Ahogy megemlíti Lacey nevét, elfordítom a fejem. Nem akarok erről a témáról többet hallani. Pont a feleségemhez nincs köze rajtam kívül senkinek az ég világon. Miért pont ennek kell lennie? Kivárok néhány lélegzetvételnyi időt, akkor is, ha közben toppantana, és a következő kérdéssel fordulok vissza. A feleségemről nem beszélgetünk. Mivel csak annyira jön közel, hogy fel kelljen állnom, lehúzom a vodkát, és egy gördülékenyen lazamozdulattal felállok, miközben a dohányzóasztalra koppantom a poharat. Átveszem a rajzokat, és átlapozom őket. - Van tehetséged… Állapítom meg anélkül, hogy különösebb reakciókat láthatna rajtam. Tényleg jó sokat tud ez a lány, de azt hiszem inkább kedveli a karaktereit, és vonzódik hozzájuk, mintsem rettegne a farkasoktól, vagy taszítanák. Mikor odaérek, ahol a saját magamról készült rajz kerül a kezembe, közelebbről szemügyre veszem. - Nagyon jó… Ha eladó, akkor megveszem… Bár én úgy vélem, minden eladó, csak az árát kell eltalálni, ezt nem jelentem ki, mert akkor egészen biztos, hogy már csak dacból is megtartja magának. Rachelt ilyen típusnak látom. Viszont ezután a válaszától függően visszaadom a rajzait – az összeset, vagy csak a többit – és kinyújtózom. - Akkor most rajtam a sor, ha jól látom… Gyere velem, sétáljunk egyet. Ne hozz semmit, csak útban lesz... Nem érdekelnek az ellenvetések, az esetleges makacskodás, mert a mappáját, táskáját, de főleg a telefonját itthon fogja hagyni, mert nem szeretnék magamról viszontlátni egy szar felbontású felvételt az inerneten. Elindulni csak akkor fogunk, ha lepakolt, és a telefontját is kirakta a dohányzóasztalra. Mint az érettségin… Akkor viszont elindulok kifelé, menet közben felkapva a kocsi indítókártyáját. Nálam sincs semmi, csak pénztárca, jogosítvány, és a ruha, ami rajtam van.
Ha nem csapta volna el a fejét, akkor afféle "én sem akarom kivesézni a témát" kifejezést látna az arcomon. Nem az érzelgősségi szintjét akarom felmérni, meg olyan dolgokban turkálni amihez alapjában véve semmi közöm -mondjuk úgy, hogy akaratomon kívül tudom ezeket, ami lényegében igaz is.- ő kérdezett, én pedig válaszoltam. Ennyi. Tovább is lépek, ahogy ő teszi... A "dicsérettől" egyáltalán nem bízom el magam. Igazából ettől az egésztől nem nő nagyobbra az önbecsülésem... mert ha mindez igaz - és egyre gyanúsabb, hogy igen- úgy valóban nem vagyok több egy kukkolónál. És ami eddig remek szórakozás volt... könnyen átok lehet. Azt hiszem, máris van programom éjszakára. Amint hazaérek, nekiállok felégetni mindent a mosogatósban... Ha akarja a rajzot, az övé lehet. Nem hinném, hogy túl sokat érne, szóval akár ingyen is viheti, ellenben ha majd a kezembe akar nyomni némi kp-t vagy egy csekket, nem fogom visszautasítani. Pénzből élünk, nem igaz? Ő következik, bizony. Az viszont már egyáltalán nem tetszik, hogy nem vihetek semmit magammal. Hisz ki is ez a pasas? Egy vadidegen. Mit tudok róla? Konkrétan semmit. Bízok benne? A legkevésbé sem... de leveszem a táskát, kirakom a telefonomat, és egy "mehetünk"-et formálok a számmal. Ha pszichopata gyilkos lenn ék, most beülnék a kocsiba magammal, elhajtanék egy kies erdős területre, és ott darabolnám fel magam. Sok mocsokkal jár az ilyesmi... De mivel nem vagyok pszichopata, ellenben ezt a fickóról még nem állíthatom 100% biztossággal, persze, hogy maradt nálam olyasmi amivel megvédhetem magam ha kell. De amíg nem konganak a vészharangok, én a világ végére is követem. Választ akarok. Csak egy igent, vagy egy nemet akarok a "vérfarkasok márpedig léteznek" állításra. Semmi többet. Még.
Nem láttam az arckifejezését, és nem is vagyok rá kíváncsi. Én kérdeztem, ez igaz, ő pedig válaszolt, és itt ennek a témának vége is. A dicséretet nem azért kapta, hogy a bóktól megremegjenek a térdei. Pusztán megállapítottam, hogy tehetségesen rajzol. Egy jó tanárral még sokkal többet hozhatna ki magából. A rajz a dohányzóasztalra kerül, de a készpénzt sem a kezébe adom, hanem leteszem a telefonja mellé a kétszáz dollárt. Most úgysem kell magával hoznia semmit, itt pedig megtalálja a többi cuccával együtt. Ha kérdő pillantást vetne rá az összeg miatt, akkor vállat vonok. - Ennyinél olcsóbb képeket nem teszek a falra… Ellenben ahhoz ragaszkodom, hogy a szignója rajta legyen a papíron, ha eddig nem került volna rá. Az önvédelmi eszközeitől nem akarom megfosztani, csupán a képfelvételre alkalmasoktól. Milyen szerencséje, hogy habár bizonyos szemszögből pszichopata gyilkos vagyok, az ő feldarabolásában nem lelnék fikarcnyi élvezetet sem, így az élete biztonságban van mellettem. Az autó riasztója hang nélkül kapcsol ki, csak a központi zár kattanását lehet hallani, ahogy nyithatóvá teszi az ajtókat. Nem vagyok akkora gavallér, hogy kinyissam neki a kocsiajtót, feltételezem magától is be tud szállni. Nem szólok azért sem, ha nem köti be magát, szíve joga úgy meghalni, ahogy tetszik neki, ha esetleg balesetet szenvednénk, amit erősen kétlek. Egyébként nem készültem rá látványosan a dologra, most is öltönyben vagyok még. Amint elhelyezkedett, a motor puhán felmordul, és már indulunk is. Az autó legördül a felhajtóról, és az országút felé veszi az irányt, hogy a falkáktól semleges erdős területnél tudjak majd leparkolni… - Nem értem, miért húzod a szádat... Az emberek többsége unalmasan, a szürke tömegbe olvadva éli le a kis életét. Te épp most jössz rá, hogy mennyivel többet tudsz náluk, és olyan képet vágsz, mintha citromba haraptál volna...
