– Meglehet, hogy az ön ügyvédje, nem éppen a legjobb ügyvéd – jegyeztem meg olyan hangon, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lett volna, elvégre rengeteg ügyvéd közel sem olyan jó, mint amilyen lenni szeretne, az azonban már egy teljesen más kérdés, hogy az én fejemben egy egészen másfajta segédkezet nyújtottam volna neki ebben az ügyben, elvégre számtalan jogász – pontosabban a legtöbb – igyekszik betartani a törvény által előírt módszert, amely szerint haladnia kell az ügyében, azonban mivel én nem voltam ügyvéd, ezek a szabályok egyáltalán nem vonatkoztak rám, s olykor ha az élet úgy hozza határozottan kapzsinak és tisztességtelennek kell lennie az embernek, nekem pedig nem okoz különösebb gondot egy férfi eltüntetése akár hosszabb távra, azonban ha szükséges a kevésbé megnyerő énemet is fel tudom használni, melynek következtében az illető fülét farkát behúzva teszi azt, amit én akarok. – Ha úgy óhajtja közben járhatnék a bírójánál is, de kereshetek önnek egy másik ügyvédet is – ajánlom fel a segítségemet, azonban szívem szerint hozzá tettem volna még azt is, hogy én magam oldanám meg a problémáját, azonban mielőtt ezek a szavak elhagyták volna a számat, csomót kötöttem a nyelvemre, ugyanis ez a kijelentés csak kéretlen kérdéseket vonna maga után, amelyekre kényszeredetten válaszolnom kellene, többnyire hazugságokkal tarkítva, amikhez valamiért az ő esetében nem fájt a fogam, így inkább megtartottam magamnak, hogy valójában mit tettem volna.
– Őszintén kérem a bocsánatát, amiért tolakodó és kíváncsi vagyok.
Őt ugyan határozottan zavarta, azonban ezt én nem voltam hajlandó tudomást venni, mert egészen egyszerűen csak tudni akartam, hogy mi történt vele, hogy mit tehetett az a férfi, tudni akartam, hogy mi történt az életében, mindent, amit nem akart nekem elmondani. Erőltetni akartam a kérdést, azonban moderáltam magam, hiszen a túlzott faggatózás már így is gyanúkeltőnek bizonyult a szemében, így kénytelen voltam visszafogni magam a legteljesebb mértékben. – Ahogy óhajtja – mondtam nyugodt hangszínnel, bár belül sokkal inkább füstölögtem, ugyanis láthatóan megkeményítette magát, s eldöntötte, hogy most valóban nem fogj elmondani nekem semmit az ég adta világon, legalább is még, mert határozottan a fejembe vettem, hogy megtudok minden apró részletet.
– Nem, nincsen – ráztam meg a fejemet, megerősítve őt is, miközben megpróbáltam kikövetkeztetni, hogy vajon azért terelte rám a szót, mert valóban kelletlenül érezte magát vagy mert egészen egyszerűen csak tudni akarta, s bár személy szerint az utóbbinak jobban örültem volna, azonban feltételezem, hogy az előbbi sokkal valószínűbb lett volna. – Tőlem nyugodtan kérdezhet, nem igazán van titkolni valóm – pusztán csak a kétszáz év a hátam mögött, morogtam magamban, miközben kezeimet a zsebembe csúsztattam. – Nem mondanám magamról, hogy az a fajta férfi lennék, aki ha egyszer lehorgonyoz, megállna csókolózni egy idegen nőszeméllyel. Vagy talán maga, nem így gondolja? – Kérdeztem rá, szemöldököm kíváncsian szaladt a magasba, ahogyan vártam a válaszát, persze sejtettem valahol, hogy ettől zavarba fog jönni, talán nem is fog rá válaszolni, ez utóbbin meg sem lepődnék. – Az erdőben pedig nincsen megtiltva, hogy ne csókoljunk meg idegen, de vonzó nőt, nem igaz? – Néztem le rá, amint mellé értem.
Felkiáltására felpillantottam, s a másodperc egy tört részéig az arcomra kiült az őszinte döbbenet, nem azért, mert megtaláltuk az utat, hanem mert hogy túlságosan hamar, ugyanis el akartam odázni a búcsúzást, bosszantó módon azonban a lábaim most alaposan keresztülhúzták a számításaimat, amelyek arra vittek, amerre a tudat alattim akarta... Elvégre innen nem is messze volt egy elágazás, ami visszakanyarított volna az erdő mélyebb területeire, én arra akartam menni.
– Természetesen kocsival jöttem, korábban már azt hiszem említettem is, de én még sétálgatok egy kicsit a levegőn – csupán azért, hogy kiszellőztessem a fejemet, amire most ráfér a friss levegő.
Egészen az autóig sétáltunk, szívem szerint felkaptam volna és visszavonszoltam volna, de ellenálltam a késztetésnek, a járműhöz érve kényelmesen megtámaszkodtam annak a tetőjén, majd úgy néztem le rá, kicsit több fényben még ártatlanabbnak hatott.
– Valóban ideje, hogy haza menjen és vegyen egy kellemes fürdőt, későre jár – mondtam, bár a szavakat igencsak ki kellett erőszakolni a torkomon.

