A fekete farkas könnyeden tartja velem az iramot, szóval egy idő után nem pazarolom felesleges dolgokra az energiám, mint például az, hogy elhagyjam őt. Végülis nem versenyzünk csak futunk, ráadásul a lábam sem az igazi még. Ellenben élvezem, ahogy az izmaim összehangolt játékban forrnak össze, ahogy a már egy ideje nem használt izmok újból magukra találnak. A koromhoz képest baromi sokat edzettem és igen erős vagyok az átlaghoz képest. Imádom a kimerítő fárasztó futást, és mindent, amikor megterhelem a szervezetem, mindegy hogyan.... Nem törődök vele merre megyünk, nem igazán érdekel melyik kinek a területe. A föld, amire a lábam teszem az enyém, és örülhetnek, hogy megtiszteltem a földjüket azzal, hogy idejöttem! Amikor megérzem én is a szarvasszagot kissé felkapom a fejem, de nem hat meg különösebben a dolog. A fenevadamnak nem ízlése semmi ennyire buta és gyenge állat, illetve ami nem kihívás, akin annyira nem látni, amikor szenved... ~ Nos de ha nincs ló, hát jó a szarvas is... ~ Ha menne felsóhajtanék, majd irányba fordulok én is. Megyek Tarával a szarvasok felé. Igazából nem vonz annyira a dolog, de unaloműzésnek ez is megteszi.
A tanácsülés épp elég unalmas, bosszantó, és feleslegesbe hajló volt hozzá, hogy pár napig felhagyjak a szocializáslóddással a falkába, úgyhogy a jelenlegi legkedvesebb hobbimnak hódolok már két napja, nevesen felfedezem az erdőt, lemozgatom magam, és élvezem a nagyjából érintetlen tájat. nagyjából tudom, hogy merre húzódnak a határaink, azok mentén futok. Jobban szeretem, mikor a mancsom alatt ropog a friss hó, és jeges szél fúj, recsegnek a mínuszok, de azért ezt az időt is lehet élvezni... Jelenleg az avatatlanok könnyedén nézhetnek egyszerű farkasnak, bár azokból nem sok jár erre. mondhatni egy sem. Már kellően bemelegedtek az izmaim, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a falkából ki jár a közelben, és profin elkerülöm az esetleges találkozást. Az ismerős szagot előbb kapom el, mint a szarvasokét. Meg is torpanok, felmelt fejjel szimatolok, fülelek, hogy megállapítsam, merről jön pontosan. Nem nehéz megismernem Tarát, elvégre közelről is volt alkalmam megjegyezni a közösen eltöltött hétvégét. Azt is könnyen megállapítom, hogy nincs egyedül. És ha már akkora feneket kerítettek a határoknak azon a nyamvadt tanácskozáson, akkor itt a lehetőség, kiderítem mit keres itt másodmagával. Talán még unatkozni sem fogok tovább. Könnyű vágtában indulok el feléjük, de a pjzsomat nem engedem le. Tara úgyis hamar fel fog ismerni, efelől nincs kétségem. Ha sikerül a közelükbe kerülnöm, akkor néhány méterre tőlük lefékezek, és megállok a fák között. ~ Micsoda meglepetés, hogy itt látlak... Megzavartam valamit? ~ Ezt Tarának üzenem, most nézni is őt nézem, bár a másik farkast sem veszítem szem elől, de egyelőre megelégszem vele, hogy a látóteremben van.
Hamar beérjük a szarvas csordát. Ekkor már bestiám kizárta tudatából Katharinát, és csakis az elejtendő vadra figyel. A hordától nem messze lassítok lépésre, majd kapcsolok lopakodó módba. Meglapulok, a füleimet hátra vetem, így osonok a szarvasok felé. Megéreztek már valamit. Nagy, sötét szemeikkel az erdőt fürkészik, de engem még nem vettek észre. A szél járása is nekem kedvez, már érzem is a vér szagát amit felém fúj a szél. Megnyalom a pofámat. Csak két hosszabb ugrásra vagyok a szarvasbika torkától. Megállok, szinte lefekszek, hogy minél nagyobb lendületet nyerjek... ekkor szólal meg a hang a fejemben. Először nem tudom, hogy ki zavart meg az én "nagy" pillanatomban, bár a hang ismerősen csengett, és igen, ezt az energiát is éreztem már korábban. Mint a rúgó, pattanok fel és vágom magam támadóállásba. Torkomból őrült morgás szakad fel, az energiáimat pedig egy hurrikán erejével robbantom az ismeretlen ismerős felé, hálából azért, hogy meg mert zavarni vadászat közben... Aztán tisztulni kezd a kép, és felismerem Raymondot, meg a helyzetet. ~Hey Raymond.~ csak a szavak lazák amiket használok, a "hangomban" nyoma sincs szórakozott élnek... ahogy a farkaséban sincs. Hála a morgásnak, a szarvasok már tovább álltak. Kissé csalódottan pillantok utánuk, de közben Raymond szándékait tapogatom. Arra következtetek, hogy nem akar még a torkunknak ugrani, így felegyenesedek a támadóállásból, és leülök a fenekemre. ~Szóval... a helyieknél tetted le a voksod.~ Nem az illatából érzem, hisz a szél tőlem fúj felé. Az a kimondatlan birtokos szerkezet adta tudtomra, amit beköszönő gondolataival sejtetett. ~ Katharina, ez itt Raymond. Raymond Los Angelesből érkezett, és nem ért sokat a házi barkácsoláshoz. Raymond, Ő itt Katharina....~ mit is mondjak róla?~... egy koncentrációs tábort vezetett... Éppen vadászunk. Csatlakozol?~ nah ebben már találhatott némi pimasz élt, de egyelőre nem viszem túlzásba, ez csak az ő reakciójától függ. Ő tudomásomra adta, hogy ez az ő földje, én meg az utóbbi gondolattal azt közöltem, hogy ez engem nem érdekel. Hogy most mi lesz? Kathre sandítok.
