szép farkas. A mozgásán elmélázva haladtam felé. Szegény kis nyúl. De nem szabad ennie. Meg kell tanulnia uralkodnia magán. Ashley némaságát nem igazán díjaztam. Nem szeretem, ha megsértődnek, puffognak körülöttem. Oké, hogy bizonyítanom kell, de nem hiába, nem esett jól a viselkedése. Ilyenkor jut eszembe, hogy még csak egy kislány. Egy akaratos kislány. 'Sóhaj'. Még mennyi bajom lesz ebből... Pedig határozottan emlékszem, hogy NEM voltam biztos abban, hogy akarok csatlakozni.
De már itt a feladat. El kell végezni. Remélem, lesz eredménye. Elmosolyodtam magamban, ahogy a nyúl közelébe ért. Mikor épp megfogta volna, hirtelen közé, és a nyúl közé kerültem. Így egér utat adva a kis szerencsétlennek. Szemeimmel a hóba mélyedt farkasra néztem, s határozott hullámokkal utasítottam figyelemre. Nem engedem enni, ennek most nincs itt az ideje. Fölé tornyosultam, hogy minden figyelme rám irányuljon. Ha megpróbálna a nyúl után eredni, a nyakánál finoman elcsípem a bőrt, mint ahogy a felnőttek teszik a nagyon kicsi kölyköknél rendre utasításnál. Ha nem mozdul, és figyel, várok, míg a nyúl eltűnik a közelünkből. Most nincs játék. Nem engedem el, figyelem, ha esetleg feláll, s neki iramodna ismét. Határozott hullámokkal simogatom, s igyekszem a feladatra koncentráltatni. Jöjjön mellettem. Ha fegyelmetlen, felé kapok, s nem engedem, hogy elszaladjon.

*Ó nem, nem voltam sértődött vagy megbántott. Mindössze nekem a mentális kommunikáció erőfeszítés, aminek nem most volt itt az ideje. Persze ha fontos mondai valóm akadt volna, azt megtettem volna. De nem akadt, hisz a másiknak maga kell kitapasztalnia és megoldani a helyzetet. A buksim viszont ráérek még megerőltetni hisz van pár mentális óra még előttünk. Majd akkor beszélek, ha lesz mit. Ha meg nem akkor sok sületlenséget. Időmből kitelik*
Ahogy fölém áll, csak lentről pislogok nagyokat, hogy mit akar itt előttem. Nem tudom, hogy most haragudjak rá avagy örüljek. Nos, farok csóválva morogtam meg a férfit, hogy ugyan ne vegye már el a játékom. Mégis mit képzel magáról, hogy majd itt tanulok, miközben ott ugrál a játékom? NA ne vicceljünk már kérem szépen. Kissé oldalra billentve a pofán nézek el a lábai között és egy csalódott nyüszítéssel keveredek lábra. Megpróbálom kikerülni, de hiába. Aztán csak úgy lazán eltérni Tőle, véletlen kioldalazva, de hát hiába, már utánam is kap és visszatessékel maga mellé. A kislánynak kicsit sem tetszett a helyzet. Azonban nekem annál inkább. S ahogy gyorsított a próbálkozásaim közben követtem. Mikor szagot fogva megint ki akartam oldalazni, már megint visszahúzott. Morogtam egyet, de hát nem mentem. Vagyis vadászni nem mentem, de vele vágtattam keresztül az erdőn, miközben a gyomrom jelezte, hogy bizony éhes vagyok. Ez pedig nem töltött el felhőtlen örömmel. De hát nincs mit tenni, a feladat az feladat, amit most teljesíteni kell. Mélyen magamban pedig az emberi felem örült, hogy Raven még sem menthetetlen… annyira
Mikor eljött az idő… mármint lejárt az egy óra és visszatértünk a ruháimhoz megtorpantam. Megállásra késztettem a farkasom.*
~Vége~ *Üzentem a férfinek tömören, hisz a többi már szakadozva jutott volna el hozzá. Majd később ráérek beszélni és persze már jócskán elment húsz perc a kaja szünetből. Mire visszaérünk még negyed óra, szóval durván lesz félóra reggelizni. Megesik… legyen ennyi elég neki, nekem is elég. Ettem már tíz perc alatt is. S a földre feküdve, az első mancsaimra fektettem a pofám és vártam, hogy visszatuszkolja a farkasom. Ha bénázik, akkor bizony csak még több idő megy el a kaja szünetből, ami egyben a pihenő időm is volna, hogy Darrennek ne járjon a szája, hogy megerőltetem magam és semmi pihenésem nincs. Dehogy nincs… Csak kevés… ami nekem bőven elég. De lényegtelen… sárga tekintetem a férfiére függesztettem akár emberként volt, akár még feketeségbe burkolózott.*

*Vártam, hogy visszaváltoztasson. De nem következett be a dolog, csak mind aki jól végezte a dolgát visszaváltozott. Te jó ég… még szerencse, hogy hátra volt fordulva. Azonban még igy is a mancsaimat a szememre tettem, ahogy lapítottam a hóban. Nem, nem akarom látni a szőrös hátsóját, lábát és semmijét sem. Egy csendes nyüszítés száguldott fel a torkomból jelezve, hogy ez megrázó volt. Mért kell nekem csupasz segget néznem? Nem akarok én ilyeneket látni, még az apámét sem, pedig neki formás kis hátsója van. Na jó, nem is olya kicsi, de kényelmes hozzá bújni már amikor hátat fordít nekem éjjel. Csak akkor vontam el a pancsom, mikor meghallottam a hangját a fejemben. De csak egy kicsit csúsztattam lejjebb, nehogy olyat lássak amit nem kéne. De mivel felvolt már öltözve félig, így elvettem. S miközben hallgattam a tetoválásait fürkésztem. Egészen addig míg a képembe nem fújta a füstöt. A füst szinte az agyamig hatolt és prüszkölve túrtam az orrom a hóba, nyaltam meg a mellső mancsom, hogy megtakarítsam az orrom, a fülem, amit megráncigált. Ezt a pofátlanságot. Azonban ahogy felállt magam is felálltam és utána iramodva igyekeztem a combjába harapni.*
~ Barom… nem (tudok) visszaváltozni…(hahó)… még csak (a 2.) teliholdam (lesz. Változtass) vissza! *Fújtattam gondolatban. Nem hiszem el, hogy ennyire tudatlan a másik. Vagy mi a célja, azért mert befenyít majd menni fog? Hát baromira nem… visszafelé még csak dühből sem megy, nem úgy mint oda. De álljon már meg a menet… Viszont, ha elsőre nem sikerült megharapnom, akkor újra és újra próbálkoztam lehető leghirtelenebb mozdulatokkal, hogy megállásra késztessem.*
~ (Na) csinálj (most már) valamit… ne (raboljuk már) egymás idejét. Álljál (neki és a) pofán verésed is (megkapod ha) ez a kívánságod. Csak csináld… ~ Feleltem még mindig mentális síkon neki, hogy nincs kedvem játszadozni. Tegye a dolgát.

