Itt a tulok, hol a tulok játék start! A csorda szagát messzire hordta a szél, erről pedig némi nógatás után a farkasom is hajlandó volt komolyabban tudomást venni, nem pedig csak úgy fél gőzzel. Idegbeteg sajtkukac voltam a szörnyetegemhez képest, amit azt hiszem, nem sokan mondhatnak el magukról. A vadászösztön lassacskán ébredezett, vagy inkább a játékkedv. Az utóbbit valószínűbbnek tartottam, ugyanis minden olyat rendkívül élvezett, amiben mások szívják a fogukat, mi pedig esetleg kárörvendhettünk. Hát nem imádni való? Annak a tisztásnak a szélén álltam meg, ahol a pézsmatulkok voltak. Böszme nagy állatok és tisztességtelenül játszanak, ami momentán talán még jól is jöhet. Éreztem a két nőstény jelenlétét, valamivel távolabb lapultak, valószínűleg még tervezgettek, meglepetésszerű támadásban gondolkodtak, amíg a tulkok még ilyen békések. Elképzelhető, hogy bele fogok rondítani a képbe. Könnyedén elrugaszkodtam, és egyenesen a csorda felé rohantam. Azonnal észrevettek. Morgó hangot adtam ki, és tisztes távolban, de ingerlő közelségben álltam meg a hozzám legközelebb lévő hímtől. Vicsorogtam, fenyegetőztem, egyre több tulkot zavartam, ugráltam erre-arra, körbefutottam őket, amennyire csak lehetett, felbőszítettem a csordát anélkül. A figyelmetlenebbjének megcsíptem a lábát, de komolyabb támadást nem indítottam, az nem az én dolgom. Amikor úgy ítéltem, hogy kellőképpen zaklatott a csorda, visszavonulót fújtam, de az energiáimat szabadjára engedtem, hadd borzolja tovább a növényevők kedélyeit, idegeit. Nem kellett azzal törődnöm, hogy eltűnjek Isa és Dotty szeme elől, úgyis tudták, hogy ott vagyok, mindkét fél célja tiszta, kérdés, melyik az ügyesebb. Készen álltam rá, hogy ha elhatározzák magukat és túl jól választanának célpontot, akkor eltérítsem, meggátoljam őket - velem együtt pedig egy csapatnyi felbőszült pézsmatulok. Nem lennék fair? Ugyan, csak élek a lehetőségekkel és felhasználom, amit tudok.
Eddig minden simán ment. Azért rendesek a falkatagok, bár még mindig fura, hogy falkának és nem klánnak kell nevezni a többieket. Jó, persze vannak, akik kinéznek, lenéznek meg ilyesmi, csak mert túró vagyok, de attól még igazán lelkesen teszem a dolgom mindig. Egyáltalán nem zavar, ha egy-egy idősebb tag ugráltat valamiért. Darrennek is mindig segítek, sőt, túlórázom is, sokszor magamtól. Szeretném valahogy meghálálni ezt az egészet, és sajnos egyelőre a harctudásom nem kielégítő hozzá. Szóval... Inkább cseléd vagyok, de mint mondtam, ez egyelőre nem zavar különösebben. Sajnos Darren eléggé elfoglalt mostanság. A nevekkel még bajban vagyok, de azt hiszem, hogy ő olyan vezető-helyettes féle itt a falkában, szóval megértem, ha fontosabb dolga is van annál, minthogy velem foglalkozzon. De most már megígérte, hogy ma elkezdjük a tanulást, én pedig kissé félve ugyan, de mégis izgatottan várom, hogy mit hozunk ki egymásból. Vagyis, inkább ő belőlem. Persze nem várok csodát így elsőre, de fene tudja. Ő azt mondta, lát bennem valamit, én pedig nagyon szeretnék hinni neki. Masával sajnos elég ritkán tudok találkozni, de minden este felhívom és mesélek neki. Meg persze kérem, hogy ő is meséljen, hogy mi a helyzet vele, hogy halad az üzlet és ilyesmik. Ha a mai edzés jól sikerül, akkor megkérdezem Darrent, hogy bánná-e, ha esetleg a hétvégét Masánál tölteném a régi házban. A találkozó ebéd utánra, kettő körülre beszéltük meg. Szerintem ilyen gyorsan még sosem lapátoltam magamba semmit, mint ahogyan ma. Már háromnegyed óta fel-alá járkálok, szép kis kört írva le a hóban. Elszórakoztatom magam mindig... Amikor azonban megérzem Darren közeledését, érdeklődve kapom fel a fejemet, és szaladok pár lépéssel a közeledő hím felé. - Darren! De jó, hogy eljöttél! - lelkendezek, aztán eszembe jut, hogy hogy a viharba ne jött volna el... - Aaa... Azaz persze, hogy eljöttél...! Én csak örülök, hogy látlak! Kissé behúzom a nyakam a vállaim közé, de azért egy bocsánatkérő mosoly ül ki az arcomra. Izgulok, na! - Mivel kezdünk? Mit csináljak? Változzak át? Sok vagy, Jamie, sok vagy. Jó, tudom, de... De! Velem még soha nem foglalkozott így senki sem, és nem szeretném sem elrontani, sem pedig ellustulni, Úgyhogy inkább pörgök, mint akit felhúztak, amíg Darren nyugalomra nem utasít.
Szégyen és gyalázat, de amióta Jamie a falka tagja eléggé elhanyagoltam. Oké, persze a műhelyben úgymond össze voltunk zárva, de ott az asztalos munkát tanítottam, nem azt, hogyan legyen erősebb, ügyesebb, magabiztosabb farkas, valamint ide-oda szalajtottam ezért meg amazért. Mit szépítsem? Ugráltattam. Eljön majd annak is az ideje, hogy nem csak csipp-csupp dolgok miatt fogom el-elszalajtani, de az még odébb volt, addig valamennyit bizonyítania kellett. Nem, nem farkasosság, hanem bizalom terén. Na, de: szerény jóvátételként délutánra az erdőbe hívtam. Mostanában ezer felé szakadtam és a mentorkodás volt háttérbe szorítva, úgy döntöttem, most fordítunk, ha nagy gáz van, akkor is elő tudnak keríteni, egyébként meg ott az Amarok és Mili. Eddig sem állt meg nélkülem az élet, eztán se fog. Kényelmes, kicsit szakadt göncökbe bújtam, ittam még egy bögre teát - tényleg fel kéne töltenem a hűtöm, lassan mást se iszok -, aztán indultam az erdőbe. Amint a friss levegőn voltam és tudatosult bennem, hogy basszus megint egy fiatallal foglalkozhatok, totál belelkesültem. Mostanában a Naturalakokkal a többi Innark foglalkozott, szóval az, hogy ismét mentorként lehettem valaki mellett, felvillanyozott és átszellemült vigyort csalt a képemre. Ikkumaként se volt okom panaszra, de ez... ezt imádtam! Még akkor is, ha épp nem volt konkrét elképzelésem a mosatni edzés kapcsán, pánikra viszont nincs ok, feltalálom magam. Pajzsot jó szokásomhoz híven nem húztam, szóval cseppet se titkoltam, hogy jövök, és hamar megéreztem Kisfarkas energiáit is. Az üdvözlése újfent vigyorra késztetett, köszönésképp kicsit megborzoltam a haját. - Hogy a viharba ne jöttem volna? - Jó kedvem volt, és lehet, hogy mást bosszantott volna Jamie sutasága, engem viszont egyáltalán nem zavart. Ha egy év múlva is ugyanitt tartunk, akkor se fog, legfeljebb elkönyvelem, hogy csapnivaló mentor vagyok. - Egyelőre még maradunk emberek - mondtam, majd szórakozottan megpiszkáltam az egyik fülbevalóm. - Lássuk csak... - Kissé összehúztam a szemem és a másik arcát fürkésztem. - Az lenne a legjobb, ha nagyjából felvázolnád, hogy eddig mit és mennyire tanítottak neked, mármint olyanokat, amik farkasként is a hasznodra lehetnek. Hogy ne untassalak azzal, ami már úgyis megy. Nem akartam egyből abból kiindulni, hogy milyen kis elveszett tud lenni, meg különben is, majd' hetven éves, annyira nem lehet gázos a helyzet! Bár voltak már fura eseteim. - Második körben pedig beszélj a farkasodról. Hogyan jössz ki vele, mikor nehéz vele, mikor tökéletes az összhang, és milyen más-más farkasok, idősebbe-fiatalabbak közelében. Igaz, hogy Farkaslakban aztán dögivel kapta mások energiáit, szóval biztos nem szűkölködik ebben az érzésben. Egyébiránt azért is érdekelt ilyen formában a farkasa, mert érdekelt, Ő hogyan viszonyul hozzá, mennyire tartja, és mit lát benne, ami érték, vagy negatívum lehet. Aztán meglátjuk, mennyire kell formálni még azt a képet, amit a saját bestiájáról alakított ki. Farkas-iskola első osztály, tudom, de mivel eddig nem velünk élt és én is csak pár hete találkoztam vele először, így kellett egy alap, amire építhettem/építhettünk.
Röviden felnevetek, amikor Darren összeborzolja a sörényemet, de jól esik az érintése. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát, a szavait pedig iszom, mintha legalább is gyógyító víz lenne. Azonban kissé lelohadok, amikor kérdéseket tesz fel nekem. Mármint, egyáltalán nem zavar, hogy érdeklődik, meg ilyesmi, csak valahogy úgy érzem, hogy a válaszaimmal nem leszünk előrébb, és ettől egy kissé elszomorodom. Megrugdosom magam előtt kicsit a havat, vigyázva, hogy ne Darren cipője kapja a nagyját, aztán elkezdek mesélni. - Hát... Tudod, mifelénk nem igazán volt semmi különös. Mármint, megtanítottak vadászni, mert az létszükséglet ugyebár. De harcolni, úgy egyébként egyáltalán nem tanítottak senkit, csak aki érdemes volt rá. - nos igen, ebből kiderülhet, hogy én nem voltam az - Ez Sitka.... Oda senki nem megy farkasként hódító körútra. Azt sem tudtam sokáig, hogy rajtunk kívül élnek még máshol is. Arrafelé ez a klán... vagyis falka egyedül van és inkább olyan, mint egy elit klub, ahol pénzes emberek esznek, isznak és játékszernek használják a kisebbeket. Tudom, Darren azt mondta, hogy mindig nézzek a szemébe, de most nem megy. Ahogy eszembe jut, hogy miket tett velem Charlotte, és még néhány másik farkas... Ezt félek elmondani Darrennek. Szóval ha csak ennyiből nem jön rá a szexuális szagára a dolognak vagy nem kérdez rá nyíltan, akkor én nem is mondok többet. - Persze a beharapóm, Charlotte mindig azt mondta, hogy a miénk az elegáns kifinomultság ajándéka, ezért mindig jobban oda kellett figyeljek a dolgok ízére, szagára, hangjára... Azt mondta, hogy ez a vérvonalunk sajátja, úgy, ahogyan a bundánk mintázata is. Bár pontosan nem tudom, hogy miről beszélek, mégis arra teszek utalást, hogy a Fürkészek vérvonalába tartozom, ami által sokkal jobbak lehetnek az érzékeim, mint a többi farkasnak. Kicsit felsóhajtok, aztán rátérek a következő kérdésre, ami azért megmosolyogtat valamelyest. - Szerintem szeretjük egymást... Többnyire. Nem egy lázadó típus, bár kétségkívül keményebb nálam. Például most, amikor Masával volt gond, meg amikor az előző... - nem, nem gazdámat - ...kedves ismerősömet bántották, olyankor mindig a védelmére akart kelni. Neki valahogy mások fontosabbak. Teliholdkor viszont elég sokat kell vadásznom, hogy elcsituljon, szóval lehet, hogy egy vérengző vadállat igazából. Más farkasokkal nincs baja, tudja, hol a helye, azt hiszem, azt megtanították neki pont eléggé. A fiatalabbakkal sincs baja, bár... - most én túrok kicsit a hajamba és végre visszapillantok a hímre - Egyszer meg akart ölni egy másik kölyköt. De azt hiszem, azt én is akartam. A beharapóm lecserélt, szóval elvileg van egy testvérem, ha még él. Onnantól elhanyagolt, és akkor... Elég nehéz volt. Mindenáron akartunk mindketten valamit, amivel kivívhatjuk Charlotte figyelmét. Persze biztos megöltek volna, ha az új kölyköt bántom, úgyhogy inkább beharaptam egy lányt. De mivel nem tudtam neki átadni a bundát, így őt megölték, engem pedig elvertek és ledobtak itt, a közeli erdőben. De összességében a hétköznapokon tök jól elvagyunk, teliholdkor meg azt csinál, amit akar, mert mindig tudom, hogy nem lesz ember a közelben. Szeretem az embereket amúgy is, meg ő is. Aprón vonok vállat, mert igazából ezt majdhogynem felesleges volt megemlítenem, hiszen úgyis tudja. Nem kell messzire menjen az élő példáért. Igazából így kimondva szerintem sokkal jobb a helyzet, mint ahogyan az gondolatban tűnt. Egy kicsit közelebb lépek Darrenhez, mintegy megerősítést várva. - Gondolod, hogy ez így elég lesz valamire? Tudom, hogy harcolnom kellene, meg minden, de biztos nincs más feladat, amire jó lennék hosszútávon? Félek, hogy túlságosan le vagyok maradva... Mondjuk vicces kijelentés ez így, mert még sosem kellett harcolnom senkivel sem. Nem is tudom, milyen lenne átengedni magam a farkas ösztöneinek, aki küzd a túlélésért. Lehet, hogy nem is küzdenék, hanem egyszerűen hanyatt dobnám magam és várnám a halálos ítéletet. Én erre számítanék, az eddigi dolgokból kiindulva. Persze mindig lehetnek meglepetések, főleg úgy, hogy ígéretet tettem arra, hogy növesztek némi önbizalmat. Ahhoz pedig nem passzol a feltétlen megadás.