A könnyen jött pénznek majd örömködök ha egyedül leszek, most még a szívem sem ver hevesebben a 200 dollár láttán. Azt mondja, ennél olcsóbbat nem tesz a falra, én pedig bólintok némán, jelezve, hogy megértettem. No meg azt, hogy ebben egy percig sem kételkedtem. Kilépünk a házból, és bár sétáról volt szó, úgy ural el egy deja vu érzés, hogy mire oldódik az autó riasztója, majd a központi zár, én már nyitom is a böhöm nagy fekete GMC ajtaját. El kell gondolkoznom kicsit azon, hogy vajon ez is a történet része lett volna, vagy álom, vagy annyira akarom ezt az egészet, hogy a tudatom máris elhitette velem, hogy én láttam már ezt egyszer? Próbálok feleleveníteni több momentumot, de csupán az érzés jár át, konkrét cselekményre nem emlékezek már. Ha tudtam volna, hogy igaz amit írok, illetve rajzolok, biztos meg is jegyeztem volna minden pillanatát, és az is biztos, hogy ezek után nem fogom röstellni beleírni magam a történetbe, ha úgy akaródzik. Tele vagyok kétségekkel, ebben a helyzetben pedig rohadt jó lenne tudni, hogy most mi következik. -Csak azért kapcsolom be a biztonsági övet, hogy lekössem a figyelmemet. Cigizni nem tudok, az a táskámban maradt, és egyébként sem hiszem, hogy dohányzó autó lenne ez. Szóval maradt pótcselekvésnek a biztonsági övre szentelt néhány másodperc, aztán csak az utat bámulom. A kérdésre felszaladnak a szemöldökeim jóóóó magasan a homlokomon. Nem érti, miért nem ugrok ki a bőrömből? Ha éppen rám néz, akkor eltátogom a választ, ha nem, akkor megtartom magamnak azt hogy: - Ezt nézhetjük akárhonnan, akkor is nagy szívás. Ha igaz, és napvilágot lát az infó szélesebb körökben is, akkor vagy birtokolni akarnának majd, vagy levadászni, hogy más se tegye meg... a tudás, hatalom.. Ha igaz, de nem derül ki, akkor életem végéig rettegjek attól, hogy mi lesz, ha mégis? No és persze: ha nem igaz, úgy most csinálok magamból oltári nagy idiótát... ~és meglehet, hogy hullát is... ~ de ezt már csak úgy gondolatban. Nem félek a pasastól, szó sincs erről. Azért emlegetem ennyiszer ezt a dolgot magamban, hogy ne felejtkezzek meg róla. "Készülj fel a legrosszabbra, s akkor már csak kellemesen csalódhatsz!" hogy honnan vettem ezt a mondást, már nem tudom, de hogy igaz, az hétszentség. Hacsak ő nem vet fel egy témát, az út hátra lévő része "némán" telik el.
Van, amikor választhatunk, hogy megfizetjük-e az árat, amit kérnek, és van, hogy nincs esélyünk megtagadni. Rachel most egy nagyon keskeny határon sétál, és minden válaszával megkockáztatja, hogy az egyik irányba lelép… Onnan pedig nincs visszaút. Akárcsak a kötéltáncnál. Látom, hogy megleptem, hogy gyanakszik rám, talán tat is tőlem. Valahol vicces, hogy nem a sárgán világító szemű bestiától fél, hanem tőlem. Ha úgy döntök, hogy engedek a belső késztetésnek, a vadul követelő kényszernek, és megtartom őt magamnak, ahhoz lehet ugyan pár szava, de nem tehet semmit ellene. Nemcsak erősebb, gyorsabb és gazdagabb vagyok nála, de nincs, aki megtalálná nálam… Nem is nézem tárgynak. Akkor egyszerűen megvásárolnám, a falhoz láncolnám, és rákényszeríteném, hogy azt tegye, amit én akarok. Érdekel engem. Most sem ellenkezem, amiért lemarad. Nem sok egyéb választása van, mint beszállni a kocsiba, mert nálam vannak a papírjai, a telefonja, a biciklije, a táskája… Szóval haza kell jönnie velem. - Megnyugodhatsz… Ma nem esik bántódásod. Nézek rá, mikor már elhelyezkedett, aztán beindítom a motort. Az autó puhán felmordul, és megindulunk ugyanazon az úton vissza. Kiélvezem a kényelmes rugózást, az elsuhanó tájat, és most is hagyom, hogy elmerüljön a gondolataiban, egészen addig, míg az autó felgördül a felhajtóra, és kiszállunk a GMC-ből. Megvárom, míg utolér, és kinyitom neki a bejárati ajtót. - Most sem vagy szomjas? Érdeklődöm, miután becsuktam magunk mögött az ajtót.
Némán felhümmögök a megjegyzésre, miszerint ma nem esik bajom, de még nem kívánkozik ki annyira belőlem, hogy feltegyek egy igen fontos kérdést ezekkel a kis beköpélsekkel kapcsolatban. Azt majd "szemtől-szemben" a lakásán. Az út jobbára némán teliik, csak a motor duruzsol, én pedig megint csak nézek ki a szélvédőn. Terelni akarom a figyelmemet, de nem tudok nem arra gondolni, hogy tulajdonképpen most nem egy kitűzött cél felé megyünk, hanem csak én távolodok valamitől gyorsabban, mint az autó a fenekem alatt... Csak a deja vu érzés ugyanaz, hisz ez már akkor is kerülgetett mikor az ellenkező irányba hajtottunk, de csak addig tart, míg ki nem szállok a kocsiból, és be nem lépek Nikolai házába. Az érzés ide már nem kísér el. A cipőmet leveszem, majd megyek be a nappalibba, a kérdésre pedig "a csap víz jó lesz" felelet érkezik, és amint megkapom (még nem iszok bele, csak nyugszik a kezemben, holott tényleg porzik a torkom), és szemben áll velem, én kérdezek először. - Miért baj az, hogy nem rettegek magától? - szinte megkönnyebbülök, amiért kibökhettem végre. - Az eddigi megjegyzései azt sugallták, hogy már majdnem kötelező jelleggel ezt kéne tennem... Fogadja el a tényt, hogy bizonyos szempontokból én már ismerem magát, így van elképzelésem arról is, hogy mit tehetek meg és mit nem. Nem vagyok annyira ostoba, hogy lépten-nyomon meg kelljen jelölni előttem a határokat... Azt akarom ezzel mondani, hogy: lenne szíves mellőzni ezeket a megjegyzéseket? Nagyon hálás lennék... és a kapcsolatunk is. Határozott vagyok a szavak tátogása közben, de nem az a "felháborodott", vagy "gőgösen" határozott. Csak úgy kérem. Aztán meg remélem, hogy nem húztam ki nagyon a gyufát. Bár ha úgy vesszük, ő is megkért, hogy ne "Niko"zam le, ezt meg én kérem cserébe.
Ha nem beszélgetünk, hát nem… A házban mindenesetre megkapja a pohár vizét, én pedig a saját vodkámat. Jár nekem a jutalom, mert állati jól viselkedtem végig, és még most is azt teszem. Ismét kényelmesen elhelyezkedem a kanapén, és kérdőn nézek rá. - Sosem fogsz leülni? Nem úgy néz ki, mint aki nem tart tőlem, vagy akár önmagától. Mintha úgy kevésbé tűnne kaphatónak, vagy érdeklődőnek, hogyha a szoba közepén toporog. A kérdésre vállat vonok. - Talán mert az lenne természetes? Elvégre szörnyeteg vagyok… A hosszabb magyarázatot végigmosolygom, és mikor befejezte, elegánsan fejet hajtok a kérése előtt. - Legyen hát, bár a kocsiban nem fenyegetésnek szántam, amit mondtam. De rendben, nem teszek több megjegyzést. Bár a határokat még mindig nem érzed tökéletesen, és már korábban megbeszéltük, hogy távolról sem ismersz annyira, mint azt gondolod. De hagyjuk a témát. Lehúzom a vodkámat, és töltök magamnak. Azt hiszem itt az ideje, hogy másról beszélgessünk. - A vízesésnél, azelőtt, hogy visszaváltoztam volna, a szemembe néztél, de máshol jártál gondolatban… Min gondolkoztál? Egyáltalán nem tűnök idegesnek.
