Fogalmam sincs, konkrétan mi fog itt várni vagy mit kellene találnunk Reed-del, de ha már utasításba kaptuk, hogy nézzük meg a régi fakitermelő telepet, akkor eleget is teszünk neki.
Délelőtt már egyeztettünk időpontot, nekem még akadt dolgom Anchorage-ban, így onnét jövök, át sem öltözve: fehér inget viselek és elegánsabb fekete nadrágot, a hajam pedig lófarokba kötve, szigorú rendezettségben követi sietős mozdulataimat, ahogy kiszállva a kocsiból belebújok a kabátomba.
Ahogy látom, én értem ide később, szóval odaintek az őrzőtársnak, leellenőrzöm a kabátom zsebeinek tartalmát, majd becsukva a kocsi ajtaját le is zárom azt, miközben ráérősen lépdelek Reed felé.
- Heló! - Biccentek. - Régóta vársz? - Hátha nem bírta megállni, hogy körülnézzen még mielőtt én ideértem volna. Amennyire túlbuzgóak tudnak lenni a fiatalabbak manapság és az "Adj uram isten, de rögtön" habitus szerint élni az életüket, nem lepett volna meg ez sem.
Tekintetem a srácról a telepre vándorolt, de az csak kihaltan meredt vissza rám.

// Elnézést, hogy ilyen rövidke. Lesz ez még jobb is. :$ //

Hamarosan a lestrapált kocsim berregését lehetett hallani, miután parancsba kaptam hogy át kéne néznem a fakitermelő telepet. Normál tempóban mentem, egyrészt mert a hangvétel alapján nincs ott akkora baj hogy rögtön indulnom kelljen, másrészt pedig ha 60 fölé mennék valószínű annyira felmelegedne a motor hogy meghalna az út közepén az autó. Na igen, Chevrolet Lacetti, jó autó, ha jó tulajtól veszed. Csak senki sem világosított fel, hogy előttem egy 16 éves gyerek tanult vele vezetni, és lehet hogy kívülről tökéletes állapotban volt, de belülről 100 helyen is vérzett. Viszont annyi baja volt már, amióta megvan, hogy kitanultam hogy is kell megoldani ezeket, szinte már szerelő is válhatna belőlem.
Mikor leparkoltam a fakitermelő telepnél, panaszosan nyögött párat a motor, de kitapasztaltam már hogy ez nem azt jelenti hogy megadja magát, csak egy kis hiszti. Leállítottam a motort, aztán kiszálltam a kocsiból. Hirtelenjében az ég világon semmi nem tűnt fel, majdnem biztos voltam benne hogy vakriasztás. Ha nagy lett volna a valószínűség veszélyes helyzetre, amúgy sem engem küldenek, informátor vagyok nem harcos. Szemtől szemben egy több száz éves döggel csak akkor van esélyem ha rohadt nagy mázlim van, vagy túl tudok járni az eszén.
Nem is kezdtem bele a keresésbe, úgy döntöttem megvárom a társamat, és majd együtt körbenézünk. Nem is kellett sokáig várakoznom, hirtelen megpillantottam ahogy felém sétál a nő.
-Szia!-Visszabiccentettem neki.-Áhh, nem, csak most jöttem nemrég. Tudod hogy mit kéne keresnünk?
A kocsim kulcsával szórakoztam a kezemben, aztán meguntam és zsebre vágtam inkább. Körbemeredtem megint a telepen, de nem volt semmi érdekes ott, minden csendes és mozdulatlan.
-Van egy olyan érzésem hogy nem találunk semmit. Eddig viszonylag nyugodtan telik a karácsonyi időszak a sok ember ellenére, remélem nem vihar előtti csend.

Némileg megnyugtat a válaszával, hiszen akkor mégsem késtem olyan sokat, mint amennyinek éreztem. A hülye tárgyalások kedvelt szokása, hogy elhúzódnak... főleg az unalmasak képesek erre. Bezzeg, amelyik izgalmasnak tűnik, azt mindig képesek gyorsan lerendezni!
- Őszintén szólva... nem igazán. - Szélesedik ki a mosolyom, ahogy megtorpanok a kocsi mellett, szemközt Doriannal. - A vérfarkas tevékenységre utaló jelbe az utolsó szőrcsomótól kezdve az ember által arrébb pakolt dolgokig szinte bármit belevehetsz... A legutóbb magányosokat láttak erre, azért ez a nagy hajtás. Vagy Douglas meg akarja venni és velünk csekkoltatja le, tudom is én! - Nevettem fel, mert azért ez utóbbi inkább volt poén, mintsem komoly feltételezés.
Szusszanva engedtem lejjebb a vállaimat, mintegy megadóan az előttünk álló feladat kapcsán.
- Ha engem kérdezel, egészen biztosan az. Túl sokáig voltak már csendben mindkét oldalon a környék farkasai... amit egyébként nem bánok, legalább csak a magányosokra kell koncentrálni, de kétségtelenül valami nagy dolog állhat a csend mögött. Ha megkörnyékeznél egy-két kölyköt, azok talán még el is hintenék neked... feltéve, ha be vannak avatva. - Osztom meg vele a meglátásaimat nyíltan és nem azért, mert olyan meghatóan romantikus, hogy csak ketten vagyunk a semmi közepén - brrr - egészen egyszerűen így látom és ezt bárkivel szemben felvállalom.
- Na, megnézzük, mi van bent? - Léptem el a kocsitól, mintegy mellékesen jegyezve meg annak kapcsán: - Csinos verda különben... - És ezzel együtt a kapu felé lépdeltem, azt mérve fel. Lakat van rajta, nem is könnyű súlyú, na de ahogy nézem, elég csak leakasztani oldalt, hogy be tudjunk jutni. Ez még egy átlag embernek is menne, nem jelenthet problémát Doriannek.

A lángok magukhoz vonzották tekintetem, az orrom csavarta a benzin gőze. Fenevadam türelmetlenül morrant és nyomakodott, míg teljesen át nem engedtem neki a terepet, hogy pillanatokkal később már teljes, fehér bundás pompámban nyissam a szemem a világra, a holdra, az égre. Hátrafordultam, és szemügyre vettem az oldalam és a lábam, ahol bundámat a vér rozsdaszínűre festette. Már szinte teljesen összeforrt, a mozgásban sem akadályozott.
Könnyed kocogással lendültem a másik nyomába, és egyszerűen csak hagytam a Bestiámat élni, lélegezni, mozogni, míg én magam csöndesen meghúzódtam a háttérben. Nem akartam beszélni. Élveztem, ahogy az erdő hangjai, energiái lassan hullámzottak körülöttem, megnyugtatva megtépázott idegrendszeremet. Talán még soha nem voltam ennyire higgadt, mint ebben a pillanatban, de az is igaz, hogy még soha nem is borultam ki ennyire. A hátborzongató élményt tudatom legtávolabbi, legsötétebb sarkába száműztem, hogy majd alkalomadtán, mint valami éles vészjelző figyelmeztessen, ha őrző jár a közelben. De most semmi ilyen nem volt. Csak a futás érzése, a bundámba simító láthatatlan szellőujjak, a mancsaim alatt recsegő hó.
Mit érdekelt már engem a szétvert kocsma, az idegen farkas, akivel szinte versenyt cikáztam a fák között, az összetört autó, mely a hátunk mögött robbant fel. Csak a szabadság semmivel össze nem hasonlítható érzése maradt.
Csak akkor torpantam meg, mikor érzékeltem, hogy a másik megállt. Megfordultam, és elképedve néztem, ahogy kölyökként hempergőzik a hóban. Farkasom csak morrant egyet, míg én a fejem csóváltam, majd hegyezni kezdtem a fülem. Nem messze, alig hallhatóan, de ropogott a hó.
Puha, nesztelen léptekkel, fejemet lesunyva közelítettem az egyik bokor felé, ahonnan a zajt észleltem. Egy nyúl. Megnyaltam a számat, és utána vetettem magam. Fürge volt, úgy iszkolt előttem, mint akit puskából lőttek ki, de nem ez volt az első vadászatom.
Percek múlva könnyed léptekkel tértem vissza, és heveredtem le jó pár méterre Natantól, számban a bundással, és kezdtem jóízű lakomába. Jól ugyan nem fogok lakni vele, de legalább elveri valamennyire az éhségemet, ami úgy szűkölt bennem, mint valami állat.

A falatozás lekötötte ugyan a figyelmem nagy részét, de ettől még érzékeltem, hogy a kölyök felém lopakodik. Csak egy kicsit húztam fentebb az ínyem, figyelmeztetésként, de amúgy nem nagyon foglalkoztam vele. Viszont mikor elkapta a tetem egy részét, felmorrantam. Állkapcsom szorosan fogta a húst, belekapaszkodtam, mintha az életem múlna rajta. Hogy lehet valaki ennyire pofátlan? De az energiák, amik felőle érkeztek összezavartak. Mi a franc?
valahonnan, a távoli múlt ködéből felcsendült egy gyerekhang az emlékeimben, aki lelkesen masíroztatta a többieket. Pislogtam egyet, majd még egyet, de a falatot még mindig nem eresztettem. Játék? Ez a kis pelyhes VELEM akar játszani? Eddigi farkaslétem során egyetlen egy példát sem tudtam mondani, mikor ez előfordult volna. Egyszerűen képtelen voltam kezelni a helyzetet és olybá tűnhetett, hogy belefagytam az időbe. Csak meredten néztem a bundást, aki semmilyen fenyegetést nem közvetített jelen pillanatban, és ezerrel pörögtek a gondolataim.
Végül felemeltem a mancsom és magamhoz képest óvatosan legyintettem egyet a pofája felé, megrökönyödve még saját magamon is.
Mi az isten nyilát csinálok? Nem vagyok már gyerek.
Úgy szidtam magam, mint a bokrot, de a magatartásom nem változott. Az erdő enyhülést adott, a másik farkas viselkedése meg visszaidézte a meg nem élt gyerekkor árnyait, melyek búsan lengtek körülöttem. Sosem gondolkodtam azon milyen életem lehetett volna, ha Martinez nem irtja ki a falut, és nem tesz azzá, aki most vagyok. Akkor időm nem volt rá, aztán meg már eszembe sem jutott. Felesleges lett volna. A múltat nem lehetett megváltoztatni.
Elment az étvágyam. Elengedtem a nyulat, és elfeküdtem a hóban. Semmi kedvem nem volt most visszamenni a városba. Amúgy is, a ruháim a kocsival együtt elégtek, farkas alakban meg csak nem caplathattam az emberek és autók között. Azt ugyan még nem tudtam ezt a problémát hogy fogom megoldani, de nem is érdekelt. Az őrzővel és a bundással való találkozás csak még inkább megerősítette bennem, hogy nekem semmi keresnivalóm az ő világukban. Másképp neveltek, más életem volt, és az övékét egyáltalán nem ismertem. Az én világom az alvilág és az emberek közé láncolt.
Érzéketlenül morrantam a kölyök felé.
~Húzz haza, és kezeltesd magad.~
Nem túl lelkesítő szavak, de magamhoz képest igenis törődő voltam. A hullámaim, mivel a pajzsomat nem húztam vissza, ha a gondolataimat nem is, de az érzéseimet közvetíthették, legalábbis valamennyire. Nem akartam, hogy körülöttem lebzseljen, miközben én életemben először megborultam mindenféle téren.
A francnak kellett nekem ide jönnöm.