Figyelmesen hallgattam Jamie-t, a testtartásom viszont továbbra is kényelmes volt, semminemű feszültséget vagy merevséget nem lehetett felőlem érezni, inkább próbáltam minél bizalomgerjesztőbb lenni a Kisfarkas előtt. Nem erőltettem, hogy rám nézzen beszéd közben, tudtam, hogy igyekszik, láttam, amikor másokkal beszélt, hogy már jobban megy neki, ez a téma viszont az elevenébe talált. Nekem is fel lehetett még mindig tenni olyan kérdést, amire nem tudtam volna nyugodtan felelni. Arra érdemes... elit klub... játékszer... Kezdett körvonalazódni bennem, miféle helyről jött és mitől ilyen visszahúzódó. Megfeszült kissé az állkapcsomon az izom. - Szívesen összefutnék a Teremtőddel - szúrtam közbe fanyar iróniával és az államat simogattam. Elmosolyodtam, amikor közvetetten elárulta a vérvonalát, ezzel, és a harci tapasztalatlanságával együtt már körvonalazódott, hogy merre fogom inkább terelni. Ez viszont csak egy kósza gondolat volt, fontosabbnak tartottam odafigyelni arra, mit mond a farkasáról, önmagáról. Summázva: vágyik a figyelemre (vagy inkább a törődésre), meg van benne a védelmező ösztön, tud falkában élni, alázatos és annyira azért nem elveszett, csak ezt még nem hagyták neki bebizonyítani. - Hogyne volna elég! - vigyorodtam el, majd a fülbevalómat piszkálgatva hümmögtem egy kicsit. - A farkasoddal nem lesz semmi baj, annyit kérek tőled vele kapcsolatban, hogy többször mozgasd meg. Nem kell feltétlen vadásznod is, de... ha gondolod, reggelente eljárhatsz velem futni. Én ritkán váltok olyankor alakot, de neked jót tenne, ha holdtöltén kívül is átváltoznál. Összefontam a karom a mellkasom előtt, kissé oldalra biccentettem a fejem és halvány mosollyal az arcomon néztem Jamie-t. - Ne aggódj, kisebb a hátrányod, mint gondolnád. Én pedig határozottan úgy gondolom, hogy az én és a falka hasznára válsz, azt is elmondom, hogy miért. - Mivel gondolom efelől erős kétségei lehetnek. - A száz év alatti farkasokat nem tekintik ellenfélnek a legtöbben, ha az erőt nézzük, nem alaptalanul. - Mászkálni kezdtem. - De ahogy korábban is mondtam: többféleképpen lehetünk erősek. Ne becsüld le, hogy korábban játékszer voltál, mert ezzel olyanokat is átéltél, amit a falkánk tagjainak zöme nem. Te eltűrted, kibírtad, nem őrültél meg vagy roppantál össze, és hidd el, ez sokkal nagyobb teljesítmény, mintha már harminc farkas halála lenne a számládon. A legtöbb farkas büszke, már-már arrogáns, dobálóznak a saját egójukkal és korán halnak. Ők nem tudják feladni, nekik az szégyen, inkább feldobják a talpuk, mondván, hogy ezt diktálja a becsület, a büszkeség meg a többi szarság. Elhúztam a szám. Tagadhatatlan, hogy még ha nem is elvakultan, de részben én is ilyen voltam. - Megemlékezünk róluk, tisztelettel adózunk... de mind tudjuk, hogy a "nemes halálon" túl csak a probléma marad, legalábbis az élőknek. Egy halott farkassal ugyanis nem sok mindent lehet kezdeni. - Odaléptem hozzá és a vállára tettem a kezem. - Semmi okod szégyenkezni, érted? Sokan már csak dacból is meghaltak volna inkább a helyedben, de az akkor sem a büszkeség megőrzése, hanem puszta gyávaság, menekülés. Ahhoz kell erő, hogy kibírd és túléld. - Kicsit rászorítottam. - Benned pedig van kitartás, akármit is hiszel. Elengedtem, elléptem tőle és megindultam a fák között, intve neki, hogy jöjjön velem. - Szeretjük az erős farkasokat. Valószínűleg egy rendkívül erős is csatlakozni fog, vagy legalábbis a mi malmunkra hajtja majd a vizet, de benne nem bízok meg. Kellenek a harcosok, nekem viszont olyanra is szükségem van, aki maximálisan megbízható és akármit tesznek vele, nem jár el a szája. - Rá sandítottam a szemem sarkából. - Szeretném, ha a fülem és a szemem lennél, kis Fürkész. Itt volt a kutya elásva. Ez volt a fő oka annak, hogy szemet vetettem rá, hogy a fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére is kész voltam kiállni mellette. Igaz, az elején még nem tudtam, hogy melyik vérvonal tagja, de így még jobb! - Mit szólsz hozzá? Tulajdonképpen a külön bejáratú kis kémem lett volna, de a "kém" túl James Bondos, meg Kangunartos. Ezzel nem járt rang, se semmi spéci, egyelőre ugródeszka volt, egy némiképp kockázatos elköteleződés.
Nem biztos, hogy szeretném elképzelni azt a pillanatot, amikor Darren találkozik Carlotte-tal. Szerintem az a nő ég őt is ki tudná idegelni már csak a megjelenésével is. Bár, biztos megpróbálná elcsábítani először, aztán pedig elmenekülne előle ha Darren elutasítaná. Amikor azt mondja, hogy ez elég lesz, kissé értetlenül csillan fel a szemem. Pontosan olyan kérdések kavarognak bennem, amiket néhány pillanattal később meg is válaszol. De egyelőre nem szólok közbe a futásra pedig csak bólintok, meg arra is, hogy mozgassam meg a blökit. Hát, ennél nehezebb kiképzésre számítottam, ez inkább szórakozás lesz! Csak állok és figyelem, ahogy Darren fel-alá járkál és közben előadást tart arról milyenek is a farkasok valójában. Pontosan leképezi azt a fantáziaképet, ami bennem is élénken él a nagy és veszedelmes, büszke harcosokról, amilyen minden bizonnyal én sosem leszek. Aztán dicsérni kezd, én pedig mélyen magamba szívom a levegőt, az ajkam széle meg-megremeg a visszafogott mosolytól, amit a dicséret vált ki. Szeretnék odaszaladni és megölelni őt, amiért ilyen... "szépeket" mondd rólam és valamiféleképpen a nagy harcosok fölé emel. De csak megnyalom a szám, majd belülről a számra harapok, hogy csendben és nyugton ki tudjam várni a lecke végét - hiszen ez akár annak is betudható. Végül felé fordul és odalép mellém, megérinti a vállamat és biztatóan szólal meg. - Ühüm. Csak ennyi csúszik ki, miszerint értem, hogy nincs okom szégyenre. Érteni értem, de azért még szoknom kell a gondolatot, hogy valaki szerint valóban érek valamit. Ahogy megszorít, kicsit lehunyom a szemem és kifújom a levegőt. Afelől nem volt kétségem, hogy kitartó vagyok, csak eddig még sosem használtam ezt a tulajdonságomat semmi olyanra, amire valóban érdemes lett volna. Kicsit még kivárom, ahogy elereszt, de aztán máris perdülök és követem, hogy ne maradjak le mögötte. A szemeim egészen elkerekednek, a szívem hevesebb tempót diktál, ahogyan tudatosul bennem, hogy valószínűleg komoly és felelősségteljes feladatot fogok kapni. - Ho-hogy én? Tényleg? Jaj Darren, tudod, hogy bármit megtennék neked, hiszen te... Olyan jó vagy hozzám. Csak nem tudom, hogy készen állok-e egy ilyen jellegű feladatra, de ha te úgy ítéled meg, hogy igen, akkor nagyon szívesen megteszem, amit csak kell! Tudom, hogy ez így eléggé bénán hangozhat, főleg azok után, hogy számomra ódaként zengtek rólam a szavai, ennek ellenére tényleg furcsa, hogy egy ilyen nagy és erős hím komolyan vesz, ráadásul használni is akar. Azt mondjuk nem értem, miért nevez Fürkésznek, de ezek után akár Bacilusnak is nevezhetne, én mindennek örülnék. És ami még furcsább, hogy érzem, hogy a farkasom is nagyon akarja ezt a dolgot, ő is szeretne kicsit az élen járni, tenni valamit és megfelelni Darrennek. Kis szőrös hülye... - Majd azért elmondod, hogy pontosan mire gondoltál? Teszem fel óvatosan a kérdést. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy sürgetem. Persze tudom, hogy majd akkor mondja el, amikor ő azt jónak látja, de a fenébe is, kíváncsi vagyok!