Szemem sarkából sandítottam a mellettem sétáló nőre, akivel szívem szerint leálltam volna vitatkozni, azonban emlékeztettem magam, hogy egyáltalán nem ismerjük egymást és akármennyire is szeretnék beleszólni az életébe, egyelőre nem engedhetem meg magamnak, hogy eképpen tegyek, így nem fűztem megjegyzést arra vonatkozólag sem, hogy az ügyvédeket alkalomadtán jobbnak képzeljük, mint amilyenek valójában, pusztán csak azért, mert a mi ügyünket védik, azonban lássuk be, hogy ennek ellenére sem feltétlenül érik meg a pénzüket, s bár teljesen igaza van, hogy nem kényszerítheti az illető a férjét, hogy írja alá a papírokat, kiskapuk mindig is akadnak, még a jogban is.
– Nos, ha úgy vesszük már nem teljesen vagyok vadidegen a számára – jelentettem ki számomra is meglepő könnyedséggel, tagadhatatlan immáron, hogy azt akartam, hogy ne csak idegenként tekintsen rám, ugyan egy terv e téren már határozottan elkezdett kibontakozódni elmémben a részleteket több helyen még mindig homály fedte, azonban ezek lassan – az idő előrehaladtával – le fognak tisztázódni.
– Mindennek ellenére én remélem, hogy Ön, nem hajlandó vissza menni hozzá – szerettem volna ezt gondolni, nem lettem volna túlságosan elragadtatva attól, ha esetleg kiderült volna, hogy mégis csak szerelmes az ex-férjébe. Bár... Eddigi reakciói alapján meglehetősen úgy tűnt, hogy erre kevés az esély, azonban, ha a férfi valóban olyan kitartó, félő, hogy előbb vagy utóbb hajlandó lenne beadni a derekát, ez a lépése pedig számomra nem lenne túl kedvező.
– Nem kell ennyire zavarban lennie, igazán nincs miért – arcomra mosoly kúszik, igencsak szórakoztató, s bár nem illő egy nőn nevetni, de ezt a tulajdonságát valamiért kifejezetten bájosnak találom, talán azért, mert ma már ez ritka számba megy, elvégre az összes nő határozott és túlságosan konok, mint Anna, de ő szöges ellentéte az itt lévő nőnek.
Immáron a kocsinál állva kényelmesen támaszkodtam meg annak tetején, azonban valamilyen szinten – akaratommal szöges ellentétben –, igyekeztem olyan távol állni tőle, amennyire csak tudtam, ami még annyira nem feltűnő, ugyanis volt egy olyan érzésem, hogy ha egy bizonyos időn belül, valamivel közelebb állok hozzá, mint jelen pillanatban, nem lennék biztos abban, hogy utána újra lenne ahhoz elég energiám, hogy visszalépjek, hanem sokkal inkább betuszkolnám a kocsijába és bizony olyan dolgokat tennék vele, amit általában nem szoktam. A legnagyobb gond valóban az volt, hogy szerettem volna ezt tenni, de valahol úgy éreztem, hogy nem tehetem meg ezt vele – fránya bűntudat, pontosan akkor kerül elő mindig, amikor éppen a legkevesebb szükség volna rá. Így hát biztosnak látszó távolságban álltam meg tőle.
Bár az lennék, sóhajtottam fel magamban, reakció gyanánt azonban megráztam a fejemet, hallani akartam a gondolatait, szinte ki akartam követelni tőle, s valóban kezdtem magam úgy érezni, mint valamilyen romantikus filmben, esetleg könyvben... Nem kellene ilyet éreznem, túl intenzív, túlságosan is rövid idő alatt.
– A szerencsének köszönje, hogy pont erre jártam – mondtam, sejtettem, hogy ha nem jelenek meg időben, talán még most is valahol arra bolyongana és kétségbeesetten körbe-körbe járna, miközben magát korholja és segítségért könyörög.
Elképzelni sem tudta ez a nő, hogy mennyire törékeny lábakon állt az önuralmam már úgy alapjáraton is, hát még akkor amikor csak egy apró csókot nyomott az arcomra, szerencsére pillanatnyi döbbenetemben megmerevedtem, minden porcikám megfeszült, s mikor elernyedtem, akkor is éppen hogy csak nem rántottam magamhoz. Közelebb, közelebb, közelebb. Harsogta egy hangocska a fejemben, aminek nem akartam engedni. Már rég itt kellett volna hagynom, csak útba igazításra lett volna szüksége... Jobb lett volna nekem is, neki is...
– Őszintén remélem – ez után pedig különös képpen reméltem, hogy újra látom, s igyekszem úgy intézni, hogy ez az időpont mihamarabb eljöjjön.
Ahogyan ő is, úgy én is utamra indultam.

JÁTÉK FAGYASZTVA, A TERÜLET SZABAD

Azt mondta, hogyha keresem, akkor meg fogom találni.
Hát most keresem, pajzs nélkül nyúlok felé éjjel az est leplébe burkolózva, mert ha valamikor, akkor most van szükségem rá. Nem, badarság lenne azt állítani, hogy zaklatott volnék, de annyi dolgom van. Két hónap láncra verve egy ilyen feldúlt helyzetben eléggé hátráltatni tudja a számításaimat. Ott van Alison, ott a Shevington lány, ott vannak az Ikreim, a tűz ami még rám vár, Dominic, a falka... És ott van Dante, és a Pokol, amit számára készítek, kibélelem majd valamiféle szegecses párnával, és belefektetem majd, és ehhez egyáltalán nem vagyok rest vagy túlságosan büszke segítséget kérni. Ha már megadatott.
Amióta gyermekem van - nem sok, néhány nap csupán - maróan érzem Bastien hiányát, pedig nem szokott fájni, távol akartam lenni tőle, s talán még most is pengét csúsztatnék recsegő bordái közé, ha megadná azt, ami kell. De ő nincs, már évtizedek óta nincs, de itt van May, aki Mallory és akinek olyan hatalma van, hogy már a gondolatába is beleszédülök.
Fényem és Árnyékom levált ma tőlem, otthon végzik dolgukat az utóddal, míg én távol járok.
Nemes léptekkel vágtatok át a kövek, a bokrok közt, széles léptekkel ugratva át a lábam alá kerülő akadályok zömét. Átlépek mindenen, s csak azt kerülöm ki, amit nagyon muszáj. Hol vagy? Merre jársz? Vérem szólít, megidéz, mintha valamiféle ősi szelleme lennél, entitás, gyertyát gyújtok: jelenj meg.
Nem gondolkodom, sóvárogva tapogatózom és mégis, mintha ősi dobok vernének ritmust a dobhártyáimon haladásom alatt, nem lépteim ütemét, hanem irányát adva azoknak. Megtalállak. Ahogy megtaláltam Alisont, bármennyire is próbált eltűnni előlem.

