Ha nem érdekelne, hogy miért akart Scarletnek nevezni, akkor nem is kérdeztem volna. Örülök hát, hogy nem vonakodik, s elárulja nekem. Sőt, mi több, bőséggel ki is fejti.
Meg kell hagyni, megdobban a szívem az okfejtése hallatán. Egy pillanatra kezdem nem olyan nagyon szörnyű ízléssel megáldott egyednek tartani apámat – aki választotta nekem a Scarlet nevet – s ahogy hallgatom a férfi szavait, pár szívdobbanásnyi időre még különlegesnek is érzem magam. Egyre jobban sajnálom, hogy nem vagyok olyan, hogy csak úgy visszavonjam a szavamat. Szívesen vágnám rá egyre inkább, hogy hívjon csak Scarletnek, de sokkal előbb járt a szám, mint kellett volna. Igazán mondjuk nem tudok felmérgesedni, amíg körülleng a színekről hallgatott előadás és a magam kapcsolatának vélt-valós kellemetessége. Kívülről ugyan nem mutatom jelét annak, hogy milyen szinten olvadtam el, legfeljebb némileg ábrándossá váló mosolyom árulkodhat erről. Ha Naomi itt lenne, biztosan halálra szekálna ezzel a reakcióval, főképp, mivel elég jól ismer, s ő a mosoly mögé odalátná gondolataim egy részét is. De hát hiába, amelyik nő ingerszegény környezetben él, s csak a tuskók tolakodó udvarlása jutott neki világ életében, annak újdonságszámba megy, hogy valaki akkor is tud szépeket mondani neki/róla, hogyha nem akarja felszedni. Mert abban biztos vagyok, hogy Dimitris nem felcsípési célzatból fejtette ki mindezt, s így még közelebb áll a szívemhez az egész monológ.
Levegőt veszek, hogy megszólaljak, de semmi nem jut eszembe, ami kellően értelmes lenne, így inkább csak kifújom a levegőt, s becsukom a számat. Mosolyommal úgyis elárultam, hogy kedvesnek tartom mindazt, amit mondott. S hiányát érzem ugyan a szavaknak, mégsem tudom kitölteni az űrt. Ez azon ritka alkalmak egyike, amikor P. S. Mallory híresen örökké járó szájára reáforrt a szó.
- Konkrétan az akt eszembe sem jutott, de örülök, hogy felhívta rá a figyelmemet! - vigyorodom el.
Valójában tényleg nem azért emlegettem az erkölcsöket, mert bármikor is felmerült volna bennem, hogy meztelenül akarna lerajzolni. Ebből a megvlágításból még kínosabbnak hat a dolog, de vörösödésem azért nem fokozódik, igyekszem totálisan lazán túllendülni a kérdésen, elvégre nem aktról beszélgetünk. Akkor meg mit izgassam magam, ugyebár..
- Ez a beszéd! Szeretem, ha komolyan vagyok véve. Jót tesz az egomnak.
Hiányzik a mondat végéről egy kacsintás, de nem próbálkozom. Az évek során megtanultam hanghordozással pótolni eme hiányosságomat, most is ezt teszem. Vagy sikeres, vagy nem, tulajdonképpen a mondat szempontjából teljesen másodlagos az eredményesség.

[Már a Menzán]

A ciccegése szórakoztat, hát még a szúrós tekintet. Kifejezetten nyeregben érzem magam miattuk, már fokozhatatlan mértékben széles, pimasz vigyorom is ezt bizonyítja. Alig várom a magyarázkodását, s ha jobban belegondolok, az sem zavarna, ha kicsit sértődötten felelne. Legalább szívhatnám a vérét, abban úgyis jó vagyok.
- Nincsenek is beépített kamerák és titkos felvételek a palettadobálásokról? - csillannak fel szemeim.
- Mostanában úgyis régen voltam moziban, szeretem az akciófilmeket! - fűzöm tovább kuncogva.
Valójában nyilván nem veszem komolyan ezt a dobálósdit annál jobban, mint amennyire Dimitris komolynak szánta. Mégis olyan kellemes ezen témázni, olyan könnyed, annyira adja magát, hogy nem tudtam csak fél mondattal leütni a labdát.
Még mindig kuncogok, amikor a kérdése ér. Akármennyire is nem látszik rajtam, én pont nem az a lány vagyok, akit olyan gyakran meg szoktak hívni bármire, így az ilyen kérdésekkel mindig meg lehet lepni. Talán azért lettem ilyen, mert túl hamar rákényszerített arra az élet, hogyha akartam valamit, azt magamnak kellett elintézni, így mindig megdöbbenek, amikor valaki – bármilyen aprósággal – csuklóból felajánlja, hogy „kiszolgál”. Zavaromat leplezendő a választással kapcsolatos gondolataimba merülök, majd végül kibököm:
- Habos kakaót kérek szépen, vagy forró csokit, ha van. - mosolygok rá, majd midőn elviharzik, keresek egy szimpatikus helyet magunknak, s letelepszem.
Amint leültem, már kezdeném is levetni a kabátomat, s csak ekkor esik le, hogy bizony eddig sem volt rajtam, lévén olyan lendülettel ajánlgattam a könyvtárból való távozást, hogy lazán elhagytam a felsőmet. Egy röpke legyintéssel annyiban hagyom a dolgot, majd hazafelé úgysem felejtem el felvenni, vagy ha mégis, amint kilépek az egyetem kapuján, azonnal eszembe fog jutni, hogy hiányzik valami, lévén befagyna odakint kabát nélkül a fenekem.
Most, hogy így realizáltam, hogy nem kell a kabátommal foglalkoznom, könnyedén kényelembe helyezem magam. Jobb lábamat keresztbe teszem a balon, s amíg várok, kedélyes láblóbálásba kezdek, mint valami felszabadult gyerek. Gyakran esik meg velem, hogy koromat meghazudtolóan infantilisen viselkedem, de nem szokott érdekelni, ha ez másokat zavar. A gyermekkor egy olyan része volt életemnek, amikor igenis boldog voltam, s így visszagondolva sokkal jobb lett volna, ha sose növök fel. Tudat alatt talán ehhez a gondolatmenethez ragaszkodnak viselkedési mintáim minden olyan alkalommal, amikor gyerekes vagyok.
A kérdése meglep, de nem rossz értelemben. Bólintok, jelezve ezzel, hogy van kedvem, játszani különben is szeretek. Mondjuk Dimitris levonhatja a következtetéseket – ha akarja – abból, hogy már a második olyan dolog ez a kettőnk ismeretsége során, amire gondolkodás nélkül adok igenlő választ. Hogy könnyedén megteszem-e mindenkivel? Nem igazán. De vannak helyzetek, amelyekkel úgy vagyok, hogy nem kell túlagyalni őket. Kíváncsian várom hát a kérdését.
Az elrejtett felhívás tegezés-keringőre megmosolyogtat, könnyedén veszem a lapot, s eldöntöm, hogy ennek fényében válaszolok. Ám nem azonnal, előbb átgondolom, hogy mit is mondjak, ami valós is, s nem is túl érzelemdús. Nem akarok sem álszerénynek, sem önteltnek lenni. Ám őszintén, még soha nem gondolkodtam el azon, hogy miben lennék jó.