Nem, még nem akarok leülni. Nem azért, mert állva jobb, csak nem érzem szükségét annak, hogy helyet kellene foglalnom. Meg aztán: néhány óra múlva mennem kell dolgozni, tehát úgysem maradok sokáig. Megrázom hát a fejem. Hogy szörnyeteg, az rendben, de nem látja az én szemszögemből a helyzetet. Már nagyon rég "fantáziálok" vérfarkasokról. Látom őket, képzeletben közöttük járok, átérzem amit ők éreznek miközben megírom a történetet... Megszoktam már őket annyira, hogy most ne akarjam összecsinálni magamat a félelemtől, bár tény és való hogy ez lenne a legnormálisabb reakció részemről... Ez még engem is meglep. - Nem is azt állítottam, hogy fenyegetett, azt sem, hogy alaposan ismerem magát. Azt mondtam, hogy bizonyos szempontból ismerem. A kettő nem ugyanaz... -felsóhajtok. Komolyan veszekedni akarok én most? Mert szerintem nem. Jobb is ha hagyjuk a témát, mert ebből egyikünk sem jöhet ki jól. Nikolai olyan, mintha tudatosan keresne mögöttes tartalmat a szavaimban. Nem vesztegetem arra az időt, hogy elmondjam neki, hogy sem annyira okos sem olyan rafinált nem vagyok én ahhoz, hogy ilyet csak feltételezni is kelljen rólam. Ő úgysem fogadná el, mert ilyen. A határokról pedig... áhhh, ez még csak kikívánkozik belőlem. - Tudom hol van a határ.- nos, most én közeledek felé egy lépést, aztán még egyet, és még egyet, míg legfeljebb 10cm távolság marad közöttünk úgy nagylábujjtól-nagylábujjig. No nálam pont itt van az a szóban forgó korlát... Felnézek rá. Ha nem ment odébb, vagy fordult el, akkor egyenesen a szemeibe. - Tisztázzuk... Tudom hol van a helyem a táplálékláncban, ellenben ne várja el tőlem, hogy majd a kedvében fogok járni, ha az ellenkezik az én személyiségemmel. Tehát igen, tudom hol van a határ, csak nem mindig veszem figyelembe. Mint például most... Igen, lehet hogy ezzel a húzással most nem én vagyok a legjobb barátja, de... ha ezt a békát lenyelem, az nem én vagyok. Nem húzhatom be fülem-farkam, és nem vállalom az alárendelt szerepét sem. Persze ha Nikolairól van szó akkor egy nő csakis alárendelt lehet, és óhatatlanul is azzá válok majd, ha ezek a találkozások rendszereződnek, tudom, csak úgy történjen meg, hogy én ne vegyem észre... akkor elviselhetőbb, ha abban az illúzióban ringatom magamat, hogy az én akaratomból történt. Ha ezek után még nem rakta ki a szűrömet, és elhangzott az a kérdés, akkor megvárom míg felém fordul a vodkás üvegtől, és szinte már szemérmetlen egyszerűséggel válaszolok. - Láttam, hogy megharap. Csak ennyit, semmi mást. Az viszont már nem villant be, hogy azért teszi, hogy feltépje a nyaki ütőeremet, és kivéreztessen, vagy azért, hogy én is átváltozzam. Az előbbi opció tűnik reálisabbnak. ~Hahó! Nem most van az a pillanat, amikor hanyatt-homlok menekülni kezdesz?~ Szólnak ám a vészharangok odabent, de tulajdonképpen nem félek, hisz képlékeny dolog ez még. Addig biztosan amíg nincs papírra vetve...
Ha nem ül le, hát nem ül le. Neki kényelmetlenebb, meg aztán röhejes is, amit csinál. De ezt rá bízom teljes egészében, lévén én kényelmesen vagyok így. Oké, vettem azt is, hogy marhára nem látjuk egymás szemszögéből a helyzetet. Úgy döntök, hogy valóban itt az ideje hanyagolni ezt a témát. Ha lesz időnk és alkalmunk, akkor majd kicsit egymáshoz csiszolódunk. Addig ennyi is elég. Egyáltalán nem zavar a közeledése, nem mozdulok, és nem fordítom el a fejem. Hagyom, hogy a szemembe nézzen, bár jelen helyzetben nem fel, hanem le kell néznie rám, mivel én nem állok fel. Kényelmes nekem a kanapén. Újra megkaphatja a farkasvigyorom. - Ezt el is várom. Ha a kedvemet keresnéd, unalmas lennél. Arra egy kurva is tökéletesen megfelelne. Lépd át a határokat, ha úgy tetszik, élj veszélyesen, ellenkezz velem… És komolyan is gondolom. Rachel érdekes, titokzatos, legalábbis jelen pillanatban még az, egyszerűen vonz… Ezért van most itt, ezért vittem magammal, ezért foglalkozom vele. Attól, hogy nő, még lehet önérzete. Attól, hogy gyengébb és esélytelen, még nem kell feladnia. Küzdjön magáért… Az egyszerű válaszra felcsillan a szemem, a pillantásom a torkára vándorol, oda, ahol az ütőere finoman lüktet a bőre alatt. - Igen, megfordult a fejemben… Eljátszottam a gondolattal, hogy beléd harapok, megkóstolom a véred, te pedig örökre hozzám fogsz tartozni… De nem teszem meg. A végén legyintek egyet, a szememben kihunynak a gondolat ébresztette kis szikrák. Csábító a lehetőség, de ami utána jön, az sokkal kevésbé. Vajon a felelősség, a kötelezettségek megölnék ezt a sürgető kényszert, hogy megtartsam magamnak? Ha igen, az a halálos ítélete lenne… - A krónikás dologra visszatérve… Arra még nem gondoltál, hogy esetleg nem egyszerű krónikás vagy, hanem író? Én biztos kipróbálnám… Leírnék valamit, ami még nem történt meg, és valószínűleg soha nem is fog. Lehet, hogy te alakítod a történetet. Nem gondoltál erre? Játékos fények csillannak meg a szememben. Miért ne lehetne? A világ tele van mágiával és lehetőségekkel. Csak az számít, hogy merünk-e nagyot álmodni… Vajon Rachel meddig mer elmenni?