*Helyes? HELYES? Most komolyan azt, mondta, hogy helyes vagyok? Hát ez a fazon nem csak, hogy szerencsétlen, hanem őrült is. Most komolyan, mért kell megkeserítenie az életem? Ez, ez még csak az első nap és már borult szinte az egész napom. Nem hiszem el, miért kell? Más… más már összerakta volna a két kezét, hogy nem kell a játékkal megküzdenie. Hogy nem mindig csak arról van szó, hogy van egy kölyök, akinek céljai vannak. Aki elég erős ahhoz, hogy végig is vigye. Erre… erre jön valaki, egy idióta és játékkal próbál tukmálni.
A második csapással a pólóra haraptam, hogy azt egy mozdulattal kirántsam a másik kezéből és félre dobjam. Ha nem engedte el, akkor csak hagytam. Nem fogok én itt játszadozni. Dühös voltam, a farkasom játékos energiái már nem voltak sehol. Most, most először akartuk ugyan azt. Visszaváltozni. Ő fáradt volt, én meg menni akartam tovább. De emberként. Ahogy oldalra lökött, nem számítottam rá, azonban sikerült megállnom a lábamon és nem a hóba landolni. Ennyire nem voltam szerencsétlen. Ezt Ő sem gondolhatta, hogy bejön. De még így is rám vetette magát és a hóba birkózott. De amíg Ő azzal volt elfoglalva, hogy a havat kotorja rám, én nem csak kapálóztam, mint egy tehetetlen kölyök. Hanem kieresztve a karmaim vágtam bele a mancsom a hátába és húztam végig rajta a mancsom, kiragadva/kitépve a hátából egy darabot. De nem próbálkoztam mentális beszélgetéssel. Felesleges, ezt már bizonyította. De másra még nem volt képes. A vére szaga az orromba kúszott, ahogy a vörös nedű szinte végig folyt fehér bőrén. De csak letaszítottam magamról és a ruháimhoz sétáltam. Kaparni kezdtem közte, és az energiáim szinte fortyogtak a dühtől. A hó most biztos jót tesz a hátának, szóval csak fetrengjen nyugodtan. Nem érdekelt, hogy esetleg a karmaimtól véresek lesznek a ruháim, vagy épp szétszakad, a zsebet amúgy is kiszakítottam. Végül rátapicskolva a telefonra, nyomtam be az újrahívás gombot. Három gomb volt a telefonon, egymástól távol. Nem volt nehéz. Nem ez az első alkalom. Én csak ott hasaltam a hóba, és ahogy meghallottam Darren hangját a telefonba, csak keservesen felnyüszítettem. Ezzel hívtam az apámat, egyúttal elismerve a vereségem. Tudta, hogy hol fogom tartani az órákat, részletesen elmondtam neki, hogy hova helyezem ki őket. Különben meg Steven jóvoltából nyomkövető program is volt rajta, ha netalán elvesznék vagy valami. Miután Darren megszakította a vonalat, csak a mancsom nyalogattam, amin Raven vére vöröslött. Tisztítottam a fehér bundám, mely most bűzlőtt. Csalódottságom szinte kézzel tapintható volt. Csalódtam… magamban. Elismertem, hogy kudarcot vallottam. Amivel nem volt baj, hisz elismerem, ha valamire nem vagyok képes. De ilyen korán, ilyen hamar. De ez csak az én kudarcom volna? Én… én megpróbáltam, meghagytam az esélyt… nem egyszer, nem kétszer… de… csak vártam, vártam, hogy az apám jöjjön, kizárva a világot. Ó nem, nem érdekelt, hogy Raven mit csinált. Farkasom pihent, én meg némán zokogtam magamban. A farkasok tudnak sírni? Hát az enyém némán tette… Miközben pedig én még mindig fortyogtam a dühtől, a haragtól és egy csomó érzelem keveredésében. Már nem tudtam, hogy mennyire tudom reálisan megítélni az embereket, már nem tudtam, hogy jól tettem-e amit. Elbizonytalanítottam és ez keserűvé tett… keserűbb, fájdalmasabb volt mint amit Samuel okozott bennem. Ő csak a lelkemen tiport végig, de nem ingatott meg. Nem rengette meg alapjaiban azt, amit hittem. Gyenge vagyok… s Raven csak még gyengébbé tett. Sárga szemeim lehunyva igyekeztem visszaidézni azt a dalt, azt, amit az utolsó emlékeivel osztott meg előző nap. Igen, megyünk haza… a hazám már jön, útban van ide.*