~ Uncsi, uncsi, uncsi... fincsi... ~ Figyelem Tarát, a vadászatnál sokkal jobban szórakoztat az, ahogy beleéli magát a vadászatba. Van valami gyermeki lelkesedés abban, ahogy a préda után megy... vagy inkább vadállati? Nos nem is tudom... Én minden esetre nem mentem közelebb, de úgy tűnt Tara jól meg is van egyedül, ment a farkas után, szinte éreztem hogy árad felé a koncentrációja. Én csak megráztam hófehér bundám, ami itt többnyire tökéletesen elrejtett, habár azt hiszem még a hónál is fehérebb voltam, gyönyörű tiszta, habár milyen másféle lettem volna? Aztán megjelenik az idegen farkas. A bundám kissé felborzolom és a torkom mélyén morgás érlelődik... Nah ez a préda már sokkal jobban a fogamra való. ~ Oh igen... itt már van kihívás... érzem a csábítást, hogy belemarjak... ~ Megnyalom a pofám, arany szemeimben ott csillog az őrült vágy, a gyilkolás fellobbanó tüze. Az nem hat meg, hogy talán kicsit erősebb nálam, vagy egyén ilyen hülyeség... ~ Hiszen kit érdekel, ha szétszed? Én azt is élvezem... ~ Ismét gonoszul elmosolyodnék, ha tudnék, de a farkasok pofáját nagy szomorúságomra nem erre találták ki. Milyen kár... milyen szörnyen kár... Tara kis gondolatmonológjára felé kapom a fejem, majd teljes nyugalommal mellé sétálok. Beállok a baljára, amerről jöttem, kissé úgy, hogy félig mögötte legyen. Én nem ülök le, ülésből sokkal nehezebb támadni. A bundám még mindig fel van borzolva és úgy állok Tara mellett, akár egy fehér kísértet a fekete mellett. Kissé furcsálltam, hogy meghívta ezt az idegen farkast, hogy vadásszon velünk, és ez nem tetszett. Ez préda volt, nem pedig társ, ennyi és pont. És az sem tetszett, hogy bármit is elmondott rólam, csak én árulhattam el titkokat. ~ Ennyi információt és ne többet! ~ küldtem a gondolatot határozottan Tarának, majd felvontam a mentális pajzsaim, jó mélyre ástam be magam mögéjük. Jó volt ott nekem és kész. Nem tetszett ez az egész....
Tara hirtelen mozdulatára és vad morgására tőlem még nem érkezik érdemi felelet. Tudom, hogy nem ugrik egyből nekem, előbb még lesz alkalmam váltani vele pár szót. Már ha ő rám mer támadni egyáltalán. A testtartásom egyértelmű dominanciáról árulkodik, a legkisebb mértékben sem tartok a két nősténytől, vagy ha igen, azt sem látni, sem érezni nem lehet rajtam. A nekem lökött energiáit is nyugodtan állom, tulajdonképpen még élvezem is a bundámban pattanó szinte elektromos szikrákat. Tudom, hogy egyesével sokkal erősebb vagyok náluk. Taránál abban is biztos lehetek, hogy az ő rutinjával egyedül nincs sok esélye egy-két karcolásnál többet ejteni rajtam. A másik nősténnyel még nem találkoztam, de biztos, hogy csak együtt képesek megszorongatni. Ettől függetlenül eszemben sincs erősítést hívni. Most még semmiképp. Még azt is megállapítom magamban, milyen szép kontrasztot alkot egymás mellett a két nőstény. A megjegyzésre nem válaszolok, hiszen elég egyértelmű, hogy a helyiekkel vagyok jelen állás szerint. A bemutatásra egy röpke kis időre Katarinára fordítom a pillantásom. Koncentrációs tábort? Egészségére. Gondolatban elnevetem magam, mikor Tara befejezi. ~ Nahát! Szinte rád sem ismerni. Hogy felvágták a nyelved! Látom, te is az a fajta vagy, aki csak társaságban bátor…~ Remekül szórakozom a helyzeten. ~ Ha vadászni akartok, menjetek máshová… Ez falkaterület, nem engedhetem, hogy itt folytassátok…~ Még mindig halványan érezni a jókedvű felhangot a gondolataimon, és nincs bennem semmi fenyegető, de egyértelmű, hogy komolyan gondolom. Ami pedig a fehér nőstényt illeti, a Tarának szóló figyelmeztetésére én (is) válaszolok. ~ Nem kell aggódni, egyáltalán nem érdekel ki vagy… ~ Felőlem Hitler személyesen is álldogálhatna itt, ő sem hatna meg jobban.
Katharina nem veszi a lapot, és akkor még enyhén fejezem ki magam. Az, hogy bezárkózott, a lehető legrosszabb ötlet volt, mert így mindketten saját magunkra vagyunk utalva. Rendben, én nem fogok Raymond torkának ugrani annak ellenére sem, hogy mi ketten vagyunk, ő pedig egyedül. Úgymond ismerem őt. Ez így más, nem akarom megtépni. Viszont ha Katharina nekimegy, Raymond pedig megkísérel végezni vele, nekem is be kell szállnom. De nem tudok üzenni Katharinanak, hogy maradjon veszteg, majd én megoldom, mert a nőstény bezárkózott, úgyse hallja. Hogy kapnád be! Raymond megjegyzését elengedem a fülem mellett. Nem sért meg vele. Egyrészt azért, mert gőze sincs arról, hogy milyen "fajta" vagyok. Másfelől meg nem kedvelem én őt annyira, hogy érdekeljen mi a véleménye rólam. ~ Vadászni jöttünk, üres gyomorral nem megyünk el innen. Neki meg kár mondani bármit is. Bezárkózott, süket mint az ágyú.~ bökök Katharina felé. Ha már úgyis ülök, unottan felemelem a jobb mancsomat és nyalogatni kezdem, ezzel is jelzem Raymondnak, hogy én ugyan ráérek még. Nem fogok visszafordulni, ha már eljöttem idáig, és gyáva sem vagyok, hogy ezt egy idősebb farkas felszólítására tegyem meg. Ők lépnek ha akarnak, én egyelőre maradok ahogy vagyok.