A nyüszítése rángatott a felszínre búskomor gondolataimból. Csak figyeltem, ahogy felkel és lerázza a havat bundájáról. Nem zavart, hogy rám, legalább hűsített egy kicsit. A hullámai nem mondhatnám, hogy nem zavartak, de nem is idegesítettek annyira, hogy ezért neki menjek. Szerencsétlen kölyök így is eléggé megjárta már velem a mai napot. Nem irigyeltem az üvegszilánkokért, de hát kellett neki kekeckedni.
A kérdés elgondolkodtatott.
~Nem vagyok most sem meztelen, mint láthatod. Ráadásul a bunda melegít.~
Azt már nem tettem hozzá, hogy volt az életemnek olyan időszaka, amit többségében farkas alakban töltöttem csak azért, hogy el tudjak rejtőzni Martinez elől a szökésem után, szóval még csak kényelmetlen sem volt a helyzet. Mondhatni megszoktam. Kaja van, odu is akad bőven, ahova el tudok heveredni, de akár még itt a hóban is megteszi.
Mikor hozzám lépett elképzelésem sem volt róla mit akar, de mikor megböködött elkeseredetten szusszantam egyet. Kezdett úgy tűnni, hogy kaptam a nyakamba egy kéretlen kölyköt, aki az istennek sem képes leszakadni rólam. Mondjuk amiken keresztülmentünk az utóbbi egy órában, adhattak neki némi alapot arra, hogy egyfajta kötődést érezzen, én viszont nem akartam semmilyen felelősséget a nyakamba. Viszont két dolog közül választhattam: itt maradok és élem világomat vadállatként, vagy megelőlegezek neki némi bizalmat, és követem ki tudja hová. Ráadásul utóbbi mellett szólt az is, hogy megbízásom van.
~A francba...meg is feledkeztem a kis patkányról...~
Lemondóan keltem fel és ráztam meg magam hasonlóan, ahogy ő az előbb. Az oldalam, a lábam szinte teljesen rendbejött, csak a bundám árulkodott arról hol is sérültem meg valamikor.
~Akarok vagy sem, muszáj leszek veled menni. A meló az meló.~

A csönd egyáltalán nem zavart, sőt, ismerősként köszöntött. Sosem voltam locsifecsi, és örültem, hogy a mellettem bandukoló farkas sem az. Ez az egyetértés, vagy nem is tudom minek nevezzem, egyre inkább beette magát a bőröm alá, aminek mondhatni egyáltalán nem örültem. Bestiám lustán lépkedett, olykor megjelölt egy fát, és elszórakoztatta magát azzal, hogy felfedezze az új terepet, míg én idegesen a hajamba túrtam. Biztos, hogy kellett nekem egy ilyen...kapcsolat? A szóra még a hideg is kirázott. Sosem voltam oda a férfiakért, nem fogom most elkezdeni. Akkor bajtársiasság? Hát, közösen ültünk a lecsóban a kocsmai verekedés után. Ráadásul elhozott ide, és csak neki köszönhetem, hogy megszabadultam az őrző mágiájától.
Bestiám könnyedén tartotta a lépést, én meg szimplán elengedtem a fülem mellett a zenebonát. Viszont mikor nekilódult, hogy elkapja az egyik képzetet, már felemeltem a fejem, hogy megnézzem mi a franc történt már megint. Ez az este már így is kissé túlzsúfolt volt, még ha jól is esett a bunyó. Szó szerint leesett állal bámultam a megelevenedő káprázatokat. Még a vadamat is elfelejtettem visszafogni, így fel-alá rohangált vicsorogva, de csak a semmit hajszolta lelkesen.
Meguntam a dolgot és rántottam egyet a pórázon, hogy újra csatlakozzunk a bolond vonyító mellé, miközben az járt a fejemben, hogy azért ez a képesség sem épp haszontalan, bár volt már hozzá szerencsém. De hogy így megjeleníteni valamit a semmiből...
A kaptató tetején én is megtorpantam. Jégkék szemeim itták a város látványát, hallgatták lüktető ritmusát. Az is az otthonom volt, csak másképp. Viszont most nagyon nehezen akaródzott visszamennem. A mai nap egyszerűen túl sok volt.
A megjegyzés viszont satuba fogta a mancsaimat. Falka. Egy olyan természetellenes közeg, amihez nekem közöm sincs. Tudtam, láttam az erdőkben, hogy a farkasok családokban élnek, de nekem a családiasságról csak a verések és megaláztatások jutottak eszembe, abból pedig nem kértem. Fenyegető vicsor szaladt a bestiám szájára és az enyémre is, de aztán visszafogtam magam. Ha akart volna, nem szól, csak bevisz a susnyásba minden felkészítés nélkül. Így viszont ez az információ volt akkor pofon számomra, hogy háromszor is átgondoljam érdemes-e oda menni. Végül egyszerűen leültem, ezzel is kimutatva, hogy én innen egy tapodtat sem megyek.
~Akkor itt elválnak útjaink. Falka közelébe nem megyek.~
Ruháért meg nem kuncsorgok. Majd lopok valahonnan, megkeresem azt az átkozott kocsit, és elmegyek vásárolni. Bár a városból éjszakai boltot nem néztem ki, szóval nagyon úgy festett a dolog, hogy ebben az alakban, a szabadban fogok éjszakázni.

Csak hagytam, hogy a képek magukkal rántsanak, elfelejtessék velem a dolgok mikéntjét, miértjét. Szabad szellemem, mint halk dallamú művész, apró ecsetvonásokkal dolgozva eleveníti meg a nő alakokat. Először fel se tűnik, mit művel a másik, s csak mikor nevetve elhussan előle az egyik lány, kuncogok magamban én is. Az elmúlt órák eseményei fel-fel elevenednek bennem. Néha a másik felé pillantok, azután megyek tovább. Nem idegen, legalábbis nem érzem annak ezt a helyzetet. Mint a régi időkben, mikor a Vaskovic testvérekkel jártam a harctereket, embereket zabáltam fel, s ágyú lőpor szaga keveredett vér, s halál illatával.
A domb tetején ülve, gondolataim fáradtan cikáztak körülöttem. Még itt akartam ülni a csendben, a nyugalomban. A semmi határában. S csak nézni ezt a Farkasokkal, s Őrzőkkel, meg megannyi furcsasággal teli várost. Éreztem, hogy tagjaim zsibbadnak. Szívverésem mély ütésekben dobbant. Nem néztem fenyegető arckifejezésére, de hullámai így is elárulták. Hát, legalább tudja. Igazából fogalmam se volt, miért tettem ezt, hisz ha "ajándékként" viszek a Falkának friss húst, talán enyhíti a haragját. De mit értem volna vele? Így is megbüntet. Másrészt pedig ez a Farkas nem hiszem, hogy a Falka érdekeit szolgálná. Legalábbis nem most. És így veszélybe sem sodorhattam a "családom". Sethnek ezzel szívességet tettem. Vagy csak segíteni akartam? Miért? Semmi hasznom nincs az egészből. Eh Natan, igazodjon ki rajtad a halál... Megráztam magam. Kiszakadtam hullámaiból, majd elindultam csendben lefelé a dombról, a város felé. Aztán félúton megálltam, s visszapillantottam.
~ Egy időre húzd meg magad. Vigyázz magadra Seth! - finoman bólintottam felé a fejemmel, majd futva elindultam. Hullámaim kiszakadtak végleg, s néma üresség maradt a helyén. A város fényei hívtak. A Falkám várt. Furcsa érzéssel töltött el. Az viszont bizonyos volt bennem, hogy eme ellenségemmel, vagy inkább bajtársammal, még bizonyosan összesodornak az Istenek.

// Köszönöm a játékot! //

Csöndbe burkoltam magam, úgy figyeltem a farkas távolodó alakját, anélkül, hogy sejtettem volna, kemény büntetés elé néz. Csak amikor már teljesen eltűnt, és hullámait sem érzékeltem már heveredett le bestiám, fejét mancsaira helyezve, és együtt bámultuk a várost és a holdat.
Furcsa érzés motoszkált bennem. Alig érzékelhető, mondhatni ismeretlen, de ott volt. Hogy hiányzott volna? Elhúztam a számat, míg Bestiám lenézően morrant egyet. Nem. Inkább csak furcsa volt, hogy nincs az az idegborzoló tapogatózás körülöttem. Jó mulatság, férfi munka volt, mondhatni, de ennyi.
Viszont nem igazán értettem, hogy egy ennyire hozzám hasonló - mert az emlékei, a sebei ezt mutatták - hogy a bánatba került egy falkába.
Bestiám ásított egyet. Jóleső fáradtság zsongott a végtagjaiban. Én csak hagytam, hogy csináljon amit akar, átadva neki a terepet, míg én gondolataimba merülve vágódtam hanyatt tudatom egy szegletében.
Falka. Képes lennék feláldozni a szabadságomat azért, hogy egy csomó idegesítő szőrgolyó ugráljon körülöttem? Megráztam a fejem. Nem valószínű. Hamarabb eltörném a nyakukat, mint hogy beilleszkedjek. Esélytelen volt az egész, ráadásul értelmetlen is. Túl öreg voltam én már ahhoz, hogy változzak vagy egyáltalán változtatni akarjak az életvitelemen, a gondolkodásomon. Az érzelmi sivatag, ami bennem lapult meg egyáltalán nem volt alkalmas társas kapcsolatok kiépítésére. Tisztában voltam magammal. Nagyon is. Kétszáz évem volt rá, hogy megismerjem azt a szadista pszichopatát, aki lett belőlem. Semmi nem tudott megmozgatni sosem. Ezért is volt számomra új és szokatlan a mai este.
Ráadásul itt voltak még az Őrzők is. A gyűlölet elemi erővel tört fel belőlem, és csak hosszú percek után voltam képes lehiggadni.
Ez a város egy rémálom. Ezerszeresen fogom leverni azon a kis seggdugaszon, hogy ide kellett jönnöm miatta.
Tudatom lassan összefonódott Bestiámmal, és együtt néztük a várost, a holdat, majd feltápászkodtunk, és könnyed kocogásban indultunk vissza az erdőbe. Kellett találnom egy odut, ahol alhatok, és a mai este eseményei után a logikám és az ösztöneim is azt súgták, talán érdemes lenne megfogadni a kölyök tanácsát.
Gondolatban vállat vontam. Nem először és valószínűleg nem is utoljára fog előfordulni, hogy fenevad alakban múlatom az időt. Egyel több vagy kevesebb ugyan nem számít.

