A belső kávézó részhez hasonló berendezéssel és atmoszférával bír a kinti rész is, mely főképp a tavaszi-nyári időszakban szolgál pihenőül. Szabadtéri rendezvények lebonyolítására is alkalmas a helyszín, sőt, az ajtókat kitárva szinte majdhogynem egy helységgé alakítható a beltérrel.
A hozzászólást Alignak összesen 5 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 15, 2014 1:54 pm-kor.
Szerző
Üzenet
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Nem megérzés volt ez részemről, inkább sokadik blikkre levont következtetés. A pasas érezhetően húzott, cicózott, szemtelenül idepofátlankodott a helyre, s mindez mellé volt a kisugárzásában valami veszélyesen vonzó, aminek ő a mellékelt ábra szerint teljesen tudatában van. Ki ne lenne óvatos ilyenkor? - Valószínűleg az oly sokat emlegetett kiéhezettek, vagy akikben egyszerűen nincs tartás hozzá, hogy ne ugorjanak két szép szempár és egy helyes mosoly láttán. Butaság lenne azt állítanom különben, hogy engem teljesen hidegen hagy a másik megjelenése, hangja, szavainak finom éle... - Nem is tudom. - Szabadkozva söpröm félre az arcom elé hulló tincseket. Úgy tűnhet, kéretem magam, holott valóban nem tudom, jó ötlet volna-e ez. Régen volt már az, hogy a billentyűsor előtt ültem, lehet, be is rozsdásodott tudásom e téren. Le kellene porolni előtte kicsit, de még ha sikerül is... könyörgöm, hol érnék én az előbbi könnyed improvizáció nyomába a sok bemagolt Schuberttel meg Chopin-nel! Szemeim világa arcára vándorol, tekintete szinte magához láncolja kék íriszeimet pillanatokon át, míg végül jobbnak látom egészen egyszerűen lesütni pillantásomat. - Valóban? - Miért tartok én ettől a cserétől egyre jobban? További szavai feloldják bennem a hirtelen összegyűlt kellemetlen érzést, s helyét az őszinte megilletődöttség veszi át. Némileg zavartan tekintek vissza a hímre. - Nem... nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet. Mármint... nem is egyenértékű, elvégre valószínűleg csak belekontárkodnék a játékába az én tudásommal. - Szabadkozom, ennek ellenére sem igent, sem pedig nemet nem mondok. Olcsó lenne így megúszni, kétségtelenül, de megadom neki tisztességesen a lehetőséget, hogy átgondolja kérését, - most, hogy tudja, nem vagyok valami virtuóz - mielőtt rábólintanék.
Bizonytalansága és szabadkozása megmosolyogtat, de ebből a mosolyból nem lesz vigyor. Szolid, udvarias, mégis pimasz és mindettől valahol hazug, mait nem hagyok, hogy észleljen. - Ebben az esetben gyakoroljon, ahogy elnézem - tekintek közbe a helyiségben -, lesz rá némi ideje. Elevenítse fel tudását és ne aggódjon, nem azért kértem ezt, hogy megalázzam. Azt egyébként is nagyközönség előtt igazi élvezet megtenni, ezúttal azonban semmi ilyesmire nincs okom. Az azonban nem baj, ha kicsit izgul mindez miatt, rám nézve csak hízelgő, hogy aggódik: elmaradhat az enyémtől tudása. Ez így van. Ennek ellenére nem szándékozom az orra alá dörgölni, sem most, sem akkor, legfeljebb, ha kiprovokálja, ám eddigi társalgásunkból kiindulva, erre aligha kerül majd sor. - Nos, számíthat rám a megnyitón, signorina, utána pedig remélem, élvezhetem a társaságát egy négykezes erejéig - hajtottam enyhén fejet, kezemet pedig összekulcsoltam a hátam mögött. - Legyen szép napja! Őszintén kívánom, hogy ne botoljon hozzám hasonló pimasz fráterekbe, és a munkások is igénye szerint teljesítsenek. Biztosra vettem, hogy nem fog nemet mondani, nem tűnt hálátlan fajtának, én pedig igyekeztem a lehető legnagyobb biztonságérzetben ringatni magammal kapcsolatban. Finoman ráhunyorogtam, majd komótos léptekkel elhagytam az épületet, megadva Lady Northwoodnak a magány édes érzetét.
//Köszönöm szépen a játékot! ö.ö <3//
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Akaratlanul is elmosolyodom a szavain. Eleinte azért, mert igazat kell adjak neki - valóban lesz időm rá, hogy felelevenítsem porosló tudásomat zongorázás terén - végül pedig már azon mosolygom, hogy úgy véli, azt hiszem, megalázna. Pedig ez egy percig sem fordult meg a fejemben. Nem férfihoz méltó magatartás az ilyesmi, s habár nem ismertem igazán Dominicot, valahogy olyannak tűnt, akinek igenis számít a tulajdon büszkesége. - Enyém a megtiszteltetés, Mr. Santoro. - Biccentek aprót, mikor elhangzik az ítélet, noha legszívesebben tapsikolva ugranék a nyakába meggondolatlanságom közepette örömömben. De... éppen azért, mert megfontolom, végül mégsem viszem véghez a mozdulatsort. Az még mekkora ciki lenne, te jó ég! Álltam pillantását, de elköszönni már csak akkor köszöntem, mikor hátat fordított: - Ahol egy már megtermett, ott nincs helye kettőnek. Önnek is legyen szép napja! - Egy ideig még lépteinek nyomát bámulom, illetve a port, amit felvert, s mi szállingózva hullik alá a délutáni fényben, majd mintha hirtelen feleszmélnék fordulok sarkon. Igaza van: rá kell néznem a munkásokra.
Talpon voltam. Fél siker. Még nem jöttem rendbe teljesen és tökéletesen, de már nem jelentett gondot a helyváltoztatás, ami napok óta legfeljebb a Hotel parkolójáig terjedt ki legtovább. Egyelőre nem is kívánkoztam messzebb, annak ellenére sem, hogy egyre inkább kezdtem érzékelni, hova is kerültem a falkán belül. Bár amennyi gond volt velem, mióta északra jöttünk, ez nagy eséllyel akkor se lenne másképp, ha nem én vagyok az Omega. Nem tetszett, hogyan is tetszhetett volna, de egy szavam nem lehetett, szó szerint és átvitt értelemben sem, ez pedig semmit sem javított a helyzeten. Azt már most előre borítékoltam, hogy kiktől számíthatok erőteljes lebaszásra: Emma és Norina. Emilyből kinéztem, hogy egyszerűen ignorálja a puszta jelenlétemet is. Mindezek előtt viszont volt egy sürgősségi dolgom, ami abszolút felsőbb utasítás volt, szóval ennek megfelelően jöhetett minden más utána: a köszönetnyilvánítás. Oké, parancs nélkül is ment volna, ekkora őstulok nem vagyok, de így aztán teljesen biztos volt, hogy megyek. A két nőstényről megtudtam, hogy merre vannak, így őket egy füst alatt lerendezhetem. Fontos a praktikusság, na! És ha már megteszik azt, hogy együtt teáznak, kávéznak, vagy faszom tudja, mit csinálnak, akkor kihasználom a lehetőséget. Sajnos nem alapítottak Mártír-klubot, így Candvelon különcködik. Ha pofátlan lennék, dohognék, hogy miért, mert így a hegyre is fel kell másznom. De mivel nem vagyok pofátlan, így csak magamban morgok miatta, azt még (még!) nekem is szabad. Hiába, nem vagyok egy Natan Vreth, aki minden birkatürelemmel és habitussal képes elviselni. Elviselek én, azzal hiba nem lesz - remélem -, azt viszont nem tudom magamban átkapcsolni, hogy ne legyek miatta feszült. Így az elején legalábbis mindenképp, később pedig... nem akarok ehhez hozzászokni, mondjuk úgy. Motorral mentem, nem volt a legkellemesebb a rozogaságomnak, de éltem már túl rosszabbat is. A Country Club előtt leparkolva energiáimmal körbenéztem és a pillanat tört részéig infantilis örömöt éreztem, hogy nyakbehúzás és sunnyogás nélkül kutakodhatok falkatagok jelenléte után. Azért még mellőztem az örömtáncot. Levettem a sisakot - kivételesen nem azért, hogy valakinek az arcába vágjam -, majd célirányosan indultam meg a kültéri kávézó rész felé. Eszembe jutott Daniel, hogy meg kéne kérdezni Mishát, mi lehet vele, de mivel nem járta be széltébe-hosszába a Hotelt a hír, hogy mennyire szét lett tépve két kóbor, így egyelőre abban legalább biztos lehettem, hogy él. A végén megtanulnom értékelni az élet apró örömeit és hippi kommunát alapítok. Biztos díjazná Castor. - Szép napot, hölgyek! - Léptem oda hozzájuk és még ha Artemis felől annyira nem is, Bells oldaláról a Gyógyítói mivoltának tudatában a farkasomra mintha súlyokat dobtak volna. Túlságosan is tisztában volt vele, hogy ki mennyivel áll fölötte, hogy ennek megfelelően ki előtt mennyire kell(ene?) kushadnunk. Piszok nehezen vette be a gyomra, az enyém is, mi tagadás, de ez van, ezt kell szeretni. - Kaphatok két percet a napotokból? Gyűlölöm ezt. Annyira gyűlölöm, hogy elmondani nem tudom. Nem a köszönetnyilvánítást, ó nem. A körítést.
