Már hogyne érdekelne ez a kép? Nagyon is érdekel, különben nem kértem volna, hogy csinálja meg. Később még elválhat, hogy nem való a falra, de akkor is kíváncsi vagyok, hogy mit gondol, mit érez, hogy szerinte mi illik hozzám. A művészetről azt azért még én is tudom, hogy mindig minden alkotásban benne van egy kis darabja az alkotónak is. Én pedig éppen ezt akarom látni a képben… Az sem érdekel, ha nem is rólam készül. A szájhúzásra érdeklődve félrebiccentem egy cseppet a fejem. Vajon milyen nemszeretem programoknak nézünk elébe? A vértakarítás gondolatára morranok egy kelletlent. Utálok takarítani, vért kiszedni meg kifejezetten hálátlan feladat. - Ne vegyünk inkább egy másik szőnyeget? A folytatásra azért megjelenik pár ránc a homlokomon. - Miféle kivizsgálás? Ebből a kérdésből pedig nem is fogok engedni, míg rendes választ nem kapok rá. Ami a szomszédjával való találkozást illeti, elég diplomatikusan fogalmazott, hogy ne morogjak miatta. Különben sem foglalkozom sokáig a dologgal, mert közelebb csúszik hozzám. A combja melege feljebb csúszik a combomon, a kezemet így kényelmesen be tudom csúsztatni a pólója alá, és az oldalára simíthatom a tenyerem. - Ha le akarnál rázni, nem lenne könnyű dolgod… A kaján vigyorom újra kiül az arcomra, közben fél kézzel felsimítok az oldalán. A következő megjegyzésére biccentek. - Tudom. Ha kirándulni akarsz, rajtam nem múlik… A filmek már más tészta. Rátapintott az egyik gyengémre, legalábbis régebben még az volt. Mára már a filmek is túlnőtték magukat. - Igen. Szenvedélyem volt a mozi… kilencszázhuszonhétben még Párizsba is elutaztam, hogy megnézzem az első hangosfilmet… Bár azt hiszem te már nem találnád érdekesnek, amit akkoriban vetítettek… Hogy igyekezni fog, azt tulajdonképpen el is várom tőle, így nem is pazarlok rá több szót, inkább a tarkójára csúsztatom a szabad kezem, és magamhoz húzom, hogy megcsókoljam. Nem veszítem el a fejem, de ennyit igazán megengedhetek magamnak, ha már az ölemben üldögél…
A szőnyeg témára nemlegesen rázom meg a fejem, de szóban nem fűzöm hozzá, hogy ki is akadna a főbérlőm, ha lecserélem... Elég házsártos vénasszony, az a "szokások rabja" féle. Szóval nem veszek szőnyeget, hanem ezt takarítom ki ma este nyolcig. Még csak fél öt van, belefér. - Kivizsgálások alatt a gyomorfekélyemet értem, és két tucatnyi allergiámat, meg fel akarják mérni pszichikai állapotomat is, hogy kiderüljön miért nem tudok még beszélni... - persze megmondhatnám nekik én azt a miértet, de akkor hiába kaptam új személyazonosságot az államtól, és még csak most kezdem szokni a vezetéknevemet... Jómagam egyébként már beletörődtem, hogy defektes maradok életem végéig, de ezek a fairbanksi orvosok nagyon ki vannak élezve a csodákra... Hagy szórakozzanak, ha cserébe fizetett táppénzen maradok a héten, azt hiszem, ennyi belefér. Nikolai keze felcsúszik a pólóm alá, én pedig újra tetőtől talpig libabőrös leszek, annyira jól esik. - Remélem is.- vigyorgom, miközben nagy erőkkel gyűröm le a késztetést, hogy előre hajoljak és gyengén beleharapjak az alsó ajkába. Az oké, hogy nem tűnik úgy mintha alig 24 órája ismerném, de ettől még igaz, és ha még el is vonatkoztatok ettől, mint korábban, akkor is marad az, hogy most tulajdonképpen elég normálisan tudunk beszélgetni. Mármint morgolódás meg kaffogás nélkül, amit szintén ki akarok élvezni. Szóval most még ilyen messzire nem megyek el, de a vigyorom így is kifejezi mennyire tetszik (még) a kötődése hozzám. Mert bár egészen pontosan azt mondta, hogy "nem lenne könnyű lerázni", az női aggyal annyit tesz, hogy ragaszkodik hozzám. Hogy igaz vagy nem, az most teljesen mindegy, nekem jelenleg tökéletesen megteszi az illúzió is. - Kilencszázhuszonhét...- ismétlem elgondolkodva. Annyira fura ezt hallani. Persze, tudom, hogy ez a férfi öregebb még a télapónál is, csak így hangosan kimondva azért más... bár nem is a korával kapcsolatban mondta ezt, de nézem a sötét tekintetét, az ajkát, hallgatom a mély, kissé reszelős hangját, és már fogalmam sincs miről beszéltünk az előbb... - Mesélsz nekem majd arról, hogy mit csináltál háromszáz év alatt? Merre jártál, mit láttál... - az egész előéletét nem tudhatom, sem az övét, se másét. Ha helyes az elméletem, akkor csakis abba van betekintésem velük, azaz a vérfarkasokkal kapcsolatban, amire egy-egy "jelenet" közben gondolnak, kimondanak, illetve tesznek. Persze tévedhetek is... Majd kitapasztalom idővel, most viszont teszek a vérfarkasosdira, meg az "adottságomra", mert Nikolai felnyúl a tarkómhoz, magához húz és megcsókol. Igazából nem is kell húznia, mert amint észlelem a jelet, én magamtól is hajolok ajkaihoz. Ha megint olyan hévvel csókol, akkor én kísérlem meg lassítani az ütemet. Mert bár csupán ennyitől is felpörögtem megint, most egy kicsit én is élvezni akarom, hogy teljesen ura önmagának, de azt sem bánom, ha megint felperzsel azzal a birtokló szenvedéllyel, csak ne hagyja még abba!