Jó idő volt, elég jó ahhoz, hogy megjárassam magam, egy lenge kis ruhába. Oké, a harisnya és a dzseki se maradt otthon, de azért így jobb volt, mint nagykabátba. És a csini kis fém, farkasokat meg a teliholdat ábrázoló kitűzőimet is közszemlére tehettem. Meg-megcsillantak a ruhám alján a napfénybe. Most otthon hagytam minden tudatmódosításra alkalmas szert. Hogy miért? Mert vigyáznom kellett magamra, na meg a medvémre. Szegényke még mindig bicegett, és ráadásul kezdett a szívemhez nőni. Nehéz lesz visszaengedni majd a természtbe, annyi szent. Látszólag ő is bír, hiába érzi, hogy mi vagyok, már kevesebbet harapdál, és néha magától keresi a társaságomat. Véleményem szerint ezek komoly előrelépések, bár nem vagyok állatagyturkász meg semmi ehhez hasonló, csak jó megfigyelő. A medvék nem szeretik túlzottan a farkasokat, mint ahogy mi sem a chicagoiakat. Egy a terület, egy a zsákmány...Mi kell ennél több, egy komoly viszályhoz vérengző vadállatoknál? Na ugye,hogy semmi? Mindenesetre az én mackóm jól volt, akárcsak a lábam, hiszen hála Josénak az is szépen helyrejött, egész hamar. Így más dolgom már nem maradt, csak etetni a csöppségemet, és gondosan bezárni, ha dolgozni megyek. Tudom, hogy nem hülyék, akik fenn laknak velünk a Farkaslakban, érzik őt biztosan, de eddig még békében eléldegéltünk. Biztosan várják az alkalmat, hogy kirugdoshassák... Chuck a maci nagyban 'kiabálva' sprintelt vissza aranyosan a lábamhoz, kiszakítva engem a gondolataimból. Már egész mélyen a fák között jártunk ezért torpantam meg, mivel látszott a kis sántikálón, hogy valami megrémisztette. A figyelmetlen mindenemet most már... Levegőbe szimatolva vontam fel a szemöldökömet, miközben arra pillogtam, amerről a macikám szalad felém. Egy kedves mosoly terült el arcomon, ezzel el is söpörve tagjaimból a pillanatnyi feszültséget. Ismerős jön, hála az égnek, nem kell a saját erdőnkben is bujdosnom a betolakodó népségtől.
Úgy leszívtak az utóbbi napok, hogy nem maradt időm olyasmire, mint a falkával bandázni. Régebben sem voltam nagy társasági ember, de azért legalább heti egyszer elhívtam vacsorázni, piálni, vagy mozizni valakit, esetleg vadászni, vagy csak úgy lógni valakit. Ezzel szemben az utóbbi hónapban nem sokat jártam a falka területén, csak vadásztam, ha már nem bírtam tovább. Kendra mindig jó gyerek volt, szerintem. Persze örökölte apja természetét, de talán éppen ezért jöttünk ki egymással olyan jól. Mostanáig. Aztán ott van még a polgármester, meg az egyre közelgő választások körüli hűhó. Ha már közel akarok maradni a tűzhöz, azt ugye illik rendesen csinálni, szóval támogatom az öreg Bergert ahogy lehet. Persze a vendégeknek más elképzelése van erről, egyikük máris a városfő helyére pályázik. Azt a kört én csesztem el tulajdonképpen. Azt akartam elérni a sok jellel, amit miss Bennett kölykének hagytam, hogy jöjjön ide, és kavarja meg kissé a szálakat. Egy belviszály sem jött volna rosszul... Hogy mi történt, azt nem tudhatom, csak tippjeim vannak, meg egyetlen egy árva tény: miss Bennett elhagyta a várost. Szummázva: hónapokig melóztam a nagy büdös semmiért, most meg azon feszenghetek, hogy ne a vendégek kezébe kerüljön a város. Elcsesztem... nem kicsit. És azt már említettem, hogy Mortimer is elszelelt? Kíváncsi vagyok ki veszi át az öreg helyét a protektorátusban... Tippem az van, de ez is inkább csak balsejtelem, mint remény...
Farkas bundában járom az erdőt. Így sokkal kényelmesebb, és ha meglátok valamit, arra azonnal lecsaphatok. Nem, az a medvebocs túl kicsi nekem ahhoz, de ha az anyukája is a közelben van, őt lehet megpaskolnám. Kicsit közelebb érve megérzem Dotty jelenlétét is, innen úgy tűnik, hogy a medvebocs hozzá tartozik. Így már más. ~Helló, nő!~ köszöntöm a nőstényt, mondhatni pajkos hangnemben, közben odaügetek a pároshoz. Egyszerű farkas alakban vagyok, sötétbarna bundámban és citrin sárga szemeimmel egyáltalán nem passzolok az erdő buja zöldjéhez. Megérkezve hozzájuk, leülök a nőstény mellett, orral megböködöm a kezét. ~Ki a fickó?~ érdeklődök a medvebocs felől. Fejemet oldalt döntve méregetem a jószágot. ~Nem tudtam, hogy megint pasizol. Hát már nem szeretsz, Dottyka?~ Régebben szerettük húzni így egymást, remélem legalább ez az egy kis apróság nem múlt el az egy év alatt, amíg nem voltam itt. De ha jeléét látom annak, hogy nem bírja már az eféle ugratást, akkor leállok.
