Fél óra... Már csak ennyi van vissza abból a pokoli három évből, amit a Dáma nélkül kell töltenem. Szomjaztam rá, kellett, hogy újból a részem legyen, hogy visszakapjam önmagam. Egész úton idefelé remegtem, mint a kocsonya, egyrészt mert éjjel volt és egyedül voltam, másrészt izgatott. Ha visszakapom a farkasom, a bosszúm édes lesz, Jamesnek pedig szörnyű. Megfizet! A motoromat az erdőben, a főúttól nem messze állítottam meg, s onnantól gyalog indultam tovább. Füleltem, a szemem meresztettem, hogyha valami rám akarna támadni, azt lehetőleg vegyem észre, mielőtt kitépnék a torkom. Baromi nagy szívás lett volna, ha most kapnak szét, több, mint idegesítő, agybajt kapnék tőle. Miközben caplattam, akaratlanul is újraéltem a három évvel ezelőtti éjszakát. Így utólag már csodálom, hogy nem vettem észre, James milyen furcsán viselkedett egész nap. Vagy inkább nem akartam róla tudomást venni. Elfogult voltam vele szemben, hiszen egészen kicsi kora óta ismertem, mintha csak a vér szerinti testvérem lett volna. Bíztam benne, vakon követtem volna a világ végére is. Ő pedig ezt kihasználta és ellenem fordította a gyengeségem, ahogyan az egy hóhérhoz illik. Istenem, mennyit öltünk, mind a ketten! Ingerülten hessegettem el a nosztalgikus gondolatokat, nem akartam ilyenekre gondolni, mert ez csak elcsigázott, csüggedt lettem. Sose gondoltam volna, hogy egyszer James neve lesz az élen a "Gyűlöltek" listáján. Nem számít. Ma éjjel nem! Ma éjjel ismét teljes leszek, mint a telihold, üvöltök és rohanok, mint egy farkas, és magam mögött hagyom emberi félelmeim. Ma éjjel szorosan magamhoz ölelem a szörnyeteget, beburkolózom vele, s többé nem eresztem. Többé senkinek sem hagyom, hogy bármilyen formában ártson nekem! Egy szikla peremén álltam meg végül, alattam a végtelen fenyőerdő húzódott, felettem a csillagos ég a dagadó holddal. Csodálatos este. Neszt hallottam, méghozzá a közelből, s ahogy a levegőbe szimatoltam, a gyomrom öklömnyire zsugorodott...
Hogy az eddig ismeretlen motor keltette e fel érdeklődésemet, vagy az idegen energiák érzete, azt nehéz lenne megmondani. Hazafelé tartottam volna már az erdőről és persze, a motort pillantottam meg először a fák között árván. Szinte sírt a gazdája után, komolyan mondom! Vétek egy ilyen gyöngyszemet így magára hagyni! Gazdája úgy csörtethetett át az erdőn, mint valami megveszekedett turista, ugyanis szinte folyamatos "filmként" olvashattam le a környezet jeleiből - letört ágak, letaposott aljnövényzet, stb. - útvonalát. Ráérősen baktattam a sziklacsúcs felé, követve nyomait. Még rá is gyújtottam közben egy cigire, meg fejemben valami régi nótára. Ironikus, hogy két napja a tűzrakás tilos táblákat is én raktam ki, nem?
Végre elérem a hegytetőt... már nincs sok hátra, s némi mágiát segítségül hívva lövöm be, hogy merre is tartózkodik a rendes motor rendetlen gazdája. Esetleg gazdái. Az erdei légyottokat elcseszni mindig is kedvenc elfoglaltságaim közé tartozott, de komolyan... Lehet, vissza kellene fordulnom a fenébe? Ugyan, csak beköszönök! Aztán ha széttépi az illető(ke)t valami vad, majd jöhet az "Én megmondtam". Nem vagyok senki védőangyala, hogy pátyolgassam is. Lazán, kifújva a füstöt sétálok elő a bokrok közül, tekintetemmel arrafelé figyelve, amerre az illető lehet. Ki is szúrom, de nem nagyon sietek az üdvözlésére, hacsak ő nem esik azonnal a torkomnak. Így hátulról elég formás menyecskének tetszik, azt meg kell hagyni.
Ennyit az én csodálatos estémről! Az izmaim megfeszültek, ahogy hallottam, hogy a hívatlan vendég pár méterrel mögöttem megállt. Kellemetlen bizsergést éreztem. Mágia. Lassan el kellett könyvelnem, hogy ebben a városban nem csak a farkasok vannak túl sokan, hanem az őrzők is. Fenébe! Megfordultam, hogy legalább azt lássam, miféle szerzetet hozott erre a szél. Jó vágású pasas volt, azt meg kell hagyni, de elsősorban nem a férfit, hanem a potenciális életveszélyt láttam benne. Túl nagy ereje volt, én meg még csak egy kis nyeszlett korcs, akinek kell fél óra, hogy valami érdemit tudjon felmutatni. Mit szépítsem: cidriztem rendesen, és egyre inkább úgy éreztem magam, mint akinek egy különösen nagy szemű zabot igyekeznek feldugni a seggébe. - Ki a halál maga? - Oké, nem ez volt életem legudvariasabb kérdése, és a szóhasználat vagánysága ellenére belül remegtem, mint a kocsonya. Igen, féltem! Rohadt életbe már, vánszorogjanak gyorsabban azok a nyüves percek! Gyorsan végigmértem, hogy van-e nála szemmel látható fegyver. Nem láttam semmi ilyesmire utalót, ettől függetlenül viszont lehetett pár meglepetés nála. - Miért jött ide? - szegeztem neki az újabb kérdést, kicsit megmásítva, mint ahogy terveztem. Miért jött utánam - ez lett volna az eredeti, de kissé egomán kérdés, ezért némileg finomítottam rajta. Ha lehetne, ma azért elkerülném a legyilkolásom.
- Igaz is... - kaptam a fejemhez szabad, épp nem cigit szorongató kezemmel és vakartam meg a homlokomat ijesztően nyugodt szórakozottsággal, miközben a nőt fürkésztem, annak minden rezdülését, tekintetét. - ...Otthon felejtettem a kaszámat, ne haragudj. - fejezem be a megkezdett mondatot szinte már bűnbánóan, miközben közelebb lépek, természetesen a tisztes három lépést kamatjával együtt megtartva. Hisz látom rajta, hogy finoman szólva is be van tojva. Kiül a szemébe ahogy végigmér, a tartózkodó mozdulataiba. Még a szavai, melyek látszólag élesen vágódnak nekem, azok is inkább hatnak takarásnak most, holott lehet, alapjáraton is így felvágták a hölgyike nyelvét. Egyébként tényleg nincs nálam se kasza, se komolyabb fegyver, leszámítva egy vadászkést az övemen, felsőm takarásában. Mint mondtam, hazafelé tartottam eredetileg. - Gondoltam, megnézem, ki lehet az, aki ilyen későn tilosban parkol a motorjával. - felelek, elnyomva egy szikla oldalán a cigarettát és rá pillantok, férfias félmosollyal. - Csinos darab. - már a motor, ugye.