- A táncban, azt hiszem. A számok és a társastánc a szenvedélyeim, s mindkettejükkel igen jó viszonyt ápolok.
Nem mondom ezzel, hogy különleges lennék, kiemelkedő vagy ilyesmi. Egyszerűen csak végigtekintve az életemen, semmi mást nem tudnék mondani, amiben valóban jó vagyok. Ennyi pedig jár nekem.
A kérdésfeltevést sokkal kevésbé gondolom át, mint a válaszadásomat. Úgy dől belőlem a spontaneitás ilyetén, mint forrásból fakad a tiszta víz.
- Mi lenne a legnagyobb őrültség, amit itt és most meg mernél cselekedni?
Nem akarok én célozni semmire, távol álljon tőlem. Mondjuk eszembe jutott olyasmi, hogy részemről az lenne, ha felérném táncolni – maradva az előző témánál – de nem magamat kérdeztem, hanem őt. Talán amiatt jutott éppen ez eszembe, mert említette, hogy tanít, s a tanárokat nem tekintem valami őrületes személyiségeknek, éppen ezért érdekel, hogy milyenek is a felszín alatt. Hogy általánosító lennék? Nem tagadom: az vagyok. Ám ettől még nem érdekel kevésbé a válasza. Csillogó, kíváncsi tekintettel nézek rá, végigzongorázva pillantásommal arcvonásain.

- Most az lenne az udvarias tőlem, ha megjegyezném, hogy ugyan, ilyen alapon már nem is vagyok kíváncsi arra a felvételre, mert nem venném a lelkemre, ha elveszítené az állását. De sajnos én egy udvariatlan fajta lehetek, mert semmi más nem jut eszembe az előbbi mondatot hallva mint az, hogy: amint feltöltötte, meg kell adja azt a linket nekem! – felelem kaján vigyorral ajkaimon.
Lehet, hogy tényleg pofátlan vagyok, de komolyan pont nem érdekel. Egy időben annyira akartam, hogy mások kedveljenek, hogy teljesen feladtam önmagam. Azóta úgy vagyok vele, hogy azt kapja mindenki, ami vagyok, s ha nem tetszik, hát lehet venni kalapot és kabátot, majd elhúzni melegebb éghajlatra. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindenkit kéjes örömmel és a maga pőre valóságában küldök el a búsba amikor csak kedvem szottyan, de bizonyos esetekben azért majdnem azt.
- Köszönöm! – zárom le a meghívást egy háladús mosollyal, s egye fene, most nem állok neki kardoskodni, hogy én akarom fizetni a magam forró csokiját.
Jólesik a gesztus, na.. melyik nőnek nem esne jól? Mosolyom is ezt fejezi ki. Bár tény az is, hogy gond nélkül kifizettem volna szerintem minden egyéb esetben, de most valahogy.. nem is tudom, hogy mi ütött belém, hogy hagytam magam.
A visszakérdezésre szélesebbre szalad a mosolyom.
- Már miért ne mondanám? – nevetek rá könnyedén, mint akinek viccet meséltek, s azon kacag.
Persze, nem olyan általános és elterjedt dolog mostanság itt Fairbanksben a társastánc, vagy a showtánc – amit talán még a versenyzésnél is jobban szerettem – de azért itt is van egy Golden Wolf, ahol azért találkozhat az ember ilyesmivel.
Annak idején még kacérkodtam is a gondolattal, hogy jelentkezem egy táncos hirdetésre oda. Aztán végül elmaradt, de elvarratlan szálnak tartom a mai napig. Lehet, hogyha újra szembe jön velem az a hirdetés – illetve nem pont az, hanem annak egy rokona – akkor nem fogok habozni. Elvégre az az egészséges, hogyha merjük járni az álmaink útját. S ha helyszínügyileg én gyakran szó szerint megteszem ezt, akkor átvitt értelemben is bele kell férnie. Majd. Talán.
- Én se gyakran járok, bár amióta újra összesodort a sors az egyik régi barátnőmmel, azóta vele elmentünk már párszor. De egy disco nem adja azt az élményt, mint egy igazi verseny, vagy egy elegáns szalon, ahol keringőzhetsz.. avagy egy kivilágított show színpada. – mesémből érezhető, hogy megjártam mindezen helyeket, s egyik részen sem éreztem rosszul magam. Minden táncnemben van, amit igazán szeressek, s bár nekem is vannak kedvenceim, azért mégis azt kell mondjam, hogy a 10 táncból bármelyiket, kvázi bármikor táncolnám. Ha van megfelelő partnerem hozzá, akkor még szívesebben. De néha az sem feltétel, hajlandó vagyok tanítani is, vagy a férfilépéseket táncolni, ahogyan Jennyvel tettem nem is olyan sok hónappal ezelőtt. Még ma is megmosolyogtat az emlék.
- Mindenre? – vonom fel a szemöldökömet kérőn. A kérdésfeltevésem szinte éhes odakapás, s közben olyan tűz gyúl tekintetemben, ami eddigi beszélgetésünk alatt nem perzselte fel pillantásomat.
A ritmusos mozgása engem is arra sarkall, hogy ültemben megtekergessem vállaimat kicsit a menza rádiójából – vagy egyetemi rádió lenne? Nem tudom, sose jártam ide, felőlem lehet csak simán a menzáé a privilégium, hogy zene szól – fülemig cikázó dallamra. Nyilván nem szokás egy étkezőben riszálni, azért is szólhat ilyen halkan az a zene.. talán csak a személyzet szórakoztatására. De mégis, most olyan szívesen venném, ha hangosabbá válna hirtelen.
- Felettébb kedvelem az olyan férfiakat, akikből még nem halt ki a maguk elengedésének kulturáltan dilis, alkoholmentes módja sem. – célzok ezzel arra, hogy nem vagyok éppen antialkoholista, de azért a felszabadultságnak és a magunk elengedésének bódító nélküli formáját némely esetben sokkal jobban díjazom.
Újabb nevetés tör rám a válaszát hallva. Még a hajamat is hátravetem nevetés közben a vállam mögé. Ösztönös a mozdulat, nincs is tudomásom róla, hogy mit cselekszem. De ha lenne, akkor se hiszem, hogy túlgondolnám.
- Tényleg, miért is nem? – villantok kihívó pillantást rá, s már tolom is hátra a székemet, hogy a fejemben megszülető gondolatokat cselekvéssé formáljam.
- Hangosítsd fel! – kiáltok oda a kiadópult mögött álló lánynak, aki a menzán dolgozik. Remélem veszi a lapot, s ráerősít az éppen felcsendül One direction számra. Rlg nem táncoltam olyan számra, ami nem klasszikus, de ez most kifejezetten felcsigázott, főleg, mivel a cha cha cha és a rumba a két leginkább a szívemhez közelálló tánc. S erre bizony chacházni lehet.