Amikor dicsőségem fénye célt ér, megtorpanok. Egészséges távolságtartással és egyenes háttal köszöntöm az apró kék hölgyet, eljövendő hatalmam jelenlegi birtokosát.
- Bocsásd meg a késésem milady, feltartottak. - jelzem gyöngéden, hogy szándékoztam előbb felkeresni, de nem állt módomban, s arról, hogy hű társaim felkeresték, nincs tudomásom - Panaszom van.
Jelentem ki, a mosolynak nyoma sem marad, úgy érzem, ez jogomban áll, végre valaki, akinek benyújthatom a számlát, joggal elvárva, hogy fizessen érte. Helyettem. Holott az egész badarság, tudom. Az is, hogy bizalmat érzek iránta, pedig nem is ismerem, de tőle származik elfajzott vérem, hát legyen felelős érte, ahogy én magam nem voltam soha.
- Csatlakoztam az olasz falkájába, ha esetleg érdekelne.
Teszem még hozzá mintegy mellékesen, ne mástól tudja meg, ha nem muszáj.

Párától terhes az éjszakai erdő, bakancsomat színezi a gyér fű, az alacsonyabb bokrok, ahogy a tisztás felé loholok. Vitathatatlanul itt az ősz, bár a hűvösebb időjárás engemet nem riaszt. Vékony, laza pólómba, szőke tincseimbe kap a szél, ahogy egy keresztben fekvő fatörzsről rugaszkodva gyorsítok sebességemen... ám még ez sem elég hozzá, hogy beelőzzem a farkasfalka vezetőjét, újonnan választott társamat.
Szusszanva támaszkodom meg combjaimon tenyereimmel, elérve a célként kitűzött fát, ez a szemtelen dög meg nemes egyszerűséggel képen nyal.
- Felvágós! - Ciccenek nevetve és határozott finomsággal taszajtok egyet rajta. Nem veszi személye elleni támadásnak, sőt, szemmel láthatóan élvezi a győzelmével járó helyzetet. Kezem után kapna éles fogaival, játékos hév által vezérelve, de figyelmét más köti le hirtelen.
Izmai támadásra készen feszülnek meg, figyelmeztető morgást hallat a felénk tartónak címezve. Vele együtt én is az adott irányba fordulok, egyúttal realizálom azt is, nincs mitől tartania kettősünknek. Tenyerem a megtermett alfahím fejére helyezem simítóan, jelezve: nem kell tartania az érkezőtől.
(Mondjuk ez őt annyira nem hatja meg, de legalább nem akad kapásból Ethan torkának ugrani, mikor kilép a bokrok sűrűjéből.)

Apró mosoly szökik ajkaimra, tekintetem fénye kíváncsian csillan, amikor teljes valójában előttünk áll a másik vérfarkas.
- Hallottam hírét. A farkasaid addig nem hagytak nyugtot, míg a hotelig el nem rángattak. - Nincs neheztelés a hangomban, a lakótársamnak megmagyarázni a sietős, semmiből jövő lelépést és a hátsó kertben vonyítókat macerásabb volt, mint maga a tény, hogy hozzám futott a két farkas a problémával.
Valahol még hízelgő is lehet, hogy bíznak annyira bennem, hogy engem keresnek, ha a gazdájukat veszélyben érzik.
- Sajnálom, hogy nem segí... - Kezdeném, ám a "kölyök" bejelenti: panasza van. Megadóan tárom szét karjaimat arckifejezését látva, majd a célt jelző fa törzsének dőlök, karjaimat összefonva.
- Hallgatlak? - Némi kérdő éllel szalad ki a felszólítás belőlem; mellettem Pikatti - szeretek nevet adni a sajátjaimnak, a számomra különösen kedveseknek főleg - továbbra is kitartóan feszít, minden rezdülését figyelve a másik hímnek. Megható féltékenység, de rossz farkassal szemben. Nagy falat lenne neked Bastien kölyke, picim...
- Sajnállak érte! - Ciccenek szórakozott pimaszsággal. Ha nem a Hotelben tartózkodott volna, talán gondolkozás nélkül sietek a segítségére azon az estén. Nem kérdeztem volna, vétkes-e, megérdemli-e. Csak mentem volna felé, farkasaival, azon számomra is megnevezhetetlen oknál fogva, amivel az enyéim felé fordultam és fordulok továbbra is az évszázadok során. - De a te döntésed, hogyan éled az életedet.

