Hogy őszinte legyek, lett volna időm megszokni ezt a fene nagy mellénnyel rendelkező amerikai hozzáállást az élet dolgaihoz, de valahogy mégsem tudtam megérteni soha. Nem fér a fejembe, hogy miért kell csak azért tisztelni valakit, mert idősebb, és azt sem tudom, hogy miért kellene örülnöm annak, hogy csak azért tesz meg dolgokat, mert egy falkában vagyunk. Amikor én voltam fiatal, mi szerettük egymást. Mindenki tudta, hogy hol a helye, akinek pedig nagy mellénye volt... Nos, olyan nem volt. Mostanra meg már mindenki nagyképű és arrogáns, mert azt hiszik, hogy övék a világ, csak mert farkasok. Túl sok akciófilmet néznek, Bruce Willis nem tesz jót a morálnak, ez már fix. ~Mérget vehetsz, Tark, hogy nem a fölényeskedésemnek köszönhetem azt, hogy most itt vagyok. Nézd el nekem... Ez már csak az öreg rigolyák egyike...~ Ez, meg a kakaó. Megnyaltam az orromat a gondolatra, de a szörnyetegem felborzolta a bundáját. Teliholdkor kakaóra fantáziálni... öcsém... Sóhajtás helyet fújtattam egy nagyot, majd megráztam a bundámat, és lassan, de nem lemaradva követni kezdtem Olent, ahogy szagot fog, és elvezet a medvecsordához. Éreztem rajta, hogy minden idegszálával a medvére koncentrál. Nem kis fogás, annyi szent, de ha már Tark, gondolom, nem fog neki gondot okozni. Egy kicsit arrébb lopakodtam a bozótban, és lefeküdtem a földre. Pont kiláttam a tisztásra a medvéhez, ebből a szögből minden bizonnyal élvezni fogom a műsort. ~Hálám a sírodig, Tark. Vagy az enyémig... Az Amarok nem felejt.~ Üzentem még neki, mielőtt kilőtte volna magát, akár egy rakéta, és rávetette volna magát a prédára. A farkasom is hasonlóképp akart cselekedni, de megnyugtattam, hogy hamarosan ő is érezni fogja a vér lecsurogni a torkán. Ez mondhatni megnyugtatta. Mi ebben a korban nem rohanunk már sehova, legfeljebb, ha ég a ház, és ki kell menteni a fotelemet. Hosszú még az éjszaka, és ki tudja,milyen meglepetéseket tartogat számunkra...
Nem vetettem meg, amiért olyan amilyen. De nézze el nekem az ég, hogy nem tudtam jó pofát vágni a stílusához. Megérteném a helyzetet, ha valóban szánt szándékkal ijesztettem volna el a dögeit, de így valóban csak forrófejű, fellengzős öregnek láttam. Legalábbis, amit eddig mutatott magából. De elfogadom az ilyet is, én se vagyok egy könnyű eset, és nyilván neki is bujkál a múltjában (főként a ki tudja hány évszázad alatt) olyan emlék, olyan élmény, sérelem, avagy fájdalom, ami miatt az ma, aki. Ez pedig nem rám tartozott, és nem is érdekelt. Hallottam, hogy szép lassan követni kezdett, ahogy bevetődtem a sötét sűrűség ölelésébe, és bár mostanság elszoktam a társaságtól, ügyet se vetettem a jelenlétére. Könnyebb tiszta fejjel, elhatárolódva a külvilágtól vadászni. Minden inam és izmom táncra kelt bőröm alatt, amint farkasom készenlétbe állítva magát, csak a kellő pillanatra várt. Forrongott, tombolt, minden lüktetésében éreztem, hogy mennyire vágyta már a vér ízét, a harc kezdetét... ~ Így legyen... ~ löktem oda a röpke gondolatfonalat elé, majd azonmód kilőttem a bokrok fogsága mögül, pontos célzattal véve be a termetes medvét. Nem volt egy batár állat, de azért kellően meg tud mozgatni, ha úgy alakul. Persze felfigyelt rám, és azonnal futásnak eredt. Nem is baj, fogócskázzunk egy kicsit... Talpaim véresre marták az anyaföldet, amint egyre gyorsabb tempót diktálva vettem üldözőbe. Még nem tudott kellően felgyorsulni, így volt esélyem közvetlenül a hátára vetődni. Energikusan robbantam el a talajtól, majd vájtam agyaraimat a sörtés borítású bőrbe, hogy feltépjem azt. Elég nagydarab húsréteget távolítottam el belőle, melynek helyét véres könnycseppek kezdték átitatni. Sietve, kellő élvezettel nyeltem le a falatot, pedig nem szeretek gyorsan enni... A medve fájdalomtól kínzó üvöltést hallatott, hatalmasat rántva rajtam, így felnyaltam a havas talajt, ahogy leszáguldottam róla. Pillanat töredékébe vesző lélegzet úszott el, amint hirtelen fölém tornyosult, két lábra állva, égzengető hangot adva haragjának, hogy lecsaphasson rám, és revansot vegyen. Ohh, nem... abból nem eszel! Felmenőim ereje felbuzgott bennem, amint halálos pontossággal rúgtam el magam a földről, mielőtt két mancsa eltaposhatott volna. Próbált elijeszteni, felém támadva, hogy kimozdítson, mancsaival fenyegetően dobbantva. Nem vagyok kis farkas mackó... Kihasználtam, hogy lassabb, mint én, így körbe szaladtam őt, majd vissza, olykor felé csípve, majd a kellő pillanatban ráharapva a lábára rántottam meg, így vesztve egyensúlyából borítottam a földre. Ám ő sem volt rest. A karmai felém kaptak, belemélyedve a hátamba. Nem mondom, hogy nem éreztem meg, de az ösztön most erősebb volt, a vágy, hogy érezzem a vaskos hús ízét... Nem hagytam ennyiben... Újra támadni kezdtem, kitépve oldalából még egy és még egy darabot, melytől ismét dühödt, kínfájdalom szaladt fel torkán. Nem adhattam neki időt, túl nagy volt, hogy bohóckodjak vele... Ismét felém kapott, ahogy szemből telibe próbáltam pofájának esni, és ezúttal ki védte az akciómat, én pedig ismét elterültem a nyirkos hóban. Vészjóslóan felpergett a pulzusom, amint az utolsó táncra készültem fel. A medve nagy méretekben köpte maga elé a levegőt, a sérülések gyengíteni kezdték, mégis nekem iramodott. Ha kisebb lenne isten bizony hagynék neki lehetőséget a mókára, azonban nem volt kedvem véletlen se alulra kerülni... Ügyességem nem hagyott cserben, és amint kellő közelbe ért, a nyakát céloztam meg. Az ütközet fájdalom ittasan csókolt össze a lázongó levegőben, megajándékozva még egy darab szuvenírrel belőle, és persze még pár sebbel. A földre zuhant a mázsás test... Mindenhol a vér ölelte körbe, és a már alig éledező hús, mely tátongó lyukként ékeskedett oldalán, és most már nyakán is. Élvezettel nyeltem le a pofámba maradt darabot, bódultan keringőzve az intenzív vér illatával. Tudta már, hogy nincs esélye, de utolsó leheletével is az életért küzdött, amint próbálta magát fellökni és újra rám rontani. Vörösben villanó agyarai felém kaptak, de már egészen erőtlenül... Zihált... már a vért nyelte szakadatlan iramban, mikor elég volt... Lábammal leszorítottam a fejét, s bár még így is ejtett rajtam jó pár karmolást, ahogy kapálózott, ahogy küzdött, vége volt... Egyetlen, határozott mozdulattal feltéptem a nyakában doboló ütőeret, átroppantva torkának csontjait. Utolsó elhaló nyögése újra éledt dobhártyámban, amint ez utóbbi falatot is lenyeltem belőle. Felfaltam volna, kívántam tovább enni, nem csak ezt a pár darab kitépett húst, amit a harc közben szereztem... Ám nem magamnak fektettem ki... Elég erőteljeseket fújtattam magam el, amint a bokrok felé villantottam az ezüstszín szempárt. ~ Remélem feltálalnom nem kell... ~ meghagytam az élvezetet neki, hogy ő téphesse fel a gyomrát, amennyiben akarta, két lépést elhátrálva a holt testtől, utat adva Shane-nek.
