Finom mosollyal nyugtázom az ellenőrző szavakat, ám a játékos fenyegetésen kívül nem látok bele semmi egyebet. Annyira nem tűnt komolynak a hanghordozása, hogy azt képzeljem, hogy vasszigorral és nedvesség-mérővel áll majd a jövőben a dolgokhoz, de azért igyekszem megnyugtatni, biztos ami biztos alapon. - Aggodalomra semmi ok. Egy kedves barátom igazi növényszakértő, majd felhívom néhány páfránytartási tippért. Mosolygok rá immár kissé szélesebben, amihez persze nagyban hozzájárul az is, hogy eszembe jut Abigail, és ráeszmélek arra, hogy már nagyon rég láttam, és valamelyest hiányzik a társasága. Na de, ez nem az én terápiám, ezekről ráérek majd akkor filozofálni, ha egymagam leszek. Csak magamban vigyorgok kissé az újabb fenyegetésen, és már egészen biztos vagyok abban, hogy ez a nő sokkal belevalóbb, mint amilyennek első ránézésre tűnhet. De nem akarok abba a hibába esni, hogy a viselkedésemmel túlságosan támogatólag hatok, mert az rossz fényt vetne a közös munkára. De attól még hagyhatom kibontakozni. Ééééés a következő megszólalásánál már rá is vágnék valami nagyon-de-nagyon nem ebbe a kontextusba illőt, és az elmúlt időszak megszorításai miatt szinte vérzik a szívem, amiért nem tehetem. Az energiáimban is érezhető lehetne ez a megingás, ha nem rejteném gondosan Eska köde alá. Na már nem azért, mert félek kimutatni bármit is. Én nem akarok róla tudni semmit. Elveszne a szakmai kihívás, hogy farkasképességek nélkül fejtsem meg. - Nos... Én úgy mondanám, hogy sosem tudás, hanem akarat kérdése volt, Miss Whelan. Igen szofisztikáltan sikerült megfogalmaznom azt, amit máskor egy buja odahajlással és némi suttogással varázsolnék egyértelműbbé - ebből pedig azt olvas ki, amit szeretne. Persze lehetnék álszerény és mondhattam volna, hogy hát, n sem vagyok mindenre képes, de akkor hazudnom kellene. Bár, ez nem igazán szokott zavarni, a saját káromra meg minek csinálnám? Nekikezdek a kávé előkészítésének és magamnak is összerakok még egyet, ezzel is segítve a feloldódását, hogy lássa, partnerek vagyunk, én is vele kávézom. Jó módszernek tartom egyébként. Hümmentek egyet a neve jelentésére, őszintén megvallva cseppet sem érdekel a nevének a jelentése, de azért elismerő hangon kifejezem, hogy ebben aztán biztosan lehet valami. A Richard a "bátorság ereje", a James "mást kiszorító, más helyébe lépő", szóval nekem aztán mondhatja. Jó fiú módjára leteszem a csészéket a kisasztalra, aztán laza mozdulattal helyet foglalok, és... Ne, csak ne még egy szuicid... A legutóbb is emiatt pereltek be. - Azt ki tudná fejteni, hogy az a "néha" pontosan mit takar? Kötődik-e a gondolata valamiféle emlékhez, rendszeresen végzett tevékenységhez... Ha tudná, ó ha tudná... De nem tudja, így a mély sóhajomat talán úgy fogja majd fel, mint egy együttérző reakciót, amit aztán a "nem tesz semmit" mosolyom is megkoronáz, amikor közli, hogy kedvesnek tart. Vagyis nem engem, hanem az ebben a kérdésben bemutatott reakciómat. - Tudja, a halál gondolatával való játék nem feltétlenül utal tényleges halálra. Jelezhet pusztán változást, egy számunkra fontos dolog lezárásának vetületeként is megjelenhet. Szimbolizálhat valamit, amitől szabadulni akarunk, de képtelennek érezzük rá magunkat. - mint aki tapasztalatból beszél - Ha ebből a szemszögből gondolja át, talál esetleg valamit, amit be tud illeszteni ebbe a gondolatmenetbe? Igazából ezzel a témával nem lehet viccelni, hiszen sokszor azok ölik meg magukat, akikről az életben nem mondanád meg. És igazság szerint róla nem mondanám meg. Aki meg akar halni, nem törődik másokkal annyira, hogy páfrányt vigyen nekik. Még akkor sem, ha pillanatok alatt változtatta meg a testtartását.