Lihegés és pára és finom izzadtság, feromon, nem mondom, lehetne éppen tisztább is vagy éppen egészen mástól mocskos, mégsem méltatom szóra, hisz mégis idősebb rokon, viseltessünk iránta tisztelettel. Mégis felszegem kissé az államat, és bár a négykezűm mohón kapna az érintése után, én magam jobban viselném, ha nem kívánna nagyanyai szeretettel a keblére ölelni.
Az acsargó hímre egészen lesajnáló pillantást vetek, majd szusszanva írok le félkört a fejemmel - valóban szükséges ez? Ne feledje se Isten se a Sors: Bastien farkasa vesztette életét általam, és mentsen meg az Ördög attól, hogy ma is hasonló sorsa jussak, de könnyűszerrel kiolthatnám a hím életének lángját - ha akarom.
Megdöbbenek szavai hallatán, aztán mégis elégedett, királyi mosolyra szélesedik az arcom. Meghatódnék tán, de nem teszem, csupán önteltségem csordogál lassan a vállaimról.
- Nos, ezért vagyok most itt.
Nem csupán csak ezért, de valljuk meg őszintén, ez volt a legfőbb motivációm.
Meglep, hogy hagyja, hogy a szavába vágjak ezzel az akaratos követelőzéssel, két szó csupán, panaszom van, de úgy tűnhet, elég ahhoz, hogy érdeklődjön irántam annyira, hogy szavát szegje, és előnyt adjon nekem. Szeretlek, Mallory May. Vagy akárhogy is nevezd magad.
Felvezetőnek elég megemlítsem a csatlakozásomat. Ciccenése, hanjának pimasz éle megtorpant, rajtam a sor, hogy kérdőn tekintsek rá, s némileg eltátsam a számat. Majd karjaimat kitárva teszek két lépést oldalirányba.
- Köszönöm! - szólalok meg végül döbbent fennhangon - Végre valaki, aki átérzi ennek a dolognak a súlyát. Le sem tagadhatnánk, hogy rokonok vagyunk...
Nyújtom el a mondatot szentimentális éllel, majd egy pillanat töredéke alatt roppan össze a kizökkentség eme irányvonala, feszül meg ismét a gerincem, karjaim pedig saját húsbilincsembe verve pihennek a hátam mögött.
- Tudod, nekem is ez az első. Meglehet, hogy én értettem félre az egészet, bár ezt erősen kétlem. Van ez a Dante, ez a Béta... - köpöm a nevet s a rangot égi magaslatokból a földre vékony lábai elé - Tudod mit tett velem? Az egy dolog, hogy elhordott mindennek, megszoktam már, nem veszem a szívemre igazán... - torpanok meg, sötétlő tekintetem narancsa a földet fixírozza, és annyira tátom el a számat, mintha helyt akarnék adni növekvő agyaraimnak, ámbár ez most nincs így - Az autója kipufogójához láncolt, mint egy közönséges kutyát, és a betonon húzott el a Hotelig. Ott aztán láncra vert a pincében, mint holmi börtöntölteléket, ezüsttel marta a gyomrom és a testem, bilincsbe vert és hagyott volna kivérezni odalent, mint egy vágómarhát. Mégis miféle bánásmód ez?! Earl vagyok, valaha egész Derbyshire county az enyém volt, erre feltörli velem... velem az egész várost? Hát hova fajult ez a világ?! - nem találok szavakat, ahogy affektálva, fel s alá járva rúgom a port magam előtt - Mintha félt volna tőlem. Nem, bármennyire humoros, valóban olybá tűnt, hiszen kétszer annyi idős, mint én, mégis fenyegetésnek bélyegzett azért, mert rokonom van a falkában. Meg egy kis... kurtizánom, még a régi időkből. Na és akkor? Mikor volt az probléma a történelem során, ha egy nemesember pénzért oltotta a vágyait? Megtehettem. Megtehetném akár most is. Ahh, ostoba, barbár népség, utálom az egészet. Csak hát muszáj, ha itt akarom maradni. Márpedig itt fogok maradni. Már csak azért is, mert LaRusso feje nélkül én nem megyek sehova. Segítesz vagy nem?
Szegezem neki csevegő hangon végső soron a kérdést. Nem kérem, hogy most azonnal tegye vagy holnap, ha éveket várat, hát legyen, de tudni akarom, számíthatok-e rá vagy találjak ki valami egészen mást. És jut eszembe...
- Oh, és engedd meg, hogy ezúton tájékoztassalak arról a csodálatos hírről, hogy tiszteletbeli dédnagymama lettél. Bár ez nem panasz, de gondoltam szeretnéd tudni.
Kifújtam, a levegő elcsendesedett a tüdőmben, és mint ügyész a bíró előtt járkálva, úgy várom most Mallory szavait erre az egész borzalomra, amin keresztül kellett mennem.