//Én köszönöm, hogy ismeretlenül is bevállaltad velem az első játékot //

Wendy & Jay

 Nyáridőben a kutatást kell csúcsra járatni és ha már kipörög, akkor jöhetnek az embert igen, de farkast nem annyira próbáló, ám kétségtelenül látványos edzések. Amikor már a természet és a civilizáció majdnem összeolvad, de végülis csak meggondolja magát és mégsem, azt nevezik organikus építészetnek. Vagy elhagyatott fakitermelő telepnek, mint az aktuális edzőhelyszínemet is. Lejöttünk 3 cimborával, hogy ne csak az edzőteremben hergeljük a sporttopos lányok feromonjait, míg mi a lépcsőzőgépben ringó farhátukat stíröljük, hanem kint a friss levegőn is megmutassuk magunknak és egymásnak, mit tudunk. Az ötlet az én kútfejemből mászott ki, de Edmond, az egykori favágó dobta be, hogy a város szélén, a világ végén áll egy halom fa csak arra várva, hogy 4 marcona férfi széttornássza magát rajta. Egy egész telep a miénk és ha idetévedne valami őrféle ráverni a kezünkre, hogy "Nem szabad, kisfiam", akkor se kell a forró agyam gőzrobbanásától félni, mert a srác ismer mindenkit a fairbanks-i fakitermelők közül és ért a nyelvükön. Én is ismerek pár nyelvjárást, de favágóul még nem sikerült megtanulnom, úgyhogy rábízom, ha ilyen lesz.
 Az időjárás a kezünkre játszott és kellemesen közepes. Ujjatlan, fekete izompólómban csurog rólam a verejték, amit a kimerítő edzésre légzőgyakorlatokkal rásegítve idéztem elő. A farkaskitartás miatt meg se kottyanna, amitől a többiek kifulladva adnák el az életüket egy oxigénsátorért, így pluszban nehezítettem magamnak, hogy ne szakadjon el a humánjelmez. Fekvőtámasz a rönkökre felcsapott lábbal avagy fordítva, lépcsőnek használt kicsi a rakás és az állványokon húzó-toló mozdulatok. Szétszóródtunk, én épp az országúthoz közelebbi rúdon gyötröm a bicepszeimet széles fogású őrszemhúzásokkal. Felhúzom magam, mint dacos tűzoltó a vízipisztollyal égő kukát oltó kamaszkölykökön és onnan feltolom magam, hogy jó kilátásom nyíljon a benzinszaggal kikövezett aszfaltösvényre. Szörnyméretű kamionok és dupla haszonállatnyi személygépkocsik húznak el a környékünkön. A levegő itt mégis eléggé tiszta, ez a legjobb helyszín az erdő után, amit az alaszkai sportember kívánhat magának. A tüdőmet átjárja a hűvös szellők kaparászó érzete.
 Most meg csöpörögni kezd az eső, mint prosztataproblémás brüsszeli kisfiúból a díszkút vize. A leggránitosabb fanatikusok ilyenkor erősítenek rá, mert aki a majdnem rozsdásodásnak indult vason és a penész kivirágzására méltó fán is megállja a helyét, az a nap királya és a többiek fizetnek neki egy csirkemenüt. Számítok is rá, mint korrupt politikus a szavazás tisztátalanságára. Töretlen lelkesedéssel kattogtatom az ízületeimet a vizes vason ázva és már fordítva, háttal nézem az országút vándorait, mint csodálják a ronggyá váló tornászokat. A póló alól ki-kikandikáló sárkány szárnya végei csak ámulnak és bámulnak, én viszont kikapcsolok, mint zárlatos tévé főműsoridőben. Nem gondolok semmivel, nem csodálkozom rá az út zajos lakóira, csak én indulok újabb és újabb útra és fel és le és fel és le. Egyszerűen ilyenkor érzem, hogy élek.

Jay &
Wendy

Somebody speak to me
Cause I'm feeling like hell
Need you to answer me
I'm overwhelmed
I need a voice to echo
I need a light to take me home
I need a star to follow
I don't know

Anchorage már egészen ismerősnek hatott így egy hét elteltével, nem mondom, hogy olyannyira megszoktam, de azért legalább ismertem egy két arcot, és kibéreltem egy csinos kis kecót, ahol ellehetek egy darabig, aztán majd kitalálom, hogyan tovább. Egyelőre minden meghaladta a képességeimet, mert őszintén szólva legszívesebben elbújtam volna a világ elől, hogy soha többé senkivel ne kelljen találkoznom. Még jó is, hogy áthelyeztek, nem bírtam volna a húgom szemébe nézni, bár ő nem haragszik, de én akkor is hibásnak érzem magam. Ettől még szeretem, csak most kell egy kis távolság, mondjuk két országnyi pont megfelel. Tegnap azért megdobtam egy maillel, ne mondja azt, hogy elfeledkeztem róluk.
Cirka hat órája beültem az édes kis szerelmembe, a pick-up-omba, és Fairbanks felé vettem az irányt. Úgy esett, hogy időszerűvé vált lejelentkeznem a nagyfőnöknél, én meg nem szeretek senkinek adósa maradni, és ha valamit, hát az őrző ügyeket nem szokásom ellinkeskedni. Már egészen közel járok, alig pár mérföld távolságról dalolnak a táblák, egész testhezálló, ha már a rádióban a csajszi valami fülemülét emleget állandóan, nekem aztán mindegy, egész kellemes kis nóta, éneklem hát vele, szerencsére a hangom egész jó, bár az sosem jutott eszembe, hogy éneklésre adjam a fejem, ebben a műfajban szerintem kevesen képesek egyben értékeset és maradandót alkotni. Egész feldobja a hangulatom egyébként a hangom kieresztése, ezzel párhuzamosan elkezd esni, én meg az ég felé mutatom középső ujjamat, lelkesen integetve vele Murphy pajtásnak. Vettem ám, ne legyen jobb kedvem, ott még nem tartunk. Amúgy bírom az esőt, és egészen addig így is gondolom, amíg nem hallok valami kattanást a motor felől, és csap ki a motorháztető alól némi tetemes mennyiségű gőz, amire természetesen az az első reakcióm, hogy félreállok, mert nem vagyok hajlandó sem a saját, sem a Fiatom testi épségét tovább kockáztatni.
Még jó, hogy mindig van nálam ernyő, így magamhoz veszem az élénkpiros darabot, bár semmilyen más ruhadarabomat tekintve nem vagyok esőhöz öltözve. Annyit azért megteszek, hogy a feleslegessé vált napszemüveget feltolom a homlokomra. A kulcs is a kezemben, nem vagyok olyan ostoba, hogy benne hagyjam, bármennyire is legyen épp hadirokkant a járgány. Felnyitom ugyan a motorháztetőt, de őszintén, halvány lilám sincs róla, mi lehet a baja, annyit értek a motorok működéséhez, mint villamosmérnök a tengerbiológiához, nagyjából… Sóhajtva csapom vissza, majd beriasztva a járgányt körbenézek, nincs-e valamerre olyan hely, ahol segítséget kérhetnék. Ugyan hívhatnék egy autómentőt is, de a személyes kontaktokat mindig jobban csíptem, mint egy agyatlan diszpécserrel történő társalgást. Hamar kiszúrom a fakitermelő telepet, és látok némi mozgást, hátha akad ott valami autókhoz konyító férfiember, és megúszom a fölösleges plusz költséget némi mosolyért, esetleg jövőbeli szívességért cserébe. Vagy ki tudja, én sok mindenre hajlandó vagyok.
- Hahó! Szükségem lenne egy kis segítségre!
Mondom a legközelebb orbitális méretű pasas hátának, és csak a tudatom egy eldugott szegletében kaparászik a felismerés egyelőre, hogy az a tetoválás nem épp ismeretlen a számomra, csak épp ennyi év távlatából hajlamosak nehezebben előmászni az emlékek, főleg az elfojtott fajták.