Artemis meg én elég sokat lógunk együtt, mióta kicsit alaposabban megismertük egymást, félelmetesen sok bennünk a közös, szóval ez nem is csoda. Kivettem egy nap szabit a csodás motoros zakózásom után, amiről persze már ő is tud, lévén szegényt kellett lerángatnom néhány ruhaneművel a műhelyhez. Valahogy mostanában töröm-zúzom magam, és csak töredékrészt a saját hibámból, de nincs ezzel bajom, komolyan, kész felüdülés volt végre úgy lesérülni, hogy én tehettem róla. Azt inkább ne firtassuk, mennyire ciki volt bugyiban flangálni egy idegen előtt, még Artemisnak sem szívesen villantottam, pedig előtte nem sok titkom akad újabban. - Milyen kávégéppel csináljátok ezt a lattét? Muszáj beszereznem egyet. Helyeztem az asztalra a már majdnem üres poharamat, majd mosolyogva hátradőltem, és élveztem, hogy a napsugarak cirógatják az arcomat. Ha tudtam volna, hogy Duncan épp felénk tart mélységes háláját kifejezni, hát holt biztos, hogy kerestem volna máshol elfoglaltságot, eszemben nincs megkönnyíteni a dolgát. Nem vagyok rosszindulatú, de ezzel az üggyel kapcsolatban erőteljesen bujkált bennem a kisördög. Megcsörrent a telefonom, kelletlenül pillantottam a képernyőre, majd megeresztettem egy mély sóhajt. - Ne haragudj, ezt fel kell vennem. Halló? Már hallottam is a magánrendelőm alkalmazottjának a csicsergését, hogy itt van a kis Peter Holloway, és emlékszik, hogy allergiás valamire, de az istennek sem jut eszébe. - Eper, mogyoró és penicillin származékok. Van egy táblázatom az asztal felett, onnan szemezgess, de biztos benne a doktornő, hogy szükséges az antibiotikum? Ezen a ponton hallom meg Duncan hangját, és egy pillantást ugyan elvesztegetek rá, de aztán visszatérek a vonal másik felén állóhoz. - Jól van, de mondd meg az anyukájának… jó, akkor az apukájának, hogy egy hét múlva hozzák vissza kontrollra. Köszönöm! Ha van valami, csörögj! Azzal bontottam a vonalat, és nem nagyon tudtam, hogy közben mire jutott esetleg Artemis és Duncan, mert nem nagyon figyeltem feléjük, de most az előbbi felé pillantok, felvont szemöldökkel. - Kérdezett valamit? Nem, egyelőre nem érzem úgy, hogy képes lennék anélkül Duncanhez szólni, hogy egyszerűen a pofájába vágjam, hogy egy idióta vadbarom, és még az is óriási kegy, hogy egyáltalán még bármi lehet ebben a falkában. Szerintem egyébként is tudja, de igenis leszek olyan szemét, hogy nem fogom megkönnyíteni az életét, bármennyire is vagyok amúgy jólelkű, vagy épp önzetlen. Jelen pillanatban egyik sem mondható el rólam, a mérhetetlenül csalódott azonban annál inkább. Ennek ellenére nem áll szándékomban bántani, vagy épp megalázni, nem élek ilyen eszközökkel, meg fogom hallgatni, mert nem vagyok tahó, de ha nem muszáj, nem csacsognék vele túl sokat, milyen jó, hogy vélhetőleg ez az érzés kölcsönös.
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Annabelle személye biztos ponttá nőtte ki magát az itteni életemben, s amikor időnk engedte, előszeretettel futottunk össze, akár csak egy kávé erejéig is. Most sem volt ez másként, s bár én magam nem számoltam be "a skypeos pasasról" neki, mégis elvártam volna, hogy ő mindent elmeséljen a műhelynél történtekről. De úgy fest, ma harapófogót is hoznom kellett volna a téma mellé... - Ha megmondanám, sose jönnél erre többet. Megéri az nekem? - Szélesedik ki mosolyom, s pár szőke tincset söprök félre arcomból, mikkel lágy szellő játszik így kint, a szabad ég alatt. Kifejezetten kellemes a téli zimankó után ez a tavaszias időjárás, ettől több fok nem is kell már, csak ez tartson ki még jó sokáig és rendben leszünk! Intek egy könnyed mozdulattal Bellsnek, vegye fel a telefonját nyugodtan, nem zavar. Addig én magam a macchiato-mba kortyolok. - Ekképp ér el előbb az árnyék, amit a hím vet, aztán ő maga is, mikor asztalunkhoz ér. Felpillantva rá akaratlanul is apró mosoly szökik ajkaim szegletébe, mely bájos gödröcskéket szül arcomra. - Duncan! Öröm látni, hogy a vérvonalunk képességét most sem használtuk hiába. - Ó igen, kicsit még mindig sért, ha visszagondolok rá, hogy Castor miként is "felvételiztetett" a falkájába, s mennyire élvezte az egész szituációt, holott közöltem vele, hogy a képességünk nem cirkuszi mutatványokra van kitalálva. Mondjuk ezért igazán nem hibáztathatom a fiatal hímet, nem? Tényleg jó egyben látni, máskülönben. Habár idiótának kiáltottam ki Candvelont, amiért egyáltalán felmerült benne, hogy pusztán azért rakatta rendbe a pasast szeretett alfánk, hogy még nagyobb kárt tegyen benne... mélyen azért nem voltam annyira meggyőződve ennek ellenkezőjéről, mint azt hangoztattam verbálisan. - Percek kérdése és leteszi... - Jegyzem meg apró sóhajjal pillantva el Bells felé, majd onnét vissza a hímre. Előfordul az ilyesmi kérem, hogy az ember akármennyire is kerülné, a meló megtalálja, ő pedig nem mondhat neki nemet! Amikor barátosném úgy dönt, ideje, hogy a füle és a készülék elváljanak egymástól, pillantásom Duncanre siklik, mintegy jelezve: most már előadhatja érkeztének okát. Igen ám, de Bells kérdése nem felé irányul, hanem egyenesen hozzám érkezik. Meglepetten és kissé értetlenül kerekedik el pillantásom, ajkam szóra nyílik, de ugyanebben a pillanatban kiszúrom azt a fájdalmasan édes, régmúltba vesző csillanást a velem szemközt ülő tekintetében. Ó. Óóó! - Szóval ezt a játékot űzzük... Nem visszakozom, véremben van a dolog, ha úgy tetszik. Éppen ezért a válaszadás helyett csuklómon fordítok, hogy karórám számlapjára pillantsak. - Azt mondta, két percet szeretne a délutáni pihenőnkből, de már legalább öt perce itt áll igazság szerint, szóval biztosan fontos lehet. - Kissé helyezkedem ültemben, felpillantok Duncanre: - Miben lehetünk a segítségedre? - Ártatlan mosoly be, mintha a kettőnk közjátéka Bellszel nem is az orra előtt zajlott volna le az imént.
Az a bizakodás, ami Artemis fogadtatást követően kis naivan belém szökik, Bellsével el párolog a semmibe. Előbbi nőstény felé sikerül a röpke üdvözlőkörben egy udvarias mosolyt kipréselnem magamból - sose voltam vigyorgós, mit mondhatnék -, és annyival könnyebbnek ígérkezett vele a dolgom, hogy csak nem sokkal a távozásom előtt csatlakozott a falkához. Kvázi nála még nem sikerült olyan hosszú bűnlajstromot hoznom, mint teszem azt a Gyógyítónál. Ó, igen. Ő sajnos elég sokat kapott belőlem már ahhoz, hogy ne legyen fáklyásmenet ez a találkozás, emellett a nyakam tettem volna rá, hogy elsősorban miért neheztel rám. Én is gyűlöltem miatta tükörbe nézni, ami azt illeti, de maszek ügyem, kurvára nem érdekel senkit és ez így így van rendjén. Türelmesen kivártam, amíg a telefonhívás a végére érkezett, hogy aztán jöjjön a fekete leves. És ez még csak az eleje, a kezdete egy sor nagyobb kihívásnak, mert ők még kedvesek és bájosak, de már most ingert érzek arra, hogy kitépjek egy gazt a virágágyásból, odabasszam földestől az asztalra és elvonuljak, nem kell meghallani címszó alatt. Ehelyett viszont csak veszek egy nagy levegőt, amit szépen kifújok. Béke, nyugalom és csöndesség. Megérdemlem. Kijár bőven. Ettől független az ösztönös fortyogást nem olyan könnyű lenyelni, főleg úgy, hogy még sose voltam ennyire mélyen. Hogy semmi jogom visszamordulni senkinek és semmire. Dominánsként. Emberként is messze voltam világ életemben a türelmes, nebáncsvirág móditól, de mindennek a tetejében a farkasom se könnyebb eset. Pokol lesz ez az időszak ilyen téren. Elfújtam a feltörő morgósságom, amennyire tőle telt, igyekeztem jó pofát vágni. - Igen, elég fontos - mondtam beleegyezően, hol Artemisre, hol Annabelle-re pillantva. Utóbbitól már a legkisebb mértékben sem vártam, hogy figyeljen rám akár egy kicsit is. - Szeretném megköszönni a segítséget, hogy megmentették az életemet Candvelonnal együtt. Tudom, hogy parancs volt, de őszintén hálás vagyok érte nektek. Nem hazudtam, pontosan tudtam, hogy mennyit tettek értem értem azon az estén, hogy nélkülük nem állnék most itt. - Csak ennyiért jöttem - tártam szét kissé karjaimat, mintegy "nyugi, nem kell huzamosabban elviselni" gesztussal. Mondjuk hazugság azt állítani, hogy ez fordítva nincs így, sem a hajbókolásban, sem a bájcsevejben nem vagyok otthon, nagy eséllyel egyik katasztrofálisabb véget érne, mint a másik.
