Olyan szintű ideg és aggodalom volt bennem, mint már nagyon régen. Sőt, idejét sem tudtam igazából, hogy mikor volt ekkora görcs a gyomromban, mint most. Csak fel-alá járkáltam szüntelenül a folyosón és igyekeztem annyira lehiggadni, hogy majd Willel értelmesen tudjak beszélni. Sőt, ha le kellene valahogy kenyereznem a cukiságommal és a jókedvvel, akkor tényleg nem ártott volna elűzni magamtól azt a rengeteg negatív érzelmet, ami most uralkodott bennem. Naomi még mindig borzasztó állapotban volt, bár Alice miatt legalább már nem kellett aggódnom. Neki nem igazán lettek sérülései, ráadásul ő nem is emlékezett sokra a történtekből. Maximum majd beletelik néhány hétbe, mire összeszedni magát, de a barátnőmmel vajon mi lesz? Újra meg kellett próbálni az elhívást, de csak úgy nem akartam megtenni anélkül, hogy megbeszéltem volna a Protektorral a dolgot. A helyzetben már csak az volt a hab a tortán, hogy jelenleg ő sem volt túlzottan a toppon, ami magával vonta azt az aprócska dolgot, hogy talán elküld a fenébe, vagy most kiütve alszik és akkor képtelenség lesz vele beszélni. Már órák teltek el egyébként azóta, hogy behoztam a két lányt a folyópartról, de egészen eddig sikerült elodáznom a nagyobb falatot, már ami a beszélgetéseket illeti. Most még utoljára végigsimítottam az összegyűrődött felsőmön, aztán határozott léptekkel elindultam Will szobája felé. Úgy voltam vele, hogy most vagy soha, különben az életben nem leszek képes újra rávenni magam, márpedig muszáj volt. Mindenkinek ez volt a legjobb, nekem meg valahogy meg kellett nyugodnom, hogy jól cselekedtem, amiért behoztam ide egy civilt. Egy olyan civilt, aki ráadásul még közel is állt hozzám. A kopogásom nem volt valami hangos, ám annál határozottabb. Hatalmas levegőket vettem még utoljára, aztán lenyomtam a kilincset és óvatosan belestem az így keletkezett résen. A szoba egyébként félhomályban volt, nem is nagyon jártam még bent korábban, de legalább az ágyat nagyjából ki tudtam venni, ahogyan a rajta fekvő férfit is. Nyeltem egy nagyot, igazán nem akartam háborgatni, de most ez a dolog tényleg fontos volt és nem tűrt halasztást. Ilyenkor lehet őt zaklatni, vagy nem? - Will, fent vagy? – kérdeztem halkan, és attól függetlenül, hogy válaszolt vagy sem, besiklottam, majd ki is zártam gyorsan a folyosó felől érkező éles fényt. Egy pillanatra a hátamat a falnak döntöttem az ajtó mellett, aztán tétován elléptem, felé közelítve. – Will ne haragudj, hogy zavarlak, de muszáj beszélnem veled… - próbáltam meg újra a kommunikációt, hátha reagál majd valamit. Ha alszik, erre csak felkel majd, nem? Maximum olyan mérges lesz rám, hogy elküld a fenébe, de most már csak azért is meg akartam tárgyalni vele a dolgokat, hiába volt kiütve valamelyest.
Kissé kótyagos fejjel szemléltem a szoba négy sarkát, nyilván még dolgozott az a lóadagnyi nyugtató a szervezetemben, amit Abigail belém tuszkolt, mikor a kezei közé kerültem... sajnos nem olyan értelemben, mint amit férfiember igazán élvezni tudna. De nem panaszkodhatok, gyorsan végzett és még attól is megkímélt, hogy a szidalmait kelljen hallgatnom. Fáradt volt és ideges ő is, láttam rajta... pedig hol lehet még a hajnal! Én sem pihennék a kelleténél tovább, az előbb már majdnem fel is álltam nagy lendülettel. Azaz csak álltam volna, ha az oldalamba, vállamba nyilalló fájdalom nem kényszerít vissza fekvő helyzetbe. Fantasztikus lesz, komolyan mondom, de méltóság ide vagy oda, ha kell a betegágyból is koordinálom a bandát. Csak ehhez mondjuk jó lenne, ha az ajtó nyitva lenne és nem lennék elzárva a külvilágtól... Szinte szuggerálom hát azt az átjárót: Gyerebegyerebegyerebe... bárki, akárki! Meg is lepődök, amikor kopogást hallok idővel, olyannyira, hogy válaszolni is elfelejtek. Szerencsére az illető, aki zavarna, nem esik kétségbe. A felbukkanó Mandyt érzékelve a sötétbe hajló félhomályban akaratlanul is apró mosoly suhan át a képemen. - Főleg mikor kérdését meghallom. - Öö... nem? - Szélesedik ki a mosoly képemen vigyorrá. A nyugtatónak hála kissé derűsebb a világ, csak azt bánom, hogy nem kaptam annyit belőle, hogy szinte bármit ráfoghassak annak a hatására. - Nem zavarsz, Bishop. Tedd le magad, aztán mesélj, mi van odakint! - Paskoltam meg ép kezemmel az ágy felé eső oldalát, s kissé feljebb tornásztam magam ülő helyzetbe fél karra támaszkodva, noha a világ még mindig bizonytalan volt kissé fejben nálam. - Abigail nem enged ki. - Biggyesztem le játékosan pár pillanatra ajkaimat, mintha szegény gyógyító tehetne róla, hogy itt dekkolok még mindig. Pedig nem. De le merem fogadni, hogy ha itt lenne, mélyen egyetértene a képzelt mondattal és bólogatna, hogy feküdjek csak. Bosszantó egy nőszemély.
Azt hiszem, mondhatom azt, hogy szerencsém volt, ugyanis Will kisvártatva megszólalt és egyáltalán nem is volt olyan mérges, ahogyan számítottam rá. Sőt, egyenesen mosolygott, amit egészen szokatlan fejleményként könyveltem el vele kapcsolatban. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, és értetlenül pislogtam rá, végül azonban léptem felé egyet, majd még egyet, hogy akkor haladjunk is a kommunikáció útján, mivel szerettem volna hamar lerendezni a hivatalosabb ügyeket. - Rendben, köszönöm! – dünnyögtem a szokásos viselkedésemtől eltérően. Általában ugyanis remek hangulatban szoktam lenni, most viszont távolról sem lehetett ezzel vádolni, ami valószínűleg neki is feltűnhetett. Olyan volt egy pillanatra, mintha szerepet cseréltünk volna és ő lenne az én jó kedélyemmel felszerelve, én meg az ő időnkénti morcosságával. A különbség az, hogy én azért nem vettem most vigyorgósra a figurát, mert nagyon ideges voltam az odakint történtek miatt, amiatt meg pláne, ami még rám várt. - Semmi jó, Will! Semmi jó… - ráztam a fejemet, harapdálva a szám szélét. Közben azért leültem mellé az ágyra, sőt, gyorsan még a cipőimet is levettem és törökülésbe húzva a lábaimat, vele szembe fordultam. Talán egy kicsit túlzottan otthonosan éreztem magam így a társaságába az ő saját szobájában, de ez egy pillanatra sem okozott most problémát. Máskor sem, de a gondolataim amúgy is teljesen máshol jártak most és nem a helyes viselkedésen. Mert valljuk be azért, általában nem úgy kínálnak hellyel a betegek, hogy fészkeld csak ide magad, mert az olyan jó dolog, igaz? - Jól teszi! Én sem engednélek ki, de látod, legalább én bejöttem hozzád! – azért nálam is megjelent egy kósza mosoly, aztán szinte egyből le is hervadt. – Igazából pont azért jöttem be hozzád, hogy a kinti dolgokról beszéljek. Volt egy-két rázósabb eset, nem tudom te mióta vagy itt és mennyiről tudsz ezek közül – mondtam bizonytalanul, mert erről senkitől sem érdeklődtem igazából. Úgy gondoltam, hogy majd maga a protektor beavat, ha olyan állapotban lesz. Ha meg nem, akkor tényleg megkérdezem majd Abitől, hogy mikor beszélhetek vele. Azt hiszem, hogy szerencsém volt a mostani látogatásommal, pedig eredetileg később akartam jönni. - Volt pár riasztása a rendőrségnek, de már intézkedtem. Alicet is megszállta Alignak, ha minden igaz, őt én hoztam be ide… - mondtam tovább az információáradatot, szépen adagolva. – És vele együtt azt is, akit megtámadott. Remélem nem probléma, de inkább nem akartam a kórházba vinni. Már csak azért sem, mert egy igen közeli barátnőm az illető – igen, most már közeledtem is a lényeges pont felé, de nem tudtam még mindig, hogyan mondjam, így inkább kivártam. Vártam arra, hogy mit reagál az eddig elhangzottakra és mennyit tud egyáltalán a kinti eseményekről.