Nem veszünk szőnyeget… Miért nem veszünk szőnyeget? Annyival egyszerűbb lenne… Persze tuti lesz abban is egy kis sajátos báj, ahogy négykézlábra ereszkedve sikálja a vért a szőnyegből, én meg nézem közben a formás hátsóját, és megint veszettül megkívánom, de sokkal egyszerűbb lenne egy új szőnyeg… - És nem akarod tisztítóba sem vinni? Bár az csak komoly ráhatással lenne kész időre, de megoldanánk… A kivizsgálás már érdekesebb téma. Nem tudtam, hogy gyomorfekélye van… Igazából azt sem igazán tudom, mi is az a gyomorfekély, lévén nekem nagyjából soha nem kellett betegségekkel foglalkoznom, csak amikor házas voltam. Hát most majd megtudom. - Elviszlek. És ne aggódj, nem dughatnak gumiszobába azért, mert nem beszélsz. Szíved joga, ön- és közveszélyes meg nem vagy. Ha elkísérem, a feltétlenül szükségesnél vagy éppen kényelmesnél egy percet sem fog tovább bent tölteni, abban biztos lehet. Érzem, ahogy finoman megremeg a simogatásom alatt, a tenyerem az oldalán simít felfelé, míg a hüvelykujjam meg nem akad a melle alatt. Akkor megáll a kezem, csak az ujjammal simítok kényelmesen ráérős kis félkört a mellére, ahol elérem így. Elégedett vagyok a mosolyától. Ő is legalább annyira kötődik hozzám, mint én hozzá… Látom rajta, hogy a dátum elgondolkoztatja. Nem csodálom. Furcsa lehet egy huszonéves lánynak, hogy a férfi, akinek az ölében üldögél, és akinek a simogatásától borzong az egész technikai fejlődést végignézte. A kérdésére biccentek egy kicsit, csak annyit, hogy ne szakadjon meg a szemkontaktus. - Ha arról akarsz hallani… Elvégre egy hét elég hosszú idő. Ráérünk, és talán minden kérdését kétszer is megválaszolhatom majd. Most még belefér egy kis lazítás, mielőtt a házinéni befut. Nem is kell húznom, mert készségesen hajol magától is. Az ujjaim elmerülnek a hajában, a másik kezemmel még közelebb húzom, és bár a csókot hevesen kezdtem, most engedek a kívánságának, hagyom, hogy a hevesség csituljon, és a csók lassuljon, elmélyülhessen, ahogy ő szeretné. Tudom, hol vannak a sérülései, azokat már a simogatással is kerültem, és most is, ahogy a csók közben a csípőjére, combjára szorítok néhány röpke pillanatra, bár ma finomabban csinálom, mint előző éjjel, ezek gyorsan halványuló vörös foltot hagyó érintések csupán. Most még legalábbis… Ha nem lovallja bele magát nagyon, és a csók végén elenged, akkor azért megjegyzem. - Nekem is le kellene zuhanyoznom, és felhozni egy inget a kocsiból, különben a főbérlőd szívrohamot fog kapni tőlem…
Ami a szőnyeget illeti, megint csak megrázom a fejem. Nem azért mert annyira vágyok a takarításra, hanem mert nem akarok én megmozdulni, vagy kimozdulni innen. Úgy értem, sem az öléből sem a lakásból. De ha erősködik,, akkor úgyis engedek előbb vagy utóbb. Hogy elvisz az orvoshoz? - Köszönöm.- így már biztos nem mernek majd rábeszélni egy kórházi kezelésre... Már csak azért sem, mert Nikolai első látásra felér egy életveszélyes fenyegetéssel. Hát még ha morog, vagy megvillantja a szemeit. Azt nem tudom eldönteni, hogy direkt próbál húzni, vagy nincs is tudatában annak, hogy mit művel, de elnyílik a szám, és kicsi híján felnyögök. Ha így folytatja, úgy fel fogok töltődni szexuális frusztrációval, hogy szikrázni kezdek majd mint azok a karácsonyi csillagszórók. Vagy szimplán meggyulladok. - Arról is...- helyesbítek. Tegnap talán beértem volna csak a dolog farkasos részével is. Ma meg... ma az ölében ülök, és majd meg veszek azért, hogy megcsókoljam, szóval valamit változott a terv... Mire befejezzük a csókot már reszketek, mintha fáznék, pedig éppen ellenkezőleg, vékony verejtékréteg lep el, úgy kimelegedek benne. De ha vége van, hát vége van. - Felhozhatom én, ha ideadod a távirányítót. Elszívok egy cigit is, te meg addig zuhanyozhatsz ha akarsz. - igen, igen, csak locsogok össze- vissza. Amolyan pótcselekvésféle ez, mert el akarom terelni a figyelmemet az izgalomról, amiben egyébként nem segít, hogy még az ölében ülök... Szóval ha hagyja, akkor felállok, és várom, hogy ideadja a kocsi távirányítóját. Ha megkapom, lemegyek a böhöm nagy GMC-hez, majd egy elővett ing és egy elszívott cigi után térek vissza a lakásba abban a reményben, hogy már végzett.
Nem érvelek tovább, és nem javasolok újabb megoldásokat. Ha a szőnyeg marad, akkor marad. Annyira azért nekem sem sürgős felkelni innen, vagy hagyni, hogy Rachel kikászálódjon az ölemből. A köszönömre, féloldalas vigyort villantok. - Nincs mit. Egy hét közös program. Ebben azt hiszem benne van a sofőrszolgálat is… Pláne, mert biciklizni nem tudok, így két keréken nem is tudnám kísérni, ha akarnám sem. Az más kérdés, hogy egyáltalán nem is akarom. - Nem akarom, hogy bent ragadj… nem szeretem a kórházakat… Az én orromnak szörnyen, tulajdonképpen elviselhetetlenül büdösek, és különben sem érzem magam komfortosan bennük. Attól, ahogy Rachel a simogatásra reagál, a bestiám minden szál szőre felborzolódik, és a tarkómon is felmerednek a hajszálak. Ennyitől is őrülten meg tudom kívánni egy pillanat alatt. Épp ezért van itt az ideje, hogy kicsit hátralépjünk, és lecsillapodjunk. Ugyanis, ha nem tesszük, akkor ajtóstul dobom ki az ablakon a tulajdonost, mikor becsönget. És az elég sajnálatos lenne. Most nem kap választ, a témát ennyivel el is intéztük, az én meglátásom szerint. Kérdez, én pedig válaszolok, vagy én kérdezek és ő válaszol. Legalábbis ma elég laza és békés vagyok hozzá, hogy így lássam az egész hetet… A csók végén nem tudom megállni, a nyakához hajolok, a egy rövid mozdulattal a nyelvemmel kóstolom a forró bőréről a verítéket. Aztán megemelem a csípőm, előveszem a farzsebemből a pénztárcám, és kiveszem belőle a kocsi indítókártyáját. - Ha megközelíted vele, kikapcsol a riasztó, ha eljössz, bekapcsol… A sofőrülés mögött van egy táska… Felhoznád az egészet? Akkor már teljes váltás ruhát cserélek. Most hagyom, hogy felálljon az ölemből, aztán mikor becsukódik mögötte az ajtó, én is felkelek, és elbicegek a fürdőig, csak keresek egy tiszta törölközőt. A zuhanyt kellemesen hűvösre állítom, és tetőtől talpig lemosom magamról a vért. Nem tart túl sokáig, de érzem, ahogy a bőrömből kellemes hűvös árad, és a hajamat csak alaposan megrázom, elég meleg van hozzá, hogy élvezzem, hogy nem teljesen száraz. Megtörölközöm, és a derekamra tekerem a törölközőt. A véres ingemet a kukába dobom, a ruháimat összehajtom, és épp tervezek leülni, mikor Rachel visszaér a kocsitól. Érzem, ahogy körüllengi a dohányfüst, és eltöprengek rajta, vajon a lakásban tilos-e rágyújtani…
Mikor megkapom a kártyát és a magyarázó szöveget, egy kicsit megütközök azon, hogy mennyire biztosra ment, ha máris randitatyóval jött. De hamar észbe kapok, hogy nem egy emberrel beszélek, hanem egy vérfarkassal, akit bármikor rávehet a "szükség" az átalakulásra. A legtöbbjük hord magánál váltás ruhát. Egyébként semmi bajom nem lenne azzal, hogy itt aludjon, azon kívül, hogy nem férünk el ezen az ágyon, csak ha nagyon-nagyon szorosan összebújunk.... Nah jólvan, bólintok, fogom a cigimet, és megyek lefelé. Tényleg szánalom már az amit csinálok. 24 óra alatt kábé huszadjára képzelem el pucéran (nem nehéz, mert már láttam), annak ellenére, hogy ő körülbelül ugyanennyiszer utasított vissza, illetve tolta ki a stop táblát. Hányszor kell még pofára essek, ahhoz hogy leálljak a projekttel? Én el vagyok, szó se róla, csak kezd már ciki lenni már számomra is. Szóval ha visszamegyek, leállok. Felfegyverkezve a nagyon-nagyon szilárd elhatározásommal, no meg a szóban forgó táskával, visszamegyek a lakásba. Nikolai ekkor próbál leülni, a haja nedves még, a törölköző a derekára csavarva... Nagyot nyelek. - Nem, szigorúan tilos dohányozni a lakásban, de még a lépcsőházban is. - Azt nem tudom, hogy hangosan kérdezte, vagy csak gondolt rá. Nem erre figyeltem.-Viszont az erkélyek nincsenek benne a leírásban, szóval szerintem oda kimehetsz cigizni, csak kerítek valami hamutálnak látszó tárgyat. - nincs hamutálam se, mert ide csak aludni járok, hisz a nap legnagyobb részében dolgozok, és egyébként is csak alkalmi dohányos vagyok. Ha eszembe jut, akkor cigizek. Tegnap reggelt megelőzően több mint egy hónapig nem jutott eszembe rágyújtani, és akkor sem kívántam, csupán egy ürügy volt, hogy leszólítsam Nikolai-t. Küldetés teljesítve... Egy csésze alátét lesz a hamus, úgy döntöttem. Ki is rakom az erkély ablakába, aztán amikor visszatérek, megállok a szoba közepén úgy céltalanul. Ha közben esetleg öltözne, akkor leplezetlenül bámulom. Azért, ha elkapom a tekintetét, akkor megkérdezem tőle, hogy mihez lenne kedve. Adok még egy órát magamnak mielőtt elkezdem felvakarni a vért.