Vetettem rá egy lapos pillantást. Kac-kac, micsoda poén! Azt viszont már nem fogadtam ekkora gúnnyal, hogy közelebb jött. Tettem egy lépést hátra, de azért óvatosnak kellett lennem. Nem örülnék neki, ha innen most lezúgnék, minimum csúnyán összetörném magam, rosszabbra meg inkább nem gondoltam. Különben sem a mögöttem tátongó mélység, hanem az előttem álló batár őrző jelentette az első számú problémát. - Remélem nem piszkálta, érzékeny a drága. - Ahogy én is az vagyok a piszkálódásra, és arra, ha megzavarnak. A távolban farkasüvöltés hallatszott. Igazi farkasé, nem vérfarkasé. Előkotortam a nadrágom oldalzsebéből a cigarettám meg az öngyújtóm és rágyújtottam. Nikotinnal az élet máris nyugisabb, nem? Nem. De fő az illúzió. - Mit csinált volna, ha egy fegyveres vadállatba, vagy egy agresszív, vadászó bestiába botlik? - kérdeztem, mert amilyen fesztelenül besétált ide utánam, akármi megtámadhatta volna. Nem mintha aggódnék érte, egyszerűen csak kíváncsi voltam. - Nem fél, hogy valaki egyszer csak előugrik az egyik bokorból és a torkának esik? Ezt próbáltam úgy kérdezni, mintha legalább 70% esélye lenne itt és most. Igen, próbáljunk úgy tenni, mintha nem lennénk tök egyedül és védtelenül.
- Csak odaköszöntem neki. Azt üzeni, hiányolja! - felelek a szavaira, s bizony, mikor látom, hogy hátrál, nem léptelek tovább felé. Megtorpanok és onnét mérem végig, magasról lesz*rva, hogy pofátlanság, tekintve, hogy egyszerűen csak az erőviszonyokra vagyok kíváncsi. A lökhárítók és egyéb felszerelések másodlagosak. - Megoldottam volna, de kedves, hogy aggódik. Maga mit csinál itt? - kérdezek vissza. Hangom olyan halál nyugodt, hogy talán ha felképelne a csaj, se zökkentene ki belőle. Azért nem várom meg, míg kipróbálja. De minek idegeskedjek feleslegesen? Mit csináltam volna... nyilván helyzettől függ, a kérdés pedig eleve rosszul van feltéve. A múlt időn felesleges rágódni, elmélkedni. (És ezt pont én mondom! Ch...) Ha jövő időben kérdezte volna, már teljesen más lenne a gyerek fekvése. Kérdésén felkacagok, hangom elcigarettázottan csendül. Kellemesen mély. Ellie folyton azzal jött, hogy olyan, aminek "dorombolására" szívesen aludna el bármely nő. Aztán persze mindig hozzátette, hogy de csak neki adatott meg és nem adja senkinek. - Miből gondolja, hogy nem történt már hasonló velem? - eltekintek róla, el a köröttünk elterülő végtelennek tetsző erdőségre, fel az éjszakai égboltra. Mégse érezheti, hogy nem rá figyelek, igenis felé koncentrálok, fél szemmel oda lesek irányába, még most is, nem tévesztve szem elől.
Egy darabig még hiányolni is fog. A pasas kérdésére az órámra pillantottam. - Várok még... tizenöt percet, aztán tökhintóvá válok és elzörgök innen. - Már csak ennyi kellett, hogy a Dáma visszatérjen. - Szerintem jobban jár, ha azt nem várja meg - mosolyodtam el, de ez nem a kedves mosoly volt. Figyelmeztetőnek sem lehetett nevezni, mert jelenleg alig voltam több egy embernél, és így azért mégse kéne akkora mellénnyel lenni. - Abból, hogy akkor nem közelítene meg ilyen naivan egy idős vérfarkast. Ebben az esetben viszont vagy baromi erős és tapasztalt, vagy végtelenül ostoba és vakmerő. - A legrosszabb esetben - mármint a nekem legrosszabb esetben - mindegyik. Valami lassan elkezdett megkörnyékezni, éreztem, hogy lüktetett, vibrált körülöttem, mintha kopogtatna, kérne, hogy engedjem be, de egyelőre csak alig érezhetően. A szemem elé emeltem a kezem. Emebrkéz volt még mindig. - Részt szokott venni vadászatokon, Mr.?
Kedvem lenne megkérdezni, miért nem lépett még le "tökhintóvá változva", de gyorsan kapcsolok. Nem olyannak tűnik, aki nem tette volna meg már eddig, ha módjában állt volna. Ez megmagyarázza az idegességét és azt, hogy tart tőlem... Szívás, cica. Az információmorzsa birtokában pedig jó, hogy nem futok el hanyatt-homlok, főleg, mikor azt is közli, hogy röpke negyed óráig még nem ő a hunyó. - Mivel érdemelte ki? - kérdezek rá, ignorálva a tanácsát. Én magam is tisztában vagyok vele, hogy nem kellene megvárnom. A kérdésre pedig talán megtalálnám máshol is a választ, de nem vagyok a nyomozgatás híve. Jobb szeretek egyenesen rákérdezni, első kézből a dolgokra. Hisz csak az tudhatja, mi is történt, aki valójában átélte, ott volt, nem igaz? Meg aztán, mindenkinek maga felé hajlik a keze... kicsit a saját javunkra szeretjük az eseményeket szépíteni, lássuk be. Szavain felkacagok, halk rövid nevetéssel és szórakozottan megvakarom állam. Elnézem a nőt, hogy ezt most komolyan mondja? Lehet, hogy naivnak hisz, de nem én árultam el magamról röpke... két percnyi beszélgetés alatt szinte mindent magamról. - Találjon ki harmadik opciót. Egyébként meg Will. - Mutatkozok be, ha már itt miszterezik nekem. A magázódáson túl nem vagyok épp az udvariaskodó formulák híve. Kérdésén mintha kicsit elmerengnék, de végül rábólintok. Szoktam. - Remélem nem engem szándékozik megtenni vadnak. - hacsak nem szálkás menüre pályázik. Képemen pofátlanul szórakozott mosoly, noha nagyon is összpontosítok. Minden figyelmem a farkasra irányul. - Maci Laci szomorú lenne, ha kihagynánk a buliból.