Úgy tűnik, tényleg tovább léphetünk a témáról, és ha ez még nem is egy kompromisszum kész holnap hivatalos pecsétje, azért biztató, hogy nem rakta ki a szűrömet, és a maga módján még egyet is ért az álláspontommal. Vagy csak úgy tesz, "mintha"? Bár ez hülyeség. Ő nem venné a fáradtságot, hogy színleljen. Azt hiszem. De mindegy is, lépjünk tovább. Hogy vidám szikrák gyúlnak-e a szemeiben, vagy a benne élő ragadozó jelentkezik be mikor a harapást említem, azt nem tudom eldönteni... de attól, ahogy tekintete a nyakamra siklik, végig fut a hátamon a borzongás. Még jó, hogy eltereli a figyelmemet arról, hogy milyen értelemben véve borzongok meg, mert mikor beszél, sikerül kizárnom ezt a tudatomból. Hogy mi?! Tényleg megfordult ilyesmi a fejében ez alatt a 16 óra alatt mióta úgymond megismerkedtünk? Nem túl gyors ez, hahó? A gondolatmenetét már én fejezem be. Nem okoskodásból, magamat akarom meggyőzni vele... - Az túl nagy felelősséggel jár, maga pedig ki nem állja a kölyköket. A "de én nem akarok vérfarkas lenni" szöveget kihagyom ebből a történetből. Néhány órája még a létezésükben sem lehettem biztos, enyhén szólva lennék beteg elme, ha máris képes lennék meghozni egy ilyen döntést. Ezek után biztos el fogok játszani a gondolattal majd otthon csendes magányomban, de nem most. Nem ma... vagy a következő néhány hétben... Túl jól kezelem az igazságot, biztos sokkot fogok kapni később... vagy a fene se tudja. áh! Összezavarodtam. Megint ő térít vissza a valósába a következő témával, amit felhoz. Ha visszagondolok, nem... ez nem így működik. Meg is mondom miért, de előtte megrázom a fejem. - Össze akartam írni magát valakivel... Hogy kivel, az nem számít. Csak úgy hánykolódott a történetben, ott volt, de mégsem... érti. Szóval akárhogy próbáltam, nem állt össze a kép, valami teljesen más jött ki belőle. És volt még néhány ilyen példa, ha jobban belegondolok... Nem, én nem befolyásolom az eseményeket, csak a szócső vagyok, ha úgy tetszik. Írom már egy jó ideje a sztorit, de csak most nyer értelmet minden, hogy tudom, valóságosak a karakterek. Ott volt Liu meg Duncan esete... az istenért se akartam összeengedni őket a Gertz barommal... aztán mire legközelebb észbe kaptam, már lekörmöltem az egész jelenetet. Törölni akartam, utáltam. Így is volt már elég gubanc a falkában, nem akartam újabb szállal bonyolítani a cselekményt, mert már követhetetlennek tartottam... Ezzel a fejjel már értem... de valahogy mégsem bánom, hogy nem én irányítok. Így is kezd átok szagú lenni ez az egész, olcsó kukkoló mizéria a fejemben... Jól elszaladtak velem a gondolataim. Nem is tudom mikor mentem a kanapé másik végéhez, és ültem le hanyagul a kartámlára. Azt hiszem, most kezd kijönni rajtam az egész. Nem baj, beszélek, vagy inkább őt beszéltetem, terelje el a figyelmemet. Ahogy összekaparom magam egy kicsit, majd hazamegyek, csak kell még egy kis idő... Egy gondolat ugrik be hirtelen, amit gyorsan meg is lovagolok. - Mit ért az alatt, hogy megtart magának. Illetve nem. Hogy is mondta? Megvan! "Az enyém."- formálok idézőjelet a kezeimmel.
Szinte a levegőben, a bőrömön érzem a borzongását, ahogy a tekintetem a nyakára siklik, és ettől csak még kívánatosabbá válik a fiatal, hamvas, rugalmas, puha bőre… Erőt kell vennem magamon, hogy elfordítsam a pillantásomat. Nem, én nem hazudok, én nem színlelek. Itt és most nem, bár egyébként sem szokásom. A hozzáfűzésére biccentek. - Valahogy úgy… Nem szívesen veszem a vállamra a magamén kívül bárki jólétét, életét, biztonságát. Ha ezzel meg tudja győzni magát, ám legyen. Ettől nemcsak hogy nem huny ki bennem a sürgető késztetés, de nem is csillapul. Ha pedig én akarok valamit, az mindig veszélyes marad arra nézve, akitől el akarom venni, vagy meg akarom kapni. Látom rajta, hogy zavarodott, hogy bizonytalan, de ezzel saját magának kell megbirkóznia, méghozzá egyedül. A következő válasz megintcsak érdekes apróságokat dob fel, de nem magyarázza meg, csak hagyja lógni a levegőben. - Kivel próbáltál összeírni? Nem efölött a téma fölött nem fogunk ennyire egyszerűen elsiklani. Mindenesetre a magyarázatból arra következtetek, hogy nem próbálta még igazán uralni a történetet. Még nem írt le semmit úgy, ahogy ő akarta volna látni, határozottan és ellentmondást nem tűrőm, várva a hatást. - Ha jól értem, akkor még nem próbáltad igazán… hagyod magad befolyásolni… Csak a szemem követi a mozgását, én pontosan tudom, mikor ült le, de azt is látom, hogy nagyon belemerült a gondolataiba. A következő kérdésére aztán kicsit megemelkedik a szemöldököm. Így biztos, hogy nem mondtam ki ezt az egészet, de végülis nincs min csodálkoznom, ha valóban krónikás. - Ha válaszolsz a kérdéseimre, és nem térsz ki mindig, akkor elmagyarázom hogy értettem… Érdekes téma egyébként, de túl sokat válaszolok én… Most neked kell magadról mesélned előbb…
Hogy kivel akartam összeírni, annak nincs is jelentősége. Nem történt meg. Miért érdekli? Persze, hát engem is érdekelne. Nagy lélegzetvételt veszek, aztán felek a kérdésre. - Emlékezik még arra a lányra, akit sérülten szedett össze az erdőben? Castor megtépte kicsit, mert belerohant a vacsorájába... Aztán magának le kellett fejelnie Dotthy-t, hogy haza tudja vinni. Az egy gyönyörű barátság kezdete lehetett volna... Nem így lett. -Persze, hogy nem feszültem neki még igazán, hisz eddig azt sem tudtam, hogy mi vagyok, meg hogy maguk léteznek is. Egy kicsit így is valószínűtlen... Magamban azért megfogadom, hogy amint lenyelem ezt az egészet, ki fogom próbálni ezt is. Csak egy aprósággal. Olyannal, amit talán én is meg tudok majd győződni... - Majd meglátjuk. Ha majd késztetést érez arra, hogy odébb tolja a dohányzóasztalt, és brakeljen, akkor azért előre is bocs... - ez vicc volt, illetve még annak is elég gyenge változata. Bár ha megtenné, biztos sírva röhögnék rajta. Hmmmm. Nem válaszol, hárít. Nem érzem úgy, hogy nem adtam volna kielégítő válaszokat neki. Az is furcsa, hogy ennyit beszélek... Van hogy a munkatársaimnak is csak köszönök amikor jönnek, és pát intek, ha mennek, pedig egész nap kerülgetjük egymást. Csak ma beszéltem annyit, amennyit eddig 2012-ben összesen. És ez nem elég? - Mit akar tudni? Hogy egyenesen a gumiszobából költöztem Alaszkába, vagy azt, hogy 14 évesen raktak hűvösre prostitúció megalapozott gyanújával? Később ejtették a vádakat... - de egyébként igaz volt. - Hamarabb tanultam meg rajzolni, mint írni és olvasni. A legelső rajzomon Vincent volt, de róla csak valamivel az előtt kezdtem írni, hogy eldöntöttem volna: ide jövök. Úgy éreztem, már ismerem a helyet... Egyébként csak átutazó vagyok, néhány hónapnál többet nem maradok. - Igyekszem a lehető legsemlegesebben beszélni magamról, tulajdonképpen nem is érdekes... Ha nem intett még csendre, akkor itt hallgatok el, vagyis váltok. - Maga jön.