- Előbb mutasd meg, hogy mire is tanítottak ki Madridban, aztán felőlem brahiból feleségül is vehetsz! – csettintek a nyelvemmel kacsintás helyett, majd akár mozdul azonnal, akár nem, kikerülöm a székemet, a támlájánál fogva kirántom azt magam elé a menza asztalai közötti közlekedőfolyosóra. Megtámaszkodom két kézzel a támláján, s pár csípőtekerést követően ledobom magam angol spárgába. Szerencsére a nagyon rugalmas anyagú nadrágokat kedvelem – ha farmer, akkor is – úgyhogy még véletlenül sem kell rettegnem attól, hogy elszakadna rajtam bármi is.
Remélem, hogy eddigre veszi a lapot, s Dimitris is felkel ültéből, hogy csatlakozzon az eszetlenkedéshez. Ha mégsem, úgy pár solo chachalépéssel közelebb ólálkodom hozzá, majd szemtelenül hátat fordítok neki és igen, kellő intenzitással megriszálom előtte a fenekemet abban a reményben, hogy rá fog fogni a csípőmre, s ha odakapom a kezeire a sajátjaimat, akkor fel tudom húzni, hogy aztán hagyjam, hogy vezessen pár mozdulatot. Elvégre kitanították, vagy mi a szösz. Felőlem idétlenkedhetünk is, ennyi év táncolás után kvázi bármit – ami nem gumitestű akrobatika – lekövetek, ami tánc, szóval lehetek a tükre is. Engem felpezsdít a tánc, s cseppet sem érdekel, hogy kik néznek, s simán kinézem belőle, hogy ezzel ő is így van. Ha meg mégsem? Hát legalább megmutattam a pojácaságomat és a feltűnési viszketegségemet. Mondjuk jobb lenne, ha együtt mutatnánk meg, mindkettőnkét.

- Biztosan hangulatos lehet! – hagyom rá, nem kívánva bevallani, hogy én ilyen helyen bizony még sosem jártam.
Voltam tengerparton, de leginkább csak napközben, s akkor is a szüleimmel meg a nővéremmel, ahol nekem nem sok babér termett. Amikor már elég idős lettem ahhoz, hogy eljárhattam volna a nyaralások alkalmával, akkor meg nem mentünk többé nyaralni, mert Prudence megbetegedett. Szóval most ebbe nagyon nem kívánnék belemenni. A végén még elrontom a kedvemet, s ellehetetlenítem, hogy valaha is le akarjon rajzolni ez a férfi. Elvégre a szomorú nőket senki nem szereti, nem kíván a társaságukban időzni. Marad hát a mosoly s a cseppnyi irigység a tengerpart beható ismerete okán.
- Gyerekkoromtól kezdve táncolok, juniorban minden versenyt megnyertem az akkori partnerem oldalán itt Alaszkában. Aztán sajnos ők az első felnőtt versenyünk után nem sokkal elköltöztek Európába, így nekem maradt a showtánc, de abba is messzemenőkig beleszerelmesedtem. – magyarázom mentesen minden dicsekvéstől.
Nem kérkedni akarok, ezek csak a múltam tényei, s így is beszélek róluk. Semmi felesleges, magasztos csengése nincs a hangomnak, egyszerűen csak a tánc imádata süt belőle. Pedig igen, tudom én, hogy nem vagyok egy táncos alkat, vaskosabb vagyok a táncos lányok többségénél – főleg karban – de soha nem zavart mindez a mozgásban, elvégre kövérnek azért nem vagyok mondható.
Tán nem hiszek. Valóban. Elvégre kevés bolondos emberrel hozott össze eddigi életem során a sors, s már kezdek szkeptikus lenni a nagy ajánlatokat illetően. Viszont mivel félősnek nem tartom magam ilyetén, így ismeretségi faktor nélkül is szívesen bejátszom a visszakérdezésemet. Tetszik nekem, hogy nem rest lecsapni a labdát, s így már szemernyi félelmem sincs őrült, táncos ötletem sikerességét tekintve. De persze ne szaladjunk annyira előre. Még van itt nekem egy labda, amivel kezdenem kell valamit.
- Ó, hát a mai világban nem is kell találkozni ahhoz, hogy lássalak, elég pár jóképű kamera.. És akkor én nem égettem veled magam, de röhöghetek rajtad utólag amikor csak akarok. – jegyzem meg szemtelen vigyor kíséretében.
Nem mondom, hogy oda vagyok a részeg emberek társaságáért, s tulajdonképpen jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy bármikor is érdekeljen ez a görög kapatos állapotban, de ettől még nem hagyhattam szó nélkül a megjegyzést. Az nem én lennék, hogyha lenyelném mindazt, amit gondolok.
Felnevetek, amikor Vegast emlegeti. Lám, nekem is pont ez jutott eszembe még azelőtt, hogy kimondtam volna a feleség szót. Tudom, hogy a táncra kéne koncentrálnom, de van egy kérdés, amit egyszerűen megint fel kell tennem. Nem azért, mert imponálni akarok, hanem azért, mert egyrészt: nem tudom róla, másrészt pedig a maga lehetetlenségével felvillanyoz ez a téma. Vegasban férjhez menni, na az tipikus én lenne, és igen, tényleg szerencse, hogy nem vagyunk ott. Egy éj alatt agyon tudnám ütni álmaimat arról, hogy egyszer majd ahhoz a férfihez megyek hozzá, aki szerelemből megkér, s aki le akarja élni velem az életét. Pff! Túl sokat hiszek a lehetséges életemről. Hiszen még sosem szerettek.. szerelemmel biztos nem. Legfeljebb gyerekes ragaszkodással, vagy testi vonzódás következtében. De ettől még nem én leszek a végzet asszonya. Hagyom is a gondolkodást ezen a témán. Ma már a második olyan, amibe nem szeretnék elmesíkon belemerülni. Fenének sem kell, hogy szánalmasnak érezze magát, pláne nem akkor, amikor jól is szórakozhat.
- És vajon ha Vegasban mondtam volna, milyen névre cserélhetném le a Malloryt?
Na, asszem ilyen nevetségesen kacifántosan sem kérdeztem még meg senkitől, hogy mi a vezetékneve. Mindegy, ha válaszol, válaszol, ha nem, nem, én hagyom magam elsodorni a zene által.
Hagyom magam vezetni, kíváncsi vagyok, hogy mit tud. Táncos múltamból adódóan már nem esik nehezemre követni azt, aki jól vezet, bár emlékszem még, hogy az elején milyen sok gondot okozott ez nekem. Mára viszont elmúlt, hát hagyom magam sodródni, fordulok arra, amerre pörget, követem a figurákat, amiket vezet, s közben úgy érzem, hogy a mennyben járok. Te jó ég, hogy mennyire rég táncoltam így, hogy nem nekem kellett vezetni, s olyan partnerem volt, aki méltó arra, hogy kijelentsem magamban: az egész életemet át tudnám táncolni vele. Túlzás nélkül. És ez nem azt jelenti, hogy minden táncpartnerembe menthetetlenül beleestem annak idején. Ez csak a táncnak szól. Minden más másodlagos.
