- De aztán te fésülöd ám ki szegénykémnek a bundáját. Nem a kedvence, nekem elhiheted. - mutattam a még mindig összekarcolt kezemet. Jó tény, hogy már alig látszottak, de ez a regenerálódásunkat tekintve, biztos rájön, hogy sokkal mélyebbek voltak. A kezem visszahúzva türelmesen vártam a leteremtést. Tudtam, hogy nem úszom meg, hiszen Ian rengeteget segített és terelgetett de meg is szidott, ha hülyeséget csináltam. És ez mi, ha nem a legnagyobb ökörségem az elmúlt éveimbe? - Igen, tudom... Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de nem érzékeltem... Vagyis csak későn. Eltompultam, mert azt akartam. De legközelebb inkább egy kanapéba süppedve vágom haza magam. - meredtem a kis kitűzőimre. - Közel volt hozzá, de nem tette. Bár megköszönni nem fogom neki. A következő kérdésétől megijedtem, ami az arcomra is kiült. Ráemeltem a szemeimet, és sóhajtottam. - Nem tudok róla. Mondtam Sednának, hogy ha kell elmegyek Castorhoz, de azt mondta, hogy eszembe se jusson. De nem is várom el, nincs rá szükség. Az én hibám volt, tanultam a leckéből amit kaptam. Miattam senki ne vigye vásárra a bőrét. - Azt akartam mondani, hogy 'Ian, eszedbe se jusson elmenni és megküzdeni az Alfával' vagy valami hasonló, de ki vagyok én, hogy parancsoljak neki? Nem tehetem meg, maximum megkérhetem, ha reagál az előbbiekre. De remélem nem lesz rá szükség, mert az én szavaim vajmi kevesek lesznek ahhoz, hogy őt megfékezzék... - Na de elég is ebből. Te mifélét csináltál, míg távol voltál?
Teszek én már magasról a macira, majd fél év múlva megint megcirógatom, ha nem teszi meg helyettem addig valaki más. Most ennél azért komolyabb témára váltottunk. Dottyka belátja, hogy hibázott, nem kezd veszekedni velem. Én se lelem örömömet abban, hogy nyúzzam, piszkáljam a témában, szóval nem kezdek el megint papolni neki. Nem buta lány, nem is felelőtlen, csak fiatal még, és vannak nagyon nehéz napjai. Megnyalom az orcáját, a füle tövét. ~Jól van drága. Most már nem megyek sehová.Ha beszélni akarsz valakivel, akkor passzold le a macit és ugorj le hozzám. És ha szeretnéd, akkor folytathatjuk az edzéseket is... Biztos elpuhultál másfél év alatt.~ ha ember alakban lennék, most játékosan beleboxolnék a vállába. Hogy Sedna nem lépett semmit erre, azt valahol nem is csodálom. ~Esküszöm, hogy tisztelem azt a nőt, de kezdem azt hinni, hogy sügér a vezetéshez...~ Olyan "nem tetszik ez nekem" ívben csóválom meg a fejem. Egyébként igen vettem a lapot.~Nem megyek neki az alfának, de egy másikat meg fogok tépni. ~Nem vagyok dühös, mert a múlttat már nem tudom visszacsinálni. Ha jól értem, ez egyébként is hónapokkal ez előtt történt, talán még itt se voltam. Hát persze, hogy nem hisz akkor már hallottam volna róla. De hogy válaszoljak a kérdésre: ~ Emlékszel még Anikára? Tudod, a lányom anyja... Meghalt tavaly előtt télen. Szóval átruccantam Szibériába kitombolni magam. Nem történt semmi különös...~ Próbálok erről is olyan könnyeden és lazán beszélni, de nem megy. Bár nem éltünk együtt Anikával, azért én szerettem azt nőt. Még mindig ott az űr, egy év alatt nem forrnak be a sebek...
Egy halovány mosoly kúszik arcomra a nyalintásától. A nyakát átkarolva döntöm arcomat puha bundájára, és így hallgatom végig a mondandóját. A puhány szóra viszont egyből felülök újból. - Hékás, nemis vagyok puhány, nemrég Olent is megkértem, hogy segítsen már kicsit gyakorolni. De ha rámérsz, akkor örülnék, ha te is megtornáztatnál néhanapján. Sajnos most már nem árt... - hagyom, hogy a maci felfedezőútra menjen. Ha valamitől megijed, úgyis hozzám fog visszarohanni, ha meg nem, akkor majd megkeresem. - Nem sügér, csak gondolom éppen jól mentek a tárgyalások, vagy valami. Arra, hogy megtép valakit mindenképpen csak egy igzán szúrós pillantást kap. - De minek? Majd én megtépek valakit, ha úgy érzem már, hogy menne, nem kell neked ezzel foglalkoznod. - vontam kettőt a vállamon, és az ölembe ejtettem a kezeimet. - Oh, részvétem. - Lehet nekem is ilyen isten háta mögötti helyekre kéne mennem tombolni legközelebb... Nagyjából tudom mit érez, hogy milyen rossz lehet az egész. Én nem is akarok tudni arról, ha Tony meghal, mert akkor ott a feje tetejére áll a világom. - De mostmár jobb? Szólj nyugodtan, ha segíteni kell bármiben neked, vagy Kendrának. Valahogy nem tudtam elképzelni, ahogy Ian ácsorog a próbafülke előtt hatvan ruhával a karján, és várja, ahogy a lánya éppen benn öltözködik, majd illeg-billeg a tükör előtt.
~Olen...~ ismétlem a nevet, próbálok rájönni, hogy melyik lehet az. Egy év alatt több új arc is érkezett. A fene se tud kiigazodni közöttük... ~Az a sivalgány az, aki összegabalyodott Shayennel, vagy a kozákról beszélsz?~ Ez a két tippem maradt, mert a többieknek legalább a nevét tudom, jóllehet egy szót se váltottunk még. Azért a megbeszélésen arra is kitérhettünk volna, hogy Sedna bemutatja az új hímeket. Illetve a kanoknak lehetett volna annyi bőr a képükön, hogy bemutatkoznak a többieknek. Sebaj, ez ilyen... De hogy a témánál maradjak: nem tudom, mire képes ez az Olen, de szívesen venném én is kezelésbe Dottyt. Biztos ami biztos... ~Nem érted. Ha nem csapunk vissza, valahányzor megmarnak egyet a mieink közül, az nekik annyit mond, hogy bármit megtehetnek velünk, és máris megnyerték a küzdelmet... ~ Nem akarok többet beszélni erről, de ha még így se érti, akkor belemerülhetünk. Ráérek, és amúgy is szívesen beszélgetek Dottyval. A medvebocs e közben felfedező útra indul, a nőstény pedig úgy néz utána, mint egy anya aki ugrásra kész, ha netán felbotlik a kicsinye. Ember alakban felkuncognék ezen. Ami pedig Anikát illeti: ~Nem számít, hogy jobb-e. Van egy nyűgös kamaszlányom, az élet megy tovább... ~ ködösítek. Fáj még, hogy meghalt, fog is még sokáig... de kitomboltam magam, a csöndes gyász pedig nem lesz hatással a falkában betöltött szerepemet illetően. Anika nem is volt a nőstényem, igazából nincs is jogom ehhez... ~De kösz. Kelleni fogsz, ha majd beharapom Kendrát. Tudod, vannak azok a női dolgok amikről biztos nem szívesen beszél apuval...~ Igazából majdnem 300 éves létemre: gőzöm sincs arról, hogyan működik például az a vérzés dolog, vagy bármi más. ~Egyébként van terved estére? Átjöhetnél vacsorázni, meg bambulni valami filmet. Még házavatóm se volt.~
A mai napokban egyre többet járok ki az erdőbe vadászni. Okát pontosan nem tudom megmondani. Talán Vincent halála miatt így vezetem le a mérgem. Mások előtt nem mutatom ki érzéseimet, elég volt látni ahogy Ian kiborul. Voltak akik megsiratták, de én nem tartoztam közéjük, akármennyire is fáj az elvesztése. Már nem egy fontos embert veszítettem el az életem során, így sikerült megtanulnom uralkodni magamon és nem kimutatni a fájdalmam. Sokan mondják azt, hogy ez nem egészséges és mindent ki kell adnunk magunkból, de ez engem csöppet sem érdekel. Nem fogok odamenni Ianhez, vagy akár az új atanerkünkhöz, hogy az ölébe borulva kisírjam magam. Már eleget sírtam a múltban és nem látom értelmét annak, hogy kiboruljak. Azzal nem tudom őt visszahozni! A ruháimat egy igen idős fenyőfa tövében helyezem el, majd gyorsan felöltöm magamra a bundámat. Legalább farkas alakban nem gondolok Vincentre, ebben a rövidke kis időben farkasként gondolkozhatok, aki csillapítani akarja éhségét és az ösztöneire hallgat. Ilyenkor mindig is jobban szerettem ezt a formámat. Valahogy sokkal könnyebben fel tudtam dolgozni a traumákat. Legelső alkalommal nem csak a vezetőmet, de a szerelmemet is elveszítettem. Napokig voltam farkas alakban, míg végül sikerült elfogadnom a tényt. Miután körbeszaglásztam a fát, hogy megjegyezzem magamnak elindultam vadászni. Nem volt konkrét célom, egy kisebb rágcsálónak is örültem volna ebben a nagy hidegben. Könnyű léptekkel sétálok a hóban, semmi zajt nem csapok, szinte suhanok. Egy nagyobb szellő felém fújja egy fiatal szarvas illatát. Azonnal megtorpanok és az illat felé pillantok. Nem lehet messze. Ha továbbra is óvatos vagyok, de gyors akkor hamar érezhetem a finom meleg vérét a számban. Nem hezitálok sokat. Azonnal futásnak eredek, hogy leteríthessem őt egy határozott mozdulattal.