Igazából ez nem randicucc, csak vésztartalék, és Racheltől függetlenül a kocsiban tartom, de tulajdonképpen lényegtelen is. Hogy itt alszunk-e, vagy nálam, az meg majd elválik. Nekem tulajdonképpen mindegy, honnan megyünk a kórházba, meg a találkozójára a majdnem szomszédjával. Ha Rachel esetleg valóban le is áll a projekttel, hogy közelebb kerüljön hozzám, mármint testileg, az sem számít, mert én nem fogok. Ahogy belép, rám néz, és nagyot nyel, épp elég hozzá, hogy megint megkívánjam. Mindenesetre most nem kezdünk semmibe, mert ahhoz túl kevés az időnk, mielőtt jön a nő a bérleti szerződés ügyében, hogy én belevágjak ilyesmibe. - Ugye tudod, hogy csak átfutott a fejemen a gondolat, hogy lehet-e dohányozni a lakásban, de nem kérdeztem meg? Az érdeklődésem most ideiglenesen újra inkább a képességének szól. Vajon tisztában van vele, hogy a gondolataimban olvas? Mindenesetre ha sikerült hamutálnak valót találnia, akkor engedelmesen kimegyek az erkélyre a doboz cigimmel, meg az öngyújtómmal, úgy ahogy vagyok, a törölközőben. - Te is jössz? Tudom, hogy most gyújtott rá, de azért megkérdeznem nem tilos. A kérdésére vállat vonok. - Amihez most hirtelenjében kedvem lenne, azt nem szorítanám be a főbérlőd érkezése elé. Emiatt rugalmas vagyok. Ha éhes vagy, ehetünk valamit, vagy beszélgethetünk, elvihetlek moziba… Az erkély korlátjára támasztom a derekam, háttal állok a kilátásnak, és Rachelt figyelem, miközben a füstöt fújom.
A cigire vissza kérdez, mire csak pislogok magam elé párat. Azt próbálom fermérni, hogy ezt most bosszúsan, érdeklődően, vagy semlegesen kérdezi. Dönteni nem tudok, hát felelek. - Nem arra figyeltem.- sokat sejtetően elmosolyodok.- Egyébként zavar? Mert ha jön, akkor jön... nem tudok mit kezdeni vele, vagy hogy lehet-e egyáltalán...- Ma még eszembe se jutott foglalkozni a "képességemmel". Két "miért nem hívtál még fel" gondolat, meg fájdalmas szisszenés, és agonizálás közepette nem is nagyon volt időm rá. De, hogy a jövőben feszegetni fogom a határokat, az ziher. Talán máris elkezdem. Csak tudnám hogyan... Menni megyek, de nem gyújtok rá. Csak kilépek a falatnyi placcra, behúzom az ajtót magam után, és szeretnék ugyan nekidőlni, de a sebek a hátamon... szóval előre nyúlok, és támaszkodok a korlátnak. Futólag megjegyzem csak úgy magamban, hogy be kéne szedni a száradó ruhákat, de hamar lebeszélem magam róla. Ez itt Alaszka. Ráér az még egy napot idekint. A projektről rohadtul nem tudok leállni, főleg amikor azt ecseteli, mivel tölthetnénk a fent maradó időt... Nem mondja ki, de tudom hogy a szexre gondol. Onnan, mert nekem is folyton azon jár az eszem. Most de szeretném tudni, pontosan hogyan is működik ez az írós izé... ha tudnám befolyásolni, akkor most biztos összeszorított fogakkal koncentrálnék arra, hogy dobja el a cigit, nyaláboljon fel és... Mindegy. - Ha nem vagy éhes, ne menjünk. Én jóformán semmit nem eszek...- és holnap gyomortükrözéssel kezdek, szóval nem is nagyon lehetne már enni. - A mozi rendben, de szereted te egyáltalán a mai filmeket? Mert nekem tényleg mindegy, ha kosztümös is, csak legyen értelme is. Nem tudom, hogyan fogadja majd, de ha nem kezd el vicsorogni, akkor megfogom a cigit tartó kezét, és odahajolok szívni belőle egy slukkot. Egész szál nem kell, és nem is a cigit kívánom. Ha megkapom azt a slukkot, akkor sem húzódok el, mert amikor felnézek, találkozik a tekintetünk, és én már megint csókolni akarom. - Menjünk szőnyeget venni.
Úgy tűnik, kicsit azért meglepi, hogy nem tettem fel hangosan a kérdést, amit az imént megválaszolt. Nem vagyok bosszús. Félig semleges, és félig érdeklődő… Próbáltam semlegesebb hangot megütni, mint amennyire valójában kíváncsi lettem. A kérdésre vállat vonok. - Ez most nem, de lehet, hogy lesz gondolatom, amit inkább nem osztanék meg veled. Persze sejtem, hogy ez nem kívánságműsor. Ha mellette maradok, magara vethetek, ha olyasmit is megtud, amit nem karok megosztani vele. Ahogy kilép mellém az erkélyre, egy árnyalattal kellemesebbnek találom a szűkös helyet, de még mindig nem sikerült megszeretnem ezeket a kis lakásokat a kis erkélyeikkel… egyszerűen szűkös élettér, és a szűkös lehetőségek benyomását kelti. A száradó ruháktól pedig még szűkösebb a hely. Ennek az egyetlen előnye, hogy Rachel közel áll hozzám, bár ezt egy tágas erélyen is megtehetné… Még szép, hogy a szexre gondolok, de a megvalósítás egyelőre nem aktuális, én meg elég józan vagyok a mérlegeléshez. A válaszra felvonom a szemöldököm. - A nemevés nem egészségtelen? Nem tudom, milyen betegség a gyomorfekély, de nem hiszem, hogy segít rajta, ha nem eszel szinte semmit… Főleg, ha ennyit melózik mellé. Ami a mozit illeti, vállat vonok. - Filmje válogatja… Csak legyen valami értelme… Hagyom, hogy a kezemre fogjon, és nem tartok ellent, mikor igazít a kezemen, hogy beleszívhasson a cigarettámba. A különbség kettőnk között csak annyi, hogy nekem már nem árt a dohányzás… Ahogy felnéz, megakad a pillantása, aztán megcsillan valami a szemében, és meg sem kérdezem, miért… - Rendben, csak felöltözöm… Még egy slukk, aztán elnyomom a cigit, és ha engedi, akkor bemegyek öltözni. Most kivételesen a váltás ruhám is sötét farmer és az öltönyökhöz hordott szokásosaknál egy egyszerűbb, törtfehér ing. Gyorsan öltözöm fel, és nem zavartatom magam attól sem, ha Rachel figyel közben. Ha mindennek a végére jutok, akkor akár már mehetünk is szőnyeget venni.