Jamie alapvetően fejben nincs rendben. Nem hülye, vagy őrült, dehogy! Csak más szemszöget kell neki mutatni, amiből értékelni tudja önmagát, észreveszi, hogy egyáltalán nem mihaszna, mert addig, amíg ezt ő se hiszi el magáról, más se fogja. Amíg nem képes emelt fővel járni-kelni, minden továbbiban meg van akasztva. Tupilek ments, hogy arrogánssá tegyem, csak az egészséges önbizalom hiányzik belőle, amit némi doppingolással remélem, helyre lehet pofozni. Hiába próbálta rejteni az örömét, láttam, hogy jól estek neki a dicsérő szavak, amik egyrészt az "edzés" részei voltak, másrészt, tényleg így gondoltam. A gyengeségeket erősséggé kell kovácsolni, ez az Innark dolga. És ha vért is izzadunk, de ki fogom hozni belőle a legjobbat, mert ennél jóval többre képes, csak... eddig úgy tűnik, senki sem hitt benne. Ő maga sem. Sokszor pedig csak annyi kell, hogy valaki higgyen bennünk. Elvigyorodtam a lelkesedésére, amikor megindultunk és hitetlenkedve hebegett. Fájón hasított belém a gondolat, hogy milyen könnyen ki lehetne őt használni, ahogy minden bizonnyal meg is tették az előző falkájában, nem is egyszer. De már nem ott van, nem a Teremtőjével, és én nem vagyok olyan, mint ők. Legalábbis mertem remélni. - Azért ne szállj el - nevettem jókedvűen. - Ja,igen, ezzel még vigyázz: alaposan válogasd meg, hogy kiben bízol, kinek adózol alázattal és hűséggel. Nem azt mondom, hogy legyél megrögzött paranoiás és bizalmatlan, csak... óvatos. Persze ezt könnyű mondani, de másképp nem tudom erre megtanítani, legfeljebb ha átejtem a palánkon, az viszont nem tartozott a céljaim közé, hogy eljátsszam a bizalmát. Lehet, hogy ezt tényleg csak akkor fogja megtanulni, ha igazán ráfizet, és olyannak származik végül baja belőle, aki hozzá közel áll. Nem kívánom. - Ne gondolj semmi nagy durranásra, csak annyit kérek egyelőre, hogy amerre jársz a városban, tarts nyitva füled-szemed, sokkal jobban, mint eddig. Különösen akkor, ha farkas van a közeledben. Nem keltesz nagy feltűnést, nem vagy idős, az energiád sem hivalkodó, sokkal könnyebben elvegyülsz, mint mondjuk én. És neked nincsenek szakmai ártalmaid, mint a Kanguyakoknak és Kangunartoknak. - Vagyis nem kezd egyből behálózni. - Szóval még semmi extra, csak kissé felturbózottabb figyelem. - Szemem vidáman csillogott, de volt a tekintetemben valami számító is, de nem ígért rosszat. - De erről nem beszélhetsz senkinek sem, rendben? Két okból bíztam meg ezzel: egyrészt a plusz infó mindig jól jön, és ő nem képzett információvadász, márpedig szűz kéz szerencsét hoz nem? Másrészt: a hallgatási kéréssel lemérhettem, mennyire bízhatok benne. Sejtettem az arckifejezéséből, hogy nem értette ezt a "Fürkész" dolgot, de nem is baj, az az én dolgom volt. Azért Victor elég alaposan kitanított, emellett csapnivaló Innark lennék, ha nem tudnám megállapítani ennyiből, hogy melyik vérvonal tagja. Úgy persze nehezebb valakiről eldönteni, ha ő maga nem tud vagy ad semminemű támpontot, de szerencsére Jamie-t annyira felhomályosították, hogy ha a vonal nevét nem is, de az erősségét tudja. - Ja és ha ügyes leszel, megmutatom, mivel kereshetsz egy kis mellékest - húztam csalfa mosolyra a szám, és ebből sejthette, hogy nem egészen legális dologról lesz majd szó, ha oda értünk. - Most pedig - csaptam össze a tenyerem és megálltam - átváltozunk és meglátjuk, hogyan szuperálnak az érzékszerveid. Újabb vigyor, majd intettem neki, hogy mehet a menet, a továbbiakat majd szőrös alakban mondom, s ehhez mérten ledobtam a dzsekimet majd megpiszkáltam a szörnyeteget és pár másodperccel később már egy termetes, hófehér farkas állt a helyemen.
Szerintem nem igazán vagyok az az "elszállós" fajta, de ha Darren figyelmeztet, akkor észben tartom. Én iszonyatosan boldog vagyok, amiért ő foglalkozik velem, de nem tudom, hogy a rajongásom és a ragaszkodásom mikor lesz számára terhes... Ettől azért félek egy kissé. - Én neked adózom hűséggel... - pislogok fel rá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne - Másoknak csak megcsinálom az ilyen-olyan dolgokat, de az más. Abba csak nem halok bele, hogy főzök egy kávét. Meglehet, hogy nem fogom fel elég komolyan Darren tanításának a lényegét, de én akkor sem érzem azt jelen pillanatban, hogy rajta kívül bárki is ki tudna használni, vagy komolyan lelki sérülést tudna nekem okozni. Mármint, a farkasok közül, ugyebár... Tátott szájjal hallgatom, ahogyan a leendő feladataimat részletezi. Szóval kém leszek? Én??? Hát ez aztán... Váó! Nem is nagyon tudok mit felelni a dologra, csak örömteli lihegéssel trappolok Darren mellett, és le sem veszem a tekintetem az arcáról, aminek következtében nem veszek észre egy, a hó alatt megbúvó követ. Sikeresen rálépek, a bokám fordul egyet, én pedig oldalra dőlve landolok a hóban. - Jól vagyok! Kiáltok fel és még el is nevetem magam az ügyetlenségemen, aztán gyorsan fel is pattanok, leporolom magam, amennyire lehet, aztán csak bekapcsolódom a beszélgetésbe. - Persze, titok, oké! Tőlem nem tudja meg senki! Még a szívemre is teszem a kezemet, hogy nyomatékosítsam a dolgot. Nem, egyébként akármennyire is pörget most fel a dolog, nagyon komolyan fogom venni. Szeretném, ha Darren és aztán a falka is elégedett lenne a teljesítményemmel és látnák, hogy nem vagyok haszontalan élősködő, és igenis nekem is van hasznom. Ha már egyszer ilyen felelősségteljes dologgal bíztak meg, akkor érdemes is leszek rá! - Hehe, még a végén gazdag leszek. Vigyorgok én is, és bár Darren furcsán mosolyog, mégsem félek egy cseppet sem attól, hogy mégis milyen munkát fedhet ez a "mellékes" dolog. Amikor az átváltozást hozza fel, újra lelkes leszek. Ha egy valami van, amire büszke vagyok, akkor az a farkasom kinézete. Nem hiába tudtam "elcsábítani" rendes farkas alakjában Betty-t és még Masának is nagyon tetszettem. Kibújok a pulcsimból, a cipőmből és a nadrágomból. Nagyon hideg van, de alaszkai gyerek vagyok, nekem ugyan nem jelent kihívást ez a pár pillanat... Lehunyom a szemem és nagyokat sóhajtva koncentrálok. ~Na gyere pajti, most aztán le leszel fárasztva!~ Csalogatom elő a szörnyeteget odabentről, és ez a gyönyörű ígéret annyira fellelkesíti, hogy érzem, hogy először az energiáim robbannak ki belőlem és csak aztán indul meg az átváltozás. Egy nyikkanás nélkül tűröm, és bár sokkal tovább tart, mint Darrennek, úgy egy perccel később már tökéletes pompámban állok négy lábon Darren mellett. Kisebb és vékonyabb vagyok nála, és ami azt illeti, sokkal feketébb is. A nyakam körül a mellkasomra fonódó fehér gallér úgy virít, mint a mentorom bundája, annál már csak a világító, kék tekintet lehet feltűnőbb. Boldog csaholással ugrálom körbe a hímet, majd amikor újra szembe kerülök vele, ösztönösen dobom hanyatt magam előtte, de kivételesen boldog farkasvigyorral és kilógó nyelvvel.
Szentimentális lehetett, de még ennyi év után is őszintén örültem annak, ha valaki hozzám hűnek vallotta magát. Az én időmben még számított a szó is, emellett egyelőre semmi okot nem adott Jamie arra, hogy kételkedjek benne. - Nem, abba tényleg nem - mosolyodtam el. Az elterülésére visszakaptam a fejem, de nem nevettem, csak a vigyor lett kajánabb az arcomon. Jó, ilyen csetlés-botlás mindenki humorérzékét megmozgatja. Azt hiszem, sikerült felpörgetnem ezzel a kis megbízással, ami nagyon jó jel volt, szerencsére Jamie-t könnyű motiválni, tulajdonképpen elég, ha bizonyítási lehetőséget kap, szinte ráveti magát. Lelkes, ami garantálja, hogy nem fogja ellébecolni a munkát. Tényleg csak arra volt jó az előző falkában, hogy kihasználják? Mindenki hülye délebbre? Biztos a globális felmelegedés meg hasonlók, klimaxolnak mind. - Nem fogsz szűkölködni, az biztos - kacsintottam biztatóan. Igaz, hogy többet keresett így is, mint a legtöbb mezei asztalos inas, de honoráltam azt is, hogy igyekezett beilleszkedni, és egy rossz szavam nem lehetett rá. Az átváltozás zökkenőmentesen lezajlott, újabb megnyugtató pont. Mentorként hajlamos vagyok "hiszem ha látom" elven működni, addig inkább semmit se veszek biztosra, amíg be nem bizonyítja a delikvens, hogy képes rá. Jó látni, hogy a Kisfarkassal tényleg nem lesz sok dolgom, az alapok a helyükön vannak, csak eléggé elnyomták. A fekete, fehér galléros farkas láttán elégedetten mordultam egyet, majd amikor hanyatt dobta magát előttem, finoman ráharaptam a torkára, egyáltalán nem voltam durva, ez csak formalitás volt. Amikor elengedtem, megnyaltam a pofáját, majd ügetve megindultam az erdő sűrűje felé. ~ Múltkor reggeli futásnál elhagytam a karórám, műanyag bazári bóvli, szóval nem életbevágó, de azért bosszant, hogy nincs meg. Nagyjából errefelé futottam, de nem tudom, melyik szakaszon hagyhattam el. Leköteleznél, ha ki tudnád szimatolni ~ pillantottam rá, majd lassítottam, és meg is álltam. Ha tudtam volna, vigyorgok. ~ A terep a tiéd, Kisfarkas! Nem volt könnyű, elismerem, szóval akkor se lennék csalódott, ha nem találná meg, bár már nem kölyök és ehhez a feladathoz a megfelelő vérvonallal is rendelkezik. De majd elválik. Fel kell mérnem, merre hány méter nála, ehhez pedig tesztelnem kell. Ha az ilyen jellegű dolgokat felmértem, jöhet a harcászati tudás. Oké, hogy nem kell mindenkinek profi Tarknak lenni, de azért nem árt, ha legalább a korabeliek és a némivel idősebbek ellen tudja állni a sarat.