~Kezdődjön a tánc...~ Gondolom, már csak a magam szórakoztatása végett, amikor Olen elstartol, hogy letarolja nekem a macit. Érdeklődve figyelem a harci technikáját. A medve, mintha nagyobb lenne nála, ám idáig érzem a szagáról, hogy nőstény. Ajaj. A nőstények sokkal szívósabban harcolnak, bár úgy látom, hogy nincs bocs a környéken, akit védelmeznie kellene. Figyelem a táncot, elsőként a bevezető taktusokat. A nyitányt. Ahogy fekszem, az egyik mellső mancsomat átemelem a másikon, csipetnyi arisztokráciával meghintve az önelégült pofámat. Az adok-kapok lassan kezd untatni, de azt legalább élvezem, hogy a vér szaga betódul az orrcimpáim közé, és kényelmesen helyet foglal magának a két apró kis odúban. A harc szép, Olen szépen harcol, és rendkívül ügyesnek, cselesnek tűnik. ~Unalaq...~ Szólal meg egy hang a fejemben, én pedig lustán fordítom oldalra a fejemet. Egy szükség-fekete farkas áttetsző képe ült mellettem, fölém magasodva, és a viadalt nézve. ~Gondolod...?~ Feleltem tömény szarkazmussal a hanghordozásomban, és jobbnak láttam, ha én is visszafordulok a meccshez. Olen-Mackó 1:1, szabadrúgások következnek, a vezényszó pedig a hirtelen halál. ~Látnod kéne benne a lehetőséget. Tehetséges.~ Cahh, nézzenek oda! Kaapo atyámnak nincs jobb dolga ezen a teliholdas éjszakán, minthogy csak úgy a semmiből lecsücsüljön mellém, aztán úgy kezeljen, mintha ott lenne a fenekemen a tojáshéj. Idegesen felmorranok, és a mancsomra teszem hatalmas fejemet. ~Ha nem vennéd észre, épp a lehetőségeit fürkészem. Csak valaki nem hagy érvényesülni...~ Durcázok vissza, mint egy nagy gyerek, és dacosan a küzdők felé fordítom jegesen kék íriszeimet. Kaapo lustán feláll, alakja tekintélyt parancsoló és rendkívül... Halott. De a halottakat megillető etikett-tisztelet ezerszeresét sugározta magából. Pont, amikor a medve testéből eltávozott az élet, ő akkor rugaszkodott el a talajtól, és indult meg feléjük. Csodás. Most nyilván nekiáll a szellemvilágban űzni a medve lelkét. Szerencsétlen, nem elég neki, hogy épp most halt, Kaapo nem nyugszik, és megöli még egyszer. A medvék nem jutnak a mennybe, ez már teljesen világos. ~Ezt majd még lejátsszuk, ha az oldaladon leszek!~ "Kiáltok" utána, és közben én is felpattanok. Odaügetek Olen, és a kétszer halott medve teteméhez, megszaglászom a dögöt. Friss, forró a húsa, gőzölög a hidegben. Bennem feléled az olthatatlan vágy, hogy feltépjem, és kényeztessem magam az ízével... De... ~Szép fogás volt, Tark. Gratulálok. De úgy döntöttem, mégse kell.~ Nézek rá, fékezve magamat, és az étvágyamat. Mintha még az egyik szemöldökömet is felhúznám örömömben, hogy már megint mekkora g*ci vagyok. Felkaptam a fejem, mert zajt hallottam. Még egy mackó, hát ez remek. Még visszanézek Olenre, és teljes erőmből nekiiramodok a medvének. Ráugrok a hátára, mindketten felborultunk, és bukfenceztünk a földön, de nem eresztettem el, bármennyire is kapálózott. Csak még egy kicsit tartsak ki, még egy kicsit... Lerúgtam magamról a dögöt, rávetettem magam, és egyenesen a torkába martam, majd egy jól irányzott, precíz mozdulattal kitéptem a torkát, mialatt ő minden mellső körmét belevájta a hátamba. Ű, ez fájt, 'szameg. Nem baj. Mindketten kidőltünk. Én azért, mert elfáradtam, ő azért, mert meghalt. Lihegtem, mint az istenek nyila, de megvolt. Hogy ez hogy fog nekem fájni holnap! Ez a rossz az öregedésben. Ha le tudom rendezni a harcot fél percben, nyert ügyem van, de utána... Kidöglök. ~Ez jobban tetszett, mint a tied.~ Vetem oda Olennek, és kíváncsi vagyok, hogy csak magában fortyong, amiért átvágtam a palánkon, vagy hangot is ad a haragjának.