Úgy fest, sikerül meglepnem leszármazottamat véleményemmel. Ezek szerint nem ez lesz az egyetlen dolog, amivel rácsodálkozást, megtorpanást váltok ki belőle idővel. - Feltéve, ha még egy ideig egymás társaságát élvezzük. Pár hónap különben is kevés, hogy kiismerje az ember a másikat. Oda évek, évtizedek kellenek.
Válaszára kissé égnek emelem arcomat, pillantásomat, ajkaim szegletében árnyalatnyi, szeretetteljesnek vehető mosollyal. Na mit mondtam... Ne tégy úgy, mintha máris ismernél kölyök! Még csak az út elején jársz.
Ahogy visszapillantok a hímre csak intek kezemmel apró, hanyag mozdulat keretében, hogy folytassa inkább azt, amit megkezdett.
Szavaira elébb kikerekedik pillantásom, majd halk horkantás keretében dőlök a fa törzsének, tenyeremet az időközben pihenőt fújt farkas fején nyugtatva.
- Voltál, már nem vagy az. A világ változik. - Szúrom közbe, mikor a rangjával hozakodik elő. Valahol megmosolyogtató az egész reakciója, ugyanakkor csípi is az oldalamat a tény, hogy egy farkas a társával ily módon bánt el. Hogy valaki az én utódomat mondhatni, farkasszámba se vette. Egy idomárt, aki közelebb áll a farkasok valódi lényéhez, mint ez a Béta valaha is fog!
Szavai áradatának nem vetek véget, s közbe se szúrok semmit a továbbiakban. Remélem, majd a végén hagy időt reagálni minderre - ezért is lep meg a csuklóból nekem szegezett kérdéssel oly igazán.
- Hogy mi? - Hitetlenkedve ingatom meg kissé a fejemet. Nem semmi a "kölyök"... - Mégis hogyan képzelted a dolgot, Ethan? Menjek oda és tegyem helyre a nevedben? Roppant férfias színben tüntetne fel, tényleg... - Van valami megadó abban mégis, ahogy könnyed mozdulattal ellököm magamat a fától és felé lépdelek. Hiába a szavak, mégis azt éreztetem, segítek. - Ha elfogadható érvekkel áll elő.
Pikatti maga lusta fülrebbenéssel nyugtázza az események töretlenségét, annyira méltat csupán minket, hogy immáron teljesen elhever a fa tövében.
- Talán tényleg tart tőled, de ez nem mentség a viselkedésére. Nem tudom, ki volt a teremtője vagy a mentora, de szívesen összekoccolnám a fejét az utódjáéval az ilyeneknek. - Nem Ethan miatt, - bár ő hagy higgye csak ezt - hanem mert a farkaslét megcsúfolása az egész. Miért jár állig felfegyverkezve az, akinek a teste a legnagyobb fegyvere? Aki két pillanat alatt csontig hatoló karmokat képes növeszteni és agyarakat... Miért kell ilyen sutyerák módon elintézni a másikat, mikor a puszta fizikai erő is megtenné?
- Remélem nem azt várod, hogy csatlakozzak én is a falkához, mert előre bocsátom, az nem fog megtörténni. Neked is hallgatnod kellett volna inkább rám. - Vonok vállat, hisz ez már halottnak a csók esete. Ő ment volna, én pedig nem szólok bele, mit és hogyan csinál. Az ő élete, mint mondtam!

Alig két lépés választ el tőle, energiáim szinte ismerősként üdvözlik az ő farkasának jelenlétét, mikor a kölyökáldásról szóló mellékes megjegyzése elhagyja száját. Megtorpanok és kissé kizökkenve az iménti gondolatmenetből, mosolyodom el kissé.
- Nocsak! Ez volt az a fontos, amit el kellett intézned? Mikor hozod magaddal? - Firtatom a három hirtelen eszembe ötlő legfontosabb kérdésből az első kettőt. Aztán kissé komolyra fordítva a szót, s félig-meddig előző beszélgetési témánk felé kanyarodva vissza hangzik el a harmadik is:
- Hogy fogadta a falka a dolgot?

Legyintek. Ideges mozdulattal, ingerülten. A világ változhat, én nem. Hányszor éreztem már hasonlót. Én éltem, a ragadozó élt bennem. Ezek nem voltak múlandók, pedig a világ rohant, az arcom mozdulatlan maradt, nem festette őszre a dér, nem préselte ráncba a téli fagy, sem a tikkasztó napsütés.
Alkalmazkodom. Megfelelek elvárásoknak, hogy annak lássanak, amit láttatni akarok magamból, de ha tudnám Mallory titkát, tán hetykén vetném szemére a vádat, hogy hát ő sem áll felettem, hiszen már ő sem az, aki egykor volt. Az anarchia gyermekei vagyunk mind, letaszíthatnánk őt és társait, ha tudnánk. Ha lenne hozzá mersz ínyünkben. Elkalandoztam, ámbár tudatlan vagyok.
A szemrehányása lepereg rólam, nem képzeltem sehogy, majd ő eldönti, én csak a végeredményt akarom. Mindazonáltal muszáj vagyok felnevetni, amikor azzal próbál jobb belátásra bírni, hogy a férfiasságomban sértene meg a módszer. Ahogy könnyed mozdulattal libben felém, hasonló lezserséggel adok hát kitérő választ.
- Száz és száz nőtársad kívánná rögvest megcáfolni már a férfiatlanságom felvetését is. - öltök nyelvet pimaszul, aztán vállvonással egyengetem vissza az utamat a témához - Megcsinálhatnád vele azt a térdeltetős... valamit. Onnantól már én is meg tudom oldani.
Tudom, éreztem, hogy képes rá, hogy lángol benne annyi hatalom, ami még az olaszt is térdre tudná kényszeríteni, felmagasztalom, s még csak hazudnom sem kell, mert már csak egyetlen pillantásomból is kiolvashatja, mennyire dicsőitem, s egyben vágyom is elorozni tőle ezt a befolyást.
- Nem kérdeztem, ne haragudj. Mással voltam elfoglalva.
Például azzal, hogy ne akarjak azon nyomban fenevadként rávetődni a világra, hogy ne rontsam el a lehetőséget, hogy kiálljam a próbát Alison társasága végett és visszafojtsam a könnyeimet, amiket a helyzet szégyene próbált kifacsarni belőlem.
- Az lenne a legutolsó dolog, amit szeretnék. - kerekednek el a szemeim, elképzelésem sincs, hogy honnan feltételezte egyáltalán, hogy ilyen fantazmagóriáim vannak. Ám a védekezésem szinte azonnal támadásba is lendül, amint a feddést meghallom - Jó okom van ott lenni. Mint már említettem korábban, dolgom van. És ezt nem tudom a falka nélkül véghezvinni, mert ha kitesznek a városból, mindennek vége van.
Jelentem ki, furcsa, mintha én magam okítanám őt - ki tudja, ekkora erővel elszokott talán attól, hogy mi, egyszerű, két évszázadot alulról se épp nyaldosó farkasok nem mindig vagyunk alkuképes pozícióban. De még így is enyém a városi felekezet, és még így is minden nap közelebb vagyok ahhoz, hogy elvegyem, amiért jöttem. Aztán... utánam az özönvíz, hogy szakmai szellemességgel éljek.