A kérdés nem ért váratlanul, s habár a rendőr-őrzőnél kitértem előle, most már sem türelmem, sem kedvem nem volt. Ráadásul ő úgy tűnt, tudja, mi történt, csak azt nem, hogyan, miért és mikor. Az idő nekem dolgozott, s mintha ez akaratlanul is előcsalogatta volna az igazi személyiségem. Leguggoltam, és egy apró virágot téptem. Na nem azért, mert egy réten virágszedő típus vagyok. Szórakozottan sodortam az ujjaim között. - Azt én is szeretném tudni - mondtam eltűnődve, s hagytam, hogy pár kép felvillanjon bennem, a harag pedig átjárjon pár másodpercre. - Elárultak - letéptem a szirmokat -, csőbe húztak. - A virág fejének is annyi, a szárát pedig félredobtam. Egy ötévest is megszégyenítő bús bociszemekkel néztem. nem is tudtam, hogy ilyet is tudok! Hm, ezt majd bedobom máskor is... - Védtelen voltam és gyanútlan - na, ez speciel még úgy ahogy igaz is -, és orvul elbántak velem. Addig nem tudtam többel szolgálni, amíg laposra nem vertem és ki nem faggattam Jamest. Ehhez azonban előbb elő kell kerítenem azt a gazembert! - Harmadik? Mind a két opció együtt, vagy egymás permutációi, válasszon kedvére - vontam vállat nemtörődöm módon, de közben éberen figyeltem. - Rachel - osztottam meg vele becses álnevem. Ha esetleg utánam akar nézni, ne legyen már olyan könnyű dolga! Oldalra biccentettem a fejem, továbbra is guggoltam, s úgy fürkésztem, mint egy igazi farkas. Legalábbis gesztusaimban, energia ügyileg még nem voltam ott a szeren. De már csak tíz perc! Arra, hogy őt tenném-e meg vadnak, először nem feleltem semmit, csak néztem, méregettem, esélyeket latolgattam, végül így szóltam: - Őrző. Erős. Ha egyik napról a másikra eltűnne, esélyes, hogy a végén megütném a bokám. Abból pedig egy időre elég. - Mondtam ezt most. Majd meglátjuk, akkor milyen szemmel látom a dolgokat, ha Dáma visszatért. Egyelőre ésszerűen. Felhorkantam. - Maci Laci annyi gyors kaját és piknikes kosarat evett, hogy a fél karjától elhíznék, ha felfalnám. - Vagyis a lényeg: nem csípem a medvehúst. Amit meg nem tüntetek el a színről, minek öljem meg? Hogy legyen bizonyíték az ölési hajlamra? Ugyan, kérlek, azt feltűnőbben is bizonyíthatnám, ha akarnám. Kényelmes fejkörzést tettem. - Van családja, Will? Nem várják otthon? Már eléggé későre jár, és veszélyes egyedül az erdőben, akármekkora kiscserkész is legyen... - ezt már szinte doromboltam. Éreztem, ahogy az erő egyre inkább körém tekeredett, de még nem hatolt át a bőrömön, nem szivárgott belém, és habár a láng nem volt olyan harmatgyenge, de mégis csak pislákolt.
- Ez kicsit olyan elcseszett szerelmi szálasan hangzott... - jegyzem meg apró mosollyal, hogy az kiszélesedjen képemen, mikor elcsípem a pillantását - mely magához képest igencsak megnyerő. Többször kellene ezt az énjét előrángatnia. - és hozzáteszem: - Merem remélni, hogy nem a fairbanksi férfinépességen akarja megbosszulni. - nevetek fel reszelős-rekedtes hangon. Az a fránya bagó. Válaszán elmerengek, meghagyva őt magának a földön guggolva. Nem lépek közelebb, helyette egy másik irányba indulok meg lassú, tengődő léptekkel, miközben hallgatom az okfejtését. - Jó válasz. - biccentek aprót, magam elé, nyugodtan konstatálva, hogy nem lesz belőlem főfogás. Ezt mondjuk eddig is tudtam, de jólesett tisztázni. Visszafordulok az előbbi helyem, ez által 'Rachel' felé haladva lépteimmel. - Biztos talál más, fogára valót. - ha már a medvét sokallja. Bár az elmúlt évtizedek tapasztalata alapján vannak olyan éhenkórászok, akik direkt maradékra utaznak. Pfff... Szánalmas. - A vadászokat azért hanyagolja, még ha idényük is van... - szúrom oda sanda mosollyal. De utálom a fajtájukat a fegyveres bazári majmoknak. A kérdésére megtorpanok, majd végül csak vállat vonok. Hosszú évek kemény munkája, hogy ne hasson meg látszólag egy ilyen kérdés. Valahol mélyen persze ha farkas lennék, most üvöltene a Bestiám és rázná a rácsokat bent ezerrel és legszívesebben felzabálná azt a kimért, szinte már hűvösen egyszerű énemet, aki felel most. - Nincs családom. És különben is remek társaságom van... - Nem mintha arra szorulnék, hogy ő védjen meg. De a vadakat lazán elzavarná a puszta vonyításával is, az biztos. - Talán szégyenlős, hogy így küld? - vigyorodom el pofátlanul, rágyújtva aztán egy újabb szál cigarettára.
Gúnyosan, keserűen felnevettem. - Szerelem... neeem, ez annál sokkalta rosszabb volt. A szerelem pár hónapig, legjobb esetben évig tart, mindenki tudja, hogy nem tart örökké, amolyan hobbi, amivel kiszínesítjük a napjainkat, pótcselekvés, ha nincs más izgalom. A testvériség más. Az ember lánya számít a testvérére, mert a köteléket nem lehet csak úgy elmosni, és ez így van pláne akkor, ha pelenkás kora óta ismersz valakit. A szerelmed elárul? Nagy ügy, mindig ez történik, kiknél előbb, kiknél utóbb. De a testvérednél erre számítasz utoljára. - Nem vagyok a kollektív büntetés híve, és különben is, honnan veszi, hogy egy férfi árult el? - Megszólalt bennem némi feminizmus. Ha egy nőt elárulnak, és az attól "kicsit" padlót fog, akkor csak férfi lehet a dologban. Meg szerelem. Lopva az órámra pillantottam. Már nem kell sok, és ezt a körülöttem vibráló erő is jelezte. A probléma csupán még az, hogy körülöttem és nem belőle áramlik. Feszülten, már-már ugrásra készen figyelem, ahogy felém közeledett. Csak még azt nem tudtam biztosan eldönteni, hogyha átlép egy határt, a torkának ugrom, vagy menekülésszerűen távolodom. Mindketten jobban járunk, ha nem kísérletezget, nem a türelmemről voltam híres - persze ezt ő honnan tudhatná. - Talán hanyagolom őket, ha ők sem az én bundámra pályáznak. - Lassan felálltam, jelezve, hogy nem támadok, csak testhelyzetet váltok. - De ne aggódjon, miattam nem fog fájni a feje, nem kell hullákat takarítania utánam, se a társainak - húztam meghatározhatatlan mosolyra a szám. Igen, nem kell utánam takarítani, azt én szoktam intézni, általában úgy, hogy a holttest véletlenül se kerüljön elő. Ha máshogy nem megy, szőröstől-bőröstől befalom, a csontjait meg itt-ott elásom jó mélyre. Persze ez megint olyan dolog volt, amit eszembe sincs világgá kürtölni. - Hm, mindjárt meglátjuk, mennyire remek. - Morgás vegyült a végén a hangomba. Nem emberi, s ezzel párhuzamosan mintha belülről valami feszíteni kezdett volna. Az érzés hasonlított a teliholdas éjszakákon tapasztaltakhoz, de nem volt annyira követelőző és vad, csak erős, megállíthatatlanul zúgó mint egy lavina. Az energia beszivárgott a pólusaimon, bejárta, birtokba vette az egész testem, régi ismerősként üdvözölt, s visszafoglalta régi helyét. Ott zubogott bennem az a hatalmas energia, és hirtelen azt se tudtam, mit kezdjek vele, felállt a szőr a karomon, úgy nyújtogattam az ujjaim, mintha belekben matatnék, olykor a karmaim is feltűntek, s az nem is volt kérdéses, hogy a szemem egyből okkersárgába váltott. Olyan jól éreztem magam, ahogy az elmúlt három évben egyszer sem. Nyújtóztam, az ízületeimet ropogtattam és élveztem, ahogy átjárt a farkasom. - Azt a rozsdás vasmacskát! - sóhajtottam elégedetten. - A kérdésére a válasz: cseppet sem vagyok szégyenlős - most már -, a saját érdekében mondtam - villantottam rá kissé megnyúlt agyaraimat. Ó, igen, cseppet már máshogy gondoltam ezt a nem lesz bunyó dolgot. Bár továbbra sem akartam nagy duhaj lenni, azért nem szeretném, ha pár nap múlva megint bevonnák a farkasomat. A karmaim megjelentek, a kezem félig átváltozott. Jól esett, nem csináltam vissza, legalább biztos, hogy nem álmodok.