A gyászidőszak jó döntés volt, mert habár szívesen ugrottam volna egyből a betolakodóknak, mindenkinek kellett az idő, hogy feldolgozzuk a veszteséget. Idő, ami alatt kitaláljuk, hogyan vágunk vissza. Pontosan. Könyörtelenül. Mert ha ezt megtorlatlanul hagyjuk, azzal bizony a saját szegénységi bizonyítványunk alján hagyjuk ott a mancsnyomunkat, ami eléggé büszkeségromboló lenne. A kölykök egész jól kezelték a dolgot: sírtak, féltek, kiborultak. Akadt, aki még halált se látott, mást még Vinc vett be a falkába, szóval vegyes volt a felhozatal. Azok miatt viszont nem aggódtam, akik kimutatták, megélték, a magukba fordulók mindig "veszélyesebbek". Az egyik fiatal, aki miatt aggódtam, Dotty volt. Egyébként is volt korábban összetűzése a másik alfával, de emellett még Vincent is harapta át. Ha Eden és Shane is kiborultak, akkor az már szinte elvárható volt, hogy őt is meg fogja rázni a dolog, ezért egyfajta bánatkezelő, feszültséglevezető vadászatra hívtam. Igaz, hogy már nem Naturalak, csakhogy a száz is odébb van még neki, így valamelyest joggal kezeltem bizonyos helyzetekben kölyökként. Néha úgy éreztem, kicsit érzéketlen vagyok, mert vagy még mindig nem fogtam fel, hogy a volt Atanerknek akkor ennyi, vagy egyszerűen nem állt olyan közel hozzám - ami könnyen lehet. Kedveltem, de nem mondhatnám, hogy túl szoros barátság alakult volna ki közöttünk. Már nem is fog. A halottnak járó tiszteletet megadtam neki, de ennél többre azt hiszem, nem voltam képes. Inkább az élőkkel foglalkoztam. Az erdőbe érve éreztem, hogy nem mi vagyunk az egyetlenek, akik vadhússal akarnak vigasztalódni. ~ Mit szólsz, megzavarjuk Isabelle magányát? ~ küldtem gondolatban a kérdést a kis nősténynek, majd megráztam magam, hogy a fákról a hátamra pötyögött hótól megszabaduljak. Kellemetlen érzés, amikor olvadni kezd és végigfolyik rajtam, ráadásul rohadt hideg, és meleg vízben szerettem mosakodni.
Eddig teljesen frappáns megoldásnak tűnt az, hogy csendben az ágyon, mindig más üveggel a kezemben gubbasztok, és legalább századszorra is végigszámolom a takarómon lévő minták csíkjait. Hatszáznyolcvanhét, hatszáznyolcvannyolc, hatszáznyolcvankilenc... De egy idő után rá kellett döbbennem, hogy ez egyszerűen egy nem a legpraktikusabb megoldás, rám nézve legalábbis biztosan nem. A többiek... Nos mondjuk úgy, hogy eddig az orromat sem dugtam ki a saját kis birodalmamból. Mindenki máshogy dolgozza fel a történteket. Én magányosan és eddig viszonylag csendben. Oké, nem erről árulkodik a törött váza a szoba közepén meg a szétrepedt szekrényajtó, az meglehet, de közösségi vagyontárgyakat még nem rongáltam, szóval ha úgy nézzük igenis ez csendes. Hétszáz, hétszázegy, hétszázkettő. Szívem szerint szélnek eresztettem volna a farkasom, hogy kedve szerint tegyen. Öljön, zabáljon, törjön és zúzzon, míg csak bele nem pusztul. De ez persze nekem, a kis szerencsétlen csenevész lánynak a legkevésbé sem ajánlatos az ilyesmi, gyászidőszak ide vagy oda. Így persze, mikor Darren megkeresett és felajánlotta azt a lehetőséget, hogy menünk el kettesben vadászni, egyből lecsaptam rá.
A ropogó hó mancsaim alatt egyfajta megnyugvást hozott. A pajzsom épp csak annyira volt leengedve, amennyire szükséges volt, pedig szívem szerint kieresztettem volna én is minden túlvilági feszültséget magamból végre. De ahhoz sosem leszek egyedül, én érzem... Az állati ösztöneim hamar érzékelték a vadat, na meg a 'riválist' is, aki igazából Bells volt. ~ Szegénynek, nehogy már egyedül kelljen bekebeleznie az egész szarvast.~ válaszoltam Darrennek, majd futólag hátrapillantottam rá, mielőtt megrohamoztam volna a zsákmányt. Ha Isa még nem ért oda, mire én, úgy rávetem magam az állatra, hogy elterüljön a földön, és legyen alkalmam átharapni a torkát, illetve ha lassúnak bizonyultam, csak szimplán felajánlom a segítségem.
A hozzászólást Dorothy Caine összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 04, 2013 9:03 pm-kor.
Ahogy közelebb érek a zsákmányomhoz megérzem két farkas illatát. A szag ismerős és tudom, hogy barátok vannak a közelemben, de azért teljes mértékben mégsem örülök nekik. Most a magányt választottam. Ha társaságra lenne szükségem felkeresnék pár emberkét. A szagokra nem figyelek, csak a zsákmányomra koncentrálok. Az egyik közeli bokorhoz érve megállok egy pillanatra, majd letámadom őt. Azonnal végzem vele. Nem szenved sokat, a nyakánál fogva terítem le a földre. Párat rángat, majd lenyugszik és minden izma ellazul. A vér végigcsorog a torkomon. A farkasom boldog. Ám ezt a kis meghitt pillanatot az egyik közeli farkas zavarja meg. Tekintetemet azonnal felé terelem, majd vicsorítok rá. Éreztem, hogy ide akar jönni, de én magamtól akarom a zsákmányomat megölni. Én néztem ki magamnak, ő az enyém. Szívesen megosztom vele, velük, de a vadászat öröme nekem jár. ~Ha vadászni látsz, ne próbáld meg elvenni a zsákmányom! Én néztem ki magamnak!....Ha éhes vagy ehetsz belőle, de én ölöm meg!~ Talán jobb, ha ezt tudja rólam. Nem tilthatom meg neki, hogy ne akkor vadásszon, amikor akar, de azt kérhetem tőle, hogy ne az én zsákmányomat szemelje ki. Természetesen ha ő ügyesebb és gyorsabb megérdemli, de csak miután én feladtam! ~Szia Darren!~ Köszönök a hímnek is, majd a zsákmányomra pillantok. Már nem mozog, nem lélegzik. Nyugodtan és békésen fekszik a földön. Azt hihetné az ember, ha nem vérezne, hogy alszik. De nem. Benne már nincs élet.