Eléggé izgatott vagyok, szóval ahogy Darren ráfog a torkomra, még ficegek egy kicsit alatta, de csak azért, mert már szeretnék felpattanni és cselekedni. Hogy mit, azt ugyan még nem tudom, ennek ellenére pezseg bennem és a farkasomban is a tettvágy. Ahogy aztán a hím megnyalja a pofámat, automatikusan kapok utána, hogy viszonozzam a gesztust, majd az oldalamra gördülve felpattanok, megrázom magam, hogy a havat letakarítsam a bundámról. Lelkesen csóválom a farkam, lihegek és a mellső mancsaimmal a hóban tipegek. Darren ezzel szemben egy kőszikla nyugalmával áll, és pont ilyen hangon is küldi az elmémbe a feladatot és a helyzetleírást. Hegyezem a füleimet és kissé oldalra döntöm a fejem, ahogy a szavai elhangzanak a fejecskémben, és egy kissé kérdő nyüsszentést is hallatok. ~ Ó, hát ezzel nem lesz gond! De... de azért... Legközelebb vigyázz kicsit jobban a dolgaidra! Nem leszek mindig itt, hogy feltúrjam neked!~ Viccelődök vele egy kicsit, majd felpattanok és oldalról a vállába taposok a mellső mancsaimmal. Persze meg sem érzi minden bizonnyal, de nem is az a lényeg. Inkább a játékos, szeretetteljes móka, már ami engem illet. Bár ellököm magam tőle, pattanva fordulok meg a tengelyem körül, aztán visszaugrok Darren mellé. A pofámat a nyakához fúrom, közben pedig nyomkereső kutyákat megszégyenítő hévvel szaglászom a bundáját. Magamba szívom mind a farkasa, mind pedig a saját teste jellegzetes illatát. Na nem mintha nem ismerném fel akár álmomból felébresztve, de attól még csalhatok egy kicsit, nem? Tetszik, ahogy a fehér bunda piszkálja az orromat, tetszik a közelség és az, hogy csibészkedve kihasználhatom a helyzetet és hozzádörgölhetem magam. Persze ráfoghatnám arra is, hogy hóban sokkal nehezebb szagot fogni, de kit akarok átverni? ~ Na, hát mindjárt jövök! ~ Üzenem még, de már félig kilőttem magam közben. Először nagy iramban indulok meg a fák között. Keresem a nyomokat, amiket esetleg reggel már letaposott. Hamar megtalálom, felveszem a fonalat. Az orrom úgy jár, mint a gép, bele-belebökök vele a hóba, megkerülök egy-egy fát-bokrot. Alkalomadtán kissé kiugrok és trappolva haladok előre. Nem vagyok feltűnésmentes, de szerintem nem is az a lényeg most, hanem a karóra. Az időérzékemet teljesen elvesztem, annyira beleásom magam a feladatba, szóval fel sem tűnik, hogy nagyjából húsz perc kell ahhoz, hogy kiássam a hóból az órát. ~ Háh! ~ Közlöm inkább magammal, mintsem Darrennel, aztán óvatosan a fogaim közé illesztve az órát, mint a puskagolyó, úgy nyargalok vissza a mentoromhoz. Úgy öt méterre lehetek tőle, amikor felrántom a pofámat, hogy "elhajítsam" az órát, ami elég kis ívben száll felfelé, és csak az óvatosságomon műlik, hogy nem a saját fejemre esik vissza. ~Ha csak nem hagy el mindenki órákat errefelé, akkor asszem' megtaláltam!~ Leülök a hóba az óra mellé, büszkén kihúzom magam és ugatós-vonyítással fejezem ki az örömömet. Gyanítom, hogy nem minden gyakorlat fog ennyire remekül menni, szóval addig örülök és lelkesedek, amíg megtehetem.
Az, hogy lelkes, túl finom megfogalmazás, Jamie totálisan be van sózva! Ha még emberi alakban lennénk, csak vigyorogni tudnék rajta, viszont így is érezheti a hangulatomon, hogy nagyon jó kedvem van. Tényleg igazi felüdülés csak mentorként jelen lenni most, kikapcsol, ellazít, nekem szórakozás valamilyen szinten. Persze a lehető legjobban akarom végezni a dolgom, de már az ellazít, hogy taníthatok, edzhetek valakit. Jamei pedig tényleg hálás kis farkas, könnyű vele dolgozni. ~ Észben tartom! ~ feleltem a mókázására, s hozzá képest nyugdíjas vénségnek éreztem magam. Pörgött, ugrabugrál, tobzódott benne az energia, izgágasága pedig az én bestiámat is mocorgásra bírta. Ritkán volt alkalma - és kedve - kölyökként viselkedni, utolsó ilyen megnyilvánulása akkor volt, mikor játékosan Milire ugrott. Mielőtt bevallottam volna a kis bűneim... ~ De azért készülj rá, hogy mostanában mindenféléket fogok veled kerestetni és nem csak az erdőben ~ mondtam kicsit sunyin. A csúcspont nagy valószínűséggel majd az lesz, amikor eljutunk odáig, hogy valamelyik rokonom lakásában kell megtalálnia az egyik cuccom. Szerintem a haját fogja tépni, ugyanis sem az energiánk, sem a szagunk nem különbözött markánsan, de még senki se halt bele némi kihívásba. A szuszogása, forró lehelete felborzolta a bundám, ahol belém nyomra fekete orrát, mire felé fordítottam a fejem és megrágcsáltam a fülét. Ja, az enyémben meg változatlanul ott sorakoztak a fülbevalók. Percinges farkas, jól nézhettem ki, de azokat sose vettem ki, egyszerűen lusta voltam hozzá, meg egyébként se zavart. Ha meg esetleg harcban valaki kitépi őket... nos, akkor az illetőnek fog jobban fájni. ~ Hajrá, Kisfarkas! ~ küldtem utána, amikor szagot fogott és nekiiramodott. Kíváncsi voltam, mennyi idejébe fog telni, s szó ami szó, valóban nem volt halk. Engem nem zavart, de azt észrevettem, hogy pár havasi nyúl meg felzaklatott kis állat futott onnan, ahol Jamie tevékenykedett. Az erdő zaklatója. Megráztam a fejem, de magamban jót somolyogtam. Most úgyis csak az érdekelt, mennyire hatékony, s erre fél órán belül meg is kaptam a választ egy elégedett Kisfarkas és egy felém szálló óra képében. ~ Szép munka! ~ dicsértem a visszakapott órával a fogaim között. ~ Igaz, hogy közben egy seregnyi nyulat rémisztettél halálra, de járulékos veszteség minden akció során van ~ csipkelődtem egy kicsit, s reméltem, hogy nem szívta mellre. ~ A vérvonaladat így fogjuk edzeni, hol könnyebb, hol nehezebb feladatot kapsz majd, és az is lehet, hogy a nap közepén foglak elküldeni valamiért, vagy épp éjjel álmodból verlek fel. Oké, hogy nem voltam szadista, de azért megdolgoztattam a fiatalokat. Letettem az órát az egyik fa tövébe - kis szerencsével nem hagyom itt -, majd ismét szembe fordultam Jamie-vel. ~ Most pedig fogócskázunk! ~ lapultam félig a földre és veszett farkcsóválásba kezdtem. Már azóta erre vártam, hogy a Kisfarkas körbeugrált, én is játszani akartam kicsit. ~ Kapsz némi előnyt, és ha sikerül menekülés közben egy szarvascsordát találnod, aztán tíz méternél közelebb jutnod hozzá, akkor nyertél. Tíz másodpercnyi előnyt kapsz, azt javaslom, használd ki. Toppantottam egyet felé, csak úgy incselkedve, és minden önfegyelmemet latba vetve lefeküdtem. Hú, de indultam volna már!
Én is és a farkasom is örülünk annak, hogy Darren értékeli és elismeri a munkánkat. Csak azért nem kezdek további rendetlen ugrándozásba, mert már minél előbb szeretném hallani, hogy mi lesz a következő feladat. Ugye lesz még következő? Csak nem hagyjuk ennyiben a dolgot, ugye? Azért a hím szavaira gondolatban felnevetek és az övéhez hasonló, lendületes farokcsóválással magyarázom a bizonyítványom. ~Jól van már, na. Az óra volt a cél! Azt pedig megtaláltam, úgyhogy jó vagyok. A nyulak meg nem érdekelnek, hacsak nem akarom megkergetni őket...~ Válaszolom neki, még mielőtt tovább haladhatnánk. Hegyes fülekkel, minden porcikámban megfeszülve várom az Ikkuma következő "parancsait". Érzem, hogy ő is izgatott, hogy ő is menne már, legalább annyira, mint én, de... Nem nagyon értem, hogy ezzel mit akar. Fussak és keressek egy szarvascsordát. Oké, ez könnyű. De minek előny? És miért nyerek, ha elérem őket? Egyáltalán nem sejtem, hogy esetleg valamivel meg fogja nehezíteni ezt a feladatot, de ha tudnám, akkor egészen biztosan nem venném ennyire könnyelműen és magabiztosan a dolgot. Mivel látom, hogy lelkes és én is az vagyok, csak egy vakkantással jelzem, hogy értettem. Fürgén pattanok fel, fordulok meg és vetem be magam az erdőbe. Futok, rohanok, ahogy csak bírok. Eszembe sem jut, hogy esetleg tartalékolnom kellene az energiáimat vagy hogy a szagokon és a kiegyensúlyozott trappoláson kívül bármire is figyelnem kellene. Csak az jár a fejemben, hogy minél messzebbre szaladjak Darren elől, hogy megmutassam, hogy milyen gyorsan futok. ~Héj, le fogsz maradni, Darreeeen!~ "Kiabálok" neki vissza, amikor még vagy nem indult el vagy szánt szándékkal nem jött a közelembe vagy éppenséggel előzött meg. Gyanúsnak kellene lennie ez a fene nagy egyszerűség, de már meg is érzem a csorda szagát. Messze vannak még, csak a szélirány is kedvező. Legalább megvan az irány. Ha még tudok, élesen fordulok le balra egy hatalmas fenyőt megkerülve és átugorva egy bokron. Úgy lihegek, mint aki már évek óta fut szüntelen, és fogalmam sincs arról, hogy esetleg számítanom kell majd valamire.
Szétrepedt volna a vigyortól az arcom emberként erre a magyarázkodásra, de főleg azért, mert tőle jött. Nem összehúzta és/vagy szégyellte magát, hanem magyarázkodott, sokkal jobb reakció volt, mint a korábbi meghunyászkodásai, bár az is lehet, hogy mindez csak azért volt, mert ennyi felpörgött. Amint nekiiramodott, már ösztönösen ugrottam volna utána, de megálljt parancsoltam a késztetésnek és meghagytam a beígért egérutat. Gyorsan szedte a lábait, hamarosan már csak egy fekete pamacsot láttam belőle, ám mielőtt teljesen eltűnt volna szem elől, én is útnak indultam. Végig úgy futottam, hogy szélárnyékban maradjak, ne sodródjon felé a szagom s igyekeztem csendesebben trappolni, mint ő. Hamar szagot fogott és rálelt a szarvascsordára, ami tagadhatatlanul szép munka, csak úgy tűnt, kissé megfeledkezett róla, hogy most ő az üldözött. Hiába volt valami, amit meg kellett találnia, jelen esetben a csordát, arra is kellett figyelnie, hogy ne rohanjon belém egy óvatlan pillanatban. Ráadásul az is előnyömre vált, hogy a hólepte tájból fehér farkasként nem nagyon tűntem ki. Más csapáson haladtam, mint Jamie, s csak akkor kezdtem el igazán rohanni, amikor nagyjából egyenlő távolságra voltam mind a Kisfarkastól, mind a szarvasoktól. Minden izmom dolgozott, a hideg levegő a pofámba csapott, a hó hangosan ropogott már a mancsom alatt. Minden sietségem egy célt szolgált:elvágni Jamie útját. Mivel ő látszólag nem spórolt az elejétől az erejével, így esélyes, hogy most már azért fáradtabb volt, nálam legalábbis kimerültebb, így jó eséllyel tudtam megakadályozni, hogy a játékunkban biztonságot jelentő zónához érjen. ~ Na, most mihez kezdesz? ~ érdeklődtem, ha sikerült betoppannom elé és megakasztanom a futását, vagy legalábbis annak irányát. ~ Ha valaki a nyomodban van, nem elég arra figyelned, hogy te merre tartasz és a biztonságosnak gondolt helyet minél hamarabb elérd. Kiszámíthatóvá válik tőle az úti célod, te pedig kiszolgáltatottá. A városban ilyen téren könnyebb dolgod lett volna, több ház, utca, kis köz és zavaró szagok. Ha ott kerülsz ilyen helyzetbe és túl messze vagy azoktól a helyektől, ahol biztosan támogatást, védelmet kaphatsz, jobban figyelj arra, hogy lerázd az üldöződ. Ezt én anno még emberként a saját káromon tanultam meg. ~ Jó kis lecke volt a verés, ami jutott osztályrészül, amikor ügyetlenül menekültem és elkaptak egy-egy lopás után. ~ Szóval erre figyelj. ~ Aztán ha nem volt több akciója ebben a feladatban, akkor jött a következő "utasítás". ~ Most pedig támadj rám. ~ Elég lazán kértem, holott teljesen komolyan gondoltam. Kíváncsi voltam, hogyan kezdene hozzá egyáltalán, mert igaz, hogy nem terminátort akartam belőle faragni, de egy alapvető harci készség és tudás senkinek sem árt.