Egy hentesénél biztosabb marokkal kell kapaszkodnom, hogy ne csússzak le, mint ónos eső az ereszcsatornán. Lelkesedésem töretlen és az ügyességem sokkal inkább dolgozik most, mint a fizikai erőm, hisz összpontosítani kell a masszív szorítás mellé. A háttérben négykerék-meghajtásos csodák és termetesebb, sokkonténeres járgányok is elvonulnak, hallom. Az egyik mintha fékezne, bár nem tudom teljesen kivenni az országút kakofóniájából és nem is zavar különösebben. Ha megjöttek a gondnokok, akik ránk szeretnének inteni, hogy "Nem szabad", akkor majd a visszavonult favágó cimbora letárgyalja velük a szálkáskezűek nyelvén. Én csak nyomom a szériákat és eltelik egy kis idő, mire konkrét lépteket hallok közeledni. Csuklyásizmom fölött nézek hátra, mint flegma vállú lazagyerekek a sikátorban. A tekintetemet ilyen esőben talán nem lehet tisztán kivenni, de nem túl örömteli. Mint amikor a macska fülét portörlővel ingerlik a májdús táp fogyasztása közben, olyan kedv rí le az edzésemben megzavaró hangok hallatán. Benzingőz és vízpára zavarja meg az érzékeimet, így először még nem jövök rá, hogy ismeretlen ismerős csöppent ide a kicsi világ közel s távol lévő szegletébe. Visszafordulok és megvárom, míg szólásra nyitja ajkait a kopogós cipellőjű női alak, aki jobb időre számított a fejtetőre kárhoztatott napszemüvegből ítélve. Florida nem erre van, valaki csúnyán félreirányíthatta...
Az izompóló nyaka mögül kikandikáló sárkány zöld feje pontosan szemközt néz Wendy-vel, bár kicsit bővült és szépült azóta, hogy közelről megismertük egymást. Simán rájöhet a kontúrból és a mintázatból is, hogy ki húzza fel magát, kivételesen nem átvitt értelemben. Míg meg nem hallom a hangját. A karom derékszögű hajlásban marad és lassan eresztem vissza magam megfordulás nélkül. A talajra érkezésig még van fél méter, mert ugrás nélkül nem érhető el a vas, amin tornásztam. Toccsanok a dagonyába, amit 1 órával ezelőtt még poros földnek hívtam. Gerincbántalmakkal küzdő vénembereket meghazudtoló lassúsággal fordulok meg, mert nem akarok hinni a füleimnek. Az energiákat érzékelő részemnek pedig végképp nem. Úgy vetem ki rá a tekintetemet, mint vadász a hálócsapdát. A karjaim széles tartásban, mintha láthatatlan dinnyéket szorítanék alattuk.
- Tőlem vagy ellenem, drága lepcses szájú vígözvegyem?
A vigyorom nem teljes körű derűt mutat. Ez olyan farkasmosolyféle, mert benne játszik, mi mindent szeretnék kezdeni a pásztázott illetővel, de kétségek is cikáznak a két sötét szembogaram között. Nem lehet más, nincs még egy ilyen szabadelvű és szabadhangú kéjmadár. A dombságai tartják a formájukat, talán a csípője árulkodik valamiről, amit talán én hagytam meg az utókornak és ez maga a színtiszta horror. Ez itt bizony a gondnokné, akiről nem hallottam a részeg pásztoróránk óta, csak a férjéről, akit ki kellett törölni az élők közül, mert alkalmatlan volt a falka- és farkaslétre is. Na de Őrző energiát pumpáltak bele ebbe a kerek asszonyságba? Váratlan fordulat, de csak megerősít, hogy nem álmodom és nem illúzióval szórakozik valamely vetítőbajnok fajtársam. A szagot nem ismerem, ezt a hangot viszont számtalanszor hallottam csiripelni szándékosan félreérthető, félrelépésre csábító szavakkal. A minneapolis-i pankrátorkrónikák szerint az arénában egyetlen meccsen volt biztos mindig az eredmény: Wendy-t minden egyenes hajlamú kollégának sikerült megdöntenie, kivéve a hűséges típusoknak. Sokáig én is a mindent a szemnek elvét vallottam, aztán az alkohol felszabadított egy estére. Mindkettőnket. Ami utána következett, az pedig már történelem. Az életem fordulópontja egy ízletes dugás volt, ami után nem bírta befogni a száját a tágra nyílt ülepű. Legalábbis így gondolom. Egy karrierre dobott atombombát és egy időzítettet aktivált, mert Alamo-ból akkor szökött ki a Bestia. Minden máshogy alakult volna, ha nincs ez a nőszemély vagy ha képes hallgatni a tettei súlyáról.
Most ássam el egy tonna farönk alá a darabjait vagy döntsem meg még egyszer a sokéves átlagát, de partszakadásig? Esetleg legyen ő az ebédem, ha már úgyis mindig készségesen felkínálkozik? Annyi vajat kentem már a fülem mögé itt is, hogy lassan desszertnek számítok az Őrzők előtt. Szaladgáló gyermekekként űzik egymást a gondolataim. Megüssem vagy ne üssem, ezen tűnődtem, egy nagy pofon nem old meg semmit. Válaszokra vágyom, nem csupán egy szétmarcangolásban kiteljesedő bosszúra. Vajon tisztába tették a pelenkás gondolkodású asszonykát azzal, hogy mit produkált az én sorsomban? Vagy csak a híradóban hallotta a gyászjelentést? Felvonult a temetési meneten, ahol egy kővel megpakolt koporsót kísértek utolsó útjára a fájdalmukba majdnem belehaló szüleim és David Papa meg a szakmai berkek fele? Másnap ugyanúgy beállt a dögcédulás pultba, hogy két pankrátorfeleség nercbundája közt bujálkodjon a prémek tulajdonosaival? Vagy magába nézett és takarítószerekbe ruházott be a mocsok láttán? És ha már tudta, hogy új sorsot adott nekem, hová a világ aranyos szegelletére menekült a paranoiát kiváltani képes hálámra gondolva? Látnom kell, mivé vált és meg kell hallgatnom a történetét. Egy asszony illata. Most már megőrzöm az emlékezetemben örök időkre, akármeddig is fog élni. A doktori disszertációm egyelőre kimenti a helyzetet, tudatlanul nem adhatok neki instant kivégzést.
- Felesleges sikítanod, ha már aznap éjjel is csendben élvezted az óriáskígyó üregjárását - szólok és leszegett fejjel közelítek felé, mint az esőzés a végéhez.
Úgy emlékszem, hogy nem játszott böllérkés alatt visítva küzdő vágósertést, hanem annyira észnél volt, hogy diszkrécióra törekedjen. Neki ki kellett józanodnia, hogy elárulja, amit részegen titkolt? Sántítanak a következtetések, mint ágyúval ellőtt térdű háborús hős a távgyalogló versenyen. Közben egyre kisebb cseppek ütlegelik a kugligolyót, ami a nyakamra nőtt és rendületlenül készülök a könnyűvérű ruhatárosnő orra elé állni. Szemügyre kell vennem, mint hentesboltban a pulykamellfilét és egy autobiográfiát is szereznem kell, mert egyszerűen nem lehet véletlen, hogy ezen az úton gördültek a verdája kerekei pont akkor, amikor én csuklóztam a kísértetiesen magára hagyott telep vasrúdján. Az időjárás pedig asszisztál, hogy tisztábban lássak, halljak és szagoljak, mint nagymama Bestiája Piroska kosarában a húsáru után érdeklődve. Ha hátrál, megállok, mint benne az ütő és rászólok hívogató mutatóujjmozgással:
- Gyere vissza, mindenki galambja! A nyolcadik utas a halál, de most csak ketten vagyunk, ő később érkezik.
Jó kérdés, hogy mennyivel később, percekig váratom vagy... Lehet, hogy el fog szállni a gyilkos vágy, de ahhoz olyan történet kell, ami lenyűgöz, mint tenyészbikát a vontatókötél. Az edzőtársak szerintem behúzódtak már valahova és várják a tisztuló égboltot. Lehet, hogy elveszítek egy fogadást, hisz arról volt szó, hogy kitartok heves esőzések alatt is a szertornán, de ez most nem tűrhet halasztást. Ő nem tűrhet halasztást.

A sárkány, elég hamar felrémlenek lelki szemeim előtt az addig múlt ködében porosodó képek. Ahogy ő a fülének, úgy én a szemeimnek nem hiszek, nem is arról van szó, hogy él, az valamilyen szinten még megkönnyebbüléssel is töltene el, sokkal inkább arról, hogy itt van, a világvégén. Engem meg pont ide kellett vezényelni? Hát mi az isten haragja van a fentiekkel, akik sorsunk lapjait írják? Ez már rég lefutott meccs, kurvára megszívta mindenki, erre most itt áll előttem, és… hümm, tán csak nem a masszív egoizmus vegyül azokba a szépen formázott szavakba. Ajkaimra kaján vigyor költözik, édesem, senkire sem lenne szükségem ellened.
- Nocsak, a szellem a palackból? Ne légy naiv, egyedül is elbírnék veled, nem úgy egy autó motorjával.
Meglehet, nem sokat segít a helyzetemen, ha túráztatom, de az évek során biztosan nem kopott el a nagy pofám, még akkor sem, ha lényegesen több agysejtem van, mint akkoriban volt. Vagyis, inkább csak jobban szeretem használni a fejem, mintsem csak élni bele a vakvilágba. Nem különösebben hat meg, milyen szemeket mereszt rám, a múlt egyrészt igencsak távol van már, másrészt, ha nagyon elgurul a gyógyszere, kénytelen leszek felvilágosítani, hogy a mi is afférunkat nem csak ő szívta meg, nem mintha nem lenne nyilvánvaló. Bár pardon, nem nevezném az Őrző létet szívásnak, azt imádom, egyéb dolgok is voltak ott, ám azokról nem fogok beszélni sem most, sem máskor, neki ahhoz nincs semmi köze.
- Édes, hogy azt hiszed, félek tőled, de ne ringasd magad hiú ábrándokba, nincs így, előbb sikítanál te, mint én.
Még csak arra sem veszem a fáradtságot, hogy védelmet idézzek magam köré, egyedül annyit teszek meg, hogy leeresztem az ernyőmet, pár csepp csak jót tesz, tán még növök is egy keveset, igaz? Hát persze, hogy nem. Viszont remek lesz, ha szükségem lesz valami ezüstre, az édes kis hegyes végével remekül lehet döfködni megvadult, hajdal szép reményű pankrátorokat, kiknek ma már inkább a Holdat vonyítás a hobbijuk.
- Na és most mit játszunk? Faltörő kos kívánsz lenni, mindenféle kulturált lerendezési módot kizárva, vagy esetlefg hagyod, hogy felszálljon az agyadról a lila köd, és tépjük egy kicsit a pofánkat, mielőtt megpróbálsz bántani? Félreértés ne essék, állok ennek is elébe, Nagyfiú.
Nem vagyok félős kiscsaj, előtte sem voltam az, és nagy a pofám, igen, de történetesen tudom, hogy őt akkor is kenterbe verném, ha dupla ennyi idős lenne. Mondhatnám, hogy kínos, de én nem szándékozom porig alázni, és remélem, nem kell megmutatnom neki, hogy kicsi a bocs, de már igencsak erős.
- Egyébként, most hogy mondod, rohadtul utálok csendben élvezni.
Utalok vissza az előzőekre, mert bizony, én még erre sem emlékszem, de ezek szerint sokkal inkább voltam a helyzet ura, mintsem azt gondolnám magamról ittasan. Meg aztán, ha valaki nem rest a férje munkahelyén űzni a kis félrekavarásait, az bizony megtanulja, hogy a csönd sajnos vele jár, még ha nem is oly édes.
- Nagy szavak. Illenek a méreteidhez, bár mi tagadás, most kevésbé vagy lelkes, mint utoljára. Tényleg, a nejed mit szólt?
Bájmosoly, nem érdekel, semmit sem számít már ez most, meg úgy egyáltalán… Évtizedek suhantak azóta tova, annyira mindegy, hogy ki hol van most, nem a szarból vakarja ki magát láthatólag mindennap, szóval ne vernyákoljon itt nekem magához méltatlanul, mint egy bagzó macska, mert istenemre mondom, sírva is találok fakadni.
- Én nem akarlak bántani, úgyhogy javaslom, maradj ott szépen, ha beszélni akarsz, beszéljünk, ha segíteni, segíts, ha viszont a szárnyaidat akarod próbálgatni, keressünk egy diszkrétebb helyet, mert sem a haverjaid, sem az elszáguldó autósok orra előtt nem fogok parádézni, ezzel veszélyeztetve az álcánkat.
Nagy ívben teszek a hirtelenségére és a jogosnak vélt dühére. A hely nem megfelelő, amíg van, aki láthat minket, addig mindig fennáll a baj kockázata, és én ezt őrzőként nem engedhetem meg neki.