Dotty nekiiramodott, én egy kicsivel lemaradva ügettem utána, hagytam, hogy ő "botoljon" először Isabelle-be, bár onnantól, hogy megéreztük őt, nem volt semmi meglepetés a találkozásban, s már valószínűleg a másik nőstény is tudta, hogy a környéken portyáztunk. Kíváncsi voltam, mi fog kisülni abból, hogy Dotty a másik prédáját szemelte ki, de annyira azért bíztam bennük, hogy ne legyen vérengzés és ölre menés a vége. Nem kellett csalódnom bennük, Isa nagyon kezelte a helyzetet, én pedig képzeletben fejbe kólintottam magam. Rossz szokásommá vált, hogy az érett farkasokat is úgy figyeljem egy-egy helyzetben, mintha kölykök lennének, én meg a mentoruk, aki azt lesi, mekkora foganatja volt a tanításnak. Emellett ugyan Dorothy is fiatal de ő sem egy hete kezdte a farkaslétet. Beidegződés. Vannak dolgok, amikből nekem is ki kell nőni, különben mindig egy körön kívülről fogok szemlélődni. Kirekesztem saját magam a megfigyelő helyzetébe, analizálgatok, ami nem túl nyerő. ~ Üdv, Isabelle! ~ viszonoztam az üdvözlést, majd egyszer körbesétáltam a leterített szarvast és pár méterre tőle leültem. Vérének fémes illata betöltötte az orrom, ösztönösen megnyaltam a szám szélét, azonban nem mentem enni. ~ Fogadjunk, hogy egy pézsmatulokkal nem boldogulnátok! ~ Meghemperedtem a hóban, majd talpra szökkentem. ~ Legalábbis akkor, ha engem is ki kéne játszanotok. Egy vadászat akkor érdekes és izgalmas, ha van benne kihívás. Egy szarvas elejtése uzsonna, pár perc felejtés, a farkaslét árnyékának felidézése, semmi több. Éppen ezért ajánlottam nekik ennél valamivel többet. ~ Mit szóltok? Kinézünk egy tulkot, ti ketten együtt megpróbáljátok elkapni, és én leszek a hátráltató tényező. Nos? Hátráltató tényező, nem legyőzendő/kiiktatandó ellenfél. Mászkálni kezdtem, ez engem is megmozgatott volna. Egy célpont, egy támadó, nem kérdés, hogy ilyen felállásban nem probléma a célpont védelme. Két támadó már más helyzet, főleg úgy, hogy legfeljebb ártalmatlanná, harcképtelenné tehetem őket, brutalitás nélkül - nem volt célom semminemű létező vagy képzelt feszültséget két nálam fiatalabb nőstényen levezetni, leköpném magam, ha ilyesmire vetemednék.
Mivel lassúnak bizonyultam, és a nőstény nem is kért belőlem, csak csendben néztem végig, ahogyan leteríti a szarvast. A lekorholást hallva nem volt már kedvem közelebb menni, inkább leültem a hóba és figyeltem minden mozdulatát kissé félredöntött fejjel. ~ Nem kösz, az úgy már egy csöppet sem érdekel. Meg amúgy se vagyok túl éhes... .~ Szívem szerint én is közszemlére tettem volna a fogam fehérjét, de egyszerűen most nem éreztem úgy, hogy pont egy falkám bélivel kéne acsarkodnom. Pedig most milyen jó is lenne valaki torkának ugrani... Kicsit megráztam a fejem, hogy a vérszag, amely beleette már teljesen magát az agyamba, eltűnjön, mert ezek az agresszív gondolatok nem tesznek túl sok jót. Inkább megpróbáltam Darrenre és Isára összpontosítani, hátha a jelenlétük, és az erejük segít egy kicsit abban, hogy megnyugodjak. ~Egy tulokkal? Most szerintem egyedül is.~ mondom szinte azonnal, meg sem várva a folytatást, de aztán kicsit elveszi az önbizalmam, mikor az is eljut hozzám. Ennek eléggé inkább kölyköknek való 'gyakorlat' szaga van, de mit is várok, mikor két mentorral készülök vadászni? Na és természetesen egy kis fejlődés sosem árthat, és vesztenivalóm, sem sok lehet. Akkor meg miért ne? ~ Részemről okés, ha Isának is.~ pillantok a vére pofájú nőstényre, és bízok benne, hogy belemegy a játékba. Talán nem sértődött be az előbb annyira a szarvasos dolog miatt... Képzeletben legyintek egyet, és mélyen beszippantom a levegőt, de a véren kívül mást nem nagyon érzek. Emberi alakomban most elhúznám kicsit duzzogósan a szám, de most inkább a mentális falamat ellenőrzöm. Még nem vagyok benne olyan profi, mint a másik két mellettem lézengő egyed, hogy atom biztosra felhúzzam, minden kis rés nélkül, és ne ellenőrizzem néha, (főleg mikor ilyen labilis vagyok) hogy még mindig áll, és mindent a megfelelő oldalon tart. Az ideg-összeroppanás szélén álló roncsot, aki én volnék mélyen odabenn, és azokat a dolgokat, amelyek még jobban felzaklatnának pedig jó messze odakint. Miután mindent rendben találok, én is felállok, és alaposan megrázom magam, amiről a bokszolók ugrálása jut eszembe, amikor a ringbe lépnek. 'Jöhet bárki és bármi, most aztán senki nem állhat az utamba' érzés uralkodik el rajtam, ami legalább egy kis magabiztosság-löketet ad őszerencsétlenségemnek. Ha ez a tulkos dolog mégsem jön össze, inkább keresek egy medvét és vele birkózok egyet.
Érzem, hogy az ifjú farkasnak nem esnek jól a szavaim, de nem foglalkozom vele. Én úgy vélem jobb, ha már az elején tisztázzuk a dolgokat, mert nem akarom őt bántani egy kis félreértés miatt. Tudom, hogy semmi rosszat nem akart azzal, hogy megpróbálta leteríteni a szarvast, de ha nem velem vadászik, akkor ezt nem tudom elviselni. Mivel egyikük sem kér a szarvasból, így nekikezdek a falatozásnak. Érzem ahogy a meleg vér végigfolyik a nyelőcsövemen, ahogy a csontok megropannak a fogaim alatt. Milyen jó érzés is ez. A farkas egyre boldogabbá és nyugodtabbá válik, amit ha tudnánk most dorombolással ki is fejezne. Ha esetleg meggondolnák magukat még mindig odaengedném őket, de úgy tűnik most inkább csak figyelnek. Darren szavaira felemelem véres pofámat és úgy pillantok rá. Milyen magabiztos. Igaz nálunk idősebb és gondolom erősebb is, de nem biztos, hogy kettőnkkel elbánna. ~Nem gondolod azt Darren, hogy túl magabiztos vagy? Gondolod, hogy el tudnál velünk bánni?~ Nem ismerem a másik nőstényt, de erősnek érzem őt is, csak valami nincs rendben a lelkével, de a mostani időkben ez normális. Lehet, hogy ő is Vincentet gyászolja. Egy pillanatra a fiatal farkasra nézek, majd ellépek a zsákmányom mellől. Ha azt a tulkot sikerül elejteni már nem fog kelleni ez a szarvas. Meghagyom a dögevőknek. Nekik is táplálkozniuk kell valamiből. Ma legalább jól fognak lakni. ~Én is benne vagyok! De Darren vigyázz! Ne bízd el magad!~Nem fenyegetésnek mondom, inkább csak heccelődöm vele. Tudom jól, hogy nem szokott fiatalabbakat lenézni. Rendes egy srác ezt már nem egyszer be is bizonyította. ~Akkor gyere Dorothy! Keressük meg azt a tulkot és alázzuk le ezt a nagy pofát!~ Vicsorítok egyet, de ez inkább mosoly akar lenni. Emberi alakban jól látszódna, de így inkább a megérzésükre bízom a dolgot.