Szó, mi szó, mostanában inkább a homlokráncolásból és morcos arckifejezésből jutott ki több arcomra, mosoly csak elvétve, de azért ennyire nem kellene meglepettnek lenni, mint a nő teszi. Azt hiszem, komolyan át kell értékelnem az életemet, ha már a saját őrzőtársaimból is ilyen reakciót váltok ki, nemhogy másokból. - Ezt azért én is sejtettem, de mi az a semmi jó? - Érdeklődöm elnézve a fészkelődőt. Egyáltalán nem zavar a közvetlensége, jómagam inkább partnerként igyekszem viszonyulni a társaimhoz és nem vezetőként. Nyilván ezért is szívom meg sok esetben. Hüm, tényleg át kellene értékelnem sok mindent így kilencvenen túl! De nem most. Most minden figyelmem az apró szőkeségé, akinek még odébb is húzódok kissé az ágyon, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen. Mosolyom töretlen, amíg át nem evezünk komolyabb vizekre. - Abigail időnként rám néz, mióta észhez tértem, hogy nem szöktem-e még meg és olyankor részletes jelentést hoz, de az utóbbi órában nem járt erre. - Igyekszem könnyedebb hangszínt megütni, de mégis kellő komolyság vegyül szavaimba, ahogy megszólalok elcigarettázott, érdes hangomon. Még véletlenül se bagatellizálnék el semmit a Vörös Holddal kapcsolatban... meg úgy egyáltalán mások problémáival. Aprót biccentek a rendőrség kapcsán. Kifejezetten áldás, hogy a rendvédelmi szervek elsősorban a mi kezünkben vannak és Mandy munkájában sem kételkedem. Alice-ről hallva azért némileg elkomorul a tekintetem. Ha mindaz, amit Jyotsana elmondott, igaz - és miért hazudott volna? - akkor a tulajdon megszállt viselkedésemből fakadóan nem sok jót várhatok a következő kérdésemre, mely szerint: - Jól van? - Persze, kapásból jön a következő is, mely inkább meglepettnek hat. - Naomi itt van? Egyáltalán nem probléma, sőt... azt hiszem, ez merőben leegyszerűsíti a dolgokat. Ugye nem esett komoly baja neki sem? - Talán kissé atyáskodónak tűnhetek ezzel a sok kérdéssel, de a hangsúlyom letör minden ilyen terű elképzelést. Nem, ez nem babusgatás, pusztán számba veszem "miből élünk", kikkel hogyan tudok az elkövetkezőkben kalkulálni, ha átvészeljük ezt az istenverte éjszakát.
Közben ugyebár már meg is válaszoltam a kérdését, ami arra vonatkozott, hogy mi az a semmi jó. A leginkább természetesen Naomi aggasztott, de önzőség lett volna, ha egyből ezzel hozakodok elő, mikor volt még más probléma is a városban, amióta ez az eset történt. Akkor egyből rohantam oda, de már előtte is kellett intézkedni, meg azóta is történt még néhány incidens, amit orvosolni kellett az őrzőknek. - Mi nemrég értünk ide – tettem hozzá, mivel ezek szerint erről még nem értesült azóta. Ha már itt tartottunk, nagyon reméltem, hogy Abi most éppen a barátnőmet látja el, meg majd segít Aliceen i valamelyest. Úgyis az ő mentoráltja, biztosan rá fog férni, hogy egy kicsit lelkiekben megtámogassa őt. Én ebben jelenleg nem voltam elég jó, mert jobban érdekelt, hogy a hozzám közel álló leányzót rendbe hozzák. Annyi rossz történt vele mostanában, és most még ez is hozzájött azokhoz a negatív élményekhez. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mi játszódhatott most le benne, mindenesetre azért sejtéseim mégiscsak akadtak. Pont ezért akartam gyorsan rendezni ezt a beszélgetést a Protektorral is. - Alice? – kérdeztem vissza a biztonság kedvéért. – Szerintem rendbe fog jönni, őt inkább csak lelkileg viselte meg. Nem nagyon tudja még, hogy mi történt, csak a sérült Naomit látta… - igen, most már én is kimondtam a nevét. Nem gondoltam volna, hogy Will egyből ennyire át fogja látni, mindenesetre örültem neki, mert így még több esélyt láttam arra, hogy engedélyezni fogja, amire készültem. Már megint. – Abigail majd segít neki szerintem talpra állni, és nem lesz semmi gond! – fűztem még hozzá bizakodóan, aztán át is tértem az idejövetelem valódi okára. – Igen, itt van. Az egyik szobában szállásoltuk el így hirtelenjében – fejemmel a folyosó felé böktem önkéntelenül is, mintha nem lenne egyértelmű, hogy valahol a közelben tartózkodik ő is. - Elég súlyosak a sérülései, Alice rendesen helyben hagyta szegényt – húztam el kelletlenül a számat. – Helyre fog jönni ő is, csak semmit nem ért, ráadásul ő minden egyes pillanatra emlékszik. Sokkos állapotban volt, amikor behoztam, talán belső sérülései is vannak, meg a keze tropára ment – ezek csak azok voltak, amiket én laikusként meg tudtam állapítani. A többi már a gyógyítók feladata volt, amit nagyon reméltem, hogy rendesen elvégeznek. – Nagyrészt miatta jöttem be hozzád – vallottam be őszintén. – Szeretném megpróbálni még egyszer az elhívást. Tudom, hogy csak nemrég került sor az elsőre, és általában nem szokott ilyen hirtelen történni még egyszer, de úgy látszik, hogy tényleg vonzza ezeket a helyzeteket – sóhajom gondterhelt volt, és kissé talán fáradt is, de ez nem lehetett meglepő egy ilyen éjszaka után.
Ha van valami, amit őrzői, harcosi múltamból protektorként kamatoztatni tudok, akkor az egyedül a gyors helyzetátlátási képességem. Hívószó ez a harcosok között, vezetőjükként pedig kiváltképp, így számomra semmi meglepő nem volt benne, hogy tisztában voltam vele, ki is az a "közeli barátnő". Nem olyan rég keveredett az aktája az asztalomra az emléktörlés kapcsán, még nem volt időm elfelejteni sem a nevét és a kapcsolatát Mandyvel. Hallgatom, ahogyan a nő ecseteli a sérüléseket, fele talán el is folyik a fülem mellett, azt azonban a vak is látná, mennyire aggódik a szőkeség. Halk sóhajjal tolom kissé feljebb magam, hogy ép kezemet nemes egyszerűséggel vállára helyezzem, mintegy ilyenformán szorítva vissza szavainak megállíthatatlanul özönlő áramát. - Mindketten rendben lesznek. A legjobb kezekben vannak nálunk, a barátnőd is, ezt garantálom. - Ahogy rám tekint, önkéntelenül is el kell, hogy mosolyodjak. Elengedem a vállát, hagyva: folytassa csak. S lám, ért ő a szóból, mert máris a lényeg felé kanyarodunk. Nők... néha tényleg csak annyi kell nekik, hogy kiadhassák magukból, ami a lelküket nyomja. Aztán megrázzák magukat, s mintha mi sem történt volna, tipegnek tovább a magassarkúikon. Isten tréfás kedvében született, csalfa teremtményei. - Nos... a Vörös Hold ennyire kegyetlenül veszteséges pontja az életünknek. Ennyi hasznot igazán lehúzhatunk tőle, nem igaz? - Szélesedik ki képemen a mosoly, mely főleg a másik iménti körülményeskedése végett ül ki arcomra. Édes volt ez a macska a forró kását dolog Mandytől, na! Másnak lehet, nem állt volna jól, de tőle most valahogy tetszett... - Engedélyezem a dolgot, persze. Nem ő lesz az egyetlen ma, aki megkapja a lehetőséget, hogy csatlakozzon közénk. - Szóval miért is tagadnám meg pont egy olyan személytől, aki egyébként régebb óta a jelöltek között van. - Te leszel a mentora, legalábbis, amíg a kapcsolatotok nem megy az őrzői feladataitok ellátásának rovására. De ne menjen. Viszont... mielőtt rohannál hozzá, megtennél nekem egy szívességet? - Fél karral is megoldanám ugyan a dolgot, ha nem tartanék attól, hogy amint Abigail meglát a folyosón, rám zárja még a szobaajtót is, csak hogy bent maradjak... így viszont marad ez a megoldás: - Megtennéd, hogy bemégy az irodámba és elhozod az asztalon heverő összes iratot? - Még az ajtót nyitó szám és betűkódot is megadom hozzá, úgyis havonta cseréljük az összeset. A feledékenyek nagy örömére. (Amennyiben Mandy eleget tesz a kérésnek és nem üt be rossz kódsort, az irodai asztalon egy közepesen vaskos - 300 oldal körüli - bőrkötéses krónikát talál, három személyes aktát, egy kisebb kupacnyi jelentést, valamint odakeveredett egy személyes jellegű irat is. Rendőrként talán már találkozhatott hasonlóval: válási papír, melyről már csupán egyetlen aláírás hiányzik.)