Nem akarom megszokni ezt a kedves közvetlenséget a részéről. Idővel úgyis csak fájna a végső búcsú vagy a csalódás, egyre megy. A mocsári négykezű mégis szimpatizál vele, de én nem akarom, hogy ezt tegye. Rá kell hát fognom arra, hogy a lehetősége csábít, s nem ő maga, nem a lénye, nem a kedves, ártatlan bája. Pedig hát...
- Nem, eredetileg nem. De mostmár ez is az. - sóhajtok fel az első kérdésére, szemmel láthatóan valami egészen más iránt érdeklődve, mintsem a gyermekáldás gyönyörei iránt. Megtörtént. Szép lesz, ha meglesz mindhárom, vagy cscak még egy, a többit pedig úgysem értené - Még nem. - jelentem ki már-már ellentmondást nem tűrően, mégis igyekezve udvariasnak maradni - Vak. Félek, a valóság ténye egyébként is megriasztja majd anélkül, hogy valójában a dolgok mögé látna. Ha ez rendeződött, esetleg bemutathatom.
Esetleg bemutathatom... Nagyon is szeretném ezt megtenni, már csak azért is, mert több szempontból is hasznossá válna, ha szimpatizálnának egymással, ugyanakkor addig még több dolgot el kell simítanom, és nem hazudok. Minden szavam őszintének hat, hiszen tényleg vak, és tényleg nem vagyok biztos abban, hogy készen áll valóban látni. Nem tudom, hogy miért foglalkoztat, de eszembe ötlik, hogy mikor unja majd meg márványarcom szépségét, ha minden nap látni fogja? És én az övét?
- Gondolod, hogy érdekel? - vonom fel az egyik szemöldököm huncut mosollyal - Tudnak róla. Azt hiszem, megnyugtatta őket, hogy vállalom a teljes felelősséget, és hogy nem holmi... shakespeare-i tragédiába illően haraptam be. Szóval ne éld bele magad, a mi fajtánk már csak ilyen. - húzom el a számat kissé - Az első dolga az volt, hogy átváltozott és feltépte az oldalamat. És szétrombolta a nappalimat. Mintha csak magamat látnám... Mindegy. - legyintek újfent, némi szünet után már-már bűnbánást színlelve mosolygok Malloryra, és ha engedi, eligazítok egy kósza hajtincset az arca elől - Azért mondom, hogy ne éld bele magad.
Akár saját magamnak is intézhettem volna ezeket a szavakat, ki tudja, talán így is van, tudat alatt, valahol egészen mélyen.

Kissé felszalad szemöldököm nevetésére, s ezt szavaival sem enyhíti, igaz, ekkor már nem a dolog feletti értetlenségem vezérel a gesztusban, hanem a gondolat, vajon miből gondolja, hogy engem érdekel "száz és száz nőtársam" véleménye vele kapcsolatosan.
Rajtam a sor, hogy felnevessek szavaira. Rövid kacajom, szertelen hangom szétszalad a fák közt, tovatűnik gyorsan, mintha nem lenne jelentőségük, holott ha kicsit is morcosabb hangulatban leledznék, most küldeném el a saját dolgára a hímet. Mégis minek néz engem, a végrehajtójának?
Pillantására lejjebb eresztem vállaimat. Lépjünk tovább! - gondolom és szavaimmal is ekképp teszem, másfelé terelve a beszélgetés fonalát. Válasza számára talán okítónak tűnik, az én értelmezésemben inkább fest a bizonyítványa, a miértek magyarázásának, amit gyorsan le is intenék egy mozdulattal.
- Ahogy korábban is tettem, most sem fogok beleszólni ebbe. A te döntésed, akár egyetértek vele, akár nem. - És az ő következményei, noha kár lenne a rosszat feltételeznem kapásból. Nem is teszem, legfeljebb az a motoszkáló kis hang bennem, mely meglátja a csodáló, magasztaló tekintetben a hatalomvágyat, a kéretlen, finomkodó szóban az elkényeztetettségből fakadt rothadó gyümölcsöt.