Vége volt. Épp elegendő levezetésnek tűnt a maciharc, ahhoz, hogy lenyugodjon bennem a vadászat iránti vágy, és alább szálljon a vörös köd az agyamról. Már csak farkasom éhségére kellett megoldást találnom. Amikor Shane oda ugrott, és szaglászni kezdte a friss tetemet, lefeküdtem a földre, mancsaimat komótosan magam alá húzva, fejemet feltartva pillantottam el a sűrű sötétség gyomrába. Ám a szavaira vissza emeltem rá tekintetemet. Hogy szép volt, vagy sem, azt nem tudom. Nem azzal foglalkoztam. De azért jól esett az elismerés, még tőle is. Az utóbbi mondatra viszont, ha tudtam volna flegma grimaszt vágni, némi homlok ráncolással, nyilván meg is tettem volna. Amolyan jól van buksi, válogass a kukoricásban tápolt-lócitromot napestig pofavágással. Beszarás, hogy ezek a műemlék korabeli ősbarmok mennyire finnyásak... Nyitok egy mauzóleumot nekik, szimpla kedvességből. Shane.. Shane... Shane... Hát semmi sem felel meg ohh kegyelmes Salamander!? Vagy Saaristo... Ahogy tetszik! Reagálni is tudtam volna mit, de nem lett volna értelme, legalábbis én nem láttam, másfelől pedig én is meghallottam a zajt, amire Shane is kellően felfigyelt. Orromat finoman megemelve szívtam be a másik medve szagát, de nem mozdultam el fekvő helyzetemből. Nem is kellett, ugyanis farkas barátom azonmód nekirohant a lehetőségnek, hogy levadássza magának a még élő, elevenen vibráló hústömeget. Érdeklődve figyeltem, ahogy gyorsan élvezetet se hagyva a vadászatnak levezényli a műveletet, és finom pontossággal tépi ki annak torkát, elleheltetve utolsó lélegzetét. Erőteljes volt, és ez akárhogy is nézem, szimpatikus volt. Már csak ha arra gondolok, hogy mennyi idős is lehet, lévén, hogy az Amarokok tagja. Isten bizony, annyira sajnáltam, hogy nem tudok vigyorogni, amint fellöktem magam földről, felé lépve kettőt, távolabbról szemügyre véve a példányt, ügyet se vetve a kijelentésére. Még jól is jártam... ~ Energikus volt, és precíz. Elismerésem Mr. S. ~ jegyeztem meg első körben. Igazság szerint emlékszem még, miként szólíttatta magát, de ez így jobban hangzott, és jobban is illett a stílusomhoz. ~ Így viszont, ha nem bánod, elfogyasztom ezt a másikat. Nekem még mindig kedvemre való a sajátom. ~ ráztam meg kissé bundámat, kényelmesen előrenyújtóztatva mancsaimat, majd átugrottam a holt medve elé, aminek életét oltottam. Nem vártam engedélyt, ha nem kell, hát majd én ellapátolom. Egész egyszerűen, egyetlen mozdulattal téptem fel gyomrának vonalát, utat vágva magamnak, megterítve a kis asztalomat. A bőr szakadó hangja megbizsergetett, és az elém táruló, fojtogatóan kívánatos látvány sem hagyott nyugodni. Még mindig meleg volt, ahogy pofámat a belek közé túrtam, teljesen beleveszve a vér és a hús intenzíven feltörő illatába. Nem voltam mohó, de élvezettel szaggattam ki a belső szerveket, és nyeltem le nagy falatokban. A csontok megreccsentek agyaraim alatt ahogy átroppantottam őket, hogy még több húshoz jussak. A pofámról csöpögött a vér, amint által ölelt, miként egyre mélyebbre fúrtam magam, gyönyör ittasan belezgetve a halott medvét. Végül lassan a végéhez értem, mikor már boncoltan hevert előttem, szinte már felismerhetetlen formában. Hátrább léptem, nem sokat hagytam belőle... Úgy látszik a kis farkasom eléggé éhezett már. Pofám íveit végig nyaltam, mint aki jól végezte dolgát. ~ Sajnálhatod, hogy nem kóstoltál bele. Igazán finom mackó volt. ~ fordultam Shane felé, leülve hátsó lábaimra. Nyilván nem érdekelte, pedig komolyan mondtam. De vegyük a helyzet jó oldalát. Ő is kiélte magát, és mindketten jól laktunk. Legalábbis nekem mindenképp nyerő volt a szitu.
Úgy tűnt, Olen nem eszi rossz néven, hogy feleslegesen parádéztattam. Milyen kár... Pedig már vártam volna a tomboló dühére, vagy arra, hogy kiosszon, hogy micsoda egy hibbant vénség vagyok, erre... Hogy mi? Thhessék? Jaaa, hogy megdicsért? Nos, igazán köszönöm, de annyira kiállhatatlannak és már-már antiszociálisnak tartom magam, hogy bármennyire hízelgő a dicsérete, nem tud jól esni. Csak felmorranok, mert ennek ellenére ott fekszik előttem egy medve, és ez az Olen gyerek egész kreatívnak tűnik. ~Mr S. Ez tetszik...~ Jegyzem meg, és ha emberi alakban lennénk, most biztos hümmögve dörzsölgetném az államon a borostát. De mivel előtt most sajnálatos módon el kell tekintenem, inkább felkelek, és egy precíz vágással felhasítom a medve oldalát. Ajj, nem lesz ez így jó... Megragadom a nyakánál, és a hátára fordítom. Franc se akar a bordáival szórakozni. 200 évesen még poén volt, most már unalmas, és felesleges időhúzás. Tehát, még egy jól irányzott, precíz vágás, és a zsigerei már ki is csusszannak a teste rejtekéből. Kirakodóvásár van, tessék, tessék! Belevetem magam a nagy zabálásba, ám ennek ellenére mégis inkább tűnök finnyás arisztokratának, mint vadállatnak. Ami nem kell, vagy túl zsírosnak ítélem meg, még a számba se veszem, hanem a mancsommal vágom arrébb, mintha valami kórt terjesztene. ~Tudod, Tark, ahonnan én jövök, ott így kellett felnőni. Nem lehetett játszadozni. Csak ölni. Ölni, ölni, ölni. Minél gyorsabban és hatékonyabban.~ Na, azért mégis csak lereagálom azt a dicséretet! De ez olyan öregesen hangzott... Ó, dehogyis, nem akarom én untatni őt azzal, hogy előadom az "amikor még fiatal voltam..." kezdetű végeláthatatlan nagy monológot. Ha kérdezne, én válaszolok - esetleg -, de ennyi. ~Ezzel a darabbal se volt kivetnivaló... Ha minden jól megy, legalább nem magányosan fedezik fel a Mackómennyt.~ Lépek el én is a tetemtől, mert nem bírja már a gyomrom. Degeszre sosem eszem magam, nem vagyok mohó. Látom, hogy leült a fenekére. Na, csak nem megnyugodtunk? Habozok egy csöppet, mert szívem szerint megköszönném neki a remek semmit, és igyekeznék a kandalló elé száradni. De most újra eszembe jut Kaapo, meg a hülyesége, úgyhogy megnyalom az orromat, leülök én is, tisztes távolban Olentől, és kérdezek. ~Ha kipihented magad, lenne kedved elbeszélgetni egy deviáns Amarokkal? A társaságomon kívül kakaóval és ropival mindig szolgálhatok...~ Ha már szervezem itt a falka életét, akkor nem árt, ha még egy harcost beszervezek a kis játékomba. Mielőtt még átmenne valami háromszemélyes drámába az egész. Minél több a szereplő, annál több az izgalom, és nekem annál nagyobb esélyem van élvezkedni az eseményeken.
Olyan szívesen elvigyorogtam volna magam a szavai hallatán. Nocsak, mégis tudok tetszetős dolgot is kreálni az irányába... Mindjárt meg is paskolom a vállamat. Vagyis, majd ha lesz hozzá kezem, amivel megtegyem. Így azonban csak biccentettem egyet felé, így nyugtázva le szavait. Minek után mindketten annyira boncoltuk darabjaira a medvéinket, amennyire ínyünkre való volt nem gondoltam volna, hogy még fog bárminemű beszélgetésbe kezdeni, de meglepett, és valahol jól is esett. Noha, ennek legkisebb foszlányát se mutattam. ~ Látod... Te így nőttél fel, én pedig úgy. Nem lehetünk egyformák, és furán is jönne ki. ~ utaltam arra, hogy én miként viselkedem farkas alakba, ami sajnos őt megzavarta. Tényleg nem akartam elijeszteni a prédáját... ~ Nem sajnálod, hogy nem élvezed ki a vadászatot? ~ vetettem oda egyszerűen a kérdést, miközben borzoltam egyet a bundámon. Érdekelt miként látja, hiszen az ölni, mint egy gép, élvezet nélkül lemészárolni valamit, nem feltétlen lehet a legjobb érzés... ~ Bár, gondolom hozzászoktál... Neked így természetes. ~ persze, ha nem így van állítson meg és vázolja a saját verzióját! Akarom, sőt, szeretném. Tényleg. Tiszta robotmeló: megyek, ölök, piff-paff, eszek, vége... Abszolút nem gyere be nálam, de hát nem is nekem kell megfelelnie. ~ Kétlem, hogy létezne olyan, de ha mégis, legalább ennyi örömük valóban akadt. ~ jó lett volna felnevetni, mackómenny... ilyet se hallottam még, de mindenképp jópofán hangzott. Úgy látszik az öregnek mégis akad némi humorérzéke... Ezért nem szabad elsőre ítélkezni... Ahogy ott ültünk egymással szembe, kellő távolságban, úgy festhettünk, mint két híddísz, vagy vízköpő, amik jól megmunkált szoborként pihennek egy helyben évszázadokon át. A felajánlásra azonban elbillentettem a fejemet, így megtörve a mozdulatlanságot, feldobva a keményre állott vízköpő szerepét. Erre már végképp nem számítottam, még akkor sem, ha már jó pár perce értelmes, normális modort is vettünk fel. A magunk módján. ~ Nos, Mr. S... A kakaót csípem, ha jó meleg, a ropit pedig olykor elrágcsálom, ha úgy adódik. Viszont a beszélgetéshez mindenképp szükségszerű lesz a társaságod, még akkor is, ha néha nem sikerül párosítanod a kakaó-ropi kompozíciójával. ~ emelkedtem négy lábra, újabbat nyújtózva magam elé. ~ És furcsa mód, de lenne kedvem. A pihenés meg úgyis várat magára... Mindig azt teszi. ~ léptem felé egyet, nem sértve meg a magán szféráját. Nem tudtam milyen okból kifolyólag jutott erre a döntésre, de most már csak azért is érdekelt. Meginvitál... döbbenet. ~ Azért remélem nem belőlem szeretnéd a következő ágyelőt... ~ csak szórakoztam, ha akart volna már itt megölhetett volna, ha velem is épp olyan precízen és gyorsan bánik el, mint a medvével. Már nem ültem vissza, vártam miként is tervezi a továbbiakat.