- Igen, tudom! – sóhajtottam egyet gondterhelten, mellé még bólintottam is a biztonság kedvéért. – Csak azért borzasztó volt így látni. Annyira törékeny, és olyan sok rossz történt vele mostanság, hogy egyszerűen… - végül nem fejeztem be, csupán a fejemet ráztam meg. Szerintem Will is pontosan jól értette, hogy mit akartam ezzel kifejezni. Féltettem őt, na! Tudtam én, hogy Abinél rendben lesz ezek után, de mégis legszívesebben megkíméltem volna mindattól, amiben a mai este része volt. Talán mindig eszébe fog jutni, de nagyon reméltem, hogy előbb-utóbb javulni fog a helyzet és feldolgozza majd a történteket. - Azt hiszem… - ajkaimon most már csak megjelent egy halovány kis mosoly, mert ennyiből tényleg hasznosnak mondhattuk a Holdat, más tekintetben azonban jobban örültem volna, ha idén elmarad inkább. Nem vagyok naiv, mind számítottunk rá, hogy megint lesz valami, csak azt nem viseltem jól, hogy ezúttal egy hozzám közel álló személy is érintett volt benne, méghozzá nem is kicsit. Még jó, hogy az előtt értem oda, hogy mentőt hívtak volna hozzá. Ki tudja, hogy akkor mennyi idővel később értesültem volna erről az egészről. Nem, erre nem akartam most gondolni! – Tényleg? – kérdeztem vissza kissé meglepetten, mert nem tudtam róla, hogy más embert is behoztak ide úgy, ahogyan én Naomit. – És már tervben volt az ő elhívása is? – érdeklődtem tovább kíváncsian, mert ezzel most sikerült felkeltenie az érdeklődésemet. - Tessék?! – váratlanul érintett, ezért is kérdeztem vissza hitetlenkedve. Erről aztán már álmodni sem mertem. – Nem fog! Ígérem! – arcomon újra felragyogott a reményteljes mosoly, szemeim máris csillogtak az örömtől. Végre valami jó is történt ma azon kívül, hogy Naomit elhívhattam. – Persze, bármit! Úristen, köszönöm Will! Remélem, hogy nem fogok csalódást okozni! – teljesen belelkesített most egy ilyen aprósággal, de ez szerintem nyilvánvaló volt most már számára is. Nem rejtettem véka alá az érzéseimet, sok más emberrel ellentétben. Legalábbis nagy általánosságban nem volt rám jellemző. - Még sosem volt mentoráltam… - suttogtam magam elé még mindig hitetlenkedve, bár a szavait azért mindenképpen felfogtam. – Máris hozom őket! – azzal le is csúsztam az ágyról, és amíg el nem jutottam a Protektori irodáig, folyamatosan ismételtem magamban a kódot, nehogy elrontsam. Egyszer még így is sikerült melléütnöm, de utána gyorsan javítottam a hibámat, és már bent is voltam. Nem nagyon néztem körül, hiszen nem először jártam bent és valószínűleg nem is utolsó alkalommal. Csak gyorsan az asztalhoz léptem, és felnyaláboltam mindent, amit ott találtam. Ez egészen addig rendben is volt, amíg le nem néztem a felsőre, miközben már a folyosón haladtam visszafelé. Abban a pillanatban meg is torpantam a kihalt rész kellős közepén, és néhány másodpercig csak bámultam le meglepetten. Végül észbe kapva, hogy ezt mégsem kellene, gyorsan tovább is haladtam, egészen a nemrég elhagyott szobáig. Ott aztán behajtottam magam mögött az ajtót, a cuccokat pedig szépen leraktam Will mellé az ágyra. - Azt hiszem, hogy mindent elhoztam! – talán felfedezhetett rajtam némi zavart, de nem vártam meg, hogy ezt szóvá is tegye. Előbb járt el az én szám, mint másé, még a kellemetlen helyzetekben is. – Tudom, hogy utálni fogsz érte, és én tényleg nem akartam, de… - furcsa grimaszt vágtam, mint aki tart a szidástól, még a szemeim is összeszűkültek picit. – Megláttam az egyik iratot. Nem vagyok túl tájékozott benne, de… válási papírok? – kérdeztem bizonytalanul, meglepetten, szinte már értetlenül.
Láttam Mandy-n a vívódást, a féltés szikráit és az igazat megvallva, sokkal jobban megértettem, mit is él át, mint azt felé mutattam. Hogy is ne értettem volna meg... hiszen pontosan ezt és hasonlókat akarván elkerülni hagytam magam mögött a családomat évekkel ez előtt. Aki közel ül a tűzhöz, az előbb-utóbb megégeti magát, ez már csak ilyen. S esetükben én voltam a szikra, míg Mandyében... nos, azt hiszem, ő önmaga piszkálta azt a tüzet. A vele történtek szép példája annak, hogy az emlékezet törlése nem lehet mindenre megoldás. Talán tényleg létezik a Sors, talán neki közénk kell tartoznia. Ez most már így lesz, szóval bízok a legjobbakban, hogy nem lövünk mellé vele. A szőkeség visszakérdezésére aprót biccentek. Tényleg. - Fent volt a lehetséges jelöltek között, igaz, hátrébb, mint a barátnőd. - Felelek szóban is, majd inkább áttérek a Mandyt és Naomit érintő dolgokra. Hiszen ezért jött a kis informátor elsősorban, nem rabolnám az idejét feleslegesen, hiába esik jól a társasága. Reakciójával még egy jóleső, őszinte nevetést is előcsal belőlem. Hát édes ez a nő... nekem pedig külön öröm, hogy ilyen aprósággal legalább ennyi jót tudok csempészni számára ebbe a szörnyű éjszakába. A mosoly ott ragad arcomon, mikor megkérem, hogy hozza el a papírokat.
Akkor tűnik csak tova, mikor azok az iratok meg is érkeznek, Mandy kérdő tekintetével, majdan szavaival egyetemben... - Köszönöm. - Biccentettem is mellé, leplezve a zavart, hátha megúszom a válaszadást, a magyarázkodást. Mit is mondhatnék neki? Hazudni nem fogok, na nem azért, mert szent lennék, egyszerűen tartom annyira a kollégáimat, hogy ne valami légből kapott mendemondával üssem el a kérdéseiket. Az is csoda, hogy eddig nem neszelte meg senki, s a Vezetőség tagjai sem szólták el magukat. Pedig Eva ha belelendül a mesélésbe... Így hát mikor Mandy nyíltan rákérdez, nagyot nyelek. Tekintetemben egy pillanatra elveszettség fénye csillan, ahogy feltekintek rá; mintha holmi kisállat volnék, aki azért nyüszög, hogy ezt ne csinálják vele. - Válási papírok. - Ismétlem meg a szavait, s ezzel meg is erősítem a gyanúját valószínűleg. Hirtelen égető szükségét érzem annak, hogy rágyújtsak, de csak a vállamba nyilalló fájdalom lesz a jussom, ahogy mozdítanám sérült karomat. Arcom torz grimaszba szalad, de csak sikerül kiböknöm: - Most kérdezz, amíg nem tudlak lerázni, Bishop! - Olybá hat a hangom, mintha most vágtak volna gyomorszájon. Talán így is van, az viszont biztos, hogy a nő nem vétett semmit, így nem ezt a morgós, sürgető stílust érdemelné. Ám, míg lényem egy része futna, menekülne idegesen, addig egy másik, mélyebben lapuló szeglete igenis beszélne végre, vagy legalább belül, magamban szembenézne a tényekkel. De csak úgy nem megy. Nem az a fajta ember vagyok, aki csak úgy beszél magáról és ezzel én is tisztában vagyok. Ehhez az kell, hogy kérdezzenek...
Míg elmentem a kért iratokért, folyamatosan az járt a fejemben, amiket Will mondott, valamint az is, hogy elnevette magát. Ő. Hát, ez igazán szokatlan volt, bár általában a találkozásaink hivatalos dolgok miatt történtek, úgyhogy nem is volt olyan meglepő, hogy ritka eseménynek számított tőle egy efféle reakció. Nem egyszer volt már rá példa, hogy farkas támadás miatt a holttesthez kihívtuk őt is, hogy a fedő sztorit erősítse meg, mint szakértő. Sokszor jött egy jól, máskor meg ő volt az én Protektorom, akinek az utasításait követnem kellett. Így aztán azon alkalmak száma igencsak leredukálódott, amikor ezektől függetlenül, úgymond barátokként futhattunk volna össze egymással. Nem akartam egyébként kérdőre vonni, miután visszaértem az összes holmival, amire szüksége volt, de néha egyszerűen képtelen vagyok befogni a számat. Nem is tudom, hogy miért olyan nehéz feladat, de sajnálatos módon ez a rossz szokásaim közé tartozott. Azt is mondhattam volna, hogy a túlzott kíváncsiság afféle szakmai ártalom nálam, de talán mindenki tudta, hogy nem csak erről lenne szó. Azért egy ilyen bizalmas dolgot megtudni róla, azt hiszem, hogy túlzás nélkül kiváltság volt, én pedig nem akartam veszni hagyni a lehetőséget. Sohasem visszatérő alkalom az, amikor ilyen ramaty állapotban van és még válaszolni is hajlandó. - Akkor jól láttam – nyugtáztam a szavait, az egész viselkedése és reakció pedig arról árulkodott, hogy nagyon nem akar erről beszélni. Meg tudtam érteni, nekem is voltak olyan dolgok, amikről nem szerettem szót ejteni. Szerintem mindenkinek egyébként. – Nézd, Will, ha nem akarsz, akkor nem kell róla beszélned. Egyszerűen csak meglepődtem – vontam meg a vállaimat egyszerűen. Igazából az idegessége nem nagyon ijesztett el, végül nyugodtan visszaültem az ágy szélére, bár kicsit azért nekem is nehezemre esett kezelni ezt a jelenlegi szituációt. Nem tudtam ugyanis, hogy mi lenne a legjobb. - Nem mintha nem nézném ki belőled, hogy megházasodsz, meg effélék… - kezdtem immár én magyarázkodni, mert jobb nem jutott eszembe. Rendben, tudtam, hogy nem fogom oldani a helyzetet vele, de azért egy próbálkozást nekem valahogy mégis megért. Főleg, hogy kezdett a feszült csend idegesítővé válni számomra, és ezt mindenképpen ki akartam tölteni. Talán bármilyen áron, ha lehet így fogalmazni. Így aztán jött az össze-vissza beszéd, meg efféle remek dolgok, Mandy-módra. - Csak rontom a helyzetet, ugye? – húztam el végül a számat kínomban. Legszívesebben lakatot csíptettem volna a két ajkamra, ha azzal megoldható ez a dolog, de volt egy sanda gyanúm, hogy ez a művelet eléggé fájna, így aztán kihagytam. Amúgy sem volt nálam lakat, ha már itt tartunk. Maradt hát az ártatlanul pislogás, és a kedvesnek szánt, szégyellős mosoly.