Mindazon kevesek, akik ismertek emberi mivoltomban és megbundázva is, azt emlegetik, hogy az egyébként sem szöszméretű egóm kapott egy turbóinjekciót a beharapással. Egy bizonyos nőstény azt vágta egyszer a fejemhez, hogy Alamo Bestiájával jobban jártam volna. Gondolom, irigykedett Alamo-né sorsára és bánta, hogy már nem lehet meg a gondnok úrnak. Azóta csak fejlődtem, a büszkeségem is, így Wendy jól látja, hogy mi süti ki a hallójáratait.
- Ne parancsolj, kis gazdám! Füstbe ment a tudomány?
Az autókat operáló szerelőzseniktől én messze vagyok, de pár trükk még a tarsolyomban van. Washingtonban alig működő kocsikat is loptunk néhány egyszerű mozdulattal bírva őket könnyű sétára az orgazdáig. Talán segítettem volna, ha a szép szőke herceget szólítja, hogy lovagias udvariasság után belelovagoljon a visszavarázsolt királylányba, de ez a mese máshogy szól. Az ő egója se a dunsztosüveg alján keresendő, mindig is volt benne dinamizmus. Mi ketten hosszú kapcsolatba akkor kerültünk volna, ha ő hord ki engem anyaként, mert minden más esetben zsémbelődésbe fulladt volna az együttlét. Részegen egy éjszakára megfelelt, mint Zsugás Jimmy-nek a szakadt treff hetes, amíg el nem megy új paklit venni.
- Látom, beiratkoztál az "Ide nekem az oroszlán után a farkast is!" kurzusra, de a tüzet olajjal oltod, finom popójú drágaságom!
Ha a múlton merengésből visszacsöppenek a jelen levesestáljába, akkor gezemicét találok. Ezt hogy főzték ki a sorsot irányító szellemlények? Kettőt lapoztak a szakácskönyvben és közben még fejjel lefelé is nézték az oldalt? Úgy véltem, elmenekült a szerelmi háromszög másik életben hagyott résztvevője, de ezek szerint megtalálták a helyi tetovált barátaink. Kiképezték, mint Rambo-t Vietnamra és most nekem hozza a vadászpuskát a kis szapora nyulacska. Egész estéket végig kellene társalognunk, hogy mindent megtudjak. Akár úgy is megtenném ezt, ahogy utoljára láttam, hisz most szabad madár vagyok. Bár néha úgy érzem, elszállna a szabadságom, ha visszaélnék vele.
Ázik az esőben, meg is szánnám, de elkövette azt a hibát, hogy kinyitotta a száját. Azzal az ernyővel meg mit bűvészkedik? Csak nem?
- Figyelmezz rám, te semmiből előtűnő! Amire felesküdtél, azzal pontosan szemben állsz és a homlokára köpsz, nem érzed a feszkókeltés közben?
Én kezdtem egy erős indítással, de az Őrzőknek nem a felhergelt állat további vadítása a feladatuk. Nem hagyhattam ki ezt a kártyát, le kellett csapnom az egyre vizesedő asztalra. Közeledem továbbra is, de az említett kulturált lerendezési módot nem szeretném kihagyni. Hogy utána életben akarom-e tudni vagy ibolyák alulról szagolójává tenni, az majd elválik, mint celebpár, mikor kitálal a bébiszitter. Nem lesz ez háborúmentes övezet, már csak azért sem, mert a diadalívnyire nyitott szájú ellenfeleket még inkább ki akarom próbálni, hogy csak keltik a félelmet vagy ténylegesen okozni is tudják erővel a tekintély elfogadását? Megállok előtte fél méterrel és a karjaimat összefonom a mellkasom előtt. Láthatja az új ábrákat, amik azóta kerültek és kerülnek rám. Díszesedem, mint húsvéti tojás az ügyeskezű asszonyok ölelésében.
- Bezzeg másnap ki kellett nyitnod a szádat, hogy eltüntesd a piszkot, ugyebár? Inkább sikítottál volna bortól bűzölögve...
A farkasomtól boldog vagyok, a karrierem gerinctörésétől nem. Kaphattam volna Bestiát egy szekrénnyi aranyöv, bajnoki serleg és érem után is, ha ez a diliribi nem fecsegi ki azt, amit illett volna úgy titkolni, mint az erdőmélyi nászt a fairbanks-i Falka égető tűzű nőstényével.
- Pedig jól áll neked ez a kék, megy a vadasszony feelinghez, ami még mindig vadító is. Donna-val még hosszú évtizedekig úsztunk a tejjel-mézzel folyó boldogságban. A csavarkulcsok királyáról viszont nem hamisított gyászjelentést közölt a másnapi Minneapolis News. Mennyi ideig tartott főt emelni, miután a sziklaszirt széléről 2 életet löktél le, nem tudva, hogy az egyik megkapaszkodott?
Adok én itt jégkockát és forró csokit is, bókot a becsmérlés mellé. Amilyen könnyű volt a vére anno domini, el tudom képzelni, hogy két napig csokit falt és mogyorókrémet, aztán harmadnap már hasra fekve pipált a mentorán, aki elhívta, hogy kígyót melengessen a keblén. És még a vérfarkasok a kegyetlenség megtestesítői, igaz? Hagyom, hogy a harcra kész érzésektől dúló bige válaszra nyissa száját. Ami azt illeti, a félelmet tényleg tovaűzte, lehet mögötte erő bőven. Annyira cizellálatlannak nem nézem, hogy egérként ugorjon a medve szájába. Ettől függetlenül lesz hirig, mert szóban még egy csatát sem vívtak meg a legnagyobb harcosok. Ha tudnom kell, hogy erősebb, azt nem hitre alapozom, hanem arra, hogy megnyalatja-e velem a sarat.
- Régen egyszerűségből álló mozaik voltál és a fényed nem kopott meg, de csiszoltak rajtad, mint erről tanúbizonyságot adnak a szavaid. Az nem kérdés, hogy mindaz, amit én akarok, az minden. Kezdetnek vegyél a nyakadba valamit, mert lassan megnyered a vizespóló versenyt!
A Bestiám ismeri ezt a nőt. Az első ismerte igazán, a gondnok úr fegyelmezetlen háziállata, de egy falkatag feleségét általában szokták ismerni a többiek is. Hol mélyen, hol kevésbé. Egyébként biztos, hogy más minneapolis-i farkas is megjárta már azt a lyukat, csak okosan. Az ismeretség minimális, de bővítendő, ezért nem kezdek rögtön torokkal. Ahogy hűl a fejem, még egyszer végighordozom tekintetemet azon fantasztikus korpuszon, ami a jó géneknek köszönheti magát. Mmm, a két fánk, alul pedig a garázsajtóhoz vezető kellemesen kacskaringós lábikók. És persze a koffer, amit megpakoltam, pedig még nem is tudtam, mekkora utazásra indulok. Előtör belőlem az asszonyokat ázott lépcsőn lesegítő páncélozott kerekasztalnál ülő úriember és villámgyors, de csak emberien villámgyors mozdulattal kapom le magamról az izompólót, aztán pedig lendületből és farkasenergiával is megtoldva teljes erőből az Őrző asszonysághoz vágom. Mondtam én, hogy vegyen valamit a nyakába és nem állíthatja, hogy csak beszélek, nem cselekszem. Reflexvizsgálat, gumikalapács helyett sokkal izgalmasabb módon.
- A forgalmi zavarelhárítás fogalomzavarát is elhárítva ne szöszöljünk itt, mint kanadai a pinán! Megnézem azt a pöfögőt. Tudom, hogy a tárogatásban remekelsz, de remélem, az eszedet nem felejtetted ki a csomagok közül és nem hagytad az eső martalékává válni a motort.
Úgy érzem, meg tudom állni, hogy ketté akarjam szabni. Két szép női mell és egy csinos pofika sokkal többet ér a nyáladzó Bestiám ellen, mint mesemegvonással fenyegetőző anyuka intelmeként csitító szavak. Érzem a potenciált, hogy ha egymásnak feszülünk, lehet abból még békeszex is és az azért még tárgyalási alap. Érzem benne, látom a szemei közt a régi bujaságot, amivel hívogatta a férfiakat szó nélkül is. Így elnapolom a megmérkőzést, de nem felejtettem el. Most pedig látni akarom, milyen autóval vezetett ide a jövőbe és míg szerelek, ellensúlyozom a büntető válaszokat a segítségnyújtás nemes tettével. Egy kis befektetés, hogy lefektethessem.