- Ohh! Derülök fel egy sejtelmesen bájos mosoly kíséretében. Ilyesmi meg sem fordult a fejemben, elvégre, mégiscsak a kölyköm kölykéről van szó, és láttam pólyás kisfarkasnak, szóval milyen vérvonalfő volnék, ha meg akarnám rontani? Vagyis… tovább? Ööö, nem sokkal rosszabb, mint amilyen most vagyok, de ezt inkább hagyjuk. Nem azért vagyok itt, hogy azért használjak el egy csomag százaszsepit, hogy egyik kölyköm mellett sem voltam ott, kivéve persze Arthurt, de mellette nagyon sokan voltak még. Mindenesetre, az egyértelmű, hogy értem én, mit csomagol csinos köntösbe, és jó tudni, hogy vannak olyan nőszemélyek, akik képesek egy látogatás alkalmával felajánlani némi természetbeni juttatást. Lehet pszichológusnak kellett volna mennem, no de, sosem késő változtatni, nem? A kávét megköszönöm, és bele is kortyolok, dicsérgetni nem fogom, szerintem minimum retardáltnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne tudjon megfőzni egy kávét a mai világban. Rendszeresen végzett tevékenységhez… jah, mondjuk a 805 éve vérfarkas, amellett vérvonalfő vagyok elég konkrétan lefedi ezt szerintem, de ugye nem kellene rögtön ezzel sokkolnom, még a végén elájulna itt nekem és moshatnám fel. - Hát, fogalmazzunk inkább úgy, hogy elég gyakran eszembe jut. Mondjuk, percre pontosan nem tudnám lebontani a dolgot, de hetente többször is elgondolkodom azon, hogy most már elegem van ebből az életnek csúfolt szennyből. Maga még sosem volt vele így? Hogy annyira pocsék minden, hogy inkább kiszállna? Vagy… áhh, ne is mondja, biztos nem válaszolhat, mert itt maga kérdez, én meg énekelek, mint valami dalospacsirta. Csóválom meg a fejem, majd könnyed mozdulattal siklik le az kezem a cipőmig, hogy elegáns mozdulattal toljam le az egyik, majd a másik lábamról, hogy aztán magam elé húzzam őket, és még kényelmesebben érezzen magam. Úgy gondolkodtam józan paraszti ésszel, hogy a gyakori testhelyzet változtatás esetleg utalhat valami zavartságra, nyilván az ilyesmi szemet szúr egy pszichológusnak… Ha meg nem, hát majd kitalálok mást, elég élénk a fantáziám, szóval nem lesz itt semmi gond. Blabla, lezárás, volt vagy ötven éve, jó, egész pontosan november 1-jén 54 éve, de ki számolja, hogy megesett az a bizonyos tragédia. Azt hinné az ember, hogy volt időm feldolgozni. Hát… nem. Szabadulni akarok igen, a kötelességtől, az elvárásoktól, a rossz döntésektől, mindentől, amit valaha elcsesztem ebben a végtelenül hosszú életben. Bár Tria szerint empátianulla vagyok, ami valahol igaz is, de láttam már egyet, s mást, és tudom, hogy mikor mi bújik meg a szavak mögött. A képmutatás mestere vagyok, basszus. No lám, drága James, vajon nálad mi siklott ennyire félre? - Igen. Sütöm le a tekintetem, és az ujjaimat tördelem, zavart mímelve. Nem mondom, életemben semmi nem érintett még annyira rosszul, mint a lányom halála, de elég rég elnyomtam magamban, pontosabban, hagytam, hogy elsikkadjon miután visszakaptam a farkasom. Mégis, most hagyom, hogy kiszakadjon belőlem, talán itt az ideje beszélni róla. Most az egyszer, és utoljára. Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet, de abban igen, hogy segít elérni a célom. Márpedig én mindig, mindent hajlandó vagyok értük beáldozni. Önmagamat is. Legyen szó a lelkemről, vagy a testemről. Mindegy. - Meghalt a kislányom. Halkan mondtam, már-már zavaróan halkan, ha nem farkas lenne, nem hallaná, és most kivételesen valóban a lelkem sebzett fele beszélt belőlem, az, aminek tényleg számított az a csengő kacaj egykor.