//A támadósdi akkor ér, ha nem szórakozunk tovább a szarvascsordával. //
Továbbra is úgy nyargalok a csorda irányába, mint egy elvetemült ittas sofőr, a nyelvem oldalra lóg a számból, vékony nyálcsíkkal szennyezve be a bundámat. Először csak hallom, aztán érezni is kezdem Darren közeledését magam felé. A szél hasítja a bundámat, az üldözött szerepe viszont még jobban fellelkesít. Tudat alatt a farkasom túlélő ösztöne bekapcsol, s így még képes vagyok egy utolsó, megfeszített rohamra, mielőtt Darren le tudna előzni. Versenyt futunk? Király! Még akkor is, ha veszíteni fogok... De nem. Meglep, ahogy elém toppan hirtelen, én pedig ösztönösen fékezni kezdek. A mellső mancsom izmai fájdalmasan feszülnek, ahogy beletoppanok a jeges hóba, s még a karmaimmal is felkaristolom a kemény földet, azonban ez is kevés ahhoz, hogy időben meg tudjak állni. A porhó az arcomba csap, s talán Darrenre is jut belőle bőséggel, én azonban reflexből összeszorítom a szemeimet és dühösen rázom a fejem a hatására. Piff. Ha csak Darren nem lép félre, hát úgy ütközök neki, mintha masszív téglafallal ütköznék frontálisan. Beverem az orrom, felnyüszítek és fenére ülök. Kérdőn és értetlenül, kajla fülekkel bámulok fel a megtermett hímre, s közben hallgatom az okítását. Basszus! Behajlítom a mellső mancsaimat, mintha csak szeretnék belelapulni a földbe, amiért ekkora hülye voltam. Mármint, hogy komolyan azt hittem, hogy csak versenyt futunk és nem lesz semmi nehezítő tényező. ~Értem...~ Felelem neki elnyújtott nyüszítéssel, és tényleg értem minden szavát. Így már értem, mindent értek. Azt nem tudom, hogy képes lennék-e az elvárásai szerint cselekedni, de azt tudom, hogy félreértettem az egész helyzetet és bosszant a saját sutaságom és naivságom. ~Hogy mi...?~ Szinte látom a fejem felett a kérdőjeleket ugrálni, miközben felsandítok a mentoromra értetlen tekintettel és összeráncolt farkashomlokkal. Felkelek, kissé megrázom a bundám. Mélyeket szuszogok, az orrcimpáim közül felszálló pára homályossá maszatolja Darren farkasát. Öööö... Kicsit tipegek, egy helyben járatom a lábaimat, mintha csak haboznék. Aztán arra gondolok, hogy csak nem kellene még egy szarvashibát vétenem. A farkasom számára ismeretlen fogalom a támadás, nemhogy parancsra, hanem úgy egyébként is. Ő arra sarkall úgy érzem, hogy érdemes lenne kipróbálni, de... Miért pont Darrenen? Hirtelen lököm el magam a talajtól, a hátsó lábaim megcsúsznak a jégen, mint amikor az autó hátsó kerekei pörögnek ki. Így első blikkre sikerül megbotlanom, de azért erőre kapok megint és nekiugrom Darrennek. Szinte átölelem őt a karmos mancsokkal, agyaraimmal pedig szinte játékosan próbálkozom belekapni a nyaka bundájába. Aztán, ha eddig nem hárított, a számban a bundájával, átölelve a nyakát, szinte karácsonyfadíszként lógva rajta megállok és megcsóválom a farkam. Újra nyüszítek. ~Ez így nem lesz jó, ugye?~ Á, minek is kérdezem, amikor biztos vagyok benne, hogy nem, ez így nem hogy nem lesz jó, hanem katasztrofális.
Jamie belém esett rohant, még jó, hogy stabilan álltam, így csak megbillentem kissé, de nem estem el vele együtt. ~ Jól van, na, nem kell egyből elsüllyedni ~ nyaltam meg vigasztalón a homlokát, a hangom pedig nevetős volt a magyarázat után. ~ Csak arra kérlek, hogy legyél egy kicsit gyanakvóbb, még ha "játszunk" is, rendben? ~ néztem ezúttal tényleg komolyan a szemébe. Nem csesztettem fölöslegesen, nem az volt a célom, hogy a földbe döngöljem, megteszi ő ezt magától is, úgyhogy nekem inkább föl kell onnan vakarnom. A meglepettsége még farkasként is kiült a képére, én pedig egyre kíváncsibb voltam, mit kezd nagy tanácstalanságában. Topogás ide. topogás óda, majd némi szerencsétlenkedés, aztáááááán, támad! Felkészülten vártam, bár nem hittem, hogy élből úgy nekem ugrik, hogy pusztulok el, de... Ezmiezmiheeee??? Tulajdonképpen a nyakamba ugrott és torkon csókolt. Egy darabig azt se tudtam, hogy most erre mi a szöszt reagáljak, csak álltam, a meglepetéstől gyökeret eresztve, és csak Jamie kérdése zökkentett ki ebből az "eszem-f*szom eldobom öcsém!" helyzetből. De jó, hogy nem lát minket senki! Egy pillanattal később elléptem tőle, szerintem elengedett, kétlem, hogy tovább akart volna itt így ölelkezni velem vérre menő, élet-halál harc címén, majd visszaváltoztam és a hóban térdelve egyből kitört belőlem a nevetés. A környék tőlem volt hangos, de nem érdekelt, olyan jóízűen nevettem, mint talán még soha, a könnyem is kicsordult, a hasam már fájt, és nem tudtam Jamie-re nézni, mert újból pukkadozni kezdtem. - Tupilek nevére, Kisfarkas - nyögtem két nevetés között a szemem törölgetve. - A cukiságoddal fogod harcképtelenné tenni a másik falkát. - És tovább röhögtem. Nem, ez egyszerűen kész volt. Jamie ugrott, és ez a "gyere ide curkorborsó szétölellek" támadása... überelhetetlen! Esküszöm, szinte véteknek érzem igazi harcra tanítani, ezzel bárkit kiütne. Rohadt hideg volt így egy szál semmiben, de ez csak akkor jutott el a tudatomig, amikor nagyjából széttornáztattam a rekeszizmaim és szárazra könnyeztem a szemem. Beletelt bő öt percbe, mire lehiggadtam, ebben mondjuk sokat segítettek a mínusz fokok is. - Bocsi, Jamie... de még soha nem... - Megint nevettem, aztán végül tényleg sikerült némi komolyságot erőltetnem magamra, de a vigyor maradt. - Jaj, anyu... Megint felöltöttem a farkasalakom, mert így olyan hideg volt, hogy a pöcsöm is legszívesebben visszahúzódott volna a hasamba. Bundásan mindjárt szebb a világ. ~ Technikailag ez nem volt egy díjnyertes támadás, de gyakorlatilag... harcképtelenné tettél, szóval nagyon ütött. ~ A hangom még mindig nevetős volt. ~ Rosszul fogtam hozzá, ne haragudj. A te jellemedből alapból sem következik, hogy támadó, kezdeményező lennél, úgyhogy... nem is így foglak tanítani. Jamie inkább az a fajta, aki a pokolba is kész lemenni a másikért. Védelmező típus. Ahhoz viszont, hogy ezt az ösztönt előcsalogassam belőle, kellék... mármint plusz ember is kéne, mert amíg csak feltételezés szinten mennek a dolgok, a Kisfarkas nem mutatja meg, mit tud igazán. Addig viszont az alapok berögzítése is nagy lépés lenne. ~ Figyelj, mivel sokaknál kisebb és fiatalabb vagy, ezért ne támadj szemből, mert lepattansz a másikról. Oldalról és lendületből ugorj, azzal kompenzálód valamelyest a kisebb fizikumodat. Hátba is támadhatsz, olyankor arra kell figyelned, hogy elég erősen harapj rá a másik farkas tarkójára. nem tudunk hátranyúlni, szóval amíg le nem vetnek, előnyben leszel. Gyere, próbáld meg most másképp! Direkt nem mondtam, hogy úgy csinálja, ahogy az előbb felvázoltam, ha esetleg rafináltabb módszer ugrik be neki, akkor eljárhat aszerint is, a lényeg az eredmény.
Na jó, hát ez így eléggé kellemetlen. Mármint nem is,tök jó érzés Darrenen csimpaszkodni, mert tetszik a szaga és a teste melege, meg persze az energiái is, de... Inkább leszállok. Aztán elhátrálok néhány lépést tőle és figyelem, ahogy visszaváltozik emberré. És nevet... Eleinte gondolatban én is kacagok vele, de hát ő csak nem akarja abbahagyni, ettől pedig inkább kezdem rosszul érezni magam, szóval a füleim is lekonyulnak és inkább lefekszem a hóba, unottan böködve az orrommal a havat. Nem is vagyok cuki... Béna vagyok. Aztán újra farkassá alakul, én pedig csak még irigyebb leszek, hogy neki ilyen könnyen megy a dolog. Na mindegy, végül is ő már háromszáz, szal' már csak pár száz év és nekem is menni fog. Szép kilátások... ~ Te ne haragudj... ~ Üzentem neki egészen halkan, amikor elnézést kért, de továbbra is a hóban feküdve szórakoztam. Hol van már az óra megkeresésének sikere? Mintha meg se történt volna. Figyelem az útmutatásait, hogy oldalról vagy hátulról kellene rávetnem magam, de a baj csak az, hogy se én, se a farkasom nem akarjuk bántani Darrent. Egyrészt, mert szeretjük, másrészt pedig túlságosan be van rögzülve, hogy minden ilyen dologért büntetést kapunk, és egyáltalán nem illendő egy idősebb és erősebb farkassal ujjat húzni vagy szemtelenkedni. Ahogyan az sem, hogy ellentmondjunk neki. Szóval a saját berögződéseim közé kerültem így nagy hirtelen és fogalmam sincs, hogy melyik szabálynak kellene engedelmeskednem, de azt érzem, hogy "teljes erőből" nem fogok tudni nekiesni. ~ Darren, én nem érzem jól magam... ~ - motyogom és rá se nézek inkább, a hó sokkal érdekesebb - ~Nem tudlak megtámadni és az az igazság, hogy nem is akarlak. Meg ez úgyse komoly...~ Végre feltolom magam a hóból és az egyik fa mellé lépkedek, majd zavartam kezdem lekarmolni a kérget róla. ~Tök megalázó, hogy még csak feldönteni se tudlak, pedig direkt nem támadsz vissza.~ Na igen, ez volt a fő problémám. Hogy legyek úgy magabiztos, hogy az "ellenfelem" akkor előnyt ad nekem, mintha már eleve halott lenne. Egy lélegző, meleg testű halott baba. Nem érzem magam veszélyben, nem fenyeget senki és semmi. Még ez a hülye fa sem, amit piszkálok. ~Persze semmi bajom a megalázással, mert... Tudod. Csak te más vagy. Te sose bántanál "úgy".~ És ezért is roppantul hálás vagyok neki, de perpill lövésem sincs, hogy mivel tudna engem motiválni. Idegesen kaffogok fel és nagyot vágok a fa kérgébe. Haragszom magamra a sutaságomért és talán ez az egyetlen erős érzelem, ami most bennem van. De hogy harcolhatnék mással, ha magamra haragszom?