- Gyomortükrözéssel kezdek holnap. Le fognak nyomni egy három centi átmérőjű csövet a torkomon... valahogy nincs étvágyam.- magyarázom, és már készen is állok ugrani a témáról. Ami a filmeket illeti, bólintok. Ezen nem fogunk összeveszni, amennyiben nem derül fény arra, hogy az értelemről is már véleményen vagyunk. Érdekes hétnek nézünk elébe... Persze, hogy "hagyom" menni. Én is vissza megyek a házba, és míg Nikolai öltözni, én vetkőzni kezdek, mert melegítő nadrágban nem megyek szőnyeget venni, amivel egyébként remélem, hogy nem lesz baja a nyanyának, mert az utolsó kp-mat is a szőnyegre verem el. Azért szeretnék rászólni Nikolaira, hogy kicsit illúziórombolóan gyorsan öltözködik, de inkább visszanyelem, és én is csipkedem magam. Fehér farmer, egy atléta szerű felső, a már hozzám nőtt oldaltáska, és a sportcipőm öltöztet, mikor úgy ítélem meg, hogy kész vagyok. Még a fürdőszoba tükrében megigazítom a hajam (kifésülöm, aztán ugyanúgy felkötöm ahogy volt), majd részemről indulhatunk. Előbb még felveszem a fegyvert a földről, és visszarakom a helyére: a párnám alá. - Egyébként be volt biztosítva. - jegyzem meg csak úgy mellékesen, utalva még az egy órával korábbira, miközben ha hagyja, a nyaka köré tekerem a sálat, mert azt elfelejtette, a seb pedig még mindig látszik. Bár azt nem értem, hogy én erre miért vagyok büszke, hacsak egy egészen kicsit is... Végül Fairbanks-i tartózkodásom alatt először hagyom el egy pasi oldalán a lakásomat.
A gyomortükrözés akkor sem hangzott éppen jól, mikor még nem magyarázta meg mit jelent. Elfintorodom, még az orrom is megrándul, ahogy elhúzom a szám. - Egyre inkább érzem, mekkora szerencsém van, hogy nem kell kórházba járnom… Ehhez képest egy pár tucat öltés, egy nyílt törés, vagy egy félig leszakadt végtag nem is hangzik olyan rosszul. Persze még nem léptük át a nemevés-témát, mert észrevettem a terelést, csak elnapolom a dolgot. Azt hiszem a szőnyegvásárlást sem egyféleképpen gondoljuk. Én úgy voltam vele, hogy én veszek másik szőnyeget neki, ha már én tettem tönkre nagyobb részben ezt, és én javasoltam, hogy vegyünk másikat. Nem szoktam máspénztárcája kárára ötletelni. Legalábbis tőzsdén kívül ritkán. Ezen még vitatkozhatunk is, de ha egy mód van rá, akkor én fogok fizetni. Mikor felöltözve előkerül, én is sürgetőbbnek érzem hirtelen az elindulást, mielőtt megroppanna az elhatározásom a szex-el, meg a későbbi időponttal kapcsolatban… A mellékes megjegyzésre vigyorogva megcsóválom a fejem. Még kevésbé akar kinyírni, mint gondoltam. Hagyom, hogy a nyakam köré tekerje a sálat, közben fél kézzel átölelem a derekát, és futólag a szája sarkába csókolok. Aztán azonnal elengedem, és már megyünk is szőnyeget venni… Az élet tele van új élményekkel… Még sosem vettem szőnyeget egy nőnek, ha jól emlékszem…
El sem hiszem, hogy kész vagyok! Megcsináltam! Igeeeeeen. Bár az egyik szemem sír, a másik meg nevet... Fogalmam sincs arról, hogy mi a jó egy festményen. Az ha szép, vagy az ha szép, és megszólalásig élő? Viszonyítási alap híján nem tudom milyen kategóriába sorolhatnám ezt. Először csináltam ilyesmit, szóval nagyon-nagyon tartok Nikolai reakciójától. Talán túlzás volt a kezemet is ráfesteni a képre... Az egy dolog, hogy nekem ez így tetszik, de vajon ő mit fog szólni? Miért nem "tudok" erről semmit? Így nincs is olyan sok merszem odaadni neki. Pláne, hogy elbakiztam az utolsó vonásokat, azaz a szignót. Ugyanis az igazi becenevemmel írtam alá, nem pedig a Rachellel. Úgy összességében viszont első (és utolsó) festményhez képest nem lett olyan rossz. Gusztáltam is másfél órán át az állvány előtt álldogálva, mire rájöttem, hogy már háromnegyed négy van, és még el se pakoltam a festő cuccokat. Szóval lázas kapkodásba kezdek, hogy negyed ötig rendbe szedjem magam. Bár nap közben vigyáztam arra, hogy ne kenjem össze magam, most egy kicsit mégis sikerült, de nem vészes, mert a festéknek ideje se volt rászáradnia a bőrömre, már álltam is a zuhany alá lemosni magamról. Még köntösben, kicsit még nedves hajjal nyitok ajtót a farkasnak, a szám azonban leáll a köszönő tátogás közben, mikor meglátom a nagy dobozt a hóna alatt. - Henteskések, fólia és fertőtlenítő lemosni a vért? - tippelek a doboz tartalmára. Kicsit meg vagyok lepve, de vigyorgok, nehogy komolyan vegyen. Persze kitárom az ajtót, kerüljön beljebb. - Már szárad a kép. Most akarod látni, vagy majd holnap? - ha az utóbbira voksol, úgy letakarom az állványt azzal a könnyű lepedővel amit eddig is alkalmaztam e célra.
A napom hasznosan telt, még megvettem, amire szükségem lesz, összepakoltam mindent, amit viszek magammal, aztán még bőven időben ülte be az autóba, és ráérősen vezetve is időben érzetem meg Rachel bérelt lakásának ajtaja elé. A csengetés után türelmesen várom az ajtónyitást. Minkét kezem foglalt, a jobb hónom alatt a jókora doboz, a bal kezem két ujja a vállamon átvetett vállfák kampójába akasztva, csak mert szükségem lesz váltóruhára a farmer és az egyszerű ing helyett. Egyébként ha kíváncsiskodik sem derül ki számára semmi, mert sem a doboz, sem a fogasok nagy részét takaró fekete védőhuzat nem árulkodik igazán a tartalomról. Látom, hogy benne szakad még a lélegzet is a meglepetéstől, és nem bírom megállni a vigyorgást. A kérdésére pedig csak még szélesebb lesz a vigyorom. - Szerintem annak jobban örülnél. Legalábbis először… Otthonosan mozgok már, bár sosem fogom megkedvelni ezt a lakást mert kicsi, és túlságosan emlékeztet rá, miből is akartam kitörni. Na jó, ez nem igaz, ha a saját gyerekkoromat kellene modellezni, akkor ebben a lakásban még nyolc embernek kellene laknia, de mindegy is. A dobozt a kanapéra teszem, a vállfákon lógóruhákat a támlájára terítem, és a kérdésre határozottan válaszolok, különösebb töprengés nélkül. - Inkább most, még mielőtt még kikaparod a szemem, és két hétig vakon botorkálok majd… Valamiért úgy érzem nem lesz kellően meghatva, de vannak dolgok, amiken muszáj lesz átesni, hátha rájön arra, amit be akarok neki bizonyítani... Meg aztán... ezt akarom...