- Mintha a kávé miatt jönnék erre, ne viccelj. Mosolyogtam rá, értelemszerűen sokkal inkább érdekel Artemis, mint a kávé, de a kellemest a kellemessel egybekötni nem túl nagy bűn, ugye? Ha mégis, hát vállalom. Egyébként is, ha nem ő vezetné a helyet, nem jönnék el eddig kávézni, ez teljesen biztos. A telefonom némileg belezavar az idillbe, és bár szeretem a munkámat, de olykor tudnék örülni, ha a szabadnap tényleg az lenne, és nem folyamatos távsegítség nyújtás. Még jó, hogy inkább a telefonra figyelek, mintsem Artemis szavaira, mert nem biztos, hogy kibírnám holmi csúfondáros vigyor nélkül. Azt hiszem, nem vagyok hajlandó tovább az érdektelenség és sebezhetetlenség maszkját viselni, azt magával vitte a farkasom, most sokkal inkább ami a szívemen, az a számon jelleggel működöm, nincsen hűvös számítás, ami visszafogja szavaim és viselkedésem. S van még valami, amit ugyan soha senkivel nem fogok közölni, de igenis rohadtul zavarja az igazságérzetemet, hogy ő itt van, Ray viszont nincs. Tudom, ez nem Duncan hibája, épp annyira sáros egykori szerelmem is, de attól még kissé nehezemre esik elviselni a dolgot. Szó se róla, rá jobban haragszom, mint a kamikáze omegánkra. - Öt perc? Hogy szalad az idő… Mosolyodom el szelíden, de azt hiszem, ez most kellőképpen jól esett ahhoz a lelkemnek, hogy ne akarjak tovább táncolni az amúgy sem épp a legnyugodtabb lelkületű hím idegein. Legyen hát, felé fordítom fájdalmasan ártatlan csillanású őzike szemeimet, hogy Artemis szavait alátámasztva kérdőn fürkésszem vonásait, jelezvén, hallgatom, s igen, figyelek rá, figyeltem eddig is, ennél csak többet fog kapni másoktól, hagy szokja. Végighallgatom, türelmesen, miként egy anya figyelne a gyermekére, mielőtt az aktuális csíny megkapná az ítéletet. Elvégre, mindenkinek jár a védekezés lehetősége, nemde? - Először is, valóban van miért hálásnak lenned. Nem csak nekem, nekünk, nem elsősorban, de ezt úgyis tudja, ettől még jól esik az orra alá dörgölni. - Másodszor, akkor is segítettem volna, és szerintem nem csak a magam nevében beszélek, ha nem kapom parancsba, ha őszintén kérsz bocsánatot, legalább ne dobálózz a csak és a parancs szavakkal. Elveszted tőle a hitelességedet. Vajon van még neki olyan? Nos, ezen nem gondolkodom inkább, mert félő, megint kiszökne ajkaimon valami hozzám méltatlan. Az esetemben inkább az áll fenn, hogy CSAK akkor nem segítettem volna, ha parancsba kapom, hogy NE tegyem. Nem várom, hogy megértse, mások vagyunk, másként működünk. - Egyébként, szívesen, és ha csak ennyiért jöttél, mehetsz is. Talán én várok túl sokat, nem tudom, de a sok csak mind azt sugallja, hogy még ő maga is méltatlannak érzi magát arra, hogy kapott egy újabb esélyt. Nem, inkább nem akarok arra gondolni, hogy a mi áldozatunk lenne csak egy kis semmiség, mert gyűlölném, ha természetesnek venné mindenki, hogy nekünk a hobbink szenvedni mások miatta. Nem így van, még ha soha nem lennék képes nemet mondani erre, akkor sem. Elemelem a tekintetem Duncanről, részemről megkapta az elbocsátó szép üzenetet, úgyhogy nincs több szavam hozzá, az meg már más kérdés, hogy Artemis miként kezeli a helyzetet a maga részéről.
//Mivel azt beszéltük, rövidre fogjuk, ezért köszöntem szépen a röpke randevút. <333 //
Artemis Northwood
Suttogó
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 167
◯ HSZ : 153
◯ IC REAG : 127
◯ Lakhely : Fairbanks, Farkaslak
◯ Feltűnést kelthet : puszta megjelenésével bármely kevéssé előkelő helyen
Bennem van az inger egy másféle telefontémát gondolati síkon megejteni az omegává lett hímmel, míg Bells a helyettesét rendezi, ám bölcsebbnek látom, ha elvetem a gondolatot, elvégre nem ér annyit az egész, nem igaz? Jó helyem van itt, a Northern Lights jól megy, hozza a várt tendenciákat, így hát Mr. de Lucának oka sem lehet panaszra. Miért dobnám el mindezt...? Apró, önkéntelenül is fejcsóváló, észrevétlen kis mozdulattal rázom meg fejem, majd jön is szinte a semmiből nekem szegeződve Bells kérdése, melyre válaszul órámat sasolva állapítom meg, mióta is rabolja Mr. Corvin az időnket. Annabell megjegyzésére aprót biccentek. Igen, én magam is úgy gondolom, hogy ez a legkevesebb, amit megérdemlünk a segítségért cserébe. - Nem, valóban nem csak a maga nevében beszél, de... mindegy. - Szusszanok, lévén a mondat második felével nem tudok vitába szállni. És nem is kellene, hiszen nem engem támadnak a szavak. - Megtoldom hát egy újabb egyetértő bólintással. Az elbocsátó szép szavakra féloldalas, savanyú mosolyra húzódik ajkam, mintha csak azt üzenném vele: hát ez van, azért köszi. Egyúttal a következő pillanatban ajkaim némán mégis azt a szót formálják, miközben a hímre tekintek, hogy: Szívesen. - Majd... még beszélünk. A hotelban. Vagy valahol... - Lényegében sikerül ugyan azt közölnöm, amit az imént Bells is megtett, csak burkolt formában, ahogy a kedves mosolyt követően barátnőm felé fordulok újfent immáron. Igen, ez az egész fura szituáció ki lesz beszélve, amint úgy gondoljuk, hogy Duncan hallótávolságon kívülre kerül.
Reggel kilenckor sorozatos dörömbölések és "fél órád van elkészülni" parancsok kórusában ébresztettem a népes családom tagjait. Ugyanis fél tízkor már mindenképpen a kocsiban akartam ülni a teljes családdal, és ez akkor is bekövetkezett volna, ha valakit adott esetben fogkefével a szájában kellett levinnem a hónom alatt a fekete Audi A6-os belterébe. Nem mondom, kissé kényelmetlen lenne így mutatkozni, de ha már egyszer ilyen vérvonalat ajándékoztam a kölykeimnek, akkor elvárhatom, hogy hamar puccba vágják magukat Apuci kósza hóbortjainak eleget téve. Mert persze a ma reggelre tervezett eseményekről egy árva szót sem szóltam nekik. Végül is, miért is ne mehetnénk el együtt reggelizni kicsit, távol a falkától? Unalmas már a hotel, és az különben is úgy van rendjén, ha alkalmanként töltünk együtt némi időt, és nem csak magunkra zárjuk a szobát abban a hitben, hogy egységben és szeretetben élünk. Én szokás szerint öltönyben, a többiek pedig... Nos, ahogy estek, úgy puffantak a kocsiba. Mivel a lányok úgyis olyan jól elvannak, így ők kerültek hátra, Duncan pedig mellém az anyósülésre, amikor feszített tempóban megindultam a Northern Lights felé. Artemisnek már bejelentettem, hogy ma délelőttre szeretném zavartalanul igénybe venni a külső teraszt, illetőleg kissé szélesebb ételválaszték biztosításával is megbíztam. - Nori, te ide ülsz. - adtam ki az ukázt a szépen megterített, hat fős aszalnál és az asztalfő bal oldalára ültetem a szőkébbik kölyköt - Sienna, te a jobb oldalra, légy oly kedves. Te pedig... Fordultam sóhajtva Duncan felé, a tekintetem elkószált valahová Sienna mellé. - Te majd oda ülsz, amikor mi már elkezdtünk enni. Addig is, csak maradj mögöttem. - biccentettem kelletlenül, és már rá is tenyereltem a nyekkendőmre, hogy leüljek, a mozdulat azonban félbe maradt. Újra Duncanre néztem. - Még csak véletlenül se keverd ezt össze valami nosztalgikus badarsággal. Húztam össze kissé a szemhéjaimat, inkább magamat figyelmeztetve arra, hogy most nem azért kell mögöttem ácsorognia, mert testőri feladatokat lát el, mint a régi szép időkben. Pusztán azért, hogy az őt "megillető" időben, szépen, mindenki után, utolsóként jusson ülőhelyhez és ételhez egyaránt. Az órámra pillantok, mielőtt az étlap böngészésébe kezdek. Mindjárt tíz, remek. - Oh, majd elfelejtettem! Nem is mondtam, hogy vendégeket várunk, úgyhogy kérnék mindenkit, hogy adott esetben disztingváljon. Nyilvános helyen vagyunk, nem szeretnék kényelmetlen helyzetbe kerülni. A dolog ugyanis úgy áll, hogy már hetekkel ezelőtt megadtam a helyet és az időpontot a két delikvensnek. Michelle tudta, hogy élrhetem el Daniel Corvint, így hát a hősszerelmes meghívóját is az ő címére postáztam. Fekete, vastag és elegáns tapintású papír, cikornyás, arany betűkkel, természetesen névre szólóan. Valami elcseszett VIP meghívó is lehetne a Golden Wolfba, de az igazság az, hogy csupán tájékoztattam őket nagylelkű meghívásom tényéről, a dress-code-ról (ami természetesen nem a casuel-ban merül ki), a helyszínről és a pontos időpontról. Azt feleslegesnek véltem hozzátenni, hogy nem szeretem, ha túlságosan megvárakoztatnak, úgyhogy remélem, időben érkeznek. És persze a legnagyobb sumákban minden Testőrt és Felderítőt tájékoztattam arról, hogy a szabad prédának minősített hímek erre az alkalomra szabad bejárást kapnak a városba - de csakis az ide vezető útvonalon. - Nincs még túl korán a kaviárhoz, ugye? Kérdem a lányokat kissé kétségbeesetten és tanácstalanul, de bízom benne, hogy ennél hamarosan sokkal jobb kérdéseket kapok majd a vendégeinktől, akiknek remélhetőleg a leghaloványabb segédfogalmuk sincs sem a társaság pontos összetételéről, sem pedig arról, hogy Sienna is a családom része lett.
Amikor megérkeznek, csupán egy barátságosnak hazudott mosollyal köszöntöm őket. A Bestia jól emlékszik még az utolsó találkozás részleteire, csak fellengzősen nyugtázza a jelenlétüket, míg én teljes nyugalommal köszöntöm őket, és az üresen maradt helyek felé bökök. - Örülök, hogy elfogadtátok a meghívást. Remélem, könnyen idetaláltatok, bár az igazat megvallva a felújítás után felhelyeztünk néhány reklámtáblát a jobb megközelíthetőség érdekében. - feltételezem, hogy ez őket koránt sem érdekli annyira, mint amennyire engem szórakoztat - Foglaljatok helyet, aztán válasszatok valamit, mert őszintén szólva, már borzasztó éhes vagyok.