- A szerelemből következtettem, mint standard párkapcsolati forma... - vonok vállat elvigyorodva. A füst kígyózva száll fel a cigi végéről az éjszakába, ahogy el is feledkezek egy pillanatra róla, miközben figyelem-hallgatom a nőt. - De ezek szerint elhamarkodtam a következtetést... - hagyom nyitva a mondatot, mindegy kérdőn. Vagy megerősíti ezt, vagy kiböki, hogy valójában jó volt az okfejtésem. Nem mintha számítana ez bármit is. Elveszíteni a Fenevadat mindenképpen szívás lehet, ha már hozzászokott az ember. Én nem tudom, hogy viselném, ha egyszer csak elveszíteném a mágikus képességeimet. - Jó kislány. - vigyorodom el azon a tényen, hogy ő egy olyan farkas, aki eltakarít maga után, kifújva a füstöt. Mintha én olyan nagyon takarítgatnék utánuk - már ilyen téren. Persze, megesik, de nem kimondottan jellemző. A három lépés távolságot pedig továbbra is tartom. A látszat ellenére nem vagyok olyan elvetemült, mint elsőre tűnhet. Figyeltem minden rezdülését, s szinte megcsapott újonnan érkezett ereje. Magamban elégedetten füttyentettem - elismerően. A kiállása is megváltozott egyébként. Már nem egy nagyra nőt, duzzogó kis gyerek volt, akinek elvették a nyalókáját és puffog miatta. Nem, immáron egy határozott, mindenre elszánt nőszemély állt előttem. Egy veszélyes játékszer, melyről nehéz eldönteni, mikor és hol szándékozik "felrobbanni"... - Nah, akkor most képzelje azt, hogy eldobtam egy botot és fusson utána! - nyomom el az elszívott cigit, felé tekintve. Láttam már farkast átalakulni, nem is egyszer, így ez a része nem vág mellbe a dolognak. - Jó szórakozást és isten irgalmazzon a vadaknak az erdőben! - kacsintottam felé. Bizony, van jobb dolgom is, mint pesztrálni, hogy mekkora pusztítást végez az egyszemélyes "Welcome back!"-partyján. Szavaimmal ellentétben persze nem mozdulok. Nem őrültem meg, megvárom, hogy ő induljon meg előbb, mielőtt még kedve támadna a "könnyű prédát" hátba támadni esetleg.
Hagytam levegőben lógni a dolgot, nem feleltem, minél több körülöttem a homályos folt, nekem annál jobb! Ezt a "jó kislány" dumát sose csíptem, de nem kell aggódni, van eszem, nem kezdtem el ilyesmin fennakadni. Az egy dolog, hogy egy vérfarkas esetében talán már a karmaim fényesítettem volna a fejbőrén, de az őrzők más lapra tartoznak. Tőlük félek, tartok, és ez biztos, hogy nem fog változni, elég nagy pofont kaptam tőlük, ahhoz, hogy ne vágyjak többre. Elhúztam a szám, sötét, már-már kegyetlen mosolyra. - Nem szeretem, ha kutyába vesznek - mondtam, hangomban a farkasom morgós élével. - Rosszul viselem, még ha poén is - folytattam, és lassan elindultam felé, a szemem sárgán izzott. Három méterrel tőle álltam meg. Nem voltam kifejezetten fenyegető, sem dühös, mert nem akartam, hogy bármit támadásnak vegye, ami nem az, és én szívjak megint. - Kedvem lenne magával fogócskázni egy kicsit - mondtam eltűnődve, és alaposan végigmértem. - De talán nem veszi zokon, ha ezt elnapoljuk... Visszahátráltam a sziklaperemhez, közben végig szemmel tartottam. Aztán integettem neki, bedobtam egy bájos-kislány mosolyt, aztán kényelmesen hátradőltem, és levetettem magam. A zuhanás nem okozott gondot, baj nem történt, félig átváltozott karommal könnyedén megkapaszkodtam a sziklafalban, s amint megálltam, ellöktem magam a faltól és az erdő sűrűhébe vetettem magam.