- Tégy úgy! – mosolygok rá, s mivel a mozdulat, amiben éppen benne vagyok megengedi, hogy idétlenkedjek kicsit, a megjegyzésem után játékosan belecsókolok a tenyerembe, majd vízszintesen Dimitris felé tartom a kezemet, s felé fújom dobott puszimat. Egy chachába simán beilleszthető az ilyesmi anélkül, hogy idétlennek hatna, szóval miért ne tenném? Így is mindenki minket bámul, akinek van két szeme, hát hadd higgyenek, amit akarnak. Tűnjön flörtölésnek, nem érdekel. Én tudom az okokat, más meg – köztük Dimitris is – képzeljen bele azt, ami számára kényelmes.
- Nem állítottál valótlant a tánctudásodról.. – dicsérem meg pihegve, amint végére értünk a számnak, s a táncnak már csak kellemes emlékéből és a minket figyelők elkerekedett szemeiből töltekezhetünk. Egyelőre a székre nem ülök vissza, de a helyére teszem, ne legyen útban. Félreseprek arcomból egy kósza, lendületcsalta, vörös tincset, s lehajolok a forró csokimért. Megszomjaztam kissé, de atya ég, hogy mennyire imádtam minden percét ennek az esztelenségnek! Ha akarnám se tudnám letörölni ajkaimról a mosolyt.

- Ez igaz! Ahogy hallottam, ő ott is táncol, s nem is rossz eredményekkel. Azt hiszem most B kategóriában versenyez, onnan már csak egy lépcsőfok van felfelé, s ha az A-t elérte, már csak meg kell tartsa a helyét. Jó neki! – réveteg mosoly költözik ajkaimra, amikor ezekről a dolgokról beszélek.
Igen, én is vágytam rá, hogy egyszer ilyen magasra emelkedjek, hogy újra és újra ott állhassak a dobogó legfelső fokán, de ő elment, nekem pedig nem akadt utána olyan párom, akivel kellően össze tudtunk volna szokni. Persze, nyilván akadt volna, hogyha elmehetek más városba, de engem idekötött az ápolónői szerep, majd a babysitteri, végül pedig a gyászoló testvéri, ami meggátolt hosszú időre abban is, hogy egyáltalán edzésekre járjak. Szóval fellépéseim voltak, nem versenyeztem, s bár élveztem nagyon, azért mindig irigykedve olvasom a tánchíreket, s keresem benne régi partnerem nevét.
- Nem lennék jó rendezőnek. A vígjátékokon úgy nevetnék, hogy nem bírnám elmondani a mondandómat és az utasításaimat, az akciófilmekbe túlzottan beleélném magam és a végén még átváltoznék valami szörnyeteggé, a drámákon meg a zokogásomba fúlnék bele a rendezői beszéd helyett. Szóval ahogy veled inni nem szabad, úgy velem filmet nézni. Legfőképpen drámát nem. Jegyezd meg egy életre, kedves Dimitris! – emelem fel kinyújtott mutatóujjamat az ég felé, mintha ezzel akarnék nyomatékot adni a szavaimnak.
Való igaz, hogy velem filmet nézni csak erős idegrendszerűek tudnak, mert vagy telibe beszélem az egészet, vagy nyihogva vihogok, vagy pedig sírok. Ez utóbbit pedig szégyellem, szóval én magam sem vetemedem arra, hogy szomorú filmet nézzek bárkivel. Bár, az élet is egy szomorú film, szóval csak ne legyenek nagyok az igényeim.
- Betűzné a rosseb! Csináltatnék magamnak névjegykártyát és tök menőn osztogatnám, ha hivatalba megyek. – vigyorodom el, s még el is játszom, ahogy odaadom a hivatalos embernek fellengzősen a névjegyemet.
Mert igen, baromi büszke lennék magamra azért, mert férjem van. Mert szeret valaki, mert el akart venni valaki és mert velem akarja leélni az életét. Mit nekem betűzgetés..
- A Pandora görög név, még nem is hangozna rosszul, szavamra! – fűzöm tovább a gondolatot, elszórakoztatva magamat ezzel a témával.
- De nagyon rendes férj lennél, hogy így megengednéd, hogy megtartsam a nevemet. Biztos azt is elnéznéd nekem, hogy utálok takarítani, s a főztöm iszonyatos, szóval mirelitből élnénk. – na jó, ami sok az sok, nem merülök el életem minden szennyes, rémes háziasszonyi részletében.
Azért merem csak ezeket is elmondani, mert legalább annyi esélyem van arra, hogy valaha férjem – főleg konkrétan ő a férjem – legyen, mint annak, hogy kiderüljön, vámpírok meg vérlények igenis léteznek. Így tehát nem rongálom magamat olyan előtt, aki eddig elgondolkodott azon, hogy valaha én lennék számára az ideális nő. Bátran teszem hát, mert tétje nincs, s tudom, hogy a másik fél is ugyanolyan játéknak fogja fel mindezt, mint én.
A tánc közbeni puszidobásomra adott reakciója olyan szinten ledöbbent, hogyha nem lennék olyan gyakorlott táncos, amilyen, akkor ki is estem volna az üdítő, játékos chachából egy ütem erejére. Asszem életemben nem lőttem még ennyire mellé, a sötét tekintetet látva pláne úgy érzem, hogy megnyílik alattam a föld és elsüllyedek. Mi lehet a baj? Nem gondolom, hogy túlmentem bármilyen határon, de így még sosem néztek rám egy ilyesmi után. Persze, mindenkinek van múltja meg lehet az is, hogy én vagyok a hülye és félreértem azt a nézést, de na. Picit megüli az ideg a gyomromat.
A forrócsokis poharammal – ami csoki már nem is forró – ülök vissza én is a székbe, miután megunom az ácsorgást. Saját darabkáimat már sikerült úgy ahogy összeszednem, de annyi biztos, hogy egyszer erre rákérdezek nála. Nagyon cseszi a csőrömet ez a reakció.
Sokáig viszont nem tud a csőröm cseszegetett állapotban lenni, mert olyat mond ez az őrült spanyol görög, hogy attól kirobban belőlem a nevetés. Csoda, hogy a poharamat el nem ejtem.
- Te nem vagy százas! – teszem le a poharat, s törölgetem a nevetéstől előbuggyant könnyeimet. Sajnos vizuális típus vagyok, s ezt a képet most nem sikerült nem elképzelnem. Előttem fekszik a padra borulva x-szel a szeme helyén egy előadónyi rajzfilmember, s a katedrán álló rajzfilm-Dimitrisből khaki színű füst áramlik hónaljtájban. Basszus, de jó, hogy nem látja a gondolataimat! Tök hülyének nézne, az tuti.
- Maradhatsz a Scarletnél, ha arra jobban rááll a szád. – gyakorlok kegyet látszólag, ám valójában teljesen feldob a tudat, hogy most lehetőségem volt könnyedén magamra húzni a skarlát leplet, anélkül, hogy úgy tűnne – szerintem – hogy teljesen elolvadtam attól, amit mondott és őrá való tekintettel még a P.S.-t is visszaszívom. Amúgy jah, így történt, de ezt neki nem kell tudnia. És szerintem nem is hangzott úgy. Ha igen, akkor meg maximum égek. De lényegtelen, most úgyis post it keresésbe fojtom a felajánlásomat.