Elégedetlen, halk morranással keveredett sóhajom Mandy szavai hallatán. Hja, nem kell róla beszélem, de azért örülne egy-két elcsepegtetett információnak. Erről árulkodik pillantása, szava, de még mozdulata is, ahogy visszaül az ágyra. Nők... - Nem fogok a szemedbe hazudni Mandy, ha már rákérdeztél, de okkal nem reklámozom a dolgot. Remélem megérted. - Avagy remélem, eztán sem kell attól tartanom, mikor neszelik meg a farkasok. Tizenhat éve jöttem vissza Fairbanksbe. Akkor még azért búcsúztam a számomra a világot jelentőktől, a családomtól, mert így próbáltam védeni őket a nyomomban járó veszélytől. A fiamat, aki mellett az évek gyorsan elrohantak és hozzám hasonló ösvényt választott magának. A férfivá lett gyermeket, aki világosan nyilvánvalóvá tette, hogy idegenek vagyunk egymás számára, s nem kér belőlem... Én pedig ezt tiszteletben tartva tettem eleget kérésének. - Sejtem, ez is közrejátszhatott ennek az átkozott papírnak az elkészültében. Elbúcsúztam a Nőtől is, kihez foghatóval sem előtte, sem azóta nem találkoztam. A nagybetűstől, az egyetlentől, aki még a hozzám hasonló, szűk szavú óriásokat is vallomásra bírja. - Egy kicsit. - Húzódik sutának ható mosoly ajkaimra erőtlenül Mandy visszakérdezésére. - De teljesen mindegy, mert nem fogom aláírni. Nem is értem, miért nem dobtam még ki... - Vonnék vállat, ha nem lenne totálisan érzéketlenné törve a kötés alatt. Önző vagyok. Ha valaki, hát Ő megérdemelné a szabadságot; hogy ne kössék régi láncok egy olyan emberhez, akivel évek óta telefonhívást sem váltott. Talán neki sikerült az, ami nekem azóta sem: továbblépnie. Talán talált valakit, aki megadhatja neki mindazt a biztonságot, amit megérdemel és amit én nem adhattam meg neki. Talánok... egyetlen dolog biztos csupán: a tartózkodási helye. Oda kell mennem, tudnom kell felőle, s hogy mi végre ez a válási papír. Már rég meg kellett volna ezt lépnem, de csak halogattam tovább és tovább. Ahogy Mandyre tekintek, újra fellobban bennem a tenni akarás, a mehetnék, noha lehet, csak a gyógyszerek dolgoznak még mindig bennem. Nekem csak Ő maradt, ennek súlyával már akkor szembesültem, mikor a fiam... fiunk elhagyta a várost.
- Persze, megértem – feleltem tömören, mert valahogy mégis olyan furcsának hatott számomra a helyzet, hogy én kérem számon a Protektoromat és nem fordítva. Jó, most nyilván nem olyan minőségünkben beszélgettünk, de valahogy természetellenes volt az egész. Mindenesetre nagyon érdekelt, hogy miként titkolhatta el eddig. Persze, ha nekem lettek volna szeretteim, akkor valószínűleg én sem reklámoztam volna a dolgot, ezzel is védve őket mindenféle rossztól. Könnyedén felhasználhatták a szeretteinket ellenünk, pont ezért intettek mindig óvva attól, hogy családot alapítsak. Ettől függetlenül azonban én még vágytam rá ugyanúgy, és úgy látszik, hogy nem én voltam az egyetlen. Csak éppen meglepő volt számomra, hogy éppen Will. - Akkor meg miért éppen most? – kérdeztem kíváncsian, mert furcsa volt az időzítés. Mondjuk, nem hiszem, hogy az ilyesminek volt egyáltalán megfelelő ideje, hogy úgy mondjam. – Ezek szerint akkor nem te adtad be a keresetet – vontam le a következtetést roppant elmés módon, miközben bólintottam is egyet hozzá. – Itt van a városban, vagy mi történt? – szerintem senki nem nézhetett rám csúnyán, mert egy ilyen információ birtokába jutva persze, hogy kérdezősködni kezdtem. Ki akartam használni, hogy jelenleg még megtehetem. - Nem biztos, hogy el lesz ragadtatva, ha kidobod… - jegyeztem meg, pedig nem is ismertem a nőt. Valami határozott személyiséget tudtam elképzelni Will mellé, aki tudta őt kezelni. Vagy az is lehet, hogy sokkal inkább egy kedves és törődő teremtés, amilyen Abigail is. Nem tudtam volna megmondani, mindenesetre szerettem volna megismerkedni a nővel, ha így a véletleneknek köszönhetően fény derült a létezésére. - Régóta vagytok házasok? – kérdeztem még rá csak úgy utoljára, aztán megfogadtam magamban, hogy többet igyekszem nem kíváncsiskodni. A végén még ki fog rakni saját kezűleg ebből a szobából, pedig valószínűleg még nagyon nem szabadna ilyesmit csinálnia. Amikor az ember megsérül, akkor gondosan pihennie kell, és várni, hogy gyógyuljon a szervezet. Nem hozzám hasonló kotnyeles nőszemélyeket kitessékelni a folyosóra, igaz? Erre a gondolatra azért önkéntelenül is elmosolyodtam, de nagyon reméltem, hogy Will nem hiszi majd azt, hogy rajta vagy a helyzeten mulatok. Nem, biztos, hogy nem fogja ezt gondolni, hiszen ebben az égvilágon semmi mulatságos nem volt. Sokkal inkább találtam szomorúnak, de hát a kíváncsiság nagy úr, én meg vagyok elég nyílt természetű ahhoz, hogy ne hagyjak veszni a jelenlegihez hasonló lehetőséget. - Egyébként kérsz valamit? Inni vagy ilyesmi? – jutott eszembe hirtelen. Ha már válaszol nekem, akkor az a minimum, hogy segítek neki legalább ennyivel. Aztán már itt sem leszek, az is biztos. Nem ártana, ha tényleg aludna egy kicsit és nem a válási papírok miatt fájna a feje, ahogyan valószínűleg mégiscsak fog.
Kérdések, melyekben semmi vádló szó nincs, mégis mindegyik egy-egy tőrként ér el. Az, hogy Mandy szőke és kék szemű, no meg hozzám képest törékenynek tetsző, végképp nem segít a helyzetemen. Minden kimondott szóval magamat vádolom mélyen belül, hogy a fejem fájdul belé... Kissé lejjebb is ereszkedem félig ülő, félig fekvő helyzetbe kényszeredetten, mielőtt válaszolnék. - Nem, tényleg nem örülne neki valószínűleg! - ciccenem ténykedésem közepette fanyar félmosollyal tekintve a nőre, majd ha sikerült úgy helyezkednem, hogy sérült karomat ne terheljem tulajdon súlyommal, igyekszem a többi kérdésre is érdemi választ adni. Immáron tényleg. - Egy ideje már a városban él, igen. Azt, hogy miért éppen most jutott erre az elhatározásra, én is tudni szeretném. - húzódik rosszallóan el ajkam, s magam elé meredek, barna, mélyen ülő tekintetem immáron nem Mandy-t, hanem az ágyneműt fixírozza kissé elveszetten. Nem tudom, mit mondhatnék még ezen felül... Nyilván a nő szívesen venne egy komplett élettörténetet, de ahhoz rossz ajtón kopogtat. Nem tartozik senkire ez, amúgy se érthetnék igazán. Fel kell keresnem Elle-t. - Ez jár egyre csak a fejemben, ehhez visz minden elkapott gondolatfonal, s még a kérdés is, ami a pár pillanatig beállt csendet megtöri. Elmosolyodom, s ebben a halovány, reményvesztett mosolyban van valami kifejezetten szeretetteljes, akárcsak szemeimben, mikor újfent az informátorra tekintek. - Huszonöt éve. Californiában sokkal békésebbek a viszonyok, mint errefelé. - merengek el életem boldog szakaszán, hogy aztán mintegy félresöpörve az ábrándos képet, simítsak végig fejemen, tarkómon ép kezemmel. - Kilenc év után visszahívtak ide és... a többit már kitalálhatod magad is! - Ennek ellenére valami megnyílhat bennem a nő irányába, mert folytatom a mondatot: - Nem hozhattam magammal őket, én... Egyszerű őrzőként sem lett volna életbiztosítás az ittlét számukra, a Harcosok Vezetőjeként pedig hatványozottan céltáblák lettek volna. Arról nem is beszélve, hogy benne volt a pakliban, hogy ottmaradok valahol egyszer. Mai napig benne van. - szusszanok, majd a kérdéseire halkan felnevetek. - Neked nem volt még valami dolgod? Valami elhívás...? - Eszem ágában sincs elküldeni, de az elébb még úgy sietett. Na meg egy pozitív esemény mégiscsak jobban illik hozzá, minthogy egy megkeseredett férfiembert hallgasson.