*Csak feküdtem ott és vártam, mint egy tehetetlen kölyök. De hisz az is voltam. Nem tehettem semmit sem a másik ellen, a farkasom ellen. Nem tehettem azért, hogy visszahívjam, hogy megadjam neki a pihenést, ami kijárt neki egyenlőre. Csak feküdtem ott némán, magamba temetkezve. Ó nem, nem az önsajnálatomba hanem, csak próbáltam felmérni, az utam, a célom. Éreztem a simogató mancsokat és egy morgással fejeztem ki a nemtetszésem. De ha nem hagyta abba, az sem érdekelt. Én bizony nem mentem onnan sehova, szóval, ha nem vette a lapot, akkor folytathatta.
De aztán neki állt énekelni azt a dalt, amit próbáltam felidézni magamban. De ez egyszerre bosszantott és nyugtatott meg, csakúgy mint az erdőben, az emlékében mikor a buszon voltam. Azonban a csitító, hívogató szavai elértek a farkasomhoz. De köszöni szépen, neki jó így és esze ágában sincs visszamászni a kalitkába, mely az emberi testem volt. Nos, úgy látszik, hogy minimális közös van bennünk. Én sem szerettem bezárva lenni, még a saját testemben sem.
Mikor megéreztem Apám energiáit csak felkaptam a fejem és az érkezése irányába fordítottam a tekintetem. Lusta disznó farkasom azonban máris örömtáncot lejtve ölelte körbe, míg én csak lehunytam a szemeim. Tudtam, hogy szembe kell néznem a kudarcommal és meg is tettem mindig is, de attól még nem kell örülni neki, nem de? Azonban a szavaira felmorrantam. Ez emberi felemből származott. Házasság? Ez hülye… vagy csak vicces kedvében van. Ő akar álmaiban megnősülni és nem én férjhez menni. Meg különben is… Ah mindegy. Ahogy a keze a fejemhez ért, pofám bele fordítottam a tenyerébe és bár nem nyaltam meg, de szomorkás sárgás tekintetem a szemeibe emeltem. Hogy mi lesz? Nos ez baromi jó kérdés, amire nincs válaszom. Még egy ilyen, és szerintem valamelyikünk holtan végzi. Nos, nem kérdés, hogy melyikünk, hisz Raven idősebb, erősebb és marhább is. De nem feleltem mentálisan sem. Megtartottam magamban. Időm sem lett volna. Szemeibe nézve már éreztem is, ahogy határozott, erőteljes farkasa visszaszorítja az enyém. A kislány ágált egy kicsit ellene, de már közel sem annyira, mint az elején. Különben is fáradt volt. Gerincem ívbe feszült és ajkamba harapva vártam, hogy egy hang nélkül érezzem meg a hideg hó simogatását. Pár pillanatig csupán, de a sajgó csontjaim hűsítette. Nem tartott már olyan sok ideig, míg az elején és a fájdalom is lágyabb volt, még ha nem is tudtam élvezni a dolgot. De megtanultam elfojtani. Ahogy rám került a pulcsi már fel is pattantam, hogy állva nézzek szembe Ravennel és közben meghallottam Apám kérdését is és visszapillantva rá sütöttem le a szemem. Düh szinte fortyogott bennem, amit Raven dala ismét lenyugtatott korábban. De a csalódottság is ott lapult bennem, ahogy az is, hogy nem tudtam mit tegyek. Végül gondolatban vállat vontam és visszavezettem Ravenre az íriszeim. És higgadtan kezdtem bele, de kitudja meddig tart.*
- Nem egy játékszer vagyok Raven. Edzés! Nem tudom nálatok ez mit jelentett, vagy nálad mit takar, de nálam azt, hogy nincs kegyelem. Nincs pihenés csak a kijelölt időpontokban, nincs lazsálás, játék, szórakozás csak edzések után, a nap végén, ha még az embernek van rá energiája. Egy kölyökfarkas játszik, elkalandozik… határozottság és olykor kegyetlenség kell, ahhoz, hogy előhívd vagy visszatuszkold, hogy fegyelemre tanítsd. Nincs idő, nem érek rá holmi szabadságérzéssel szórakozni, hátha előjön. Megfogod és a felszínre rántod megmutatva, hogy Te vagy az erősebb, hogy az akaratod kell, hogy teljesítse. De nem félelmet keltve, hisz akkor a büdös életbe nem fog előjönni. Nincs vadászat, ha csak nem az van az órarendemben. Nem játszunk a farkas éhségére, csak akkor, amikor Vadászat van, amelynek sikertelenül kell vége térnie. *Megfogtam apám kezét, mert éreztem, hogy kezd bennem a pumpa megint felmenni és nem akartam kiabálni, nem akartam kikelni magamból. Hagytam, hogy a farkasa szeretete körbeöleljen és közelsége lenyugtassa a kedélyeim.*
- Megvannak a céljaim és akár tetszik, akár nem ebben a hétben neked is végig kell csinálnod azt, amit nekem. Figyelemre, önfegyelemre kell tanítanod. Tiszteletre méltó, hogy nem vagy egy kegyetlen barom, de ne felejtsd el, hogy egy kölyök a farkasom. Mint minden gyereket, ragadozót csak erővel, dominanciával lehet befolyásolni. Nem azt akarom, hogy megváltozz… csak fogadd el, hogy vannak céljaim és a legkegyetlenebb módszereket, órákat választottam a haladáshoz. Mint volt alfa képesnek kell lenned rá. De mint ember, képes vagy végig csinálni Raven? Ha itt, az első órán nem voltál képes, képes leszel a harci edzéseimet, a vérvonalam erősítését végig csinálni? Mint emberben lesz erőd, kitartásod újra és újra fájdalmat okozni, ezüsttel megszabdalni olyannyira, hogy csak Darren lakásáig legyen erőm elmászni? Képes vagy rá Raven? * Én hittem benne, még mindig úgy véltem, hogy képes rá. De persze honnan is tudhatnám? Így számolnom kell azzal is, hogy nem.*
- Van választásod… visszatérhetek az eredeti napjaimhoz és bizonyára kaphatsz mást is, aki elintézi veled ezt a hetet, hogy be tudd bizonyítani. Nem ez az, egyetlen választásod és kevés olyan kölyök akad, aki ennyire kitartó. Más valószínűleg értékelné a módszereid, még ha nem is célra vezető. Rajtad múlik, hogy megbirkózol velem, az edzés tervemmel felvértezve magad arra, hogy nem kegyelmezhetsz akkor sem, ha én kérem vagy könyörgök azért, hogy hagyd abba. * Bár erre még nem volt példa. Annál büszkébb vagyok, minthogy könyörögjek és makacsabb, hogy megálljt kérjek. Hisz ha nem bírom a kiképzésem, akkor Tarkként egyenesen bedobom a törölközőt. S inkább haljak korábban, minthogy utólag derüljön ki, hogy az a pár évtized felesleges volt és csak mások idejét raboltam a képzésemmel. De mindig van egy első alkalom. Ahogy végeztem szinte meg sem várva a válaszát Apámhoz fordultam.*
- Megsebesítette magát, hogy fél óra csúszással végül átváltoztassa a farkasom, az éhségére játszva. Hagyott vadászni, még ha csak rövid ideig is és végül megakadályozta. Utána egész jól maga mellett tartott. Azonban ahogy végeztünk, neki állt velem játszadozni, a pólójával pofozgatni, hóba fürdetni és mindezt úgy, hogy farkas alakba hagyott, míg Ő átváltozott és még csak kísérletet sem tett arra, hogy visszaszorítsa a farkasom. Merthogy neki épp pihenni volt kedve, vagy csak elfáradt… vagy nem tudom, talán Ő tudná megmondani, hogy miért kezdett el játszani, mikor különben is csúszásban vagyok. – Pillantottam Ravenre, hogy ez engem is érdekelne. – S ezért a kedvességért – irónia uraim - cserébe kimartam a hátát, hogy észhez térjen és arra koncentráljon, amire kell, és ne csak azt vágja a pofámba, hogy tanuljam meg. Mikor Ő is tudja, hogy csak a harmadik telihold után leszek képes rá. És ne, ne mond, hogy nem tudhatta, mert figyelmeztettem, hogy ez az Ő dolga lesz. Csak a mikéntjét nem árultam el, mert érdekelt, hogy hogyan áll hozzá. Röviden ennyi Darren. S bocsánat, hogy ide hívtalak. De… tudod, hogy az edzés az olyan, amiben nem ismerek semmilyen határt és köszönöm. * Szorítottam meg finoman a kezét, hogy érezze, hogy valóban köszönöm. Szívesen bújtam volna hozzá, öleltem volna magamhoz, hogy csillapítsa a csalódottságom mely ott pislákolt.
~Kudarcot (vallottam)… sajnálom…~
Üzentem neki mentálisan, miközben tekintetét kerestem. De kivételesen semmi érzelmet nem érezhetett a hangomban. Egyrészt nem akartam, másrészt pedig ezzel jeleztem, hogy nem csak elméleti szinten vagyok képes emelt fővel elviselni a bukásom és vállalni azt. *

