~ Idővel, hidd el, könnyebb lesz. Tudom, hogy ez most nem vigasztal, de tényleg ez a nyitja. Még Naturalakként is bizonyítanod kell, hogy érdemes vagy falkatagnak és farkasnak. Ami nem fair, tekintve, hogy nem akartál ez lenni... de rá fognak jönni, hogy nem szorulsz plusz kioktatásra, és úgyis kérdezel, ha valami nem világos. ~ Orromat nyakánál a bundájába fúrtam, beleszuszogtam, majd finoman megharapdáltam a rakójánál, ott, ahol a normál farkasok a kicsinyeiket szállítják. ~ A rémálmaid pedig meg fognak szűnni, amikor a bizonytalanságod is, amikor már stabilnak érzed a helyzeted és teljesen megbékélsz vele. Addig kísértenek, amíg belül el nem csendesedsz. Tapasztalat. Jó ideig én például szentül hittem, hogy minden alvással töltött órában esélyt adok a farkasomnak arra, hogy bekebelezzen, elnyomjon, elpusztítson és semmi ne maradjon az igazi valómból. Victornak nem kevés idejébe és erőfeszítésébe került, mire ezt kinevelte belőlem. ~ Ne így fogd fel, ez a gyávák és retardáltak mentsége arra, hogy szociálisan megrekedtek egy ebihal szintjén. Akinek fontos vagy, annak megéred ezt a kockázatot, ne akard fájdalomelkerülés ürügyén elmarni magadtól azt, aki közeledni próbál, az mindig a könnyebb út. Szerintem. Jó esetben nem pár hónap áll még előtte az életből, ami alatt nem egy fájdalom éri még, nem egyszer fog összetörni, de ez a normális. Persze én most könnyen beszélek, nem vagyok jelenleg abban, amiben ő, de remélem nem fog majd végleg összeroppanni. Akár ragaszkodásból, akár azért mondta, mert megszokott már, jól estek a szavai, hálás voltam és örültem, mert éreztem, hogy komolyan gondolta. Ha emberi alakban lettünk volna, már csontropogtató ölelést kapott volna. A farkasa "önzése" is egyfajta jutalom volt nekem, boldogság, hogy szüksége volt rám, hogy belém kapaszkodott, nem máshoz, nem keresett idegennél vigaszt. Szinte szomjaztam erre a kapocsra, erre a kötelékre, vágytam, hogy tudjam, hogy a saját bőrömön tapasztaljam, hogyan is működik ez rendesen, Teremtő és Gyermeke között. Kívántam, akartam, hogy ez olyan legyen. Soha egy pillanatig nem éreztem tehernek Ashleyvel foglalkozni, vagy vele tölteni némi időt, az otthonomba, az életembe engedni. Annyira magától értetődőnek tűnt, hogy meg se fordult a fejemben, hogy másképp is lehetne, vagy rosszabb. Az emlékek végén éreztem a feltámadó lelkiismeret-furdalást, ami nem szerepelt a kiváltani kívánt hatások, érzések listáján. ~ Várj egy kicsit! ~ Kértem, s még valamit megmutattam: az első közös alvásunk, volt. Az éjszaka közepén megszomjaztam, kimentem inni, mire visszamentem, Ash már az ágy belseje felé fordult. Kicsinek és törékenynek tűnt, a farkasa energiája nyugodt volt, békés, én pedig nem tudtam egyből visszafeküdni. Letérdeltem az ágy mellé, felkönyököltem rá, és vagy fél órán át csak bámultam. Hihetetlennek tűnt, hogy lett egy lányom, de annyira nem, hogy a végére ne lett volna már örömteli mosoly az arcomon. ~ Az elején féltem, de nem attól, hogy Te okozol csalódást, hanem hogy én vallok kudarcot és teszlek tönkre. De a félsz ellenére, mindig örültem neked. Igen, neki, cakli-pakli, ahogy volt, mindenével együtt. Mikor elindult, én is mentem vele, mellette, s ahogy elhangzott a kérdés, kellemetlen gondolatok hánytak bennem bukfencet. A kis nőstényre pillantottam, és a nyomorult érzés, ami a telihold kezdetekor úgy marcangolt, megint ott lappangott a felszín alatt, Ash közelsége azonban elnyomta. ~ Engedetlen voltam, meggondolatlan, forrófejű és majdnem a többiek vesztek oda miattam. ~ A hideg futkosott a hátamon, ahogy eszembe jutott. ~ Nem tudom, hogy Jenny mennyit mesélt neked a múltjáról, vagy arról, hogyan került közénk végül... De láttad azt a lányt, akit lelőttek az emlékeimben, ugye? Ő... ő volt May. ~ Valami tompa, sajgó fájdalom még mindig volt bennem. Érte kellett volna mennem. Sokkal korábban. Rá kellett volna vennem Victort... ~ Különleges volt. Azt hiszem... ő jelentett nekem mindent, pedig a halála pillanata előtt akkor láttam utoljára, mikor beharaptak. Ugyanott tartotta fogva a Teremtőm, mint Jennyt. ~ Harag lobbant bennem egy pillanat alatt, ami egyáltalán nem volt rám jellemző. ~ 1945-ben tudtuk meg, hogy egy lágert igazgat, és ott vannak ők is. Jennyt nem ismertük, engem akkor egyébként is csak May érdekelt, érte mentem, őt akartam onnan élve elhozni. Kirill... biztos tudta, hogy a közelben rejtőztünk, jól látható helyen sorakoztatta fel a rabjait. Lelövette Mayt is, mint egy kutyát. ~ Dühös voltam, indulataim a szokásos ridegséget sutba dobva szinte perzselve olvasztották körülöttem a havat, energiáim dühödt táncot jártak, okkersárga szemem izzott a gyűlölettől. ~ Akkor ugrattam ki a bokor mögül, amikor kiadta a parancsot. Vagy utána egy kicsivel... Nem tudom már, de felrúgtam Victor gondos szervezését, és egyetlen vezérelt: megölni a Teremtőm. Nem sikerült, de mi szépen leharcolódtunk, Victor húzott ki a pácból. Megijedt, láttam rajta, ám, amint biztos volt, hogy megmaradok, rettenetesen hajba kaptunk. Azt hiszem, akkor emeltem fel először a hangom vele szemben. Azt mondta, nem érdemlem meg a nevét, hogy a család kötelékét és biztonságát élvezzem, hogy a leszármazottjának tartson, hogy egy fedél alatt éljek velük. Aznap voltam utoljára Edward Henry Wainwright. Ebben volt egy leheletnyi dac. Valószínűleg már akkor se fogadnám el a nevét, ha felajánlaná, hogy "visszafogad". Nem mintha most nem úgy élnénk, ahogy előtte. Bár őt ismerve, ilyen eshetőségre nem is gondol.
~ És mégis hogy a Pokolba bizonyítsak, ha egyszer nem hagyják, ha le sem szarják a fejem? ~ Csattantam fel a szavaira. Bár tudom, hogy nem Ő tehet róla és bizony a pillanatnyi hév után már jött is a lelkiismeret furdalásom, hogy rajta adom ki, holott nem tud változtatni ezen, vagyis ha tudna sem hagynám. Ezt nekem kell megvívnom, de mégis hogy a fenébe? Miként tegyek valamit, hogy lássák, ha egyszer nem képesek látni, csak nézni… azt is el mellettem, vagy épp felettem, az úgy is könnyebben megy mindegyiknek amilyen magasak. Viszont szavak helyett, miközben rágcsálta a nyakamnál a szőrt, inkább az övének simítottam a fejem. Nem akartam, tényleg nem és ezt érezhette is. De egyre jobban dühített a helyezet, de talán ki kéne nyitnom a számat. Még mindig jobb az ötven-ötven százalék esély a túlélésre, mintsem a jelenlegi helyzet. Legalábbis számomra. Viszont következő szavaira nem tudtam mit mondani, csak hittem, hogy valóban így lesz, hogy igaza lesz és egyszer véget tér. De….* ~ Nem biztos, hogy akarom. Mármint, hogy elmúljon… félek, hogy akkor már nem marad semmisem belőlük és elfelejtem őket. ~ Csenget búsan mentális szavaim, de leginkább bizonytalan. Azonban az ebihalakkal kifogott rajtam, gőzöm sem volt, hogy erre mit mondjak vagy épp mit ne. Azt meg már végképp nem, hogy miért is nem akarom érteni ezeket a szavakat. Viszont a képáradat sokkal jobban lefoglalt, ahogy utána is a saját érzéseim és a kérdések tömkelege. Mikor kérte, hogy várjak, hát nem mentem sehova. Csak ott maradtam, hogy egy újabb emlékkel gazdagodjak. Jézusom milyen idétlenül alszom… De ez csak mellékes volt, hisz „Én” nem láttam annak, mivel Darrenből néztem, Ő nézet úgy mintha csak egy darabot kapott volna a boldogságból. Egy darabot, amit ha jól formál, akkor a világa lehet, az élete, öröme még úgyis, hogy tudja, tudjuk, hogy nem lesz gyalogkakkuk.* ~ Nemaz… csak… sajnálom, ami történt az orvosiban. Akár sajnos, akár nem én ezt nem mondhatom el Rólad… még akkor sem, ha már nem tudnám nélküled elképzelni a létem. Sokáig csak azért engedtem, hogy ne szakíts el Steventől és… az ígéreted miatt. ~ Bár tény, édes mindegy, hogy miért engedtem, hisz ha nem teszem kitudja mi lett volna. Azért előbb vagy utóbb de neki is elfogyott volna a türelme. S különben is ezek az indokok tették lehetővé, hogy jobban összeszokjunk, hogy megismerjem és megszeressem. De ettől még ennek nem örültem, még úgy sem, hogy tudtam, közel sem számított arra, hogy mikor meglátom a karjába vetem magam egy szeretlek felkiáltással. Mikor megindultam, éreztem, hogy a kérdésem miatt olyan, mint mikor jött. De ezzel most nem tudtam mit csinálni. Tudnom kellett, persze ha nem akart válaszolni nem erőltettem, de nem is álltam meg, hogy megvigasztaljam. Menetközben simogattam lágyan, szeretettel körbe ölelve, hogy csillapítsam még ha eltüntetni nem is tudom. De már megszoktam, hogy mindig olyannal próbálkozom, ami nem megy. * ~ Semmit. ~ Feleltem a ki nem mondott, rejtett kérdésre. Azóta nem is nagyon találkoztam Jennyvel mióta egyszer lepasszolt hozzá Darren. Maximum futólag köszöntünk és ennyi.* ~ láger? ~ Az meg mi a fene? De többet nem szóltam, ahogy előtte sem. Csak csendesen, figyelmesen hallgattam a szavait. Az Ő története egy darabját. A nő nevét gondolatban ízlelgettem, de ahogy Darren beszélt róla… nos azt hiszem, neki May olyan volt, mint Stevenek Kath. A nagy betűs Nő és a nagy Ő. Vagy valami ilyesmi. Az, hogy Kirill tudta, hogy ott vannak nem lepett meg. A kölyke, bármennyire is tudhatta használni a pajzsát az ember farkasa tudja, hogyha ott van egy darabja. Egyszerűen olyan mélyről fakad ez a dolog, hogy nincs az a pajzs, az a fal, ami gátat szabhat neki. Mikor végzett megálltam és hozzá bújva csillapítottam a haragját és a dacára mélyen magamban elmosolyodtam. No meg nem akartam szakadozva beszélni sem.* ~ Victor buta, de leginkább azt mondanám, hogy szentimentális. A köteléket nem a név adja. S hiába vonta meg, Te még az maradtál aki. A családja, Te is oda tartoztál még akkor is, ha nem az Ő nevét viseled, vagy nem voltál velük. Mellesleg nekem nem is tetszik. De… pár év esetleg két évtized és nekem is nevet kell váltanom, ha itt maradunk. De attól még McLoyd maradok… hiába a te neved fogom viselni. ~ Nyaltam képen váratlanul. Igazából nem kérdés volt, hanem közöltem, hogy ha oda kerül a sor, akkor biza az lesz. De nem hittem amúgy sem, hogy különösebb kifogása volna ellene, bár tény, egyfajta vigasznak is szántam. De ahogy megnyaltam már nevetve el is rohantam Tőle. Energiáimmal hívogatva, hogy jöjjön. Csak fussunk és a szél majd lemossa a bút. Meg nem öli, ki nem írtja, de a természet szava… mosolyt csalhat ajkainkra, vidámságot lelkünkbe, pláne így együtt. Csak fussunk, míg bírjuk… nem érdekelt a vadászat, nem érdekelt semmi, csak nevetni halljam, ahogy elhagyja gondjait, ahogy hagyja, hogy a farkasaink tegyék amit jónak látnak. Élvezzék a szabadságot, mely ilyenkor sokkal nagyobb, sokkal hevesebb.*