Az első kérdésén talán elgondolkodnék, merengenék, de nem teszem, mert számomra egyértelmű a válasz. Így igazából nem is váratom sokáig a dologgal. ~ Amikor annyi idős leszel, mint én, akkor majd megérted, hogy mi a különbség szükség és hobbi között. Neked már itt van a mikró, a gyorskaják, piacok, na meg egy rakat pénz, gondolom. De ahonnan és amikorról és származom, ott a fagyon kívül nem volt semmi. Ha nem vadásztunk volna minden nap, meghalunk. Olyankor nincs idő kiélvezni a vadászatot, amikor 50 éhes száj várja a vacsorát.~ Persze, voltak idők, főleg az első 10-20 évben, amikor a vadászat számomra öröm és kaland volt. De az is csak az újdonság izgalma miatt. A szörnyetegem élvezte, hogy akadnak kihívások, és hogy minden nap fejlődhet, új módszerekkel cserkészheti be a prédát. De a tényleges, mindennapos vadászattal ezek az örömök hamarabb fásulnak el, mintha csak Teliholdkor vadásztunk volna. Ha emberi alakban lennénk, megvonnám a vállamat, de így csak megtekerem kissé a fejemet. ~Ne aggódj, Tark, az én pihenésem nem várat magára. Megvannak a magam bevett rituáléi, így a meghívásom nem ma estére szól. De, a napokban. Mindenképp. ~ Felkelek, megrázom a bundámat, és az ágyelős hozzászólására kedvem lenne felröhögni. De mivel erre nem vagyok képes, így csak lihegésben nyilvánul meg a pozitív reakcióm. ~Nem, dehogy. Ágyelőm sok van. Most igazából a kandallóm elé kéne valami szőrme.~ Odamentem hozzá közelebb, és minden különösebb megfontolás nélkül ráharaptam a marjára. Gondolom, fájt neki, de nem okoztam olyan sebesülést, ami maradandó lenne. Halkan felmorrantam, kifejezve a kizárólagos dominanciámat, acélosan fogtam, szorítottam Olent addig, amíg ki nem fejezte a behódolását. ~Értesíts, mikor vehetek rólad méretet...~ Üzentem még, amikor eleresztettem a bőrét, aztán szépen, nyugodtan elballagtam vissza, a házam felé. Ha Olen jön-jön, ha nem, akkor egyedül szambázok át árkon-bokron.
//Köszönöm a játékot! Ha lesz kedved, akkor a gyűlés után megejthetjük a beszélgetést //
Csöndesen hallgattam végig, szinte mozdulatlanul a monológot, ami már majdnem végeláthatatlannak tűnt. Nyilván így van, és ha idősebb leszek, lehet nálam is más sorrendek fognak felállítódni, más nézetekkel karöltve. Most viszont, most van. És én eszerint élek. Már nem úgy működik a világunk, ahogy régen, ebben teljesen igaza van, és nehéz átállni erre, ami most van, vagy jószerével csak szimplán nem akarunk. De lényegében evidens,a mit mondd, és nagyon hozzáfűzni valóm sem akad. ~ Rendben, akkor időt szakítunk rá Mr S. ~ valahol örültem is neki, hogy ennyiben maradunk, és nem kell még pár kört lehúznom vele a mai napból. Ennyi éppen elég volt. Mindazonáltal akármennyire is ellenszenvesnek mutatja magát, ettől még van benne valami, ami miatt csak nem tudok rá annyira fújni, mint akarnék. ~ Hát, ott sem igazán szeretnék fityegni, ha nem haragszol meg érte, de majd akasztunk neked egy odavaló betolakodót. ~ minden bizonnyal elég nagy vigyort engedtem volna el, ha tudtam volna, így viszont maradtam a szimpla földbe marásnál, mely során karmaim alá jótékonyan sűrűsödött össze az aprólékos hódara. Érdeklődve figyeltem, ahogy felém közelített, és bár éreztem némi késztetést rajta valami felé, nem mozdultam el. Hát, elég nagy hiba volt... Úgy mart rá tarkóm alatti részre, ahogy nem szégyellte. Köszi, nagyon köszi. Tudtam, mit akar, de egyből nem adtam meg neki az örömöt. Szorított, és hát kellően éreztem a fogait a bőrömben, de tartottam magam, míg végül engedtem neki, noha nem azért mert kényszerített rá. Megadtam neki a tiszteletet a kora és a rangja miatt... Lassan ereszkedtem lejjebb mellsőbbik felemmel, fejemet is alább hajtva. Legyen meg az örömöd öreg! ~ Eljön az ideje. ~ csak ennyit feleltem, amint felegyenesedtem újfent. Egy ideig mellette haladtam, majd biccentve egyet felé leváltam félúton a táskám irányába, hogy visszaöltsem emberibb formámat...
// Én is köszönöm a játékot! Mindenképp megejtjük //
- Ne aggódj, a kocsi tökéletes lesz, amíg elvisz minket. Pár pillanatig a teremben elgondolkoztam azon, hogy mégis miért kéne valamit is felvennem, de végül engedtem a józanabbik eszemnek. ~ Igen, tudom meglepő, de van józanabbik eszem! ~ Tehát visszacaplattam a szobámba, beletúrtam a szekrénybe és magamra vettem valamit. Nem zavart nagyon hogy a hófehér kabát a fehér vászonnadrággal nem éppen egy vadászós szerelés. Talpig fehérben mentem le csak a sportcipőm volt kényelmes, habár a fehérből ott sem engedtem. Így mentem ki Tara kocsijához, majd hamarosan már az országúton süvítettünk. Kényelmesen hátradőltem az ülésben, amennyire sikerült és csak az élet nagy dolgain jártattam az agyam. Nem tudtam mi lesz és hogyan lesz. Normál esetben soha nem álltam szóba senkivel, de most egészen jól esett, hogy Tara itt van és nem unom magam halálra. ~ Nah szép, még a végén érzelgős leszek... tiszta őrület... ~ A másik nő szavaira csak elmosolyodtam. - Naná hogy nem. Sőt határozottan tetszik az ötlet.... Még a végén valami nemesebb vadat is fogunk. - kacagtam fel. Igen, kedvem lett volna szétszerelni valakit, ehhez mindig volt kedvem, de egyenlőre annak is örültem, hogy nem otthon ücsörgök. Elnéztem a tájat, ami elsuhant a kocsi ablakai előtt és úgy éreztem, az én lelkem is olyan gyorsan formálódik és változik, mint a táj. A régi énem rá sem ismerne a maira... Hogy ez rosszabb, vagy jobb, hogy fejlődtem-e, vagy romlottam a régihez képest, azt nem tudtam, de azt a csontjaimban éreztem, hogy változok. Vetettem egy pillantást a fekete hajú farkasra, majd csak úgy kibukott belőlem. - Te mióta élsz itt?