Úgy látom, hogy leesett neki a tantusz, de van olyan illedelmes, hogy nem boncolgatja tovább a témát. Be kell vallanom, hogy pokolian sajnálom, de hát most nem azért fizetnek, hogy a testemet vessem oda. Na nem mintha valaha is pénzt kellett volna kérnem azért, hogy együtt legyek valakivel - esetleg adnom, de itt most baromira nem ez a lényeg. Amióta eldöntöttem, hogy ezt a hivatást űzöm hobbiszinten, tartom magam az előírásokhoz és igyekszem annyira szakmai lenni, amennyire ez lehetséges. De ennyi idő kihagyás után emlékeztetnem kell magamat arra, hogy ezek a szabályok léteznek. Valaha az életem részei voltak, és én most épp ezeket próbálom erőteljesen visszaállítani. Figyelmesen hallgatom a válaszát, a tekintetem nyílt, de nem tűnik tolakodónak. Persze ennyiből egy teljes diagnózist felállítani képtelenség, sőt, egyenesen kontár munka lenne, de azért alapnak nem rossz. Az utolsó megjegyzésére azért kissé elmosolyodom, mielőtt beavatom az életfelfogásomba. - Egyáltalán nem tilos kérdeznie. - nyugtatom meg, bár kétlem, hogy egy percig is izgatta volna magát, közben pedig csak egy lopott pillantással figyelem a mozdulatsort, ahogy leveszi a csizmáját - Nincs olyan ember, aki ne gondolna ilyesmire legalább egyszer. - adom meg a választ a kérdésére, ügyesen lavírozva, felelve is, és a konkrét választ is kikerülve. Egyelőre nem megyek bele mélyebben az okfejtésbe, inkább tovább kérdezek. A zavara számomra egyre egyértelműbbnek tűnik, ahogy végül kibukik az igazság és a korábbi mozgását, a mostani reakcióival összevetve úgy érzem, hogy a könnyed közvetlensége pusztán csak elterelés, egy álca a valódi természetét leplezendő. Amikor végül elmondja, hogy mi történt, legszívesebben felpattannék, kinyitnám neki az ajtót, és mély elnézéseket kérve közölném vele, hogy legyen szíves távozni. Ezt komolyan nem vagyok hajlandó elhinni. Na már persze nem hagy hidegen, hogy ez a fiatal ő elvesztette a gyerekét, de miért pont most? Mármint, nem az elvesztésre értem, hanem arra, hogy miért nem lehet inkább bulimiás vagy, vagy... frigid, vagy nem tudom, de miért ez a téma kerül elő? Ez valami szar vicc? Egy szörnyetegnyi illanás szalad át a szemem kékjén, emberi szemmel biztosan nem fogja észrevenni. A szívverésem felgyorsul, és a saját lányom elvesztésére - végső soron halálára - gondolok, a saját bukásommal egybekötve. Megállom, mozdulatlan maradok, és elmondom az ilyenkor szokásos protokollt. - Őszintén sajnálom, Miss Whelan. Nem helyénvaló egy szülőnek megérni a gyermeke halálát. - sóhajtok fel - És nem is könnyű. Ha nem terhes Önnek túlságosan a téma, talán itt kellene elkezdenünk a dolgok feltárását. - apró szünet, melyben megvárom a reakciót, és ha áldását adja rá, tovább kérdezek - Együtt él még a gyermek édesapjával? Együtt vészelték át a kezdeti nehézségeket? Nem ritka eset, hogy ilyenkor a házastársak viszonya is megromlik, főleg, ha a gyerek halálának a körülményeiben egymásra tudják kenni a felelősséget. Bár erről még nem tudok, de mivel utálok sokat kérdezni egymás után, inkább a kapott válaszból igyekszem majd összerakni a halál pontos körülményeit. És közben kurvára nem azon kattogni, hogy elbuktam, mint Teremtő.