Belementek a játékba, mire lelkesen csóváltam a farkam. Túlságosan is hozzászoktam, hogy Victor mindig kitalált nekünk valamit, amivel csesztethetett - vagy inkább fejleszthetett? - minket, és ha épp nem volt semmi, akkor generáltam magamnak, ha tudtam. Most sikerült, és ez lázba hozott, alig vártam, hogy belelendüljünk. ~ Elbánni veletek? Ilyen képtelenség sose fordult meg a fejemben ~ mondtam kissé játékosan, de semmiképp sem gúnyolódva. Tulajdonképpen falkán belül nem szoktam azt nézegetni, hogy kit tudnék legyőzni, megverni, vagy hányakkal lennék képes egyszerre elbánni. Ilyen téren jobb szerettem az ellenségnél körülnézni, éppen ezért a sajátjaim közül halvány sejtésem volt az ilyesmiről. Ami mulatságos, mert azt viszont szinte teljes bizonyossággal meg tudtam volna állapítani, hogy ki mekkora erejű, korú farkassal bírna el. Csak a sajátom volt talány. Szóval: lehet, hogy minden gond nélkül lealáznak. Dottyra pillantottam. Reméltem, hogy ez a rendhagyó vadászat kicsit segít neki, csodát nem vártam, de ha pár percre jobban lesz tőle, már megérte. Éreztem, hogy a pajzsával bíbelődött, Isáé stabil volt, nekem meg nem volt. Herótom van a pajzsoktól, a használatukat viszont nem tilthatom, ha valaki begubózva és titkolózva érzi jól magát, lelke rajta... Inkább nem fűztem tovább ezt még magamban sem, mert végül mindig ott kötöttem ki, hogy bosszús lettem, holott ilyesmin hülyeség mérgelődni. ~ Kösz, a figyelmeztetést! ~ Ha tudtam volna, vigyorgok, így viszont csak vakkantottam egyet. ~ Sok sikert, hölgyeim! Nem vártam meg őket, nekirugaszkodtam és előre mentem. Három irányba kell majd figyelnem: a tulokra, Dottyra és Isára. Fincsi lesz!
Igyekeztem nem odafigyelni a marcangolás hangjaira, mert hiába nem voltam éhes, a nyál mindenesetre összegyűlt a számban a végére. Na jó, lehet, hogy az elmúlt napokban kicsit farkashoz méltóbb életmódot kellett volna folytatnom, és akkor most nem lenne az a fránya dög ennyire vad. Legszívesebben már a tulkot kergetném valamelyik tisztáson eszeveszett tempóban, hogy átrághassam a torkát. Helyette viszont itt hallgattam ahogy a két 'öreg' éppen egymást hecceli. Bevallom az emberi énem arcára mosolyt csaltak volna, de az a részem kezdett egyre jobban visszavonulni a "szőnyeg alá" így inkább nem tettem jelét annak, hogy érdekel a dolog. ~ Hajrá nekünk!~ válaszoltam még Isának, majd én is futásnak eredtem, miközben ráhangolódtam a vadászatra. Menet közben hallgattam az erdő neszeit, és próbáltam beazonosítani a szagokat. Elég gyakran járok el vadászni ahhoz, hogy legyen bőven tapasztalatom, de valószínűleg messze járok még Isabellától és Darrentől. Igen, az a száz-kétszáz év elég sokat számít, így természetesen a velem haladó nőstényre is figyeltem, hiszen most egy csapat voltunk, illik összedolgoznunk, és nem magán-akcióznom megint, mert a végén egy kis nevelő célzattal megrágja a bokámat. Tulok nem gyakran szerepelt az étlapomon, viszont azt tudtam, hogy télen inkább a szelesebb helyeken tartózkodnak, és irtó sokan vannak. Na meg hogy jól védekeznek. Igen, valószínűleg ezért nem kerestem a társaságukat. Természetesen nem sok problémát jelenthetnek három vérfarkasnak, de ha valamelyikünk óvatlannak bizonyul könnyen eltörhet néhány csontja. És ahogy magamat ismerem, én leszek úgyis az a marha szerencsés, aki majd sántikálva megy haza... hogy ha nem sikerül végre kizárni a fejemben szállingózó problémákat.
Miután mindent megbeszéltünk el is indulunk. Darren másik úton halad tovább én maradok Dorothy mellett. Csapatban kell most dolgoznunk, így egymásra is kell figyelni. Természetesen amiben majd tudok segítek a fiatal farkasnak, de nem fogom elvenni tőle az élvezetet. Ebből a vadászatból nem csak ő, de én is sokat tanulhatok. Igaz öreg vagyok még, de szerintem mindig van mit tanulni főleg ilyen állatoknál. A tulkok veszélyesek, nem csak a termetük miatt, hanem a társas életvitelük miatt. Vigyáznak egymásra, és ha valakit megtámadnak ők megpróbálják megvédeni, főleg a kicsiknél veszélyesek. Fiatalokat alig lehet elejteni, ahhoz nagyon fürgének és gyorsnak kell lenni. ~Dorothy próbálj meg nagyon óvatos lenni. A tulkok nem viccelnek. Nagyon súlyos sérüléseket lehet tőlük kapni. Mielőtt cselekszünk mindent beszéljünk meg és ne feledkezzünk meg Darrenről!~Nem kioktatni szeretném, csak pár tanáccsal látom el. Nem tudom, hogy ő miket tud, vagy miket nem tud, így inkább mindent megosztok vele, amíg ki nem ismerem őt. Futás közben minden zajra és szagra megpróbálok odafigyeli. Darrent még halványan érzem. Nem lehet messze, de akár előbb is megtalálhatjuk azokat a tulkokat. Ahogy ritkul az erdő a szél is egyre erősebbé válik. Az első szélfuvallat máris felénk hozza a tulkok szagát, de még csak picit lehet érezni őket, ám már ez is elég jel ahhoz, hogy nagyjából bemérjük a helyzetüket. Ahogy közeledünk feléjük a szag erősebb lesz és már az is kiderül belőle, hogy bizony nem egy elkóborolt egyeddel van dolgunk. Nagy eséllyel egy csordával fogunk találkozni, ami sokkal veszélyesebb mulatság igaz, de annál izgalmasabb. Már nem kell sokat mennünk. Amint az utolsó fát is elhagyjuk azonnal egy bokor mögé terelem Dorothyt. Jobb, ha nem látnak meg minket ezek az állatok, bár még most talán az elmenekülést választanák. Ha jól számolom és jól érzékelem olyan 17 fős lehet a csorda. Van közöttük fiatalabb is, de szerencsére egészen kicsi nincs, így talán könnyebb lesz a dolgunk. Már csak meg kell keresni a leggyengébbet. ~Próbáld meg megérezni, megtalálni, hogy melyik lehet a leggyengébb. Vele fogunk megpróbálkozni...De készülj fel arra, hogy a többiek megpróbálják majd nagy eséllyel megvédeni. Csak ketten vagyunk. Simán el tudnak velünk bánni, ha nem vagyunk gyorsak, határozottak és ügyesek!~ Közben a közelgő Darren illatát is megérzem. Belül elmosolyodom, de nem teszem szóvá. Dorothy is biztosan megérzi őt.
Itt a tulok, hol a tulok játék start! A csorda szagát messzire hordta a szél, erről pedig némi nógatás után a farkasom is hajlandó volt komolyabban tudomást venni, nem pedig csak úgy fél gőzzel. Idegbeteg sajtkukac voltam a szörnyetegemhez képest, amit azt hiszem, nem sokan mondhatnak el magukról. A vadászösztön lassacskán ébredezett, vagy inkább a játékkedv. Az utóbbit valószínűbbnek tartottam, ugyanis minden olyat rendkívül élvezett, amiben mások szívják a fogukat, mi pedig esetleg kárörvendhettünk. Hát nem imádni való? Annak a tisztásnak a szélén álltam meg, ahol a pézsmatulkok voltak. Böszme nagy állatok és tisztességtelenül játszanak, ami momentán talán még jól is jöhet. Éreztem a két nőstény jelenlétét, valamivel távolabb lapultak, valószínűleg még tervezgettek, meglepetésszerű támadásban gondolkodtak, amíg a tulkok még ilyen békések. Elképzelhető, hogy bele fogok rondítani a képbe. Könnyedén elrugaszkodtam, és egyenesen a csorda felé rohantam. Azonnal észrevettek. Morgó hangot adtam ki, és tisztes távolban, de ingerlő közelségben álltam meg a hozzám legközelebb lévő hímtől. Vicsorogtam, fenyegetőztem, egyre több tulkot zavartam, ugráltam erre-arra, körbefutottam őket, amennyire csak lehetett, felbőszítettem a csordát anélkül. A figyelmetlenebbjének megcsíptem a lábát, de komolyabb támadást nem indítottam, az nem az én dolgom. Amikor úgy ítéltem, hogy kellőképpen zaklatott a csorda, visszavonulót fújtam, de az energiáimat szabadjára engedtem, hadd borzolja tovább a növényevők kedélyeit, idegeit. Nem kellett azzal törődnöm, hogy eltűnjek Isa és Dotty szeme elől, úgyis tudták, hogy ott vagyok, mindkét fél célja tiszta, kérdés, melyik az ügyesebb. Készen álltam rá, hogy ha elhatározzák magukat és túl jól választanának célpontot, akkor eltérítsem, meggátoljam őket - velem együtt pedig egy csapatnyi felbőszült pézsmatulok. Nem lennék fair? Ugyan, csak élek a lehetőségekkel és felhasználom, amit tudok.