~ Ehhez kell az idő, és a türelem, Pöttöm ~ nyalintottam meg a buksiját. ~ Tudom, hogy utálod, de ha látják, hogy én se azért pattogok, hogy csináld ezt meg azt másképp, akkor ők is jobban elfogadják, és elhiszik, hogy bízhatnak benned, nem kell átnevelniük. Ha valaki mégis nagyon át akarna formálni, akkor pedig nyugodtan mondd meg neki, hogy a nevelésed egyedül rám tartozik. Tisztában vagyok vele, hogy nem szereti, ha miattam kap meg valamit, de az igazat megvallva én se díjazom, ha őt cseszegetik ilyenekkel. Nem a többiek kölyke, hanem az enyém, én vagyok a Teremtője, és ha nekem így tökéletesen megfelel, akkor más is fogja be, mielőtt morcos lennék. A farkasomnak se tetszett. ~ Az arcuk el fog halványulni ~ mondtam szinte suttogva, elmerülve bundája illatában, farkasa energiáiban. ~ De az érzések, az élmények, azok sose fognak elhagyni. Én se emlékszem már édesanyámra, csak arra, hogy a tenyere érdes volt a munkától, de mégis olyan gyengéden tudta vele megsimítani az arcom, hogy annál puhább érintést aligha kaptam a háromszáz év alatt. Ami fontos, azt nem fogod elfelejteni. Az alvós emlék utáni szavai nem leptek meg, nem vártam, hogy ő is hasonlóképp lássa a dolgokat, vagy örüljön, elég volt az is, amit adott, nem fogok olyat követelni tőle, amit önként nem adna. Csak reméltem, hogy eljön majd az a nap, amikor nevetve, örömittasan ugrik a nyakamba, és elégedett, boldog, örül, hogy farkas. Egyszer... egyszer talán lesz ilyen is... még ha hosszú évek is kellenek ehhez. Ha tudta volna, mennyit jelentett a vigasztalása, az a kedveskedés, amit a farkasával sugárzott felém, mialatt Kirillről meséltem! Nem szerettem, ha sajnálnak, de ez a gesztus most valami mélyre temetett, fagyos helyet érintett meg bennem, a farkasomban. Ez a csöpp farkas egyszer még megment. Nem az életemre értve, bár lehet úgy is, hanem azt aki vagyok, a lelkem. Olyan finoman ért a behegedt, mégis nyomot hagyott sebeimhez, hogy ember alakban legszívesebben szorosan magamhoz öleltem volna. ~ Haláltábor ~ magyaráztam, mikor rákérdezett a lágerre. ~ Embertelen körülmények, mocsok, éhezés, minden megélt perc szenvedés. Ilyen helyről hoztuk el Jennyt. Ilyen helyen halt meg May... Mindkettejükhöz méltatlan hely. Sőt, minden emberhez az! Mikor a nevekre terelődött a szó, magamban mosolyogtam, és örültem, hogy ezt Ash - is - így látja. Bár igazság szerint, Victor részéről maga a gesztus, amit tett, az ütött. A csalódása, és hogy méltatlannak tartott a továbbiakban a nevére. A dolgok pedig hiába rendeződtek, ez a... szimbolikus kitagadás, az akkori vitánk, veszekedésünk úgy éktelenkedett közöttünk, mint egy fiatal lány, csodaszép, fehér bőrén a rút sebhely. Nem lehet eltüntetni, esélytelen, de már hozzánk tartozott. ~ Felveszed a nevem? ~ Egy kölyköt megszégyenítő lelkesedéssel kérdeztem ezt, és nem észveszejtő, de mindenképp örömteli farkcsóválásba kezdtem. Oké-oké, McLoyd marad, ám azzal, hogy hajlandó ilyesmire, olyan érzést keltett bennem, mintha előre hozták volna a születésnapom. Persze tudtam, hogy ez nem holnap lesz, de akkor is... Engedtem a hívogató, játékos energiáknak, és utána iramodtam. Miénk volt az éjszaka, a Telihold áldása (nekem már áldás volt), itt voltam vele, mindez pedig embert-farkast egyaránt melegséggel töltött el. Ha nem is tűnt el minden bú-baj, attól még éreztem, hogy jobb. Könnyebb. Hogy ez a telihold nem a múltba révedésé, a keserűség újraélésé, hanem a holnapé. Az én holnapom, a jövőm pedig épp most készült keresztülcsörtetni az erdőn, vidám, pajkos energiáival felzavarva mindenki vadászatát. Utána eredtem, hol megelőztem, incselkedtem, gyorsabb futásra ingereltem, hol játékosan ráugrottam, hogy együtt hemperegjünk meg. Lehet ma este éhen maradunk, ennek ellenére meg mertem kockáztatni, hogy talán ez volt életem legszebb holdtöltéje.
Mikor Ash kimerült a sok futástól és már a hajnal is éreztette közeledtét, én is megálltam, fejemet az övéhez dörgölve mondtam köszönetet, kedveskedve bökdöstem az orrommal, ha feküdt, hogy álljon fel, mert még valami hiányzik, hogy telje legyen minden. Fejemet a pirkadatot sejtető ég felé emeltem, s hosszan elnyújtott farkasüvöltést hallattam. Hangom messzire szállt, visszapattant a hegyekről, a város felé szabadon süvöltött. Büszkeség és diadal volt benne, annak ellenére, hogy semmit nem ejtettem el. Ez az üvöltés viszont Ash-nek szólt, a lányomnak. Hallja és tudja a falka, hogy Darren Northlake-nek olyan kölyke van, aki méltó rá, hogy neki ajánlja a Teliholdját.
*Ami azt illeti, tényleg utáltam Darren mögé bújni. Bár már párszor felmerült a kérdés bennem, hogyha mondjuk, nem lenne magas pozícióban, akkor is ennyit nyüglődnék? Nem tudom, de nem is igazán érdekel, mert ott van és akár így, akár úgy de nekem újabban Darren a középpont. Belőle indul minden, és minden benne végződik.* ~ [color=red]Jah… ezt már Isabelle fejéhez vágtam[/color]. ~ Mondtam el így utólag, akkor sem kerítettem neki nagy feneket, most sem fogok. De ami tény, az tény. Arra nagyon is könnyelműen képes vagyok hivatkozni, hogy a nevelésem Darren feladata. Najó, azt is csak akkor ha már nagyon unom a banánt és azt akarom, hogy leszálljanak rólam. Ez eleddig még hatásos volt. Arra a halvány emlékére csak fájdalmasan szikrázó íriszeim emelem, az Ő sárgájába és lehajtom a fejem. Nem, én nem akarom, hogy ez legyen. Nem csak egy-egy dologra akarok emlékezni. Hanem az egész lényükre. Tudni akarom, hogy kinevelt, hogy ki hozott a világra és virrasztott éjszakákon át mikor fájt a hasam, jött a fogam vagy csak szimplán szívattam Őket. Nem tudom, kicsi voltam. De nem akartam feledni az emlékeiket. Hé kérem szépen, én nem sajnáltam Darrent. Csak vigasztaltam és nem sajnálatból. De ezt vagy érzi vagy nem, ámbár arra számítottam, hogy ez majd pozitív érzéseket vált ki belőle. Farkam csóválva haladtam mellette, ahogy ezt a tényt felfogtam. De nem tartott sokáig. A fogalom magyarázatára az összes szőr felállt a hátamon, de még a mancsaimon is. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy remélem soha nem bukkan fel köztünk Kirill… de nem volt szívem… Gonosznak éreztem magam, mert tudom, hogy milyen az, ha valakinek hiányzik a Teremtője. Első kézből tapasztaltam az orvosiban és azóta is ha otthon alszok. Abban a három napban túlságosan megszokom Darrent és utána olyan, mintha csak elszakítanának Tőle. Hajm istenem… miért nem költözhetnénk össze, hogy mind a kettő ott legyen? Hogy Darren is minden nap mellettem legyen, ugyan akkor Stevevel is megmaradjon a kapcsolatunk? Hogy legyek egyszerre Farkas és valami más? * ~ Ha nem baj ~ Üzentem nevetve, hisz bár magam is kételkedtem abban, hogy miként fogadja. De az energiái közben mindent elárultak. S a megjegyzés maga már csak formaság volt a részemről, aminek azért ott kell lennie. Bár tény, hogy az illemre sosem adtam valami sokat. De a szabadságomra annál inkább… Amit dobogó lépteim meg is mutattak, s öröm ittasan pördültem körbe menet közben mikor észrevettem, hogy jön Darren. Nem volt a korábbi bú, nem volt már semmi csak mi ketten és az erdő. Az önfeledt rohanó „táncunk” az élet apró darabja, mely most a mindent jelentette. Minden hónapban telihold, de bármilyen keservesen is indult, szerintem ez lesz az, ami belém ég egy életre. Most voltam először Darrennel ilyenkor s bár reméltem, hogy nem utoljára de az élet forog, egy idő után megszokott lesz. De ezekre a játékos felborítására – ahol az egyiknél elugrottam és pofára esett, a másiknál meg belé martam játékosan – mindig is emlékezni fogok.
Szép-szép de azért, fárasztó. S már nem tudtam hogy hol vagyunk de nem is érdekelt. Csak a hátamra vágtam magam, mint egy kutya aki arra vár, hogy dögönyözzék meg. Mancsaim a hold felé meredtek, ahogy a tekintetem is azon játszott. Egészen addig, míg apám szeretgető mozdulatai nem noszogatásba mentek át. Jajj ne már… nekem olyan jó most így. A fülét megcsípve igyekeztem lehúzni magamhoz, hogy inkább lustuljon velem. De mivel nem jött össze, megrázva magam keveredtem négy lábra. Tekintetem azonban nem a felkelő napot kémleltem, hanem Darren profilját, ahogy vonyításba kezdett. Ha lehetett volna elmosolyodom, de nem lehetett s a késztetésnek engedve magam is így tettem. Bár hangom jóval vékonyabb, gyengébb mint az övé de nem érdekelt, most vegyült az övével… de tekintetemmel nem eresztettem. S a végén hálásan dörgöltem magam a mellkasához, a feje alatt. Igen, egyszerre köszöntem meg és hódoltam be neki úgy, mint még soha. Éljenek a farkas gesztusos óráim.
Már jó ideje haladtam a fák között. A pajzsom leengedve haladtam a füvet tiporva. Egy szál ujjatlan póló, farmer, bakancs, és sapka rajtam. Egyedül vágtam neki az Őslakos területeknek. Darrennel akartam beszélni. A döntésről. Nem az övéről. Az enyémről. Végig akartam hallgatni az apai szigorát, a rám zúdítható láva folyamot, amit most el tudtam képzelni. 4 nap telt el azóta az éjszaka óta. S azóta, mint valami két lábon járó hulla, úgy éreztem magam. Amióta beszéltem Ashel, egyszerűen megszűntem. Nem voltam már ugyanaz a gyógyuló félben, gyászból, s bánatból kilábaló farkas. Nem... visszazuhantam a mélybe, a sötétségbe. Fogadalmamnak eleget téve zártam el a szívem, s téptem fel újra és újra a sebeket. Hogy emlékezzek a fájdalomra, s hogy ne engedhessek senkit a közelembe. Hogy Asht ne engedhessem a közelembe. A bánat körbelengett, de nem az önsajnálat bánata, sokkal inkább a gyűlöleté. Gyűlölet magam felé. A faházból már kiköltöztem. Egy bérlakásba költöztem a városban. Senki sem tudhatta, hol van, hisz senkinek nem árultam még el. Már onnan jöttem el. Nem akartam összefutni senkivel, egy Őslakossal sem, csak az érdekelt, hogy Darrent elérjem. A bánatot munkával, és az új lakás rendezésével igyekeztem elfedni. Igen... elfedni. A műhelyet üresen találtam, így úgy döntöttem a környéket bejárva kutatom fel az Ikkumát. Nem számítottam rá, hogy várna rám, és nem gondoltam, hogy különösebb puszipajtás módjára fogadna. De beszélnem kellett vele. Nem a nyugodalom miatt, ugyan már, kit nyugtatnék meg ezzel az egésszel? Tartoztam neki ennyivel. Nem mintha vágytam volna utolsó találkánk óta a közelségére, de nem voltam sértődékeny barom, aki magára veszi az ilyesmit. Aggódott a lányáért. És ennyi. A fák alatt haladva, farkasom szaglászva a levegőben, figyeltük a környezetet, de nyugodtak voltunk. Legalábbis próbáltunk azok maradni. Reméltem, hogy az illúziók nem törnek fel, s most még békén hagynak. Az éjszakáim így is rémálmokkal telve teltek. Bűnös voltam. Legalábbis így éreztem. Az erdő hűs szellője mégis... mégis megnyugtatott. Hiába éreztem kétségbeesést, haragot, fájdalmat... Az erdő megnyugtatott. Felnéztem a fák magasaira. Megálltam. Lehunytam a szemem, s csak hallgattam az erdő hangjait. Egy halk kiáltás hangzott a lelkem mélyén, ami úgy hangzott, mintha a szél hozta volna a belsőmbe, valahonnan messziről. Az istenek kegyesek voltak, s Ash él... De az áldozat mindig nagy. Sosem elég. Hagytam, hogy a dallamok átöleljék a lelkemet. Fájt a szívem. De már nem fordulhattam vissza. Nem tehetem jóvá, ezt az egészet. Kinyitottam a szemem. Ürességet éreztem. Tovább indultam az erdő mélye felé.