Pontosan ahogy éreztem. Pillanatokon belül megjelent egy csodaszép barna farkas, aki az imént a frászt hozta a plüssmackómra. Boldogan indultam el felé, majd lecövekeltem, mikor újra szirénázni kezdett Chuck. - Szia Kedveském! Hát kérvényt kell benyújtanom, hogy láthassalak, miután hazajössz? - csóváltam vigyorogva a fejem, és a megbökött kezem a fejére tettem kedvesen. Jó volt újra látni Iant is, akárcsak Vincent néhány hónapja. Kedves pótapáim, akik igyekeztek eddig pozitív irányba terelgetni. Nem volt eddig maximális sikerük, de még van idejük bőven. - Sajnos kénytelen voltalak lecserélni. Lásd be, ez a kis apróság milliószor édesebb. - kaptam is fel a szinte remegő macit. - Bár nem túl bátor teremtés. Viszont így legalább én vigyázok rá, és nem fordítva. - közben leültem, hogy ne kelljen felfelé néznie rám Iannek. Talán benne volt az is, hogy tekintélye megköveteli, hogy alatta legyek, mindenesetre most alacsonyabban voltak szemeim, és így tökéletesen kényelmes volt. - És veled mi újság? Falatozgatsz, vagy épp önkéntes őrjáratot tartasz? - a mackót akkor se tudtam volna letenni, ha akarom, mert körömmel kapaszkodott hol a ruhámba, hol pedig a bőrömbe. - Mit szólsz a fantasztikus meglepetéshez a szállodában? Pont ez hiányzott ám a nyakunkba... - Castor előtt nem problémáztam rajta túl sokat, de azóta minden egyes nap elrágódok rajta, hogy én, személy szerint mit tehetek az ügy érdekébe, mert az bebizonyosodott, hogy a bunyó részemről nem lendít túl sokat a helyzetünkön.
Hogy nem túl bátor teremés ez a medvebocs. ~Ezt nem áll módomban megcáfolni~ Fel is morranok egyet hangosan, és apró, ámde hirtelen mozdulattal biccentek a medvének, az pedig... hát éppen csak nem csinálja össze magát. Dotty felveszi, a maci meg bújik, kapaszkodik, karmol belé. Nem is értem hogy tűri... Én már lerúgtam volna magamról, és életemben először játszanék "szeret-nem szeret játékot". Csak virágszirmok helyett a brumi bundáját tépném. Vagy a beleit. ~Először medveszagot éreztem, gondoltam megkóstolom az anyukáját.~ üzenem neki látszi ártatlansággal, és ha már ül, akkor én elfekszem, és óvatosan megharapom Dotty egyik harisnyás bokáját. Nem durvulok, mert nem fájdalmat akarok okozni neki, csupán segítem könnyebben vizualizálni a helyzetet. Ha érkezik bármi reakció erre, már el is engedem a lábát, ha nem, akkor ráteszem az egyik mancsomat is, és óvatosan rágcsálni kezdem amíg legalább el nem neveti magát. Oh, hogy nekem mi a véleményem a szállodaiakról? ~Rohadjanak meg. Első nap mikor visszajöttem, ott szálltam meg, mert nem tudtam mi a helyzet erre felé. Erre jött a bétájuk arénázni, hogy neki eszencia kell. Cseréltünk hát, ne sírjon a szája, meg így mondjuk én is jól jártam...~ A fogalmazásom elég közönséges a megszokott síma modorom után, de isten látja lelkemet, én nagyon élvezem most. Jó néha tapló parasztnak lenni, elvégre az is volnék, nemde? ~Történt mostanság valami?~ megint felülök. Orromat a maci bundájába nyomom valahol az oldalán, és szaglászom amíg el nem kezd vinnyogni megint.
Csak sóhajtok egyet a maci rémisztgetésére. Meg is lepődtem volna, ha nem hozza a frászt csak egy picit. - De az anyukája elég csontos darab ahhoz, hogy egy ilyen Bestiának elég legyen. - nevetek fel a bundájába túrva, miközben a bokámat csócsálgatja finoman. Haláli ez a pasi. - Az igazi mamát viszont ha lehet ne kóstolgasd, még vissza kéne neki szolgáltatnom a csöppséget, mert az otthoniak néhány hónap múlva biztosan nem díjaznák a házi állatkámat. - tűnődök el és felváltva nézem őket, néha végighúzva a mutatóujjam Ian fülén. Érdeklődve hallgatom végig, hogy őt hogyan baszogatták pofátlanék odalent, aztán egy hangosat sóhajtottam. - Ezek mindenért hisztiznek, pedig csak a télen jöttek, de már úgy gondolják övék az egész állam. A következő kérdésén elgondolkozok kicsit - Ó, hát néhány apróság. Engem megtéptek, Rowen lelépett, eddig két új falkataggal gyarapodtunk, na meg egyre több errefelé a kóbor is állítólag. Bár ebből nem tudom, hogy neked mi az új. - Ian mozdulatára Chuck szinte már a nyakamba kapaszkodott fel, ami azért kicsit kellemetlen volt, mert rendesen összekaristolta a nyakam. Mosolyogva vettem le -és tettem a kinyújtott lábaimra megint a macit, a mellettem fekvő farkasnak meg játékosan megböktem az állát. - Ha így folytatod a te hátadra teszem, hadd karmolásszon picit téged is.
Felvakkantok, most kivételesen nem azért, hogy a medvét idegesítsem vele. Mondjuk az is benne van a pakliban, de most inkább a lelkesedésemet fejezném ki arra amit Dorothy a csontról mond. ~Én bírom a csontot is. Valamivel ki kell piszkálni a húst a fogam közül.~ Rárakom a másik mancsomat is Dotty bokájára. Még egyszer kétszer megcsócsálom, aztán tényleg elengedem. ~A medvét valószínűleg kicsinálja a mamája, ha idegen szagot érez rajta, Dotty. Amúgy jó atyád nem tanított meg arra, hogy nem játszunk az étellel? ~ ugratom még egy kicsit, mert egész hátralévő életemben bánnám ha ezt kihagyom. Na jó, addig talán nem, de le kellett csapjam azt a labdát... A nőstény összegzi a helyzetet. Én úgy gondolom, hogy ha valaki mesél valamit, a tartalomban a lényeges dolgokat veszik előre, majd csak aztán közlik azt ami kevésbé fontos, ezért is van az, hogy mindig az utolsó mondat ragad meg bennünk. Nem így történt most. Ahogy Dotty rögtön azzal kezd, hogy megtépték, én a többit már nem is hallom, csak ez kattog a fejemben amíg eldarálja a többit. A "mackó a hátadra" feltevést már nem várom meg, annál hamarabb szólalok fel én. ~Mi lenne, ha visszatekernénk arra a részre amikor azt mondod, hogy megtépnek, aztán megosztanád velem a részleteket is? Mindent.~ Ha rám néz, figyel az energiáimra, akkor észreveszi azt is, hogy már nyoma sincs bennem az előbbi pajkosságnak. Halálosan komolyra váltok, és pontosan ezt várom most el tőle is.