Megvonom a vállam, az én tudományom aligha füstölt el, az autó összerakói azonban megérnének némi szitokáradatot, de hát na, semmi sem lehet tökéletes, az én életem meg pláne nem, szóval ez van.
- Oltani? Ne viccelj, kérlek, jobb szeretem szítani, de hát ez nyílt titok.
Mint sok minden más is velem kapcsolatban, no de manapság már valamivel szolidabb életet élek, nem mondom, hogy nem akasztok a horogra olykor egy-egy pasast, de a prioritások átrendeződtek az életemben, és nem a strigulák számának növelése érdekel, bár hozzátenném azt is, hogy egy ember mellett sem táboroznék le soha többé a büdös életben. Egyszer elég volt, kiderült, hogy nem az én műfajom, szent eskünkből maximum a holtodiglan-holtomiglan működött, amit nekem sikerült átvészelnem, bár nem sokon múlott.
- Jobban örülnél tán, ha mágiából fonnék nyakörvet, és aggatnám rád? Még semmit sem csináltam, de ostoba vagy, ha elvárod tőlem, hogy tétlenül tűrjem indulatos közeledésedet. Gondolkodj el egy kicsit azon, ki kelti a nagyobb feszkót, tudod, a bagoly mondja verébnek, tipikus esete ez.
Való igaz, felhergelt állat, de nem más irányába csordul túl a haragja, hanem felém, azt meg hagy kezeljem úgy, ahogy kedvem tartja, ez nem az Őrzők vagy a Vérfarkasok ügye, ez a kettőnk magánügye, semmi köze a fajtánkhoz, és kötve hiszem, hogy olyan ostoba volna, hogy ez ne lássa.
Mikor megáll előttem, úgy döntök, visszahúzom a fejem felé az ernyőmet, talán lesz módunk megbeszélni előbb, s csak utána elővenni a másikat egyéb értelemben is, bár nekem nem szívügyem összerúgni vele a port nem verbális módon, de tudom jól, milyen. Szép esélyem van rá, hogy nem tudom majd elkerülni, s ha így, akkor annak vélhetőleg csúnya vége lesz. Már csak azért is, mert holt biztos, hogy nem fognak megdicsérni, amiért rögtön zűrbe keveredek, bár elvileg megkapták az aktámat, szóval túl nagy meglepetéssel nem fogok szolgálni senkinek sem. Én nem tárulkoztam ki olyan szinten, mint ő, de a régi tetoválásaim mellett én is összeszedtem ezt azt, mint a Mindent Látó Szem, az Öregedéslassító, ami már elég szépen terjeng, és az Életfám sem mondható kicsinek, de ezek közül maximum a fedetlen vállamról kacsint ki a koromat szabályozó rajzolat.
- Wow. Azért az kicsit új, hogy a ribanc mellett még a hülye picsa titulust is magaménak tudhatom. Esetleg elméláztál azon egy árva pillanatra is eddigi életed során, hogyha egyik félrekufircomat sem vallottam be, akkor miért pont nálad tennék kivételt?
Nyilván nem, máskülönben nem támadna le rögtön ezzel. Némileg felhúzom magam a dolgon, de aztán úgy vagyok vele, hogy letojom, mit hisz, én tudom, hogy senkinek nem köptem el azt, ami történt, de egészen eddig az sem jutott eszembe, hogy az ő szája járt el, én harmadik félre gyanakodtam. Azt hiszem, egy fokkal máris különbnek érzem magam tőle.
- Befejeznéd a vádaskodást?
Kérdeztem higgadtan, és ha kicsit kevésbé uralkodnék magamon, isten bizony pofán vágnám, hogy érezze már a törődést, és jöjjön rá, hogy akkor nem csak az ő élete ment tönkre, és én sem okozója voltam az egész szarnak, hanem ugyanúgy elszenvedtem.
- Izzítsad csak a hazugság detektorodat, mert érzésem szerint más különben egy büdös szavamat sem fogod elhinni. Az a fasz élve el akart temetni, miután a szart is kiverte belőlem, és úgy szétkarmolta a hátam, hogy csak azért nem vagyok hozzád hasonló, mert az Őrzők megmentették az életemet, és kiszedték belőlem a farkast. „Haza” már úgy jött, hogy elintézett téged is, elég nagyra volt magával. Ám ha a bűnbakot keresed ebben a történetben, el kell keserítselek, nem áll itt előtted. Épp annyira vagyok hibás a történtekért, amennyire te.
Leittuk magunkat a sárga földig, dugtunk egy homályosan derengően jót, és ennyi, senkinek sem mondtam semmit, mert úgy kiütöttem magam, hogy másnap délig aludtam, arról halván lilám sincs, hogy ki köpte el a megboldogult uramnak, és ezt a balhét én bizony nem fogom elvinni.
- Nahát, már feszkó van némi vizes póló miatt? Ne aggódj, van rajtam melltartó is, nem látsz semmi olyat, amit nem akarsz.
Közben azért intek egy hahót az ernyőmmel, ami már a fejem fölött díszeleg, egyelőre úgy döntöttem, ráérek ezüstbe öltöztetni. Azt is sikerül megállapítanom, hogy annyira nem bánná ő ezt a nedves ruházatos témát, kutyából ugyebár nem lesz szalonna, határozottan nem pironkodok rajta, nézzen csak, azt szabad, többet egyelőre nem. Gőzöm sincs, mennyire akarnám szexbe fojtani az indulatokat, bár, nem vagyok rest elvigyorodni, mert naná, hogy az ölem megfeszül a gondolatra. Félelmetes nagy ribanc vagyok még mindig, ez van, de sosem zavart, nem most fogok elkezdeni sápítozni rajta.
A pólóját nem szándékozom magamon tudni, főleg mert vizesebb, mint ami rajtam van, de most komolyan, mit gondolt? Felettébb udvarias, mondhatom, bár sokkal inkább arról van szó, hogy tudni akarja, mennyire is vagyok bika. Nos, annyira mindenképpen, hogy ne vágjon pofán a víztől tocsogó ruhadarab, és annyira is, hogy a kezemnek csapódás után ne hulljon a sáros talajra.
- Egy welcome drinknek jobban örültem volna, de ajándék lónak nem nézzük a fogát, ugyebár.
Állapítom meg kissé keserédesen, ha kéri a pólóját, majd elveszi, nem féltem ilyen tekintetben, tulajdonképpen semmilyenben, Emilio nem egy félteni való jószág, inkább tőle illik mindenkit óvni, ha dühbe jön.
- Dehogynem, még jár is, és a kulcsot is benne hagytam.
Vágom rá reflexből, majd intek, hogy zárkózzon csak fel mellém, gondolom egyikünk sem szeretné a háta mögé engedni jelen állapotok között a másikat, a hátam mögött még nincs szemem, és fölöslegesen nem puffogtanám a varázslatokat. Nincs messze a járgány, szóval hamar kilyukadhatunk a tökéletesen bezárt drágaságomnál, ami abszolút nem egy nőies autó, ellenben random bárhol kiválóan lehet belőle csillagokat bámulni éjszakánként, és az is előfordult már, hogy fülledt nyári estéken a platóján aludtam. Vagy egyebet csináltam, és igen, itt is maximum a képzelőerő szab határt a dolgoknak.
- Kösz, hogy ránézel.
Sosem tartottam magam bunkónak, és a köszönöm szó sem ismeretlen a számomra, pláne annak fejében, hogy nem hittem volna, hogy kilyukadunk ide valaha, sokkal inkább számítottam a nem kellemes formán történő egymásnak esésre.