//Köszönöm a játékot! ^^ (és bocsi, hogy eddig tartott a válasz! )//
* Enni mindenkinek kell és én sem vagyok ez alól kivétel. Nos, van olyan aki étterembe szereti megenni az ínyenc falatokat és van olyan aki jobban szereti maga levadászni az ebédet. Én azon „kevesek” közé tartozom, akik nem mulasztják el a vadászat örömeit. E célból hagyom fokozatosan magam alatt az erdő rengeteget és megyek egyre magasabbra és magasabbra. Azt nem tudnám mondani, hogy gatyalohasztó meleg van, mert ezen a vidéken szerintem soha nincs olyan, bár én nem fázóm. A farkas lét egyik előnye. Mivel erre nem igen jár ember, így nem is öltöztem be, úgy is lekerülne a ruha. Az ingemet le is veszem magamról és a nadrágomtól is megszabadulok. A pongyolát két szikla közé helyezem és nehezéket is pakolok rá. Nem kell, hogy az esetlegesen hírtelen támad szél, csúfot űzzön belőlem. Testem minden egyes izomrétegét kinyújtóztatom, s hagyom had járjon át a levegő. A következő pillanatban már négy lábon vagyok és torkomból egy jellegzetes üvöltés szakad fel. Szeretek vonyítani, bár a hold most pont nem látszik a sok fehér fodros felhőtől. Végétre is nem kell nekem látnom, hogy érezzem, merre is van. Nade nem azért jöttem, hogy gyönyörködjek a tájban, bár így farkasszemmel azért elég szép. Orrcimpámon keresztül mélyeket szippantok a levegőbe és beazonosítom az illatokat. Már tudom is merre fogok indulni, mert szagot fogtam. Fürgén ugrálok egyik szikláról a másikra és követem az áldozat felhőjét. A farkasom kissé türelmetlen, de ezen nem lepődöm meg, hiszen ilyen a természete. Én már megszoktam, de be kell valljam, hogy így korgó gyomorral egy kicsit én is az vagyok. Azonban a jó munkához idő kell, ezt mindenki tudja és ha nem akarok ceruza vékony farkas lenni…..jaj ebbe még bele gondolni is förtelmes volt. Hát hogy néznék már ki? Dús fekete bundám, igen csak kikopna és ennyire fényesen sem csillogna mint most. Alacsonyabb biztos nem lennék, mert lássuk be, így sem vagyok valami égéi meszelő, hát még farkas alakban. A sziklák jól ejtik testemet és onnan figyelem a legelő kecskét. Szeretem a húsúkat, mert csupa izmosak és én szeretek rágódni vagy inkább jobban szeretem azokat a részeket melyeken egy kicsit dolgozni kell. Szerintem finomabbak is. Lapos kúszásban oson olyan közel amilyen közel csak ehet. Fülem hegyezem és minden porcikám megfeszül. Csak a kellő pillanatot várom és hopp. Támadásba lendülök……… Éktelen fájdalom hasit a jobb hátsó lábamba és sokkot is kapok egy pillanatra, ezért a földön terülök el. Mi a fészkes fene ez? Vonyítok mint egy kutya, mert totál olyan érzésem van, hogy leszakad az egyik lábam. Férfi ember nem panaszkodik , főleg ha az még katona is, de az isten szerelmére ez kibírhatatlan! Fejemet lassan emelem a lábam felé és valami vas ízé tartja fogva. Hangom egyre halkabb még végül már csak nyöszörgök. Deszép! Itt vagyok az istenháta mögött és járni sem tudok, de ha ez még nem lenne elég a gyomrom is üres, bár a fájdalom, most elnyom minden egyéb érzést.*
*Imádom a természetet! Gyógyítóként azt hiszem, hogy valamilyen szinten ez elvárt is, hiszen gyakran használunk gyógyfüveket, gyógynövényeket meg ilyesmi. Éppen ezért mivel ma szabad napom van - hétvége lévén - egy kis túrára indulok. Hátamon egy hátizsák, benne mindenféle jóval, többek között vízzel, teával és szendviccsel is, lábamon egy túrabakancs, egy vastagabb farmer, illetve egy piros kabát. A nyakamra egy kék sálat kötöttem, a kezemen pedig egy lila kesztyű van. Íme, a szivárvány Legra! Hát igen, erről vagyok híres és ismert. No meg ha itt ragadok, legalább talán lentről is észreveszik a színkavalkádomat. Elég megterhelő ez a hegymászás, de közben élvezetes is. Egy gyógynövény-kalauz van a kezemben, miközben egyre csak mászok felfelé és néhány gyógynövény lelőhelyét tanulgatom. Nem árt tudni, hol találhat gyógymódot az ember lánya. Néhány gyógynövényt le is szakítok és egy kis dobozkába teszek, remélve, hogy valamire majd fel tudom használni őket. Ha másra nem, egy kellemes teát csinálok belőlük, ami nyugtató hatással bír. Ahogy egyre feljebb haladok a kis ösvényen, hirtelen hatalmas vonyítást hallok. Megállok, megmerevedek és fülelni kezdek. Kellemetlen, hogy Őrzőként még nem volt dolgom szemtől szemben egy vérfarkassal és talán most jött el az idő, amikor halál egyedül vagyok. Totál szívás! A vonyítás végül abbamarad. Néhány percig még fülelek, majd tovább indulok, kicsit letérve az ösvényről, hogy távolabb kerüljek a hang forrásától. Azonban ahogy eltávolodok az ösvénytől néhány méterre, ismét vonyítást hallok, de most fájdalmasat, szinte a szívembe mar a hang. Hegyezem a fülemet és nem tudom megállni, hogy ne induljak el a hang irányába.* ~Lehet, hogy csak egy egyszerű állat.~*gondolom magamban, mintha ettől kicsit megnyugodnék. Végül a hang irányába indulok, és immár egész közelről hallom a vinnyogást. Fellépek az egyik sziklára és teljes rálátásom nyílik a farkas testbe bújt férfira, akinek egyik lába bizony egy csapdával van összeszorítva. Nem gondolkozok sokat, a farkas szemébe nézek, majd leugrok a szikláról és gyors mozdulatokkal igyekszem szétfeszíteni a vas kapcsokat, amik fogságba zárták a farkast.* -Nyugi, segítek, csak ne mozogj... *suttogom halkan, és úgy vélem, hogy hogyha az illető vérfarkas, akkor nyilván érti, amit mondok, ha viszont egyszerű farkassal van dolgom, akkor meg legalább a hangom nyugtatlóag hat. Remélem...*