Szerencsére korán kelő vagyok. Vagy rossz alvó, nézőpont kérdése. A lényeg, hogy amikor Castor bedörömböl, hogy indulás fél óra múlva, nem akkor kell kikecmeregnem legszebb álmaim közül. Feltűrt ujjú, fekete ing, fekete nadrág, és cipő, úgy nézek ki, mint egy gyászhuszár, mondhatni gyászolok is, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy kurvára nem olyan felszereltségű a ruhatáram, mint az Alfáé. Messze nem! Szóval puccban vagyok, indulásnál rám biztosan nem kell várni. Eléggé meglep, hogy maga mellé ültet, még úgyis, hogy Norina és Sienna így nincs a társaságommal büntetve a hátsó ülésen. Mondjuk így Castornak sem kell fecsegni - oké, elismerem, logikus az ülésrend. Megérkezve körbepillantok, majd zsebre tett kézzel, sereghajtóként megyek velük a teraszra, ahol faarccal várom ki, hogy ezúttal ki hova lesz ültetve. Kétségem sincs afelől, hogy a lányok egy szóval sem fognak tiltakozni - hülyék lennének! -, és én sem teszem. Fanyarul elhúzom egy pillanatra a szám, ahogy egyszerű "te"-vé minősít vissza, hogy kiadja a helyem. - Sose tenném - mondtam színtelen hangon, elnyomva minden felkívánkozó keserűséget mind magamban, mind a farkasomban. Éreztem a helyem, azt, hogy milyen messze vagyok jelenleg tőle, hogy Norina és Sienna is fölöttem állnak, hogy ez a hármas, itt előttem jelenleg elérhetetlen távolságban van. Az éjfekete bestiának viszont esze ágában sem volt szűkölve helyet kuncsorogni magának, inkább dühödten rázta volna le magáról a falka súlyát, ami legalul tarja, hogy elfoglalja az őt megillető helyet. De elbasztam, pajtás, úgyhogy egyelőre ez van. Kurtán sóhajtottam egyet, végignéztem a három tarkón és tettem egy fél lépést hátra. Az volt a kényelmes távolság - nem nekem, nekik. Tudomásul vettem, hogy vendégeink lesznek, a plusz két szép híven mutatta és tekintve, hogy családosan voltunk itt, akadt egy tippem, ki lehet a két szerencsés. Biztos nem a Protektor meg a Tetoválómester, velük nélkülünk tárgyalna.
Félig van fent a pajzsom - ha erre vonatkozóan nem kaptam más instrukciót -, de így is érzem, kik érkeznek, ha nincsenek állig "begombolkozva". Tekintetemet egy darabig mereven Danielen tartom, de semminemű érzelmet nem olvashat le vonásaimról. "Tényleg ennyire érzéketlen vagy?" Igen. Volt valami perverz öröm és kíváncsiság abban, ahogy azt fürkésztem, miképp reagálnak a nyilvánvalóra: Sienna Castor Kölyke. Él, de teljesen az övé és ezt egyikük sem képes megmásítani. A farkas bennem kaján elégtételt érez. Nem kellett a segítség, nem szóltál az okosabbnak, tessék, itt az eredmény. Itt az eredmény számára és számomra is. Röhejes, hogy amíg az elején úgy szerettem volna közöttük ülni, addig most, hogy a vendégek megérkeztek, inkább választottam volna a reggeli végéig tartó szobrozást. Nem undorból, hanem mert kedvemre volt ez a néző-pozíció. Castor valószínűleg érezte, ám nem voltam olyan hülye, hogy erre kérjem, vagy erről kérdezzem. Megmondta, mit tegyek, ha megérkeztek, hogy akkor leülhetek, és eszembe se volt előttük vitatkozni vagy engedetlenkedni. Leültem Sienna mellé, nem fészkelődtem sokat. Rettenetesen érdeket, hogy ebből mi a szar fog kisülni. Abban biztos voltam, hogy ha ők elkezdenek pattogni, akkor számukra semmi jó. Talán annyi eszük maradt, hogy ezt tudják, és itt főleg Danielre gondoltam. Én se voltam a megfontoltság mintapéldánya, de... mindegy, mind tudunk mindent.
Kivételes alkalom, nem éjszaka jön a dörömbölés, hanem nappal, világosban, és ez szokatlan, legalábbis neki. Mi a fene történt, hogy az apja képes volt kivárni a reggelt? Most vagy nem eget rengetően fontos, és senkit nem kell gyepálni, senkit nem kell kihajítani az ablakon, vagy pedig Castor társaságra vágyik. Ez utóbbit nehezen elképzelhetőnek tartja az utóbbi időben történtek tükrében, azt viszont teljes mértékben kizártnak, hogy szülinapi buli van készülőben. Döbbenten mered az ajtóra, lógva a kötélen, végül leugrik és villámgyorsan leugrik, hogy eltűnjön a közös zuhanyzóban, majd visszaszáguldjon a szobába és felöltözzön. Nem, nem úgy, mint ahogyan a bálon megjelent, vagy ahogy Castorral ment bulizni, hanem kivételesen szolidan, már amennyire szolidnak lehet nevezni az ő ruhatárát. Ma egy fekete ruhát választ, sosem lehet tudni alapon, még a végén a temetésen kötnek ki, de mégis megfelelően kényelmes, laza, és nem sznob, illik a korához. Amióta az apjával van, előszeretettel hord olyan darabokat, amiben bátran megmutathatja, hogy igenis csinos, és ha kell be tudja vetni azt, amije van. Hamar leér a kocsihoz, előbb, mint ahogy az időpont szabná, de Duncan már ott áll... feketében... akkor tényleg temetés lesz, legalábbis így fest a dolog, de csak elvigyorodik rajta. -Szia! Köszön, elvégre családi kirándulásra indulnak, Sienna pedig nem tudja, hogy milyen a kettejük viszonya... bár az nem is igazán behatárolható és megfogalmazható. Hátra ül a kocsiban, de hogy ezt mennyire utálja... nem lehet jól látni, mint valami csomag, úgy érzi magát, mégsem szól egy szót sem, inkább lelkesen nézelődik és keresi az esetleges sírhelyet. Meglepődik, amikor egy hangulatos Clubban kötnek ki, bár ez semmit sem jelent, ezt már megtanulta. Az ültetési sorrenden sem akad fenn, mosolyogva bólint és le is csüccsen, alaposan körbenézve, és nyugtázva, vendégek is lesznek, hiszen 6 teríték van az asztalon. Sienna vele szembe kerül, és máris életbe lép a hierarchia... Duncan az utolsó. Ezt mennyire szar nézni... egy tehetséges testőr éppen omegaként funkcionál, ez egyszerűen tragikus, de nem az ő baja, az annál inkább, hogy sajnálja Castort. -Olyan nem lesz. Már okosan játszanak Corvinnal, Castor előtt nyugi van, ha nincs ott, vagy elvonultak, akkor megy az adok-kapok, de nyilvánosan sosem hoznák szégyenbe. Erre ügyelnek. A bálról hazafelé is megvárták, míg hazaérnek, az apjuk elvonul, és utána estek egymásnak. A kaviár kérdésére megrázza a fejét. -Nincsen, a reggelik tartozéka patinás helyeken. Azt már nem teszi hozzá, hogy pezsgőt nem szolgálnak fel mellé maximum, mert már felesleges. Kik jönnek még? Azt nem tudja, de majd kiderül, láthatóan senki nem siet.
Az érkezőkre viszont felpillant, Duncan testvére, Sienna apja, és egy idegen kóbor... csodás. Azt már csak remélni meri, hogy nem lesz balhé, sem veszekedés, viszont majdnem felröhög az apja megjegyzésén. Ennyire cinikus nem lehet valaki, komolyan nem, ő sem kispályás, de ez... majd eljut ide is, csak idő kérdése. Farkasa érdeklődve nézi a két hímet, de most nincs a részéről lelkes üdvözlés, sem egyéb, kifejezetten távolságtartó. Szótlanul várja a reggeli kezdetét, éhes, a szállodában nem evett semmit, hiszen rohanás volt, és alig várja, hogy megtehesse. Egyelőre semmi mást nem tesz, csak figyel, ahogyan szokott és raktároz.