Két megtermett szarvas után azt hiszem, illett jóllakottnak éreznem magam. Hófehér bundám a szám körül véres volt, hiába is nyalogattam, miközben kényelmesen lépdelve haladtam a puha pázsiton, nem tűnt el teljesen a nyoma. Nem mintha lett volna bárki is a közelben, akinek tetszeni akartam volna, akinek meg igen... mint mondtam, nem volt a közelben. Pedig lehetett volna... na mindegy. Enyhe szél játszott a bundámmal, finom ujjakként simított rajta végig, én pedig vére rájöttem, hogy jó idő van! A levegőbe szimatolva éreztem a növények illatát, nem csak a hó és a jeges levegő szaggatta a tüdőmet. Ashley, illetve az, ami vele történt, történik, mindig feldúl, ám emellett ő is az, aki rendbe tud szedni. A múltkori beszélgetésünk után, valamint azzal, hogy felhagytam a hülye és teljesen értelmetlen távolságtartással, az elmúlt egy hétben most először mertem azt mondani, hogy tényleg nyugodt vagyok. Szinte kiegyensúlyozott. Ezt pedig mi sem mutatta jobban, minthogy a nappalimban megint a káosz kezdett az úr lenni. A ruháimat egy öles fenyőfa törzsénél hagytam egy hátizsákban, afelé tartottam, de nem siettem, időm, mint a tenger, s már azon gondolkodtam, milyen gumicukrot fogok venni Ashleynek. Savanyút, egyértelmű. Nem volt már messze a cél, amikor ismerős szagot fújt felém a szél - mondjuk itt idegenbe botlani elég gáz lenne. Még egyszer utoljára megnyaltam a pofám, s vártam, hogy Raven feltűnjön egy facsoport mögül. Az Infamia nem lepett meg, igazából az ominózus este óta vártam, hogy megkeressen, s most, hogy végre itt állt előttem, egy halk mordulással köszöntöttem, mert más hangot ilyen alakban nem nagyon tudtam volna kiadni, ami nem fenyegetőbb, gondolati kommunikációhoz pedig most lusta voltam. Ilyen szintű jóllakottságnál ez elő szokott nálam fordulni. Megráztam magam, nyújtóztam egyet, aztán felöltöttem emberi alakomat, hogy menjen a beszéd is. Az, hogy egy szál semmiben álltam így Raven előtt nem hatott meg. Ha tudtam neki újat mutatni, akkor nem nálam van a hiba. - Nos, annyiból elégedett vagyok és örülök, hogy legalább nem csak minket rázott meg ez az egész - közöltem, s a köszönést mellőztem, hisz már megtettem. A hangulatát pedig akkor is levettem volna, ha fent a pajzsa, az arcára volt írva minden. - Érdekelne, hogyan látod az akkor történteket. - Kissé oldalra biccentettem a fejem, pár másodpercig farkasszemet néztem vele, majd folytattam az utam a ruháim felé és reméltem, hogy közben felvázolja a nézőpontját. Nem üvöltöztem, nem voltam ideges, de még csak ellenséges energiákkal se bombáztam. Meg merem kockáztatni, hogy a régi voltam, emellett csupa fül és érdeklődés. Tény, hogy nem leszünk Ravennel kebelcimbik még jó ideig, de a korábbi haragom elpárolgott, így attól se kellett esetlegesen tartania, hogy a következő pillanatban nekiugrok.
Az energiáit, és az enyhe vér szagot követve, bukkantunk rá Darrenre. Farkasalakban találtam rá, és ahogy reméltem, már messziről megérezte a jelenlétem. Halk morgással köszöntött, én egy enyhe fejbólintással viszonoztam a gesztust. Egyszerűség, farkas módi. Ennyi bőven elég. Átalakult. Nem hozott zavarba, amúgy se voltam soha szégyenlős fajta. Természetes, legalábbis farkaséknál nem kell ezért megróni senkit. Bár, ha egyszerű ember lennék, akkor sem tűnne kellemetlen szitunak. Legalábbis én így gondoltam. Nyugodtan álltam a tekintetét. Kész voltam erre a beszélgetésre, elvégre ezért jöttem ide. Figyeltem, ahogy a ruhái felé indul. - Az igazat megvallva, színjátéknak remek volt. Én legalábbis bedőltem, és elhittem, hogy komoly a dolog. A baj csak az, hogy véresen komoly lett. Először reméltem, hogy a te ötleted volt, de sajnos, ez inkább Ash-re vall. - egy pillanatra elhallgattam. Még mindig úgy éreztem, hogy amit a lány bevállalt, miattam, hogy teszteljen, egyszerűen... képtelenségnek tűnt. Nem tudtam elhinni. Egy csöppet azonban talán, csalódtam Darrenben. Az, hogy elém vetette a lányát, könnyelműségre utalt. De nem ítélkeztem, elvégre nem tudhattam pontosan, miféle apa-lánya kapcsolat volt köztük. Ash pedig akaratos lány. Ugyanakkor csodáltam az összetartásukat. Ha leszámítjuk a rossz dolgokat, ez a 3 jómadár egy kóborért összehozott egy ilyen színdarabot. Bravo, le a kalappal! - Őszintén sajnálom, amit James-el tettem. Nem mintha, szerintem ez érdekelné őt, legalábbis utolsó szavaiból erre következtetek, de mindegy. És Ash... - elcsuklott a hangom. Az utolsó beszélgetés jutott eszembe. Az Ikkuma szemeibe néztem. De a legrosszabb, hogy nem éreztem, semmit. - Nem tudom jóvá tenni azt, amit okoztam, s ami a legrosszabb, hogy kerültem már ilyen helyzetbe. Úgy érzem, nem vagyok alkalmas arra, hogy bárkihez is csatlakozzak, tartozzak, nem hogy egy Falkához. Felelősséget vállaltam a kölyökért, de nem tudtam megvédeni. Megbuktam a próbán. Hangom szilárdan, egyenesen csengett. Nem éreztem haragot, félelmet, örömöt, bánatot. Olyan voltam, mint egy üres szobor, amiből kivettek valami értékeset. Tudtam, hogy hibáztam. És meg is fizettem az árát. Ahogy az istenek felé tett kérésemnek is meglesz a böjtje. Egy magam fajta farkasnak a zárt szív, mindennél rosszabb büntetés. - Elbúcsúztam Ashtől. - végigmértem a férfit. Nem tudtam, milyen reakciót váltok ki belőle, de igazából már nem is érdekelt. Régen talán, érdekelt volna. - Ash miattam került veszélybe, és azt hiszem az a legjobb, ha soha többé nem találkozok vele. Tudom, hogy sok ehhez hasonló butaságot fog még elkövetni. De én ezt így látom jónak. Egyszerűség, egyenesség, őszinteség. Ez hallatszott, látszódott. Azonban Darren érezhette, hogy miféle háború dúl bennem, elvégre nyitott könyvként álltam előtte. De így, azt is megérthette, miért döntöttem így. A múltban megtörtént már velem, hogy a magam hibájából vesztettem el a szeretteimet, s most is így éreztem, mert így is volt. S ez rosszabb volt számomra, mint ha egy ezüst kést a szívembe vájnak és többször megforgatják a sebben. Nem akartam többé elveszteni senkit, aki közel áll hozzám. S ehhez akár azt is bevállalom, hogy örökre magányos maradok. Talán ez mártírkodásnak tűnhet. De nem volt az. Ezek csak egyszerű tények.
- Hm, pont az volt benne a lényeg, hogy bedőlj és élesnek vedd - pillantottam rá. - Az pedig teljesen mindegy, kinek a fejéből pattan ki, semmin nem változtatott volna az, ha én találom ki. Legfeljebb annyin, hogy még annál is rosszabbul éreztem volna magam, mint eredetileg. Így legalább felesben osztozhattam Ash-sel a hülyeségverseny dobogós helyezésén. Most? Most már jól voltam, Ash gyógyult, James lábadozott, érzésem szerint pedig lassan kezdtünk mind kikecmeregni ebből az egészből. És talán kegyetlenség, de Raven érzései, energiái, amik mindarról árulkodtak, amik benne zajlottak, elégedettséggel töltöttek el. Nem elégtétel! De annak örültem, hogy őt is hazavágta. - Ne Jamest sajnáld, tudta mit vállal, a harc neki is valóságos volt. Erős farkas, fel fog épülni ennyi még nem öli meg. - Némi büszkeség csendült a hangomban, s mikor a fához értem, előhalásztam a hátizsákból a gúnyáimat. Ash említésére a mozdulat, amivel a gatyámat húztam fel, a felénél egy pillanatra megakadt, de aztán ugyanolyan nyugalommal folytattam az öltözködést. - Ez így van - mondtam, s még bólintottam is mellé, mikor azt ecsetelte, hogy bukta a próbát. - Kikérdeztem a történtekről, ő pedig megmutatta, mi történt, mielőtt odaértem. - Ránéztem, miután a póló is rám került, s a következő szövegelésem alatt nem is tettem semmi egyebet. - A védelmezése volt a feladatod, de a meggondolatlanságod miatt majdnem ott maradt. Indulatból cselekedtél olyan helyzetben, ahol más élete volt a tét, és tudom, látom rajtad, hogy bánt és kedveled a lányomat, de... Ennél többet vártam. Vártunk. Egy volt Alfától, egy háromszáz éves hímtől, aki már volt ilyesmi helyzetben. Kíméletlenül hathatott mindez, főleg azzal a szenvtelenséggel, amivel beszéltem. Nekem is volt ilyen a múltamban, zavart is, hogy ez a múltkori kísértetiesen emlékeztetett arra. De azzal ellentétben most kivártam. És itt meg talán pont ez volt a baj. - Soha többé nem találkozol vele? - vontam fel a szemöldököm, majd elhúztam a szám, megráztam a fejem és a bakancsommal kezdtem babrálni. - Komolyan azt hiszed, hogy ezzel segítesz rajta? Elfutsz Raven - mondtam ki kerek perec, amit gondoltam és nyílegyenesen a szemébe néztem. - Tudom, hogy ez a kényelmesebb és egyszerűbb. Elbujdosni a magad kis fájdalmával és levetni ezzel a felelősséget is, lelépni a harctérről és hagyni, hogy egy kislány csalódottsága belé égjen. Hogy többé ne higgyen a saját megítélésében, emberismeretében. Hitt benned, ezért csinálta végig ezt a hetet. Örült volna, ha csatlakozol, ha kivívod, hogy a falkánk tagja lehess. - Igen, ebben ott volt az "ítélet is". Még mindig pofátlanul nyugodt és érzelemmentes voltam. Kiegyenesedtem és a mellkasom előtt összefont karokkal álltam a másikkal szemben. - Erre most fogod magad és elszöksz a következmények elől. Mert arra készülsz. Nem nézel szembe az esetleges csalódottságával, meg se próbálsz rajta változtatni és magára hagyod. - Jó, persze, itt voltunk Ash-nek többen is, de én is nehezen viseltem volna, ha mondjuk James lelép, hiába vannak velem a vérvonalrokonaim. - Még nem fogadunk be, de ez nem jelenti, hogy a későbbiekben nem változhat. - Felvettem a dzsekimet is, majd a vállamra lendítettem a zsákom. - Nézd, a szándékod jó volt, tudom, hogy meg akartad védeni, de ehhez a szándékhoz jobb eszközök kellenek, amik nem megszerezhetetlenek.