Ellököm magam a fa törzsétől, miközben érdeklődve hallgatom. Nem ez volt a célja... nem firtatom, hogy akkor hát micsoda. Magamban nyugtázom csupán, hogy egyre több és több szállal köti magát az ősi földhöz leszármazottam.
- Ahogy jónak látod. Én tudok várni. - Enyém az évszázadok ideje, melyet még nem sejt, mit pajzsom árnya rejt előle. Ámbár szavaimban ott a lehetőség rá, hogy nem fogok türelemmel viseltetni irányt. Tudok. - De azt nem veszem ajkaimra, hogy fogok is. Nem ígérek lehetetlent már jó ideje senkinek.
- Gondolom, kellene, hogy érdekeljen. - Egy kölyök, akár egy gyerek, felelősség. Sőt, ha engem kérdeznek, dupla annyi, mint egy újszülött, noha sosem tetszelegtem ilyen téren anya szerepben, szóval annyira ez a meglátásom nem biztos, hogy mérvadó. Legfeljebb elméleti szinten.
- Mibe ne éljem bele magamat, Ethan? - Ráncolom kissé homlokomat, mert ez nem igazán tiszta. Most a kölyökre gondol vagy a falkára? Esetleg saját magára?
Válaszát és azt, hogy másodszor is elismételje mindezt, már nem várom meg. A farkasok gyorsaságát a meglepetés erejével kombinálva termek mellette, s ragadom meg nyakát hátulról, miközben a térdhajlata alatti területet célozva meg lábszárán egy jól irányzott oda-lépéssel kényszerítem térdepelésre a nyirkos, fagyos avarban.
Ujjaim szinte húsába vájnak nyakánál, tarkójánál, ahogy hátraszegem fejét; amennyiben ellenkezne, úgy akár erővel is, töréspontig feszítve.
- Annyira otthon vagy a témában, Ethan, igazán elárulhatnád, hogy ilyen helyzetben mit csinál a mi a fajtánk? – Pajzsom szép lassan ereszkedett lejjebb és lejjebb, ötszáz év súlyán túli éveimet is mutatva immáron. Az ősit, a valósat, mely mint egy gyomorszájon-öklözés, úgy telepedett rá a hím hozzá képest nyeszlett, semmi kis energiáira. A bennem lakozó rajzos bundájú vad rántott egyet a mocsári bundáján.
- Mit csinál, amikor egy taknyos kölyök túl sokat enged meg magának, hm? - Az erdő mintha élt volna köröttünk a szépen lassan felszabadított energiatengernek köszönhetően. Árnyak mozogtak a fák közt, sárga szempárok lestek kíváncsian a bokrokból, s elhaló vonyítás követelt vért az éjszakában.

Ami tetszik az az, hogy bár megsértettem a hiúságát vagy a személyét, mégis kacag. S bár feláll tőle a szőr a hátamon is, akkor sem mondhatnám, hogy ne örülnék ennek a reakciónak. Lehet, hogy nem származik arisztokrata körökből, mégis, értékelésem szerint remekül képes úgy tenni, mintha meg sem hallott volna. Érdekes.
- Lekötelezel.
Bájolgok egy röpke mosollyal, de nem is igazán tudom, hogy pontosan mi joga is volna beleszólni abba, mit teszek és miért. Hiszen azon felül, hogy köze van Bastienhez, nekem senkim, rokon, dehát abból épp elég volt halandó életemben is, mégsem tulajdonítottam nekik túlságosan nagy jelentőséget.
Csak egyetlen biccentéssel nyugtázom némileg fenyegetőnek vélt megszólalását. Tud várni, a kérdés már csak az, hogy meddig. Hogy meddig akar egyáltalán. De egyébként is, mégis miféle jogon kíván rendelkezni az én utódom felől? Rengeteg kérdés, egyre csak több, válasznak pedig nyoma sincs.
- Most, hogy így kihangsúlyoztad... - nyújtom el a gondolkodást forrón és olvadósan, akár a sajt, miközben állat hetykén simítom végig hüvelykujjam finom dombjával - Nem, tévedtem. Továbbra sem érdekel.
Fejezem be a gondolatot csöpögős udvariassággal, de legalább nem kell hazudnom, nem kell elhitetnem vele, hogy akár egy percig is érdekel, mit kaffog a birkanyáj, míg én lassan növekvő birodalmamat szervezem.
Lemondó sóhajjal vegyes mosolyt ráncolok szám szegletébe, miként az ő homlokára ülnek a megkérdőjelezés finom vonásai.
- A kölyökbe. - mégis mi másba? - Csak nem gondolod, hogy...
Befejezni azonban nincs időm, nem mondhatom el neki, hogy olyanhoz nem adom a nevem, ami nem elég méltó hozzám. És azt sem, hogyha minden okításom ellenére a saját ostobaságába gyalogol bele, úgy a végzetébe is egyúttal, hiszen nem tarthatom majd életben.
Egyetlen hang, nyikkanás nem sok, nem hagyja el ajkamat fájdalmas panasz, csupán térdem koppanása zavarja fel az avar csendességét. Nem ijeszt meg, nem tudom, hogy miért, de nem tudok félni tőle, ostoba gondolat tudom, hiszen most azonnal véget vethetne céltalan életemnek, és talán érzi, hogy valahol még fel is oldozhatna, ha megtenné... Ezt suttogja az esti csendbe felgyorsult szívem minden dobbanása, ahogy hátrahúzza fejem. Állam, nyakam bőre pattanásig feszül, a csont nyekereg a húsom alatt, és ebben a pillanatban nincs más, csak Mallory és feje felett a fekete égbolt.
- Úgy vélem... nem telje...
Nyögöm szinte megrészegülten a szavakat, de bennem ragad még a lélegzet is, ahogy energiái hányingert kavarnak üres gyomrom pezsgő savába. A négykezű elrontja, megint mindent elront. Rúgkapálna, szűkölve verődik neki húsbörtönének, mint egy félelmében megvadult állat, vastagítja, duzzasztja nyakamat, karjaimat, lángnyelvekbe festi fekete szemeim semmitmondó feketeségét.
- Miért nem Bastient kérdezed erről?
Akadozva, reszketegen, szinte suttogva, de mégis kipréselem magamból a kérdést, szinte szemrehányó éllel. Kiver a verejték, és ha él bennem bármennyi félelem, csupán azért van, mert nem akarok átváltozni, nem akarom elveszteni a beszédkészségem, nem akarom elveszteni a kontrollt a helyzet felett. És szépen lassan mégis megtörténik.
- Meg akartam ölni. - nyögöm tovább, ha engedi - És tudom... hogy az enyém is felkel majd ellenem... mert ezt teszi a mi fajtánk... Bastien vére... Elvette tőlem... mindenem elvette tőlem. Mert mi... csak elveszünk... de nem adunk semmit.
Eleven vászon lelkem vászna, ahogy életem mozgóképei elevenné formálódnak lelki szemeim előtt. Ha egy pillanatra is elkapja a pillantásom, semmi egyebet nem láthat benne, mint az eltökélt beletörődést, a naracsszínű nyugtázását annak, hogy másfél évtizede várom már az ehhez hasonló pillanatot. Talán még gyűlölni is fogom, ha ő is olyan lesz, mint Alison, aki nem képes befejezni, amit elkezdett, aki nem ad feloldozást, csak elhiteti velem, hogy kiszakajt a világ körforgásából. Én nem félek tőled, Mallory May, vagy akárhogy is hívjanak. És nem azért, mert nem ismerem el hatalmad, mert nem kívánnám magam is kivenni belőle a részem, sőt. De a félelem egy olyan luxus, amit utoljára Amelia ölében éreztem, pontosan tudom, hova vezetett, és ezt azóta földön élő ember, sem farkas nem érdemelte ki tőlem. Hogy így... csak úgy... odavessem a félelmem vagy bármely másom, ami csak az enyém.