A ruhatár nem hagyta kiteljesedni a tűzgyújtó képességeit, kivéve, mikor a férfiszívekben, illetve a szív alatt egy jó fél méterrel lejjebb lévő szervekben csiholt lángot. Mindig fűzte a szavakat, incselkedett, de most valahogy másnak tűnik. Felszabadultabb és ha ez annak tudható be, hogy megfosztották a férjétől, miattam, akkor igencsak hálás lehet. Büszke nem vagyok a tettemre, mutatja ezt az is, hogy alkoholt utoljára Iris sörös csirkéjében fogyasztottam, előtte pedig idejét sem tudom, mikor.
- A nagy semmi még mindig a kedvenc témád és óriási lelkesedéssel adod elő, mintha csak tanítani kéne.
Elképesztő, mikről képesek a nők órákig hadoválni és mennyire felpumpálják a bolhát, hogy végül elefántnak látsszon. Amit értek, arról nem szükséges vitázni, a többit pedig megkérdezem. Nekem ne tartson előadást arról, hogy milyen vagyok! Ennyire közel nem került egymáshoz a lelkünk, csak a testünk osztott meg minden titkot a másikéval. Az viszont nagyon fincsi menet volt, erre szerencsére emlékszem...
- Nem mondhatod, hogy szűkkezűen mérem a jelzőket. A nők gondolatmenetei sokszor a saját elméjükben is csak légypiszoknyi nyomot hagynak és utána felhangzik a hivatalos magyarázat, hogy "Nem is tudom, miért csináltam"
Az utolsó szó az enyém kell, hogy legyen, de érzem a szavai mögött, hogy nem küzd igazságnak felöltöztetett mese két lábon tartásával. Lehet, hogy mágikus erőt adtak neki és nyakörvet, pórázt, meg kutyatálat létesít, ha akar, de az ilyesmi ellen nincs védve. Hogy miért tette volna, arra ezer és egy magyarázatot gondoltam már ki. Véget akart vetni a titkolózásnak vagy másnaposan kába volt a feje, hogy ne csússzon ki egy leleplező szó. Esetleg erőszakra emlékezett és a férjének mondta el először. És így tovább. A női lelket megérteni nehezebb, mint professzori címet elnyerni a nyelvészet tudományágában.
- Ha méltóztatsz elmondani a saját verziódat, akkor esetleg megfontolom, hogy kevesebbszer emlegetem fel.
Mert ez még nem válasz arra, hogy hogy élte meg. Lehet, hogy nem hiszi el, de tisztán akarok látni és azzal a sok harcostársamat kényeztető szájából akarom hallani, mi is történt és hogy élte meg azt, ami mindkettőnk életében fordulópont lett a jelek szerint. Nem sajnálom azért, hogy a férjét lenyakazták. Hogy is tehetném azok után, amit Alamo elkövetett? Wendy elég szar pasas mellett tette le a voksát és a vakság vagy a szemellenzősség nálam nem mentség. Nem sajnálom, de meg fogom hallgatni és ha támadni akarnék, nem álltam volna meg. Ez most nem pankráció, ahol látványos hatásszüneteket tartunk és rákészülünk a következő manőverre.
- A detektor aktív üzemmódban, kezdődhet a beszámoló!
A zivatar csillapodásával együtt megy le bennem is a pumpa, ahogy meghallgatom a felszarvazott férj balladáját. Sok mindent mutat az érzékelőm, többek között azt is, hogy ebbe nem rokkant bele a vörösségéből nagy kékségre váltott vicces csöcsike. És azt is, hogy a halál nála is opció volt, amint nálam sem volt garantált, hogy az élő farkasok száma gyarapodik, nem a halott emberek száma. Ez teljesen logikus magyarázat arra, hogy az Őrzők kiszálltak. Érdekes lenne belegondolni, hogy ha inkább kiradírozzák az emlékeit, milyen öregasszony lett volna belőle. Azt az estét a betöréssel, a tükör összezúzásával, a polcok közötti rövidke harccal újra átélem most. Ez nehéz téma, bele is sóhajtok és nem válaszolok. Ritka pillanat, hogy szó nélkül hagyok valamit, de most muszáj a fortyogó belsőmet helyre tenni. A Bestiám később született meg, de ő is emlékszik, mert amit Wendy megkapott, annak a bátyját kellett elüldöznie az enyémnek. Alamo öröksége... Amikor túlesem a fájó nosztalgián, már újra önmagam vagyok és izomból vágom hozzá a vizespólót.
- Látom, hogy van rajta, különben már kineveztelek volna a verseny nyertesének.
A botrányos szövege még mindig összezárja az öklömet, de a nagy bűn, amit neki tulajdonítottam, feloldozást nyert. Bebizonyosodott az ártatlansága, ha nem lenne ez erős szó az ő esetében. Azért azt a ruhadarabot nekidobni jólesett. Ahogy az is jólesne, ha meglátnám, hová és mennyit fejlődött. Nem ronthattak rajta a tetoválások, sőt remélem, csak beindítóakat varratott magára. Szexi Őrzőtetkót még úgyse nyomtam meg, valahogy arra nem volt affinitásom.
- Már majdnem úszhattunk volna, ha tovább esik, úgyhogy ajándék csónak ne nézd a lapát!
Félig vicc, félig erőpróba és főleg feszültség-levezetés volt ez a dobálózás. Az igazság megismerése viszont felszabadította őt a bűn terhe alól és némiképp engem is. Most már ismerem a sötét éjszaka félhomályba vesző részleteit. Alamo rendes férjként hazament, hogy az asszonyt is beavassa abba, amibe engem beavatott. Hogy kölykévé akarta tenni ilyen brutális módon, hogy már rögtön a halál lábujjhegynyi küszöbén balettozzon vagy az örök elmúlás volt a hitvesi ajándék, az már nem derül ki. Az egómat megsimítja a tudat, hogy legalább dicsekvésnek számított engem, a Bajnokot legyőzni. Utólag ezt jó hallani, még ha nem is változtat semmi lényegesen. Ritkán ér ennyire megindító vallomás, mint ez a mostani. Helyrerakott pár dolgot és még több gondolkodni valót adott. Helytelen volt-e a tettem, melyben részegen hűtlenséget tettem? Lehet-e hibáztatni azt, aki soha nem vét a szabályai ellen, de egyszer pihenőnapot tart? Vagy a nőt, aki olyan típus, mint én a nőkkel, mikor épp nem vagyok lefoglalva? A vérem, a Bestiám már sok borsot tört az orrom alá és jó, hogy nem lettem allergiás erre a fűszerre, meg kell értenem ezt a kékhajút. A sok évtizedes harag felszínre törését nem ilyen egyszerű orvosolni, elő fog még kerülni, mert ha ránézek, már környékez az indulat, de úgy érzem, elindultam egy úton, ő is egy másikon és úgy kell szólnunk egymáshoz, mint idegeneknek, nem mint ellenségeknek. Két részeg egy pár és volt egy nevető harmadik, aki a párnak pár bajt és párbajt is hozott. Nem Wendy a mocsári mocsok örök archetípusa.
- Nem így illik, de mivel átmentél az átvilágításon, kezet rá, hogy félreteszem, amivel téged vádoltalak az ismeretlen hírharang helyett. Ha dobócselre számítasz, gondolj arra, hogy az autó felé haladva akarnám-e ezt megcsinálni az országút közönsége előtt egy törékeny női hölggyel...
A női hölgy majdnem olyan, mint a lírai ballada vagy a befektetett invesztálás. Egyébként már majdnem a kígyózó betonútnál vagyunk, nem itt fogok művészkedni. Egyszerű békejobbot nyújtottam. Egymás erődítményeit azért még ostromoljuk a szavakkal, de már egész másképp nézek rá, mint előtte.
- Aztán elszívhatnád a békepipámat itt a jó levegőn, ahol a madár se jár.
Szex az elhagyott fakitermelő telepen. Mint valami huszadrangú pornófilm címe, de mit bánom én. Nyomhatunk egy mocskos menetet két farakás között a sárban, csak előtte a kollégáimat el kell zavarni, mert nem szeretnék az egyetemi fórumokon megjelenni 18+ feliratú youtube-linkekben.
- És persze a 24 karátos aranyékszereidet a kocsi tetejére raktad addig, nehogy rájuk üljön valaki, igaz?
Belőlem is reflexből jön a kontra, mint egy tompító mozdulat a támadásra. Mókás ez a bodyguardos kísérgetés, hogy nem akar a háta mögött tudni. Nem állom meg, hogy egy gyors mozdulattal ne kerüljek mögé. Aztán megint villámgyorsan az oldalára. Semmi farkastrükk, csak egy jó mozgású testőrt utánzok és most először bele is röhögök a képébe. Tapsolok egyet az esőben, ami épp eláll. Most jön ki a feszültség, mikor épp készülök belenézni a túlterhelt motorba.
- A sárga tengeralattjáró szárazra került! - jellemzem röviden az esőt megjárt monstrumot.
Nem egy tipikus női verda, nem is Wendy-s. Más fajtát mondanék, ha ki kéne találni, hogy milyen kormány mögé rejti a csinos légzsákjait. Végigdörgölöm az aprócska hajamat, hogy kispricceljen belőle a víz.
- Na, kiszállási díj 200 dollár csak most, csak neked! Természetesen számla nélkül...
A szavaim után megint röhögök egy önelégültet, mint régen a ringben egy kisebb győztes meccs után vagy a ruhatár előtt, ha Wendy próbálkozott, én meg lepattintottam, mert az oldalamon állt Donna. Az lenne még érdekes, ha ők ketten találkoznának... A díjszabást persze nem gondoltam komolyan, erre ő is rájöhet, mert mire válaszol, a fejem már a felnyitott motorháztető alatt pásztázza, hogy mi a gáz vagy az olaj.
- Hány napi hideg élelemmel készültél? Csavarkulcsot nem rejt a női táska feneketlen mélysége, igaz? - kérdezem, mikor megtapogatom az alkatrészeket.
Ha mégis, akkor azzal húzom meg az egyik csavaranyát, ami mögött a probléma gyökerét sejtem. Ilyet láttam már, típushiba és viszonylag könnyen orvosolható. Az autótolvaj szakértelme végre egyszer fényes nappal is hasznot hoz, nem csak illegális szférában alkalmazható. Kulcs nélkül sem áll meg a bolygó forgása. Már nem forró, de azért meg fogom érezni, ha hozzányúlok és az ujjaimmal tudok úgy szorítani, hogy kiforgassam. Az égési seb pedig hamarabb begyógyul, mint Zsugás Jimmy ujja, mikor elvágta a zsírúj piros ásszal. Utána pedig ebédet fogok kérni hagyományos formában vagy inkább természetben...

Elmondom én, nekem nem is kell más, minthogy végighallgasson, és bízom benne, hogy legalább ebben nem lesz hiba, ha már úgy egyébként indulatos faltörő kost játszana legszívesebben, és pár lyukkal a nem arra rendszeresített helyeken gazdagodnék. Köszi, inkább passzolok. Így hát, mikor időt hagy rá, akkor bizony el is kezdem a mondandómat, nem eresztem olyan végtelenül bő lére a dolgot, de azért szerintem minden benne van, ami a helyzet megértése szempontjából szükséges. Úgyis megérezné, ha kamuznék, nekem meg tényleg nem hiányzik egy kiadós balhé, mert bizony volt belőle elég mostanság, a közelmúltban megint majdnem sikerült alulról szaglásznom az ibolyát, de ez olyasmi, ami végképp nem tartozik rá, és nem hiszem, hogy valaha az életben be fogom avatni. Úgy egyáltalán nincs is senki, aki olyan közel állna hozzám, hogy ezt meg akarjam tenni, a húgom meg istentelenül messze van, de így legalább nem pörgök a témán, ez is több, mint a semmi.
Egy kukkot sem szól, na hát, a világ sok csodája közül bizonyosan ez az egyik, nem tagadom, kimondatlan elégedettséggel tölt el, hogy az én igazságom ilyen hatással van rá. Szeretem, ha van foganatja annak, amit mondok, és utálnám, ha nem volna farkas, s bizonygatnom kellene, hogy minden úgy van, ahogy mondom. Bár tudnám, ki volt… én magam látnám el a baját, csak épp annyira, amit a lepcses pofája okozott nekünk, még Alamo sem érdemelte ezt, hisz csak szenvedő alanya volt heves véremnek.
- Nohát, ez hízelgő, még a végén megbánom, hogy satuba zártam az ikreket.
Nem szívlelem a melltartókat egyébként, akadályoznak a szabadságban, de hát nekem sajnos túl nagyok ahhoz, hogy csak úgy szabadon ringatózzanak járásom ritmusára, szóval kénytelen vagyok viselni. Azt látom, hogy nagyon szorongatja az öklét, de nem tehetek róla, nagy a pofám, ez van, voltam már ennél rosszabb is, bizonyára ő is hallott tőlem cifrábbakat, most azért alapvetően szelídebb verziója vagyok az akkori, felelőtlen énemnek. Nem mondom, hogy sokkal jobb a helyzet, de a kicsi is számít szerintem.
Hú, na most hallgatok nagyokat, nem olyan diplomatikusan, mert erre szóviccre azért rándult egy cseppet ajkaim szeglete, nem tehetek róla, de tőle szokatlanul gyengének tűnt az eddigiek alapján. Igencsak magasra vitte az isten a dolgát szókincs tekintetében az elmúlt évtizedekben, de attól még néha lőhet mellé. Nem baj, nem olvasom a fejére, ha önmagát szórakoztatja vele, az már bőven elég, én attól nem fogom kevesebbnek érezni magam, hogy hallottam.
A történetemmel meg kezd, amit akar, évtizedek óta engem hibáztat, nyilván nem két percébe fog telni ezt csak úgy semmissé tenni, de szerencsére nem is kell egy fedél alatt léteznünk, sőt, találkoznunk se igazán, mert úgy hiszem, jobb volna mindkettőnknek egymás perifériáján kívül. Egy jó dugás se ér meg életeket, ebben azért azóta biztos vagyok, főleg, hogy csak homályosan dereng az az este, szóval csak feltételezem, hogy jó volt, máskülönben pláne csak rosszat hozott az életünkbe. Azóta se ittam olyan botrányosan sokat, persze olykor még elengedem magam, de jóval ritkábban, és meglehetősen szelíd mértékben, elvégre, én szesz nélkül is tudok rendkívül vidáman hozzáállni a világhoz, bármennyi tragédiát is éltem át.
Utálnám, ha erőt kéne demonstrálnom, szóval örülök, hogy nem szükséges megtennem, mert nem akar ölre menni, csúnya menet lenne, és ez az, amire nem vágyom jelenleg, sem semmikor, tiszta lapért jöttem ide, erre kiderül, hogy mocskosabb nem is lehetne. Murphy, baszódj meg. S akkor még finom és nőies voltam.
- Törékeny? Na az már akkor sem voltam, mikor anyám a világra hozott, a hölgy meg még kevésbé igaz, de azért igazán hízelgő a kedvességed.
Mosolyodom el, és ha már mancsot nyújtott, megkapja a kacsómat, agyon szorongatni nem fogom, sosem akartam senkinél dominánsabbnak tűnni, az én fegyverem nem ez. Én inkább veszem le a lábáról az ellenkező nemet úgy, hogy észre sem veszik. Sokszor úgy gondoltam, hogy jobb lett volna, ha farkassá avanzsálok, illőbb lett volna a jellememhez, de a természetnek valahogy helyre kellett hoznia a bennem rejlő káoszt, és ehhez ezt az utat kellett megjárnom, nem bundát növeszteni olykor.
- Úgy hallom, te sem változtál ilyen téren túl sokat.
Sejtelmes mosoly, a hajam hátradobom a vállam fölött, nem mondtam nemet, de tudja jól, hogy én azt nagyon ritkán teszem, s ha már így alakult, éppenséggel nem bánnék egy olyan alkalmat, amire emlékszem is. Nem tehetek róla, hogy szinte állandóan forr a vérem, és majd megveszek, ha nem feszíti szét a lábam valami vadállat. Ez van, kellenek a világnak a könnyűvérű némberek is, nem csak a szende szüzek.
- Igen, esetleg elragadja egy tolvaj szarka.
Nem madár formájában, noha őszintén nem tudom, erre akadnak-e, nem vagyok ornitológus, azt meghagyom másoknak, de a madár, mint faj figyelembevétele nélkül is tökéletesen értelmes a mondandóm hála a magasságosnak. Elszórakoztatja magát, amíg a kocsi felé haladunk, de valahogy ezzel párhuzamosan ki is szánkázik belőlem a feszültség, szóval nem zavartatom magam a dolog miatt, ha innentől gebasz lesz, magamra vessek, ő meg számlázzon csak a lelkiismeretének.
- Inkább természetben fizetnék.
Közlöm tárgyilagosan, és tök komolyan, részemről simán belefér, hogy így intézek el mindent, szerencsére mindig van nálam gumi is, hogy elkerüljem a kínos nemi betegségeket, azért gyógyítóként kicsit ciki lenne, szóval inkább a biztonság. Ettől még tiszta sor, hogy nem gondolta komolyan, az egyéb juttatásokról meg már esett szó előbb is, szóval kötve hiszem, hogy különösképpen elmennénk egymás mellett ilyen téren.
- Nem, azt nem hordok magamnál, csak fél téglát, a fakitermelős szatíroknak, tudod…
Somolygok rá, aztán hagyom, hogy lesse meg azt a motort, én nem értek a lovakhoz sem, nemhogy az autókhoz, örülök, ha megy, és csókolom. Azt nem tudom pontosan, mit csinál, de az holt biztos, hogy egy szerelőhöz el fogok mászni a járgánnyal, mert nem járja, hogy így utazzak, Fairbanks-Anchorage távolságokat végig.
- Nem mondom, hogy örök hálám, mert az túl sokáig tartana, de köszönöm.
Dőlök neki oldalammal a járgánynak, az esernyőt már bedobtam hátulra, remélem, be is indul a kis szerelmem, mert ha nem, hát el kell vontatni, és egy napra két természetben fizetés azért még tőlem is túlságosan sok lenne.