Hallgattam mit mondd. Nem fájtak a kiejtett szavai, sőt, igazat adtam neki, elvégre igaza volt. Miért álltassam magam? Csendben néztem rá, ahogy beszélt. Nem védtem magam, nem hoztam fel ellenérveket. Elvégre nem ezért jöttem. Álltam a tekintetét. Csendben bólintottam, mikor a menekülésről kezdett beszélni. Mert igen. Menekülni akartam. - Így van. Lelépek a harctérről, a kislány sebei pedig begyógyulnak idővel. De miért, mit várhatna ezek után tőlem? Harcoljak azért, hogy újra úgy lássam, mint azon az estén? Hogy megint veszélybe kerüljön miattam? Kedvelem a lányodat, és pontosan ezért nem akarom ismét veszélybe sodorni. Igen, menekülés, elfutás. Számomra már rég háttérbe szorult az, hogy bevesztek-e, vagy sem. Sőt, talán ez sosem volt cél. Az adott célt, hogy Ash ne csalódjon. Hogy harcoljak azért a farkasért, akiről azt gondolta, én vagyok. Csakhogy az igyekezetemmel veszélybe sodortam, és így is csalódást okoztam. Nem vagyok az a farkas, akit ő akar, vagy legalábbis... már nem vagyok az. Ha elmegyek, akkor is csalódni fog, de lesz elég ideje arra, hogy elfelejtse ezt az egészet. Elhallgattam ismét. Összeszorult a szívem, ahogy Ashre gondoltam, az összekötözött sebeivel. A gondolataim felkavartak, s a magam szavai az elmém legmélyére hatoltak. Végül ismét Darrenre pillantottam. Furcsa mód megnyugtatott a higgadtsága. - Őszintén szeretnék javítani Ash felé, ezért nem léptem le szó nélkül a városból. Meg nem vagyok ez a fajta, mert bármennyire úgy gondolom, hogy jobb Ashnek, ha nincs velem, mégis bennem van az, hogy jóvá akarom tenni a hibám. A lány miatt akarok javítani, senki másért. De rettegek attól, hogy elveszítem, s a saját hibámból. Őszinte voltam vele, és bármennyire kezdett kényelmetlennek tűnni, nem zártam el semmit Darren előtt. Bennem volt, hogy javítani akarok, bennem volt a kétely a saját döntésem felé. És bennem volt a rettegés is. - Szeretnék harcolni a lányod barátságáért. - néztem a szemeibe. - Csak nem tudom, van-e hozzá elég erőm.
- Tupilekre, Raven! - mordultam, de inkább a hatás, semmint valódi bosszúság miatt. Jó, persze, nem voltam elragadtatva tőle, de továbbra se éreztem, hogy ment volna fel bennem akár egy centit is a pumpa. - Akkor most én is hagyjam el, mert nem avatkoztam közbe időben? Mert hagytam, hogy ezt tegye? Veszélybe sodorja ő magát elégszer, és ne gyere azzal, hogy te meg nem akarsz rátenni egy lapáttal. Nagyot szusszantam, majd megborzoltam a hajam, a zsebemből pedig előhalásztam egy zsebkendőt és a maradék vért letöröltem a szám körül. - Szépen szónokolsz arról, hogy mennyire szereted meg fontossá vált a számodra, mégis ilyen könnyen lelépnél, csak mert neked ez a kényelmesebb. És akármennyire tropa lennél, ha elveszítenéd, azért az első helyet hagyd meg nekem. Meg Stevennek. - Vállamra lendítettem a hátizsákot, kezemet zsebre tettem. Kissé oldalra biccentettem a fejem, ahogy figyeltem, utolsó szavaira pedig elhúztam a szám. Semminemű érzelem nem volt ebben, a semleges, távoli ismerősökkel szemben a pajzsom nélkül is igazi semmitmondó szobor tudtam lenni. Sokszor nem tudtam eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz, és hogy mit mutat meg belőlem, de az is az igazsághoz tartozik, hogy nem akartam ezen eddig se változtatni. - Raven, háromszáz éves vagy, hadd ne én tudjam, mihez van erőd, mihez nincs. Egyet mondok csak. - Közelebb léptem hozzá, alig méterre csökkentve a kettőnk közti távolságot. Szemem csokoládébarnájába okkersárga szálak vegyültek, pedig nem is voltam dühös és a farkasom is nyugton maradt. - Ha úgy döntesz, hogy hátat fordítasz neki, három nap múlva nem akarlak már a városban, vagy annak környékén látni. Se megtudni, hogy még itt vagy. Elindultam Farkaslak felé kényelmes léptekkel, ha akart, jöhetett velem még egy darabon. - Egyébként: veszélybe önként került, te csak megmenteni nem tudtad. - Hát, ez se hatott túl szépen és finoman... - Azt kell felmérned, hogy te hol szúrtad el, nem az egészet magadra teríteni, mert az nem igaz. Van min javítanod, az a kérdés, hogy ezt esélynek fogod-e fel, vagy menekülési útnak. Fuss, ha ahhoz tartja kedved, s csak arra van erőd, azonban ha maradsz - néztem rá, vagy hátra a vállam fölött, ha nem jött -, szedd össze magad. Ez nem méltó egy volt Alfához, és Ashley se ezt érdemli azok után, hogy mennyi bizalmat beléd ölt. Most na... a kisebbek lelkét pátyolgatom, mert még kicsit, a korombelieket meg az idősebbeket már hadd ne. Aki el akar süllyedni az önsajnálatban, az tegye - már ha nem közeli hozzátartozóm -, de elvonultan, úgy, hogy közben nem generál még a meglévőnél is nagyobb bűntudatot a lányomban. Szóval igen, vagy marad és összekapja magát, vagy záros határidőn belül elhagyja a környéket.
Hát, ha most meghatni akart a rám olvasásával, nem hiszem, hogy sikerült. Igen, tudtam jól mire készülök, milyen és hogy ez csak kibújó. É azzal is tisztában voltam, hogy Darrenek igaza van. Azonban az első helyes dologgal kissé meglepett. Őszintén szólva én mindig tiszteletben tartottam a családi kötelékeket, és eszembe sem jutott, hogy esetleg mégis kényelmetlen lehetek mások számára. Úgy értem, azt hiszik rólam, hogy versengek ilyen téren? De nem szóltam semmit, figyeltem, ahogy készülődik. Néztem ahogy közelebb lép, s hallgattam szavait. A szemeit figyeltem, de nem volt bennem meghunyászkodás. Ezt ne várja tőlem, ha ezt akarta látni. Egyenes tartással, mint mindig, álltam előtte. Nem volt bennem behódoltság, ijedtség sem. Attól, mert pocsékul érzem magam, nem azt jelenti, hogy mindent elengedek a fülem mellett, és nem foglalkozok vele. - A fenyegetéseddel semmire nem megyek jelen helyzetben. - nem voltam szemtelen, nyugodt voltam. De tudnia kellett, hogy ez itt most nem használ. Nálam legalábbis nem. Mikor elindult, mellé lépve sétáltam. Farkasom körbe lengett, én pedig zsebre tett kézzel mentem az Ikkuma mellett. Kicsit úgy éreztem magam, mikor a rossz diák a tanárja mellett megy, és hallgatja a kioktatást. Vagy mikor apámat hallgattam akkoriban. A különbség, hogy Darrent nem gáncsolom ki, és nem kotrok a fejére havat, meg nem próbálom szétmarcangolni az arcát. Uh, bele gondolva, talán megérdemelné... Szegény atyám, miket megcsináltam vele. Tényleg... vele mi van? Talán Darren tud róla valamit. Mikor befejezte rá néztem. Egy darabig csendben ballagtam mellette, átgondolva mindent, amit csak lehetett. De mindketten tudtuk, hogy fogok dönteni. - Nem akarok többé felelősséget érezni mások halála miatt. - szögeztem le. Ismét elhallgattam. Az erdő csendjét csak a mi léptünk zaja törte meg. - Ha szánsz nekem próbát még, vállalom. Addig is a városban leszek, dolgozni fogok. Nem futok el. Ha szóltok, akkor jövök. Javítani fogok. Meg fogsz találni, ehhez azt hiszem nem kell külön segítség. Ha már a levadászásomnál tudná, hol dekkolok, akkor így is simán megtalál. Minek segítsek? Ameddig lehetett, elkísértem, de a tiltott zóna határában megálltam. Ha addig is fűzött ehhez még szónoklatot, azt meghallgattam.
A fenyegetésnél kicsit felnevettem. Neki ez fenyegetés volt? Még ha odabiggyesztem a végére, hogy "különben megölöm", akkor azt mondom, ja, fenyegettem. Így viszont ez inkább úgy jött ki, mintha félne, és erőnek erejével akarná az ellenkezőjét bizonygatni. Holott semmi ilyesmit nem éreztem felőle. - Raven, ez egy mezei elzavarás volt - közöltem cseppet hűvösen. - Egyelőre pedig se a behódolásodra se a félelmedre nem tartok igényt, semmi hasznom nem származna az utóbbiból, az előbbi pedig csak nehezítene a dolgokon. Egyébként se érzem úgy, hogy a fellépésemből ezt lehetett volna leszűrni, de... mi lesz később, ha csatlakozhatsz? Akkor bizony be kell hódolnod. Jobb ezeket a kérdéseket már most pedzegetni, nem akarom, hogy akkor legyen belőlük ügy. Nem, nem volt szemtelen, csak egy kóbor, aki valaha alfa volt, és ezért nem biztos, hogy mindig tudja, hol a helye. Márpedig a behódolással alázat is jár, ezt neki is pontosan kell tudnia, kérdés, hogy képes-e alázatra más farkassal szemben. Felém most elutasítja úgy is, hogy nem kértem belőle. Milivel szemben ezt nem játszhatja el. Sőt, ami azt illeti, akkor már, abban a helyzetben velem szemben sem. - Ó, én nagyon szívesen teszek próbára bárkit - ingattam a fejem vidoran. - De áruld már el, miért én menjek érted, loholjak utánad, hm? Ezt nem nekem, hanem neked kell akarni. Ha jössz, kapsz lehetőséget. Ha nem, azt úgy veszem, hogy a továbbiakban nem kérsz a falkából, a csatlakozási lehetőségekből, ebben az esetben pedig a városelhagyás él. Elég nekünk a másik falka, nem hiányzik, hogy nagyobb kóborokra is nyomkövetőt szereljünk. Emellett személyesen nekem meg az nem hiányzik, hogy elvond Ash gondolatait. Mert hiába nem jössz a közelébe, elég ha Fairbanksben vagy. A lányom látott benne potenciált. Én is, mert van. És igen, nem okozott volna gondot megtalálni, ahogy a többi magányost is nagyjából be lehet határolni. De amit mondtam, megmondtam: neki kell javítania, akarnia, nem nekem, ehhez mérten pedig hadd ne én másszak a seggébe ajánlatokkal. Egyelőre még mindig én teszek neki szívességet - csak a rend kedvéért, hogy tudjuk, ki hol áll a másikhoz képest. Lehetett ezt dominanciával és egyéb kakaskodós marhasággal magyarázni, de a farkasom pont leszarta, mennyire büszkeségbegázoló lehet mindez egy dominánsnak. Aki nem tud felülkerekedni rajta, így járt. Nekem nem fog álmatlan éjszakákat okozni se az, ha a méltóságán csorba esik, se az, ha többé nem találkozunk. Ashleyről meg ha tudja, hogy idővel begyógyulnak a sebei, akkor nyilván ő se fog szívbajozni a továbbiakban.
A kérdését átgondoltam. Tudhatta, hogy nem vagyok ez a fajta. Sosem voltam az. A műhelyében, első találkozásunkkor sem éreztettem ilyet senkivel. Egyetlen ember volt, aki előtt meghajoltam, de az ellen is lázadtam. Az apám. A vérem ilyen, a típusom ilyen. És nem tűrtem el soha, senkitől, hogy ezt elvárja tőlem. A magam ura vagyok. - Nem. - mondtam kertelés nélkül. - Nekem tisztelnem kell ahhoz a másikat, hogy ez megtörténjék. Márpedig eddig, Ashen kívül nem voltam együtt, olyan hosszú ideig, egyik Ős taggal sem, hogy tisztelet ébredjen feléjük, nemhogy Darren, vagy épp az Alfájukkal szemben. Nem azt akartam sugallni, hogy lenézném őket, nem voltam büszke, és ezt érezhette is. Csupán kellett valami kapaszkodó számomra, hogy tudjam, igen, értük érdemes harcolni. Márpedig a lányán kívül eddig senki másért nem tettem volna ezt meg a Falkájából. Ebben rejlett az én Falkám összetartása is. Mindannyian tiszteltük egymást, és nem néztünk le senkit. Ha mégis volt nézeteltérés, a harcok eldöntötték a végkimeneteleikkel. Farkasok voltunk, s ez döntött mindenről. A Falka posztjai, a rangok. Mindezek csak apró táblák voltak a szemünkben, de nem kérdőjeleztük meg egyikünk hozzáértését sem. Ha mégis, akkor küzdelemmel döntöttünk róla. Talán túl északinak tűnök, de nekem a tettek voltak bizonyítékok, nem pedig az hogy egy tanács, vagy néhány vezető összeül, és dönt a bölcsességük alapján. Ahogy én is küzdök mások tiszteletéért, úgy lássam én is, hogy érdemesek rá. Kölcsönös tisztelet. Ha lenéznek, s csak egy újabb Falka tagot látnak, aki növeli a csapat létszámot, akkor már most hagyjuk ezt az egészet. - Ha ezt akarod, legyen. - feleltem. - Eljövök hétvégén a műhelyedhez, és akkor azt varrsz a nyakamba, amit akarsz. - nem voltam büszke, megtudtam érteni, miért mondja ezeket. Nem az esett nehezemre, hogy most én jövök, vagy hozzám jönnek. Attól voltam kicsit ki, hogy jól döntöttem-e. Maradok, és harcolok egy kislány megbecsüléséért, és megint kockáztatok, vagy elmegyek, és az idő megint elsimít mindent. Hát, mindig a nehezebb út végén van az édesebb gyümölccsel teli kosár. Vágjunk bele! Nem adom fel, harcolok tovább. Lelkesedés az akad bőven. Keserű mosolyra húzódott az ajkam.