Nonónak egy almásat varázsoltam elő anno, s hogy kiröhögött! Erre itt ez a fickó, tanár ember, s nem jön azzal a modern ötlettel, hogy diktálja a számát, írjam be a telefonomba, majd megcsörgetem, s akkor neki is meglesz az enyém. Tetszik ez a papíros, ceruzás hozzáállás, megér egy zöld színű, alma alakú post it-et.
Kedvenc tollam is előkerül a táskámból, egy ölében macskát tartó rajzolt kislány díszíti. Van valami márkaneve ezeknek a holmiknak, de azért annyira nem követem a divatot. Egyszerűen megtetszett, hát megvettem és kész. Felírom a számomat a kis cetlire, majd leemelem a tömbről, s Dimitris elé ragasztom az asztalra. Eztán pedig áttolom elé a tömböt, s leteszem mellé a tollat is. Igaz, az ő kezében picit röhejesebben fog mutatni a cukiság, mint az enyémben, de hát na. Ha nem tetszik, kapjon elő a füle mögül egy ácsceruzát, vagy mit!
- Nagyon szívesen megteszem, ha megígéred itt és most, hogy egyszer eljössz velem a kedvenc latin estemre. Utálok petrezselymet árulni és általában én vagyok az egyetlen, aki nem partnerrel érkezik.. – húzom el a számat. - Falábúak az ismerőseim! – teszem még hozzá, nehogy úgy tűnjön, mintha túl hevesen kapkodnék a találkozások után vele. Mondjuk nem tudom, hogy mit izgatom magam. Általában nem törődöm ennyit azzal, hogy egy frissen megismert pasi mit gondol rólam. De olyan kevés manapság a kellemes társaság, aki tud még táncolni is, hogy úgy érzem, ehhez azért illene ragaszkodnom, de úgy, hogy azt ő le ne vágja, mert akkor rajtam fogja köszörülni a nyelvét, amíg élek. Hah! Ha ugyan tartjuk olyan soká a kapcsolatot..
- A pisszegős néni biztos örülne, ha ilyesmivel zaklatnám ahelyett, hogy rendeltetés szerint olvasásra és nem találkozóra hívásra használnám a könyvtárat.
Mit tagadjam? Nem szeretem az ilyen savanyú nyanyákat. Persze nem ismerem, nem szidom, de a lepisszegés kissé megfeküdte a gyomromat, az hallatszik is. Mindehhez persze mosolygok, nem vagyok ám komolyan megsértve, ahhoz azért több kell.
- Nem akarlak ám feltartani.. – hagyom a mondatot függőben és már nyúlok is a kabátom után, hogyha mennénk esetleg.. A kabát! Picsába! Hát nem elhagytam én hülye?
- A pisszegős nénit előbb fogom látni, mint gondoltam! – vágok fancsali képet, de nem magyarázom meg. Céltalan matatásomból ha akart úgyis bárki rájöhetett, hogy ott hagytam a kabátomat.

Én aztán semmit nem tudok a szörnyekké változó emberekről, hacsak a filmes élményeim nem tanítottak nekem egyet s mást, szóval így semmi rossz érzésem nincs azzal kapcsolatosan, amit mondtam.
- Hű, kő kövön nem maradna, azt hiszem! – nevetem el magam ismét, ezúttal a részeg filmnézés ötletére.
Komolyan nem tudom, hogy mikor nevettem utoljára ennyit egy frissen megismert ismeretlennel. Azt hiszem, hogy erre a fel nem tett kérdésre a helyes válasz a soha. Persze nem vagyok én savanyú, mindenkivel jól ki tudok jönni, ha akarok, de azért az elég ritka, hogy ilyen szinten felszabadultnak is érezzem magam és ne csak mutassam.
A nevemet illetően csak mosolygok, nincs abban semmi, ha a szelencés nővel hasonlítanak össze akaratlanul a nevem hallatán. Ám az mosolygásra késztet – megint. Apám, de unalmas vagyok, csak nevetek és mosolygok, mint valami békehirdető szeress-ne-háborúzz-hippi – hogy mentegeti magát.  Álnévre nincs szükségem, de azért a gesztust egy biztató mosolyfoszlánnyal megköszönöm. Sose lehet tudni, hogy mikor mire lesz szüksége az emberlányának, ugyebár.
- Nos, éljenek a pozitív és mézes-mázos önképek házasság tekintetében! – jegyzem meg, s ez beillene egy koccintás szövegének is.
Ha lenne nálunk valami pia, még jól is hangzana, így viszont csak idétlenül lóg a levegőben a dolog egészen addig, amíg a forró csokis pohár ittléte eszembe nem jut. Hozzá is csendítem az enyémet Dimitriséhez, ám azért csak óvatosan, nem most jött el az ideje a duhajkodásnak. Bah! Honnan jutott eszembe ebben a szituációban a duhajkodás egyáltalán?
Esélyesen félreértettem a férfi mozdulatait, de jaj, hát előfordul az ilyesmi. Mindenesetre mivel fogalmam sincs arról, hogy ő miként gondolta a cselekedetét, nem húzom a saját agyam túl sokáig a dolgon. Az élet megy tovább, ahogy mondan i szokták, s hát a következőkben semmi olyasmit nem vélek felfedezni, ami miatt vissza kéne bújnom a nem létező csigaházamba, szóval tényleg nem zavartatom magam soká. A rossz érzés is elmúlik hamar.
- Van az a jellemhiba, amihez szívesen hozzászokom. – jegyzem meg vidoran, a jellemhiba szónál ujjaimmal idézőjelet rajzolok a levegőbe.
Hadd érezze csak, hogy egyáltalán nem tartom hibának esélyes elmeroggyanását. Sőt, kifejezetten tetszik nekem a dolog, bármilyen zavarba ejtő is ebben a szituációban arra gondolnom, hogy tetszik nekem bármi ebben a férfiben. Pedig nem tudom mi bajom van, ez csak egy tulajdonság, ami szimpatikus számomra, s egyáltalán nem jelenti azt, amit a tetszik szó férfivel való összefüggésben jelenthet még. Azért mindezek ellenére áldom az eget, hogy nem hiszek a gondolatolvasókban, így nem félek attól, hogy dimitris bármit is kihallana kusza gondolataim közül.
- A könyvtárban nem igazán osztogatnak szórólapokat! – öltök nyelvet pimaszul, célozva a mondandómmal, hogy elég sok időt tölthet ott, hogyha olyan személyes a viszonya a vezetővel, ahogyan említette.
Persze ez mind csak üres találgatás, melynek nem is igazán akarok töltetet keresni, hiszen csak az incselkedés a lényege, semmi de semmi más.