Eddig minden simán ment. Azért rendesek a falkatagok, bár még mindig fura, hogy falkának és nem klánnak kell nevezni a többieket. Jó, persze vannak, akik kinéznek, lenéznek meg ilyesmi, csak mert túró vagyok, de attól még igazán lelkesen teszem a dolgom mindig. Egyáltalán nem zavar, ha egy-egy idősebb tag ugráltat valamiért. Darrennek is mindig segítek, sőt, túlórázom is, sokszor magamtól. Szeretném valahogy meghálálni ezt az egészet, és sajnos egyelőre a harctudásom nem kielégítő hozzá. Szóval... Inkább cseléd vagyok, de mint mondtam, ez egyelőre nem zavar különösebben. Sajnos Darren eléggé elfoglalt mostanság. A nevekkel még bajban vagyok, de azt hiszem, hogy ő olyan vezető-helyettes féle itt a falkában, szóval megértem, ha fontosabb dolga is van annál, minthogy velem foglalkozzon. De most már megígérte, hogy ma elkezdjük a tanulást, én pedig kissé félve ugyan, de mégis izgatottan várom, hogy mit hozunk ki egymásból. Vagyis, inkább ő belőlem. Persze nem várok csodát így elsőre, de fene tudja. Ő azt mondta, lát bennem valamit, én pedig nagyon szeretnék hinni neki. Masával sajnos elég ritkán tudok találkozni, de minden este felhívom és mesélek neki. Meg persze kérem, hogy ő is meséljen, hogy mi a helyzet vele, hogy halad az üzlet és ilyesmik. Ha a mai edzés jól sikerül, akkor megkérdezem Darrent, hogy bánná-e, ha esetleg a hétvégét Masánál tölteném a régi házban. A találkozó ebéd utánra, kettő körülre beszéltük meg. Szerintem ilyen gyorsan még sosem lapátoltam magamba semmit, mint ahogyan ma. Már háromnegyed óta fel-alá járkálok, szép kis kört írva le a hóban. Elszórakoztatom magam mindig... Amikor azonban megérzem Darren közeledését, érdeklődve kapom fel a fejemet, és szaladok pár lépéssel a közeledő hím felé. - Darren! De jó, hogy eljöttél! - lelkendezek, aztán eszembe jut, hogy hogy a viharba ne jött volna el... - Aaa... Azaz persze, hogy eljöttél...! Én csak örülök, hogy látlak! Kissé behúzom a nyakam a vállaim közé, de azért egy bocsánatkérő mosoly ül ki az arcomra. Izgulok, na! - Mivel kezdünk? Mit csináljak? Változzak át? Sok vagy, Jamie, sok vagy. Jó, tudom, de... De! Velem még soha nem foglalkozott így senki sem, és nem szeretném sem elrontani, sem pedig ellustulni, Úgyhogy inkább pörgök, mint akit felhúztak, amíg Darren nyugalomra nem utasít.
Szégyen és gyalázat, de amióta Jamie a falka tagja eléggé elhanyagoltam. Oké, persze a műhelyben úgymond össze voltunk zárva, de ott az asztalos munkát tanítottam, nem azt, hogyan legyen erősebb, ügyesebb, magabiztosabb farkas, valamint ide-oda szalajtottam ezért meg amazért. Mit szépítsem? Ugráltattam. Eljön majd annak is az ideje, hogy nem csak csipp-csupp dolgok miatt fogom el-elszalajtani, de az még odébb volt, addig valamennyit bizonyítania kellett. Nem, nem farkasosság, hanem bizalom terén. Na, de: szerény jóvátételként délutánra az erdőbe hívtam. Mostanában ezer felé szakadtam és a mentorkodás volt háttérbe szorítva, úgy döntöttem, most fordítunk, ha nagy gáz van, akkor is elő tudnak keríteni, egyébként meg ott az Amarok és Mili. Eddig sem állt meg nélkülem az élet, eztán se fog. Kényelmes, kicsit szakadt göncökbe bújtam, ittam még egy bögre teát - tényleg fel kéne töltenem a hűtöm, lassan mást se iszok -, aztán indultam az erdőbe. Amint a friss levegőn voltam és tudatosult bennem, hogy basszus megint egy fiatallal foglalkozhatok, totál belelkesültem. Mostanában a Naturalakokkal a többi Innark foglalkozott, szóval az, hogy ismét mentorként lehettem valaki mellett, felvillanyozott és átszellemült vigyort csalt a képemre. Ikkumaként se volt okom panaszra, de ez... ezt imádtam! Még akkor is, ha épp nem volt konkrét elképzelésem a mosatni edzés kapcsán, pánikra viszont nincs ok, feltalálom magam. Pajzsot jó szokásomhoz híven nem húztam, szóval cseppet se titkoltam, hogy jövök, és hamar megéreztem Kisfarkas energiáit is. Az üdvözlése újfent vigyorra késztetett, köszönésképp kicsit megborzoltam a haját. - Hogy a viharba ne jöttem volna? - Jó kedvem volt, és lehet, hogy mást bosszantott volna Jamie sutasága, engem viszont egyáltalán nem zavart. Ha egy év múlva is ugyanitt tartunk, akkor se fog, legfeljebb elkönyvelem, hogy csapnivaló mentor vagyok. - Egyelőre még maradunk emberek - mondtam, majd szórakozottan megpiszkáltam az egyik fülbevalóm. - Lássuk csak... - Kissé összehúztam a szemem és a másik arcát fürkésztem. - Az lenne a legjobb, ha nagyjából felvázolnád, hogy eddig mit és mennyire tanítottak neked, mármint olyanokat, amik farkasként is a hasznodra lehetnek. Hogy ne untassalak azzal, ami már úgyis megy. Nem akartam egyből abból kiindulni, hogy milyen kis elveszett tud lenni, meg különben is, majd' hetven éves, annyira nem lehet gázos a helyzet! Bár voltak már fura eseteim. - Második körben pedig beszélj a farkasodról. Hogyan jössz ki vele, mikor nehéz vele, mikor tökéletes az összhang, és milyen más-más farkasok, idősebbe-fiatalabbak közelében. Igaz, hogy Farkaslakban aztán dögivel kapta mások energiáit, szóval biztos nem szűkölködik ebben az érzésben. Egyébiránt azért is érdekelt ilyen formában a farkasa, mert érdekelt, Ő hogyan viszonyul hozzá, mennyire tartja, és mit lát benne, ami érték, vagy negatívum lehet. Aztán meglátjuk, mennyire kell formálni még azt a képet, amit a saját bestiájáról alakított ki. Farkas-iskola első osztály, tudom, de mivel eddig nem velünk élt és én is csak pár hete találkoztam vele először, így kellett egy alap, amire építhettem/építhettünk.