Látva, hogy az én jókedvem belőle mit váltott ki, elszégyelltem magam. Se mentorként, se barátként nem volt szép tőlem, s miután közölte, hogy nem érzi jól magát, nem is csodálkoztam. Ez a helyzet és feladat amúgy se volt testhezállónak nevezhető az ő szemszögéből, a reakcióm pedig nem könnyített a helyzetén. Hallgatom a meglátását, az érzéseit, közben a hangulatát és az energiáját is letapogatom, és hiába ez a feltámadt sutaság meg bizonytalankodás, se csalódott, se ideges nem lettem, csak odamentem hozzá, miután végzett a fakaparással és fültövön nyaltam. ~ Bocsáss meg az előbbiért! ~ kértem őszintén a pillantását keresve. ~ Nem volt szép tőlem, tényleg sajnálom... Egyáltalán nem akartam sem kedvét, sem csírázó önbizalmát eltaposni, bár abban igaza volt, hogy ő, visszafogott farkasként aligha fog csak úgy, minden ok nélkül, még gyakorlás címén se valakinek nekiugrani. ~ Nem foglak ilyenekre kényszeríteni, úgy nincs semmi értelme, ha nem magadtól csinálod, hanem azért, mert én rád förmedek. ~ Az egyébként sem az én stílusom. Elnéztem a szarvascsorda felé, majd visszapillantottam Jamie-re. Végül is... működhet. ~ Vadászni fogsz ~ szólaltam meg újból, s elindultam a szarvasok felé. ~ Napi egy étkezést így kell megoldanod, szarvasnál kisebb vadra pedig nem mehetsz. A harc... lényegében egyfajta vadászat. Becserkészed az ellenfeled, gyenge pontot keresel, megpróbálod a földre küldeni. A különbséget a kettő között a motiváció jelenti. Ahogy a csorda közelébe értem, a patások idegesek lettek, a földet kapartál, fejüket nyújtogatták, az agancsukkal fenyegettek. Elindultam mellettük, tekintetemet egy pillanatra se vettem le róluk, az érzékeimmel a megfelelő célpont után kutattam. ~ Vadászol, ha éhes vagy, hogy életben maradj. Harcolni viszont általában azért harcolsz, hogy védelmezz. Önmagad, a büszkeséged, egy eszmét, valakit, aki fontos... ~ Megvan! Megtorpantam, egész testemben megfeszültem és lassan lelapultam. ~ Csak annyit akarok nálad elérni Jamie, hogyha eljön a pillanat, amikor kiállsz valaki ellen, legyen esélyed. Mind győzni, ha olyan az ellenfél, mind túlélni, ha nincsenek egy súlycsoportban, és legalább addig húzza, amíg nem kap erősítést. Nekirugaszkodtam, a szarvasok futásnak eredtek, de mire vágtába válthattak volna, már frissen kiontott vér szennyezte az általuk letaposott havat. Az elejtett szarvas torka túl közeli ismeretségbe került az agyaraimmal, amelyik élő esetleg megpróbált valamilyen barom okból kifolyólag közeledni, azt fenyegető morgással térítettem jobb belátásra. Elengedtem a leterített vadat és megráztam magam, majd a hasához léptem, megszaglásztam és feltéptem, hogy a belsőségek szabadon kiömölhessenek. ~ Ennyi egy élet ~ néztem a Kisfarkasra a tetem mellől. ~ Nem több annál az energiánál, amit a kioltására fordítanak. Van, amikor hosszú évek tervező munkája se elég, máskor egy golyó is bőség. ~ Elindultam felé, a hangulatomba pedig eddig ki nem mutatott sötétség kúszott. ~ Te láttad, amint széttépték a kölyköt, akit bizonyítási vágyból haraptál be, nekem a Teremtőm a szemem láttára ölte meg a szívemnek legkedvesebbet. Én nem akarok még egyszer így járni, gondolom te se. ~ A tekintetem komor volt, a farkasom energiája erélyesebben vett körül mint eddig, az emlék felzaklatott. ~ Gondold alaposan végig, hogy mi a célod, miért akarsz fejlődni, mert ha ez megvan, az már félsiker. Ha kell, írd föl valahova, olvasd el naponta, ismételgesd lefekvés előtt, és hidd el, amikor felfogtad, tényleg tudatosítottad magadban, akkor neki fogsz lendülni. Nem veszel száznyolcvan fokos fordulatot, de változni fogsz. Jó vagy rossz irányba? Csak rajtad áll. Én segítek neki, terelem, de mindez fabatkát sem ér, ha ő közben mást akar. Szóval nem, nem fogok ráakaszkodni, se a fülét rágni, vagy megfogadja a tanácsaimat, vagy nem, az ő döntése. Neki kell dönteni és akarni, máshogy ez nem működik. Lehet, hogy más felé szeretne elmozdulni, mint amerre vinném, az se baj. Csak akkor lássam rajta, hogy mikor odaáll elém és közli, hogy mire tart igényt, akkor annak konkrét oka és célja van. Hittem benne, hogy simán túlszárnyalhatja az elvárásaimat is, amint képes lesz megszabadulni mindattól, ami ennyire gúzsba köti. ~ Na, gyere, együnk, nem szeretem a fölösleges gyilkolászást.
Darren következő reakciója számomra annyira meglepő és váratlan, hogy hirtelen elfelejtem, miért is lettem durcás. Szinte pislogás nélkül nézek a szemébe, miután megejti a fültövön nyalintást. Szeretném azt mondani neki, hogy ugyan már, hiszen ő megteheti... Ő akkor tipor a lelkembe,amikor akar, és úgy szégyenít meg, ahogy csak kívánja. Mifelénk az idősebbek soha nem kértek elnézést semmiért. Idegen, mégis jól eső érzés úszik keresztül a gyomromon, megdobbantva a kicsi szívemet. Tudom, hogy ideje lenne már felfognom, hogy a "való életben" nem úgy működnek a dolgok, ahogyan Sitkában, de a berögződések túlságosan erősek ahhoz, hogy el tudjak feledkezni róluk. Ahhoz kellenek az ilyen apró kiütközések, mint az imént. Mintha mi sem történt volna, úgy libbentem meg a farkam, s kissé oldalazó, esendő léptekkel pattanok egy aprót, hogy viszonozzam Darren gesztusát. ~ Semmi baj, Darren! ~ - üzenem neki finom, játékos hangon - ~ Tudod, ahonnan én jöttem, ott sose kellett bocsánatot kérnie senkinek semmiért. Tudom, hogy ez már más hely, de... Tőled akkor se várnám el, ha nem ehhez szoktam volna hozzá. ~ Közlöm vele még az álláspontomat. Lehet, hogy egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy "szeretlek"? Lehet. De a fene se tudja már, hogy mikor mit kell mondani, és a lényeg amúgy is az, hogy tudom, hogy túlreagáltam a dolgot és gyerekesen viselkedtem. És most, hogy láttam, hogy egy ilyen idős farkas őszinte megbánást tanúsít velem szemben, inkább szégyenlem magam és rájövök: nem akarok többé gyerekes lenni. ~ Motiváció...~ Ismétlem el nagyon komolyan a szót, amit Darren használt az előbb. Erről már beszéltünk egyszer, én pedig úgy látszik, hogy a hétköznapokban teljesen elfeledkeztem az ígéretemről. Vagyis nem feledkeztem el, inkább átalakult. Az, hogy önbizalmat akarok,már inkább azt jelenti számomra, hogy azt akarom, hogy Darren meg legyen velem elégedve. Hiába, mindig is másoktól függöttem, úgy látszik, hogy ezt már nagyon nehéz lesz levetkőznöm magamról. Azt pedig, hogy vadásznom kell minden nap, csak egy amolyan farkasos meghajlós-bólintással veszem tudomásul. ~ Ne aggódj! Amikor kidobtak, napokig csak farkasként éltem, szóval ez nem okoz gondot. ~ Tényleg, azt nem is meséltem neki, hogy mi történt azután... Bár, akkor biztos haragudna rám... De nem, most nem koncentrálhatok erre! Ahogy Darren megered, én is mennék, de látom, hogy ez a tempó nem nekem való, szóval inkább lassítva szökkenek utána, majd nyugodtan kocogok mellé és a szarvas teteme mellé. A friss vér és a meleg hús szaga csalogatóan hívogat magához, beindítja a nyáltermelésemet, de tudom, hogy nem nyúlhatok hozzá, így csak türelmetlenül topogva hallgatom tovább a mentoromat. ~ Megígértem neked, hogy önbizalmat fogok növelni. Ez jó motiváció, nem? Plusz, Masának is megígértem, hogy meg fogom védeni. Miatta kell az esély. ~ Egészen határozottan és szilárdan meg tudtam fogalmazni a dolgokat, szóval ennek most örülök. De kicsit nehezemre esik koncentrálni a tetemmel a lábaim előtt, így amikor Darren evésre utasít, nyüszítve felmorranok. Először csak óvatosan és finoman nyúlok a hús után az agyaraimmal, de amikor megbizonyosodok róla, hogy Darren nem tépi le a fejemet azért, mert a prédájához nyúlok, hát mint egy éhező, úgy vetődöm rá a szarvasra. Nem eszek sokat, nem vagyok nagy étkű, pusztán egy kevés kell, hogy a farkasomat csillapítani tudja egy időre. ~ Nem fogsz csalódni bennem. ~ Teszem le a nagy esküt hirtelen, aztán magas és vékony hangon felvonyítok, körbefutok párszor a saját tengelyem körül, aztán pedig parancsra se várva indulok meg az elszökött szarvascsorda nyomán, hogy magam is leterítsek egyet közülük.