* Asszem ezt egy kicsit megszívtam, vagyis inkább nagyon. Nem tudom melyik elvetemült „állat” képes erre a részre csapdát tenni, de ha a mancsaim közé kerül, tuti nem marad benne levegő……levegő? Egy élő sejt sem! Ha nem lenne tartásom most zokogva bömbölnék, már ha létezik ilyen és képes is lennék erre farkas alakban. Csak nyüszíteni tudok, de már azt is csak halkan. Eljött hát az a pillanat amikor kutyának érzem magamat és még segítségre sem számíthatok, mondjuk nem mintha azt el is fogadnám. Inkább tépném le tőből a lábam minthogy elfogadjak valamit. A-a egy De Luca olyat nem tesz, túl büszke hozzá. Lehet azt kéne elszakítani a lábam, úgy is visszanő címszóval. Én lehetnék a három lábú farkas és most nem arra a méretemre gondolok. Nah jó légy erős és mozdulj meg, mert ha itt fekszem akkor nem jutsz szikláról az erdőbe, itt pedig jó célpont lehetek bárkinek. Szinte érzem ahogy a keselyük köröznek a fejem felett, de ezt már biztos csak képzelem vagy még sem? A fene sem tudja. Próbálom én mozgatni a hátsó mancsomat, de hasztalan ez ugyan nem mozdul. Nagyszerű mi jöhet még? Egy illat, az, az, az jön felé, melyet az enyhe vagy erős? Mindegy, hoz felém. Nm ember mert ez édesebb és farkas nem lehet. Akkor csak mágiahasználó lehet. Tán egy őrző itt? Nocsak. Akkor lapozzuk fel a mit tudunk az őrzőkről fejezett az elmémbe…..assszem be kéne iratkozni egy gyorstalpaló tanfolyamra farkasoknak, mert jelen pillanatban nem sok jut az eszembe, pedig több mint 300 éves múlt van mögöttem. Biztosan a fájdalom blokkolja az elmémet, de ennyire? Nem az a beteg, hanem a lábam. Egyre közelebb érzem a szagot és látom a szem párat mely les. Most mi a fenét néz hah? Nem vágom, de elmászik. Az írisze megnyugtató lenne, ha nem fájna semmim A szabad lábam rándítom meg ösztönösen jelezve, hogy köszi, de nem kérek a segítségből még tőle sem. Valahogy nem gyere be, hogy egy nő akar rajtam segíteni. Büszkeség mondom én még ilyen helyzetben is elő jön. Érzem ahogy hideg ujja a lábamhoz ér és próbálkozik. Azt nem tudom mennyire sikeres, de a lábam még jobban fáj. Oké, oké, szedd össze magad és változz át, mert akkor nagyobb leszel és erősebb is! Mondtam már, hogy bíróm a lelki ismeretemet? Oké, mások nem így hívják, de van e ennél szebb szó? A hátsó mancsom még mindig rángatózik és nem kizárt, hogy eltalálom a csajt. Ösztönös nah vagy mi a szösz. Az átváltozás, úgy hogy vas tart fogva nem megy. Ezért lehet gyengének nevezni, de aki ezt nem élte át, nem is tudhatja milyen oké?*
*Amikor meghallom a vonyítást, és az egyre halkuló vinnyogást, megszaporázom a lépteimet és az egyik szikla mögött meglátok egy farkast, aminek/akinek a lába egy vas csapdába van szorulva. Első gondolatom az, hogy még soha nem voltam ilyen közel egy vérfarkashoz, második gondolatom pedig az, hogy lehet, hogy egy "egyszerű" farkassal van dolgom. Azonban mikor a szempár a sajátomba fúródik, már tudom ,hogy valóban egy vérfarkassal van dolgom, és azt is tudom, hogy ő megérzi, hogy Őrzővel van dolga. Kérdés, hogy erre hogy reagál, de ez most cseppet sem érdekel. Maximum iszonyat rövid lesz Őrzői pályafutásom. Gyors léptekkel indulok a farkas mögé, majd határozott mozdulattal és teljes erőfeszítéssel feszítem szét a csapdát. A farkas rúgkapálni kezd, amire dühösen csillan meg a szemem.* - Maradj már nyugton! Így nem fogok tudni segíteni! *morgom felemelve a hangomat és miközben igyekszem kinyitni a csapdát, eszembe jut, amit Maggie mondott az Öregedési tetoválásról. Nem árt, hogyha van és azt hiszem, totál jól mutatna egy tetoválás az egyik vállamon. Persze, kérdés, hogy elég lesz-e egy maréknyi szőr a farkastól, illetve, hogy nem fog-e szét tépni, miután kiszabadul. Nagy erőfeszítés árán végre sikerül kinyitnom a csapdát, miközben igyekszem kitépek néhány szőrcsomót a farkas lábából és örömmel látom, hogy a csapdán is maradt néhány szál. Mielőtt a farkas magához tér, ijedten állok fel és hátrálok néhány lépést, úgy figyelek meredten a farkasra, hogy vajon most mit fog csinálni. A sebesült lábára nézek, amit nyilván húzni fog egy darabig, bár gyanítom, hogy nagyon hamar, pár óra alatt, be fog neki gyógyulni. Kivéve, hogyha ezüstből van a csapda, amit gyanítok. Hogyha a farkas ez alatt a néhány másodperc alatt nem harapja el a torkomat, akkor lassan leguggolok és közelebbről is megnézem a csapdát. Boldogan látom, hogy valóban maradt egy-két szőrcsomó a csapdán, de most észrevétlenül vizsgálom meg.* - Azt hiszem, ez ezüst... *mondom halk hangon, majd a farkasra nézek, aki remélhetőleg még ott van előttem néhány méterre.* - Tudok gyógyítani. *szólalok meg néhány másodpercnyi csend után, jelezve, hogy segítek, hogyha akarja. Azokért a szőrökért már megéri...*
* Nah nem mondod? Pont az a lényeg, hogy ne segíts! Mondanám én neki, csak hogy a vakkantáson kívül mást úgy sem hall. Mindegy. Akkor hagyom magamat, aztán meglátjuk mi lesz. Tehetek mást? Nem igen, mert magatehetetlen vagyok. Átváltozni nem tudok jelen pillanatban és nem kell hozzá sok ész, hogy tudjam a miértjét. Ezüst! Hogy én mennyire utálom! Abba hagyom a védekezést és a leányzóra bízom magam. Ettől még a gyomrom is felfordul, de van olyan helyzet amikor a büszkésségemmel kitörölhetem a fenekemet. Ez pont ilyen. Csak pihegek amíg a csaj szét feszíti a csapdát. Ki sem néztem volna belőle, hogy képes erre. Jaj mami! Most tényleg a szőrömet tép? Azt hiszi, hogy én ezt nem érzem. Még az a szerencse, hogy nem hozott rögtön egy borotvát és nem most akarja kiélni kreatív vágyat, már ha van neki ilyen. Über szexi lennék valami márkajelzéssel az oldalamon nem? Amint lábam szabad lesz arrébb kúszok rögtön és dacolva a fájdalommal gerincem mentén érzem a bizsergést. Fejem hátravetem és egy méretesebb fekete „szörny” lesz belőlem. Fogsorom kijjebb helyezkedik és két lábra állok. Fáj az állás azt nem mondom még is megfordulok és farkas szemet nézek a lánnyal. Pofámból jelentős nyál távozik, mely a földet öntözi. Szinte habzik és joggal lehetne azt hinni, hogy veszett lettem, de nem, csak beindult az enzimterelésem és valahol távoznia kell, hát erre a legalkalmasabb a pofám. Közelebb lépek egyet hozzá és bele nézek azokba az íriszekbe. Oh nem mondod, hogy ezüst? Ezt magam is tudtam eddig, és kissé harapós a kedvem is jelen pillanatban. Morgok egyet jelezve neki, hogy ezt én is tudtam, azonban támadásra nem adok okot. Ha most neki esek és elválasztom a csini fejét a testétől akkor elég nagy kakit csinálok az őrzök és farkasok között. Kell nekem egy tál szar? Kellene, de ennek még nem jött el az ideje, ám ha balesettnek álcázom, vagy rá kenem a kecske zabáló bandára akkor még jól is jöhetek ki ebből. Nem is rossz elgondolás. Egy hirtelen mozdulattal leküzdöm kettőnk között lévő távolságot és előtte termek. A nyakát kapom el ha minden igaz, egy jól irányzott támadással és emelem a magasba. Kapálózhat vagy amit akar, de hogy én el nem engedem ez is biztos. A farkasom is csak arra vágyik, hogy a vérét vegyem. A nyál még mindig csorog a számból és levegőt is gyorsabban veszek mint korábban. Hangja bemászik elmém legsötétebb bugyraiba és vörösen izzó íriszeken keresztül figyelem. Feltudja gyorsítani a gyógyulást? Érzem ahogy testem megkezdte a folyamatot és pár órán belül már nem lesz baja a mancsomnak, de képes ezt lerövidíteni? Valóban? Mi van ha valami más jár a fejében és inkább még nagyobb gondot akar okozni? Lássuk a medvét, akarok mondani az őrzőt. Nem változhatok át, mert így gyorsabb a gyógyulás számomra. Leteszem a földre és hátrálni kezdek…..*