Olyannal még a saját arcomat és lelkivilágomat harcba küldő Alignak-megszállott sem tudott szolgálni, amire ne akartam volna visszaszólni egy frappáns offenzív mondatot vagy kettőt. Ahogy viszont Wendy szélesre tárja az igazság ajtószárnyait, az belém fojtja a szót. Bocsánatot kérni nem szokásom, inkább tettekben mondom el, mit gondolok ilyenkor. Visszavágni pláne nem fogok, sem ragaszkodni az előítélethez, ha már egyszer látom, hogy valót szólnak azok a kéjre örökké éhes ajkak. Bűnbocsánatot kapott, feloldozom magamban az általam ráolvasott vétkek alól, hisz bebizonyosodott az ártatlansága. Az érzés még nem röppen el rögtön, mint megzavart káposztalepke a friss termés leveleiről. Az idő doktora fogja begyógyítani a sebet, de Wendy legalább elállította a vérzést. Ennyi évtized távlatából szinte esélytelen és annál inkább lényegtelen azon lovagolni, hogy kinek járt el a szája. Minneapolis is hallgatott, nem derült ki az igazság és talán örökre elnyelte a titkok kútja.
- Ej-ej, hiszen ők szabadságra és gondoskodó kezek törődésére születtek. Majd én kinyitom azt a satut.
Úgy érzem, nem kell kétszer mondani, hogy megismételhetjük józanul és érettebb fővel, amit győzelmi mámorban és borgőzben úszva tettünk meg. Azok a keblek olyan halmot alkotnak, hogy bűn volna levenni róluk a szemeimet. Valami apró ellenkezést vagy gondot érzek berepülni Wendy-be, de egyik fülén be, másikon ki, azaz hamar tovaszáll. Lényegtelen is, hogy mik röpködnek odabent, ha nincs maradásuk.
- Ha a masszív asszony, netán a brünhildoid nőstény közelebb áll az önértékelésedhez, annak is nevezhetlek!
Mert prosztó kurvának nem fogom, az túlságosan is snassz. Amúgy se kell komolyan venni az előző jelzőket, meg az az előttiket sem. Csak érzékeltettem némi sarkítással, hogy nem itt fogok neki jiu-jitsu földharchoz illő alaphelyzetet kialakítani. A kézfogásban benne lakozik a feszültség és az erő mustrálása is, hisz szorítom, amennyire állni képes, az illemhez illőnél sokkal erősebben is. Egy kicsit még neheztel rá a kemény fejem. Majd elmúlik, Zsugás Jimmy is ezt mondta, mikor emésztette a depresszió a hajója elkártyázása után.
- Jó hallani, hogy néminemű nemi menet a te szívedet is lázba hozza, még mindig. Azóta, pontosabban csak pár esztendeje már én is szabad madárként repdesek ágról ágra.
Amióta felszabadítottam magam a boldogtalan házasság köteléke alól, azóta visszatértem a jó öreg szabad szerelem eszméjéhez. Wendy pedig még házason is ehhez tartotta magát. Elég sajnálatos, ha valaki nem tud megállapodni. Nekem Donna elég volt és csak nagyon mélyen elfekvő ösztönök kerültek akkor a felszínre, mikor az alkohol folyójában elúszott a tudatom. Se előtte, se utána nem lettem hűtlen hozzá. Volt miből tanulnom, de egyébként is annyi ingerenciám volt összesen, amennyit mutattam. Különleges teremtés volt, míg ki nem hűlt egy máig ismeretlen hideg légáramlattól.
- Szó szerint is a természetben - kacsintok és intek fejemmel a telep felé, aminek a füvén és sarán fogjuk megvívni a testek édes háborúját.
Én se járok védőeszköz nélkül, hisz bárhol akadhat fogamra való könnyűvérű egyed, akit megdönthetek, mint rekorder a sokéves átlagot. Jót röhögök a téglás megjegyzésen és elképzelem, ahogy balra hajló gerinccel roskad az építkezési anyag húzta retikültől. A kezemet odaégetem, mert még elég forró a vas. Kitekerem az anyát és utána lesem meg az ujjamat. Lesz vagy 10 perc, mire visszaépül, hehe. Szúnyogcsípés, csórikám, ennyivel nem akadályozol meg, hogy matassak a torkodban. Hadd lám, mitől lettél te füstokádó sárkány?
- Te, Wendy, a tereprally mióta lett a szívszerelmed?
Ezzel kihúzok egy beékelődött, apróbb fadarabot a szerkezetek közül és kiemelem, mint dekoltázs a viselője szeme színét. Olyan furán helyezkedett, hogy a csaj nem láthatta meg, amíg nem lett kiszerelve ez a csavaros szerkezet. Sose fog kiderülni, hogy talált utat magának. A lényeg, hogy most elhajítom, rá a fűre. Visszaküldöm a természet gyermekét a hazájába, hadd bontsa le! Még pár dolgot megnézek és elhárítottnak látom a hibát.
- Add rá az indító lökést! Ha minden igaz, már nem fog kitörni készülő vulkánt játszani és tovább gördül, mint kő a lejtőn lefelé.
Ekkor látok meg pár ismerős alakot közeledni. Annyira belemélyedtem a motor varázsos világába és Wendy közelségébe, hogy meg tudtak lepni. Az esős idő se kedvez a szaglás érzékének. Itt vannak az edzőtársaim, akik kaján vigyorral nézik, hogy mekkora lovag vagyok, félmeztelen autómentőt játszom egy igen dekoratív nő mellett, akit természetesen ők is végignéznek.
- Srácok, ha azt mondjátok, hogy ti nem csúsztatok le a rúdról, mint vitaminturmix a torkomon, akkor megehetitek a kalapomat. Direkt ezért fogok venni egyet.
Jót röhögnek és az egyikük csak legyint. Ha Wendy feléjük fordul, akkor nagyot köszönnek neki. Tudják a helyüket és az enyémet is. Egymás csajába nem piszkítunk bele akkor se, ha 10 perc múlva már másé lesz. Esetleg legközelebb megkeressük, ha még szabad, de nem lopunk bizalmat.
- Jay, eleve nem sok esély volt, hogy ezt bárki megcsinálja. Az idő miatt szerintem el kéne napolni a folytatást. És látom, neked se itt jár már az eszed... - mondja Wendy-re kacsintva Edmond, aki tipikus fakitermelő, a szatírosabb fajtából: medvealkat gigászi vállakkal és háttal, nagyszakáll meg egy jókora pocak, amit mostanában kezdett el kockásítani és zsírégető edzésekkel apasztani.
Teljes az egyetértés és egy intéssel útjukra bocsátom őket, a srácok pedig szintén így tesznek, de Wendy-től külön elköszönnek nagy mosoly kíséretében. Ha én végzek vele, máris találhat pár újabb trófeát és egyiküknek sem kell majd kétszer mondania, mire vágyik a tüzes öle környéke. A cuccaimért ráérek visszamenni, ezeket pedig ismerem annyira, hogy tudom, nem próbálkoznak semmi visszaéléssel. Ők inkább nyakon verik a tolvajokat, minthogy beálljanak közéjük. Mire elmennek, kiderül az igazság, hogy hogy áll az autós mizéria.