Nem akartam én piszkálni Willt, de hát nagyon ritkán nyílt alkalmam arra, hogy beszélgessek vele egy kicsit magánemberként, és ne úgy, mint a beosztottja, alárendeltje, vagy nevezzük, ahogyan akarjuk. Én jó embernek gondoltam őt, és mivel láttam rajta, hogy különösebben nem örömteli ez a téma számára, ezért szívem szerint nem is nagyon kérdezősködtem volna. A rendőrvér azonban csak ott csörgedezett bennem, az pedig már csak plusz ráadás volt, hogy nekem szent meggyőződésem volt az, hogy ha kibeszéli magából, akkor mindjárt jobban fogja érezni magát, nem fogja nyomni a szívét annyira. - Akkor ezért akarod te azt kidobni… - állapítottam meg halovány, sejtelmes mosollyal. Nem nagyon akartam vájkálni, de nagyon érdekelt ez az egész. Sohasem gondoltam volna, hogy Willnek van felesége, mert mindig olyan kötelességtudónak tűnt, hogy nem néztem ki belőle, hogy bevállal egy ekkora kockázatot. Igazából nem gondoltam volna, hogy válaszolni fog attól még, hogy rákérdeztem a múltjára, de meglepő módon mégis úgy döntött, hogy beavat egy kicsit. Ennek valahol örültem, mert azt a következtetést vontam le, hogy bizonyára nyitott felém ő is, hiába nem szokott magánügyekről beszélgetni szinte senkivel. Vagy legalábbis nekem eddig ez jött le, persze az sem elképzelhetetlen ezek után, hogy tévedek. - Én is ott éltem le az életem első felét, bár akkor még nem igazán tudtam az őrzőkről, farkasokról, vagy bármi másról – magyaráztam elgondolkozva. Szerettem volna felidézni magamban, hogy annak idején történt-e valami furcsaság, de egyáltalán nem emlékeztem. Akkoriban Hollywood pezsgése teljesen magába szippantott, és nem nagyon volt időm mások problémáira, leszámítva persze a munkaadómét. – Biztosan nehéz volt választani… - sóhajtottam egyet megértően. – Akkor gondolom, hogy tud rólunk, igaz? – érdeklődtem kíváncsian azzal kapcsolatban, hogy a felesége mennyire van beavatva ebbe a világba. Úgy sejtettem, hogy teljesen tisztában lehet a dolgokkal, különben egészen furcsa lett volna a mostani találkozás. Nem valószínű, hogy Will sokat változott a huszonöt év alatt, ami azért elég szembetűnő lehet. - Mindnyájunknál benne van. Én sem merek kötődni senkihez… - avattam be egy kicsit én is, bár valószínűleg ezzel mind ugyanígy voltunk. Nem is nagyon akartam tovább erről a témáról beszélni, mert biztosra vettem, hogy neki sem a kedvence. Ezért érdeklődtem inkább az állapotáról, de a nevetése hallatán az a néhány kellemetlen érzés is távozott tőlem, ami eddig megült a lelkemben, amiért faggatóztam. – Majd holnap hívom el Naomit, de ne aggódj, értem a célzást! – nevettem én is, hogy ezzel jelezzem, nem sértődtem én meg egyáltalán. Le is kászálódtam hát az ágyról, megigazgatva gyorsan a ruháimat. – Tényleg van még egy kis dolgom, de örülök, hogy beszélgettünk! Pihenj még, Abigail biztosan hamarosan benéz, mi meg még látjuk egymást, foglak keresni! – néhány pillanatig még zavartan álltam, aztán mit sem törődve azzal, hogy ő a Protektorom, lehajoltam és nyomtam egy puszit az arcára, afféle együttérzős-biztatásos jelleggel.
// Remélem nem baj, de gondoltam most már zárok! Nagyon szépen köszönöm a játékot!!! //
And if you have a minute why don't we go Talk about it somewhere only we know?
Furcsa. Határozottan furcsa nem egyedül ébredni reggelente, de a szó kellemes értemében véve az. Kilenc év nem múlik csak úgy el nyomtalanul az ember életében, mondhatni, majdhogynem onnét folytattuk életünk ezen szegmensét a kedvessel, ahol abbamaradt. Nem alszom jó ezen az éjszakán. Talán a Hold kereksége teszi - pedig még csak nem is vörös a fénye - fogalmam sincs, de két órával az ötórási, hajnali edzés előtt feladom az álom és ébrenlét határmezsgyéjén folytatott küzdelmet, s óvatosan mászok ki az ágyból, igyekezve nem felkelteni a velem ellentétben békés álmot alvó Eleanort. A fürdő békésen csobogó vize végleg száműzi szememből az álmosságot, nem is igazán igyekszem kikászálódni alóla, mígnem a hajnali némaságban a közelmúlt eseményei, az előttem álló nap és ki tudja még miknek gondolatai környékeznek meg. Amíg még képes vagy a tükörben farkasszemet nézni a saját képemmel, nincs probléma. Azt hiszem. Kilépdelve a fürdőből csupán egy boxert rángatok magamra, miután szárazra töröltem magam. Van még másfél óra durván, míg mennem kell. Mindezt az időt pedig úgy fest, az ágy szélén való üldögéléssel akarom eltölteni testemet tarkító tetoválásaim és hegeim társaságában, kissé oldalt pillantva az alvó kedvesen nyugtatva pillantásomat. Csendes a világ, kihalt a folyosó, némán ásít a szoba is köröttem. Én miért ordítok mégis mélyen belül, mint holmi ketrecbe zárt fenevad?
Sokszor keltem korán, minden zajra felriadva, éberen alvó voltam, hiszen amíg Aaron kicsi volt – vagy amikor már nem is volt annyira kicsi, akkor éppen azért – szükség volt arra – így éreztem – hogy ne én legyek az, aki mellett döröghet ágyú is, akkor se kel fel. No meg egy idő után a kevés alvás beidegződik, s már nem lesz fáradt, aki kel. Hallom, hogy motoszkál, az álom csendesen kúszik ki szemeimből, de nem adom jelét, nem zavarom meg a reggeli rutinban. Lehunyt szemmel fordulok hanyatt az ágyon, élvezettel és kedvtelve hallgatom a vízcseppek dallamát, majd a mindezeket kísérő reggeli szertartás zörejeit. Kicsit olyan így, mintha az álmomban ragadva keveredne össze a való, s a kellemes képek áradata, vagy éppen mintha vakon is meg akarnám tanulni felidézni a mozdulatainak zaját. Akkor fordulok az oldalamra, amikor egy ideje már csak a csend szövi hálóját körülöttünk. A varázst megtörve, s helyére újat kreálva nyitom fel szemeimet, s miközben ülésbe emelkedem, közelebb húzódom a férjemhez, hogy őt átkarolva támaszthassam vállára államat, miután enyhén oldalvást fordítva fejemet ebben a pozícióban csókkal illettem arcélét, vagy ha felém fordult, akkor ajkait. - A jó reggelt cseppet erős túlzás lenne, de szép hajnalt azért kívánhatok. Engedek meg magamnak egy könnyed indítást, mintha nem venném észre, hogy valami nem teljesen gömbölyű. Tudhatja persze, hogy ez nincsen így. Ahhoz elég rég ismerem már, s éltem vele több hosszú évet, hogy tudjam milyen, amikor gondok űzik el az álmot szemeiből. Nem kérdezek viszont azonnal, meghagyom a lehetőséget neki arra, hogy a levegőben lógó beszélgetés elől könnyedén elmeneküljön, felkapva valami teljesen semleges téma, vagy a „dolgom van” álcáját. Hagynám neki, mindig hagytam, hiszen a problémák nem múlnak el maguktól, s egyszer úgyis eljött annak az ideje, hogy én legyek az, akivel meg tudja beszélni mindazt, mi feszíti legbelül. - Most beszélünk róla, vagy később szeretnél? Próbálom a kérdéssel egyazon időben visszahúzni fekvésbe, hogyha sikerrel járok, s hanyatt dől, akkor mellé simulhassak, vállára fektethessem fejem, arra a pontra, amire mindig úgy gondoltam, hogy kényelmesebb párnám nem lehet. Akárhogy is, tenyereim mellkasán nyugszanak, ha fekszünk, ha ültében ölelem, s a moccanatlan tartást néha meg-megtöröm azzal, hogy ujjaim apró mozdításával megcirógatom fedetlen bőrét. Telve a soha ki nem hűlt szerelemmel, azzal, ami mindig sajátunk volt, s melyet nem ölt meg bennem az eltelő, külön töltött idő sem.