Apám mentális válaszára felkaptam a fejem és a zöld tekinteteim megkeményedtek. Nem, nem ellene szólt és ezt tudhatta, érezhette. Mindössze volt egy bökkenő, amire a farkasom is a nem tetszését fejezte ki a maga módján.
~ Pont, (hogy) az nincs Darren. (Az) idő az, (amire) Ravenre nézve (hét) napom (van, és ha) csak hátráltat, akkor hét újabb (napot add) Reednek, amit (már) nem érdemel meg. Nem a sírjához (akarok) kijutni… (hanem) magam akarom (oda) tenni.~
A részeg estémen beszéltünk az ébredésem óta először Reedről. Azonban bár nem szóltam, vele feküdtem, vele ébredtem és töltötte be a napjaim. Hangom tőlem nem megszokott módon rideg volt és kegyetlen. Ó nem, apám előtt nem csináltam titkot belőle, hogy épp egy lelkiismeret furdalás nélküli gyilkoló gépet képzek magamból. Reed az első lépés, Tarkként jöhet a többi, még ha más is a cél, már ha megélem.
Hallgattam Raven szavait. Nem azt mondom, hogy nem érdekeltek, mert ez nem igaz. Nagyon is érdekeltek. De nem érdekelt, hogy kudarcot vall-e vagy sem, csak az érdekelt, hogy ne a hátrányomra legyen, míg itt van. Azok azokat az embereket és farkasokat, akik csak a hátráltatnak, nem akarom magam mellett tudni. Nem csak Ravent nem, egyiket sem, aki szerint játszanom kéne, fodrászhoz meg műkörmöshöz járnom, meg az ég tudja még mennyi minden olyan csajos, tini dolgot csinálnom ami már a balesetem előtt sem igazán fért bele az életembe. Azóta meg végképp nem…
Én nem azt mondtam volna, hogy „na bumm”… nem tette azt, amit kellett és ezzel már hátráltatott. Hát tényleg ilyen nehéz ésszel felfogni? Most komolyan ki kéne teregetnem a kártyáim, hogy valaki képes legyen úgy kezelni, ahogy azt kell? Nem… Nem fogom elmondani senkinek, mindenkinek megvannak a maga titkai, motivációi. Az enyém is megvan, még ha Apámmal osztozom vele. A csúnya beszéde nem hatott meg, jártam én is iskolába és emberek közé. James sem válogatja meg a szavait. Szóval… nem olyan ártatlan a lelkem, mint amilyennek vélni lehet első ránézésre. Azonban mégis felvontam a szemöldököm, ahogy azt kezdte el ecsetelni, hogy Ő tanított… könyörgőm, ez évtizedek munkája, ami egyáltalán nem az Ő érdeme lesz, azért mert egy hetet túlélt mellettem és én sem dobtam fel a pacskerom. *
- Majd mindennap azt teszem Raven. * Szúrtam közbe halkan. Mit hisz, hogy miatta keményítettem be a héten? Nem, egyáltalán nem ezek eddig is megvoltak, csakhogy tegnaptól kaptam engedélyt sűríteni az óráimat, úgymond a mentoromtól, aki lényegében az atyám. De valahol mélyen örültem annak, hogy Raven nem adja fel. De ez olyan mélyen volt, hogy még Darren is alig érezhette, ha csak a farkasa fel nem figyelt rá. Én azonban felfigyeltem a változására és csak finoman, még jobban megszorítottam a kezét, hogy nyugtassam. Nem lesz baj… ösztönös mozdulat, de ebben már magam sem voltam biztos. Hangjára azonban összevontam a szemöldököm és az arcát fürkésztem. Hallottam én ilyennek valaha is? Nem, nem hiszem.. bár nem is ismerem évek óta, ez tény. Ahogy hallgattam a szavait lesem tagadhattam volna, hogy figyeltem rá. Nem is akartam és a simításába már ösztönösen mozdult bele a buksim, úgy, hogy én észre sem vettem maga a mozdulatot.
Túllihegni? Ebben azért kételkedtem. Mindjárt vége a kaja szünetemnek, és ha nem jön, akkor még mindig farkasként tengődök. A kajaszünetet már így is buktam, az óráimat nem akartam. De nem cáfoltam szavaira, nem szóltam közbe. Viszont mikor igaza volt sem bólintottam helyeslőn. Pedig tény… megvannak a céljaim és bár kölyök vagyok, de nem gyerek. Nem ilyen szintűbe ugyan, de ebben nőttem fel. Mióta az eszem tudom harcosnak készültem, így nem meglepő, hogy nem akartam pihenni. Az sem volt titok, hogy Tarknak készülök. Viszont, mikor kitért arra, hogy meggondoljam magam össze vontam a szemöldököm.*
- Ezt te sem gondoltad komolyan… * Motyogtam halkan, hogy Ő hallja. Legalábbis ez volt a cél, de Ravennek is farkas hallása van, szóval aligha jött össze. Nem fogok meghátrálni, Ravenen múlik, hogy segítségemre lesz vagy a hátráltatásomra. S ha az utóbbi, akkor köszönöm szépen nem kérek belőle. Veheti Darren annak, aminek akarja, meghátrálásnak vagy bánom is én, de nem fogom kockáztatni a haladásom. Hogy ezt ellógva aztán kezdhessem elölről mert nem bírnék egyik pillanatról a másikra visszaállni. Azonban mikor eljut oda, hogy nem az életünk múlik rajta, már nem tudom csendesen lenyelni a dolgot. Bakker… eddig sem hisztiztem, oké az orvosiban. De ott lelkileg készültem ki és még mindig jobb volt, mintha magamban emésztettem volna. *
- De az Ővé igen… - Nem voltam dühös, nem voltam semmilyen. Mindössze csak elmondtam, amit gondoltam, amit már korábban is mondtam. Azt pedig mind ketten tudtuk, hogy Reedről van szó. Ennyire erővel, ha ilyen lazán venném, mert úgy sem múlik az életem rajta. Minek edzek? Minek csináljam? Semmi értelme nem volna… hét nap… már két hónappal többet élt az a mocsok, mint, amennyit érdemelt. Nem tisztem ítélkezni, de már Ő maga télkezet maga felett, mikor indult a versenyen és barom módjára balesetet okozott.*
- Két hónapja várok… *S minden egyes nap végig csinálom ezt a sok szarságot, amit ugyan menetközben megszerettem. De mi tudtuk, hogy nem a hű de izé nagy falka családért kezdtem el. Hogy nem akartam közéjük kerülni, hogy csakis azért kezdtem el foglalkozni a farkasommal, mert Reedet csak úgy érem el. Az mellékes, hogy menetközben kialakult egy fajta ragaszkodás és szeretet bennem. De egyszer sem kérdeztem meg, hogy mikor mehetünk Reed után. Míg nem tudok magam alakot váltani semmi kép sem. S ez olyan, amin én nem változtathattam, mert nem rajtam múlt. Ez mi ha nem türelem? Bár tény, hogy mások hamar eltudják szakítani. Még utoljára megszorítottam a kezét, de aztán hagytam, hogy csak lehulljon magam mellé.*
- Este megyek… * „Búcsúztam” és nem voltam benne biztos, hogy ezt a Reedes dolgot megúszom ennyivel. Még akkor sem, hogy nem voltam sem tiszteletlen sem semmi ilyesmi. ahogy Darren eltávolodott lehajolva kaptam magamra a nadrágom, a cipőm és közben már újra beszélni kezdtem Ravennek.*
- Szóval… a Reggeli időt kissé eljátszottuk, szóval tíz perc van a Farkas gesztusok kezdéséig. Irány hozzád, hogy utolérjük magunkat. * Ó nem, nincs kegyelem. Őt nem fogja annyira meg viselni mint engem, hogy kimarad a reggelim. De kibírom. Megfigyelés alatt amúgy sem ugrálhatok el a Mekibe kajáért. Szóval bele nem halok a többi nem érdekelt.

//Apu, köszönöm :* Raven, a szabad edzés lesz a következő, szóval a reagodban enterrel elválasztva már úgy írd a folytatást, hogy végeztünk a Farkasgesztusokkal és a 9-10-es edzés jön.//