Röviden felnevetek, amikor Darren összeborzolja a sörényemet, de jól esik az érintése. Árgus szemekkel figyelem minden mozdulatát, a szavait pedig iszom, mintha legalább is gyógyító víz lenne. Azonban kissé lelohadok, amikor kérdéseket tesz fel nekem. Mármint, egyáltalán nem zavar, hogy érdeklődik, meg ilyesmi, csak valahogy úgy érzem, hogy a válaszaimmal nem leszünk előrébb, és ettől egy kissé elszomorodom. Megrugdosom magam előtt kicsit a havat, vigyázva, hogy ne Darren cipője kapja a nagyját, aztán elkezdek mesélni. - Hát... Tudod, mifelénk nem igazán volt semmi különös. Mármint, megtanítottak vadászni, mert az létszükséglet ugyebár. De harcolni, úgy egyébként egyáltalán nem tanítottak senkit, csak aki érdemes volt rá. - nos igen, ebből kiderülhet, hogy én nem voltam az - Ez Sitka.... Oda senki nem megy farkasként hódító körútra. Azt sem tudtam sokáig, hogy rajtunk kívül élnek még máshol is. Arrafelé ez a klán... vagyis falka egyedül van és inkább olyan, mint egy elit klub, ahol pénzes emberek esznek, isznak és játékszernek használják a kisebbeket. Tudom, Darren azt mondta, hogy mindig nézzek a szemébe, de most nem megy. Ahogy eszembe jut, hogy miket tett velem Charlotte, és még néhány másik farkas... Ezt félek elmondani Darrennek. Szóval ha csak ennyiből nem jön rá a szexuális szagára a dolognak vagy nem kérdez rá nyíltan, akkor én nem is mondok többet. - Persze a beharapóm, Charlotte mindig azt mondta, hogy a miénk az elegáns kifinomultság ajándéka, ezért mindig jobban oda kellett figyeljek a dolgok ízére, szagára, hangjára... Azt mondta, hogy ez a vérvonalunk sajátja, úgy, ahogyan a bundánk mintázata is. Bár pontosan nem tudom, hogy miről beszélek, mégis arra teszek utalást, hogy a Fürkészek vérvonalába tartozom, ami által sokkal jobbak lehetnek az érzékeim, mint a többi farkasnak. Kicsit felsóhajtok, aztán rátérek a következő kérdésre, ami azért megmosolyogtat valamelyest. - Szerintem szeretjük egymást... Többnyire. Nem egy lázadó típus, bár kétségkívül keményebb nálam. Például most, amikor Masával volt gond, meg amikor az előző... - nem, nem gazdámat - ...kedves ismerősömet bántották, olyankor mindig a védelmére akart kelni. Neki valahogy mások fontosabbak. Teliholdkor viszont elég sokat kell vadásznom, hogy elcsituljon, szóval lehet, hogy egy vérengző vadállat igazából. Más farkasokkal nincs baja, tudja, hol a helye, azt hiszem, azt megtanították neki pont eléggé. A fiatalabbakkal sincs baja, bár... - most én túrok kicsit a hajamba és végre visszapillantok a hímre - Egyszer meg akart ölni egy másik kölyköt. De azt hiszem, azt én is akartam. A beharapóm lecserélt, szóval elvileg van egy testvérem, ha még él. Onnantól elhanyagolt, és akkor... Elég nehéz volt. Mindenáron akartunk mindketten valamit, amivel kivívhatjuk Charlotte figyelmét. Persze biztos megöltek volna, ha az új kölyköt bántom, úgyhogy inkább beharaptam egy lányt. De mivel nem tudtam neki átadni a bundát, így őt megölték, engem pedig elvertek és ledobtak itt, a közeli erdőben. De összességében a hétköznapokon tök jól elvagyunk, teliholdkor meg azt csinál, amit akar, mert mindig tudom, hogy nem lesz ember a közelben. Szeretem az embereket amúgy is, meg ő is. Aprón vonok vállat, mert igazából ezt majdhogynem felesleges volt megemlítenem, hiszen úgyis tudja. Nem kell messzire menjen az élő példáért. Igazából így kimondva szerintem sokkal jobb a helyzet, mint ahogyan az gondolatban tűnt. Egy kicsit közelebb lépek Darrenhez, mintegy megerősítést várva. - Gondolod, hogy ez így elég lesz valamire? Tudom, hogy harcolnom kellene, meg minden, de biztos nincs más feladat, amire jó lennék hosszútávon? Félek, hogy túlságosan le vagyok maradva... Mondjuk vicces kijelentés ez így, mert még sosem kellett harcolnom senkivel sem. Nem is tudom, milyen lenne átengedni magam a farkas ösztöneinek, aki küzd a túlélésért. Lehet, hogy nem is küzdenék, hanem egyszerűen hanyatt dobnám magam és várnám a halálos ítéletet. Én erre számítanék, az eddigi dolgokból kiindulva. Persze mindig lehetnek meglepetések, főleg úgy, hogy ígéretet tettem arra, hogy növesztek némi önbizalmat. Ahhoz pedig nem passzol a feltétlen megadás.
Figyelmesen hallgattam Jamie-t, a testtartásom viszont továbbra is kényelmes volt, semminemű feszültséget vagy merevséget nem lehetett felőlem érezni, inkább próbáltam minél bizalomgerjesztőbb lenni a Kisfarkas előtt. Nem erőltettem, hogy rám nézzen beszéd közben, tudtam, hogy igyekszik, láttam, amikor másokkal beszélt, hogy már jobban megy neki, ez a téma viszont az elevenébe talált. Nekem is fel lehetett még mindig tenni olyan kérdést, amire nem tudtam volna nyugodtan felelni. Arra érdemes... elit klub... játékszer... Kezdett körvonalazódni bennem, miféle helyről jött és mitől ilyen visszahúzódó. Megfeszült kissé az állkapcsomon az izom. - Szívesen összefutnék a Teremtőddel - szúrtam közbe fanyar iróniával és az államat simogattam. Elmosolyodtam, amikor közvetetten elárulta a vérvonalát, ezzel, és a harci tapasztalatlanságával együtt már körvonalazódott, hogy merre fogom inkább terelni. Ez viszont csak egy kósza gondolat volt, fontosabbnak tartottam odafigyelni arra, mit mond a farkasáról, önmagáról. Summázva: vágyik a figyelemre (vagy inkább a törődésre), meg van benne a védelmező ösztön, tud falkában élni, alázatos és annyira azért nem elveszett, csak ezt még nem hagyták neki bebizonyítani. - Hogyne volna elég! - vigyorodtam el, majd a fülbevalómat piszkálgatva hümmögtem egy kicsit. - A farkasoddal nem lesz semmi baj, annyit kérek tőled vele kapcsolatban, hogy többször mozgasd meg. Nem kell feltétlen vadásznod is, de... ha gondolod, reggelente eljárhatsz velem futni. Én ritkán váltok olyankor alakot, de neked jót tenne, ha holdtöltén kívül is átváltoznál. Összefontam a karom a mellkasom előtt, kissé oldalra biccentettem a fejem és halvány mosollyal az arcomon néztem Jamie-t. - Ne aggódj, kisebb a hátrányod, mint gondolnád. Én pedig határozottan úgy gondolom, hogy az én és a falka hasznára válsz, azt is elmondom, hogy miért. - Mivel gondolom efelől erős kétségei lehetnek. - A száz év alatti farkasokat nem tekintik ellenfélnek a legtöbben, ha az erőt nézzük, nem alaptalanul. - Mászkálni kezdtem. - De ahogy korábban is mondtam: többféleképpen lehetünk erősek. Ne becsüld le, hogy korábban játékszer voltál, mert ezzel olyanokat is átéltél, amit a falkánk tagjainak zöme nem. Te eltűrted, kibírtad, nem őrültél meg vagy roppantál össze, és hidd el, ez sokkal nagyobb teljesítmény, mintha már harminc farkas halála lenne a számládon. A legtöbb farkas büszke, már-már arrogáns, dobálóznak a saját egójukkal és korán halnak. Ők nem tudják feladni, nekik az szégyen, inkább feldobják a talpuk, mondván, hogy ezt diktálja a becsület, a büszkeség meg a többi szarság. Elhúztam a szám. Tagadhatatlan, hogy még ha nem is elvakultan, de részben én is ilyen voltam. - Megemlékezünk róluk, tisztelettel adózunk... de mind tudjuk, hogy a "nemes halálon" túl csak a probléma marad, legalábbis az élőknek. Egy halott farkassal ugyanis nem sok mindent lehet kezdeni. - Odaléptem hozzá és a vállára tettem a kezem. - Semmi okod szégyenkezni, érted? Sokan már csak dacból is meghaltak volna inkább a helyedben, de az akkor sem a büszkeség megőrzése, hanem puszta gyávaság, menekülés. Ahhoz kell erő, hogy kibírd és túléld. - Kicsit rászorítottam. - Benned pedig van kitartás, akármit is hiszel. Elengedtem, elléptem tőle és megindultam a fák között, intve neki, hogy jöjjön velem. - Szeretjük az erős farkasokat. Valószínűleg egy rendkívül erős is csatlakozni fog, vagy legalábbis a mi malmunkra hajtja majd a vizet, de benne nem bízok meg. Kellenek a harcosok, nekem viszont olyanra is szükségem van, aki maximálisan megbízható és akármit tesznek vele, nem jár el a szája. - Rá sandítottam a szemem sarkából. - Szeretném, ha a fülem és a szemem lennél, kis Fürkész. Itt volt a kutya elásva. Ez volt a fő oka annak, hogy szemet vetettem rá, hogy a fiatalsága és tapasztalatlansága ellenére is kész voltam kiállni mellette. Igaz, az elején még nem tudtam, hogy melyik vérvonal tagja, de így még jobb! - Mit szólsz hozzá? Tulajdonképpen a külön bejáratú kis kémem lett volna, de a "kém" túl James Bondos, meg Kangunartos. Ezzel nem járt rang, se semmi spéci, egyelőre ugródeszka volt, egy némiképp kockázatos elköteleződés.