- De ami késik, az nem múlik, szokták volt mondani. – veszem könnyedén készpénznek a szavait azt illetőn, hogy eljön majd velem. Amint megtudom, hogy mikor lesz a következő est, nem leszek rest, s értesítem. A számcserénk úgyis gond nélkül lezajlik, minek után elsüllyesztem a táskában a post it tömböt, s a tollamat is, hogy aztán majd ha hazaértem, akkor bepötyögjem a számát a telefonomba. Elvégre nem vagyok egy kifejezetten rendszerető fajta, s a végén még elhagynám a számot, az meg nem lenne jó. A telefonomat viszont még sosem veszítettem el.
- Kerítő? – akadok meg kissé, s fel sem tűnik, hogy megint elkezd vörösödni arcom.
Ha ez Naomi miatt van, amiatt, hogy eltanultam tőle a zavarbajövést, ami rám annyira nem volt jellemző, akkor biztos keresztben lenyelem a csajt. Persze közvetlenül azután meg halomra ölelgetném. Komolyan nem volt még ilyen fantasztikus barátnőm, mint Naomi. Csak az a fránya vörösödése ne lenne ragályos.
Igyekszem elég hamar úrrá lenni arcvonásaimon, visszavéve a gyeplőt, s nem hagyni a pigmentjeimnek, hogy csak úgy színüket változtassák.
- Biztos nagyon népszerű tulajdonsága lehet. – köszörülöm meg a torkomat, majd csak kierőszakolok magamból egy meglepően habkönnyű mosolyt.
Igyekszem a kabát-témára fókuszálni, elvégre abban nincs szó semmiféle kerítésről, sokkal egyszerűbb tehát.
- Tyű, milyen rendes tőled! – vigyorodom el, majd felébredni érzem magamban a csintalan, pimasz énemet.
- S mondd, szerezzünk egy jó napot ennek a te kerítő nénidnek? – a kérdésem költői, hihet vele kapcsolatban, amit akar, de a valóságot csak akkor tudja meg, amikor már a kabátommal a kezemben állok előtte a könyvtárban. Köszönetemet kifejezendő a kellemes időtöltésért búcsúzóul egy puszit nyomok az arcára, majd bár kacsintani nem tudok, ciccentek egyet nyelvemmel olyasmi szándékkal, cinkosul. Végül pedig egy intéssel távozom a könyvtárból, illedelmesen köszönve az Evanak nevezett nőnek is. Ez egy szép nap volt, érdemes volt eljönnöm ide!

//Köszönöm szépen a játékot! //

Nagyon szerettem, ha az egyetemen vigyáztak rám amikor Mandy dolgozott. Nem mintha nem lett volna kedvemre a kutyázás és a macskák dögönyözése, akik a kezdeti bizalmatlanságukat maguk mögött hagyva úgy hiszem megszerettek. Volt ennek a helynek egy varázsa és most nem arra gondolok, hogy egy olyan intézményben lehettem, ahová koromnál fogva jó tizenöt év múlva lenne csak bebocsájtásom. A varázst a szó szószoros értelmében értem, hiszen nem mindennapi élménnyel gazdagodtam, amikor először hoztak el ide.
Olyan dolog történt, amit egy felnőtt talán fel sem foghat, nem érthet és nem hihetne el nekem, ha lenne módom azt elmondani. Megszólalt az én kis Bettym. A kedves rongybabám beszélt itt velem és azóta is minden alkalommal, ahányszor csak itt vagyok. Mondjuk kicsit furcsa, mert mintha nem is emlékezne azokra a dolgokra, ami nem itt történik velünk és a kis cseles próbálja ezt elfedni, de engem sem ejtettek a fejemre, naná hogy észrevettem. Bettynek persze nem szóltam róla, nem akartam semmivel kedvét szegni.
Most is ez a helyzet. Túl vagyok egy hosszas diskurzuson a szeretett babámmal arról, hogy mit fogunk csinálni ebéd után. Arra jutottunk, hogy Dimi-bácsit valahogyan rávesszük egy kis festésre, na persze nem a szobájának falára gondolok. Egy szép képre annál inkább, mégpedig Mandyről. Ugyan nem tudom mikor van a szülinapja, de szeretem őt annyira, hogy egy ajándékhoz ne kelljen indok vagy éppen egy jeles nap. De már nagyon korgott a gyomrom és Betty szokásához híven nem akart velem jönni. Ő amúgy sem eszik, ezt nem is értettem igazán, de ha úgy akarja csak koplaljon.
A játszó szobában ültettem le egy plüss kutyus társaságában és elindultam a menza felé. Szerettem itt enni, na persze nem feltétlen az íze miatt. Mandy sokkal jobbakat készít, mint amit itt kapni de mégis. Jóleső érzés volt, ahogy tálcával a kezemben sorban állok olyanok között, akiknek a derekukig sem érek. Most sem történt ez másként és hasonlóan is indult a procedúra, mint mindig. De akkor történt valami a nagy sorban állásom közepette. Egy csattanás, minden bizonnyal valaki kapott egy fülest. Jól ismert hang volt ez, még a lelencben töltött éveimből. Akkor én kaptam a pofonok nagy részét, ezt most valaki más szenvedte el. Érdeklődőn pillantok hátra és meg is látom a két felet. Egy szőke lány és egy nála jó egy fejjel magasabb fiú néz farkasszemet. Mást is látok, ami némileg megrettent. A srác lelkének kivetülése oly mértékben lüktet és izzik vér vörösen, ami semmi jót nem jelent. A düh, a fékezhetetlen harag színe ez biztosra veszem, hogy ha nem lép valaki közbe mégpedig azonnal egy újabb pofon talál gazdára.
~Valaki segítsen már neki!~ pillantok körbe a bámészkodókon, de egyikük sem akar megmentő lenni. Oly nagy mértékű közönnyel nézik, bámulják az esetet, hogy az már szánalmas. Ha senki, majd én!
Tálcámat leeresztve lépek tehát a fiú és a lány közé. Kanalam lepottyan és csilingelő hang kíséretében nyom egy csókot a menza padlójára. Magam elé tartom a kopottas műanyagot, mintha csak pajzs lenne, persze biztosan nem érnék el vele semmit sem. A tőlem kitelő legmérgesebb pillantásaimat fúrom a fiú tekintetébe, talán sikerül annyi időre elbizonytalanítanom, amíg a szőke lány kereket old. Minden bizonnyal a teremben lévőek közül én vagyok a leges legalkalmatlanabb, hogy a lány védelmére keljek, de ha nincs ló jó a szamár is. Amennyi fülest kaptam én életemben egyel több vagy kevesebb már keveset számít. De persze félek, szörnyen félek.

A következő pillanat eseményei oly gyors egymásutánban történnek, hogy nehezemre esik felfogni is. Az egyik pillanatban ott állok a műanyag tálcát magam előtt tartva, felkészülve a legrosszabbra is. A következőben pedig a lány felkap és porolunk kifelé az étkezőből, hogy egy szempillantás múlva már a hideg kő felé zuhanjak magatehetetlenül.
A következő momentum még az iméntinél is gyorsabb. Valahogy, nem tudom hogyan a lány alám kerül és tompa puffanással fog talajt. Én meg rá. Szegényke alaposan megüthette magát, főleg, hogy a medencéje kellős közepére érkeztem. Nem vagyok valami nehéz, de a drága anyaföld engem is szeret annyira, hogy maga felé húzzon, szóval nagyon aggódom, hogy nem lett-e komolyabb baja miattam.