- Hűha. Kath, mint egy igazi dáma, úgy öltözött fel az alkalomhoz. Az a fehér kabát olyan jól áll rajta, hogy az már szinte törvénytelen. Kicsit szégyellem magam, amiért én csak egy cipzáras melegítőfelsőt kaptam magamra. Nekem is ki kellett volna öltözni? Egy percen belül már túl is teszem magam a dolgon, aztán indulás. Katharina velőt rázó nevetése más körülmények között talán rám hozná a frász. Most viszont éppen ellenkezőleg! Felráz, lelkesít. A farkasom éppen csak nem csóválja a farkát odabent, de vöröslő szemei már a tájat kémleli. A vadont, ahová annyira vágyik. Sóvárog a vér után. A házam előtt parkolok le, ahogy terveztem. Leállítom a motort, kioldom a biztonsági övet, és kipattanok. Ha Katharina is így tesz, intek az ajtó felé, hogy kerüljön beljebb a házamba. Nem kérem el a kabátját, hogy felakasszam, mert a levegő elég hűvös. Mivel gyakorlatilag nem lakok itt, csak 2 naponta járok vissza portalanítani, így értelemszerűen spórolok a fűtéssel. Ha Katharinának nincs kifogása ellene, begyújtok a kandallóba is. Mániám ez a vacak, nem tehetek róla. A kérdésre már innen válaszolok. - Úgy három hónapja. Talán négy. Később jöttem utánuk Chicagoból, engem eredetileg ott hagytak a horda élén. Ha Kat körül akar nézni, vagy leülni vagy akármi, akkor eddig nyugodtan megtehette. A kandalló tüze ég, mire visszajövünk kellemes meleg lesz. Most viszont jobb szeretném átengedni a terepet a vadállatomnak, tehát vetkőzni kezdek. Amint lekerül rólam az utolsó ruhadarab is, ott helyben a nappalim padlóján változok medve marmagasságú, fekete bundájú szörnyeteggé. Így várok Katre.
Kíváncsian figyelem Tara házát. Nem nyűgöz le, de mondjuk kevés olyan dolog van ezen a nyamvadt elkorcsosult világon, ami le tud nyűgözni. Egyetlen ilyen dolog talán a vér. A tornacipőm szép alaposan letöröltem a küszöbön, nah nem mintha a teljesen új cipőmön egy fia kosz lett volna, de kissé tisztaságmániás voltam, amikor nem borított tetőtől talpig vér. Figyeltem, ahogy begyújt a kandallóba. Volt valami barátságos abban, ahogy a lángok fellobbantak... el tudtam volna nézni a tüzet jó sokáig. Szerettem ahogy égett, ahogy elpusztított és porrá rombolt mindent... ~ Igen, szeretem a tüzet... ~ - Értem. Én is később jöttem, volt még egy ügyem... - mondom csak úgy akaratlanul, mialatt végignézek a házon. Nem állok neki mászkálni mint valami hülye turista, de amit látok, azt szemügyre veszem és elraktározom a tudatomban. Aztán figyelem Tarát. Teljes nyugalommal és türelemmel végignézem ahogy levetkőzik, majd átváltozik. Van abban valami magával ragadó, ahogy emberből farkas lesz. Mindig imádtam nézni a folyamatot, ahogy emberből előtört az állat a kegyetlen és pusztító én... Aztán amikor Tara már farkasként állt előttem előrenyúltam és megsimogattam a fekete bundát afféle kiismerhetetlen mosollyal az arcomon. Végül hátraléptem és szépen ráérősen én is vetkőzni kezdtem. A cuccaim csak ledobáltam a kanapéra, majd végül az emberi bőröm is ledobtam magamról. Amikor már farkas voltam, rájöttem, hogy szinte a tökéletes ellentéte vagyok Tarának. Az én bundám hófehér volt, olyan makulátlanul tiszta, amennyire mocskos a lelkem, a szemeim pedig ragyogó aranyfénnyel izzottak, mintha nemesfémből öntötték volna őket a pofámra. ~ Indulhatunk? - tettem fel a mentális kérdést. Felesleges volt, de nekem jól esett.
Volt abban a mozdulatban valami sötét és perverz amivel végigsimított a bundámon. Halk morgással jelzi a vadállatom, hogy bizony ez az a határ aminél tovább nem engedek. Castor a minap megnyalta a fülem tövét, ha Katharina meg is vakarja, az már sok lenne. A nő viszont tudja, hogy mi az elég. Hátra lép néhányat, hogy helyet teremtsen magának, majd pár ruhadarabbal később... hó fehér bundát ölt előttem a halál. ~Menjünk.~ A bejárati ajtót nyitva hagytam, nem kell óvatoskodni a kilinccsel, és hála az isten háta mögötti lakásomnak, a szomszédokra sem kell gondolni. A figyelő tekintetükre semmiképpen, hisz kilométeres körzetben ez az egyetlen ház az utcában. Kiérve a hűvös levegőre, először alaposan kirázom a bundámat. Nyújtással nem húzom az időt már, amint Kath is kilép a házból, megkerülöm az épületet, majd homlok egyenest iramodok a képzeletbeli határ felé. ~ Te is érzed őket? ~ a lágy fuvallatban felém sejlik egy-egy farkas illata, de néhány erősebb energiáját is megérzem tökéletesen kiélesedett érzékeimmel. ~ Takard el a térerőt. Játszunk.~ kérem Katharinat, és ha partner benne, akkor teljesen elrejtem az energiáimat, a testem pedig egy átlagos, hétköznapi farkas alakjára csökken. Már csak a szemeim árulhatnak el, és az illatom... Nem tervezek teljesen behatolni a területükre, csak súrolni, kaparni a határokat, hergelni őket. Az utóbbi hónapokban nagyon sokat tanultam. Tesztelni akarom végre élesben is. A puding próbája az evés, nemde? Ha ez igaz, akkor a farkasé meg a harc lesz. Tudni akarom . Puding, vagy farkas? Ez itt a kérdés.