Reggel kilenc… én általában már hétkor fenn vagyok, hajat is mostam, lévén tegnap sem úsztam meg a farkasosdit, bár félreértés ne essék, mostanra egészen megszoktam a dolgot, bár még mindig nagyon fáj, de már valahogy elviselhetőbb, talán csak mert elég sokszor történt ahhoz, hogy ne hasson minden alkalommal a kellemetlenül lehengerlő újdonság varázsával. Alig érkeztem meg a fürdőből, amikor bekopog Castor, és szól, hogy fél órám van elkészülni. Diszkréten kidugtam a kobakom az ajtómon, rámosolyogtam, mert mégiscsak szerettem, a véremben volt, a farkasomba, és mint Duncan esetében, nála is szerettem volna elérni, hogy időnként mosolyogjon, vagy kicsit kevésbé legyen morcos. Szóval, megérdeklődtem, hogy hogyan öltözködjek, mert amikor a Manech nevezetű kóborral találkozunk, akkor is azt mondta, hogy öltözködjek csinosan, de nem kirívóan. Úgy tűnik, most is ez a cél. Pár percig elgondolkodva állok a ruhásszekrényem előtt, egyikben egy szolídabb, Siennás darab, olyan, amit bármikor felvettem volna korábban, látom hozzá a cipőt, a feltűzött hajat, szolid sminket, egyszerű, kellemesen elegáns. A másik esélyes egy új darab, én nem akartam először felvenni, de Nora meggyőzött, hogy biztos jól állna, próbáljam fel. Nem nagyon ismertem magamra a tükörben, pedig tudom, mennyit számít egy ruha, és mennyire másnak láttam benne magam. Éreztem, ahogy a kis szeles mocorog bennem, tudom, ő melyiket választaná. Régi Sienna, új Sienna. A változást azt hiszem, mindenki elvárja tőlem, hogy ne ragaszkodjak görcsösen ahhoz, aki voltam, azokhoz, akiket ismertem. Legyen hát, apró jel csupán, talán senkinek sem fog számítani, mégis úgy döntök, az elegánsabb, szűk fazonú ruhát választom, a pompázatosan csinos szandállal, és kicsit erősebb sminket tervezek rakni a szemeimre, mint szoktam, a balett előadásaimon viszont mindig ennél sokkal vadabb volt, így számomra nem lesz idegen a látvány. Előtte azonban jöjjön a hajszárítás, és egyenesítés, szerencsére szuper cuccaim vannak mostanra ilyen szempontból is, még ha idegen is számomra, hogy tulajdonképpen tényleg bármire legyen szükségem, tárgyakban mérve persze, azt megkapom. Az időm nagy részét mégis a hajam veszi el, de a fél órából nem csúszom ki, csak épp tisztességesen kihasználom, elvégre Atyám annyit említett, se többet, se kevesebbet. A pontosság is nagy erény, és én mindig fegyelmezett teremtés voltam, ez most sem változott. Már a Northern Lightban ültünk, azt hiszem, az a kedves arcú szőke nőstény vezeti, hümm, miről is jegyeztem meg a nevét? Ja igen, a vadászat és a Hold görög istennője, Artemis. Szép név. Aprót biccentek Castor szavaira, és le is ülök, nem sietve, lassan lépkedek, ekkora sarkakat tudni kell viselni, és én tudom is, nem isten adta tehetség vagyok benne, ez is a balettnek köszönhető inkább. Mosolyt csal az ajkaimra, hogy milyen finoman navigál az adott helyre, olykor kifejezetten tudtam értékelni az ilyen semmiségeket, másnak talán az, nekem nem, én jóval érzékenyebb lélek vagyok, mint a testvéreim. Duncan helyzete minden egyes nap összefacsarja a szívemet, és tudom, nem kellene okolnom magam érte, de valahol nekem is közöm van hozzá, még akkor is, ha nem tehetem magam felelőssé mások cselekedetei miatt. A hat teríték elgondolkodtat, és valamiféle kellemetlen balsejtelem kúszik fel a gerincemen, bár talán nem kellene azt feltételeznem, hogy közöm lehet a maradék két személyhez, de nem tudok nem rájuk gondolni. Minden áldott nap eszembe jutnak. - Sosem ettem még kaviárt. Állapítom meg csendesen, nyilván nem kötelező azt ennem, ha nem akarok, illetve hát, még azt sem tudom, akarok-e, elvégre sosem éltem nagy lábon, szóba sem jöhetett ilyesmi. Egészen addig semmi bajom sincs, amíg csupán négyesben vagyunk, kellemes reggeli látszata van. Ám valamiért biztos vagyok benne, hogy hamarosan lehull a lepel, s amikor végre megtörténik, akkorát dobban a szívem, hogy szerintem a szomszéd városban is hallani, arcomat mosoly deríti fel, majd igyekszem legyűrni, azt hiszem, nem lenne szabad örülnöm nekik, ám hamarosan nem is megy, mert félsz költözik a lelkembe. Mi ez az egész? Miért vannak itt? Ugye nem lesz bajuk? Az asztala alatt muszáj megszorítanom az épp leülő Duncan kezét, tudom, utálja az ilyesmit, de szükségem van a mozdulatra, hogy erőt meríthessek belőle, hogy ne egy elesett, megtépázott lelkű kislány legyek, aki csak az ölelésükbe akar menekülni, hanem akinek lennem kellene, egy reményteljes, ifjú villám, aki azért küzd, hogy az Apja sose bánja meg, hogy Kölykévé fogadta. Nem tudok megszólalni sem, csak ülök némán, egyik arcról a másikra vándorolva, és próbálom kitalálni, mit gondolhatnak, már biztosan érzik… istenem…
Nem akartam hinni a szememnek, amikor kézbe kaptam a meghívókat. Többször is átolvastam, biztos jól látom-e, aztán persze csak bámultam a fekete papírra, amit nemes egyszerűséggel a dohányzó asztalra hajítottam. Több szálat is elszívtam egy ültő helyemben, végig csak arra a vacakra meredve, mintha attól félnék, bármelyik pillanatban lángra lobbanhat, vagy eltűnhet a szemem elől. Ostobaság, tudom jól és hiába számítottam idővel valami lépésre, információra, bármire, letaglózott kissé a dolog. Nem sokkal később aztán persze fordult a kocka és rá sem bírtam nézni a papírra, undorodtam a fekete színtől, az arany, cirádás betűktől, nem akartam ezzel a de Lucával ismét találkozni, ugyanakkora már rohantam is volna és iszonyat hosszúnak tűnt az a pár hét, mert basszus, mégiscsak a lányomról van szó. Inkább felhívtam Matt-et, hogy közöljem vele, villás reggelire vagyunk hivatalosak, úgyhogy szedje addigra puccba magát. Elérkezett aztán a nagy nap, én magam is egészen kicsíptem magam, nem volt újdonság, számomra legalábbis nem, ilyen uniformban szoktam dolgozni is járni, csak ezúttal a zakó elmaradt, nadrág és ing kombóval teljes mértékben kiegyeztem. Nem szeretek éjszaka, hajnalban vezetni, de most ez sem számított. Feltankoltam kávéval, aztán irány Fairbanks. Útközben felszedtem Matt-et, mégiscsak stílusosabb együtt érkezni, no meg párosan szép az élet. Haha. Nem, viccet félretéve azért örültem, hogy nem egyedül kell mindezzel szembe néznem, mert egyáltalán nem tudtam, mire számítsak. Találkozó magával az alfával. Frankó. Ki tudja, hány pincsije lesz ott, lehet egyenesen a vesztünkbe rohanunk, de.. igazat megvallva ennél a helyzetnél rosszabbat már elképzelni sem nagyon tudok. Ráadásul így, vagy úgy, történjék bármi, végre pontot tehetünk az ügy végére, aminek kifejezetten örültem, rettentő régen vártam már erre. Biztos voltam benne, hogy akárhogyan is végződik, olyan megoldás nem létezik, amelyikből mindannyian jól jönnénk ki, valaki úgyis bukik és minden bizonnyal én leszek az a személy. Nem számított, bármi jobb ennél az átkozott bizonytalanságnál, amiben a kitiltásunk óta fetrengtünk. A másik szar dolog, hogy már tisztában voltunk azzal, hogy Sienna farkas lett. Castor családjának tagja. Meglepődöttséget színlelni ostobaság volna, hiszen egyből kiszagolná és csak sokkal inkább felhívnánk nem csak magunkra a figyelmet, hanem arra is, aki információval szolgáltatott nekünk. Próbáltam nem parázni emiatt - sem -, de valamiért nagyon nehezen ment, főleg, ahogyan egyre közeledtünk ahhoz az átkozott helyhez. Az alfához. Kiszállva a kocsiból mindössze megigazítottam a galléromat, mély levegőt vettem és nyomás befelé. Amint megpillantottam a kis kompániát, megtorpantam. Egyrészt eszelős érzés volt újra látni a lányomat, no és persze a bátyámat is, de míg az első örömöt, addig az utóbbi csak dühöt váltott ki belőlem. Elnyílt kissé az ajkam, ahogyan gyorsan végigmértem Siennát. Megváltozott. Nem csak belül, kívül is. Csinos, elegáns, mondhatni igazi nő. Összepréseltem az ajkaimat és ismét megindultam az asztal felé, az asztalfőn trónoló koros hímet csak egy biccentéssel üdvözöltem, majd letelepedtem pontosan vele szemben, érzelemmentessé igyekezve tenni a vonásaimat. A pajzsomat már az autóban felhúztam annyira, hogy ne mutasson annál többet, mint ami kell, bár ha a drága de Luca úgy akarja, akkor szart sem ér az egész, de azért adjuk meg a módját. - Igazán köszönjük a meghívást - rándult meg szám sarka - Semmi probléma nem volt idefelé jövet - emeltem a tekintetem az idős hímre, energiáimban halovány fodorként rándult meg némi düh, de amilyen hirtelen jött, úgy is szállt tova. Bosszantott engem is, a bundásomat is, hogy ilyen cinizmussal áll ehhez az egészhez, minden bizonnyal roppant mód élvezi az egész helyzetet. Fordított esetben valószínűleg én is így tennék, tehát ezt a részét meg tudom érteni. Vagyis meg tudnám, ha nem ebben a felállásban találkoztunk volna. - Ó te jó ég, eszem ágába sem jutna megvárakoztatni a méltóságos családfőt - pimasz voltam, persze, hogy az voltam, de ha arra vár, hogy majd fülem farkam behúzva esdeklek bocsánatért, akkor arra várhat. Ahogyan a dühöm is kordában tartottam még, nem fogok egyből pattogni, hogy hagyjuk a felesleges időhúzást, mert hiába nem láttam a mi szemszögünkből értelmét, hozzátartozott ehhez az egész undorító színjátékhoz. Választottam azonban gyorsan valamit, teljesen mindegy volt, én a magam részéről nem a reggeli miatt érkeztem.