Nem biztos, hogy szeretném elképzelni azt a pillanatot, amikor Darren találkozik Carlotte-tal. Szerintem az a nő ég őt is ki tudná idegelni már csak a megjelenésével is. Bár, biztos megpróbálná elcsábítani először, aztán pedig elmenekülne előle ha Darren elutasítaná. Amikor azt mondja, hogy ez elég lesz, kissé értetlenül csillan fel a szemem. Pontosan olyan kérdések kavarognak bennem, amiket néhány pillanattal később meg is válaszol. De egyelőre nem szólok közbe a futásra pedig csak bólintok, meg arra is, hogy mozgassam meg a blökit. Hát, ennél nehezebb kiképzésre számítottam, ez inkább szórakozás lesz! Csak állok és figyelem, ahogy Darren fel-alá járkál és közben előadást tart arról milyenek is a farkasok valójában. Pontosan leképezi azt a fantáziaképet, ami bennem is élénken él a nagy és veszedelmes, büszke harcosokról, amilyen minden bizonnyal én sosem leszek. Aztán dicsérni kezd, én pedig mélyen magamba szívom a levegőt, az ajkam széle meg-megremeg a visszafogott mosolytól, amit a dicséret vált ki. Szeretnék odaszaladni és megölelni őt, amiért ilyen... "szépeket" mondd rólam és valamiféleképpen a nagy harcosok fölé emel. De csak megnyalom a szám, majd belülről a számra harapok, hogy csendben és nyugton ki tudjam várni a lecke végét - hiszen ez akár annak is betudható. Végül felé fordul és odalép mellém, megérinti a vállamat és biztatóan szólal meg. - Ühüm. Csak ennyi csúszik ki, miszerint értem, hogy nincs okom szégyenre. Érteni értem, de azért még szoknom kell a gondolatot, hogy valaki szerint valóban érek valamit. Ahogy megszorít, kicsit lehunyom a szemem és kifújom a levegőt. Afelől nem volt kétségem, hogy kitartó vagyok, csak eddig még sosem használtam ezt a tulajdonságomat semmi olyanra, amire valóban érdemes lett volna. Kicsit még kivárom, ahogy elereszt, de aztán máris perdülök és követem, hogy ne maradjak le mögötte. A szemeim egészen elkerekednek, a szívem hevesebb tempót diktál, ahogyan tudatosul bennem, hogy valószínűleg komoly és felelősségteljes feladatot fogok kapni. - Ho-hogy én? Tényleg? Jaj Darren, tudod, hogy bármit megtennék neked, hiszen te... Olyan jó vagy hozzám. Csak nem tudom, hogy készen állok-e egy ilyen jellegű feladatra, de ha te úgy ítéled meg, hogy igen, akkor nagyon szívesen megteszem, amit csak kell! Tudom, hogy ez így eléggé bénán hangozhat, főleg azok után, hogy számomra ódaként zengtek rólam a szavai, ennek ellenére tényleg furcsa, hogy egy ilyen nagy és erős hím komolyan vesz, ráadásul használni is akar. Azt mondjuk nem értem, miért nevez Fürkésznek, de ezek után akár Bacilusnak is nevezhetne, én mindennek örülnék. És ami még furcsább, hogy érzem, hogy a farkasom is nagyon akarja ezt a dolgot, ő is szeretne kicsit az élen járni, tenni valamit és megfelelni Darrennek. Kis szőrös hülye... - Majd azért elmondod, hogy pontosan mire gondoltál? Teszem fel óvatosan a kérdést. Nem akarom, hogy azt gondolja, hogy sürgetem. Persze tudom, hogy majd akkor mondja el, amikor ő azt jónak látja, de a fenébe is, kíváncsi vagyok!
Jamie alapvetően fejben nincs rendben. Nem hülye, vagy őrült, dehogy! Csak más szemszöget kell neki mutatni, amiből értékelni tudja önmagát, észreveszi, hogy egyáltalán nem mihaszna, mert addig, amíg ezt ő se hiszi el magáról, más se fogja. Amíg nem képes emelt fővel járni-kelni, minden továbbiban meg van akasztva. Tupilek ments, hogy arrogánssá tegyem, csak az egészséges önbizalom hiányzik belőle, amit némi doppingolással remélem, helyre lehet pofozni. Hiába próbálta rejteni az örömét, láttam, hogy jól estek neki a dicsérő szavak, amik egyrészt az "edzés" részei voltak, másrészt, tényleg így gondoltam. A gyengeségeket erősséggé kell kovácsolni, ez az Innark dolga. És ha vért is izzadunk, de ki fogom hozni belőle a legjobbat, mert ennél jóval többre képes, csak... eddig úgy tűnik, senki sem hitt benne. Ő maga sem. Sokszor pedig csak annyi kell, hogy valaki higgyen bennünk. Elvigyorodtam a lelkesedésére, amikor megindultunk és hitetlenkedve hebegett. Fájón hasított belém a gondolat, hogy milyen könnyen ki lehetne őt használni, ahogy minden bizonnyal meg is tették az előző falkájában, nem is egyszer. De már nem ott van, nem a Teremtőjével, és én nem vagyok olyan, mint ők. Legalábbis mertem remélni. - Azért ne szállj el - nevettem jókedvűen. - Ja,igen, ezzel még vigyázz: alaposan válogasd meg, hogy kiben bízol, kinek adózol alázattal és hűséggel. Nem azt mondom, hogy legyél megrögzött paranoiás és bizalmatlan, csak... óvatos. Persze ezt könnyű mondani, de másképp nem tudom erre megtanítani, legfeljebb ha átejtem a palánkon, az viszont nem tartozott a céljaim közé, hogy eljátsszam a bizalmát. Lehet, hogy ezt tényleg csak akkor fogja megtanulni, ha igazán ráfizet, és olyannak származik végül baja belőle, aki hozzá közel áll. Nem kívánom. - Ne gondolj semmi nagy durranásra, csak annyit kérek egyelőre, hogy amerre jársz a városban, tarts nyitva füled-szemed, sokkal jobban, mint eddig. Különösen akkor, ha farkas van a közeledben. Nem keltesz nagy feltűnést, nem vagy idős, az energiád sem hivalkodó, sokkal könnyebben elvegyülsz, mint mondjuk én. És neked nincsenek szakmai ártalmaid, mint a Kanguyakoknak és Kangunartoknak. - Vagyis nem kezd egyből behálózni. - Szóval még semmi extra, csak kissé felturbózottabb figyelem. - Szemem vidáman csillogott, de volt a tekintetemben valami számító is, de nem ígért rosszat. - De erről nem beszélhetsz senkinek sem, rendben? Két okból bíztam meg ezzel: egyrészt a plusz infó mindig jól jön, és ő nem képzett információvadász, márpedig szűz kéz szerencsét hoz nem? Másrészt: a hallgatási kéréssel lemérhettem, mennyire bízhatok benne. Sejtettem az arckifejezéséből, hogy nem értette ezt a "Fürkész" dolgot, de nem is baj, az az én dolgom volt. Azért Victor elég alaposan kitanított, emellett csapnivaló Innark lennék, ha nem tudnám megállapítani ennyiből, hogy melyik vérvonal tagja. Úgy persze nehezebb valakiről eldönteni, ha ő maga nem tud vagy ad semminemű támpontot, de szerencsére Jamie-t annyira felhomályosították, hogy ha a vonal nevét nem is, de az erősségét tudja. - Ja és ha ügyes leszel, megmutatom, mivel kereshetsz egy kis mellékest - húztam csalfa mosolyra a szám, és ebből sejthette, hogy nem egészen legális dologról lesz majd szó, ha oda értünk. - Most pedig - csaptam össze a tenyerem és megálltam - átváltozunk és meglátjuk, hogyan szuperálnak az érzékszerveid. Újabb vigyor, majd intettem neki, hogy mehet a menet, a továbbiakat majd szőrös alakban mondom, s ehhez mérten ledobtam a dzsekimet majd megpiszkáltam a szörnyeteget és pár másodperccel később már egy termetes, hófehér farkas állt a helyemen.