Ember… csak hogy te nem vagy az, és én sem vagyok. A magam részéről nyugodtan állíthatom, hogy sokkal többször gondoltam erre, mint amennyiszer kellett volna, vagy normális lenne. Az ég szerelmére, az én életemben mi normális? Én sem vagyok az, sőt… hagyjuk is. Istenem, mennyivel egyszerűbb lenne, ha úgy kúszhatnék a pajzsa mögé, hogy észre sem venné, de erre sajnos nem vagyok képes, ehelyett kénytelen vagyok a reakcióiból leszűrni, milyen lehet ma. Mennyire gyötörték meg az évek, vagy esetleg mennyire volt szerencsés, és kerülte el a sok szar. Ha azt nézzük, én mekkora csődtömeg tudok lenni olykor, kétlem, hogy megúszta volna, de sosem tudni, Fortuna kire bízza a kegyeit. Ohh, azok a szögek, meg a zsák. Látom én az ismerős szörnyeteget a pillanat egy törtrészéig, ami mondhatni tökéletes visszaigazolás nekem arra, hogy jó témát választottam, bármennyire is fogom esetleg én is megszenvedni a dolgot. Itt azonban van valami, ami érdemes a figyelemre és a további feltárásra, de ki tudja, meddig fogok eljutni, elvégre, itt sajnos nem én vagyok a pszichológus. Ha tudnám, mekkora szarban van jelenleg, valószínűleg nem szórakoznék vele, hanem egyszer az életben megpróbálnék tényleg jó vérvonalfő lenni, és valahogy segíteni, ám ő az első a leszármazottaim közül, akivel egyáltalán találkoztam itt, és még közel sem sikerült kellőképpen tájékozódnom. Az viszont már most biztos, hogy amint elmegy innen, én követni fogom, és nem feltétlenül a saját szórakoztatásomra, vagy mert unatkozom, hanem mert ismerni akarom, és nincs időm behízelegni magam a kegyeibe, de a lehetőségem megvan feltűnésmentesen véghezvinni mindezt. Egy pillanatra belefeszülök a gondolatba, mi a szavait követi. Istenem, ha tudná, hány gyermekem halott már, noha ezek közül csak egy volt a saját méhem gyümölcse, a többiek harapás vagy marás által kerültek bele népes kis családomba. Nem akarok visszagondolni erre, de akár tetszik, akár nem, egyébként is muszáj lenne róla beszélnem, mert az nem megoldás, hogy elfojtom magamban, és abban reménykedek, hogy egyszer csak el fogom hinni, hogy nem volt igaz soha. - Egyértelműen nem a kedvenc témáim egyike, de számoltam azzal, hogy beszélnem kell esetleg róla... Sóhajtottam fel, és igyekeztem előkaparni magamból azt a nőt, Neassát, aki szerelmet hazudott egy Őrzőnek, hogy általa megtörhesse Eska anyjának átkát. Aki azért szült gyereket, hogy utána eltemesse. Az anyát. Azt, aki önmagától kapta élete legnagyobb pofonját, holott azt hitte, nem képes valóban szeretni senkit. Tévedett. Atya ég, de mekkorát. - Nem. A volt férjem gyűlöl, és engem hibáztat. Nem mondhatnám, hogy egymásba kapaszkodva próbáltunk megbirkózni a gyásszal. Csóválom meg a fejem, én persze megértem, hogy Liam gyűlöl, őszintén… hiszen elmondtam neki mindent, és bár a lányom halálát közvetve nem én okoztam, de abban igaza van, hogy igen csúnyán benne van a kezem. Azóta nem telt el olyan nap, hogy ne bánnám a dolgot, ha tehetném, visszacsinálnám, de sajnálatos módon erre nem vagyok képes, és soha nem is leszek. Viszont, az sem most, sem akkor nem érdekelt, hogy a férjem ilyen érzésekkel viseltetik irántam, sosem szerettem, mert nem voltam képes rá, de minden gond nélkül el tudtam hitetni vele, hogy így volt. Ha ezt, és a lányunk halálát összeadjuk, úgy vélem, jogosan kíván a pokol fenekére. Nem beszélek egyszerre sokat, kíváncsi vagyok arra, hogy dolgozik, és miként próbálja kiszedni az emberekből az esetleg őt érdeklő részleteket, meg aztán, ha már itt vagyok, valahogy jobban esik a lelkemnek, mikor ő beszél, s nem én. Nocsak, néha még én is képes vagyok a szentimentalizmusra.
Kezdőlap