Szóval nem kínzóeszközök, hanem rosszabb? Hozott egy rakás Twilight filmdíszletet, vagy mi? Elképzelésem sincs... de a félmosoly ott bujkál a szám sarkában látva milyen otthonosan mozog a lakásban. Annak ellenére, hogy még csak meg se próbálja titkolni mennyire utálja. A doboz a kanapéra kerül, a vállfás ruhákat? pedig a támlára teríti rá. Aztán úgy dönt, hogy előbb a képet nézné meg, mire én felszisszenek. - Biztos? Ha ránézel, lehet inkább megkérsz, hogy már most kaparjam ki a szemedet... - mondom, de már útban vagyok a prezentáció helyszíne felé, ami az erkélyajtó előtti ki teret jelenti. Ezen a helyen áll a kép állványa is, arccal kifelé természetesen, hogy száradjon is, és hogy a farkas se azonnal azt lássa meg. Megállok valahol az állvány és Nikolai között fél úton, és belekezdek a kiselőadásba. - Elöljáróban egy ígérettel kezdem, miszerint soha többet nem fogok festeni... A másik. Bár ha jól értem, szabad kezet kaptam a témát illetően, én csendéletet utálok és szerintem nem is tudok rajzolni, így ejtettem is az ötletet... A meló nem nagy bumm, és az se fair ha én ezért pénzt kérek, szóval ingyen van a kép, de ha nem tetszik, ne vágj ki az ablakon vele együtt...- zavart vigyor terül el a számon. Azt hiszem, mindent elmondtam amit tudni lehet, szóval nincs más hátra, mint leemelni a képet, és a farkashoz fordulni vele. Innen kezdve meg se nyikkanok, a képet magasabbra tartom, hogy eltakarjam vele a fejemet, és kb összeszorított szemhéjakkal várok reakcióra itt a rögtönzött fedezékem mögött.
Tvájlájt díszletek? Nem is rossz ötlet. Ezt a lakást, azt hiszem csak azzal lehetne még utálatosabbá tenni számomra. De addig nem is kezdem el piszkálni, hogy költözzön el innen, míg ki nem derül, mi lesz hogyha letelik a mi kis közös hetünk, és se ígéret, se munka nem köt össze minket. A szisszenésre felvonom a szemöldököm. Jó, hogy a festés nem egészen rajzolás, ahogy gondolom más a varrás, meg a hímzés is, de ennyire nem lehetett nehéz a feladat. Vagyis megoldhatatlan. - Biztos. Úgy látom, nekem több bizalmam van benned, mint neked magadban. Nagyon valószínűnek tartom, hogyha nem bizonyul idióta Picassonak, vagy valami egyéb borzalmas irányzat követőjének, akkor jó eséllyel elégedett leszek. A modern festményeket, legalábbis az értelmetlen pacák, és geometriai alakzatok halmazát például szívből utálom, akár csak a kubista művek jó részét. A kiselőadást végighallgatom, de azt hiszem nem azt akarta vele elérni, hogy egyre kíváncsibb legyek. - Nem foglak kivágni… Ígérem meg, a többit pedig majd a bemutató után kommentálom. Bár maga a bemutató is megér egy misét, mert én még nem láttam festményt, amit az alkotója nem annyira megmutatott a megrendelőnek, sokkal inkább pajzsként használt ellene, pedig meg sem mozdulok… Sőt, egy jó darabig meg sem szólalok. Először hátrálok egy lépést, alaposabban szemügyre veszem ebből a távolságból, aztán közelebb sétálok, és alaposan szemrevételezek minden egyes ecsetvonást. Eltelik pár perc, és nem szólok egy szót sem továbbra sem, még hümmögéssel sem segítek a festmény mögött bujkáló művésznő helyzetén. Egész közel hajolok, összehasonlítom a keret oldalán támasztó ujjait a festményen lévőkkel, aztán ha még mindig nem bújt elő, akkor ellépek mellette megfordítom az állványt, elveszem tőle a képet, óvatosan, hogy ne nyúljak a festménybe, és visszateszem a helyére. - Kár, hogy megígérted, hogy nem festesz többet. Tetszik. Nagyon is… A kezed is nagyon jól mutat rajta… Van olyan helyed, ahová el tudod tenni úgy az árát, hogy meg is legyen, mire hazaérsz? Nem vagyok túl jó véleménnyel a lakás biztonságáról, és igen, elengedtem a fülem mellett, hogy ingyen akarja adni. Tényleg tetszik...
Feltartom a képet, elbújok mögötte, így viszont nem tudom hová rendezni magamban ezt a fene nagy csendet. Ez most a "képletesen eláll a lélegzetem" hallgatás, vagy a "várom, hogy mikor röhögöd el magad, és mutatod az igazi képet, egyébként szar vicc volt" fél csend? Elég nehéz a pajzsom mögül megmondani, bár az se olyan biztos, hogy okosabb lennék, ha látnám az arcát. Jól tudja leplezni az érzelmeit. Csak annyit mutat, amennyit mutatni akar. Még akkor se tudok mit kezdeni a csenddel, mikor "megérzem", hogy döntött, mármint arról, hogy ki fog fizetni. Innen a kép mögül biztos nem kezdek el dacolni, hogy miért hagyja figyelmen kívül amit mondtam. Hiábavaló lenne. Azt azért megtanultam az egy hét alatt, hogy ha ő eldönt valamit, az már pedig úgy lesz. Én is hasonlóan makacs vagyok, csak Nikolaial van közöttünk baráti alapon is háromszáz év difi mégpedig az ő javára. Egyszer csak kikerül a kép a kezemből, és amíg a farkas visszarakja a képet az állványra, én kibontakozok a hulla merev testhelyzetből ami az utóbbi néhány percben lett sajátom. A kezeim kiálltak, a szemeim előtt sötét pontok úsznak, de megvagyok. Nem dobott ki, sőt, még tetszik is neki. Mivan?! - Ez komoly?! - nem az a "jajjj tudom én hogy jó, csak kizsarolom belőled, hogy megdícsérj" féle, hanem az igazi, őszinte meglepettség és döbbenet elegye ül az arcomon. El telik pár másodperc, mire rájövök, hogy ez nem kamu, és hogyha szar lenne akkor nem hazudna. Azért még egy futó pillantást vetek az állványra, hogy ugyanarról a képről beszélünk e. De igen, ez még mindig ugyanaz. - Megoldom. - bólintok arra ami a pénzt illeti. Tudom én is, hogy az a pár zár nem fogja visszatartani azt aki be akar jönni ide, és amiért folyószámlám sincs, a befizetett csekkek között tartom a spórolt pénzemet. Ki az a hülye aki ott keresi? - De hagyd most ezt. Örülök, hogy tetszik amúgy, és szeretném ha csiszolnád egy naggyon kicsit még az egómat, de ugorjunk. Arra a részre, amikor elárulod, hogy miért fogom kikaparni a szemeidet. - félig kételkedő, félig őszntén viddám a mosolyom. Várom a bemutatót.