//Szerintem itt ezen a ponton zárhatunk, ha te is úgy gondolod. Nemsokára úgyis be fogok kattanni és átmegyek terminátorba, aztán utána megejthetünk még egy edzést, ott garantáltan neked fogok esni szerintem Puszi!//
Emberként összeráncoltam volna a szemöldököm a szavaira. Egyre kevésbé volt szimpatikus ez a Sitka, s valami azt súgta, hogy később se lesz az. De amíg nem követi a múltja fizikai valójában is a Kisfarkast nem szólom meg azt a... klánt. Az ő kölyökéveinek tere és köre volt, ám hiába hiszem sziklaszilárdan, hogy elcsesztek tulajdonképpen mindent, amit egy kölyöknél el lehet, ezt hangosan sose fogom kimondani. Jamie előtt semmiképp. Úgy sejtettem, ő is tudja, így az én szapulásom a hajdani falkája felé nem lenne több puszta sárba döngölésnél. Igaz, nem neki szólna, de esélyt se akartam hagyni arra, hogy magára is vegye akár egy vékonyka szeletét is. Mindenesetre hiába mondta, hogy alázhatom, mert jogom van hozzá, egyértelműen látszott rajta, hogy a bocsánatkérés hatott, aminek örültem. ~ Nagyszerű! ~ biccentettem a vadászatra, s arra, hogy azzal nem lesz gondja. Apránként, de haladni fogunk. Mili lehet elégedetlen a fejlődési iramot és a nyomás nagyságot tekintve, akkor se fogok ráerőszakolni semmit sem Jamie-re. Se Ash-re. Elég nekik az, ami most van. A szarvas elejtése után habár már téptem a húst, attól a fülemmel még a Kisfarkasre figyeltem, mondandója végén pedig felemeltem a tetemtől a fejem és kissé oldalra biccentve néztem őt. Fürkészőn próbáltam benne olvasni, kutatni valami után, de még én se tudtam pontosan, hogy mit is kerestem. Önbizalom, Masako és az ígéret... Nem, neki nem jött volna be az a duma, hogy azért elsősorban önmagáért akarja mindezt. A-a. Ő függő, de nem a kullancs fajtából, inkább ragaszkodó típus azt hiszem. Kedvem lett volna megborzolni a fejét. ~ Az esély a tiéd, Jamie, egyedül rajtad áll, hogyan és mennyire élsz vele ~ mondtam, hangom biztató volt, a tekintetem pedig szilárd ígéretet hordozott, támogatást, amit még a bisztróban ajánlottam fel neki. Mintha évek teltek volna el azóta a találkozás óta, s így belegondolva, változott azóta. Néha oda-oda pillantottam rá evés közben, nem azért, mert el akartam kergetni, akkor eleve meg se hívom, egyszerűen figyeltem. Mintha láthattam volna, hogyan szökik szárba egy elhatározás, úgy vizslattam. Pedig az ilyesmit legfeljebb az idő igazolhatta vagy cáfolhatta. ~ Hiszek neked ~ fejeztem be én is az evést, majd megálltam, hogy ne csatlakozzak egyszemélyes kórusához. Ez a pillanat csak az övé volt, nem éreztem magam felhatalmazva arra, hogy csak úgy elorozzam tőle, vagy magamnak követeljem akár egy töredékét is. Hiába szól annyi év a javamra, szentül hittem, hogy nem csak az idősek, de a fiatalok között is akad, aki megérdemli a tiszteletet. Ma már felhomályosítottam az értékeiről, reméltem, hogy nem felejti el, és ha nem is büszkén, de semmiképp sem szégyenkezve fog járni-kelni a nagyobbak, dominánsabbak között.
//Rendben kis galléros terminátor. Akkor köszönöm szépen a játékot és várom a bekattanást! //
*Csak nesztelen sétáltam a hóval borított földön, az éj leple alatt… a Hold már magasan járt, még ha nem is volt még telve teljesen. Volt még kis idő addig, míg ez megtörténik. De már éreztem a hívó szavát, mely a szobám, akarom mondani Darren szobájának csendjéből kirángatott. Egy plédet dobtam a kezemre és azzal indultam meg, mely most már a hátamra volt terítve, ahogy az öltözékem az egyik fa tövében volt. Nem rejtettem el, a citromsárga pólóm szinte virított az éjben. Fáztam, de inkább ez, minthogy utána meztelen szaladgáljak. Most, most még volt időm felkészülni… ha otthon lettem volna, már nem lett volna. Még szerencse, hogy Steven nem felejtette el megvenni a korábban igényelt Holdnaptárt, amit kértem. A fogvacogásom és lépteim végül egy fa tövébe igyekeztem rejteni, még ha gőzöm sem volt arról, hogy végül is, hol is vagyok. Az erdőbe, területen belül… jelenleg más nem kellett. A többit… a többit intézik az ösztöneim. Azok, amikkel nem voltam kibékülve. De egyre többször vidáman csillogó smaragdzöld íriszeim most csak szomorúan tekintettek maguk elé, miközben éreztem, hogy belülről még mindig fáj valami. Nem, nem bírtam elviselni, nem bírtam megbocsájtani és borongós hangulatomra a Telihold is rátett egy lapáttal. Az első teliholdam maga volt a pokol, hát nem csoda, hogy nem akartam ismét magamba zárva lenni… De a valóság az volt, hogy Sam okozta sebek még mindig ott voltak. Követtem Darren tanácsát, de egyszerűen mindig úgy érzem, hogy provokál. Stevennek már nem mertem szólni, Darrentől meg… a fene tudja, talán még kapnék is a fejemre, hogy nem vagyok eléggé „higgadt” olyan, amilyennek lennem kellene a farkasának darabkájával. S ha már dicséretet nem kapok – nem mintha túlzottan igényelném vagy mutattam volna ennek apró jelét is -, akkor legalább lecseszést se. Elvégre csak kétszer mentem neki és nem tört csontja, szóval jó vagyok aszem… de lehetett volna rosszabb is. Ajkaim mögül egy zene dallama szállt fel, némán dúdolva a szöveget. Szemeim lehunyva igyekeztem kizárni az erdő zaját és ahogy hallottam nem csak én vártam már itt a Holdat… valahol léptek hallatszódtak. De nem akartam sem látni, sem hallani hát érezni meg végképp nem. Így figyelmen kívül hagytam, hisz olyan közel még nem volt, hogy akaratlanul is érezzem. Nem sokkal később azonban a Hold beteljesedett és még mielőtt ezt az a buksim felfogta volna hátam már ívbe feszült és ajkamból vér serkent, ahogy az átváltozás okozta apró hangjaim elnémítsam. Ugyan már túl voltam jó pár alakváltáson, de ez sokkal követelőzőbb volt. Rosszabb, mint amikor Darren rángatta a farkasom. Mintha csak erre várt volna egész hónapban, pedig majd minden nap meg lett mozgatva egy kicsit. Tudatom már ismét a testbe volt zárva, egy szőrős testbe mely nem a sajátom volt. S már semmi nem érdekelte csak azt, hogy vért ízleljen. ~Remek… megint nem eszek két napig~ Sárga tekintetem körbe kaptam, miközben a levegőbe szimatoltam. De már nem ágáltam ellene… menjünk vadászni. Csak egy dolgot nem értettem… hogy miért visszhangzik tőlem az erdő. Pedig, tanultam vadászni, még ha nem is ment jól ennyire feltűnő nem voltam. Ja igen… nem én irányítom. Ez már mindent megmagyaráz… ~Hát kislány azt hiszem, ma éhen maradsz, ha így haladsz.~ De aztán észrevett valami vadat és máris abba az irányba vetette magát átszelve az erdőt, nem lefejelve a fákat és remélhetőleg nem fog ma játszani. Naiv ábránd, tudom jól. Csak kérdés, hogy ezúttal jó irányba, avagy megint benézte a széljárás miatt… De míg őt lekötötte a vadászat én visszahúzódva agyaltam tovább. Pajzs nélkül… nem volt nehéz senkinek kitalálnia, hogy valami nem stimm… de így, így legalább nem tudok válaszolni. Hisz még csak szakadozva megy a mentális kommunikáció és az is beletelik, jó 2-3 percbe mire közvetítem. De reméltem, hogy nem találkozok senkivel… ilyenkor hamar csap át a fájdalmam dühbe, hogy takarjam.*
Alkonyat óta kint voltam, pontosabban fönt a hegyen egy kiugró sziklaszirten gubbasztottam, és figyeltem,a hogy a sötétség lassan végigcsorgott a fákon, rátelepedett az erdőre. A távolban a város fényei apró pontoknak tűntek, mint a szentjánosbogarak nyári éjszakákon a mezőn. Felidéződött az otthonom... az első, s talán az egyetlen igazi, békés, idilli, amit már sose kapok vissza. Felhúztam egyik térdem, rákönyököltem, kezemmel elmerengve simogattam az állam. A hold fénye könnyedén szaladt végig a hegyoldalon, kísérteties körvonalat adott mindennek, ami kicsit is kiemelkedett a földből. A rengeteg felől olykor kósza vonítások szálltak az éjbe, némelyik hívogató, vidám, némelyik viszont bús és keservesen hosszúra nyújtott volt. A farkasom szinte lenézőn hallgatta őket, akik nem bírtak magukkal és idő előtt, siettetve az időt, elrontva a pillanatot, hamarabb váltottak alakot. Persze nekünk könnyű volt, a mi izgágaságunk kimerült nagy ritkán némi játékosságban, emberként pedig mindent bepótoltam, amire a farkasom esetleg nem volt fogékony. Ő megfékezett, amikor esztelenül nyargaltam volna valamibe, bár előfordult, hogy nem járt sikerrel. Csapás, ha a természeted eltér a fenevadétól, amit kaptál, még akkor is, ha nem egy agresszor. Nos, az enyém távol állt a domináns, mindent erőszakkal kivívó fajtától, ettől függetlenül még mindig nem lehettem benne teljesen biztos. A szemem azóta sárga, hogy elhagytam Farkaslakot. Nem csodáltam, hagytam. Ugyanolyan színű volt, mint Kirillé, s ezzel emlékeztettem magam, hogy kinek a sarja vagyok. Hiába van mellettem Victor is, teliholdas éjszakákon egyszerűen... hiányzik a Teremtőm. Pontosabban az ideális Teremtő képe, amit sose kaphattam meg. A húgaimmal együtt. Magam előtt láttam összerogyni May élettelen testét, Kirill arcán a kegyetlen mosolyt, a sárgán villanó szempárt. Mintha... engedetlen kölykét büntetné az apa. Pedig ő űzött el. Közvetve. A hajamba túrtam és nagyot sóhajtottam. Miért vagyok bizonytalan, amikor tudom, hogy ha maradok a kastélyban, akkor is ez lett volna a vége. Csak akkor több évet töltöttem volna vele. - Kurva. Élet. Ennyi volt nagyjából jelenleg a világról alkotott véleményem. Felálltam, leporoltam a nadrágom, és megindultam lefelé. Hamarosan itt lesz az idő, érezte a bestia is, ennek ellenére nem vettem sietősebbre a lépteimet. Amikor már a fák között haladtam, el-elmosolyodtam egy-egy ruhakupac láttán. Felnéztem, a fenyőágak között pedig elősejlett a hold kerek képe. A szívem hevesebben vert, szinte már fájt, legszívesebben üvöltöttem volna. Ehelyett némán levetkőztem, én is egy fa alá pakoltam a cuccaimat, majd egy kis tisztásra sétáltam. A hold ezüstös fénye megcsillant a fülbevalóimon, én pedig megálltam nagyjából a tisztás közepén, lehunytam a szemem, a csillagos égnek emeltem arcom, s fürödtem a hideg fényben. Az átváltozás elkezdődött, hátam meggörnyedt, torkomból halk morgás tört elő, tagjaim elkorcsosultak, megnyúltak, bőrömet sűrű, hófehér bunda borította be, csontjaim szinte égtek. Mindezek ellenére semmi másra nem tudtam gondolni, minthogy ugye csak külsőre... csak kinézetre hasonlítok Rá ugye? Az éveken át hordozott kétségeim ilyenkor gondolatot ölthettek, ha már szavakban úgyse fogom soha kimondani őket. Pedig nem csaphattam be magam, az önámítás viszont mindig könnyebb, mint szembenézni a valósággal. Még ilyen idősen is. Futásnak eredtem, hátha a méterekkel az aggályaimat is magam mögött tudhatom. Éhes voltam, csakhogy egyetlen vad szagába se kapaszkodtam meg. Jöttek-mentek, egyelőre a rohanásnak éltem, élveztem, hogy farkasként róhattam az erdőt, hogy az erő átjárta a testem és ha csak kis időre is, de ledobhattam magamról minden sallangot. Egy energia akasztott meg, mintha falba ütköztem volna, úgy torpantam meg, aztán elszégyelltem magam. Képes voltam magára hagyni a lányomat teliholdkor. Gyönyörű, gratulálok magamnak! Elindultam felé, nem volt nehéz követnem, úgy csörtetett, mint tulok a rekettyésben, ezt még félig siketen is kiszúrtam volna. Üldözött valamit, de nem érdekelt, én őt akartam elkapni, s mikor levágva az utat ugrásnyi távolba kerültem, nem haboztam. Együtt terültünk el a hóban, én pedig rádöbbentem, hogy ilyen alakban is mennyivel kisebb nálam. Pici és ijesztően törékeny hozzám képest. Ez a pillanatnyi felismerés pedig bőségesen elég volt ahhoz, hogy beindítson bennem egyfajta védelmező ösztönt. Szerettem őt, na! ~ Vacsizzunk együtt! ~ üzentem a földre lapulva, lompos farkam pedig jobbra-balja járt, az öröm viszont gyér volt, s főleg Ashley puszta jelenlétének szólt.