Biccentek egyet a gondolatra. Sok sok felesleges mozdulat, de az efféle berögződések nem kopnak el valami könnyen. Megszokjuk, hogy reagálunk arra, amit a másik tesz, amit gondol, hogy tudja, itt vagyunk mi is. Vetek még egy pillantást a házra, amikor kisétálunk belőle. A nyitott ajtóval olyan, akár valami éhes vadállat, aki elvesztette a zsákmányát, de pofáját szélesre tárva várja, hogy az ebéd visszatérjen. ~ Tudom, néha kicsit fura hasonlataim vannak, de az életben mindenki préda vagy vadász... én vadász vagyok, a vadászok vadásza.... ~ Amikor a hűvös szél keze végigsimít a bőrömön, beférkőzve a fehér prém alá elmosolyodnék, ha farkaspofával erre képes lennék. Én előrenyújtom a két első lábam, mintha nyújtóznék, olyan pozícióban, ahogy a kutyák állnak, ha játszani akarnak, csak én sokkal nagyobb és halálosabb vagyok, mint egy játékos kutyus... Érzem, ahogy a vadászat vágya szétbomlik a testemben, akár valami vérszomjas húsevő virág. Igen, vadászni akarunk, ölni akarunk.... Tara szavaira oldalra kapom a fejem, de végül belemegyek a játékba, elvégre rontani nem ront a dolgon. Elrejtem az energiám, magamba csomagolom jó mélyre a vérfarkas mágikus hatalmát, majd megiramodok előre. Játszok Tarával, előtte rohanom, ha nem indul meg azonnal le akarom előzni. A lábam még egy kicsit vacakol, szóval nem biztos, hogy sikerül, de azért egy kis vicc, hogy érezze a törődést. Nem hagyom el nagyon, nem is akarom, csak felpörgetem a vadászatot.
Katharina még nem ragyog régi fényében. Könnyedén tartom magam mellett, vagy mögött az irammal, hisz én jó kondícióban vagyok, és egyébként is fürgébb nála. Nem felejtem viszont, hogy ez a kiruccanás unaloműző jelleggel történik, szó sincs itt dominanciaharcról, vagy arról, hogy én magasabb rendűnek képzelném magam. Csak szórakozunk, a futás meg ennek a része. Vagyis én így gondolom. Már jócskán átléphettük a határt, illetve azt a helyet ahol Rowennel találkoztunk még mikor megérkeztem. Beljebb már nem merészkedek, ki tudja hol lyukadunk ki. Még csak az hiányzik, hogy nagy ütemmel loholjunk be a házaik közé. Akkor biztos, hogy nem úsznánk meg élve a kalandot. Ellenben, ha ebben a képzeletbeli körgyűrűben maradunk, még mindig van esély arra, hogy egy szemfülesebb kiszagol minket. Ha nem riasztja a társait, garantáltan elszórakozunk Katharinával. Én mozgok egy keveset, felmérem, mit tudok, Kath meg kiéli gyilkolás iránti perverzióját az egyenlőre még ismeretlen áldozatokon. Hát mi ez, ha nem egy gyönyörű barátság kezdete?! De előbb még... A szél észak-keleti irányra vált, én meg élesen kifarolok, hogy irányába induljak. Rénszarvasok vannak arra, legalább négy. Hátha akad köztük egy erősebb szarvasbika. Nem olyan harcias, mint mondjuk egy medve, de a szörnyetegem nem bánja. Megérezte a könnyű préda szagát, most már nem nyugszik, míg nem kóstolja.
A fekete farkas könnyeden tartja velem az iramot, szóval egy idő után nem pazarolom felesleges dolgokra az energiám, mint például az, hogy elhagyjam őt. Végülis nem versenyzünk csak futunk, ráadásul a lábam sem az igazi még. Ellenben élvezem, ahogy az izmaim összehangolt játékban forrnak össze, ahogy a már egy ideje nem használt izmok újból magukra találnak. A koromhoz képest baromi sokat edzettem és igen erős vagyok az átlaghoz képest. Imádom a kimerítő fárasztó futást, és mindent, amikor megterhelem a szervezetem, mindegy hogyan.... Nem törődök vele merre megyünk, nem igazán érdekel melyik kinek a területe. A föld, amire a lábam teszem az enyém, és örülhetnek, hogy megtiszteltem a földjüket azzal, hogy idejöttem! Amikor megérzem én is a szarvasszagot kissé felkapom a fejem, de nem hat meg különösebben a dolog. A fenevadamnak nem ízlése semmi ennyire buta és gyenge állat, illetve ami nem kihívás, akin annyira nem látni, amikor szenved... ~ Nos de ha nincs ló, hát jó a szarvas is... ~ Ha menne felsóhajtanék, majd irányba fordulok én is. Megyek Tarával a szarvasok felé. Igazából nem vonz annyira a dolog, de unaloműzésnek ez is megteszi.
A tanácsülés épp elég unalmas, bosszantó, és feleslegesbe hajló volt hozzá, hogy pár napig felhagyjak a szocializáslóddással a falkába, úgyhogy a jelenlegi legkedvesebb hobbimnak hódolok már két napja, nevesen felfedezem az erdőt, lemozgatom magam, és élvezem a nagyjából érintetlen tájat. nagyjából tudom, hogy merre húzódnak a határaink, azok mentén futok. Jobban szeretem, mikor a mancsom alatt ropog a friss hó, és jeges szél fúj, recsegnek a mínuszok, de azért ezt az időt is lehet élvezni... Jelenleg az avatatlanok könnyedén nézhetnek egyszerű farkasnak, bár azokból nem sok jár erre. mondhatni egy sem. Már kellően bemelegedtek az izmaim, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a falkából ki jár a közelben, és profin elkerülöm az esetleges találkozást. Az ismerős szagot előbb kapom el, mint a szarvasokét. Meg is torpanok, felmelt fejjel szimatolok, fülelek, hogy megállapítsam, merről jön pontosan. Nem nehéz megismernem Tarát, elvégre közelről is volt alkalmam megjegyezni a közösen eltöltött hétvégét. Azt is könnyen megállapítom, hogy nincs egyedül. És ha már akkora feneket kerítettek a határoknak azon a nyamvadt tanácskozáson, akkor itt a lehetőség, kiderítem mit keres itt másodmagával. Talán még unatkozni sem fogok tovább. Könnyű vágtában indulok el feléjük, de a pjzsomat nem engedem le. Tara úgyis hamar fel fog ismerni, efelől nincs kétségem. Ha sikerül a közelükbe kerülnöm, akkor néhány méterre tőlük lefékezek, és megállok a fák között. ~ Micsoda meglepetés, hogy itt látlak... Megzavartam valamit? ~ Ezt Tarának üzenem, most nézni is őt nézem, bár a másik farkast sem veszítem szem elől, de egyelőre megelégszem vele, hogy a látóteremben van.