- A sokadik vagy aki burkoltan megjegyzi, hogy csak fogpiszkálónak vagyokjó, ugye tudod?- ismét egy fejcsóválást ejtek meg, és tovább simogatva a farkast,tűröm, hogy harapdáljon. Mikor elenged, elég látványoan töröm le a nyálát. - Legözelebb mellékelj egy zsepit is. - vigyorgok rá, mint az a bizonyos tök a tejben, aztán a következő felvetésére csak megvonom a vállamat. - De kitudja, lehet, hogy ez egy aranyos medvemami, és szereti a kicsinyét annyira hogy visszafogadja. De jó, ne is mondj semmit, próbálom ám kiheverni ezt a magas fokú naivitást. Természetesen megérzem a rövidke felsorolásomután az energiájának megváltozását. Még a hátamon s feláll a ször néhány pillanatig. Utálom, hogy ilyen reakciót váltanak ki belőlem az energiák, hiszen így nyitott könyv vagyok mindenkinek aki nem ember. - Nos... Hát az úgy volt, hogy csaptam egy ferde éjszakát egy magamban... De hogy-hogy még nem hallottad? Azt hittem már mindenkihez eljutott, hogy a szerencsétlen részeg libát elpáholták... Na mindegy... Jól tudod, hogy néha kell nekem 1-2 kitörés, és ez a nap pont egy fontos dátum volt, szóval gondoltam futok egy kicsit, persze emberként. De sikerült az Alfájukba rohannom, és hát... Mondjuk úgy,hogy nem örült a hívatlan megjelenésemnek. Részeg voltam, hülye voltam, visszaszájaltam, aztán megkaptam a magamét. Megölhetett volna, de csak kicsit megcsócsált és eltörte a lábam. Aztán a területünk határáig cipelt. Gondolom annyit sem értem a szemében, hogy kinyírjon. Utána Raymond vitt haza, Vincent vett át és oktatott ki, aztán Sednától is megkaptam a magamét persze. Ennyi enne a kis történetem - vontam meg a vállamat, és magamhoz öleltem a látszólag egyre ijdetebb macit. Féltem a reakciójától, hogyne féltem volna, jól tudom milyen lobbanékony, és nem örülnék, ha valami őrültséget csinálna itt nekem...
A fogpiszkálós témára csak nevetek gondolatban. Szeretem, hogy Dottyka veszi a lapot, és nem sértődik meg azonnal mindenen. ~PZS? Várj, letörlöm a macival.~ és már hajolok is a bocshoz, de nem fogom meg a grabancánál, hogy tényleg papírzepinek használjam, csak úgy teszek "mintha", aztán el is hajolok. A téma innen már komolyra fordul, feszülten figyelek a nőstény minden szavára. Szóval az alfájuk. ~Mázlid volt, ugye tudod?~ kezdem, amint Dotty befejezi a történetet, mert nem vágok a szavába menet közben. ~Mit tanítottunk neked, hm? Ha idegent, nálad jóval erősebbet érzékelsz, akkor nem mész oda spanolni, hanem elügetsz az ellenkező irányba. Buta voltál... meg is ölhetett volna.~ Ami elmúlt az elmúlt, és ha jól értem nem is mostanában történt... szóval tök fölösleges utólag verni a nyálamat ezért. Dotty most jól van, látom, de nem akarom, hogy még egyszer ilyenbe keveredjen. Persze az is tudom, hogy képes megvédeni magát, nem elveszett nőszemély ez... csak fiatal, úgy pedig nagyon bohó. ~Sedna intézkedett már? Megtorolta valaki?~ igazából nem tudom, hogy errefelé mi a szokás, de otthon, a Shiver falkában kettőt vertünk vissza, ha egyet ide csaptak. A hagyományok meg azért vannak, hogy őrizzük őket... Nem kérdéses, hogy mit teszek, ha nemleges választ kapok Dottytól.
- De aztán te fésülöd ám ki szegénykémnek a bundáját. Nem a kedvence, nekem elhiheted. - mutattam a még mindig összekarcolt kezemet. Jó tény, hogy már alig látszottak, de ez a regenerálódásunkat tekintve, biztos rájön, hogy sokkal mélyebbek voltak. A kezem visszahúzva türelmesen vártam a leteremtést. Tudtam, hogy nem úszom meg, hiszen Ian rengeteget segített és terelgetett de meg is szidott, ha hülyeséget csináltam. És ez mi, ha nem a legnagyobb ökörségem az elmúlt éveimbe? - Igen, tudom... Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de nem érzékeltem... Vagyis csak későn. Eltompultam, mert azt akartam. De legközelebb inkább egy kanapéba süppedve vágom haza magam. - meredtem a kis kitűzőimre. - Közel volt hozzá, de nem tette. Bár megköszönni nem fogom neki. A következő kérdésétől megijedtem, ami az arcomra is kiült. Ráemeltem a szemeimet, és sóhajtottam. - Nem tudok róla. Mondtam Sednának, hogy ha kell elmegyek Castorhoz, de azt mondta, hogy eszembe se jusson. De nem is várom el, nincs rá szükség. Az én hibám volt, tanultam a leckéből amit kaptam. Miattam senki ne vigye vásárra a bőrét. - Azt akartam mondani, hogy 'Ian, eszedbe se jusson elmenni és megküzdeni az Alfával' vagy valami hasonló, de ki vagyok én, hogy parancsoljak neki? Nem tehetem meg, maximum megkérhetem, ha reagál az előbbiekre. De remélem nem lesz rá szükség, mert az én szavaim vajmi kevesek lesznek ahhoz, hogy őt megfékezzék... - Na de elég is ebből. Te mifélét csináltál, míg távol voltál?