*Lábaim szelték a tájat, apró nyomokat hagyva magam után a fehér avaron. Eltudtam volna rejteni egyáltalán, hogy ne lehessen követni? Tudnék úgy közlekedni, mint egy láthatatlan? Fogok tudni egyáltalán valaha? Csendesebben minden bizonnyal. Többször váltottam irányt, mint az lehetséges volna vagy egyáltalán szükséges. De most voltam először egyedül, úgy, hogy vadásznom kellett. S most először nem érdekelt, hogy mit is csinálok. Nem akartam vadászni, de muszáj volt akár van mellettem valaki, akár nincs. Futtában mikor egyszer-egyszer megtorpant a farkasom, próbáltam tudatosan „kiterjeszteni” az érzékeim, de nem találtam, amit kerestem. Hisz nem sikerült… csak egy érdekelte; a vad. Ami véleményem szerint a közelben sem volt, csak a szél fútta erre a szagát és vitte tovább arra, amerre követtem. Na de ezt magyarázd meg önmagadnak úgy, hogy ne vessz össze magaddal és még hallgasd is meg. Esélytelen… párszor már próbáltam. Így inkább csak hagytam. Tegye azt, amit akar… csörtessen keresztül az erdőn, a kisebb vadakat is elijesztve, amivel szemben talán lett is volna esélye. Nem volt erőm küzdeni vele, hogy ésszel éljen és ne ösztönnel… De talán nem is akartam. Szemeim lehunytam a bundásban és csak összekuporodtam. Elfáradtam. Nem, nem fizikailag. Belül éreztem úgy, mintha csak mindent rám pakoltak volna, és már régóta cipelném. Pedig csak két hónapja tart ez az egész. Nem vagyok erős, nem vagyok olyan, mint kéne. Vajon Őrzőként tudtam volna teljesíteni, mikor az „ellennel” nem tudok azonosulni? Mikor arra, az alapvető dologra nem vagyok képes, mely egy Harcos értéke és szinte egyetlen alap köve? Hisz a fizikai erő, a harci tudás ez nélkül semmit nem ér. Steven miként viselte volna a kudarcot, mely egyben az Övé is lett volna? Egy olyan embert nevelt majd’ tíz éven keresztül, aki képtelen lett volna hatékonyan ellátni a feladatát. S most… bárhogy igyekszem… még csak az alapvető kommunikáció sem megy. Minek ülök naphosszat Darrennel, ha semmi látszata? S Ő miért nem unta már meg? A büntetése se azt hozta, amit vártam. Azt hittem, hogy utána majd kétszer meggondolom minden lépésem… de alig telt el másfél hét és Samnek estem ismét. Miért nem dobott már el, ami jelen esetemben egyenlő lenne azzal, hogy megöl? Talán még remél vagy csak a farkasa nem „engedi”? Ha segítek az vajon jobb lenne? Sam is kidobott… Hirtelen a céljaim, vágyaim elérhetetlennek éreztem. Magamban, némán gördültek végig a könnyeim miközben csak még kisebbre húztam magam. Nem akartam itt lenni, de leginkább sehol sem. Minden belső viszályom nem volt kihatással a farkasomra. Ő csak „zsákmányát” követte szüntelen, szinte semmit sem érzékelve az illaton kívül. Nem törődve a társaival, akik épp nem lelkesedtek azért, mert ezzel nekik is hátrányt okozott. Még csak az sem állította meg, mikor a nagykergetőzésében valakin átbukfencezett, aki épp lapított. Hát… már hiába. De csak felállt és megrázva magát folytatta, egészen addig, míg megállásra nem kényszerült. Ó nem, senki nem állította meg. De volt valami, valami, ami fontosabb volt számára, mint holmi állat. Sárga tekintetét már kapta is Darren felé, én pedig igyekeztem a lelki békém helyre rázni, hogy ne érezzen belőle semmit. De két másodperc alatt ez nehéz volt, már csak azt nem értem, hogy ez a kis dög, miért is nem tért ki az ugrás elől. Oké, nem sikerült volna… de egy próbát mindenképp adtam volna a dolognak. A hóba csapodva, körülöttünk felszálltak a parányi hó szemek, hogy csak a kedvükért mini-hóhullást eredményezve foglalják el az új helyzetüket. Hát ez most így… aucs? Normál alakban lazán egy gerinctörés és pár borda… jobb esetben csak ennyi. De csak Én gondolkoztam racionálisan. Hisz még szinte vissza sem hulltak a pelyhek már képen is nyalta a farkason, hogy aztán a nyakához dörgölhesse az orrát, a pofáját. Igen, megérezte Teremtője állapotát. Gyermeteg, vigasztalónak szánt energiáival pedig körbe is ölelte a másikat. Az energiáival, mely csak a maguk, jól megszokott módján vidáman táncoltak a hím körül. Őt is táncra hívva, ösztönözve. Emberi tudtom persze felfogta, hogy ez nem megy ilyen könnyen s a már tapasztaltak alapján ki tudtam szűrni, hogy ez nem csak egy rossz nap. Ez attól mélyebb, keserűbb melynek a szaga szinte már fájt. Pedig nem éreztem, nem tudtam mi baja. Sosem „láttam” még így. S tudni akartam… gyógyírt adni a fájdalmára, kiirtani, aki ezt okozta benne még akkor is, hogy tudtam, kevés volnék hozzá. Lelkem mélyén düh, harag, féltés és – egy újabb – bosszú keveredet, amely apró szikrákat verve, lángokat kovácsolva emésztette el a sok ostoba, gyerekes bajom. De még mindig ott volt, nem tűnt el… csak épp az utóbbi erősebb volt, így elnyomta. Farkasom csak játékosan próbált meg felülkerekedni rajta, hogy aztán fentről nézzen azokba a szemekbe, mikor meghallottam szavait. Egy nagyot nyelve magamban igyekeztem kiüríteni a fejem, hogy aztán válaszolhassak. Nem volt messze, hisz ha felülkerekedett a farkasom, ha nem, akkor sem ment volna el Tőle. Tudatosan igyekeztem megtalálni az „elméjét” és felé lökni a szavaim.* ~ Velem... (rosszul) …jársz. ~ Üzentem vissza, de, hogy mennyi jutott el hozzá, azt nem tudom. Viszont nem utasítottam vissza, csak tájékoztattam a tényekről. Azokról, amik annyira fájtak, a műhely óta. Hisz… valóban nem voltam alkalmas farkasnak. De még mindig nem kérdeztem. S ha most ember lennék, megint az ajkaim rágcsálnám, hogy elfojtsam a kérdésem, miközben újra koncentrálni kezdtem.* ~Apu,… (ha ennek)… vége. (Menjünk) …el. Párnapra… (csak). (El) …Fairbanksből, (akár az) …országból is. Mi. ~ *Igyekeztem tőmondatokra hagyatkozni, hogy valamennyire értelmes legyen. Nem tudom mi baja, de a távolság jó gyógyír. Összeszedi magát és jobb lesz, legyen bármi is. S nekem sem ártott volna pár nap, Sam, edzések és a falka nélkül. Csak mi ketten…*
//Zárójelben az van, ami – véleményem szerint – nem jutott el hozzád. //
Amikor ráugrottam, vigyáztam, hogy lehetőleg sehol ne üsse meg magát nagyon. Nem bántani akart, de játszani se, ez... nem is tudom pontosan mi volt, a farkasom akarta, én akartam, és jól esett. Főleg, hogy utána Ash hozzám bújt, szuszogását a nyakamnál éreztem, meleg volt, simogató, ráadásul már ezzel sokat segített. Az illata kísértetiesen hasonlított az enyémre, mégse volt ugyanolyan, különbözött a többi családtagunkétól, megvolt az egyedisége, ugyanakkor semmihez sem fogható összetartozás-érzettel ajándékozott meg. El se tudtam képzelni, milyen lenne most nélküle, ha nem ismerném, nem lenne a Kölyköm, nem ragaszkodnék hozzá. A közelsége jótékonyan hat, mint egy apró, ám annál kedvesebb kis gyertyaláng a vaksötétben, iránytű a káoszban, kapaszkodó. A szemébe néztem és olyan hálás voltam neki, mint eddig még egyszer sem. Jó apja akartam lenni, kárpótolni akartam mindazért, amit elvettem tőle, megmutatni, hogy mennyire örülök neki. Figyeltem őt, ha nem is a saját szememmel, de a testvéreim és Victor apróbb megjegyzésein, röpke beszámolóin keresztül láttam az igyekezetét, az elszántságát. Büszke voltam. Még mindig feküdtem, mikor gondolati úton igyekezett üzenni nekem, én pedig élből az első mondatára oldalra biccentettem a fejem. Vele járok? Azt hiszem, valami kimaradhatott, de nem szóltam, csendben végighallgattam, s közben felültem. ~ Járok veled? ~ kérdeztem végül, mert ezt jobb szerettem volna tisztán látni. Nem készültem fel egy szerelmi vallomásra a saját lányomtól. A kérése, még ha nem is jutott el hozzám minden szó, érthető volt, semmi kétséget nem hagyott afelől, mire vágyott, most pedig mélységesen egyet tudtam vele érteni, azonosulni a vágyával. Felálltam, odaléptem hozzá, és kedveskedve fültövön nyaltam, fejemet az övéhez simítottam, belélegeztem az illatát. ~ Rendben ~ mondtam, még gondolatban is halkan. ~ Azt hiszem, mindkettőnkre ráfér már egy nyaralás. Ötlet az útélcélra? Bármiben benne voltam. A Bahamáktól elkezdve egy sarkvidéki expedícióig bármi jöhetett. Tupilekre, már most alig vártam, hogy induljunk, nem is számított igazán, hová menne, megyek én is, ahová csak szeretne. Lelki vágyódásomból egy fizikai rántott ki: megkordult a gyomrom. Nem véletlen, ma még egy falatot sem ettem. Volt időm kitapasztalni a farkasom étvágyát és vadászszenvedélyét, ilyenkor mindazt ki akarta élni, ami egyébként nem volt rá jellemző. ~ Egyetlen vadászleckét se adtam még neked, igaz? ~ néztem ismét a szemébe, s most éreztem csak igazán, hogy mennyivel kevesebb időt tudok ráfordítani, mint szeretnék. ~ Gyere... megmutatom, miért szeretek vérfarkas lenni. Ha jött, akkor ügetve megindultam, s figyeltem, hogy ne szakadjon le.
Kezdőlap
//
//
//