Hallom, ahogy mozdul. A néma varázs megtörik általa, de ugyanakkor én is felhagyok a Semmibe, a belső világomba való bámulással, s felé fordítom érdeklődő pillantásomat. Mindig is csodálatosnak tartottam, de ébredés után különösen így volt ez. Kevés őszinte pillanatok egyike az ember életében, amikor éppen kikel az ágyból a napközbenre magunkra aggatott máz és álarc nélkül, kócosan. Még finoman nyirkos bőrömre simít, s minden kérdés bennem reked ennek hatására. Félsódéros vigyor szökik lágyan képemre törleszkedését látva, érzékelve. - Heló szépség, azt hiszem eltévesztettem a szob... - Csókjával eléri, hogy végleg befogjam, ugyanakkor nem tudom nem befejezni mégis, miután viszonoztam üdvözlő gesztusát. - Vagy mégsem, velem lehet egyezkedni! - Röpke nevetést hallatok, miközben tenyerem a derekára siklik ölelőn. A zuhany kimosta szememből az álmot végleg, ha hangom még fáradtnak is tetszik kissé. - Nem akartalak felkelteni, sajnálom, ha sikerült. - Fűzöm hozzá, mikor felemlegeti a még tőlem is embertelenül korai időpontot. Kérdésére felsóhajtok kissé, vállaim is megereszkednek talán "súlya" alatt - nem válaszolok azonnal. Keserédes, halk kacajjal engedek inkább finoman húzó mozdulatának és dőlök hanyatt az ágyon, egyúttal mozdulva, hogy kényelmesen tudjon Elle helyezkedni, melynek mintegy záróakkordjaként átkarolom vállát simítón. - Attól függ, hogy mint orvos kérdezed vagy pedig, mint a nejem... - Jegyzem meg csendes "morgással", elcigarettázott hangom árnyalt, rekedtes tónusával. - Azon gondolkoztam, mi lett volna, ha veletek maradok annak idején. Ha kevésbé viselkedek önzően, akkor most... minden sokkal egyszerűbb lenne. Téged se rángattalak volna bele ebbe az egészbe talán. - Oh, dehogynem, hisz nyakig benne volt már akkor, mikor úgy döntött, hogy igent mond nekem! Még csak nem is tudott róla. - Naomi ide hozza a kislányát, ha minden szerencsésen alakul. - Fűzöm hozzá, mintegy mellékesen, noha lehet, ő már régen tud róla. Munkáról nem igazán szoktunk beszélni a szükségesen túl, még ha újabban igencsak összekapcsolódik a kettőnkké az által, hogy őrzők is kerültek a páciensei közé szép számmal.
- Lehet. - cirógatom ajkaimmal ajkaira, csókba fullasztva vigyorgását és a vicces megjegyzést is. Szeretem. Szeretek itt lenni vele, s jólesik, hogy így köszönthetem a hajnalt. Nem számít, hogy tudtam volna aludni még vagy sem. Jó ez így, ahogy van. Értheti a befejezett megjegyzésre is válaszul, olyat sikerült mondjak, amit odabiggyeszt, ahová csak akar. Nevetése visszhangzik lelkemben, s belőlem is előcsalja a boldogság kacajcsengőit. Ahogy derekamhoz ér, közelebb húzódom hozzá, vállára támasztom államat. - Semmi baj, az alvás úgyis olyan felesleges, nem gondolod? - kérdezem, s hogy ebbe belehallja-e a cseppnyi pikáns, szinte frissházas felhangot, az már rajta múlik. Ott van, de nem kötelező érvényű. Látom, hogy valami nyomja a lelkét, benne foglaltatik hangja fáradtságában is, hát úgy igyekszem oldani a feszültségét kéretlenül, ahogy kényelmes. Neki. Én csak alternatívákat ajánlok ki nem ejtett módon neki. Fekvésbe irányítom, hogy mellkasára boruljak, úgy hallgassam meg, amit mondani akar. Hogy is szól a vers? Karja közt a búkat.. Nem csak ezért ölelem, de benne van a pakliban. - Attól függ, hogy mint orvosnak, vagy mint a nejednek válaszolnál erre szívesebben. - engedek meg magamnak egy finom mosolyt, némi ejnyével a rejtekében. Nem lep már meg ennyi év után, hogy mindenki ezzel az orvos-nemorvos dologgal jön, de ahogy mástól sem hangzik jól, úgy tőle sem fogadom szívesen. Viszont meg nem haragszom, s nem is torkollom le ennél magasabb frekvencián. Hiszen nem gondolom, hogy sértegetni akart. - Nem voltál önző. Azért tetted, mert meg akartál védeni minket. Áldozatot hoztál, ami neked sem volt egyszerű. És mindent elkövettem azért, hogy ezt Aaron is így lássa, hogy így gondoljon az apjára, ne pedig valaki olyasvalakit képzeljen beléd, aki önzésből hagyta el a családját. Válaszom egyszerűnek és magától értetődőnek tűnik és az is. Fájt. De sosem tudtam rá haragudni, vagy legalábbis nem soká. Mert sosem szűnt meg távollétében sem annak a férfinek lenni, akibe beleszerettem annak idején. - Óh, eszerint elszánta magát. - jegyzek ennyit, jelezve ezzel, hogy tudok a gyermekről, s a céljairól is, de nem beszéltük ki bővebben. És nem is mondhatnék többet, orvosilag köt az esküm, ezt nyilván William is éppen úgy tudja, ahogy én. - Nem vagy biztos benne, hogy helyesen teszi? - indítom meg a beszélgetést, mintha kinyitnék egy csapot. Ha akarja, akkor nekem elmondhatja minden kételyét. Mint a nejének. S nem mint egy beosztottjának a sok közül.
- Ilyen korán van és te már nem bírsz magaddal! - Fejcsóválok játékos, komolytalanul feddő éllel hangomban az ő kacérkodó kérdésére. Borostám finom bőrét cirógatja, ahogy nyakába csókolok, mielőtt közelebb húznám, húzódna. Megadóan fekszem vissza az ágyra, nem eresztve karjaim közül a kedvest. Az ő képébe, emlékébe kapaszkodtam az elmúlt években, nem is sejti talán, s most ugyancsak személye a kapaszkodó a bizonytalanságban. A szellemek látják lelkemet, mennyivel kellemesebb így, hogy fizikai valójában is ölelhetem... - Csakis, mint a nejemnek. - Pillantok le rá széles, békítő mosollyal. - Abigail amúgy is berágna, ha másra taksálnám az orvosom szerepét! - Nevetek fel röviden, elütve ezzel is a dolog élét, hogy egy hangosabb sóhaj közepette, de csak rátérjek arra, mi a mellkasomat nyomja belül napok óta. A múlt problémáját nem is lehetne egyszerűbben összefoglalni, mint azt mi megtesszük - nem is szállok vitába vele. Nincs miért. Ő így látja, én pedig amúgy. Elfogadom az álláspontját, de nem oldoz fel teljesen vele a történtek alól, melyek súlya 90%-ban nekem köszönhető, ha nem egészen. - Igen. - Mosolyodom el Naomit illetően. Hüvelykujjam simogatóan jár fel-le a vállán a kedvesnek, ahogy ölelem. - Dehogynem! Egy gyereknek sem lenne szabad távol a szülőjétől felnőnie. Mindegy, hogy lemondott róla az illető vagy sem. És ezt már Naomi is belátja. Én szurkolok neki! - Szusszantam, kissé igazítva karomon a kényelmesebb fekvőhelyzet érdekében. - Mikor visszahívtak ide, ez a terület kész őrültek háza volt. Igen, még ennél is jobban! - Ciccentem fel ironikus éllel. - Ha máshova hívnak, békésebb területre, velem jöhettetek volna Aaronnal. De tudtam, hogy ha ide magammal cipellek benneteket, azzal a ti életeteket is kockára tenném. - Elég volt a harcosaimét és a sajátomat óvni, még sok is olykor, ami azt illeti. - Aztán Mortimert nyugalmazták és megkaptam a helyét. Fogalmam sem volt, mit vagy hogyan kellene, de egy valamiben biztos voltam. Hogy szeretném, ha... nyugodt szívvel mondhatnám bármelyik őrzőmnek, hogy vágjon bele, vállaljon gyereket, ha ahhoz van kedve, vagy, hogy hozza magával a családját nyugodtan, ha áthelyezik hozzánk. Sokáig luxus volt, de mostanában mintha a jó irányba állt volna be változás e téren... Mégsem hagy nyugodni, hogy mi van, ha tévedek. Ha ez csak a látszat. Gondolj csak mindarra az őrületre, ami áprilisban történt! - Hangosabb sóhajom elégedetlenkedő.