Szerintem nem igazán vagyok az az "elszállós" fajta, de ha Darren figyelmeztet, akkor észben tartom. Én iszonyatosan boldog vagyok, amiért ő foglalkozik velem, de nem tudom, hogy a rajongásom és a ragaszkodásom mikor lesz számára terhes... Ettől azért félek egy kissé. - Én neked adózom hűséggel... - pislogok fel rá, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne - Másoknak csak megcsinálom az ilyen-olyan dolgokat, de az más. Abba csak nem halok bele, hogy főzök egy kávét. Meglehet, hogy nem fogom fel elég komolyan Darren tanításának a lényegét, de én akkor sem érzem azt jelen pillanatban, hogy rajta kívül bárki is ki tudna használni, vagy komolyan lelki sérülést tudna nekem okozni. Mármint, a farkasok közül, ugyebár... Tátott szájjal hallgatom, ahogyan a leendő feladataimat részletezi. Szóval kém leszek? Én??? Hát ez aztán... Váó! Nem is nagyon tudok mit felelni a dologra, csak örömteli lihegéssel trappolok Darren mellett, és le sem veszem a tekintetem az arcáról, aminek következtében nem veszek észre egy, a hó alatt megbúvó követ. Sikeresen rálépek, a bokám fordul egyet, én pedig oldalra dőlve landolok a hóban. - Jól vagyok! Kiáltok fel és még el is nevetem magam az ügyetlenségemen, aztán gyorsan fel is pattanok, leporolom magam, amennyire lehet, aztán csak bekapcsolódom a beszélgetésbe. - Persze, titok, oké! Tőlem nem tudja meg senki! Még a szívemre is teszem a kezemet, hogy nyomatékosítsam a dolgot. Nem, egyébként akármennyire is pörget most fel a dolog, nagyon komolyan fogom venni. Szeretném, ha Darren és aztán a falka is elégedett lenne a teljesítményemmel és látnák, hogy nem vagyok haszontalan élősködő, és igenis nekem is van hasznom. Ha már egyszer ilyen felelősségteljes dologgal bíztak meg, akkor érdemes is leszek rá! - Hehe, még a végén gazdag leszek. Vigyorgok én is, és bár Darren furcsán mosolyog, mégsem félek egy cseppet sem attól, hogy mégis milyen munkát fedhet ez a "mellékes" dolog. Amikor az átváltozást hozza fel, újra lelkes leszek. Ha egy valami van, amire büszke vagyok, akkor az a farkasom kinézete. Nem hiába tudtam "elcsábítani" rendes farkas alakjában Betty-t és még Masának is nagyon tetszettem. Kibújok a pulcsimból, a cipőmből és a nadrágomból. Nagyon hideg van, de alaszkai gyerek vagyok, nekem ugyan nem jelent kihívást ez a pár pillanat... Lehunyom a szemem és nagyokat sóhajtva koncentrálok. ~Na gyere pajti, most aztán le leszel fárasztva!~ Csalogatom elő a szörnyeteget odabentről, és ez a gyönyörű ígéret annyira fellelkesíti, hogy érzem, hogy először az energiáim robbannak ki belőlem és csak aztán indul meg az átváltozás. Egy nyikkanás nélkül tűröm, és bár sokkal tovább tart, mint Darrennek, úgy egy perccel később már tökéletes pompámban állok négy lábon Darren mellett. Kisebb és vékonyabb vagyok nála, és ami azt illeti, sokkal feketébb is. A nyakam körül a mellkasomra fonódó fehér gallér úgy virít, mint a mentorom bundája, annál már csak a világító, kék tekintet lehet feltűnőbb. Boldog csaholással ugrálom körbe a hímet, majd amikor újra szembe kerülök vele, ösztönösen dobom hanyatt magam előtte, de kivételesen boldog farkasvigyorral és kilógó nyelvvel.
Szentimentális lehetett, de még ennyi év után is őszintén örültem annak, ha valaki hozzám hűnek vallotta magát. Az én időmben még számított a szó is, emellett egyelőre semmi okot nem adott Jamie arra, hogy kételkedjek benne. - Nem, abba tényleg nem - mosolyodtam el. Az elterülésére visszakaptam a fejem, de nem nevettem, csak a vigyor lett kajánabb az arcomon. Jó, ilyen csetlés-botlás mindenki humorérzékét megmozgatja. Azt hiszem, sikerült felpörgetnem ezzel a kis megbízással, ami nagyon jó jel volt, szerencsére Jamie-t könnyű motiválni, tulajdonképpen elég, ha bizonyítási lehetőséget kap, szinte ráveti magát. Lelkes, ami garantálja, hogy nem fogja ellébecolni a munkát. Tényleg csak arra volt jó az előző falkában, hogy kihasználják? Mindenki hülye délebbre? Biztos a globális felmelegedés meg hasonlók, klimaxolnak mind. - Nem fogsz szűkölködni, az biztos - kacsintottam biztatóan. Igaz, hogy többet keresett így is, mint a legtöbb mezei asztalos inas, de honoráltam azt is, hogy igyekezett beilleszkedni, és egy rossz szavam nem lehetett rá. Az átváltozás zökkenőmentesen lezajlott, újabb megnyugtató pont. Mentorként hajlamos vagyok "hiszem ha látom" elven működni, addig inkább semmit se veszek biztosra, amíg be nem bizonyítja a delikvens, hogy képes rá. Jó látni, hogy a Kisfarkassal tényleg nem lesz sok dolgom, az alapok a helyükön vannak, csak eléggé elnyomták. A fekete, fehér galléros farkas láttán elégedetten mordultam egyet, majd amikor hanyatt dobta magát előttem, finoman ráharaptam a torkára, egyáltalán nem voltam durva, ez csak formalitás volt. Amikor elengedtem, megnyaltam a pofáját, majd ügetve megindultam az erdő sűrűje felé. ~ Múltkor reggeli futásnál elhagytam a karórám, műanyag bazári bóvli, szóval nem életbevágó, de azért bosszant, hogy nincs meg. Nagyjából errefelé futottam, de nem tudom, melyik szakaszon hagyhattam el. Leköteleznél, ha ki tudnád szimatolni ~ pillantottam rá, majd lassítottam, és meg is álltam. Ha tudtam volna, vigyorgok. ~ A terep a tiéd, Kisfarkas! Nem volt könnyű, elismerem, szóval akkor se lennék csalódott, ha nem találná meg, bár már nem kölyök és ehhez a feladathoz a megfelelő vérvonallal is rendelkezik. De majd elválik. Fel kell mérnem, merre hány méter nála, ehhez pedig tesztelnem kell. Ha az ilyen jellegű dolgokat felmértem, jöhet a harcászati tudás. Oké, hogy nem kell mindenkinek profi Tarknak lenni, de azért nem árt, ha legalább a korabeliek és a némivel idősebbek ellen tudja állni a sarat.
Kezdőlap