*Utáltam a farkas gesztusokat… Csupa olyan dolog, amire nem lesz szükségem. Megnézném én azt a farkast, akinek én behódolok. Még apámnak sem, csak elfogadom az akaratát, HA épp úgy van. Vagyis ha épp valóban igaza van. No de mindegy, ha kell, hát rajtam aztán ne múljék… hál’ istennek – vagyis magamnak, meg Darrennek, aki jóváhagyta - ebből kevés van az órarendemben. Nem véletlen. De ennek is vége, és ami azt illeti, nem is kérdeztem, hogy mi van abba az izébe tekerve. Mindent megtudok a maga idejében. Szóval minek kérdezzek feleslegesen? Én sem voltam beszédes… azonban olykor a lecke miatt nem tetszésem egy morgással fejeztem ki. De van ez így… én sem szerethetek mindent. Engem sem szeret senki. Szóval akár ugorhatunk is ezen. A cigi füstöt, a bűzét sem szeretem… de elvégre nem smárolni akarok Ravennel, szóval míg tisztesnél kicsit nagyobb távolságban van felőlem aztán drogozhat is, ha nem megy a teljesítményre. Szóval az érkezés után is csak csendesen vártam, hogy mi fog kisülni ebből még akkor is mikor beszélt. Ámbár az „ősi tánc” résznél összeráncoltam a szemöldököm. Na ne már… még valaki, aki táncolni akar tanítani? De még a gondolat végére sem értem, mikor befejezte és máris mosolyogva hallgattam tovább és a lelkesedésem is mintha nőt volna, ahogy haladt a beszédben. Az elém állított hosszú izét megfogtam és ujjaim végig futattam a mintán. Kíváncsiságom feléledt, hogy mik lehetnek azok. De nem mesedélután van, szóval lenyeltem a kérdésem. Majd a nap végén, ha vége az utolsó órának is vagy valamikor az edzéseken kívül. Ha lesz olyan.
Azonban mikor a rövid botokat kezdi el ecsetelni és elér a kardokhoz, na már a szemeim is élénken csillognak nem csak az energiáimból érezheti, hogy érdekel a dolog. De nem vágtam közbe, ugyanis még beszélt, na de mikor a fegyverekre került a sor már megszólaltam.*
- Ami azt illeti, tőrökkel már tanulok. Nem véletlen a pengék vannak első helyen és mivel azt mondtad, hogy a kicsik hasonlítanak a kardokhoz…. *Vontam meg a vállaimat, számomra egyértelmű volt a folytatás, hogy akkor arra van szükségem és nem a dárda szerűségekre. Ez nem azt jelentette, hogy elzárkózom, Ó nem… továbbra is érdekelt. De előttem állt a bosszúm, amihez nekem pengék kellettek. Szóval nem fogok mást tanulni addig, míg azt be nem fejezem. A nagy izét finoman visszafektettem az anyagra próbálgatás helyett és két kisebbet fogtam meg.*
- Szóval azt hiszem ez hasznosabb _jelenleg_ - Hangsúlyoztam ki. – Aztán ha ezen túl vagyok és tökéletesen megy, visszatérhetünk rá. Bár az nem egy-két hét… szóval a jövő zenéje. * Viszont volt valami, amire ezek a kis botok emlékeztettek. Gimnasztikánál használatos buzogányokhoz, annyi, hogy ennek nincs „hasa” a végén. Fel is dobtam a levegőbe mind kettőt, hogy pörögjön és elkaptam a végüknél mosolyogva. Hmm… annyit nem is felejtettem. Bár megkell vallanom, hogy én a szalagért voltam oda, nem a buzogányért de ezt is megkellett tanulnom. Szóval egy két „trükk” még ment vele, bár tény, hogy jelenleg nem gimnasztikázni fogunk, szóval ezek úgymond hasztalanok. Hátráltam pár lépést miközben az ujjaim közt forgattam őket. De nem szólaltam meg, azonban tekintetem bár csillogott az „örömtől” és a kíváncsiságtól… de azonban várakozó is volt. Vártam, hogy mit kell csinálnom, mit akar tanítani Raven. Ha a hosszút az pech, az nem érdekel, mert nincs szükségem rá. Szóval ebből nem engedtem, még ha nem is terítettem ki, hogy miért. Különben is, ha valami érdekli, van szája. Tud kérdezni. Bár tény, hogy a válasz nem biztosított, de lássuk be… aki nem mer, az nem is nyerhet. *

- Nyugalom Raven… ha valamit, utánozni tudok. Harcolni is így tanultam Steventől. * Mosolyodtam el halványan, reggel óta először. De annyi baj legyen, követtem a mozdulatait és felvettem a kezdő állást, ahogy Ő is. Pontosan követve a tartását, a keze irányát, még a bot megfogásának a helyét is.*
- Csukott szemmel nehéz volna másolni… nem vagyok profi… csak… *Vontam meg a vállaim félbehagyva a mondatom és eszembe sem jutott folytatni. Tekintetem nyitva hagytam, s vártam egy pillanatra sem kimozdulva az állásból, azonban a ritmusra elbizonytalanodtam. Tudtam, hogy milyen hatással van rám Raven zenéi, hangja… de mit veszthetek? Ha nem megy, ha nem tudok figyelni legfeljebb, szólok, hogy hagyja abba.*
- Oké… *Egyeztem bele és egy utolsó levegőt kifújva vártam, hogy felcsendüljön a fejemben a dallam, mely Darrenből sugárzott. Nos… ez is fura volt. Egyszerre akartam a hajam kitépni az erős, mély hangokra, azonban életre kellteni a lábaim. Nem is tudok táncolni, mégis szinte ösztönösen akartam mozogni, de nem tettem. Csak hagytam, hogy a zene, amit ad átjárjon és meglepő mód kitörölt mindent a fejemből, a lelkemből. Nem létezet semmi, csak az itt és most.
Ahogy felém lép, én sem teszek másképp és a keze lendültével lendül az enyém is, a fák halkan csapodnak össze, ahogy egymást „védik” és egészen addig folytatom, míg a dupla támadás nem jön. Bár tény, hogy kevésbé kecsesen mint Raven, de lássuk be, nem vagyok egy táncos alkat. S nem is igazán fektettem hangsúlyt az ilyenekre. A dőlés sem esik nehezemre, tekintve, hogy elég hajlékony vagyok hála a gimnasztikának. Azonban ebbe a csapásba már beleremeg a kezem, ahogy az ereje végig szánkózik a karomon. De zöld tekintetem továbbra sincs itt. Figyel, lát, követ… de a látszik benne, hogy a lélek az nem itt van. Az valahol messze jár, olyan helyen ahol semmi nem létezik, se bú se öröm.
Ez egészen addig tart, amíg a levegőben nem bukfencezik, s ahogy felém halad én csak hátralépek, hogy az érkezésekor távolabb legyek tőle és ne legyek az útjában sem. Mikro földet ér és nem támad, csak csípőre vágom a kezem.*
- És ezt mégis, hogy a Pokolba? Nem légtornász vagyok, külön-külön ’aszem még megy. De egyben sehogy sem. Szóval… vagy mutasd meg, vagy nem tom’ hagyjuk ki… * Persze ott volt bennem a tudásvágy, de rajta múlik, hogy megmutatja vagy sem. Ott volt bennem az érdeklődés és bizony az elismerés is a férfi felé. Ámbár ez nem csak az utolsó mozzanata miatt, hanem az egész miatt. Senkit nem láttam még ilyen átéléssel bármit is csinálni.*
- Vannak dolgok amiket nekem is lekell bontani az alapokra. Ha nem lenne már Tark lennék. * Vontam meg a vállaim könnyedén. Ha nem mutatja meg, nem ellenkezek, nem kérem. Csak annyiban hagyom. Ha mutatja, akkor követem a mozgását és teszem az útmutatásait.*