Teszek én már magasról a macira, majd fél év múlva megint megcirógatom, ha nem teszi meg helyettem addig valaki más. Most ennél azért komolyabb témára váltottunk. Dottyka belátja, hogy hibázott, nem kezd veszekedni velem. Én se lelem örömömet abban, hogy nyúzzam, piszkáljam a témában, szóval nem kezdek el megint papolni neki. Nem buta lány, nem is felelőtlen, csak fiatal még, és vannak nagyon nehéz napjai. Megnyalom az orcáját, a füle tövét. ~Jól van drága. Most már nem megyek sehová.Ha beszélni akarsz valakivel, akkor passzold le a macit és ugorj le hozzám. És ha szeretnéd, akkor folytathatjuk az edzéseket is... Biztos elpuhultál másfél év alatt.~ ha ember alakban lennék, most játékosan beleboxolnék a vállába. Hogy Sedna nem lépett semmit erre, azt valahol nem is csodálom. ~Esküszöm, hogy tisztelem azt a nőt, de kezdem azt hinni, hogy sügér a vezetéshez...~ Olyan "nem tetszik ez nekem" ívben csóválom meg a fejem. Egyébként igen vettem a lapot.~Nem megyek neki az alfának, de egy másikat meg fogok tépni. ~Nem vagyok dühös, mert a múlttat már nem tudom visszacsinálni. Ha jól értem, ez egyébként is hónapokkal ez előtt történt, talán még itt se voltam. Hát persze, hogy nem hisz akkor már hallottam volna róla. De hogy válaszoljak a kérdésre: ~ Emlékszel még Anikára? Tudod, a lányom anyja... Meghalt tavaly előtt télen. Szóval átruccantam Szibériába kitombolni magam. Nem történt semmi különös...~ Próbálok erről is olyan könnyeden és lazán beszélni, de nem megy. Bár nem éltünk együtt Anikával, azért én szerettem azt nőt. Még mindig ott az űr, egy év alatt nem forrnak be a sebek...
Egy halovány mosoly kúszik arcomra a nyalintásától. A nyakát átkarolva döntöm arcomat puha bundájára, és így hallgatom végig a mondandóját. A puhány szóra viszont egyből felülök újból. - Hékás, nemis vagyok puhány, nemrég Olent is megkértem, hogy segítsen már kicsit gyakorolni. De ha rámérsz, akkor örülnék, ha te is megtornáztatnál néhanapján. Sajnos most már nem árt... - hagyom, hogy a maci felfedezőútra menjen. Ha valamitől megijed, úgyis hozzám fog visszarohanni, ha meg nem, akkor majd megkeresem. - Nem sügér, csak gondolom éppen jól mentek a tárgyalások, vagy valami. Arra, hogy megtép valakit mindenképpen csak egy igzán szúrós pillantást kap. - De minek? Majd én megtépek valakit, ha úgy érzem már, hogy menne, nem kell neked ezzel foglalkoznod. - vontam kettőt a vállamon, és az ölembe ejtettem a kezeimet. - Oh, részvétem. - Lehet nekem is ilyen isten háta mögötti helyekre kéne mennem tombolni legközelebb... Nagyjából tudom mit érez, hogy milyen rossz lehet az egész. Én nem is akarok tudni arról, ha Tony meghal, mert akkor ott a feje tetejére áll a világom. - De mostmár jobb? Szólj nyugodtan, ha segíteni kell bármiben neked, vagy Kendrának. Valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy Ian ácsorog a próbafülke előtt hatvan ruhával a karján, és várja, ahogy a lánya éppen benn öltözködik, majd illeg-billeg a tükör előtt.
~Olen...~ ismétlem a nevet, próbálok rájönni, hogy melyik lehet az. Egy év alatt több új arc is érkezett. A fene se tud kiigazodni közöttük... ~Az a sivalgány az, aki összegabalyodott Shayennel, vagy a kozákról beszélsz?~ Ez a két tippem maradt, mert a többieknek legalább a nevét tudom, jóllehet egy szót se váltottunk még. Azért a megbeszélésen arra is kitérhettünk volna, hogy Sedna bemutatja az új hímeket. Illetve a kanoknak lehetett volna annyi bőr a képükön, hogy bemutatkoznak a többieknek. Sebaj, ez ilyen... De hogy a témánál maradjak: nem tudom, mire képes ez az Olen, de szívesen venném én is kezelésbe Dottyt. Biztos ami biztos... ~Nem érted. Ha nem csapunk vissza, valahányzor megmarnak egyet a mieink közül, az nekik annyit mond, hogy bármit megtehetnek velünk, és máris megnyerték a küzdelmet... ~ Nem akarok többet beszélni erről, de ha még így se érti, akkor belemerülhetünk. Ráérek, és amúgy is szívesen beszélgetek Dottyval. A medvebocs e közben felfedező útra indul, a nőstény pedig úgy néz utána, mint egy anya aki ugrásra kész, ha netán felbotlik a kicsinye. Ember alakban felkuncognék ezen. Ami pedig Anikát illeti: ~Nem számít, hogy jobb-e. Van egy nyűgös kamaszlányom, az élet megy tovább... ~ ködösítek. Fáj még, hogy meghalt, fog is még sokáig... de kitomboltam magam, a csöndes gyász pedig nem lesz hatással a falkában betöltött szerepemet illetően. Anika nem is volt a nőstényem, igazából nincs is jogom ehhez... ~De kösz. Kelleni fogsz, ha majd beharapom Kendrát. Tudod, vannak azok a női dolgok amikről biztos nem szívesen beszél apuval...~ Igazából majdnem 300 éves létemre: gőzöm sincs arról, hogyan működik például az a vérzés dolog, vagy bármi más. ~Egyébként van terved estére? Átjöhetnél vacsorázni, meg bambulni valami filmet. Még házavatóm se volt.~