Szent szatíra! Ajvé! Meg minden, amit képes volt Hercules kecskelábú, szarvacskás mestere kinyögni. Végigpörgött agyamon az egész repertoár, s akkor még csak egy mesét emlegettem, s nem egy egész DVD-kölcsönzőnyi filmművészeti klasszikust. A telefont még akkor is a fülemen tartottam, amikor már vagy egy órája nem beszéltünk Daniellel. Ha nem tudtam volna, hogy lélegzem, egészen azt hihettem volna, hogy a rigormortisz költözött mellső végtagomba, s amiatt nem vagyok képes arcom intim szférájából kivenni a készüléket. - Azt a rohadt élet! - szaladt ki belőlem végül a feszültség, ahogy realizáltam a görcsöt karomban. Az időérzékem pedig teljesen elhagyott. Honnan a nyavalyából szerezzek magamnak ruhát, hogyha a furgonom a városban van, én pedig be sem tehetem oda a lábamat? Elgondolkodtam rajta, hogy a bokrok között megkeresem a tündérkeresztanyámat, de féltem tőle, hogy a végén valami habos-babos kékséget küld rám és tökhintóval mehetek a reggelire, így inkább elvetettem az ötletet. Azt tárcsáztam, akinek Danielen és Siennán kívül tudtam a számát. Hozott már nekem egyet s mást, úgy gondoltam, hogy egy öltönyt is össze tud vadászni nekem. Ha mást nem, hát hozhatna az övéi közül. Nincs olyan pasi, akinek nincs egy sem. Vagy mégis? A nyavalya tudja, a lényeg, hogy akasztott nekem egy tweedzakós darabot, melyben úgy néztem ki, mintha saját magam egy pár évtizeddel ezelőtt, s akármennyire is nem illik ajándék lónak a fogát nézni, én kértem egy másikat. A mellényt túlzásnak éreztem, úgyhogy azt kihagytam a szórásból, de az anyagában diszkréten nyomott, csíkos-kockás szürkéskék zakó-öltönynadrág fehér inggel teljesen megfelelőnek tűnt. A nyakkendőt begyűrtem a zakó zsebébe, hogyha kell azt is elő tudjam venni, majd pedig bepattantam Danny mellé a kocsiba. - Azt'szem túlöltöztem az eseményt! - néztem végig rajta és az öltözékén, mint ahogy a nők vizsgálják egymás ruházatát egy kellemes, puccos estélyen. Nem, mintha nem lenne pont mindegy. - De a fehérből könnyű kiszedni a vért. Praktikus és elegáns. - engedtem meg magamnak egy humort, mert talán itt még nem lesz érte fejemen dudor. Meg amúgy is jó lenne, ha visszafognám magam, ha már odaértünk, mert a tőlem elvárható Jó reggelt Vietnám! kurjantás kicsit rossz irányba alapozná meg a hangulatot, ezzel még én is vastagon tisztában vagyok. Bár ettől még az idült vigyor ott trónol a képemen, amint kiszállunk a kocsiból, akkor se lohad. Eldöntöttem, hogy Danielre hagyom a beszédet, s ez nagyjából megy is addig, amíg Siennában gyönyörködöm a pajzsom mögül. Nem mintha szégyellném, hogy lenyűgöz a szépsége. Épp csak nem kívánom már rögtön mindenkinek betamponálni az orrát azzal a bizsergéssel, ami a mindenttudok egyesületéből, azaz Corvin-Leroy kettősünkből árad a Szépszemű farkasságát illetőn. - Igazán pofás táblák, bár a lengetnivalómat otthon felejtettem, de azért jár a képzeletbeli kalapozás a kivitelezőjüknek. - szállok be az udvarias fejbiccentéssel és konszolidált stílusban kivitelezett, átlagos "Szép reggelt!" kívánásom után. Nem biztos, hogy ez a legjobb mondat, de annál még mindig kevésbé érzem irritálónak, mint amit Daniel előad. Ha lennénk olyan nexusban, akkor most királylányosan bokán rúgnám az asztal alatt, de így csak csendesen elnyomom a bennem dúló adrenalint. Jobb mindenkinek, ha nem hagyom magamon eluralkodni, mert a disznó viccek nem szolgálnák az ügyünket. Bár őszintén kétlem, hogy bármi képes lenne rá. Nem véletlenül emlegettem kalapokat. Ha van rajtunk, az a baj, ha nincsen, akkor meg az. - Azt hallottam, hogy reggelire nagyon egészséges a tojás. - vágok Daniel szavai után rögtön bele az étkezési szokások emlegetésébe, hátha ezt jegyzik meg, s nem a gúnyt, ami áradt Corvin megjegyzéséből. Mélységesen egyet tudok érteni és érezni is vele, de mint ahogy eddig is kiderült, mindketten máshogy viselkedünk konfliktushelyzetben. - Értékes fehérjéket, a szervezet számára nélkülözhetetlen zsírokat, vitaminokat és lecitint tartalmaz. Kiváló reggeli, bármilyen formában fogyasztjuk is. Szóval azt hiszem én egy rántottát kérnék és mivel ezt ilyen gyorsan sikerült eldöntenem, senkit nem tartottam fel a rendelésben. - hadarom el egy szuszra. A spájzban valahogy jobban éreztem magam és ez az egész a katedrán is könnyebben szokott menni. Legszívesebben megigazítanám az inggalléromat, de nem akarom felhívni a kelleténél jobban a figyelmet arra, hogy ideges vagyok. Nem azért, mert féltem magamat. Hanem mert Siennát féltem. Nem is kicsit. Ha mi itt rosszat lépünk, ki tudja mit kell megélnie, vagy látnia. Nem lépek semerre, sakkfigura vagyok a játszmában, s nem enyém az irányító kéz. Ülök az asztalnál, mint valami öltönyös, vigyori jógyerek, s olyan mélyre nyelem le egyéniségem morgósabb oldalát, amilyen mélyre csak tudom. A farkas sem meggondolatlan. Ilyen szempontból egész összeszokott páros vagyunk. Bár ő egy fokkal jobban lázong, mint amennyire azt emberként mutatom. De ebben nem tudom korlátozni. Csak ráborítom a vérvonalból kapott álcát őmindenségére, amennyire csak tudom. És várom a csodát.
Mert nem bírtam kihagyni.:
A reggeli kalciumban dús, szintén fontos részének zenei margójára.
Néhány, mosoly mögé rejtett pillanatig azt hiszem, hogy örülök annak, hogy a szerepek ilyen módon lettek kiosztva és még véletlenül sem fordítva. Mert valljuk be őszintén, eléggé fájna, ha mondjuk Daniel személyében kellene valami vőfélét elviselnem magam körül egy életen át, és ez a Matthieu lenne Sienna vér szerinti apja. Az apákat úgyis ejtik idővel, a szerelem tud borzasztóan levakarhatatlan lenni, főleg akkor, ha az elsőről van szó. Nincsenek illúzióim, pontosan tudom, hogy ezek ketten legszívesebb karóba húzva látnának, de az alkalmazkodást tudom értékelni. Már persze ha más eszköz nem áll rendelkezésre a cél eléréséhez. Igazán kár lenne elrontani egy ilyen jónak ígérkező reggelit, azonban már most több dolog akad, ami szemet szúr. Az elsőről és legfontosabbról úgy döntök, hogy nem veszek tudomást - egyelőre, és mivel feltételezem, hogy nem kívánnak teljességgel ostobának tekinteni, ez az elhallgató gesztus csak fokozza majd kissé a rossz előérzetüket. A pincérnek intek. A magam részéről maradok a kaviárnál és a pezsgőnél, ki-ki meg a maga tojásánál. Csak egy apró figyelmeztetés Nori felé, hogy értem én a tréfát, csak nem mindig szeretem, tessék rendesen viselkedni. A pincér távozásával azonban nem áll meg az ugráltatásom. - Duncan, lennél szíves... - köszörülöm meg a torkom, és egy csettintő mozdulattal hajolok előre az asztalon. Gyorsan nyalom meg a szám szélét, mielőtt megszólalnék. - Lennél szíves jelzésértékűen belenyomni az öcséd fejét az asztalba, amikor úgy ítéled meg, hogy tiszteletlen az Alfával? Nem szívesen ugrálnék állandóan miatta. mosolyodom el, aztán visszadőlve a székre egy darabig Siennát fürkészem. Finoman simítom meg az arcát, ami abszolút nem része a színjátéknak. Érdekel, hogy min megy keresztül, de bármi is az, azt akarom, hogy a történet végére büszkén és erősen lépjen át az érzései felett. - Mondd csak, Sienna. - kezdem halkan - Hazudtál nekem? Te tehetsz róla, hogy tudják, mi lett belőled? Érdeklődöm, s a kérdés formája sem véletlenül olyan amilyen. A kérdés befejeztével mégis Danielre pillantok, röpke fenyegetésként tudatva vele, hogy amennyiben ő nem lesz őszinte hozzám, úgy meglehet, hogy különös összeesküvésre fogok gyanakodni, és meggondolatlanságomban csúnyán ki kell faggassam a kölykömet. - Mert ha igen, nincs semmi baj. Feltéve, ha azt is tudják, hogy Te választottál engem, szabad akaratodból. A zajokból ítélve úgy gondolom, hogy a reggeli italaink hamarosan megérkeznek, és ugyebár nem szeretne egyikünk sem a felszolgálók előtt nagyjelenetet rendezni.
Egyetlen alig észlelhető szusszanás, ennyi pusztán a reakcióm arra, hogy Sienna a jövevények láttán-éreztén megfogta a kezem, amikor leültem. Meg annyi, hogy nem húztam el, bár ebben az is közrejátszott, hogy jelenleg nem vagyok olyan státuszban, amiben ellenkezhetek. ~ Ha nem lesz hülye, nem lesz baj ~ üzenem neki lopva, bár igazán nem tudom, miért, amikor egy perc elég, hogy Daniel egy isteneset szarjon ebbe. Anyám. Mindenki udvarias, mindenki mosolyog, a pincér jön, kikérik a reggelit, én is kirék abból a kibaszott tojásból és mellé narancslevet. Meg egy pohár whiskyt, csak a biztonság kedvéért. Én teljes nyugalomban üldögélek amúgy, mert rohadtul nem az én nyakamon a hurok, de attól még az én seggembe is zabszem került, hála ennek a félbolondnak! Cseszné meg! Norina persze remekül szórakozik, nem is vártam mást, neki ez tényleg egy műsor, amolyan oktatófilm. A helyében biztosan én is így lennék, de nem vagyok, helyette itt ülök és remélem, hogy Sienna nem fogja esetlegesen a karmait is használni és a reggeli végére lehántani minden húst és bőrt a kezemről. Zokszó nélkül tűrném mondjuk. Castor felszószalására enyhén felvonom a szemöldököm és szolgálatkészen felé fordulok, kissé oda hajolva, ahogy látom, hogy előrébb dől. Játszik, tiszta sor. A "kérést" hallva pedig enyhén érdeklődő és udvarias arckifejezésem egy pillanat alatt változik meg. Nem nagy az eltérés modjuk látszatra, de aki ismer, az pontosan le tudja olvasni. Szám sarka megrándul, szememben halváyn fény gyúl és érzek valami feszítő elégtételt. - Ezer örömmel. - Még csak nem is hazudok. A következő pillanatban pedig már ott a kezem Daniel tarkóján, kihasználva a vérvonal adta előnyt, és megismertetem a homlokát az asztallal. - Szerintem ne készíts ki magad elé tányért meg evőeszközt - adom a roppant hasznos tippet és ezúttal árnyalatnyi él érződik a hangomban. Vele szemben minden jogom megvan hozzá. Kóbor. A falka szemében egy senki. És bármennyire is rühellje a tényt, de örök életre az öcsém. Kényelmesen dőlök vissza, a tekintetemet le nem véve róla, már csak azért sem, mert ismerem annyira, hogy tudjam, nem ez volt az utolsó figyelmeztetés. A többi pedig? A többi Castor játéka. Semmit sem tehetek ellene és akkor sem tennék, ha hatalmamban állna, vagy nem lennék ott a ranglétrán, ahol. Így aztán csak némán szuggerálom Danielt, hogy legyen képes néha hallgatni és hálásnak lenni Rómeónak, amiért helyette is gondolkodik.