- Nem a legalkalmasabb idő egy lánykérésre… * Nos, esetemben szó szerint lányról beszélek, de csak hülyülésnek szántam. Amíg haladunk, nem tilos beszélni, ha a másik fél közben tud a lényegre koncentrálni. Kevés ilyen akadt. De Ravennek képesnek kell lennie rá. Nem tudom miért, talán csak az, amit szeretnék keveredik az ítélő képességemmel. Majd ráérek otthon szétszedni őket, most nem fontos. Amit mond, az… nem nehéz, csakhogy; *
- Oké, így lépésről, lépésre meg van. De amíg a lábaim előtt heversz nincs is vele probléma, de mégis ha állsz a magam Törpe mivoltával mégis, hogyan, hogy ne rúgjalak fejbe? * Vontam fel a szemöldököm, de aztán már futottam is. Jobb lábammal léptem fel a térdére, ballal löktem el magam a talajtól és jobbal segítettem rá, hogy átbukjak a feje felett és már abból bukfencezve érjek a földre és guruljak tovább egy kicsit.*
- Ez olyan mint a rúg ugrással és a szertorna ötvözve… * Igen, jártam tesi órára és ha tetszett ha nem meg kellett csinálnom. Tesiből nincs pótvizsga és ezek amúgy is jól jöttek, miközben Stevennel tanultam. S ahogy megfordulok már csattan is a fa, ami kissé váratlan de a farkasomnak vannak reflexei, szavaira azonban egy széles mosoly kúszik az arcomra.*
- Kimondta, hogy nem akarom, hogy a közelembe légy? * Persze tudtam én, hogy mire gondol, de én ilyet akkor sem mondtam és nem hagyhattam ki. Azonban szavai szerint cselekedtem közben és gyorsabbra fogtam a mozgásom, a mozdulataim melyek az övé voltak, ahogy utánoztam, hogy aztán felé rohanva ismételten átugorjak felette, hogy aztán megismételve… ahham, csak hogy hangos csattanással huppantam a hóba a hátamon.*
- Picsába… * Szűrtem a fogaim között és zöld tekintetembe az esés következtében némi önutálat gyűl. Számtanom kellett volna rá, könnyen elüthettem volna a kezét a bottal. Viszont még végig sem gondoltam, máris kiakartam gurulni alóla, oldalra, hogy ne érjen el a keze, de lassú voltam. Már egyáltalán nem figyeltem a zene sürgető dallamát. A combomba bele hasít a fájdalom, ahogy végig szánkózik az egész testemen és biztos vagyok benne, hogy a fa nyoma biza megfog látszódni. De ez legyen a legnagyobb bajom.*
- Oké… ez a zenés, táncolós, ugrálós izé nem nekem való. Ugorjunk vissza elsőbe… maga a izék alap használatához… Ha táncolni akarsz, akkor bírj még ki két évet, aztán Velem táncolhatod a szalagavató táncom. * Meg sem próbáltam felállni, csak elterültem a hóba és a kék eget kémleltem. Nem, nem lazsáltam és pihentem. Csak tudni akartam, hogy mi lesz ebből még. No meg, nem ártana a lábam zsibbadásának múlását megvárni.

- Ejha, kérjek neked egy időpontot Stevhez és Darrenhez? Jobban jársz ha egykalap alatt tudod le őket. * „Vágtam” vissza a magam gyerekes módján a szavaira. Lánykérés és két apám van. Szerintem a kettő közül egyik sem fogadná repeső örömmel Raven későbbi szándékait.*
- De persze a később tág fogalom… * Pislogtam rá továbbra is mosolyogva, ámbár némi ártatlansággal, mely én magam voltam. Oké, szám az van… ám csak az van. A következő megjegyzésére azonban már nem reagáltam, hanem tettem a dolgom. Hisz ezért vagyunk itt… minden más máskor lényeges. Ámbár biztos, hogy nem hagynám szó nélkül, ha nem volna feladatom. A támadása közbeni kérdésre azonban elmosolyodtam, de nem vette el a figyelmem és védésem közben válaszoltam rá.*
- Tudsz mutatni más milyet is? * Ez finomabb, mint az, hogy nem ismerek más fajtát. Csak ezt, meg azt ami Darren és Steven mellett kapok. De az teljesen más. Viszont egy újabb ugrás következett, ami nem úgy sült el, ahogy annak kellett volna, vagyis inkább azt mondanám, hogy figyelmetlen voltam és nem számítottam rá. Mindenesetre ott lapultam a hóban. De Rav, nem hogy térdelt volna, hanem még el is takarta az eget, ahogy fentről beszélt nekem. Ja nem, csak ösztönösen fordítottam az arca felé a fejem. Megesik, hogy nem veszem észre mit csinálok. Azonban mikor oda ért ami nem igaz megszólaltam.*
- Hééé… nem vagyok lekezelő. Mással meg pláne nem. Magammal szemben meg csak realista vagyok. De most mi rosszat mondtam? Ennyire ne zavarjon a szalagavatótánc… tuti jót röhögnék ha öltönyben látnálak. * Vigyorodtam el pofátlanul szélesen. Mást nem láttam, hogy mi az ami kiválthatta ezt belőle. Nem mondtam én semmi rosszat, még csak becsmérlőt sem. Csak káromkodtam, de asszem a reggeli után kicsit sem vetheti a szememre.*
- A kék folt legyen a legkevesebb… nem hordok szoknyát, hogy lássák és még mindig jobb mintha eltört volna, vagy a tenyered nyomát viseli. Szoknyát nem hordok, de pólóban alszom. * Szóval evidens, hogy Darren kiszúrná. Ha nem akkor, akkor máskor. Mondjuk mikor épp zuhanyozok és nem képes megvárni míg végzek hanem bejön kiszedni a kimosott ruhát vagy épp pisilni.*
- Mellesleg türelmes vagyok, nem látod? Ahelyett, hogy erőltetném itt fekszek, hogy magától múljon el a zsibbadás. Különben is, Veled szemben kért türelemre és nem magammal. Azt nem kérte volna… tudja, hogy lehetetlen kérés, amiért szájalni kezdtem volna, miközben felhívom erre a figyelmét. És kaptál volna még egy kis ízelítőt a mi furcsa kapcsolatunkból, mikor dühömben neki megyek, ha nem érti, hogy mit akarok és Ő meg még partner is benne, miközben nevetségessé tesz. * Vigyorodtam el szélesen. Ismertem az Apámat és már nem egyszer ez lett belőle. Nem egy agresszív jellem. Ha rólam van szó, meg pláne nem. De nem épp ezért, azonban mégis ott volt a vigyoromban a szeretet. Lehet, hoyg nem várta ezt a hosszú választ. De istenem, ez engem soha nem érdekelt. Mondtam, és ha csak nem akart párhuzamosan beszélni, kénytelen volt megvárni míg végzek. Különben sem érdekelt a „festészet”, szóval csak hallgattam utána de nem reagáltam rájuk. Csontot törni nélküle is megy. Viszont ahogy haladt és közben ügyködött annál jobban figyeltem. Na nem őt… még mindig nem szeretem a szőrzsákokat, de a szavait annál inkább. Olyan érzésem volt, hogy képes volnék itt elaludni a hangjára. OMG… Ash! Mi a frász van veled? ÉBRESZTŐŐŐ… még mindig edzésen vagy. Csaptam a homlokomra szándékosan egy adag hóval a tenyeremben. Azonban mikor kitér rám és felém nyújtja a kezét arcom megkeményedik, tekintetem sötétebb zöldbe vállt miközben felnyújtom a kezem. De nem magam húzom fel, hanem egy egyszerű rántással lefelé rántom, miközben ezzel egy időben kap egy finom kis rúgást a lábához, hogy ezzel kisöpörve mellém kerüljön a földre. Tőlem nem számtani ilyesmire, szóval akár még össze is jöhetett. De csak ennyi volt és ha földet ért, márpedig mért ne tenné az égre emeltem a szemem eresztve. *
- Tévedsz… részben. Lassan hét éve kezdődtek az edzéseim, amiket már valóban annak fogtam fel. Előtte meg a futást fogócskaként tálalta Steven, a célzást hógolyózásnak, az erőfejlesztést birkózásnak… egyszerűen játék volt előtte. De úgy tíz évesen fogtam fel, hogy mi is ez valójában. Azóta harcosnak készülök. Nem volt különösebb oka… mindig is olyan akartam lenni, mint Steven. Őrző. Ezért pedig suli után és előtt is edzettem, együtt. Harcosnak neveltek és nem bébi csősznek. Egy Őrző harcosnak. Nem tudnék mást csinálni Ravenen. Ezért dolgoztam, ezért jártam kéken-zölden suliba és ez tett és tesz még most is boldoggá. – vezettem át íriszeim az övébe. – De a „sors” vagy micsoda útjai kifürkészhetetlenek és farkas lettem. Azonban csak egy kislányt kaptam, nem lettem új ember. Továbbra is ez tesz egészé, ez feledteti velem, hogy mi is történt. Olyan, mintha minden a régi lenne… csak kicsit intenzívebben csinálom. Őrző harcos, Tark… a lényegen nem változtat. Valóban nem a falka miatt teszem, azonban mégis. Hisz elárulhatnám… csak annyit kéne tennem, hogy átmászok az Őrzőkhöz. De nem tudnám megtenni, hiába volt minden álmom, hogy ott lehessek Steve mellett. Szeretem őket… de ez még minimum száz-százötven év. – biggyesztettem le az ajkaim. – Az alatt senki nem lehet Tark még akkor sem, ha rohamosabb tempóban fejlődök a többi Naturalakhoz képest és gyorsabban is tanulom meg azt, ami nekünk kell. Viszont… nyugtat a tudat, hogy valószínűleg meg sem élem. Így viszont jelenleg csak a bosszúm motivál és az, hogy bár tudom, hogy nem élem meg, nem fogom feladni, azt, hogy ott kössek ki. Addig is tanulok, lefoglalom az időm, távol tartom magam a nagyobb bajoktól és ha gond van… mint ahogy apu is említette, nem esek kétségbe tudom mit kell tennem, és nem tőrnek össze lelkileg. * Legalábbis nem olyan gyorsan, Samnek is nagy erőfeszítésébe telt, mire siekrült mégis. Hangom nyugodt maradt csak néha-néha derenget fel némi szomorú él, de ezen kívül csak a határozottság, vágy és voilá.. némi kedvesség volt benne, ahogy a tekintetemben is, ahogy a férfit néztem. Viszont ahogy ott ült mellettem és beszéltem, észre sem vettem, hogy mikor kezdett el játszadozni az ujjaim egy fonatának a végével. Én még most sem vettem észre, ahogy a szálak, a „tincs” az ujjaim közt játszadozik.*