- Ezt megértem - biccentettem. Aligha van olyan, aki szívesen behódolna bárkinek is úgy, hogy nem tiszteli. Magamban elmosolyodtam: neki egy lány bizalmát, belé vetett hitét kell visszanyernie, nekünk pedig az ő tiszteletét kivívni, érdekes napoknak nézünk még elébe, ebben biztos voltam. Én se vártam el, hogy csak azért tartson valamire ismeretlenül, mert azt a rangot birtokoltam, amelyiket. Viszont semmit sem fogok másképp tenni, mint ahogy eredetileg akarok, azt kell tisztelnie, aki vagyok, nem egy képet, amit csak ebből a célból állítok elé. Kedvelnie se kell mellé, a kettő nem feltétlen jár jegyben. - Raven - pillantottam rá, s most már ténylegesen is halvány mosolyra húztam a szám -, nem én akarom, nem nekem kell akarni. Azért gyere, mert te akarod. Csak úgy van értelme. - Ezt sulykoltam Jamie-be is, addig én csinálhatok akármit, elláthatom bármilyen feladattal, amíg nem ő érzi szükségét, addig fújhatjuk mindketten. Szerencsére ilyen téren semmi probléma nem volt. Mikor Farkaslak feltűnt előttünk, megálltam. Micsoda darázsfészek az otthonunk... - Azt hiszem, itt elválnak útjaink - fordultam a másik farkas felé és a jobbomat nyújtotta. - Farvel - köszöntem el, ég tudja mióta először az anyanyelvemen.
Szavai csendesen zengtek bennem. Valahogy úgy éreztem, talán a kezdeti jég kezd megtörni. Bár lehet, csak képzeltem. Azonban, mikor mosoly ült ki az arcára, és a szemembe nézett, csak hallgattam szavait. Igen. Nekem kell akarnom. Nekem kell akarni a jóvá tételt. Bólintottam. Mikor már felbukkant a Farkaslak, megálltunk. Felém fordult, és a kezét nyújtotta felém. Elfogadtam a mancsot, majd határozottan megráztam. Norvég köszönése kicsit váratlanul ért, de a szavak olyanok voltak számomra, mintha a kedvenc zenémet énekelte volna el hirtelenjében. - Takk! (Köszönöm)- mondtam - Ha det bra! (Viszlát)- köszöntem el, majd elengedve az Ikkuma mancsát megfordultam, és haza felé vettem az irányt.
Nem tudtam volna megmondani, hogy hol vagyok, vagy hogyan kerültem oda. A vérveszteségem immár olyan nagy lett, hogy igazából az is csoda volt, hogy vonszolni képes voltam magamat. Pedig én mondom, a kikötő nem volt túl közel a falka területéhez, ennek ellenére mégis minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy a lehető legközelebb sikerüljön mennem a határhoz. Ha bent leszek a mi fáink között, talán van esélyem arra, hogy megmeneküljek, bár nem lehettem biztos abban, hogy a hím nem követett engem. Sajnos az érzékeim annyira megromlottak most, hogy a tájékozódás sem tudom, hogyan sikerülhetett. Most nem is volt igazából annyira fontos a hogyan, csak az, hogy sikerüljön elevickélnem addig, amíg terveztem. Lábaim időnként meg-megcsuklottak alattam, és mivel az egyik hátsó teljesen használhatatlanná vált és csupán élettelenül lógott, ezért három lábon ugrálni nem volt valami egyszerű feladat. Mióta élek, szerintem ilyen ramaty állapotban még sohasem voltam. Általában eléggé tudatosan küzdöttem, és mint ilyen, nem sűrűn szedtem be ilyesfajta sérüléseket. Még mindig talány volt tehát számomra az, hogy most miként történhetett meg mindez. És egyáltalán, miért nem emlékeztem egyetlen percben sem azután, hogy éreztem, valami nem stimmel? Ezek szerint valami tényleg hatalmas baj történhetett, mert erre még sohasem volt példa. Az, hogy én akaratomon kívül átváltozzak, mindeddig elképzelhetetlen volt számomra. Az istenért, hiszen nem taknyos kölyök vagyok már, hanem egy köztiszteletnek örvendő tark! Nagyon szégyelltem most magam, és értetlenül álltam az egész dolog előtt, ráadásul a fájdalom egyre erősödött, és valamelyik oldalsó sebemből még mindig szivárgott a vér, mert a helyenként megbúvó havat pirosra pettyeztem magam mögött. Ezt is csak azért tudtam, mert időnként megálltam, és pihentem egy kicsit. Nem volt már sok erőm. Egyszerűen elfogyott, hála az erőlködésnek, amivel legalább idáig is sikerült eljutnom. Bár nem tudtam azt sem, hogy hol az az itt. Csak azt tudtam, hogy közeledtem az ismerős terepre, és ez már jó jel volt számomra. Nagyon jó! Talán mégsem leszek halálra ítélve, ha időben megtalál valaki. Máskülönben valószínűleg nem élném ezt túl. A sebeim ezúttal nem fognak olyan tempóban regenerálódni, mint én azt szeretném, és a lábamat is féltettem, hogy netán le kell vágni és megvárni, hogy újra visszanőjön. Már csak ez hiányzott most nekem, komolyan… Végül valahol, isten tudja már, hogy hol, egy fa tövében rogytam össze a végkimerülés miatt. Lábaim ismét meginogtak, de ezúttal már nem volt elég erőm ahhoz, hogy újra felküzdjem magam három lábra, és nekiinduljak a mindenhol egyformának tűnő rengetegnek. Most már az alvás, a pihenés gondolata sokkal csábítóbbnak tűnt, és ellenállni sem volt kedvem neki. Szemeimet még igyekeztem kinyitogatni, de minden olyan elmosódottnak és zavarosnak tűnt körülöttem. Csak remélni mertem, hogy sikerült elég közel jutnom a Farkaslakhoz ahhoz, hogy valaki erre járhasson, akár puszta véletlenből is. Próbáltam megmozdítani a lábaimat, a testemet, de nem ment. Bordáim oldalt félig-meddig kilátszottak, olyan mély volt a seb, de mindez az én tudatomig már nem jutott el. Csak azt tudtam, hogy rohadtul fájt mindenem, annyira, mint korábban még soha semmi. Elkínzottan nyüszítettem fel, de vonyításra már nem tellett tőlem. Nem jött ki egyetlen hang sem a torkomon. Légzésem szaporává és összevisszává vált, szívverésem is lassult és ritmikátlan lett. A fájdalom teljesen elborította az agyamat, gondolkodni már így sem tudtam jó ideje. Fejemet még egyszer-egyszer megkíséreltem megemelni, de végül úgy nyúltam el, összevérezve magam körül mindent, mint valami szőnyeg. Nem bírtam tovább, eszméletemet vesztve, gyenge pulzussal feküdtem az oldalamon. Bundámat helyenként már összetapasztotta a félig megalvadt vér, fejemben pedig mindent elborított a jótékony sötétség.
Ma kész terminátor vagyok, indulni fogok az olimpián 50 km-es gyaloglásban, és simán nyerem, ez nem kérdés. Kár, hogy rohadtul nem engednek indulni, pedig még ilyen távon is gyorsabb vagyok, mint az a jamaikai Bolt. Ja, hogy ez kizáró tényező? Pedig nem doppingolok, olyan tiszta a brunyám, hogy csak na, ilyet még nem láttak az élsportban. A fene tudja, már hányadik kört gyaloglom le riszálós stílusban, de érzem, hogy javul a mozgáskoordinációm, maximum csípőficamos leszek a végére. Ennyit megér. Eddig is hülyének néztek, ez már mit változtatna, maximum javít a rólam kialakult imidzsen, és azt hiszik, megszámolom az erdőnk fáit, hátha szaporodtak azóta, amióta utoljára itt jártam. Ki tudja? Még az is lehet, meglepetést okozok. Mintha pont érdekelne, ki mit gondol rólam, nem? Olyan nagy ívben szartam le az egészet eddig is, hogy öröm volt nézni, nekem elég, ha Daneilék tudják, no meg Darren, hogy mit tudok, ha szükséges. A többi meg... higgyen amit akar. Egy biztos, nem a két szép szememért, nem az anyuci kedvenc kisfia címért lettem én Tark, és még pókerezni sem pókereztem érte, sőt, seggszépségversenyen sem indultam. Pedig lehet, megérne egy próbát, egyszer még számításba veszem ezt a lehetőséget is. Szuper ez a séta, nem is olyan kimerítő, mint mondják, sőt, laza, és éppen a technikámra koncentrálok, tehát risza-risza, egyik talp mindig lent, amikor egy ismerős és a vér szaga csapja meg az orromat. Ennyit a technikáról, már ki is zártak, de leszarom, pont leszarom. Taz... kurva nagy gáz van, ezt érzem a zsigereimben, és nesze neked tunyaság, olyan sprintet vágok ki, hogy lekőrözöm a fénysebességet is. Persze ilyenkor nem méri senki az időt, mi? Pedig az elkövetkezendő 300 évre világcsúcsot döntök... na ezt kapjátok ki. -Azannya. Pillanatok alatt Taz mellett termek, elég csak ránéznem, nem mindennapi látvány, annyi szent, valaki aztán rendesen szétkapta, de most nem érek rá simogatni meg sutyorogni a fülébe, hogy minden rendben lesz, amikor a szemem láttára haldoklik. Villámgyorsan húzom elő -na nem a büszkeségemet- a kütyümet, és gyorshívással tárcsázom Willt. Kurva rövid vagyok, csupán az erdőt említem, a koordinátákat, és azt, hogy Taz haldoklik, másra nincs idő. Azt már csak remélem, nem vette poénra, mert ismer, tudja, hogy szoktam ökörködni is, de azt hiszem a hangom mindent elárult, ez nem tréfa, nem kész átverés, hanem gáz. Leülök Taz mellé, abban amúgy is profi vagyok, de most nem a fű dőlésszögét nézem, és még nem is a véres szőrszálakat számolom, jobban járok, ha a tisztán maradtakat, már ha van ilyen. -Nyugi, kislány. Sokat tenni nem tudok, ennyi a legtöbb biztatásom, biztos hogy hasznát veszi, amikor éppen azon van, hogy ne omoljon itt nekem össze a keringése, és ne álljon le a légzése, de sebaj. Én megtettem minden tőlem telhetőt. Tuti nyugtatni kell, látom rajta, ez érdekli a leginkább, de jobban belegondolva... ha én lennék a helyében, még az utolsó erőtartalékokat összeszedve kipréselnék egy harapást az irányába, ha nekem ilyet mondana. Aztán boldogan murdelek meg. Most pedig várunk... azaz én várok, a nőstény mellettem az életéért küzd, de hát na, végeredményben ő is vár, meg az egri vár is vár.