Frappáns válasz ül nyelvem hegyére, de meg is akad ott, nem kerül kimondásra. Nem szeretném arra emlékeztetni Williamet, hogy hány év kihagyás van a hátunk mögött, s mit kell a "magammal bírás" tárgyköre alatt bepótolnom, bepótolnunk. Egyrészt semmit sem kell, másrészt pedig a lelket nincs szükség tépázni, boldogság nyújtása a fontos, hát marad a megjegyzése megmosolygottan, balladai homályban rejtező válasszal ellátva. Jóleső hümmögéssel spékelve csupán. Szerencsés bőrtípusom van, nem irritálja az enyhén érdes borosta, így sosem volt ebből konfliktusunk, hogy "szúr" vagy sem. Persze azt nem mondhatom, hogy nem tennék megjegyzést akkor, hogyha kaporszakállat kívánna növeszteni, de a borostás arc egy bizonyos szintig kifejezetten férfias és számomra tetszetős, mindig is az volt. Rajta. Más férfiak külleméről nem tudok és nem is akarok nyilatkozni, mert bár annak idején hűséget fogadtam és nem vakságot, sose néztem másokra Willen kívül úgy, hogy említés szintjén megmaradjon bennem a külsejük. - Szegény, képzelem mit kell átéljen miattatok. - nyomok el egy csintalan fintorba csomagolt kuncogást. El tudom képzelni, hogy őrzőberkekben hogy megy ez, meg egyébként is Abigail a mentorom, látok mellette ezt meg azt. Meg beszélgetünk. Kellemes társaság és istenadta türelme van mindenkihez. - Azért nem teljesen mindegy. Drukkolok annak, hogy Naomi sikerrel vegye magához a kislányt, mert ismerem a hátterét, de be kell valljam, egy kilencévesben nagy törést tud okozni, ha kiszakítják a közegéből. Még nem tudják eldönteni hol akarnak élni, ha Naomi elhívja, valószínűleg eljön vele, mert ő az anyja, de megbánhatja, hisz hiányozhatnak neki a szülei. Vagy nem jön el vele és azt bánja meg. Féltem azt a kislányt. Szigorúan, mint a felesége, s nem mind Naomi kezelőorvosa vallom be aggályaimat. Nagyon szeretném, hogy minden flottul menjen, de az anyai ösztön az anyai ösztön bennem és nem tudom megtagadni önmagam. Természetes, hogy a gyerek helyzetén is ellamentáltam, hosszabban, mint a felnőttén ebben a kérdéskörben. - Tudsz valamit az apáról? - teszem fel amolyan személyes érdeklődésként a kérdést. Az egy dolog, hogy nekem mennyit mondott róla Naomi, nem ezért kérdezem. Csak ha már ott tartunk, hogy egy gyereknek az anyjával kell-e felnőni vagy sem, nem mellékes kérdés, hogy a csonkacsaládba való átemelés egy egészséges, teljes családból megint csak nem biztos, hogy zökkenőmentesen zajlik majd. Pláne, ha van némi ellentét az anya-apa között. - Reméljük, hogy minden jól sül majd el! - teszem hozzá a végén mosolyogva, pozitív felhangot adva ennek az egész beszélgetésnek. Elgondolkodva hallgatom Will szavait, egyik részről nagyon szívmelengető számomra mindaz, amit mond, másikról pedig - szigorúan feleséges felségterületű - aggodalmat csal elő belőlem. - Megértem és nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kellett kerülj. Tudom, hogy neked sem volt egyszerű. - simítom meg az arcát. Nagyon szerettem volna mellette lenni az eltelt években, segíteni őt ér támogatni, mert bár mindig erős és határozott férfi volt, azért nem árt, ha néha van mellette egy asszony, akinek kiöntheti a szívét. Nem önzésből - nem csak, bár kétségkívül álságos lenne, ha letagadnám, hogy magam miatt is hiányzott a jelenléte s nem csak az fájt, hogy esetleg szüksége lehet rám és én nem tudok mellette lenni - fogalmazódtak meg bennem ezen aggodalmaskodások sem akkoriban, sem most. - Sosincs optimális hely és idő a gyerekvállalásra. Még a mágiától távoli, farkasokról nem tudó emberi világban sem. Bármennyire is szeretnéd, nem áll hatalmadban megteremteni a tökéletes nyugalmat. Viszont talán éppen elég, ha azt tudják mindazok, akiket bátran mernél buzdítani effélére, hogy lehetnek veszélyek, de mégis van bizalom és segítőszándék. Ha már hihetnek abban, hogy itt békében és viszonylagos biztonságban tudhatják a családjukat, mert mindenki azon igyekszik, hogy ezt a lehetőséget megteremtse, az talán elég. Vagy.. - hagyok neki időt a gondolkodásra a beálló, elmerengő csendben. - Te nem így gondolod?
Abigail kapcsán széles mosollyal derülök, nem cáfolva meg Elle szavait, mert... néha én is sajnálom a gyógyítót miattunk, még ha ettől nem is lesz kevesebb inger a húzására. - Én is valami hasonlót fogalmaztam meg magamban, meg finoman Naominak is utána. Azt mégsem mondhatjuk neki, hogy ne csinálja! - Szusszantam, miközben hüvelykujjam a kedvesem vállát cirógatta szórakozottan eme nyugalmas idillben. - Az egyetlen dolog, amit tehetünk, hogy támogatjuk őket, akármi is legyen. Nem akarok vészmadárnak tűnni, de van egy olyan megérzésem, hogy ha Maya maradna, akkor Naomi is benyújtja az áthelyezésére vonatkozó kérvényt. - Hangom merengőnek tetszik, ahogy elpillantva Elle-ről a plafon bámulásába fogok, ott kaparva össze kergetőző gondolataimat. Kissé felnevetek, finoman rázkódó mellkassal a következő kérdés hallatán. - Hajajj! Sokat is! De megígértem Naominak, hogy nem adom ki. Ha minden jól alakul, előbb-utóbb úgyis megtudsz mindent te is. - Nyomtam csókot hajába. Ő talán megkönnyebbülne, ha tudná, a drága apuka is a városban van, én meg előre fogom kicsit a fejemet, mert bár bízok abban, hogy Jackson és Naomi felnőttek módjára képesek lesznek kezelni a helyzetet és talán a kislány is megbarátkozik idővel a gondolattal, de... akad egy ifjú farkas, aki emberfejjel is eléggé kamasznak számítana még. Viszont a kedves szavai nem hagynak elsüllyedni a negatív gondolatban, kirángatnak onnét, én pedig szolid mosolyfélével nyugtázom, apró biccentéssel toldva meg. Legyen Eleanornak igaza, bízzunk a legjobbakban! Szavaim csak úgy peregnek belőlem, válasza pedig hangosabb sóhajt csal elő belőlem, s talán ez tűnhet fel neki a visszakérdezésben. Amennyire helyzetünk és a fizika törvényei engedik, lepillantok rá. - Nem is tudom, Elle... - Nem akarom letörni, hiába tombol maximalizmusom odabent, hogy nem. Nem elég! - Te tudnád nyugodt szívvel mindezt bárki szemébe mondani, azok után, amit áprilisban láttál? ... Azok után, ami előtte történt? - Sóhajtok, simító tenyerére fogva és félrevonva arcomról azt, ám nem eresztve saját lapáttenyeremből a finom kacsót.