*Szerettem volna válaszolni a szavaira de valahogy nem volt már rá időm, így aztán hagytam is a dolgot és tettem amit kell, hogy aztán megint a hóban kössek ki és ott is maradjak, míg a másik intézkedik.*
- Ó a lehető legnyugodtabb vagyok. Ha nem tűnt volna fel, ha épp nem cseszed el az edzés tervem egész nyugtató hatással vagy rám. Ne kérdezd miért... gőzöm sincs, de nem is különösebben érdekel. *Vigyorodtam el, már megint. Az öltönyre már megsem szólaltam. Minek? Úgyis azt hiszem el, amit látok. Akkor meg már úgy is mindegy és aktuálisan adok hangot a véleményemnek. Mikor elneveti magát, tekintetemben boldog fény csillan. Úgy látszik ezt nem ölte még ki a baleset. Ugyanúgy szeretem ha a közelemben nevet valaki, mint amennyire emberként rajta voltam azon, hogy jó kedvet és vidámságot csempésszek mindenkibe.*
- Ahham... annak is örülni fogsz, mikor a Tiédet cibálom? * Kérdeztem rá pofátlanul. Nincs kizárva, hogy lesz még ilyen. Felőlem ezer éves is lehet valaki, ha "nevelésre" szorul, akkor biza megcibálom a fülét, mégha képletesen is. Mondjuk fizikálisan vicces lenne és ahogy elképzeltem hogy DArren fülét cibálom és Ő meg még le is hajol, hogy elérjem... na erre nevetnem kellett és újból lágy hangom töltötte be az erdőt. Nos, néha elszórakoztatom saját magam. Mi tagadás...
De aztán már ahogy rárántottam, komolyabb dolgok felé haladtunk, ahol már helye se volt nevetgélésnek, mégha nem is szegte komolyabban a hangulatom pozitivitását, de azért kissé megcsappant. És valóban nem kérdezte a másik és még ki is jelentette, hogy nem érdekli vagyis hogy nem akarja, hogy elmondjam. De ez engem hol érdekelt? Úgy éreztem, hogy azért tartozom némi magyarázattal, hogy miért is kell végig szívnia a hetet velem. Mikor mehetne Hawaii-ra nyaralni, pasizni, csajozni vagy mittudomén, hogy milyen életet él. Nos és volt valami más oka is, de az nem érdekelt jelenleg. Nem akartam fejtegetni, maximum megütöm a bokám... megesik, bekötöm, meggyógyul és kinyírom. Mármint Raven, de meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg "elárulna". Persze önkénytelen piszkálásba kezdtem, ami mutatta, hogy nem épp kellemes a dolog. De ez csak minimálisan látszódott rajtam. Nem azért mert rejtegettem, vagy szándékosan takartam el. Hanem mert sosem voltam az a típus, aki világ elé tárja az érzéseit. Ha valaki figyel, ha valakit igazán érdekel, akkor az látja, hogy mi zajlik szavak nélkül is. Steven mindig tudta és Darren is, bár neki nagy segítségre van a farkasa, aki minden apró nyűgjét megérzi a kölykének. A fonat csak ide-oda siklott az ujjaim közt, de nem is figyeltem rá igazán, pedig tekintetem olykor bizony annak kígyó szerű mozgását követte. Igazából nem vártam reakciót Raventől és a kis csend ezt is bizonyította, hogy nem is lesz. DE aztán mégis. Csendesen hallgattam a szavait, de az ujjam nem hagyta abba a játékát. Egészen addig a pillanatig, míg a hűség fel nem merült. Akkor bizony megállt és már kiélezve figyeltem a másikat, ez nem volt valami biztató, azonban még hallgattam. S egy pillanat múlva válaszoltam. Lassan, nyugodtan mintha minden szavam megkéne fontolnom. Talán így volt, de nem a feladatom miatt. Ettől sokkal önzőbb dolog volt. Féltem, hogy nem tetszik majd a válasz, hogy fájni fog az amit hallok majd.*
- Az élet pörög, az emberek meghalnak és születnek. Ahogy a farkasok is. De mindig hagynak maguk után valamit, amit már csak akkor látunk, ha képesek vagyunk túllátni a fájdalmon amit az elvesztése okoz. De az élők élete nem áll, ha nem temetkezünk a gyászba akkor feldugja a fejét az együtt töltött örömök és a boldogság. Az, amit a halálukkal sem vehetnek el tőlünk. Ezeket csak mi magunk vagyunk képesek kiölni, feledni azzal, hogy a gyászba temetkezünk. Nem szabad, hisz ezzel az emléküket sértjük meg. De bár a helyüket senki nem veheti át, de mindig lehetnek újabbak mégha mások is. Most lehet, hogy nincs Raven... de még lehet kiért küzdened. Csak engedd el a gyászod amit a lelkedben hordasz és jobb lesz. Tudom, nagy szavak ezek egy kisembertől... De, alig kicsivel több mint két hónapja vesztettem el a szüleim, egyszerre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem hiányoznak, hogy néha nem akarok négy kávét csinálni kettő helyett és csak akkor veszem ezt észre mikor már kitöltöttem. De... nézz rám Raven. Fáj... de csak belül, azonban nem emészt fel. Nem azért mert nem fogom fel, hanem mert elfogadtam, bármennyire is nehéz még most is, de elengedtem Őket és könnyek helyett, már mosolyt csalnak az arcomra ha rájuk gondolok, vagy elszámolom magam és több kávét csinálok. * Mosolyodtam el halványan, miközben felültem, kissé féloldalasan. Egyik kezem a hóban támasztottam meg, míg a másik a fonatról siklott végig a hátán, a vállán keresztül míg végül az arcán állapodott meg.*
- Ha hagyod, akkor lesz ismét kiért küzdened, lesz hova tartoznod. A kérdés rajtad múlik Raven... - kezem a szívére siklott, persze csak kívülről - amit itt kell eldöntened. Képes volnál hűséges lenni élőkhöz újra? Képes volnál ide fogadni ismét valakit? Az életed adni ha csak úgy tudod védeni? * Nem tudom, hogy most ezek csupán költői kérdések vagy olyanok amikre szerettem volna választ kapni. Talán mindkettő, hisz szerettem volna választ kapni, azonban tudtam, hogy ezek olyan kérdések melyeket csak idővel lehet megválaszolni. A biztatását szándékosan hagytam figyelmen kívül. Nem azért mert nem esett jól, hogy Ő is bízik bennem ilyen szinten legalábbis, hanem mert Én nem éreztem így. Ezt is csak az idő és a tettek bizonyíthatják be. Nekem is és másoknak is, hogy a belém fektetett hitük reális volt-e vagy sem. A kérdésére sem válaszoltam, még nem tudtam.*
- Nem is olyan rég, még másfajta közelséget akartál megmutatni. * S bizony amire korábban nem volt időm válaszolni visszatért. Nem felejtek, még akkor sem ha nem reagálok egyből. Mindössze vannak sokkal fontosabb dolgok melyek előrébb valóak. Kíváncsi voltam, hogy milyenre gondolt, mert nekem gőzöm sincs.*