A mai napokban egyre többet járok ki az erdőbe vadászni. Okát pontosan nem tudom megmondani. Talán Vincent halála miatt így vezetem le a mérgem. Mások előtt nem mutatom ki érzéseimet, elég volt látni ahogy Ian kiborul. Voltak akik megsiratták, de én nem tartoztam közéjük, akármennyire is fáj az elvesztése. Már nem egy fontos embert veszítettem el az életem során, így sikerült megtanulnom uralkodni magamon és nem kimutatni a fájdalmam. Sokan mondják azt, hogy ez nem egészséges és mindent ki kell adnunk magunkból, de ez engem csöppet sem érdekel. Nem fogok odamenni Ianhez, vagy akár az új atanerkünkhöz, hogy az ölébe borulva kisírjam magam. Már eleget sírtam a múltban és nem látom értelmét annak, hogy kiboruljak. Azzal nem tudom őt visszahozni! A ruháimat egy igen idős fenyőfa tövében helyezem el, majd gyorsan felöltöm magamra a bundámat. Legalább farkas alakban nem gondolok Vincentre, ebben a rövidke kis időben farkasként gondolkozhatok, aki csillapítani akarja éhségét és az ösztöneire hallgat. Ilyenkor mindig is jobban szerettem ezt a formámat. Valahogy sokkal könnyebben fel tudtam dolgozni a traumákat. Legelső alkalommal nem csak a vezetőmet, de a szerelmemet is elveszítettem. Napokig voltam farkas alakban, míg végül sikerült elfogadnom a tényt. Miután körbeszaglásztam a fát, hogy megjegyezzem magamnak elindultam vadászni. Nem volt konkrét célom, egy kisebb rágcsálónak is örültem volna ebben a nagy hidegben. Könnyű léptekkel sétálok a hóban, semmi zajt nem csapok, szinte suhanok. Egy nagyobb szellő felém fújja egy fiatal szarvas illatát. Azonnal megtorpanok és az illat felé pillantok. Nem lehet messze. Ha továbbra is óvatos vagyok, de gyors akkor hamar érezhetem a finom meleg vérét a számban. Nem hezitálok sokat. Azonnal futásnak eredek, hogy leteríthessem őt egy határozott mozdulattal.
A gyászidőszak jó döntés volt, mert habár szívesen ugrottam volna egyből a betolakodóknak, mindenkinek kellett az idő, hogy feldolgozzuk a veszteséget. Idő, ami alatt kitaláljuk, hogyan vágunk vissza. Pontosan. Könyörtelenül. Mert ha ezt megtorlatlanul hagyjuk, azzal bizony a saját szegénységi bizonyítványunk alján hagyjuk ott a mancsnyomunkat, ami eléggé büszkeségromboló lenne. A kölykök egész jól kezelték a dolgot: sírtak, féltek, kiborultak. Akadt, aki még halált se látott, mást még Vinc vett be a falkába, szóval vegyes volt a felhozatal. Azok miatt viszont nem aggódtam, akik kimutatták, megélték, a magukba fordulók mindig "veszélyesebbek". Az egyik fiatal, aki miatt aggódtam, Dotty volt. Egyébként is volt korábban összetűzése a másik alfával, de emellett még Vincent is harapta át. Ha Eden és Shane is kiborultak, akkor az már szinte elvárható volt, hogy őt is meg fogja rázni a dolog, ezért egyfajta bánatkezelő, feszültséglevezető vadászatra hívtam. Igaz, hogy már nem Naturalak, csakhogy a száz is odébb van még neki, így valamelyest joggal kezeltem bizonyos helyzetekben kölyökként. Néha úgy éreztem, kicsit érzéketlen vagyok, mert vagy még mindig nem fogtam fel, hogy a volt Atanerknek akkor ennyi, vagy egyszerűen nem állt olyan közel hozzám - ami könnyen lehet. Kedveltem, de nem mondhatnám, hogy túl szoros barátság alakult volna ki közöttünk. Már nem is fog. A halottnak járó tiszteletet megadtam neki, de ennél többre azt hiszem, nem voltam képes. Inkább az élőkkel foglalkoztam. Az erdőbe érve éreztem, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik vadhússal akarnak vigasztalódni. ~ Mit szólsz, megzavarjuk Isabelle magányát? ~ küldtem gondolatban a kérdést a kis nősténynek, majd megráztam magam, hogy a fákról a hátamra pötyögött hótól megszabaduljak. Kellemetlen érzés, amikor olvadni kezd és végigfolyik rajtam, ráadásul rohadt hideg, és meleg vízben szerettem mosakodni.
Eddig teljesen frappáns megoldásnak tűnt az, hogy csendben az ágyon, mindig más üveggel a kezemben gubbasztok, és legalább századszorra is végigszámolom a takarómon lévő minták csíkjait. Hatszáznyolcvanhét, hatszáznyolcvannyolc, hatszáznyolcvankilenc... De egy idő után rá kellett döbbennem, hogy ez egyszerűen egy nem a legpraktikusabb megoldás, rám nézve legalábbis biztosan nem. A többiek... Nos mondjuk úgy, hogy eddig az orromat sem dugtam ki a saját kis birodalmamból. Mindenki máshogy dolgozza fel a történteket. Én magányosan és eddig viszonylag csendben. Oké, nem erről árulkodik a törött váza a szoba közepén meg a szétrepedt szekrényajtó, az meglehet, de közösségi vagyontárgyakat még nem rongáltam, szóval ha úgy nézzük igenis ez csendes. Hétszáz, hétszázegy, hétszázkettő. Szívem szerint szélnek eresztettem volna a farkasom, hogy kedve szerint tegyen. Öljön, zabáljon, törjön és zúzzon, míg csak bele nem pusztul. De ez persze nekem, a kis szerencsétlen csenevész lánynak a legkevésbé sem ajánlatos az ilyesmi, gyászidőszak ide vagy oda. Így persze, mikor Darren megkeresett és felajánlotta azt a lehetőséget, hogy menünk el kettesben vadászni, egyből lecsaptam rá.