- Nem hát. Meg ahogy ismerem az ilyen eseteket, az anyai szív mindent felülír, még akkor is, ha szigorúan véve semmi köze ahhoz, hogy anya legyen. Talán keményen hangzik az, amit mondok, s nem is vágnám egyetlen Naomi helyzetében levő nő képébe sem, de így vélekedem. Magánemberként vagy szakorvosként, az mindegy. Bár tekintve, hogy jelen helyzetben, mint a felesége beszélek Willel, így ő feltételezésem szerint fogja tudni elhelyezni ezen a képzelt skálán a megnyilvánulásomat. - De adja az ég, hogy azzá válhasson, kilenc év ide vagy oda. - teszek hozzá egy kis enyhítést, a végén mosollyal zárva, mintegy letakarva a ridegnek tűnő - inkább színtisztán racionalista - előző megjegyzéseimet. - Előismereteimbe kapaszkodva.. - elharapom a végét, nem szabad így kezdenem, a végén még a füles fal rám süti annak bélyegét, hogy összekeverem a szezont a fazonnal. - ..vagyis ahogy Naomit sikerült megismerjem, biztos vagyok abban, hogy nem hagyná magára megint a kislányt. Mindazonáltal ha őrzőként gondolkodik, nem ez lenne a leghelyesebb döntése. Abból, amit most mondok ismét csak feltűnhet, hogy nem neheztelek Williamre a múlt miatt. Így, hogy már belelátok a világába - világunkba - pláne pontosan értem, hogy a hivatását miért kellett akkor és ott, ahogy és úgy a családja elé - mintegy védőpajzsként - helyeznie. - Ahá! - simulok bele a pillanatba, a mindent tudók mosolyával vértezem fel magam. - Legyen úgy. Nem mondhatom, hogy nem vagyok kíváncsi, de ismerem a "nem"-ek mögött, az elbújtatott titkok hátterében álló igazságokat, én is gyakorta vagyok kénytelen élni velük. Ezért nem is forszírozom a témát tovább. Súlyos témákat boncolgatunk, nehézzé válik markomban az idevezető evezőlapát. Belesimítom tenyerébe kezemet, hüvelykujjammal cirógatom kézfejének bőrét a kézfogásban. - Őszintén? - teszem fel a költői kérdést, halvány, fényevesztett mosollyal emelkedve fel kissé, hogy félig felkönyökölve fordíthassam tartásomat úgy, hogy a lehető legkényelmesebben William arcát fürkészhessem. - Tudnám. És tudod, hogy miért? - veszek szusszanásnyi levegőt a folytatás előtt. Nincsen erre más okom csak az, hogy nem él pontosan fejemben az, amit mondani akarok. Csak a nyelvem hegyén van, de nem tudom mi is fog kiszaladni a számon. Aggodalmát nem kívánva fokozni az egész áprilist a feledés szőnyege alá sepertem, de ha már így előkeveredett.. - Fogalmam sincs arról, hogy mit tettem áprilisban. Nem tudom, hogy egy voltam-e azok közül, akik megöltek valakit. Mégis úgy vélem, hogy ez nincs befolyással arra, hogy vállalnék-e gyereket vagy sem. Mármint, hogyha fiatalabb lennék, s nem tartana ott a biológiám, ahol. Hipotetikusan. - magyarázom kis mosollyal a bizonyítványomat. Ennyit arról, hogyha nagyon komoly akarok lenni a magánélete,ben. Mindig túlszaladnak a dolgok azon a bizonyos lovon. - A világ minden táján jöhet április, vagy bármi más. Nem halhat ki az emberiség - őrzőség - csak azért, mert az élet nem egyszerű. Sosem lesz az. Bizonyosságot nem adhatsz, legfeljebb reményt. Közelebb hajolva csókot hintek homlokára, majd visszahelyezkedem félig könyöklős helyzetembe. - Azzal, hogy te, mint ezen fagyos északi város közösségének vezetője... - nem használom a Protektor szót, de nem azért, mert elvi bajaim lennének vele, egyszerűen szeretek sokat beszélni, s ha lehetőségem van, körülírok. Néha túl szájbarágósan is. - ..bevállaltál engem visszavenni az életedbe, ezzel megmutatva, hogy nincs mitől féltened a sokáig ettől az egésztől távol tartott családodat szerintem maximálisan bizonyítottad érzelmi és nem csak kötelességbeli, harcosi módon azt, hogy igyekszel fenntartani a biztonságot, s hiszen a lehetséges rendben és békében. Néha elég a hamisnak tűnő, ám valójában csak enyhülést és lélekkönnyedséget hozó álbéke is. Tudják, hogy minden lehetőséget igyekszel megteremteni. És azt is tudják, hogy van, amihez egyszerűen nem vagy elég, ahogy ők sem azok. Nem használom a "hiszem", "feltételezem", "lehetséges" és egyéb efféle szavakat. Talán összefüggéstelen volt mindaz, amit összehordtam, de remélem, hogy megérti mire is céloztam az imént. Lélekkönnyítés feleség módra. Bár az őrzős része nekem még homályos azért.
Épp csak megemelkednek kissé szemöldökeim, ahogy Elle keménynek ható, határozott szavait meghallom és lesandítok a világos tincsek tulajdonosára karjaim közt. - Nem egyszerű a helyzet, az biztos. - Magamnak mondanék ellent kissé, ha belemennék azon állításba, hogy a család nem korlátozódik vérségi kapcsolatokra. Megértem nejem racionális meglátásait, ugyanakkor Naomi vágyaiban is osztozom, még ha én már tudom azt, amit ő remélhetőleg kevéssé nyers formában tapasztal majd meg, mint nekem sikerült, mégpedig, hogy a kiesett időt semmi nem pótolhatja egy gyerek esetében, pláne nem utólag. Neki akkor kellesz, ott, adott pillanatban, nem pedig évek múltán. Szavaira keserű mosoly fut át képemen, ahogy félresöprök pár kósza tincset gondoskodó törődéssel füle mögé. - Azért ez merőben nem ugyan az a helyzet. - Nem mondom ki, pontosan tudja ő is, meg én is, hogy a saját esetünkre gondolok. Naomi fiatal fejjel, emberként mondott le a lányról, én már akkor is őrző voltam, mikor Elle-lel legelőször összefutottam a síparadicsomban. Ez mondjuk csak az én érdemeimet rontja, de hát nincs hova magyaráznom a bizonyítványomat. Ami történt, megtörtént. - Ha az áthelyezését kéri, nem fogom tőle megtagadni, s bármennyire is sajnálnám, ha így alakulna, logikusan végiggondolva semmi nincs, ami maradásra kötelezné. Tanulni, fejlődni ott is tud, a személyes kapcsolataival pedig neki kell tudnia elszámolnia magában. - Manapság amúgy is a technikai vívmányok korát éljük, távolság szinte nem is létezik országok, földrészek között. Az apa téma azért már könnyebben érint mindkettőnket, fel is nevetek kissé a kedvesem "áldásán", mely remek zárása a témának, úgy vélem. Mikor pedig felkönyököl és úgy pillant le rám, én pedig fel rá, őszinte meglepettség kúszik borostás képemre szavai, válasza hallatán. Nem szólok, pillantásom épp eléggé beszédes hozzá, hogy folytatásra késztesse a nőt. Nem szólok a továbbiakban sem, de olykor megbújik egy-egy őszinte, a marconaság mögött némileg meghatott - már úgy férfiasan meghatott, mert mégis - mosoly szám szegletében. - Ugye tudod hogy nagyon... nagyon... - Szélesedő mosollyal fonódik karom dereka köré, s ahogy feltolom magamat, úgy döntöm hátát vissza az ágyra, szemtelen könnyedséggel kerülve félig-meddig fölébe a kedvesnek. - Mindennél jobban szeretlek. - Súgom lepillantva rá, majd csókért hajolok hozzá, nem sietve azt el. Ráérős ez a kora hajnal, ám annyira mégsem, mint szeretném. Sóhajjal hajolok el, s tolom magam kissé el tőle, pillantásommal fürdetve vonásait. - És akkor még nem is említettem Abigail terhességét, Velkan fűproblémáit és a többi személyes kis dolgot, amitől úgy érzem, mintha én... nem is tudom! Már jogászhallgatóként se a személyes nyűgök és a büntetőjog érdekelt igazán. - Nevetek mély, elcigarettázott hangomon fel kissé. - Utálok beleszólni az életükbe, de sajnos muszáj, ha az a protektorátusra, a munkájukra is hatással lehet...
Nem mindig ért egyet bennem a kezelőorvos és a magánember, s ez egy ilyen helyzet. William elől nem titkolnám el a kezelőorvos véleményét sem, de előbb jár neki a feleségének nézetvilága, mint más. És igen, igaza lenne neki is, ahogy igaza van Naominak és igazam van nekem is. Bonyodalmas helyzet, de legalább halad a megoldás felé. A lényeg, hogy a végén mindenkinek a lehetőségeihez mérten a legjobb legyen. - Nem ugyanaz, de egy kicsit azért hasonlatos. Teszem hozzá, mert talán nem kellene, mégis így tolul a nyelvemre, hát nem fogom vissza magamar. - Bizonyosan jobban értesz ahhoz, hogy mi szolgálhat okul egy áthelyezésnek. Én csak abból a feltételezésből indultam ki, hogy minden helynek megvan az az őrzőállománya, amire szüksége van, s bennem az áthelyezés olyasmi, mint ami a katonaságban fordul elő. Logikus és nem érzelmi alapú. Szünetet tartok azután, hogy kifejtettem neki nézeteim, tekintetem megtelik kérdéssel. - Arról még nem beszéltünk, hogy ez miképpen működik nálunk. Már magamat is őrzőnek aposztrofálom, s ez haladás ahhoz képest, hogy az elején minden „nálatok” volt bennem, s így is nyilatkoztam meg. - Megtanítanád? Kérdem, bár nem ő a mentorom, de úgy vélem, hogy bárkitől lehet tanulni, s most különben is, inkább a férjemet kérdezem, aki őrző, s nem az őrzőt, aki a felettesem. Bonyodalmas szereprendszer ez, de képesek vagyunk benne eligazodni, és tökéletesen lavírozni, azt hiszem. - Mindig tudtam. Mosolygok rá, immáron az ágy és őközé helyeződve ebben a játékban. Tarkójára nyúlok, s az előbbi egoizmusnak tűnő megjegyzésem élét – mely nem is volt neki – elvenni kívánva húzom magamhoz közelebb, hogy csókkal illethessem ajkait. - Én is szeretlek! Belehajol a csókba, egyre gondoltunk mindketten nem csak a vallomással, hanem az elnyújtott, kellemes cselekvéssel is. Enyhén összevont szemöldökkel vizslatom, ahogy elhajol. Szinte látom homloka mögött gyülekezni a felhőket. Nevet, hát vele kuncogok, de hamar túllendülünk ezen a kis vidámságnüanszon mindketten ebben a kontextusban. - Nem csak a protektorátust véded azzal, hogy beleszólsz, hanem őket is. Hiszen nem akarod, hogy sérüljenek. A fűprobléma pedig igen komoly dolog. Nem, mintha a terhesség nem lenne az, de erről már értekeztem az előbb. Ennél zordabb világokban is szültek a nők, nem tartom sem betegségnek, sem semmi másnak, olyannak, amiről le kellene beszélni valaki olyat, aki házasságban él, ahogy Abigail. Őrzőség és farkashelyzet ide vagy oda. - Elegen vagyunk arra, hogy működni tudjanak a dolgok? Ha már az áthelyezések szóba kerültek.. Sok mindent nem tudok még, de nem szégyellem a kérdéseim.
Kezdőlap
//