Szerintem korábban még soha nem volt példa arra, hogy én élet és halál között legyek. Márpedig most itt volt előttem a halál küszöbe, és nem volt sok híja, hogy át is lépjem azt. A külvilág hol felbukkant elmémben néhány villódzó másodpercre, hol pedig újra eltűnt és helyét átvette a mindent elborító sötétség. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy hol vagyok, ahogyan arról sem még mindig, hogy mi a fene történhetett. Tudtam, hogy valami nagyon nem stimmelt egész nap és este ez kifejezetten érzékelhetővé vált, de mi lehetett képes arra, hogy ne maradjanak emlékeim és itt feküdjek kis híján kilehelve a lelkemet? Jó tíz percre ismét elveszítettem a fonalat. Nem voltak értelmes gondolatok, melyek arra hivatottak, hogy kitalálják, hogyan jutottam eddig. Nem volt látásom, hogy behatárolhattam volna a környezetemet. Szaglásom sem volt az igazi, hallásom pedig végképp megromlott. Magamra és valaki más jóindulatára voltam most utalva, semmi másra. Sőt, inkább az utóbbira, mert magamért annyit tudtam tenni, hogy eljöttem idáig. Többre nem telt tőlem sajnos, és szerintem már így is nagy teljesítmény volt, hogy ez egyáltalán sikerült. Azon sem lepődtem volna meg, ha nem megy. Persze nem lehettem biztos abban még mindig, hogy elértem a falkánk területére. Ez csak akkor látszott bizonyítást nyerni, amikor már egészen közelről hallottam valaki dobogó lépteit. A szemeimet csak félig nyitottam ki, már amennyire tudtam, nagy erőlködések közepette pedig beleszagoltam a levegőbe is. Szerencsére az illető már elég közel volt ahhoz, hogy megállapíthassam, kivel van dolgom. Alex! Hála istennek úgy látszik, hogy a szellemek ma is velem voltak, felszusszanni azonban már nem voltam képes. Nem könnyebbültem meg sokkal, mert a telefonhívását nem hallottam. Valószínűleg akkor is néhány másodpercre pont elvesztettem az eszméletemet, és ez elég volt ahhoz, hogy kicsit felhúzzam magam. Mi a fenéért ült le mellém, mintha piknikezni készülne? Az istenért, ez nem volt játék! Nyugtató szavai szintén nem segítettek, és csak nehezen értek el a tudatomig. Most tényleg itt van, vagy csak hallucinálok? Már magam sem voltam biztos semmiben, de ezt nyugodtan írhattuk a vérveszteség és a kimerültség számlájára. Hogyan is lehettem volna képes arra, hogy meg tudjam különböztetni a valóságot és a képzeletet? Már rég elkezdtem hallucinálni, már amikor éppen magamnál voltam. Sajnos a regeneráció továbbra sem igazán indult meg, tekintve, hogy farkas okozta a sérüléseimet, és ilyenkor ugyebár nem olyan gyors ez a folyamat, mint máskor. Pedig jó lett volna. Mindent megadtam volna azért, hogy két órán belül már ismét képes legyek lábra állni, de sohasem volt rám jellemző, hogy hiú ábrándokba ringattam volna magamat csak azért, hogy megnyugodjak. Nem, ez rám nem volt jellemző, és nem most akartam elkezdeni. ~ Alex? ~ - nyögtem ki végre, bár ehhez is akkora erőfeszítés kellett, hogy még magam is meglepődtem. Utána egyből be is hunytam a szemeimet újra, mert úgy könnyebb volt. Aludni akartam, csak attól féltem, hogy akkor az utolsó alkalom lesz, mikor álomba ringatom magam. ~ Fáradt vagyok… ~ - közöltem, mintha ez nem lett volna már eddig is elég nyilvánvaló. Innentől kezdve újabb sötét időszak vette nálam kezdetét. Tudatom ismét a semmibe veszett, oldalam pedig egyre lassabban süllyedt és emelkedett, ahogyan vettem a levegőt, dobbant a szívem… küzdöttem az életemért.
Tanácstalan vagyok, azt hiszem, mert most mégis mit kezdjek Tazzal? Két óriási lehetőségem van. Az első, hogy felemelem, és megpróbálom kicipelni innen, de amilyen az én formám mára, vagy a gerincét töröm el, és nyírom ki magam, ha már a támadójának nem sikerült, vagy átesek egy gyökéren vele együtt, és akkor kilapítom, mint egy kibaszott palacsintát, vagy a nagy rohanásban beakasztom valami kilógó testrészét az fák között, és én tépem darabokra, vagyis a végeredmény ugyanaz. A másik lehetőség, hogy hagyom így, ahogy van, és remélem, hogy Will baromi gyorsan ide ér. Szép kilátások, zseniális logikámmal úgy döntök, nem emelgetem én, nem vagyok daru, és remélem, hogy a Protektorék nem tévednek el, és mennek rossz címre. Ülök Taz mellett és figyelem, amíg a mellkasa emelkedik, nincs gond, na de ha nem... hát akkor igazán nagy gáz lesz. Mert ez a szájból szájba bigyó... azért nem éppen egy szőrös pofa az álmom, ráadásul hova teszem azt a baszott hosszú nyelvet, hogy ne harapja ketté? Amennyire cafatokban van, kétlem, hogy normális szívmasszázst tudnék alkalmazni ebben a káoszban, egyetlen előny, hogy a bordáit már nem kell eltörni hozzá, azt megtette más. Nesze neked elsősegély, megérte megtanulni, igazán, csak arról nem szólt a fáma, hogy egy félig amputált, puzzlefarkassal mégis mit kezdjek? Gyorstalpalót most nem igazán kellene vállalnom, míg a látottakon kívül fingom sincs arról, milyen sérülései vannak, aztán véletlenül még átrendezek valamit belül, és nem hiszem, hogy azért olyan nagy dicséretet kapnék. Marad a várakozás, de hogy a néhány perc is órának tűnik, az biztos, és kezdem felhúzni magam. Mi tart ennyi ideig ideérni? Miért nincs egy komplett rally autója Willnek, amivel pillanatokon belül itt terem, ha odalépnek neki? Próbálok egy ép területet keresni Taz testén, és finoman odatenni a tenyerem, hogy érezze, itt vagyok, és ezzel is jelezzem, úton van a segítség. Türelmetlen lennék? Hogy a fenébe ne? Látom, hogy haldoklik, látom, hogy ha záros határidőn belül nem ér ide a mentőegység, akkor itt hal meg a karjaim között. Van, amit még én is komolyan veszek, és ez a helyzet az. Már épp a telefonért nyúlok újra, amikor "megszólal", és hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, ezt a sziklát azt hiszem a világ másik oldalán is hallották, ami legördült rólam... minimum földrengés, de leszarom, pont leszarom. ~Én vagyok. Tarts ki.~ Könnyű mondani, mert mégis mi az istent tesz éppen? Azon van, hogy ne murdeljen meg pillanatokon belül. Kurva nagy segítség lehetek neki, de tényleg, olyan csodálatos tanácsokat adok, hogy ezen fordított esetben kínomban csak röhögnék. Fáradt... hát én másnak nevezném, de nem fogom kiábrándítani, tökéletesen tudja ő is, miféle fáradtság ez. ~Tudom, de ne aludj, beszélj hozzám, Taz!~ Pár pillanatig várok, de jelét sem adja annak, hogy újból próbálkozna, sőt. Egyre lassul a légzése, ami kurvára nem jó előjel, és ez az a pillanat, amikor azt használom, amit tudok. Mégis mi más tud életben tartani egy Tarkot, ha nem egy másik kezdi ócsárolni, mert ennyire gyenge? Maximum nem jön be... akkor meg olyan mindegy, de legalább megtettem, ami tőlem telik. ~Na idefigyelj, Tazanna, szedd össze a formás hátsód, küzdj tarkhoz méltón. Nem vagy puhapöcs, hogy csak úgy feladd, mert az kényelmesebb. Ha megteszed, még pluszban ki is tekerem a nyakadat, és földellek el úgy, hogy az életben nem talál rád senki, világos?~ Ha tudnám, mennyit fog fel belőle... az is lehet, magamat szórakoztatom, de reménykedem abban, hogy valamennyi eljut hozzá. Pár hónap múlva ha a seggembe harap, akkor tudom, megérte a szidás, és esküszöm, vigyorogva fogom neki odatartani a másik felét, hogy akkor már sztereóban kapjam az áldást, aztán majd nem ülök le egy darabig. Na és? Túl fogom élni. Végigsimítom a fejét, azt is leszarom, mennyire leszek véres, ez most mind nem fontos.
Alig mondom ki az elbocsátó szép szavakat Steven és Abigail felé és hagyják el a társalgót, máris kapok egy - újabb - hívást. Meg se nézem, ki az, csak felveszem, hisz sejtem, hogy a hold miatt ég most a vonal. Én lennék a legjobban meglepve, ha valaki nem azért keresne. Azért, mikor Alex hangját hallom a vonal túlsó feléről, mégiscsak sikerül meglepnie. És nem, nem veszem poénra a dolgot, ahhoz már túlságosan dolgozik bennem a három napos kialvatlanság és az adrenalin, hogy ilyesmivel foglalkozzak. Az orvosi ajtaján épp csak behajoltam és Abi nevét dörmögtem bele a darázsfészekhez hasonlatos, mégis halk alapzajba. Ahogy a Gyógyító felpillantott felém, csak intettem ujjaimmal, hogy jöjjön, s kövessen.
Egészen a kocsiig - milyen szerencse, hogy a vadőrség szolgálati jeep-jével ugrottam ma be az egyetemre - nem szólaltam meg, ott is csak akkor, amikor már beszálltunk. - Kösd be magad, ha jót akarsz. - Jegyzem meg és igen, akármilyen feleslegesnek tűnő húzás is, de egy szál cigit nyomok a számba, majd halk kattanással én is bekapcsolom az övemet és már indítok is. Kéne tűz... - Az erdőbe megyünk, Alex most hívott hogy... figyelj, kivennéd a jobb zsebemből az öngyújtómat? - Más esetben nem kérnék ilyet, sőt, még bocsánatért is esedznék, hogy ennyire kihasználom a jelenlétét, de mikor már másodszorra nem jön össze, hogy egyszerre vezessek és előtúrjam a cuccot, akkor azt hiszem, mindkettőnk épsége érdekében jobb, ha én egyszerre csak egy felé koncentrálok. Nem hiányzik még több haldokló, elég az az egy is. Ja, merthogy... - Tazanna állítólag eléggé a végét járja. - Többet én sem tudtam Abinak mondani én sem, mint amennyit Alex elnyökögött nekem a telefonba. Míg Abigail az öngyújtót vadássza - amihez igyekszek azért kicsit úgy fészkelődni, hogy segítsek neki ebben - én az utat figyelem. Hopp egy kereszteződés, ahol még működnek ilyen későn is a jelzőlámpák! Ha nem állna a másik oldalon egy kamion, lazán áthajtanék a sárgából pirosra váltó jelzés alatt, így azonban satufékkel érkezünk meg a vonalhoz. - 'sszameg. - Morranok alig hallhatóan, majd megfáradt, bosszús és mégis őszintén bocsánatkérő pillantással tekintek Abira, akinek még meg is köszönöm az öngyújtót, ha eddig sikerült volna elővadásznia. Ha nem, akkor most megteszem én magam és rágyújtok. Igen, a kocsiban. Oké, azért annyira nem vagyok bunkó, hogy ne húzzam le az ablakokat is mellé. Pár slukk után némileg higgadtabban, de a tempóból mit sem engedve hajtok tovább, ahogy a zöld jelzés felvillan. A lehajtót, amit Alex említett gyorsan megtalálom - tekintve, hogy úgy ismerem az erdőt, mint a tenyeremet, nem véletlen, hogy nem engedtem el egyedül Abigailt. Napokig kereshette volna a pontot, ahol ez a két szerencsétlen van... Így azonban magabiztosan és kissé zötykölődve a csapáson haladunk a fák közt melyek csak úgy dőlnek ki sorra utánunk, egészen addig, míg meg nem pillantom Alex alakját. Fékezek és megállok, a kocsi fénye marad, hogy Abs lásson is valamit abból, amit csinál. Öv ki, ajtó kattan és a természet rendjét némi hamuval megbontva szállok ki a kocsiból, ha minden igaz, Abival együtt. Sőt, nem lennék meglepve, ha engem beelőzve már a földön fekvő mellett lenne. Én magam igyekszem a ráérős tempót tartani látszatra, noha aki ismer és nem hülye - márpedig itt senki sem az, akármennyire is tudja Alex előadni a dolgot - annak feltűnhet, hogy a tőlem megszokott nyugodtságnak és higgadt hozzáállásnak nyoma sincs rajtam. A legjobb szó azt hiszem, az, hogy "kattogok", mint valami bomba, akin egyetlen szál cigaretta nem fog segíteni...