Tudom, hogy aggódik, érzem rajta. A festmény amilyen jó alkotásnak, annyira nem ér semmit pajzsként. Csak az arcát tudja vele eltakarni, de a kisugárzása elárulja. Hogy kifizetem, az nagyjából egy pillanatig sem volt kérdéses, hiszen nem volt titok, hogy sosem csinált ilyet, és én ragaszkodtam hozzá. Az más kérdés, hogy mostmár úgy vélem, meg is érdemli a pénzt. A döbbenetén elnevetem magam. - Teljesen komoly! Már mondtam korábban is, hogy tehetségesen rajzolsz. Most hozzáteszem, hogy festeni is jól tudsz. Majd ha megszáradt, elviszem. Kap egy egyszerűen elegáns keretet, és a helyére kerül a falon. Mikor bólint, előveszem a farzsebemből a pénztárcámat, és bár nem győzött meg, nem vitatkozok vele. Az ő pénze, ha úgy akarja, akár az ablakon is kiszórhatja. - Csak türelem! Vigyorgok rá, ahogy türelmetlenkedni kezd. - Haladjunk szép sorjában. Még figyelj egy kicsit, és nyújtsd a kezed… Tudom, hogy fúrja az oldalát a doboz, de előbb leszámolok a tenyerébe ezerötszáz dollárt százasokban, aztán becsukom a pénztárcámat, és elteszem. - Mielőtt tiltakoznál, az ajánlattételnél még volt világos, hogy tényleg tehetségesen festesz. – És hogy eltereljem a figyelmét a többletfizetésről, a kanapé felé fordulok. – Kinyithatod a dobozt, a tiéd… Most még ne foglalkozz azzal a fekete táskával ami téglalap alakú, és merevített, meg a kék dobozokkal… Gondolom először elpakolja a pénzt, addig én hozok neki egy kést a konyhából, hogy fel tudja vágni a ragasztószalagot a dobozon. Belül minden kisebb dobozokba, bársonyzsákokba van csomagolva, vagy selyempapírba burkolva. - Előrebocsátom, hogyha kikaparod a szemem, akkor nagyon furcsán fogunk festeni egymás mellett… Én kényelmesen elhelyezkedem egy széken, vagy fotelben, a lényeg, hogy rálássak az arcára. A legkézenfekvőbb, és legegyszerűbb a csomag tetejére terített ruhákat kicsomagolni elsőként. Ha félrehajtja a legfelső réteg selyempapírt, ezüst színű estélyivel találja szemben magát. Aki csomagolta, ügyesen hajtotta félbe, ha Rachel kiveszi a dobozból, gyűrődés nélkül omlik le a szoknya a földre. Ha látok rá lehetőséget, és értelmét is a megjegyzésnek, akkor segítek neki egy kicsit, felkelek, és az egyik szürke bársonyzsákocskából előhúzok neki egy pár ezüstpántos magassarkút, ami a ruhához illik… Először megnézem az arcát, csak aztán fogok neki megkegyelmezni, és elárulni, hogy választhat lapos talpú topánt is. (nem véletlenül ér földig minden szoknya) A második réteg selyempapír mélylila estélyire van ráhajtva, könnyű, elegáns anyag, hűvösen csúszik Rachel ujjai között. Cipő ehhez is tartozik, ahogy az utolsó réteg alá hajtott pezsgőszínű ruhához is. A többi dobozkát még nem engedem megnézni, legfeljebb a cipők között válogathat, és szemügyre veheti a ruhákhoz tartozó, elegáns kis kézitáskákat, amik tényleg csak a legeslegszükségesebb dolgok tárolására alkalmasak, mint egy kisebb kulcscsomó, egy kicsi és lapos telefon, pár papír zsebkendő, egy személyi, esetleg egy rúzs és pár tampon… (Ezt én ma délután komolyan meghallgattam, úgyhogy már azt is tudom, mit hurcibálnak magukkal a nők minden elegáns rendezvényre.) - Válassz egyet, mert ma kimozdulunk... Nem igazán kérés, bár annak hangozhat. Nekem mondjuk mindegy, én hálóingben is elviszem magammal.
Szóval várjunk még egy kicsit... Jó, ha neki ettől jobb, akkor előbb rendezzük a piszkos anyagiakat. Ő előveszi a pénztárcáját, én pedig nyújtom a kezem, ahogy kérte. De Nikolai nem áll meg 9 darab 100 dollárosnál... Szám szerint tizenötöt kapok a címletből, mire kérdő ívben szaladnak fel a szemöldökeim. Értem én, hogy mit mondd, de az üzlet az üzlet, nem? De olyan határozottan tesz pontot az ügy végére, és rakja el a pénztárcáját, hogy megint nincs esélyem átbeszélni ezt. Ellenben megköszönni nem fogom, ezzel fejezem ki a nem tetszésemet, de nyílt tiltakozásba se kezdek. A pénzt elrakom, addig a ruszki hoz egy vágó eszközt felbontani a dobozt. Kinyitja, majd átadja nekem a terepet. Széthajtom a selyempapírt, és meg kell hagyni, tátva marad a szám attól az ezüst estélyi ruhától, amit először meglátok. Talán még egy WoW-ot is tátogok, meg egy szolid káromkodást ami kifejezi, hogy mennyire tetszik. Persze-persze, rögtön emelem ki a dobozból, és már mérném magamhoz, mire meglátom a másik ruhát is, azaz a lilát. Szeretnék hazudni, de nem fogok: - Az anyaga tetszik, de ez nem az én színem... - amikor Nic feláll, és előveszi azokat a cipőket, én már nem tudok mit mondani... A magassarkúval semmi bajom, nem erről van szó, csak szeretném megérteni, hogy mi jár most a fejében. Mire a pezsgő színű ruhához érünk, már nem csak sejtem, tudom is, hogy bizony menni fogunk valahová, és hogy ez megint egy olyan dolog amit nem velem döntött el, hanem egyedül. Ez valahol hízelgő is, mert mi nők titkon azért vágyunk arra, hogy valaki irányítson és vezessen minket, de most inkább bosszantó, hogy helyettem gondolkodik, mert én eddig tökéletesen el voltam a saját kis világomban, amiből most ki akar rángatni. Akarom én ezt? - Számít, ha azt mondom, hogy nem akarok menni? - a pezsgő színű ruha lekerül a lila mellé, az ezüst estélyivel a kezemben ülök le a kanapéra. - Hová akarsz vinni? Nem kezdem el ecsetelni az ellenérveimet, pedig jobb lenne ha tudná hogy ha szórakozni akar velem, azt jóformán csak négy fal közt tudja megtenni, mert egy idegen közegben közel sem tudok úgy feloldódni, mint pl itt és most. De ha nem szórakozni akar, hanem valami üzleti fogadásra, vagy vacsorára menni, (vagy a fene se tudja milyen ürüggyel gyűlnek össze az úri népek,) amihez kell egy partner, akkor nem hiszem, hogy akadékoskodnék. Nem szívózni akarok, csak tudni. Aztán ha olyan, akkor lélekben felkészülni rá.