Némileg megfeszülök, amikor hallom apa szavait, azt hiszem, most egyáltalán nem fog segíteni a pimaszsága, és ha tehetném, megkérném, az én kedvemért adja alább, ám nem parancsolok én senkinek, maximum Duncannek jelenlegi betöltött pozíciója nyomán, de azt sem tenném soha. Én csak… szeretném, ha innen mindenki egy darabban mehetne el, még akkor is, hogyha a lelkem darabokra szakad közben, hogy esetleg megint el kell engednem őket. Mindenesetre simogató tekintetem egy idő után tovarebben. Matt tekintetét magamon érezni egészen perzselő, finoman beharapom az ajkaimat, olyan sok mindent szeretnék mondani neki, de nem mondhatok, nem hogy itt és most, de talán sohasem. Csak egy apró mosolyt kap, szolidat, alig érzékelhetőt, csak neki szólót. Más esetben valószínűleg kacaj szaladna ki az ajkaimon a szavai hallatán, de most ezt nem engedhetem meg magamnak. - Én palacsintát szeretnék kérni, juharsziruppal és tejszínhabbal, meg egy latte macchiatot. Köszönöm szépen! Egyáltalán nem a reggeli a lényeg, de vagy az étlapot sorolom fel széltében-hosszában, vagy elkezdek fecsegni, ami valószínűleg nagyon nem venné jól ki magát. Abban is meglehetősen biztos vagyok, hogy nem sokat fogok enni belőle, de ha már itt vagyunk, hát rendeljek olyat, amit meg is ennék, a palacsinta amúgy is tilos volt, amíg balettoztam, most meg fogytam is pár kilót, kicsit megvisel ez az átváltozósdi, és sokkal többet mozgok, mióta másra nem is kell figyelnem gyakorlatilag, csak a fejlődésemre. Apu, Castor, szavainak hallatán már esélyesnek is gondolom, hogy Apa, Daniel feje hamarosan az asztal lapján landol, mert szerintem tiszteletlen volt, de lehet, csak túlbuzgok. Azt persze nem akarom, hogy bárki is bántsa, egyáltalán nem, épp ezért tüntetőleg másfelé is nézek, ha esetleg Duncan mozdulna, de nem is baj, mert megérzem Castor tekintetét magamon, és az ártatlanok tökéletes gyanútlanságával pillantok rá. A simítása jól esik, mint mindig, minden érintése, nem tehetek róla, hogy mozdul a kezem, és megérintem a kézfejét, mintha nem akarnám elengedi, mert bármennyire is ő az Alfám, a Teremtőm is ő, és így olykor talán megengedett, hogy erőt meríthessek a puszta jelenlétéből is. Nem akarok belegondolni, hogy ez az egész mit eredményez Apában és Mattben, jobb úgy a lelkemnek, így is eléggé megtépázott már. A kérdésére meglepetten rázom meg a fejem, még azelőtt, hogy a második kérdését feltenné, mert ha valamit, azt biztosan tudom, hogy soha nem hazudtam neki. Én nem szoktam, egyetlen egyszer hazudtam, azt azóta is bánom, de annak semmi köze sincs a jelenlegi helyzethez. - Nem hazudtam. Azóta nem beszéltem egyikükkel sem, hogy veled felhívtuk Matt-et. Nekem is meglepetés, hogy tudják, mi lett belőlem, csak épp a kellemetlenebbik fajtából, mert azt jelenti, hogy valaki elmondta nekik, akinek nem lett volna szabad, következésképp valaki feltehetőleg bajban van, mivel ők ketten kitiltott személyek, és nem is szabadna információhoz jutniuk a Falka ügyeiről. - Fogalmam sincs, hogy tudják-e, de szívesen elmondom... Ám egyelőre nem szólok, mert a szavai számomra nem jelentik azt, hogy meg is tehetem, hisz Mattnek is többet mondtam jó múltkor, mint kellett volna, épp ezért most nem beszélek előre, csak megvárom, hogy esetleg rábólintson, és akkor szívesen kifejtem kicsit bővebben, hogy mi történt, és miért döntöttem úgy, ahogy, mert ezt mindenképpen tudniuk kellene, mert csak Castor szavait hallva merőben nem úgy hangzik szerintem, ahogy a valóságban zajlott.
Azt hiszem én magam is egyetértően bólogathatok arra, hogy ezt igenis megérdemeltem. Duncan sajnos gyorsabb, mint én, ráadásul senkinek sem lenne kifizetődő, ha fogócskázni kezdenénk, úgyhogy tessék, verje csak bele a fejem az asztalba, talán helyrerázódnak nekem is odabent a dolgok. Annyira van még időm, hogy legalább oldalra fordítsam a fejem, így csupán a halántékom vágódik az asztal lapjának, kellemetlen lett volna még egy szaros orrtöréssel is megkoronázni a műsort élvező alfa és szőkébbik kölyke élményét. Halántékom dörzsölve egyenesedem újra fel, Duncan megjegyzésére legszívesebben rámorrannék, hogy csupán az alfával való szemtelenkedéseimkor kell megreguláznia, arról nem szólt a fáma, hogy neki nem szólhatok be, de végül csak egy kedvesnek egyáltalán nem mondható mosollyal reagálom le a szavait. Senkinek sem hiányzik most egy kis testvéri csetepaté, sem nekem, sem Siennának. A többiek nem igazán érdekelnek, bocs. Azonban ami tovább szaggatja tűréshatárom falait és bundásom láncait, hogy látom, amint megsimítja Sienna arcát. Kénytelen leszek túllendülni a dolgon és elfogadni, hogy most már megteheti. Bármit megtehet, hiszen Sienna sokkal inkább tartozik őhozzá, mint énhozzám. Ez pedig az a keserű igazság, ami megüli a gyomromat, amitől egész egyszerűen rosszul leszek. Ám ez még mindig semmi, sokkal inkább mellbe vág a kérdés, melyet a lányomhoz intéz, az asztallapra támasztva alkarjaimat hajolok kissé előrébb, szemeimet elkapva Siennáról, hogy az alfa arcát fürkészhessem és álljam a tekintetét, amikor rám néz. Értem én a fenyegetést, nagyon is jól értem, ám Sienna elmondja az igazat, így nekem nincs hozzáfűzni valóm. Amíg nem nekem szól a kérdés, inkább nem szólalok meg, egyrészt mert az Istenért sem szeretném, hogy kitudódjon, ki volt az, aki elköpte nekem az információt. Már csak az kellene, hogy még valaki miattam kerüljön veszélybe. "Te választottál engem, szabad akaratodból." Mindig van egy olyan pillanat, amikor az ember azt hiszi, nem érheti nagyobb ütés, nem kaphat nagyobb pofont, ám ezúttal is bebizonyosodott, hogy de, igenis érhetik még meglepetések. Ez a mondat is teljes mértékben ilyen. Szinte a szám is tátva marad, elkerekedett szemekkel pillantok Siennára, megadóan dőlve hátra a nyavalyás székben. Mint akit most zúztak porrá. - Igaz ez? - fakó a hangom, nem engedem, hogy a bánat és a fájdalom felszínre bukjon a kérdésben. Igencsak morbidul hangzott ez így Castor kijelentésében és nagyon remélem, hogy ha Sienna lehetőséget kap a válaszolásra, akkor oszlani kezd az az üresség bennem, melyet a kijelentés hozott létre. És azt hiszem, a reakcióm kellőképpen tükrözi a valóságot; a dolog ezen részéről semmiféle tudomásunk nem volt.
Megkapom a tojásaimat, s szerencsére nem az én tojásomból lett vacsora, akarom mondani reggeli, így Kukori és Kotkoda dala is békében nyugodhat. Ennék én nyugodtan, vagy legalábbis majdnem úgy, de mivel mások nem képesek befogni a szájukat a tápláló reggeli mindenféle állatból kikeveredő golyós jellegével - haltojás, tyúktojás, teljesen mindegy ebben a felállásban - nekem sem könnyen mennek le a falatok a torkomon. A farkas alig hallhatóan morran fel bennem. Szinte erővel tapasztom pofájára lélekhúrjaimat. Nem nézek Duncanre, mert lenne a tekintetemben némi "letöröm a kezed" jelleg, ami pláne nem szükséges most. Inkább Sienna felé pillantok, belőle próbálok töltekezni, s szentimentális erkélyrebámulóként igyekszem elhinni, hogy ő pedig épülhet belőlem lelkileg. A koppanásra csak azért nem szisszenek fel, mert tele van a szám. Életemben ilyen rosszul rántotta még nem esett, de a tányérom valahogy kezd egészen érdekes lenni. Főleg, amikor látom, hogy az Alfa milyen bensőséges gesztussal illeti Sisit. Forog bennem a farkas, s vele együtt a világa is. Ha lennének kölykeim, nyilvánvalóan én is így dédelgetném őket, vagy ha gyermeket sikerült volna nemzenem. De elvették tőlem a lehetőséget, most utoljára éppen az, akinek a keze olyan tájakon kalandozik, ahol nem kellene. Magamba nyelem a véleményt a rántottám következő falatjával együtt, s csak csendesen fordítom érdeklődő, mosolyvesztett arcomat megint a Szépszemű felé. Én vagyok a legkisebb dominó ebben a képletben, nem miattam fog bedőlni, hiszen én nem tudom, hogy Danny kitől hallotta, amit elmondott nekem. Talán meg kellett volna tartania magának? Nem, egy pillanatig sem gondolom így. S őszintén szólva inkább lennék én az, akit fenyeget a testi épségének elvesztése, minthogy Sienna apja legyen az. Mert teljesen mindegy, hogy miképpen simítja meg az arcát, ha Sisi nem (de) viszonozza a gesztusát. Akkor még van remény. Hangos csörrenéssel landol a villám a tányéron, s erre még Hádész poklából is kihopp-análnának a hullák, azt hiszem. Én is megrettenek, mert egy pillanatra azt hiszem, hogy a lelkem darabokra esését lehetett így hallani. S csak pár pillanattal később nyúlok a villám után, hogy visszahelyezzem a tányérra. Elment az étvágyam, nem is kicsit. Én nem kérdezek, csak hallgatok. Akarom tudni, amit mondani fog nekünk, mert ahogy említettem már neki, minden érdekel, amit valaha mondana nekem, de mégis valahogy irtózom a gondolattól is, hogy tudomásul kelljen vegyem: önként mondott le Sienna arról a létről, amiben őt is legalább annyira meg akartam volna óvni, mint régen Jacquelinet. Nem véletlenül esik ilyen rosszul ezt magamévá tenni. Hiszen tudom - ahogy akkor is tudtam - hogy lányom lehetett volna, ha valaha beavatom. De helyette meghalt, mert sokáig tartottam a szám. Sienna pedig azért szűnt meg embernek lenni, mert túl kevés ideig tudtam ülni a pofaszerkezetemen. Kalap, nincs kalap. Bele kell túrjak hajamba fél kézzel, mintha csak a fejfedőt keresném ott. És lehengerlő önuralmamról teszek tanúbizonyságot azzal, hogy amikor újra az asztalra támaszkodom, ujjaim között bizarr békaúszóhártyaként nem fityegnek vörös hajszálaim.