Raven szavaira már nem válaszoltam, csak vidáman megingattam a fejem. Még hogy vakargassam meg, na azt lesheti.
Láttam, ahogy a keze ökölbe szorul, de nem reagáltam rá. Mindenkinek nehéz és ha valaki felemlegeti a szüleim, valószínűleg én nem csak szorongatom az öklöm, hanem be is mutatom, hogy miként is szoktam használni, ha valaki olyan veszi a szájára a szüleim, a szeretteim ahogy nekem az nem tetszik. Márpedig ez a téma sosem tetszik az elmúlt időszakban, még akkor sem, ha én magam hozom fel. Rázkódó vállára azonban biztatóan rászorítottam, hisz nincs minden veszve. Keserű, emészt, de mindig lehet jobb, még ha olyan mint volt nem is lesz soha.
Láttam a tekintetét, láttam mennyire elveszett, mennyire kereste a menedéket, melyet a halálban remélt. De nem lehet, hogy feladja. Nem menekülhet el, nem halhat azért, mert azt hiszi, hogy így jobb lesz neki. Nem, ezt… ezt nem akartam elfogadni, de leginkább azt a hülye fájdalmat nem akartam, ami furcsa mód ott volt bennem, a farkasomban ennek eshetőségére. Szívem szerint kértem volna, hogy ne nézzen így, hogy ne lássam ezt a tekintetet ismét. Hisz Steven tekintete volt ilyen. Még fel sem fogtam, de Ő nézet így rám, Katherinka halála után. Vagyis állítólagos halála után, mint kiderült. De már él… ott lobog benne az öröm, bánat, boldogság csalódottság… nem mindig felhőtlen az élet, de a negatív érzelmek is érzelmek, amik azt mutatják, hogy az ember él. Szerettem volna ezt látni Ravenében is, de ha Stevennek visszahoztam, akkor az Övébe is sikerül. Nem egy nap, nem kettő, de sikerülni fog.
Ahogy lehajtotta a fejét, csak csendesen vártam, miközben másik kezem, ami jelenleg szerintem jégverem volt, ahogy eddig a hóban pihent finoman simított végig a másik arcán. Szavaira azonban megingattam a fejem. *
- Az a bölcs ember Rav, aki tudja, hogy mit kell tennie és nem az, aki utólag rájön, Ő más kárából is képes tanulni. Én csak a saját tapasztalatomból beszéltem, hisz Én magam is abból tanultam. De a lényeg, hogy így vagy úgy, de tanul az ember. Te is képes vagy rá és ezekre magad is ráfogsz jönni, még ha nehéz is elfogadni a szavaim. * De ha tehetem, ha már tudom mért ne mondanám el a véleményem? Amúgy sem vagyok olyan, aki befogja a száját. A kérdésemre mint mondtam, nem igen vártam választ, de ahogy kaptam egy kesernyés mosoly bujkált ajkaim szegletében.*
- Senki nem tudná megmondani, még Én sem. De ha hagyod, ha nem zárkózol el, akkor előbb vagy utóbb eljön. Lehet, hogy nem ma, nem holnap… de apránként kialakul és eljön az ideje. Észre sem veszed, ha kialakul majd. *Mosolyodtam el halványan. Én sem kötöttem le magam. Én csak és kizárólag Darrennek tartoztam hűséggel, rajta keresztül pedig a falkához. De ez egy másik történet. Hisz Darrenen és a családján kívül senkit nem fogadtam a szívembe innen. *
- Nincs mit Raven. Ha bármikor szükséged van valakire, vagy a farkasodnak, akkor megtalálsz. Akár éjjel is... hozzá szoktam.* Hallhatta, hogy komolyan gondoltam. S tudtam, hogy a farkasoknak mire van szüksége, nekem is szükségem van a „társaim” közelségére. Mindenkinek szüksége van rá… Senki sem lehet élete végéig magányos. Abba a farkasa rokkan bele.*
- Elmész te a… * Vágtam hozzá egy adag havat, ahogy leesett, hogy mire gondolt közelség alatt és vörösödő fejjel álltam fel megtörölve a kezem.*
- Inkább folytassuk… magam nem cseszhetem le, mert nem edzek. * Érdekes lenne, bár magamban szoktam magammal veszekedni. Kissé ránehezedtem a lábaimra, arra leginkább amire az ütést kaptam. Össze nem csuklottam, szóval folyt. köv…*

// Ha nincs semmi, akkor ez a szál részemről vége. Köszönöm a játékot. Ha jössz és tudunk beszélni, máris indítom a következőt. //

Szavai mélyen bennem maradtak, ahogy hallgattam. Egyszer még biztosan hasznát veszem a biztatásának. Igen. Egyszer még. De most nem érzek rá erőt.
- Nos, lehet, hogy élek majd ezzel a lehetőséggel. - mondtam kedves mosollyal rá nézve. Igen, lehet, ha úgy érzem, képes leszek éjjel megkeresni, és sétálni vele a Hold világnál. Ha meg nem... mindegy, jól esett az ajánlata. Jól esett, hogy számíthatok valakire. Elvégre, nem vagyok kőből. Mindenkinek szüksége van egy barátra.
Mikor hozzám vágott egy adag havat, kezemet védekezően magam elé emeltem nevetve.
- Miért, azt szeretnéd, ha én mutatnám meg? - kérdeztem két kacaj között.
Amikor azonban felállt, én is feltápászkodtam, s levertem magamról a havat. Rendben. Nos, óra. Megvizsgáltam tekintetemmel, hogy jól van-e, de semmi komolyabb baja nem volt. A kezébe nyomtam a rövid botokat, majd az óra hátra lévő részében különböző ütő, és támadó mozdulatokat gyakoroltattam vele. Egész ügyes, ahhoz képest, hogy most először harcol baranta művészettel.
Igyekeztem nem gondolni, az óra alatt történtekre, de a szavai, végig ott csengtek a lelkem legmélyén, egészen a nap végéig.


//Ok, köszönöm az eddigieket! Mehetünk a következő próba tételre! //