A pénzről nem nyitunk vitát, ami jó, mert legalább ezen nem kell veszekednünk. Ahogy haladunk előre, úgy lesz egyre erősebb a gyanúm, hogy a ma estét nem úszom meg anélkül, hogy csúnyán egymásnak ugorjunk. De legalább a ruha tetszik neki. Ez némi elégedettségre ad okot. Ha tetszik, akkor szívesebben fogja viselni is. Egyébként mindegyik méretre készült. A második ruhával kapcsolatos véleményére vállat vonok. - A varrónőm szerint megy a bőröd színéhez, de azért van több, hogy kedvedre választhass… Nem az a célom, hogy kényelmetlenül feszengjen mellettem egész este, hanem hogy emberek közé vigyem, hogy kicsit mások szemével is lássa magát, hogy oldódjanak a gátlásai, fürödhessen az elismerő pillantásokban. És nem, nem a ruha miatt, hanem mert gyönyörű nő. Még szép, hogy nem kérdeztem meg. Csak visszautasított volna. Nem akartam rá lehetőséget adni neki, de már megint itt tartunk, azért némi reményre ad okot, hogy a ruhát nem tette le a kezéből. - Nem örülnék neki, de a hajadnál fogva nem rángatlak magammal… Kelletlenül elhúzom a számat. Nem akarok közelharcot vívni. De ha nem jön velem, akkor itt hagyom, dögöljek meg, ha nem. Aztán próbálhat a tükör előtt egyedül. Végülis az estélyi arra van, hogy behúzott függönyök mögött illegesse magát benne. Kezdem felbosszantani magam… - Emberek közé. De rendben, először vacsorázni fogunk… A többit nem mondom el. Bosszús ránc jelenik meg a homlokomon. - Úgy csinálsz, mintha szörnyűségekre kényszerítenélek. Ha jössz, akkor jössz, ha nem, akkor ne is beszéljünk róla! Azt hiszem jobb, ha nem feszegetjük tovább ezt a témát, úgyhogy felkelek, és elveszem a kanapéról a védőhuzatba csomagolt ruhákat. - Én mindenesetre átöltözöm… Nézd meg a többit is, válogass. Minden a tiéd, azt veszel fel belőle, amit szeretnél. A merevített falú fekete táska profi sminkfelszerelésnek bizonyul, azt igazából csak kölcsön kaptam, de mindegy. A kisebb kék dobozkákban a ruhákhoz illő ékszerek vannak. Csillogó, áttetsző, tiszta kövekkel. Nyaklánc, karkötő, gyűrű, mind visszafogottan elegáns, mert nem akartam semmi túlságosan hivalkodót, vagy széleset, súlyosat adni Rachelre, ami esetleg elvonja a figyelmet róla. Bár már látott meztelenül, látott öltözni is, most mégis inkább a fürdőszobát választom, ha nem akadékoskodik, legalább addig lecsillapodok, míg felveszem a szmokingomat, ami az ezüst színű ruhájához passzol, mert ha öltözik, azt fogja felvenni, már látom.
Akkor azt a varrónőt minden bizonnyal alkalmazhatná médiumnak is, mert ha így látatlanban meg tudja mondani hogy nézek ki, és mi áll jól nekem, akkor más nem is lehet, mint jós. De akár megy hozzám a szín, akár nem, én nem szeretem. Ééééés ennyi. Hogy a hajamnál fogva nem rángatna el az lehetne tulajdonképpen biztató jel is. Csakhogy az a kib*szott nagy DE ott lóg a mondatvégén a nélkül hogy kiejtené, és valami olyasmi következik utána, hogy "én megyek, az biztos". Bosszús, azt látom. Csalódott, mert készült erre. Látszik is, hisz ruhát is hozott. Nem csak nekem, magának is, hogy legalább ennyi kicsi választási lehetőséget adjon nekem. Mármint, hogy azt veszi majd fel, ami legjobban illik az én ruhámhoz. Lehetetlen alak... - Hé! Nyugodj már meg! Nem gondolom, hogy szörnyűségekre kényszerítesz, csak...- két kézzel beletúrok a hajamba. Nem tudom mit mondjak neki, amivel még nem árulok el túl sokat magamról, de azért visszaadja, hogy mennyire utálok társaságba menni.- ... mindegy, megyek. Csak azért nem foglalom el a fürdőt, mert ő megelőz. Így amikor ő eltűnik az ajtó mögött, én a szobában oldom a köntösöm pántját, majd öltöm magamra a ruhát. Melltartó nem való a ruhához, bugyit meg nem is veszek fel. A ruhát egyébként rám öntötték, és iszonyat kényelmes viselni. Az ékszerekre csak futó pillantást veszek, Egyedük úgyis csak a karkötőt meg a gyűrűt tudnám felvenni, előtte viszont még tataroznom kell a képemet. Szóval feldúrom rendesen a fekete táska/doboz tartalmát is. Egy szupermodell elsírná magát a gyönyörűségtől... Mire Nik kijön a fürdőből, én már az ajtó előtt vagyok, az ezüst ruhában, ami a legjobban tetszett. - Nem akarod előbb levezetni... a feszültségedet? - kérdezem olyan könnyedén, mintha csak egy pohár csapvízről beszélünk. Egyébként tény, hogy gyönyörű estének nézünk elébe, ha még nem nyugodott meg. Ha ő ideges, én is felhúzom magam, akkor pedig kő kövön nem marad. Nem azért, mert én olyan erős vagyok, hanem mert átkozottul irritáló, Niko meg egy ideggóc. Ez egy nagyon érdekes este lesz. Ha lehet vele beszélni még, akkor megkérem, hogy púderezze be a hátamat azon a részen, ahol a múltkor megnyúzott, és ami még kilátszik a nyitott hátú ruhától. Egyébként már csak nagyon vörös foltok emlékeztetnek arra az esetre. A sebeket már lekapartam, mert idegesítettek, szóval nem kell nagy sötétbarna dombokat kerülgetnie vagy megmásznia a púderszivaccsal. A hajamat így is ki fogom engedni, csak úgy "biztos ami biztos" alapon. Vacsora... milyen mocskosul nem vagyok éhes! Ha hajlandó volt bepúderezni a hátam, akkor dolga végeztével felé fordulok, és megkísérlek egy amolyan "ugye tudod, hogy részemről minden rendben van?!" csókot adni az ajkaira.
Az én drága varrónőm, Rachelen kívül az egyetlen, aki néha rám mer dörrenni, hogyha nem bírok nyugton maradni egyáltalán nem látnok. Senki nem mondta, hogy látatlanban dolgozott, ezt csak az én drága, naiv Rachelem feltételezi. Milyen kis bájos! Hogyne lennék bosszús? Ennek a nőnek nem lehet adni semmit, mert neki megvan a csodálatos kis élete, napi menetrenddel, és meg higgyem el, hogy így akar megöregedni és meghalni, három szar állásban keccsölve, elásva magát egy ilyen lepukkant lyukban. Jajj, ugyan már! Az oké, hogy alig ismerjük egymást, de nem kell megszakadnia abban, hogy elfogadja, amit adok neki. A rosseb essen bele, hogy fél perc alatt a plafonra csapja a vérnyomásom! Egy pillanatig azt hiszem, hogy végre képes ledobni kicsit azt a rohadt, pokol tüzében edzett, mesterkovácsok vérével készített acélpajzsot, amit visel, és végre mond egy kicsi indokot, hogy miért ne, de aztán a pillanat eltűnik, én pedig bevágom magam után az ajtót. Ő nem mond magáról semmit, én meséljek, meg egyébként is belelát a fejembe, de róla… róla nem lehet tudni semmit, ha meg a kedvében akarnék járni, akkor az nem jó, mert a franc sem tudja, hogy éppen mi kifogása van ellene. A mosdókagyló bánatos roppanással enged a bosszúságomnak, de mielőtt ripityára törném, észbe kapok, és elengedem. Azért bosszúság ide, vagy oda, alaposan megnézem magamnak ez ezüst színű ruhában. Egy pillanatra megkísért a gondolat, hogy hagyjuk a fenébe az egészet, inkább lecibálom róla itt helyben, és… Megrázom a fejem. - Nem! Elkésünk, ha most nekiállok az erdőben rohangálni… Kurtán utasítom vissza a felajánlást. Azért a kérésre elég érdekes képet vágok. Én meg a púderezés? Kicsit megnyúlik a képem. Hiszen soha életemben nem fogtam a kezembe púderpamacsot. Azért nem ellenkezem, és komolyan megpróbálom rendesen csinálni. Mikor szembefordul velem, és csókért hajol hozzám, megpróbálom lenyomni a feszültséget a torkomból vissza a gyomromba, de a csókom még így is követelőre, éhesre sikerül. A végén elengedem, és végignézek rajta. - Felveszel még valamit? Keményen próbálok normális lenni...