Nem mondom azt, hogy nem félek. Igazából nagyon félek, és fogalmam sincs, hogy mi a francért jöttem ide, amikor már láttam a farkas tekintetéből, hogy ő bizony egy vér-, és nem egy egyszerű erdei farkas. Kellemetlen, de most már nem tudok mit tenni, hiszen itt vagyok. Szétnyitom a csapdát, ami ezüstből van - mily' meglepő. Kellemetlen belegondolni abba, hogy nyilván egy Őrző tette ide ezt a csapdát, és most egy Őrző segít egy Vérfarkasnak kikecmeregnie belőle. Mennyire ironikus... Lassan, de biztosan szétnyitom a csapdát, miközben kisebb szőrt sikerül kitépnem a farkasból. Szinte biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy mit is akarok, de azt hiszem néhány szőrszál nem olyan nagy dolog azért, hogy segítek neki, hogy ne veszítse el a lábát,avagy ne maradjon itt egészen addig, amíg valaki meg nem találja. Morog, majd arrébb kullog és hirtelen remegés fut végig a hátán. Én már ismerem ezt a dolgot és tudom, hogy mi fog történni. Vagy egy meztelen emberrel lesz dolgom, vagy pedig egy 2-3 méteres hatalmas, kifejlett vérfarkassal. Sajnos az utóbbira kerül sor és a farkas nyáladzani kezd. Riadtan hátrálok, és néha-néha a hátam mögé nézek, hogy le ne essek, de a farkas nem gondolkozik, ösztönösen felkap és nagyon úgy tűnik, hogy le akarja tépni a fejemet. Sikítani kezdek és ficánkolni, de a vasmarkok erősen fognak. Végül, mintha a farkas mégis gondolkozna, letesz a földre, én pedig a földön csúszva-mászva riadtan hátrálok, le nem véve a tekintetemet a vérfarkasról. Ami meglep az az, hogy ő is hátrálni kezd. Szerencse, ugyanis hogy innentől kezdve nem fogok neki segíteni, az biztos. A szőrök a zsebemben vannak, illetve a csapdán is maradt még, ez talán két tetováláshoz is elég lesz. Lassú mozdulattal a csapda után nyúlok, és hogyha a fejem még mindig a helyén van, akkor gyors mozdulattal ugrok fel és rohanni kezdek lefelé a hegyről, hogy valami biztonságos helyre jussak. Még nem akarok meghalni, köszönöm szépen.
*Corvin és az Ő nagyon nagylelkű ajánlata. „Ha nem akarsz, ma már nem kell felszolgálnod.” Hát ennek még örültem is volna, ha épp nem egyetlen számom lett volna mára. Az a fenemód jótevő ajánlatának köszönhetően, itt bolyongtam, mint egy hülye. Jó ez mindennapos volt, a különbség annyi, hogy eddig egy-egy órám akadt most viszont egy egész éjszakám. Az Orfeumtól egyből haza mentem, hogy át vegyek valami kényelmesebb cuccot. Múltkor tökéletesen megtanultam, hogy hosszabb távra nem épp ideális a magas sarkú csizma az erdőbe. Azaz idióta Clayton is csak jót mulatott és szívta a vérem, hogy pukkadjon meg. A város menti birtoknál hagytam a kocsim, amire pár napja bukkantam rá. Ennek a tragacsnak többe kerül a bérleti díja mintha vettem volna egyet magamnak. De BKV… na azt már nem. Rövid időn belül lecsuknának, hisz ott akaratlan is, hozzám érnek. Lapos talpú, csizmám alatt ropogott a hó, de a mai kirándulásom is feleslegesnek bizonyult. Hisz már olyan mélyen jártam, de még csak egy mókussal sem találkoztam. Mondjuk ez talán nem is meglepő Alaszkában, de elkeserített, hogy a szőrzsákot azóta sem láttam. Néha fura érzésem volt, de csak pár pillanatra és már semmivé lett, még mielőtt körbe nézhettem volna. Farmernadrágomban szinte már átfagyott a lábam, de még mindig mentem, bár már kifelé, csakhogy előre és nem vissza a birtokra. Hiába volt rajtam meleg pulcsi, vastag fekete kabát, hiába melegítette a hátam a kibontott hajam még így a csontjaimig hatolt a hideg. A gondolataim, azok az álnok gondolatok pedig messze jártak. Nem itt, nem is otthon, hanem Corvin ajánlatán. Kattogtam, mint akinek kötelező. Mire feltekintettem, be kell vallanom gőzöm sem volt, hogy hol vagyok. Sötét, kissé elmélázó tekintetem előtt egy sziklacsúcs terült el. Pár pillanatig csak néztem, de aztán váll vonva neki vetettem magam, hogy feljussak a tetejére. Nem vagyok hegymászó, s csak azért úsztam meg párhorzsolással a tenyeremen, mert nem volt olyan magas és viszonylag még hely is volt, ahova a lábam be tudnám ékelni. A tetején kissé egyensúlyozva álltam meg és tekintettem körbe a sötét mindenségen. Nappal, biztos csodás lehet, ahogy a fák ágai között át jut egy kis napfény, de így két-három óra magasságába azt hiszem ehhez nem lesz szerencsém. Elfeküdve a hátamra igyekeztem beékelni magam egy viszonylag sík részre, ahol nem fenyegetet az a veszély, hogy beleáll a hátamba egy élesebb rész. Bár meg kell hagyni, nem épp volt egy puha ágyikó, de nem volt olyan baromi kényelmetlen sem, még ha kissé itt-ott nyomott is. De csend volt, nyugalom és nem volt más csak Én és az erdő apró neszei mely az életről árulkodtak. Arról, ami ebben a hideg, zord környezetben volt. Csizmám szárából kihúztam az egyik pengém és a múltkori sebem, ami mostanra már csak egy rózsaszín hegre illesztettem a hegyét. Érzékeny volt, de nem zavart, ahogy finoman elkezdtem forgatni rajta, de tekintetem csak az eget kémlelte, ahogy itt-ott átbukkant egy-egy csillag a ritkás, de sötét felhők közül. * - Hajm… Duncan, Duncan… mi a fenét akarsz Te Tőlem? Miért pont Én kelltettem fel a figyelmed? * Sóhajtottam az éjszakába, hátha valaki választ ad a kérdésemre. Ő nem adott, csak lelépet. Persze tudtam Én, hogy a műveletem, ahogy a vendég kezét az asztalhoz szegeztem kicsit átszabva a kézfejét nem volt mindennapi a táncosainál. De ez nem magyarázat. Utáltam a bizonytalanságot. De magam még jobban, hogy tudtam, bármi is legyen az, már csak a kihívás okozta öröm és az újdonság miatt is vállalom.*
A hozzászólást Evelyn Klyer összesen 10 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Ápr. 09, 2013 5:24 pm-kor.