A ropogó hó mancsaim alatt egyfajta megnyugvást hozott. A pajzsom épp csak annyira volt leengedve, amennyire szükséges volt, pedig szívem szerint kieresztettem volna én is minden túlvilági feszültséget magamból végre. De ahhoz sosem leszek egyedül, én érzem... Az állati ösztöneim hamar érzékelték a vadat, na meg a 'riválist' is, aki igazából Bells volt. ~ Szegénynek, nehogy már egyedül kelljen bekebeleznie az egész szarvast.~ válaszoltam Darrennek, majd futólag hátrapillantottam rá, mielőtt megrohamoztam volna a zsákmányt. Ha Isa még nem ért oda, mire én, úgy rávetem magam az állatra, hogy elterüljön a földön, és legyen alkalmam átharapni a torkát, illetve ha lassúnak bizonyultam, csak szimplán felajánlom a segítségem.
A hozzászólást Dorothy Caine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 04, 2013 9:03 pm-kor.
Ahogy közelebb érek a zsákmányomhoz megérzem két farkas illatát. A szag ismerős és tudom, hogy barátok vannak a közelemben, de azért teljes mértékben mégsem örülök nekik. Most a magányt választottam. Ha társaságra lenne szükségem felkeresnék pár emberkét. A szagokra nem figyelek, csak a zsákmányomra koncentrálok. Az egyik közeli bokorhoz érve megállok egy pillanatra, majd letámadom őt. Azonnal végzem vele. Nem szenved sokat, a nyakánál fogva terítem le a földre. Párat rángat, majd lenyugszik és minden izma ellazul. A vér végigcsorog a torkomon. A farkasom boldog. Ám ezt a kis meghitt pillanatot az egyik közeli farkas zavarja meg. Tekintetemet azonnal felé terelem, majd vicsorítok rá. Éreztem, hogy ide akar jönni, de én magamtól akarom a zsákmányomat megölni. Én néztem ki magamnak, ő az enyém. Szívesen megosztom vele, velük, de a vadászat öröme nekem jár. ~Ha vadászni látsz, ne próbáld meg elvenni a zsákmányom! Én néztem ki magamnak!....Ha éhes vagy ehetsz belőle, de én ölöm meg!~ Talán jobb, ha ezt tudja rólam. Nem tilthatom meg neki, hogy ne akkor vadásszon, amikor akar, de azt kérhetem tőle, hogy ne az én zsákmányomat szemelje ki. Természetesen ha ő ügyesebb és gyorsabb megérdemli, de csak miután én feladtam! ~Szia Darren!~ Köszönök a hímnek is, majd a zsákmányomra pillantok. Már nem mozog, nem lélegzik. Nyugodtan és békésen fekszik a földön. Azt hihetné az ember, ha nem vérezne, hogy alszik. De nem. Benne már nincs élet.
Dotty nekiiramodott, én egy kicsivel lemaradva ügettem utána, hagytam, hogy ő "botoljon" először Isabelle-be, bár onnantól, hogy megéreztük őt, nem volt semmi meglepetés a találkozásban, s már valószínűleg a másik nőstény is tudta, hogy a környéken portyáztunk. Kíváncsi voltam, mi fog kisülni abból, hogy Dotty a másik prédáját szemelte ki, de annyira azért bíztam bennük, hogy ne legyen vérengzés és ölre menés a vége. Nem kellett csalódnom bennük, Isa nagyon kezelte a helyzetet, én pedig képzeletben fejbe kólintottam magam. Rossz szokásommá vált, hogy az érett farkasokat is úgy figyeljem egy-egy helyzetben, mintha kölykök lennének, én meg a mentoruk, aki azt lesi, mekkora foganatja volt a tanításnak. Emellett ugyan Dorothy is fiatal de ő sem egy hete kezdte a farkaslétet. Beidegződés. Vannak dolgok, amikből nekem is ki kell nőni, különben mindig egy körön kívülről fogok szemlélődni. Kirekesztem saját magam a megfigyelő helyzetébe, analizálgatok, ami nem túl nyerő. ~ Üdv, Isabelle! ~ viszonoztam az üdvözlést, majd egyszer körbesétáltam a leterített szarvast és pár méterre tőle leültem. Vérének fémes illata betöltötte az orrom, ösztönösen megnyaltam a szám szélét, azonban nem mentem enni. ~ Fogadjunk, hogy egy pézsmatulokkal nem boldogulnátok! ~ Meghemperedtem a hóban, majd talpra szökkentem. ~ Legalábbis akkor, ha engem is ki kéne játszanotok. Egy vadászat akkor érdekes és izgalmas, ha van benne kihívás. Egy szarvas elejtése uzsonna, pár perc felejtés, a farkaslét árnyékának felidézése, semmi több. Éppen ezért ajánlottam nekik ennél valamivel többet. ~ Mit szóltok? Kinézünk egy tulkot, ti ketten együtt megpróbáljátok elkapni, és én leszek a hátráltató tényező. Nos? Hátráltató tényező, nem legyőzendő/kiiktatandó ellenfél. Mászkálni kezdtem, ez engem is megmozgatott volna. Egy célpont, egy támadó, nem kérdés, hogy ilyen felállásban nem probléma a célpont védelme. Két támadó már más helyzet, főleg úgy, hogy legfeljebb ártalmatlanná, harcképtelenné tehetem őket, brutalitás nélkül - nem volt célom semminemű létező vagy képzelt feszültséget két nálam fiatalabb nőstényen levezetni, leköpném magam, ha ilyesmire vetemednék.
Kezdőlap