Úgy látszik nem, hiszen leemel magáról és lepakol a lépcső mellé. Még szerencse, hogy nem ott estünk el. És szegény fiú, akit elgázoltunk, ő is ott fekszik, de láthatólag ismerik egymást. Nagy kő esett le a szívemről. Még egy emberrel szemben csak csak felvettem a kesztyűt de már kettő ellen..... nem lett volna merszem. Istenkém, de jó hogy pont a tesóját vasaltuk ki.
Mindenki röhög rajtunk és hát, ez valóban ragadós. Magam is jóízű kacajban török ki, nem mintha lenne rá okom és pont én vagyok a kinevetett trió egyik tagja, de ez ott és akkor nem számít, szinte a könnyem is kicsordul nevetés közben.
A szőke fiú elillan, oly vörös ábrázattal, mint akit kint felejtettek a napon és a lány felém int.
A tálcával kezemben tudtam jól mit kell tennem és mi a helyes, ezt most is tudom. Viszonoznom kell a köszöntést és bemutatkozást, de korlátaim nem eresztenek. Miért van ez? Miért van, hogy tudom mit kellene mondanom, torkom gégém szám azonban mint máskor sem, most sem engedelmeskedik. Nem marad egyebem, minthogy visszaintsek neki és egy pukkedli szerű mozdulatsorral viszonozzam bemutatkozását. Csak így adhatom értésére, hogy felfogtam mit mondott, de sajna fejbólintással, vagy rázással nem mondhatom el neki a nevem. Ha ugyan valóban ez a nevem, Cathy.
Már készülök elsírni magam saját tehetetlenségem okán, mikor is a puding említése a lefelé görbülő számra széles mosolyt varázsol. Hamar a zsebembe nyúlok, hogy előhalásszam onnan a tickettet, amelyet nemrégiben kaptam és az írás tanulsága szerint ehhez desszert is jár, bizony...... csapok tenyeremmel homlokomra. Írás! Miért felejtem el ezt mindig? Cathy te kis buta! Hiszen tudok én írni is, mondjuk annyira nem jól, mint a korom béliek, de mégiscsak tudok. Ceruza meg mindig van nálam. Hamar odébb libbenek, egészen a bejáratig ahol is láttam szórólapokat az Egyetem különböző szakirányairól. Nem is ez a fontos, hanem a papír maga. Remélem Shiny megvár, nem is időzöm sokat. Visszarohanok hozzá, és magam is törökülésbe vágom magam. A kőre rakom a szórólapot és picike ceruzámmal betűket formálok rá. „Cathy vgyok Nem beszelelk” írom fel a szavakat meglehetősen helytelenül, de majdcsak kihámozza a lényeget.

Mókás. Játszi könnyedséggel rajzolok le szinte minden állatkát. Minden házat, hegyet és völgyet. Folyóparton tollaikat igazgató kacsa-családot úgy, hogy szinte életre kelnek. A betűk formálása azonban valamiért nem megy és soha nem ment, bármennyire régi lapját lapozom fel a fejemben nyugvó „nagy emlékkönyvnek”. Nem is tanultam soha, legalábbis nem emlékszem rá. Talán ez mindenkivel vele születik? Vagy hosszú évek munkája? Bár csak emlékeznék rá.
Még a nyelvecském hegye is megízleli a kinti levegőt, úgy kell koncentrálnom ehhez a pár betűhöz, de végre készen van. Büszkén, de némi félszszel adom át a lapot, és a javítás nem is marad el. Átadom a ceruzát és hagyom a lánynak, hogy beleírjon produktumomba, s mikor visszakapom a lapot jó alaposan nézem meg a helyre igazgatott szót. „Vagyok, vagyok, vagyok” Ezt többé már nem rontom el, égetem bele elmémbe!
Nevem szépségének dicsérete pírt varázsol szemem alá. Csak remélhetem, hogy emlékeim előtti időkben is így hívtak. Megbarátkoztam már a Cathy-vel, és tetszik is. Nagyon szívesen válaszolnék neki, hogy „Köszönöm, a tiéd még szebb”, hiszen a Sunshine mint név is nagyon tetszik, de a már számára is ismeretes korlátaim nem teszik lehetővé. Nem marad más, mint egy újabb kedves mosoly, ami szól annak is, hogy ő ver hidat a nem létező beszédem kivájta folyómedren és olyanokat kérdez majd, melyekre elég lesz fejet ráznom, vagy bólogatnom. Nem lesz ez oly könnyű feladat, de nagyon örülök neki, hogy nem pattint le azonnal, mint ezt már oly sokan tették előtte. „Hagyjuk, csak egy néma dilis kis hülye” Sokszor hallottam ezt már az utóbbi két esztendőben és nézhettem a távozók hátát.
Kézen fogva sétálunk vissza a pulthoz és a csokis puding említésére hamar pontot teszek a felsorolásra. Úgy elkezdek bólogatni, hogy hajamban lévők két csat egyike le is szédül onnan és halk csilingeléssel fog földet. Zsebikémből hamar előkerül a desszertre is jó tickett, amit vadul tunkolok a konyhás néni kezeibe.
Leülünk az ablak mellé, ahonnan remek kilátás nyílik az intézmény parkjára. Azt kérdi itt lakom-e? A választ valóban ki lehet fejezni egy apró fejrázással, amit persze azonnal meg is teszek, de persze több mondanivalóm is lenne. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy csak az ingyen ebéd reményében szöktem be ide, hiszen a korom elárulja a nyilvánvalót. Bizony hogy én itt tanuljak el kell telnie még erős tíz évnek a legjobbik esetben is, szóval valahogyan el kellene mondanom hogy mit keresek én itt.
Zsebeimben kezdek kotorászni, de most érzem csak igazán, hogy úgy mondjam fegyvertelennek magam. Az összes rajzoló cuccom ezt az egyetlen ceruzát kivéve a táskámban van, a táskám meg Dimi bácsi asztala alatt. Csak úgy, mint Mandy névjegye, amiért most a zsebeimet kotortam át. Sokkal egyszerűbb lenne, ha legalább azt meg tudtam volna mutatni. Vagy lerajzolni őt és a házát. Bár azok az idők szerencsére elmúltak, mikor egy penész-szagú mosdatlan kislány voltam, aki az éjszakát egy szemetes mélyén kellett átvészelnie, a ruhácskám most frissen mosott és illatozik, de ez a kép még túlságosan közeli ahhoz, hogy ne kísértsen nap mint nap. De hogyan mondjam el neki? Hogyan adjam tudtára, hogy nem, nem az étel szaga hozott ide és csak azért vagyok az egyetemen, hogy vigyázzanak rám Mandy barátai? Valamit ki kell találjak erre!

Láthatólag nem akarja hagyni, hogy átadjam a jegyem a jókora pocakkal bíró konyhás néninek. Aztán meg átkiált a fél helységen. Először mosolyogva fogadom az eseményt, hiszen nem kicsit tartom viccesnek, a Loganbogár szót, de ami ez után történik az komolyan megijeszt.