Hamar beérjük a szarvas csordát. Ekkor már bestiám kizárta tudatából Katharinát, és csakis az elejtendő vadra figyel. A hordától nem messze lassítok lépésre, majd kapcsolok lopakodó módba. Meglapulok, a füleimet hátra vetem, így osonok a szarvasok felé. Megéreztek már valamit. Nagy, sötét szemeikkel az erdőt fürkészik, de engem még nem vettek észre. A szél járása is nekem kedvez, már érzem is a vér szagát amit felém fúj a szél. Megnyalom a pofámat. Csak két hosszabb ugrásra vagyok a szarvasbika torkától. Megállok, szinte lefekszek, hogy minél nagyobb lendületet nyerjek... ekkor szólal meg a hang a fejemben. Először nem tudom, hogy ki zavart meg az én "nagy" pillanatomban, bár a hang ismerősen csengett, és igen, ezt az energiát is éreztem már korábban. Mint a rúgó, pattanok fel és vágom magam támadóállásba. Torkomból őrült morgás szakad fel, az energiáimat pedig egy hurrikán erejével robbantom az ismeretlen ismerős felé, hálából azért, hogy meg mert zavarni vadászat közben... Aztán tisztulni kezd a kép, és felismerem Raymondot, meg a helyzetet. ~Hey Raymond.~ csak a szavak lazák amiket használok, a "hangomban" nyoma sincs szórakozott élnek... ahogy a farkaséban sincs. Hála a morgásnak, a szarvasok már tovább álltak. Kissé csalódottan pillantok utánuk, de közben Raymond szándékait tapogatom. Arra következtetek, hogy nem akar még a torkunknak ugrani, így felegyenesedek a támadóállásból, és leülök a fenekemre. ~Szóval... a helyieknél tetted le a voksod.~ Nem az illatából érzem, hisz a szél tőlem fúj felé. Az a kimondatlan birtokos szerkezet adta tudtomra, amit beköszönő gondolataival sejtetett. ~ Katharina, ez itt Raymond. Raymond Los Angelesből érkezett, és nem ért sokat a házi barkácsoláshoz. Raymond, Ő itt Katharina....~ mit is mondjak róla?~... egy koncentrációs tábort vezetett... Éppen vadászunk. Csatlakozol?~ nah ebben már találhatott némi pimasz élt, de egyelőre nem viszem túlzásba, ez csak az ő reakciójától függ. Ő tudomásomra adta, hogy ez az ő földje, én meg az utóbbi gondolattal azt közöltem, hogy ez engem nem érdekel. Hogy most mi lesz? Kathre sandítok.
~ Uncsi, uncsi, uncsi... fincsi... ~ Figyelem Tarát, a vadászatnál sokkal jobban szórakoztat az, ahogy beleéli magát a vadászatba. Van valami gyermeki lelkesedés abban, ahogy a préda után megy... vagy inkább vadállati? Nos nem is tudom... Én minden esetre nem mentem közelebb, de úgy tűnt Tara jól meg is van egyedül, ment a farkas után, szinte éreztem hogy árad felé a koncentrációja. Én csak megráztam hófehér bundám, ami itt többnyire tökéletesen elrejtett, habár azt hiszem még a hónál is fehérebb voltam, gyönyörű tiszta, habár milyen másféle lettem volna? Aztán megjelenik az idegen farkas. A bundám kissé felborzolom és a torkom mélyén morgás érlelődik... Nah ez a préda már sokkal jobban a fogamra való. ~ Oh igen... itt már van kihívás... érzem a csábítást, hogy belemarjak... ~ Megnyalom a pofám, arany szemeimben ott csillog az őrült vágy, a gyilkolás fellobbanó tüze. Az nem hat meg, hogy talán kicsit erősebb nálam, vagy egyén ilyen hülyeség... ~ Hiszen kit érdekel, ha szétszed? Én azt is élvezem... ~ Ismét gonoszul elmosolyodnék, ha tudnék, de a farkasok pofáját nagy szomorúságomra nem erre találták ki. Milyen kár... milyen szörnyen kár... Tara kis gondolatmonológjára felé kapom a fejem, majd teljes nyugalommal mellé sétálok. Beállok a baljára, amerről jöttem, kissé úgy, hogy félig mögötte legyen. Én nem ülök le, ülésből sokkal nehezebb támadni. A bundám még mindig fel van borzolva és úgy állok Tara mellett, akár egy fehér kísértet a fekete mellett. Kissé furcsálltam, hogy meghívta ezt az idegen farkast, hogy vadásszon velünk, és ez nem tetszett. Ez préda volt, nem pedig társ, ennyi és pont. És az sem tetszett, hogy bármit is elmondott rólam, csak én árulhattam el titkokat. ~ Ennyi információt és ne többet! ~ küldtem a gondolatot határozottan Tarának, majd felvontam a mentális pajzsaim, jó mélyre ástam be magam mögéjük. Jó volt ott nekem és kész. Nem tetszett ez az egész....
Tara hirtelen mozdulatára és vad morgására tőlem még nem érkezik érdemi felelet. Tudom, hogy nem ugrik egyből nekem, előbb még lesz alkalmam váltani vele pár szót. Már ha ő rám mer támadni egyáltalán. A testtartásom egyértelmű dominanciáról árulkodik, a legkisebb mértékben sem tartok a két nősténytől, vagy ha igen, azt sem látni, sem érezni nem lehet rajtam. A nekem lökött energiáit is nyugodtan állom, tulajdonképpen még élvezem is a bundámban pattanó szinte elektromos szikrákat. Tudom, hogy egyesével sokkal erősebb vagyok náluk. Taránál abban is biztos lehetek, hogy az ő rutinjával egyedül nincs sok esélye egy-két karcolásnál többet ejteni rajtam. A másik nősténnyel még nem találkoztam, de biztos, hogy csak együtt képesek megszorongatni. Ettől függetlenül eszemben sincs erősítést hívni. Most még semmiképp. Még azt is megállapítom magamban, milyen szép kontrasztot alkot egymás mellett a két nőstény. A megjegyzésre nem válaszolok, hiszen elég egyértelmű, hogy a helyiekkel vagyok jelen állás szerint. A bemutatásra egy röpke kis időre Katarinára fordítom a pillantásom. Koncentrációs tábort? Egészségére. Gondolatban elnevetem magam, mikor Tara befejezi. ~ Nahát! Szinte rád sem ismerni. Hogy felvágták a nyelved! Látom, te is az a fajta vagy, aki csak társaságban bátor…~ Remekül szórakozom a helyzeten. ~ Ha vadászni akartok, menjetek máshová… Ez falkaterület, nem engedhetem, hogy itt folytassátok…~ Még mindig halványan érezni a jókedvű felhangot a gondolataimon, és nincs bennem semmi fenyegető, de egyértelmű, hogy komolyan gondolom. Ami pedig a fehér nőstényt illeti, a Tarának szóló figyelmeztetésére én (is) válaszolok. ~ Nem kell aggódni, egyáltalán nem érdekel ki vagy… ~ Felőlem Hitler személyesen is álldogálhatna itt, ő sem hatna meg jobban.
Katharina nem veszi a lapot, és akkor még enyhén fejezem ki magam. Az, hogy bezárkózott, a lehető legrosszabb ötlet volt, mert így mindketten saját magunkra vagyunk utalva. Rendben, én nem fogok Raymond torkának ugrani annak ellenére sem, hogy mi ketten vagyunk, ő pedig egyedül. Úgymond ismerem őt. Ez így más, nem akarom megtépni. Viszont ha Katharina nekimegy, Raymond pedig megkísérel végezni vele, nekem is be kell szállnom. De nem tudok üzenni Katharinanak, hogy maradjon veszteg, majd én megoldom, mert a nőstény bezárkózott, úgyse hallja. Hogy kapnád be! Raymond megjegyzését elengedem a fülem mellett. Nem sért meg vele. Egyrészt azért, mert gőze sincs arról, hogy milyen "fajta" vagyok. Másfelől meg nem kedvelem én őt annyira, hogy érdekeljen mi a véleménye rólam. ~ Vadászni jöttünk, üres gyomorral nem megyünk el innen. Neki meg kár mondani bármit is. Bezárkózott, süket mint az ágyú.~ bökök Katharina felé. Ha már úgyis ülök, unottan felemelem a jobb mancsomat és nyalogatni kezdem, ezzel is jelzem Raymondnak, hogy én ugyan ráérek még. Nem fogok visszafordulni, ha már eljöttem idáig, és gyáva sem vagyok, hogy ezt egy idősebb farkas felszólítására tegyem meg. Ők lépnek ha akarnak, én egyelőre maradok ahogy vagyok.