Ahogy búcsúzom a főnöktől és Steventől, felkapom a táskámat aztán már battyogok is az orvosi felé. A fenébe is, fárasztó nap volt a mai, legalább annyi pihenőm had legyen, amíg odaérek… gondolom én. Kb. 2 perc után már dolgozik bennem a lelkiismeret-furdalás, így aztán a vánszorgásból egyhamar maratoni távgyalogló sebességre váltok. Milyen is lenne már, mások a gyengélkedőn szenvednek, én meg itt nyavalygok? Gáz, tudom én azt… Belépve körülnézek, hogy hol van rám szükség, lekapom az első kezem ügyébe akadó köpenyt, s már indulok is, nyakamban a sztetoszkóppal, hogy tegyem a dolgom. Épp az első sérült szívverését hallgatom, amikor hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Már épp fordulnék meg, hogy leszidjam, mégis mit képzel? Nem látja, hogy épp dolgozok, amúgy is Will küldött… Ja hogy Will az. A csettintésére csak felszalad a szemöldököm, de aztán megindulok. Hagyom a köpenyt is, de a táskát azért magammal hozom, s már sietek is utána a folyosón. Ő küldött ide, ha mégis meggondolta magát időközben, akkor gondolom, hogy annak nyomós oka lehet, nem csak annyi, hogy főzzek egy kávét neki… Így aztán nem is akadékoskodok, csak némán követem. A kocsit megpillantva beigazolódni látszik a gyanúm, hát még miután beszállás után meghallom az instrukciókat. Be is kötöm magam, ha nem mondja, akkor is az lenne az első dolgom, persze csak miután a táska a hátsó ülésen landolt. -Azt megkérdezhetem, hogy hová megyünk? Meg hogy mi történt? –veszem a bátorságot, hogy felszólaljak, ám ahogy meghallom a válaszát, teljesen ledermedek a hallottaktól. Nem, nem attól, hogy az erdőbe megyünk, inkább az összes többitől. Most komolyan, arra kér a főnököm, hogy a zsebébe nyúlkáljak?! Nem is tudtam, hogy nagy hirtelen lesápadjak, vagy inkább elvörösödjek zavaromban, csak megrökönyödve néztem rá, hogy ugye ez most csak valami vicc? Aztán meghallom, hogy az őslakosok egyik tarkja haldoklik… sőt, mi az hogy! A civil főnököm! Erre aztán egyből felkaptam a fejem, s megfeledkezve az öngyújtóról, csak várok, hogy valami bővebb infót osszon meg velem. Már épp kérdeznék vissza, hogy ez most komoly? Biztos? Nem csak valami elcseszett tréfa? De elég végignéznem rajta… Nem, nem annak tűnik, sajnos. -Tudsz valami pontosabbat is? Hogy mire készüljek? –kérdezek vissza, miközben az ülésbe kapaszkodok- Meg komolyan gondoltad az öngyújtót? Ha bármi jelét adja, hogy igen, akkor csak óvatosan a zsebe felé pillantok. Te jó ég, ha ő se bírta kipecázni a zsebéből, akkor én mit fogok itt bénázni? És ha a másik zsebében van? Azt a mutatványt inkább kihagynám… Na mindegy, próba szerencse, a főnök szava parancs, szóval hajrá, Abigail… Még mindig jobb, mint ilyen sebesség mellett feltekeredni az első fára, csak mert nem a vezetésre koncentrál. Mondjuk azt se értem, minek pont vezetés közben cigizni… Oké, tudom, stresszoldó, meg minden, de akkor is. Szép lassan a zsebe felé nyúlok, pipacsvörös arccal, amit remélem nem fog feltűnni neki a nagy sötétben, amúgy is, koncentráljon csak az útra… Na meg a másik, amit remélek, hogy nem pont most fogunk áthajtani pár buckán, mert tuti itt süllyednék el szégyenemben, ha emiatt „nyúlnék félre”. Végül aztán csak sikerül megkaparintani a gyújtót, bár még hezitálok egy picit, mielőtt tüzet adnék neki. -Will, figyelj… tudom, hogy már korábban is mondtam, de biztos, hogy nem gondoltad meg magad? Ronda halálnem a tüdőrák, és nekünk nincs is olyan kifogásunk, mint a vérfarkasoknak, hogy úgy se árt… Ha gondolod, van nálam nyugtató, ne adjak egyet? Vagy szuri is van belőle… Esetleg ha utána hazaérünk, csinálok neked valami nyugitea-keveréket, füstölőből meg a szantálfa, kókusz, ópium, eukaliptusz és a sáfrány jó a feszültség csökkentésére. Na, majd ha legközelebb az irodádban járok, viszek neked, ki kell próbálnod! Ha még ezek után is ragaszkodik ahhoz a koporsószeghez, akkor csak beletörődve segítek rajta, ám mivel Will pont ekkor nyom egy satuféket, ha nem elég gyors, akkor cseszheti a gyújtóját – ahogy a hirtelen fékezés hatására előrevetülök, s csak a biztonsági öv fog vissza, a lendülettől sikerül kiejtenem az öngyújtót a kezemből, ami most valahol a kocsi padlóján hever. És nem, nem fogom megkeresni! -Biztos, hogy ne keressem meg azt a nyugtatót? –erőltetek egy halvány mosolyt az arcomra, ahogy a főnök felém fordul, aztán már száguldunk is tovább. Ha nem tudnám, hogy élet-halál kérdésről van szó, tuti, hogy a sebességátlépést is szóvá tenném, így azonban inkább csak lapítok az ülésen, miközben kézzel-lábbal kapaszkodok, és magamban reménykedek, hogy nem fogunk túl későn érkezni. A kapaszkodásra szükség is van, még inkább, mint eddig, tekintve, hogy milyen terepen haladunk… Basszus, csak ne kapjunk tengelytörést, durrdefektet, vagy hasonló „égi áldást”… Ahogy fékezünk, már kapcsolom is ki az övemet, felkapom a táskát és mint akit puskából lőttek ki, pattanok ki a kocsiból, hogy odarohanjak a többiekhez. Közelebb érve már látom, hogy Will nem túlzott, Tazanna tényleg pocsék állapotban volt, és ez erősen szépített kifejezés. És akkor még csak a „külső” sérüléseket láttam, a belsőket nem… Már vetődök is le mellé, arrébb tessékelve Alexet. -Mi történt vele? –kérdeztem tőlem szokatlanul meglepően röviden és lényegre törően a farkast, miközben elmormoltam a gyógyítás varázslatot. Nem… Itt most nincs idő mágiával vizsgálgatni, hogy egészen pontosan milyen sérülései is vannak, meg melyik milyen súlyos, van-e bármi belső vérzés, törés… Nem. Elég volt egy pillantást vetnem rá, aztán a kezeim már tapadtak is az oldalán lévő csupasz, véres húscafatokra, a fehéren kivillanó csontjaira, miközben feléledt bennem a mágiám, hogy jótékony energiaként átáramoltassam a testébe. -Segítsetek! Valaki tegyen egy szorítókötést a lábára, azonnal! –adom ki a rövid utasítást, de ha egyikük se mozdulna, akkor csak Alexet ugrasztom, hogy segítsen- Nekem előbb muszáj a törzs sérüléseinél elállítanom a vérzést, de két dolgot nem tudok egyszerre csinálni! Naná, hogy nem hagyom őket nyugodtan bagózni, amíg én a lelkemet is kigürizem, Tazanna meg haldoklik... Idegesen harapdálom a szám szélét, ahogy a szövetek lassan regenerációnak indulnak. Őszintén? Félek, hogy túl későn érkeztünk, és hiába teszünk meg minden tőlünk telhetőt, mégsem lesz elég, mert túl nagy a vérveszteség… Legalább a társának lehetett volna annyi esze, hogy megpróbálja elállítani valahogy a vérzést. Hát semmi elsősegélyt nem tanult?! Hogy a fenébe kapott ez jogsit, ha van neki egyáltalán?! De mindegy is, nem most van az ideje az ilyen vitáknak. Csak legyünk túl ezen az egészen, Taz legyen túl az életveszélyen, és esküszöm, addig nem nyugszom, amíg az elsősegély alapjait bele nem verem Alexbe… Sőt, az egész falkába!!! Meg akkor már az őrzőkbe is, akinél kimaradt volna… -Telefonáljatok a farkaslakba, hogy készüljenek fel az érkezésünkre. –adom ki a másik, szabadon maradt embernek az újabb utasítást- Legyen elég kötszer, géz, nyugtató, infúzió, 0-s RH pozitív vér a vérátömlesztéshez, ha mást nem, akkor kerítsenek addig valakit... Lélegeztető gép, meg egy defibrillátor, biztos ami biztos… -hadarom, és remélem, mindent megjegyeztek. Ha nem, akkor kénytelen-kelletlen, de újra végigdarálom nekik, csak ne ott derüljön ki, hogy jaaaa, hát bocsi, csak AB-s vérünk van raktáron… Vagy épp kifogytunk az infúzióból… mert akkor tuti sikítófrászt kapok. -Tarts ki, Taz… -suttogom csendben, bár valószínűleg úgy sem érzékeli. Próbálom minél gyorsabban helyreállítani a sérült szöveteit a mágia erejével, ám elég lassan megy a dolog – olyan mértékű a károsodás, hogy időbe telik, amíg az összes apró ér végét „beforrasztom”. S mivel nem csak vágásról van szó, hanem konkrétan hiányzik egy jó adag izomszövet az oldaláról… Hát, a szövetek visszaépítése még kicsit idébb lesz, először annak is örülni fogok, ha már nem vérzik el. Amennyiben a telefonáló kissegédem végez a hívással, már kapja is az újabb feladatot: folyamatosan ellenőrizze a sérült légzését és pulzusát, szívverését. Ha kell, a sztetoszkópot is kiveheti a nyakamból… Megcsinálnám én is, de ezt más nem igazán tudja helyettem, míg azt igen, és azt hiszem, talán több esélyünk van, ha 3-an ügyködünk a nő megmentésén, mint ha én egyedül – még akkor is, ha a két férfinek köze nincs a gyógyításhoz, talán így, az utasításaimmal menni fog a dolog. Szép lassan kezd is alábbhagyni a vérzés, igaz, én is érzem, hogy a varázserőm erősen fogyóban van. Egy darabig még kitart, de az Ash-sel való küzdelem és a civilek védelme olyan sok energiába került, hogy ha az este tovább részében is a mágiával akarok gyógyítani, akkor kénytelen leszek más őrző segítségét kérni hozzá, hogy ossza meg velem az erejét. Önkéntelenül is Willre pillantok, aztán Alexre, ellenőrizve, hogy hogyan boldogulnak az utasításaimmal, aztán ha minden rendben, akkor továbbra is Tazanna oldalsérülésére koncentrálok, amíg el nem állítom a vérzést. Igaz, már legalább könyökig csupa vér vagyok, és a köpenyemen ruháimon is kezd átütni az egyre nagyobb vörös folt, de ennek ellenére sem érzem a hideget – valószínűleg a fáradtság és az adrenalin jótékony hatása… Ahogy a nő oldala „fogjuk rá, kész”, már lépek is a lábához, hogy azzal is kezdjek valamit. Amint leveszem a szorítókötést, egyből elborzadok a látványtól. Valami hihetetlen a roncsolás mértéke, hát még az, hogy eddig nem hagyta el a lábát… Nem vagyok biztos benne, hogy mennyire menthető, esetleg le kell-e vágni, és megvárni, míg visszanő… De részemről, hacsak nem muszáj, én elkerülném az amputációt. Mindenesetre ha a farkaslakban leszünk, az ottani gyógyítók biztosan képzettebbek az ilyen ügyekben, így most a lábnál is csak arra koncentrálok, hogy elállítsam a vérzést. Viszont, aki eddig a lábánál őrködött, az most felszabadul, szóval figyelem, újabb kérés, vagy ha úgy tetszik, parancs: -Az orvosi táskában van néhány gyógyfőzet és krém. Mivel inni most nem igazán tud, így majd az infúzióval bejuttatjuk amit be kell, viszont… Van egy kis tégely, vörös kupakkal és címkével… Na, az külsőleg is használható, kérlek, kend rá az oldalán lévő sebre, meg a többi, kisebb sérülésre is, amit csak látsz! Utána meg kérem a kötszert, meg keress valamit, amit sínként lehet használni a lábához! Aki a légzést-pulzust figyeli, az pedig marad eddigi posztban, max. ha nagyon lelkes, ő is besegíthet a krémezésbe, én most Taz lábával vagyok elfoglalva. Ahogy lassacskán itt is kezd gyengülni a vérzés, már kezdek reményt látni rá, hogy sikerül megmentenünk, igaz, a sérülései még mindig nagyon súlyosak, és attól is függ az egész, hogy hogy viseli az utat a rendelőig, de… bízzunk a legjobbakban. Még pár percet biztosan eltöltök a lába mellett, s bár külsőleg nagy változás utána sincs, de legalább már nem vérzik. Fél siker. Elveszem a tégelyt, hogy ide is kenjek a gyógy-krémből, majd ha a fiúk találtak valami megfelelő faágat, lécet, vagy bármit, akkor sínbe rakom a lábát – legalább esélyt adjunk neki. Ha ember lenne, menthetetlen lenne, így viszont, hogy farkas… talán menthető, bár rengeteg időbe fog telni, az egyszer biztos. -Megtettem, amit most így hirtelenjében tudtam, de a továbbiakhoz már szükség lenne egy rendelőre. Bepakolnátok az autóba? De legyetek nagyon óvatosak, kérlek! Aztán ne vesztegessük az időt…