Sokan tudomást sem vesznek a kiáltásról, egyszerűen mintha el sem hangzott volna de persze vannak akik igen. Számos tekintet szegeződik Shiny felé és közülük is kiemelnék egyet, mégpedig akinek a kérdés szólt. Logan lelke oly hirtelen vált eddigi nyugalmat árasztó színéről lángvörössé, mintha valóban lángok csaptak volna fel testéről és aki maga is fel kívánja égetni a világot. A harag, indulat, a fékezhetetlen düh színe ez, volt alkalmam megtanulni és sajnos megtapasztalni ezt a lelencben, szóval félelmem megalapozottnak vélem. Pont mint az előbbi felképelt fiú. Megismétlődik az iménti eset? Minden esetre készenlétben vagyok, hogy megmentsem másodízben is Shiny-t. Tekintetem kérdőn vándorol rá, hogy vajon mi lesz. Na és persze másra is kíváncsi vagyok.
Az árvaházban sok ilyen esetnek voltam tanúja és persze a szenvedő alanya is egyben. A varjak mindig a leggyengébb társukat verik és a „néma félkegyelmű” bizony kiérdemelte a lelenc leggyengébbike háládatlan címet. Szóval az ilyen támadások célja többnyire én voltam, persze nem mindig. Elenyésző esetben csak szemlélője lehettem és oly sokszor láttam már, hogy pontosan tudtam mi fog történni. A támadó lelke pontosan így vált vörössé a haragtól a szerencsétlenül járóé pedig szinte ugyan akkor festődött tengerkékké, ami a félelem színe volt.
Sunshine lelke azonban továbbra is fehér, mint a hó. Kissé furcsállom ezt, persze nem vagyok, nem lehetek tisztában kettejük kapcsolatával. Vagy csak egyszerűen nem fél, nem aggódik. Minden esetre, mikor értetlenül visszanézek már Logan lelkének párája sem izzik vörösen. A veszély elhárult.
Kissé még az iménti eset hatása alatt ülünk le, már a finom csokis pudingok társaságában. Egy újabb kérdés is elhangzik, melyre fejemet rázom. Persze lenne mondani valóm, de mit tegyek? Hogyan mondjam el, adjam tudtára, hogy Mandy nem tanít itt. Kotorászok hát tovább és egy hatalmas mosoly és bólogatás jár a jegyzetfüzetnek. Végre! A legjobbik módja, hogy átadjam gondolataim, ha lerajzolom őket. Ugyan egyetlen ceruza van csak nálam és a színeknek is nagy hasznát tudnám venni, de mint példa is volt rá egy széndarabbal is tettem már csodát.
Magam elé húzom a füzetet és rajzolok egy rendőrautót. Csak nehogy mentőnek nézze, ezért egy Police felirat is rákerül a villogók társaságában. Ezzel megválaszoltnak veszem a kérdést „anyukám” foglalkozását illetőleg. Bár Mandy valóban az édesanyám lenne.
Ha eddig nem voltam pácban, most belekerültem. Egy igen egyszerű kérdés, amire már a két-három éves kisdedek is tudják a választ. Hány éves vagyok? Ez is egy titok, amit még homály fed. Ha mutatok valamit, csak pár ujjacskát kell magasba emelnem, de hazugság lenne. Ha meg semmit nem teszek.... akkor komplett gyengeelméjűnek néz majd, hogy még ezt se tudom. Nem marad más, hiszen az őszinteség fontosabb mindennél, hogy tanácstalanul tárjam szét kezeim és az iméntinél is vörösebb arccal essek neki a pudingnak.
Meghallgathatom kanalazás közben, hogy Shiny miért van itt és a példaképe is ismeretes már előttem. Azt kérdi nekem van-e ilyesmim. A válasz egyértelmű. Vadul bólogatok ismét, majd ujjacskám a rajzomra nyomom, a rendőrautóra. Ki más, mint Mandy. Persze, hogy ő a példakép. Ugyan nem a rendőri hivatásra vágyom, egész egyszerűen magam is oly tiszta lélek szeretnék lenni. Ennyi az egész.

Kész szerencse, hogy háttal ülök Logannek, így nem láthatom a kettejük közötti mini összecsapásokat csak annyit, hogy Shiny néha a buksim felett elnézve belevigyorog a távolba. Nem láthatom az apró villámokat melyek tekintetük találkozásakor születnek és Logan felpaprikázott ábrázatát sem, ami talán picit meg is ijesztene. Persze a társasozást és az ottani reakcióit alaposan meg kell mosolyognom. Komolyan, soha el nem tudnám képzelni, hogy megsértődjek azért ha valaki legyőz egy társasjátékban. Valahogy nem én vagyok aki felfújt pofival bevonul a sarokba duzzogni akár egyetlen leütött sakkfigura miatt. Inkább az hajtana, hogy következő alkalommal ne történjen meg és ez ellen nem a hisztivel lehet tenni. Esésekből tanul a gyerek.
Kicsit lassabban rajzolok mint általában, köszönhetően a puding-evészetnek, de így se sikerül rosszul. Erre legjobb példa, hogy a félelmeim alaptalannak bizonyulnak és Shiny nem nézi mentőnek vagy esetleg taxinak a rendőrkocsit. Bólogatni is kezdek, mikor rákérdez szájikómban a pudingos kanállal. Vicces jelenség lehetek most. Persze mikor megkérdi, hogy nem féltem-e Mandy-t.... lefagy arcomról a mosoly. Ebbe még bele sem gondoltam, hogy veszélyes is lehet az, amit csinál. Még szerencse, hogy a teljes igazsággal nem vagyok tisztában. Még az evést is abbahagyom, te szent ég. Mi van ha baja lesz? Hogyan védjem meg ha magamat sem vagyok, vagyis voltam képes megvédeni a lelencben?
Szerencsére rátérünk a koromra, amely kissé feledteti iménti aggodalmam. Vérvétel? Bólogatok. Abie-néni vizsgálódott egy csomót, szóval minden bizonnyal átestem már rajta, de hogy pár piros cseppből meg lehessen állapítani egy kicsi lányzó korát? Tuti lehet, miért ne lehetne.
Hogy miért Mandy a példaképem? Na ezt sem tudom lerajzolni. Szóval inkább bólogatni kezdek újra. Nem is hazugság, hiszen a rendőrök segítenek olyanokon, mint én is. Szóval a tiszta lelkek segítenek, lehet ezért is lett rendőr? Ki tudja, de ha igen akkor én is az szeretnék lenni. Vagy mondjuk festő, de ezen ráérek agyalni még pár évet.
Vajon Shiny mit csinálhat? Jó tudom, most velem pudingozik, de mit csinál máskor? Hogyan kérdezzem meg? A legjobb lesz ha ő is lerajzolja? Jobb nem jut eszembe, szóval elé tolom a füzetet és a ceruzát. Az sem baj, ha egy kutyust rajzol, vagy egy cicát. Szeretem őket.