Oké, ha nem hát akkor nem... Elkésünk? Tehát akkor asztalfoglalás is van. Nah jó, ezt nem kezdem el elemezni! - Én nem érem el... - adom a magyarázatot, mikor látom, mennyire megrökönyödik a púder dolgon. De aztán belemegy, segít és pedig még azt a néhány elszabadult hajtincset is félretolom az útból, hogy szabad legyen a pálya. A csók követelőző, és mély ahogy az esetek legtöbbjében, ugyanakkor érezni azt az elfojtott indulatot is benne, amit most hirtelen nagyon, de nagyon szeretném, ha kicsit rám szabadítaná. Kívánom, vágyom rá, ezen nincs mit ragozni. Lassan magamhoz kell nyúljak ha ő ezt így folytatja. Mármint, hogy felhúz aztán leállít. Most megint nem akaródzik engedni, hogy távolodjon. Kapaszkodok is belé amíg eléggé el nem távolodik... Aztán megint annyiban marad. Tetszik ahogy végigmér, még akkor is, ha leginkább egy kaktuszra emlékeztet a modora. Ellenben látom, hogy próbál jófej lenni, hát én sem bunkózok. Szándékosan semmiképpen. - Az ékszereket felveszem még, csak előtte vakolok... - Amit egyébként nagyon, de nagyon szolidra fogok, az időtartamot pedig rövidre. Tíz perc sem telik el, én már az ékszerekkel bíbelődök. Ha segít felcsatolni a nyakláncot, azt megköszönöm, aztán felveszem a ruhához szerintem legjobban illő cipőt, majd a megpakolom az egyik kis táskát (retikül, vagy mi a bánat ez, még nemigen volt ilyesmi. Egyébként egy világos színű kézben fogós kis micsoda, és alig fér bele valami.) - Mit szólsz? - állok meg előtte, mikor véleményem szerint teljesen elkészültem. Még meg is pördülök egyeszer a tengelyem körül, de csak mert élvezem a ruha anyagának finom esését.
Ha még csak az asztalfoglalást késnénk le, az zavarna a legkevésbé. Megfelelő mennyiségű pénzzel bárhol lehet asztalt kapni. Na jó, majdnem bárhol… Értem én, hogy miért kell segítenem, de ebből nem készültem fel délután… Azért nem borzasztóan rossz az eredmény, amit sikerül produkálnom… A ma estét másra terveztem, mint az eddigieket, csak éppen amolyan emlékezetes lezárásnak, és nem azért emlékezetesnek, mert estélyiben ugrunk egymás torkának… Tudom, hogy kíván, és mostmár én is egyre nehezebben fékezem magam, de mostmár akkor is elmegyünk itthonról, hogyha fene fenét eszik is… A vakolásra egy pillanatra értetlenül felvonom a szemöldököm, de aztán leesik, hogy a sminkre, és nem építészeti tevékenységre céloz. Megvárom, annyira nem sietünk. A nyakláncot feladom rá, félresimítom a haját a nyakából, becsatolom, aztán figyelem, hogy élvezi a ruhát. Ahogy körbeforog, először is nyelnem kell egyet, mert hirtelen mocskosul megkívántam a boldog mosolyra hajló ajkaival, a szikrázó szemével, a teste vonalait követő ezüst ruha hajlását figyelve, másrészt pedig a feszültségszintem érezhetően csökken, vagyis én érzem. Mint a vicsorgó, szőrét borzoló farkas, ha a párja az álla alá dörgöli az orrát, és incselkedve hozzátörleszkedik. Kicsit nekem is elsimulnak az idegeim. - Lenyűgöző vagy… Most is megvillan a szemem, csak kivételesen nagyon nem bosszúság miatt. - Kár lenne ha elveszíteném a fejem, és más nem láthatna ma este… A hangomból most kicseng, hogy kevés választ el tőle, hogy mégis megfosszam a várost ettől a látványtól. De azért még bírok magammal. - Van itt még valami, de ezt sem kötelező viselned… Tök nyugisra sikerült a hangom, és most nem is érzem, hogy egyetlen sóhajával teljesen elszabadíthatja az indulataimat, a rossz irányba. A zakóm zsebéből húzom elő az utolsó ékszert, csillogó, gyémántberakásos hajtű, és bár nincs kontyba fogva a haja, szükség szerint fel vagyok készülve ennek a helyzetnek a megoldására is, ha szeretné, hogy a selymes fényű sötét tincsei közül kivillanjon a fehérarany és a gyémánt. Hát igen, ezüstöt akkor sem vehettem volna neki, ha az ára szempont lett volna, elég nyilvánvaló okok miatt. Mindenesetre akár szeretné, akár nem, ez után már indulni fogunk, csak megigazítom majd a nyakkendőm, ha a hajtűn így vagy úgy, de túl vagyunk.
Méghogy nem a ruha teszi az embert! Annak ellenére, hogy még mindig nem minden vágyak kimozdulni itthonról, konkrétan hercegnőnek érzem magam ebben a ruhában, ebben a "remélem csak gyémántnak látszó" nyakláncban, karkötőben, meg gyűrűben. És az is csak fokozza az önelégültségemet, hogy Nikolainak is tetszik amit lát. Az a fajta szikra pattan tekintetében, amit tagadni sem tudna. A vadállaté. Nem vagyok én biztos abban, hogy akkora nagy kár lenne elveszíteni a fejét, de nem nyitok vitát. Egyrészt mert már megint kezdek rohadt szánalmas lenni, másfelől meg... Hát ő már döntött. Végül előkerül az a hajtű is. Elég bátran emeli ki a dobozból, tehát nem ezüst. Röviden felnevetek, és ha kérdő pillantást vet rám, akkor elmagyarázom, hogy túl biztosra megy. Persze, viselni akarom azt is, és ha van javaslata, akkor figyelembe veszem majd azt is mielőtt használatba veszem. Ha szabad kezet kapok, akkor hátrafésülök egy-egy hajtincset két oldalról, mintegy sötét, selymes fátyolként, és azokat tűzöm össze hátul a "csattal". Ha ő is elkészült akkor megemelem a ruhám szegélyét, hogy ne érjen le a földre, aztán leslisszolunk az autóhoz. Azért mielőtt indulnánk, még rágyújtok egy cigire, ha nem bánja, eztán megyek én vele a világ végére is.
Kezdőlap
//
//