Az erdőben mászkálok ezen a késői órán. Nincs célom, vagyis hát csak az, hogy megfigyelés alatt tartsam a környéket. Elég sok mostanában a kóbor farkas és azoknál soha nem lehet tudni, hogy mit akarnak ezen a vidéken. Amúgy is szeretek tisztában lenni azzal, hányat számlálunk. Járőrözés, ha úgy tetszik, persze erre elküldhetem volna valamelyik felderítőt is, de ma van hozzá kedvem. Találok pár embert, de én nem bántom őket, hiszen ezt tiltja a falkaszabályzat. A farkasom pedig azt akarja mit jó magam, mert én irányítom őt és nem fordítva. A ruhámat gondosan eldugtam egy helyre, mert ha visszaváltozok, akkor nem rohangálhatok meztelen. Szóval csak mászkálok és szaglászok egészen addig a pillanatig amíg meg nem érzek egy ismerős illatot. Tudom, hogy erre a növény nem honos, így csak egy tippem van, de mit keres pont itt a nő és miért pont ilyenkor keresi azt, amit akar? Nem tudja, hogy veszélyes erre felé az élet? Az rendben van, hogy meg tudja magát védeni az emberektől, de a farkasoktól kötve hiszem. Ejj ez a lány miért nem tud otthon maradni és kötögetni? Mint a rendes lányok. Azért nem ez a nő eszményi képem félre értés ne essék, csak biztonságosabb lenne, ha otthon maradna, vagy a városban lenne, mert most kint van. Nem hagy más választást, minthogy kövessem és ha úgy alakul a helyzet közbe lépjek, mert nem szeretném ha baja esne. Ezért utána szegődöm, de csak a távolból figyelem. Nem megyek oda hozzá, mert mondani úgy sem tudok neki semmit. Másrészt nem is akarom megijeszteni, bár vannak kételyeim, hogy valóban megijedne. Nem tudom látott e már farkast, de erre felé elég sűrű ugyebár. Nem kell részleteznem, hogy miért. A tervem egészen addig zseniális, míg feljebb nem mászik a sík részre. A fák biztonságos láthatatlanságot biztosít a szemei elöl. Amint viszont elér a „lapos” részre, ha látni akarom, akkor nekem is ki kell mennem, amihez semmi kedvem nincs. Inkább mászok egy kört, hogy nincs e valaki a közelbe, aki veszélyt jelentene ránézve. Én ráérek szóval egész este is itt üldögélhet. Egy biztos ezen a terepen nem hagyom magára, mert nem csak a farkas az egyetlen veszély. Medvék is élnek erre felé vagy felbőszült vaddisznók vagy a fene tudja mik.
*Ezer meg ezer gondolat kavargott a fejemben és nem is figyeltem a környezetemre, mi sem mutatja jobban, hogy gőzöm sincs, hogy keveredetem idáig. De ez nem számított, egy jó húsz percig feküdtem ebben a kitekert helyzetben, mire csillapodtak a kedélyeim és a telefonomért nyúltam a zsebembe, hogy telefonáljak egyet. Azonban a mozdulatban megakadtam, ahogy eljutott a tudatomig, hogy valaki, vagyis inkább valami van a környéken. Ez kicsit más volt, de a hatás ugyan az. Éreztem, ahogy bizsereg mindenem, ahogy az ösztöneim fellázadnak, de másképp, mint egy ember közelében. Ez egy farkas. Clayton társaságában mikor meg akarta ölni azt a szerencsétlent. Akkor éreztem így először.* - Röhej… egy embert lazán lepofozok, ezek a dögök meg vonzanak. Farkas csinált vagy mi a szösz? Én leszek az új Tarzan. * Sóhajtottam lemondóan, és a pengém visszacsúsztatva a csizmámba keltem fel és ugortam le a szirt egy alacsonyabb részéről. Szemeim egy pillanatra lehunyva hagytam, hogy az érzékeim elhatalmasodjanak rajtam, miközben a tenyerem bőszen dörzsöltem a nadrágomba. A frászért akarom én megsimogatni? Az érzés, mintha csak dróton rángatott volna, indultam meg a forrás irányába. Szinte futva szeltem át, hogy ismét a fák közé érkezzek. Talpam alatt ropogott a friss hó, mely mutatta, hogy erre nem nagyon járnak. A fák közé érve, pedig csak követtem az apró mancs nyomokat, melyek egyre beljebb vezettek.* - Igazán megállhatnál. Meg mondtam, hogy ki jövök. Szóval ennyit igazán megérdemlek, ha már minden nap erre vagyok. Na nem mintha jobb dolgom volna, csak a hideget utálom. Szóval mit szólnál, ha mondjuk megmondom mikor jövök, kielégíted az igényeim egy húsz percben aztán hagyjuk egymást? Áhh… beszélek itt neked, mint akinek kötelező vagy mintha legalább értenéd. * Na ennél dilisebbnek már csak akkor éreztem magam, mikor beakartam magyarázni a huszadik szülinapomon, hogy ez csak a tizennyolcadik. Na nem akkor, hanem másnap mikor megmutatták a felvételeket. De ettől függetlenül az érzés ugyan az. Hajthatatlan követtem a mancs nyomokat és persze nem utolsó sorban azt a fura érzést mely vonzott magával. * - Nézd, elég kitartó vagyok, de mi lenne, ha megkönnyítenénk egymás dolgát kékség? Csak úgy meg jegyzem, hogy ha beljebb vezetsz nem találok haza és Én leszek az ügyeletes jégszobor az erdőben. Nyárig legalábbis biztosan, de lássuk be ez nem épp egy jó életcél. No meg fáradt vagyok, egy ideje már kereslek. * Folytattam a beszédet, hogy ki néz hülyének? Magamon kívül aligha bárki. A farkas meg nem számít. Vagyis pont de az, hogy számít, hisz különben nem lennék itt. De csak kitartóan követtem, ha kell hát egész nap.*
Kezdőlap
)//