Még szép, hogy érdekel. Minden érdekel, ami vele kapcsolatos, és kíváncsi vagyok arra is, milyennek képzel, mit gondol rólam… De úgy tűnik, megértette és el is fogadta, hogy információt csak információért cserébe kaphat. Tulajdonképpen ezzel ő csinál jobb üzletet. A körülírásra bólintok. - Igen, Dorothy… A magyarázat végén megcsóválom a fejem. - Ha a képességeidet próbálgatod, kezdhetnél valami sokkal egyszerűbbel, mintsem engem mély barátságba keverni egy taknyos, drogos kölyökkel… A következő válaszára bólintok egyet, és megnyújtóztatom a jobb karomat, amit a vállam egy kattanással nyugtáz. Jólesik, az ilyen macerás átváltozások után néha feszülnek az izületeim. - Majd hozzászoksz a gondolathoz, és bátrabban próbálgatod a határaid… Jegyzem meg, mielőtt ásítanék egyet, természetesen a szám elé emelt kézzel. Nem vagyok fáradt, vagy álmos, csak átragadt rám a farkasoktól a szokás, hogyha valami érdekel, vagy kicsit türelmetlen vagyok, akkor is ásítok. A viccet nem igazán tudom értékelni, mert elég ügyetlen, de azért egy halvány rándulás a szám sarkában jelzi, hogy felfogtam. Sejtem, hogy nem szeret magáról beszélni, ahogy mégis megteszi, az pedig csak méginkább megerősíti az elméletem. - Ezt is… Mindenre kíváncsi vagyok, még arra is, amit talán említésre méltónak sem találsz… Gondolom nagyon nem örül ennek a válasznak. Nem lep meg az elmegyógyintézet, akinek természetfeletti képességei vannak, azok gyakran megjárnak ilyen helyeket. Ami pedig a prostitúciót illeti: az ö dolga, engem nem érint. Még akkor sem érintene, ha elsősorban szexuálisan vonzódnék hozzá, mivel nem vagyok fogékony semmiféle betegségre. - Kezdésnek megteszi… És innen hová fogsz menni? Vagy még nem tudod, csak sodródsz az árral? Csak érdeklődöm, nincs a hangomban árnyalatnyi gúny sem. Mikor visszadobja a labdát, biccentek, lehúzom a következő felesemet, aztán válaszolok a korábbi kérdésre. - Tulajdonképpen egyszerű a dolog. Mindenkinek megvan a típusa, akihez vonzódik, aki felkelti az érdeklődését, akár akarja, akár nem. Ez nem feltétlenül jelent haj, vagy szemszínt. A farkasoknál ez a dolog erősebb. Ha az alaptípusoddal futsz össze, ha megérzed az illatát, meghallod a hangját, vagy bármi más, amire programozva vagy, elér hozzád, akkor felébred benned egy erős birtoklási vágy, ösztön, hogy a magadénak tudd, hogy mindig a közeledben legyen, hogy minél többet tudj róla, vagy egyenesen az, hogy vele éld le az életedet. Az erőssége sok dologtól függ, ahogy az iránya is. Szóval valamiért érdekelsz, valamiért bekapcsolt az ösztönöm, és csak rajtam áll, hogy engedek-e neki. Felveszem a cigarettámat az asztalról, és rágyújtok. - Néha felvillan bennem a kényszer, hogy megtartsalak. Mint egy élesen villogó neonfelirat… Az enyém… Várok néhány szívdobbanásnyit, aztán befejezem. - Szóval ennyi az egész… Vállat vonok, de közben figyelem minden rezzenését. Ez azért valószínűleg elég ijesztő lehet neki, még ha elsőre úgy is tűnik, hogy nagyon jól kezelem. Azért Rachel ennél okosabb lány…
Hát ez a válasz nem az amire számítottam. Meséltem magamról, erre közli, hogy minden érdekli. Nikolai-t, akit jobban felizgat ha az ügyetlen pincér véletlen ráborítja a kávét az öltönyére, mint egy ember... szóval őt érdekli az egyszer volt csellengő kölyök élete. És ezt most le kellene tudnom nyelni? Nem hallok ki gúnyt, vagy iróniát a hangjából, de azért nehéz ezt így feldolgozni... - Még nem döntöttem el merre tovább. Majd út közben... Amit ő mesél, az már jobban érdekel. Ez a birtoklási vágy valami olyasmi, amiről olvastam, írtam is, de érteni még most sem értem, pedig elég alaposan körül írja, hogyan működik ez. Meglehet azért, mert sosem tapasztaltam még hasonlót. Konkrétan gyerek voltam még amikor foglalkoztatott az ilyesmi, de mire rájöttem volna milyen csak egy normális kapcsolat, már intézetben voltam. Ma azt sem tudom, hogy leszbikus, vagy hetero vagyok-e, hála a gondosan kiépített ingerszegény burkomnak, meg a szex iránti érdektelenségnem, meg sem próbáltam kideríteni. A lényeg azonban: hallom, felfogom amit Nikolai mond, de érteni nem értem. Meg is jelennek azok a jellegzetes barázdák a homlokomon, amivel kifejezem ezt a számára. Ám attól, hogy magát a dolgot nem értem, tudom én hogy mit jelent ez, és hogy jobb megtartani azt a pár lépés távolságot, meg kerülni az olyan helyzeteket amitől felvillannak a szemei, mert olyankor hasít belé a gondolat is. Nem mondja, én meg nem tudom honnan tudom, csak tudom. - Azt hiszem, nem számít, hogy mi erről a véleményem... Ha egy karizmatikusabb farkas eldönt valamit, az akkor is úgy lesz ahogy ő akarja, ha tetszik a másiknak, ha nem. Amúgy nem akarok én most erre gondolni... Sok lesz már a "jóból", nem? - Mennem kell. Amilyen hirtelen jön az ötlet, olyan gyorsan pattanok is fel. Felveszem az oldaltáskát, belepakolom a telefont, a rajzokat, elteszem a pénz... A róla készült rajzot elég esetlen mozdulattal emelem fel a dohányzóasztalról. - Akarja, hogy szignózzam?
Látom, hogy sikerült meglepnem. Ez mulattat. Pedig azt hittem, aki ennyit ír másokról, annak nem újdonság, hogy valakinek több oldala is lehet. És mindenkinek megvan a gyenge pontja is. Legfeljebb nehéz megtalálni, és nem az, amit várnánk. A válaszára biccentek. - Szép dolog kötöttségek nélkül élni… Én már csak tudom, ugyebár. A magyarázatomra pedig ráncolja a homlokát. Mostmár sejtem, hogy felfogta a dolog súlyát és komolyságát. Persze nem számít az sem, ha most elmenekül. Ha úgy döntök, hogy akarom, akkor nincs hely, ahol elrejtőzhetne előlem. Amit én akarok, azt meg is kapom. Nem viselem túl jól, ha nem így van. A megjegyzésére újra minden figyelmem az övé. A lábujjaitól a feje búbjáig végigmérem, mielőtt válaszolnék. - Van egy pont ami előtt még számíthat. Egy bizonyos pont után azonban már valóban nem… Javítom ki, bár fogalmam sincs, ez mennyire nyugtatja meg. Az sem biztos, hogy egyáltalán meg akarom nyugtatni. A hirtelen felpattanás sem ér készületlenül. Már eddig is többet elviselt, mint az bármelyik embertől elvárható lett volna. - Értem. Úgy tűnik, belenyugszom a távozásába. A kérdésre újra megjelenik a féloldalas mosolyom. - Mindenképpen… Szignó nélkül mit sem ér… Hagyok neki egy kis teret, egy kis szabadságot. Engedem lélegzethez jutni, csak a mozdulatait kísérem figyelemmel. Azt akarom, hogy érezze, lássa, még nem csuktam rá a kalitka ajtaját… Legalábbis ezét a kalitkáét még nem. - Nem dolgozol megrendelésre? Érdeklődöm aztán, ha már befejezte a rajzzal foglalatoskodást, és magától nem mondott semmit.