Felsóhajtok, keserűen kissé, amikor felhangzik Apa kérdése, és fáj így látnom a vonásait, sejtettem, hogy ez lesz, ha csak Apu szavait veszi alapul. Istenem, milyen eszementül fura, hogy két apám van. Eddig nem volt egy sem, tizennyolc évig egy édesanyám volt csupán, most meg itt ülök kettő között, és csak azon fohászkodom magamban, hogy az egyik ne ölje meg a másikat. Nem bírnám elviselni, de azt is tudom, hogy ezt itt most senkit sem érdekel. - Igen, ez igaz. Lovagolhatnék azon a kérdéskörön, hogy két alternatíva közül választani nem teljesen szabad akarat, de őszintén nincs kedvem vitatkozni Castorral, nem hiszem, hogy túl jól venné ki magát, főleg akkor, amikor a helyzet lehetőség szerinti nyugodtabb mederben való tartásához ragaszkodnék. Nem segít, hogy Matt döbbenetében megszabadul a villájától, és hirtelen nem is tudom, hogy melyiküknek mondjam, mert vélhetőleg egyikük sem rajong a gondolatért, hogy én ezt elméletileg akartam. Ez ebben a formában azért nem kerek, de nem fogok mélyenszántó elmélkedésbe bonyolódni. Elmondom nekik a történetemet az én oldalamról, s onnantól kezdve rájuk kell bíznom, hogy megértenek-e, avagy inkább harag üli meg a lelküket. Végül úgy döntök, hogy amíg beszélek, felváltva pihentetem tekintetem rajtuk, elvégre, még ha Matt nem is kérdezett, neki is szólnak a szavaim, hogy tudom, hogy éppen annyira számítok neki is. - Megkérdezte, hogy emléktörlés vagy vérfarkas lét. Az egyértelmű, hogy mi volt a válaszom, azt viszont mindkettőknek tudnia kell, még ha ez fájni is fog, hogy miattatok döntöttem így. Nem voltam hajlandó elfelejteni azt, akik vagytok, a létezéseteket, az igazságot, nem láttam járható útnak a másik lehetőséget. Talán könnyebb lett volna, nekem, ám én sosem voltam önző, és sosem lennék képes magamat megszabadítani a fájdalomtól úgy, hogy mások szenvednek. Bélyegezzenek nyugodtan ostobának, igen, ezt akartam, és nem bánom, mert legalább vannak, még ha fájnak is, tudok róluk, ismerem a titkaikat, emlékszem a beszélgetéseinkre, az érintésekre, a mosolyokra, és erőt merítek belőlük, bármennyire is érezzem magam olykor gyengének, amiért ki kellett zárnom őket az életükből. - De bárki bármit is gondoljon, nem vagyok áldozat. Nem kell sajnálni, vagy éppen keseregni azon, hogy én ezt nem akartam, hogy ti sem akartátok, hogy mindenki meg akart védeni, de senkinek sem sikerült. Szeretem, őt, ott benn, a részem, és csak több lettem általa. A szavaim súlyával ellentétben tökéletesen higgadtan beszélek, mellőzve az indulatokat, egyszerűen csak felvázolom, amit érzek, és remélem, megértik belőle, hogy nem tesznek jót senkinek azzal, ha bármi olyat tesznek, ami miatt Castornak lépnie kellene. Csak ártanának vele, maguknak is, és nekem is.
Keményebben és hangosabban koppan az első három szó, mint Matt leejtett villája. Nem kérdezek azonban többet, nem faggatózom, csak csendes beletörődéssel várom a történetet, az igazat, hogy valójában mi történt és miért is hallottuk az előbb azt, hogy Sienna önként választotta mindezt. Francba az egésszel! Szeretnék dühöngeni és odalépni a lányom mellé, hogy megrázzam a vállánál fogva és a szemébe mondjam, hogy ostobaságot művelt. Hogy miattunk dobni el azt, amiért küzdött, az álmait... Eddig is volt családja, eddig is boldog volt, azt hiszem, miben lett más, hogy beléptünk az életébe? Mit tettem vele? Hát nem látod, hogy én löktelek ebbe bele? Tudom jól, milyen az, amikor az ember a saját apjában csalódik, velem is megtörtént már, pontosan ezért nem értem, hogy tarthatott ki mellettem, azok után, amit akkor mondtam neki. Miért, Sienna... Miért? Úgy érzem, minden levegő kipréselődött a tüdőmből, szeretnék levegőért kapni, de képtelen vagyok, mintha valami hatalmas gombóc gyűlt volna a torkomban. Szívesen leereszteném a pajzsom, hogy megfürösszem drága bátyám mindabban, amit most én érzek, de van egy olyan érzésem, hogy magasról tenne az egészre... Próbálok erre nem gondolni, legalább erre nem, van elég szar ebben a palacsintában, amit megenni kényszerülünk, akkor legalább ezt hagyjam későbbre. A saját bátyám... Nem dühöngök, nem őrjöngök, még az asztalt sem borítom fel, pedig nagyon szívesen megtenném, de.. semmit nem érnék el vele. Marad hát a csendes beletörődés, az üresség, melyet hiába reméltem, hogy Sienna magyarázata befoldoz majd.. nem így történt. Szeretném megérteni és elfogadni, de képtelen vagyok. Túl jó, túl kedves, túl sok benne a szeretet ahhoz, hogy megérthessem, miért tette azt, amit. - Menj a picsába! - szűröm a fogaim között, íriszeimben megjelent a borostyán örvény, egyenesen Castor szemeibe nézve velük, csakis neki szóltak a szavaim. Verje Duncan megint a fejem az asztalba, szarok rá! Még oda is tartom a nyakam, tegye csak meg, kurvára nem érdekel! Hogy kényszeríthet valaki ilyesmire egy ártatlan lányt? Hibáztam, hatalmasat hibáztam, elismerem, de miért őt kell büntetni mindezért? Dühösen fújtatva támaszkodtam meg az asztalon, akár ismét fejeltem az asztalt, akár nem, nem érdekelt. - Mit akarsz? - cseppet sem voltam barátságos, de szerintem érthető a helyzet. Magasról tettem a reggelimre, nem is érdekelt, már akkor sem volt étvágyam, amikor beléptünk ide. Térjünk inkább a lényegre, nyilván nem azért hívott minket, hogy rajtunk szórakozzon - vagy legalábbis nem csak ezért -, aztán meg kidobjon minket a városból. Halljuk hát az alkut, kezdjünk bele a "tárgyalásba", mert ha így haladunk, lehet hamarosan képtelen leszek féken tartani magamat és a bestiát is és csak felborítom azt a kibaszott asztalt...
Csendes szemlélő vagyok, ami azért olyan nagyon nem egyszerű, de boldogulok.Csak hallgatok, figyelek és hiába van fent Daniel pajzsa, mindent le lehet olvasni az arcáról, a gesztusairól, ahogy Rómeó is nyitott könyv. Valaki elárulta nekik, hogy Sienna farkas lett. Remek. Cas provokálja őket, főleg az öcsémet, amit minden további nélkül megtehet, totális fölényben van, ráadásul őt nem is nehéz felhúzni és meggondolatlanságba vinni. Szinte látom, ahogy megy fel benne a kétségbeesés és a harag. Megfeszül az állkapcsom, szeme borostyánjára az enyém egyből vérvörösre vált és a bestai morgása tör fel belőlem. Ezzel együtt érkezik az asztalba verés, amire valószínűleg számított. - Tudd, kivel beszélsz - morogtam rá, ahogy odahajoltam hozzá és ezúttal helyben is tartottam. Egészen közelről néztem a szemébe, amiből valószínűleg semmi más nem áradt felém, csak gyűlölet. Az én tekintetem sem szeretettől tobzódott, de annál figyelmeztetés volt benne. - És hogy ki előtt! - mordultam még egyszer és nem, kurvára nem magamra értettem. Ahogy az ő idegie pattanásig feszültek, úgy most már az enyéim is, készen arra, hogy ha olyan megmozdulást indít, akkor megállítsam. Nem érted? Ez a büntetésed. Nem Siennáé, hanem a tiéd. Eddig sem ettem egy falatot sem, eztán sem terveztem. Ne sértegge Castort előttem, mert még ha én nem is esnék neki - lévén bármennyire is gondoljon rólam rosszat, attól még a testvérem -, a farkasom habozás nélkül. És amennyire dühös vagyok rá az ostoba viselkedése miatt, meg se próbálnám szépíteni a helyzetet. Szeretném kiosztani, de úgy istenesen úgy is, hogy nekem is van elég rovás a számlámom, de kurvára nem izgat. És nem azért papolnék neki, mert jól esik tépni a szám egy nagyra nőtt kölyöknek. - Higgadj le - szűrtem a szavakat fogaim közül és egy utolsó, taszító-nyomással eresztettem el. Vissza viszont már nem dőltem. Tisztában vagyok vele, hogy ha eddig nem sikerült hideg fejjel gondolkodni, az én intésemre se fog összejönni, de egy próbát megért. És inkább engem küldjön el a picsába, abból kismilliószor kevesebb baja származik.
Kezdőlap
//