Alex szavai már nem nagyon értek el hozzám, mert mire elkezdett biztatni, a sötét köd ismét a tudatomra ereszkedett, és nem voltam más, mint egy haldokló test. Ugyan néha-néha akadtak viszonylag tiszta pillanataim, amíg vártuk a halált vagy kitudja, hogy mit, de többnyire inkább eszméletlenül feküdtem a jéghideg földön. Sosem gondoltam volna, hogy egy fa alatt fogom kilehelni a lelkem, de úgy látszik, hogy ennyi jutott nekem. Legalább az a része teljesült a tervemnek, már ami a halálomat illeti, hogy harc közben esem el. Harc után… ez most részletkérdés. Csak azt sajnáltam, hogy arra nem emlékszem, hogy mégis hogyan szereztem a sérüléseimet és ki által. Mondjuk az idegen hím arca felderengett előttem, de alighogy ez megtörtént, újabb eszméletlenül töltött percek következtek. Ólmos fáradtság lett úrrá rajtam, és mint ahogyan azt a mellettem üldögélő falkatársamnak is említettem már, nagyon álmos voltam. Tudtam én, hogy nem szabad elaludnom, de csupán két percre vágytam. Két aprócska percecskére, utána kezdődhetne a szenvedés és a fájdalom ismét. Nem érdekelne tényleg, csak legalább éljem túl ezt az egészet. Ennyi kellett semmi más. Egy kis megnyugvás, egy pillanat arra, hogy erőt gyűjtsek, de ez most luxus volt számomra, én pedig tartani már nem voltam képes magamat. Amikor újra észhez tértem néhány másodpercre, akkor érzékeltem, hogy többen lettünk. Erőtlenül próbáltam kinyitni a szemeimet, de nem ment, úgyhogy csak a levegőbe szagoltam. Az érzékeim ugyan tompák voltak, de nagyjából azért mégiscsak be tudtam saccolni. Will és Abbie érkezett meg Alex mellé, ami azt jelentette, hogy hívott erősítést ez a nagyra nőtt gyerek, és megpróbálnak most megmenteni. Csupán annyi maradt a dolgom, hogy kitartsak addig, amíg meg nem tesznek értem mindent. Elég neccesnek ígérkezett a helyzet, és igazából kételkedtem abban, hogy menni fog. Még sohasem éreztem magam ilyen gyengének. Ilyen erőtlennek és kiszolgáltatottnak. Magatehetetlennek. Gyűlöltem ezt az érzést, és soha nem is akartam megtapasztalni, de úgy látszik, hogy mégiscsak kénytelen voltam szembenézni azzal, hogy másokra vagyok utalva. Valahogy jobban szerettem, ha mások lettek az én lekötelezettjeim és nem fordítva esett meg a dolog. Amíg a szőkeség el nem kezdte gyógyítani az oldalamat, addig ismét kivontam magam a forgalomból néhány percre, így az is kimaradt nálam, hogy valaki bekötözte a lábamat. Valószínűleg, ha nem így lett volna, már rég üvöltenék a fájdalomtól. Legalábbis akkor, ha jobb állapotban lennék. Ám a mostani helyzetben csupán annyi telt ki tőlem, hogy elkezdtem dünnyögni és nyöszörögni a fájdalomtól, amikor megkezdődött a gyógyítás és sikerült elállítani a vérzést. Mivel már így is hihetetlenül sok vért veszítettem, nem nagyon ment a külvilág érzékelése. Csak azt tudtam, hogy a fájdalom rézése felerősödött bennem, de ezt talán jó jelnek is lehetett volna venni. Végre volt valami változás, ami valamelyest felélénkített. Sikerült is megerőltetnem magam annyira, hogy félig kinyitottam a szemeimet, és vetettem egy esdeklő pillantást a mellettem guggoló Abigailre. Aztán újabb homály állt be nálam, és semmit nem sikerült érzékelnem a körülöttem lévő sürgés-forgásból. Akkor tértem magamhoz ismét, amikor valami krémet kentek a sebekre. Mintha hűsített volna, vagy legalábbis nagyon jól esett jelenleg, de ezt kifejezni most nem voltam képes. Szerettem volna valamit mondani, de nem jöttek a szavak. Még azt is megerőltetőnek találtam, hogy újra kinyitottam a szemeimet, de megtettem. Látni akartam, hogy mi történik, ha már befolyásom nem volt az események folyására, noha mindig is szerettem, ha én tartottam kézben a gyeplőt. Csak az tudott megnyugtatni valamelyest, hogy tisztában voltam azzal, Abbie kiváló szakember, végtére is nem véletlenül alkalmaztam a Síparadicsomban sem, nemde? Kicsit megmozdítottam a fejemet, de erre rá is ment minden energiám ismét. A sötét tudattalanság újra rám telepedett, így azt sem érzékeltem, amikor végre felemeltek, hogy betegyenek majd a kocsiba. Ugyan hallottam még, hogy erre kérte a mellettem térdelő őrző a férfiakat, de a többit már nem volt alkalmam sem látni, sem érzékelni. Talán nem is baj…
Pofázhatok én itt, amikor Tazzana úgy dönt, hogy akkor is inkább alszik, mintsem rám figyeljen. Értem én, hogyne érteném, amikor haldoklik, na de azért annyi jól esett volna, ha legalább seggbe harap, vagy valami, és tudatja velem, nem örökre akar elaludni itt nekem. Willék meg... esküszöm, eltévesztették a házszámot, vagy a jó ég tudja, hol vannak már ennyi ideig, de nekem nem úgy fest a dolog, hogy sietnének. Baszki, jöjjenek légvonalban, döntsék ki a fákat, vájjanak alagutat a hegyekbe, ez sem érdekel, csak érkezzenek már meg. Tazt figyelem továbbra is, és mivel érzem, hogy a légzése kezd lassulni és akadozni, azt hiszem... kétségbe fogok esni. Mit kezdek egy ekkora farkas pofával, hogy fogom lélegeztetni egyáltalán? Átváltozok, rendben, akkor több az esélyem, na de akkor is... túl nagy a pofája, ezt nem fér bele az enyémbe. Megvakarom a fejemet, hogy akkor hogyan is kezdjek neki az egész műveletnek, és megragadom Taz fejét. Eddig jó vagyok, csak a folytatás kérdéses. Turkáljak a pofájában? Végül is. A nyelve után kezdek kutatni, hogy valahogy kirángassam a szájából, és félrehúzzam, hogy lehetőleg ne miattam fulladjon meg. És most? Fektessem ki, mint egy békát? Rohadjak meg, soha nem akartam egy farkas állapotát stabilizálni, most pedig ezt kéne tennem. Leszarom, lélegeztetni kell, de így... hát érdekes folyamat lesz. Ha a nyelvét visszadugom, megfullad. Ha így bezárom a pofáját, akkor amputálja saját magának... mindegy, majd visszanő. Összeszorítom a pofáját, és a nedves fekete orrot nézem... hát ott kéne befújni. És ha leharapom az orrát, akkor mi van? Ezen tűnődök, amikor végre hangos motorzúgásra, erős fényre, nagy sebességre és világító fák dőlésére leszek figyelmes. Megúsztam, nem fogom kinyírni Tazt, ez már önmagában is ünnepnap, vagyis nem nekem, hanem neki. Megjöttek Willék, fellélegzek, életem első reanimációja így még várat magára. Jobb ez így mindenkinek. Elég a fickóra néznem, hogy lássam rajta, tényleg nagy a gáz, a csajszi kezet csókolhat az őrangyalának, ha túléli az esetet. A kérdés meg... mi vagyok én? Látnok? -Szórakozásból széttépte magát. Mégis honnan a fenéből tudnám, mi történt? Így találtam rá, azóta meg azon van, hogy hazavágja az idegeimet, amit azért nem olyan könnyű. Jogsim sincs, mégis mit kellett volna tennem? Ha hozzányúlok és elhúzom, szétszakad, aztán ragaszthatják össze, a fene se vizsgálgatta, nem vagyok én orvos. Mindene véres, honnan tudjam, honnan folyik? Kössem be az egész farkast az ingemmel? Szorítókötés... hát jó. Ingem szakít gyúr, nyom, ha tudom hogy hová, aztán az ingem maradékát meg a lábára tekerem, és jól meghúzom. Valami szakad, remélem az ingem volt, nem Taz lába. -Elszorítva. Kurva büszke vagyok magamra, életem első kötése volt ez, elméletben jó helyen, igaz, egy ing mínusz, de ezt is leszarom. Telefonálni azt tudok, meg rágyújtani is, mert azt terveztem a gyaloglás után. Willnek is adok pár szálat, tudom, hogy láncdohányos, hát ne rajtam múljon az, hogy nem tudja etetni a ráksejtjeit. Farkaslak... elismétlem Abi szavait, ennek a felét nem vágom, de a vonal végén lévő igen, legalább ő. Bólintok, rendelés leadva, nem kértem házhoz szállítást, ha nem baj. Az ellenőrzést inkább Willre hagyom, mert én aztán sokat tudok mondani. Emelkedik, nem emelkedik. dobog, nem dobog... ennyi, mégis mi vagyok én? Orvos? Maximum hallom, hogy ha nem vesz több levegőt, de ennyi. Amire viszont felszalad a szemöldököm, az az, hogy Abi leszedi a kurva szakszerűen széttépett és feltekert ingemet Taz lábáról. Hát ezért tettem tönkre, hogy leszedjék? Olyan jól mutatott ott, nem? Valamit hadovál... -A mit? Orvosi táska, gyógyfőzet, kence, vörös kupakos tégely, kötszer, sín... sín??? Itt nem jár a vonat baszki, honnan szerezzek én sínt? Lopni sem szoktam, esküszöm. A táskát még megtalálom, azzal nincs baj, de ez női táska. Ebben minden van. Egyszerű megoldást választok, kiborítom az egészet a földre, és akkor átlátom a kupit. A gyógybizbaszt a többiekre hagyom, nekem mindegyik egyforma, na jó, a cannabist felismerem, de mást nem. A vörös kupakos tégely megvan, azt még én is tudom használni, a kötszerek, az a sok géz, kész, az összeset átadom Abinak, válogasson. Elvagyok a kenegetéssel, de milyen erővel? Nyomjam bele, vagy csak finoman? Megteszem, ami tőlem telik, bekenem én Tazt tetőtől talpig, ezen ne múljon, biztosra megyek. Sín meg... hát baszki oké. Remélem, nem green peace aktivisták, mert egyszerűen letörök két ágat, aztán felaprítom akkorára, mint a csajszi lába, ha ez jó sínnek, akkor megvan az is. -Be fog férni? Ez a legnagyobb bajom jelenleg, no meg az, hogy hol fogjam meg? Szerencsétlenkedek ezzel, mintha egy újszülöttet akarnának a kezembe nyomni, tartok tőle, hogy eltöröm. Jobb, ha a fejét választom, legalább azt ne törjük már össze a fákkal, ha lehet, és ott látom a legkisebb esélyét annak, hogy én is sérülést okozok. A többiek majd koordinálnak, és ha Tazt behajtogattuk az autóba, akkor mehetünk, de Will lépjen oda, mert sietős a dolog, én meg nem tudok vezetni, még háztartást sem, nemhogy autót.
Alex lelkes kiscserkész módjára végzi Abigail utasításait. Szinte öröm nézni, kár, hogy nem önszántából ilyen lelkes és valószínűleg nem is Tazanna miatt fog benőni a feje lágya, na de... Már épp újabb szálért nyúlnék, mert az iménti már bizony csúfosan a végét járja, mikor a hím a kezembe nyom elhaladtában egy szálat. Áh, szóval nem felejtetted el a múltkori tartozást, te mocsok! Szinte már gyermeki elégedettséggel köszönöm meg és gyújtok rá, hogy a telefonomért nyúljak, miként azt Alex is teszi. - Én engedek, talán tényleg nem lenne jó, ha kapásból a Protektor telefonálna. Nem mintha olyan nagyon érdekelne, ki és hogyan reagál a rangomra, nem szokásom dobálózni vele, akármennyire is oda meg vissza vannak egy-egy rangért a farkasaink maguk között. Így hát nekem marad a pulzus, melyet a nyaki ütőerén tapintok ki a farkaslédinek, mellé térdelve. Légzését pedig baromi egyszerű módon egy tőr segítségével ellenőrzöm. Nem, nem ezzel, amit kapásból megfogtam - vissza is csúsztatom és a mellette levőt húzom elő nadrágom tartózsebeinek egyikéből. Ez ugyanis nem ezüst, mint az, amit megszokásból, kapásból megfogtam. Az orra elé tartva látom, hogy kissé párásodik. Nem nagyon, de igen és ez jó jelnek vehető. - Van a platón is pár deszka, ne erőlködj ezekkel. - Jegyzem meg Alex felé, akinek nyilván csak most tűnhet fel, hogy a kocsinak a reflektoron túl is van folytatása még hátrafelé. Biztos nem figyelte, amikor a táskáért ment, nem is hibáztatom érte. De hogy Abi leöli a kiborítgatásért, arra fogadni mernék. - És lehet egyszerűbb lenne oda feltenni. Csak... nem, jó lesz a hátsó ülésen. - Beszélem meg itt magammal a dolgokat. Ott mégiscsak biztosabb és kényelmesebb is. Abigail nem nagy darab, befér még mellé, Alex meg élvezheti a társaságomat -haha - az anyósülésen. - Nyisd ki az ajtót Abs, kérlek. - Lám, a jó modorom még nagy idegességemben is megvan valahol, miközben felemelem Alex-szel egyszerre Tazt (már ha kellünk ketten hozzá egyáltalán, amúgy egyedül is felkapom, ha arról van szó) és helyezzük be a kocsiba, hogy aztán az imént felvázolt ülésrendet tartva tovarobogjunk - immáron kevésbé zötykölődve, hála a Farkaslakig kikövezett útnak.
// Elnézést, hogy feltartottam a sort. :$ A folytatás mehet már a megfelelő helyre, ha gondoljátok, bár én nem tudom, kellek e oda egyáltalán. Ha nem, akkor Will a kocsinál várja meg Abit majd és hazaszállítmányozza dolga végeztével őt is. //
Kezdőlap
//
//
//
// 