-Maga már csak tudja.- mondom ezt a "kötöttségek nélkül élni" dologra. Valami azt súgja, ő is így fojtatta a gondolatot magában, ahogy én, de ezt persze nem tudhatom. Viszont megjelenik a szám szélén egy amolyan "fogjuk rá", nagyon halvány mosoly. Azt hiszem, már eluralt a stressz, nem csak környékez. Ez jó, mert bizonyítja, hogy nem vagyok teljesen hülye, és rossz, mert ott vagyok, ahol, és elég... érdekes irányt vesz a beszélgetés ezt követően. Nem a "van az a pont" résznél döntöm el, hogy ideje menni - persze biztos ez is benne van a pakliban-, eleve nem terveztem sokáig maradni... Node hol vagyok? Jah igen, pakolok, szignózok, papírlap csendesen visszasímul az asztal lapjára, és fogalmam sincs mit kérdezett e közben, tehát visszakérdezek. - Még nem gondoltam arra, hogy ezzel keressek... - őszintén szólva nem is rajzoltam még mást "portrékon" kívül, de nem rossz ötlet... A fenét nem az. Ma már minden lekövethető. Chicagoban is megtaláltak, és a mai napig nem tudom, hogyan. - Hol van az a pont? - utalok vissza a korábbi témára, már csak azért is, hogy tereljem a saját figyelmemet. Persze hátulról mellbe vágom magam, hisz erről is terelni akartam, ezért fogom most távozóra. - Tudja, a határok...
- Én valóban nagyon jól tudom… Megnyújtóztatom a másik vállam is, a roppanás most is jólesik. Elhatározom, hogy újabb kétszáz évig nem kísérletezem az átváltozásnak ezzel a lassú formájával. Érzem a belőle áradó idegességet, a bizonytalanságot. Keveredik a bőre finoman fűszeres, egyedi illatával. Ettől a lánytól kifejezetten megéheztem… Ebben a pillanatban el is határozom, hogy a következő megálló egy elegáns étterem lesz az életemben, vele, vagy nélküle. A válasza ránt vissza a kettőnk törékeny pillanatnyi kis valóságába. Ja igen, menni készül. - Akkor én most felajánlom, hogy keress vele. A falra valami nagyobb való igazán… A részleteket ráérünk akkor megbeszélni, hogyha beleegyezik. Rajtam keresztül biztosan nem nyomozza le senki, hogyha én nem akarom. A kérdésen el kell gondolkoznom, de az őszinte válasz aligha lesz megnyugtató. - Én sem tudom. Még csak kétszer fordult elő velem ilyesmi. Az első nőt elvettem feleségül. A második egy nap alatt érdektelenné vált… Azt hiszem ezúttal mindkettőnkön múlik… Ezúttal a félmosolyomat nem szántam ijesztőnek, de valószínűleg túl biztatóra sem sikerült. Mindenesetre elnyomom a csikket, és felkelek a kanapéról. - Vacsorázni fogok. Csatlakozol? Én fizetek… A kérdés olyan természetességgel hangzik el, mintha nap, mint nap így zárnánk a közös esténket, csak az lenne olykor kérdés, hogy ki állja a cehhet...
- Rendben, meglátom mit tehetek... Csodát ne várjon. - azt hiszem, ez még most érdemes letisztáznom. És ha nem vonja vissza a felkérést, akkor meghozom az elhatározást, miszerint a tőle kapott kétszáz dolcsiból veszek egy normálisabb festőállványt, meg pár igényesebb eszközt a rajzoláshoz. A4-nél nagyobb méretben még nem igazán bohóckodtam, ezért hát a "ne várjon csodát". Amikor kifejti a "pontok" ritka előfordulását, nem kell sokat gondolkodni azon, hogy beugorjon a két név, akikről beszél, de nem szakítom fél be okoskodással. Így is túl sokat járt már a szám... Konkrétumot nem kapok, de azt magam sem tudom, hogy ezt most bánom-e vagy sem. Mindenesetre ő egy őszintébb félmosolyt mutat, én pedig egy "vettem, értettem" bólintással felelek. A vacsorameghívásra rohadt hamar rá akarom vágni az igent... csak abba nem gondoltam bele, hogy nekem erre már semmi kapacitásom nincs. Nem úgy vagyok öltözve, leszámítva azt a kicsi kitérőt a rajzokért, egyenesen munkából jövök, és ma tudtam meg, hogy amit fikciónak hittem, az tulajdonképpen a zord valóság, és vérfarkasok márpedig léteznek. Ha el is fogadnám a meghívást, az biztos, hogy egy falat nem menne le a torkomon. Ember vagyok, könyörgöm. Nekem ez sok. Ez már csak abból is látszik, hogy az utóbbi percekben csakis nyafogni tudok gondolatban... Szóval nekem most csupánn egy zuhanyra van szükségem, meg egy helyre ahol egyedül vagyok, és nyugton kattoghat az agyam a magam csendességében. - Bocs. Talán majd máskor. Felveszem a táskámat, és ha ő is távozna már, elindulok a kijárat felé. -És... elmegy? Marad? - már az ajtón kívül kérdezem, mert ekkor jut eszembe, hogy a sztoriban Niko a távozást fontolgatja. És a rajz miatt is fontos lenne, mivel elérhetőséget nem adott, és én sem neki. Mennyire kell kapkodnom a "munkával"?