Jó idő volt, elég jó ahhoz, hogy megjárassam magam, egy lenge kis ruhába. Oké, a harisnya és a dzseki se maradt otthon, de azért így jobb volt, mint nagykabátba. És a csini kis fém, farkasokat meg a teliholdat ábrázoló kitűzőimet is közszemlére tehettem. Meg-megcsillantak a ruhám alján a napfénybe. Most otthon hagytam minden tudatmódosításra alkalmas szert. Hogy miért? Mert vigyáznom kellett magamra, na meg a medvémre. Szegényke még mindig bicegett, és ráadásul kezdett a szívemhez nőni. Nehéz lesz visszaengedni majd a természtbe, annyi szent. Látszólag ő is bír, hiába érzi, hogy mi vagyok, már kevesebbet harapdál, és néha magától keresi a társaságomat. Véleményem szerint ezek komoly előrelépések, bár nem vagyok állatagyturkász meg semmi ehhez hasonló, csak jó megfigyelő. A medvék nem szeretik túlzottan a farkasokat, mint ahogy mi sem a chicagoiakat. Egy a terület, egy a zsákmány...Mi kell ennél több, egy komoly viszályhoz vérengző vadállatoknál? Na ugye,hogy semmi? Mindenesetre az én mackóm jól volt, akárcsak a lábam, hiszen hála Josénak az is szépen helyrejött, egész hamar. Így más dolgom már nem maradt, csak etetni a csöppségemet, és gondosan bezárni, ha dolgozni megyek. Tudom, hogy nem hülyék, akik fenn laknak velünk a Farkaslakban, érzik őt biztosan, de eddig még békében eléldegéltünk. Biztosan várják az alkalmat, hogy kirugdoshassák... Chuck a maci nagyban 'kiabálva' sprintelt vissza aranyosan a lábamhoz, kiszakítva engem a gondolataimból. Már egész mélyen a fák között jártunk ezért torpantam meg, mivel látszott a kis sántikálón, hogy valami megrémisztette. A figyelmetlen mindenemet most már... Levegőbe szimatolva vontam fel a szemöldökömet, miközben arra pillogtam, amerről a macikám szalad felém. Egy kedves mosoly terült el arcomon, ezzel el is söpörve tagjaimból a pillanatnyi feszültséget. Ismerős jön, hála az égnek, nem kell a saját erdőnkben is bujdosnom a betolakodó népségtől.
Úgy leszívtak az utóbbi napok, hogy nem maradt időm olyasmire, mint a falkával bandázni. Régebben sem voltam nagy társasági ember, de azért legalább heti egyszer elhívtam vacsorázni, piálni, vagy mozizni valakit, esetleg vadászni, vagy csak úgy lógni valakit. Ezzel szemben az utóbbi hónapban nem sokat jártam a falka területén, csak vadásztam, ha már nem bírtam tovább. Kendra mindig jó gyerek volt, szerintem. Persze örökölte apja természetét, de talán éppen ezért jöttünk ki egymással olyan jól. Mostanáig. Aztán ott van még a polgármester, meg az egyre közelgő választások körüli hűhó. Ha már közel akarok maradni a tűzhöz, azt ugye illik rendesen csinálni, szóval támogatom az öreg Bergert ahogy lehet. Persze a vendégeknek más elképzelése van erről, egyikük máris a városfő helyére pályázik. Azt a kört én csesztem el tulajdonképpen. Azt akartam elérni a sok jellel, amit miss Bennett kölykének hagytam, hogy jöjjön ide, és kavarja meg kissé a szálakat. Egy belviszály sem jött volna rosszul... Hogy mi történt, azt nem tudhatom, csak tippjeim vannak, meg egyetlen egy árva tény: miss Bennett elhagyta a várost. Szummázva: hónapokig melóztam a nagy büdös semmiért, most meg azon feszenghetek, hogy ne a vendégek kezébe kerüljön a város. Elcsesztem... nem kicsit. És azt már említettem, hogy Mortimer is elszelelt? Kíváncsi vagyok ki veszi át az öreg helyét a protektorátusban... Tippem az van, de ez is inkább csak balsejtelem, mint remény...
Farkas bundában járom az erdőt. Így sokkal kényelmesebb, és ha meglátok valamit, arra azonnal lecsaphatok. Nem, az a medvebocs túl kicsi nekem ahhoz, de ha az anyukája is a közelben van, őt lehet megpaskolnám. Kicsit közelebb érve megérzem Dotty jelenlétét is, innen úgy tűnik, hogy a medvebocs hozzá tartozik. Így már más. ~Helló, nő!~ köszöntöm a nőstényt, mondhatni pajkos hangnemben, közben odaügetek a pároshoz. Egyszerű farkas alakban vagyok, sötétbarna bundámban és citrin sárga szemeimmel egyáltalán nem passzolok az erdő buja zöldjéhez. Megérkezve hozzájuk, leülök a nőstény mellett, orral megböködöm a kezét. ~Ki a fickó?~ érdeklődök a medvebocs felől. Fejemet oldalt döntve méregetem a jószágot. ~Nem tudtam, hogy megint pasizol. Hát már nem szeretsz, Dottyka?~ Régebben szerettük húzni így egymást, remélem legalább ez az egy kis apróság nem múlt el az egy év alatt, amíg nem voltam itt. De ha jeléét látom annak, hogy nem bírja már az eféle ugratást, akkor leállok.
Pontosan ahogy éreztem. Pillanatokon belül megjelent egy csodaszép barna farkas, aki az imént a frászt hozta a plüssmackómra. Boldogan indultam el felé, majd lecövekeltem, mikor újra szirénázni kezdett Chuck. - Szia Kedveském! Hát kérvényt kell benyújtanom, hogy láthassalak, miután hazajössz? - csóváltam vigyorogva a fejem, és a megbökött kezem a fejére tettem kedvesen. Jó volt újra látni Iant is, akárcsak Vincent néhány hónapja. Kedves pótapáim, akik igyekeztek eddig pozitív irányba terelgetni. Nem volt eddig maximális sikerük, de még van idejük bőven. - Sajnos kénytelen voltalak lecserélni. Lásd be, ez a kis apróság milliószor édesebb. - kaptam is fel a szinte remegő macit. - Bár nem túl bátor teremtés. Viszont így legalább én vigyázok rá, és nem fordítva. - közben leültem, hogy ne kelljen felfelé néznie rám Iannek. Talán benne volt az is, hogy tekintélye megköveteli, hogy alatta legyek, mindenesetre most alacsonyabban voltak szemeim, és így tökéletesen kényelmes volt. - És veled mi újság? Falatozgatsz, vagy épp önkéntes őrjáratot tartasz? - a mackót akkor se tudtam volna letenni, ha akarom, mert körömmel kapaszkodott hol a ruhámba, hol pedig a bőrömbe. - Mit szólsz a fantasztikus meglepetéshez a szállodában? Pont ez hiányzott ám a nyakunkba... - Castor előtt nem problémáztam rajta túl sokat, de azóta minden egyes nap elrágódok rajta, hogy én, személy szerint mit tehetek az ügy érdekébe, mert az bebizonyosodott, hogy a bunyó részemről nem lendít túl sokat a helyzetünkön.
Kezdőlap
Ha lesz kedved, akkor a gyűlés után megejthetjük a beszélgetést 
//