- Nem, csodát nem szoktam várni… Csak eredményeket. Ebben sincsen semmi fenyegetés, pusztán tény. Sosem szoktam olyanmunkát elvárni senkitől, ami kivitelezhetetlen. Azért az alapkritériumokat megosztom a művésszel. - Normál festményméretben megfelel, indulásképp kilencszáz dollárt ajánlok érte, plusz az anyagköltséget… Nem tudom, hogy be tudja-e azonosítania két nőt, de nem is számít. Úgy tűnik, az életem nagyobbik része nyitott könyv számára. Azért ebben is van némi pikantéria azt hiszem. Nem tudhatom, mennyit látott, mit tud, vagy mit gondol rólam. Csak azt tudom, hogy érdeklem. Lehet, hogy másképp, mint ő engem, de az érdeklődés kölcsönös. - Te tudod… Ha a ruhád aggaszt, itthon is ehetünk, de velem egyik étteremből sem fognak kinézni, ha mégis kimozdulunk… Még egyszer végigmérem Rachelt. Eltöprengek, vajon mivel lehetne ráébreszteni, milyen régen nem evett már. - Pedig tudok egy remek éttermet… Utolérhetetlen a szarvasgombás mascarponés-petrezselyemhabos rizottójuk… És ha szereted az édességet, szerelmes leszel a szőlős, mézes-mákos fagylaltos tortájukba, amit cukorkristályos ibolyavirággal tálalnak… Némi ráérzéssel kihagyom, hogy a felszolgált pezsgőben valódi arany konfetti úszkál. Úgy sejtem ez kevésbé ragadná meg a fantáziáját… Mindenesetre ha ennek is ellen tud állni, akkor kikísérem. Erőszakkal azért nem viszem puccos étterembe. Mindenesetre ha nem jön vacsorázni, akkor a kérdését szándékosan félreértem. - Egyedül ma este nem megyek étterembe. Ha már elmész, akkor itthon vacsorázom… Ha pedig sikerült megfűznöm, akkor kézenfekvő a válasz, hiszen éppen elmegyünk itthonról…
Ejha. 900 dollár? Vagy túlértékel engem, vagy tényleg ennyire nem számít a pénz neki? Ellenben fogalmam sincs milyen értékkel bír manapság az ilyesmi. Sosem figyeltem erre, és még nagyon sok másra sem... Szerintem eztán sem fogok. Ha a rajzok jók, az felkelti mások érdeklődését is. Bele akarok olvadni a tömegbe, nem pedig kitűnni közölük... Emlékeztetni kell erre magamat később is, mert lesz még néhány ilyen -még ha nem is tudatosan- biztató gesztus, el fog szállni az agyam. Hajlamos vagyok erre is...
Nikolai... kampányol? Mert nekem úgy tűnik ez a verbális ételkülönlegesség arzenál, hogy bizony igen, kampányol a maradásom mellett. Bár még nem is hallottam olyan ételekről amiket említ, az ibolya meg csak a kert végében szép, nem ételként. Legalábbis nekem most ettől nem fut össze a nyál a számban. Sem a szarvasgombától, hisz azt sem tudom hogy néz ki, és egyáltalán nem biztos, hogy szeretem is... Ellenben a gesztust értékelem, de étterembe eszem ágában sincs menni. Egy némával kicsit más ez... no meg a ruha. Egyszerű, combnál koptatott farmerben vagyok, a cipőm sáros a vízeséses kirándulástól. Szóval nincs az az isten amiért én innen ne egyenesen haza menjek. - Jó, csatlakozom magához, de étterembe nem megyek. - le is veszem a táskámat, és visszaülök a kanapéra - teljesen, nem csak a kartámlára-. - Rendelni fog? - a "Nikolai tart-e itthon kaját" az egyik olyan kérdés amit nem tudok megválaszolni. Vagy ez is egy olyan apróság, amit megemlített, de nem ragadott meg, vagy tényleg nem "hallottam" még róla. Nem számít, a lényeg az, hogy dunsztom sincs róla, és ennek most valahogy örülök is. - Nem válaszolt. - térek vissza a "megy vagy marad" kérdésre. Ha ő ragaszkodik a válaszokhoz, úgy én is joggal várom el ezt tőle. Az már más kérdés, hogy ő hogyan áll a dologhoz. Ő vérfarkas, én ember vagyok. Fordított esetben lehet én sem törném magam annyira.
Úgy bizony. Kilencszáz dollár. Egy munkáról mit sem tudó tunya milliomos megengedhet magának ekkora fényűzést, nemdebár? Egyébként komolyra fordítva mindennek megvan az alapára, és egy festmény elkészítése nem két perc… Tulajdonképpen mondhatjuk, hogy kampányolok, és ez annyira nem is lehet meglepő, elvégre jól tudja, hogy érdekel, és akarom, hogy a közelemben legyen. Most még mindenképpen. Ez még nem leküzdhetetlen késztetés, de miért harcoljak ellene, amíg nem muszáj? Végre találtam valami igazán érdekeset. Semmi meglepő nincs benne, hogy magamnak akarom. Persze az arckifejezéséből ítélve lehet, hogy inkább hamburgerrel, vagy pizzával kellett volna kecsegtetnem… Hát honnét jött ez a lány? Soha senki nem vitte étterembe? Hihetetlen egyébként, hogy egyesek mennyire tudják feszélyezni saját magukat… Nem számít a ruhája, vagy hogy tud-e beszélni, míg ő a fizető vendég… - Rendben, akkor itthon eszünk… Nem vitatkozom, meghagyom neki ezt a csepp győzelmet. A kérdésére már a mobilommal a kezemben válaszolok. - Igen, rendelek. Ha szeretnél vacsora előtt lezuhanyozni, akkor nyugodtan. Tiszta törölköző a fürdőben, és felveheted a köntöst, ami az ajtón lóg… Ezen nem nyitok vitát, és győzködni sem fogom, csak a lehetőséget ajánlottam fel, úgyhogy nem is igazán várok választ, hanem tárcsázok. Nem kell sokáig várnom, a harmadik csengésnél felveszik a telefont. A társalgás innen franciául zajlik, Rachel legfeljebb egy-két szót ismerhet fel, hacsak nem perfekt a francia konyha elnevezésiben. Miután befejeztem a beszélgetést, leteszem a telefont. Ha Rachel fürdik, akkor megvárom, míg kijön, ha nem, akkor felveszem a beszélgetés fonalát. - Legfeljebb fél óra, és itt a vacsora… Egy félmosollyal nyugtázom, hogy mennyire makacsul akarja tudni, mi lesz ezután velem, és ha már ilyen kitartó, akkor válaszolok is. Leülök mellé a kanapéra, kinyújtóztatom a lábaimat. - Nem tudom… Egy hétig még biztosan maradok, aztán meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Rágyújtasz? Megkínálom a cigarettámból, mert reggel láttam dohányozni. Bár nem lengi körül a tipikus, dohányosokra jellemző szag, attól még néha füstölhet ő is.
Annyira nyitott az a "Rendben, akkor itthon eszünk..." kijelentés, hogy szuggerálni kezdem, mikor érkezik az ellen érv, mondjuk egy "de" formájában, ahogy az szokás. "De" semmi. Győztem? Ez most komoly? Azért annyira nem örvendek, hogy mosolyogni kezdjek, csak úgy elfogadom... ahogy az ajánlatot is amit a fürdőszoba használatára. - Kösz. - formálok néma szavat a számmal, és fel is állok, hogy elinduljak... hát nem kell gondolkozni azon, hogy merre menjek, helyszínekben jó vagyok... A zuhanyzást rövidre fogom, alig 10 perc múlva tűnök fel újra a nappaliban, abban a köntösben, ami az ajtón lógott, és amiről nem mondta, de tudom, hogy az övé. A hajam nedves, de már nem csöpög belőle a víz, és hogy hamarabb száradjon, kiengedve hagyom. Leülök mellé a kanapéra, innen hallgatom meg a feleletet, és hogy fél órát kell várni az ételre. - Értem. A cigire bólintok, és rá is gyújtok. Komolyan fontolóra veszem, hogy kérek egy vodkát is mellé, vagy töltök magamnak, de inkább elhessegetem a gondolatot. Az óta nem iszok, hogy bevittek a nevelőintézetbe. Nem voltam alkoholista, sem drogfüggő (még), de a mértéktartással voltak gondjaim. A "szegény lány, nagy becsvággyal" tipikus esete. Minél többet kaptam, annál többet akartam. Nem csoda, hogy 14 évesen prosti voltam... Node vissza a jelenbe. - Jól tippelek, hogy nem fog arról beszélni, maga hogyan élte meg ezt? Emlékszik még rá? Van még nagyjából egy óránk (vacsorával együtt, ha nagyon lassan eszek, márpedig úgy leesz, mert ebszolút nem vagyok éhes), és minél több kérdést fel akarok tenni ez idő alatt, és persze válaszolni is arra, ami benne felmerül, merthát valamit valamiért... Tudom, hogy nem az a pasas, aki fesztelen beszédbe kezd, ha saját magáról van szó, de ha jól értem, akkor ez a helyzet most némiképpen más. Remélem, hogy az ilyen jellegű kérdésekre is kiterjed az állítás, mert akkor tényleg úgy egy órát fogunk csendben ücsörögni. Ha viszont megválaszolja a kérdést, akkor veszem a bátorságot feltenni a következőt is. - Azt mondta, talán még egy hétig marad... Eltöltené velem ezt a hetet?- elég fura ezt így nyíltan megkérdezni, és idiótán is érzem magam ezért. Szóval érkezik gyorsan a magyarázatom is. - Nem fogok minden vérfarkashoz oda menni... és úgy vagyok benne nyakig ebben az egészben, hogy bár soknak tűnik, semmit nem tudok róla. Szóval ha segítene...
Hiába szuggerál. Bizony én is tudok olykor veszíteni. Pontosabban el tudom fogadni, ha más nyer. Erőltethetném az éttermet, de mi értelme, ha csak kényelmetlenül érezné magát? Talán majd arra is lesz alkalom egyszer. Meglátjuk. Kicsit meglep, hogy elfogadja a felajánlást a zuhanyra vonatkozóan. Arra számítottam, hogy gyilkos pillantást kapok tőle, és újabb sor kifogást váltóruhákkal, meg ki tudja még mi mindennel megspékelve. Így lemarad a pompás, némi oroszos akcentussal fűszerezett francia beszélgetésemről, de ez tulajdonképpen nem baj. Mire előkerül, én már elhelyezkedtem a kanapén, miután az asztalra kitettem a poharakat, és a késeket-villákat. Másra úgysem lesz szükségünk. Lehet, hogy nem volt jó ötlet felajánlanom a zuhanyzást, mert ahogy most megjelenik a köntösömben, nedves hajjal minden eddiginél erősebben hasít belém a birtoklási vágy… ~ Akarom… Az enyém! ~ Egy szusszanással visszaparancsolom az ösztöneimet, de azért mikor leül mellém, felé fordulok, és beleszimatolok a levegőbe, aztán tüsszentek egyet. Túl erősen érezni a saját tusfürdőm illatát, az ő bőrének saját illata csak halvány emlék most alatta… A kérdésére elmosolyodom, ezúttal rendes mosollyal. - Azt szeretnéd, hogy beszéljek róla? Erre nem lehet nem emlékezni… Azért kivárom a választ, és csak akkor kezdek bele, ha úgy látom, valóban nagyon és őszintén kíváncsi. Ezt nem szokásom mesélni. - Számomra maga volt a csoda, egy mindennél fantasztikusabb lehetőség, az igazi élet ígérete. Nem kaphattam volna semmit, ami többet ért volna annál az egy harapásnál… Félelmetes volt az első farkas, akit láttam, de nem sok időm volt megrémülni tőle… Utána pedig már közéjük tartoztam. Azért az élettörténetem, vagy legalábbis a gyerekkorom elmeséléséhez sokkal hatékonyabb győzködésre lenne szükség. De azt tudhatja, hogy nekem megváltás volt, hogy maguk közé fogadtak a farkasok. Éppen kérdezhetnék is, de most nem akarom megakasztani a gondolatmenetét. Lesz még alkalmam faggatni, azt hiszem. A megjegyzését kijavítom. - Azt mondtam, egy hétig biztosan… A kérdésre aztán újra felvillan bennem az éhes, sürgető birtoklási vágy, és egy gonosz hangocska még mellé súgja azt is, hogy de hát ő is akarja, mi rossz lenne benne? Egyelőre elfojtom a sürgetést. - Amíg nem kezdtél magyarázkodni sokkal hízelgőbb volt a kérés… De legyen, tiéd ez a hetem… Mennyit dolgozol tulajdonképpen? Most jutott eszembe a dolog, mert ha annyit melózik, amennyit sejtem, főleg az agresszív szagokból, amik napközben a bőrére, hajába tapadtak, akkor nem sok időt fog a közelemben tölteni…
Ha azt vesszük alapul, hogy néma vagyok, akkor azt is meg kell említeni, hogy ez által nyomorék... selejt... hulladék... de elsősorban mégis NŐ, szóval elégedettséggel tölt el, az ahogy rám néz mikor megint feltűnök a nappaliban. Akár szeretném tudomásul venni, akár nem, az érzés ott van, és még tetszik is. De ennyi. Ő sem adja alám a lovat, én sem szánt szándékkal teszem -már amennyiben csinálok valamit egyáltalán-, egy háromszáz éves vérfarkas meg előbb csinál belőlem gumicsontot, mint kellemes társaságot, barátot, vagy bármi mást. Miért akarok erről folyton elfelejtkezni? Már-már aggasztóan normálisnak veszem ezt az egészet, és ebben csak megerősít az amit mesél. Még ő is félt. Nem említi úgy, mint amit nagyon mélyen megélt, de ő Nikolai... Ha egyáltalán megemlíti, akkor az valóban egy meghatározó "pillanat" volt. Én meg itt ülök mellette, nézem, hallgatom, de nem érzek semmit. Pedig a saját szemeimmel láttam, tudom a nagy titkot (sőt! még többet is annál), de még csak meg sem rendít. Bólintok, hogy megértettem, és biztosítom is, hogy most nem kérdezek többet ebben a témakörben. Persze az tök mindegy, hogy kérdezek-e vagy sem, mert ha nem akar válaszolni, úgyse fog. Kezdek nagyon-nagyon öntelt lenni... Bár minden bizonnyal nem viccnek szánta, hogy jobban hangzott a kérés, míg meg nem magyaráztam, én mégis felnevetek némán, és megrázom a fejem. - Nem akartam hízelegni. Szóval akkor igen? Belemegy? - Köszönöm. A munkát pedig megoldom. - kiíratom magam holnap táppénzre, de ezzel inkább nem fárasztom. Amit azért a képért kapok majd, az csaknem egy havi keresetem. Nem sajog úgy a szívem azért, hogy nem megyek egy hétig dolgozni. Előveszem a telefonomat, és megírom a főnökömnek, hogy kerülget valami náthaféle, nem megyek dolgozni. Mivel "étellel" foglalkozunk, ott még egy tüsszentés is remek indok a lógásra. Hát tessék... Elküldöm az sms-t aztán elrakom a telefont. - Szabad vagyok... de még nem mondta el, mibe fog ez kerülni nekem? - ó, azt nem kétlem, hogy meg fogja kérni az árát. De még így látatlanban is azt mondom: megéri, hisz melyik ember tölthet el csak úgy egy teljes hetet egy vérfarkassal? Ha jól sejtem, nem sok.
Kezdőlap