Nem érdekli a falka szeszélye, pedig szerintem kellene, hogy érdekelje mindez. De ráhagyom. Az ő dolga, hogy mit tesz, ahogy az enyém az elhatározás: magam keresem fel a kölykét idővel. Mert tudod Ethan, engem sem érdekel más, csak a saját utam.
Játszhatjuk a jól neveltet, bájologhatunk - hisz mint ahogy nekem megadta az őrzőlány teste, úgy neked is megadatott a megfelelő eszköztár hozzá, hogy báránybundába csomagold farkasod - de a végén a képletnek mindig tulajdon önzőségünk, én-érdekeink állnak. Még a Legönzetlenebb is a saját szabadságát látta előbbre valónak Beharapója életénél...
Nem hagyok számára időt, hogy befejezze mondatát a kölyökkel kapcsolatosan. Ha meg is sajnáltam kicsit, mikor ide érkezett panaszával, most kifejezetten untat a picsogása és minden szava bosszant.
Olyan dolgokra emlékeztet, melyeket épp eléggé arcomba köp az erdő is nap mint nap. Hangok, ízek, illatok régről, melyek magukkal hozzák a kétfelé szakító érzést. Nem kell, hogy Ethan személye is ezt juttassa minduntalan eszembe!
Térdepel újfent, megint csak nem önszántából előttem, miként múltkor is, noha most elég volt fizikai erőmet latba vetnem a célért. Akkor kacérkodtam vele, hatalmat mutattam, mely egykor talán az övé is lehetne... Most csupán felkarcolt sebek vezette sértettség volt az, mi mozdulataimat vezette.
Biztosan tartom kezemmel nyakát, feltörő szavaira kissé erőteljesebben feszítve hátra, miként farkasát is földre szegezi rajzolatos bundásom. Kushadj, amíg szépen kérlek rá...
- Majd ő is sorra kerül, ne aggódj. - Csalódtam benned, Bastien. Nagyot csalódtam, s ez az érzés tisztán ül ki tekintetemben, ahogy közelebb lépve Ethanhoz, közvetlen közelről tekintek le rá. Szőke tincseim arcát érik előre hullva, cirógatóan, s közben a bennem lapuló évszázados energiák igyekeznek nyugalmat erőltetni a farkasára. Mintha nem lenne elég, hogy maga alá gyűrte a dög a kisebbet, még nyalogatni is kezdené a pofáját mindez mellé. - Noha nincs a helyzetben semmi ehhez hasonlóan aranyos.
- Ijesztően jól látod. - Jegyzem meg csendesen, s szabad kezemmel arcára, homlokára simítok szinte már anyáskodó törődéssel. Arcomon ennek ellenére nem mosoly ül, hanem az elmerengés fénye, a múltnak kesernyés árnyai. Nem volt igazad Atyám, Alignak... az utód mindig felülkerekedik teremtőjén, ha van türelme és bölcsessége kivárni a megfelelő idő elérkeztét. Nem volt fair, tudom. Tizenhármak egyetlen ellen, mégis, ha tanácsom fogadod és elhagyod a falkát... egyesével is utánad mentünk volna, azt hiszem. Már túlságosan mélyek voltak a sebek, melyeket mindenkin ejtettél.
És most itt ez az alig százhatvan éves suhanc, aki ugyan úgy megtenné. Aki az elmúlt másfél évszázadban csak azt volt képes levonni rólunk, a fajtánkról, hogy csupán elvenni vagyunk képesek. - Valahol mélyen a kudarc harangjai kongnak most bennem, gerjesztve vihart az őrült csendben, míg simító mozdulatom a végére nem ér.
- Én adni szerettem volna. - Tekintek le rá, kavargóan kék pillantással. - Sőt, még mindig adni szeretnék, Ethan, de azt hiszem, sokkal nehezebb lesz kiérdemelned, mint azt elsőre gondoltam.- Köröttünk csend, a fák és bokrok sűrűje fojtott mocorgástól neszes, ahogy meg-megvillan a sötétben pár sárga szempár. Vadászni akarnak és én meg fogom adni nekik ezt, miként az előttem térdeplőnek is a büntetését a szemtelen viselkedésért.
- Kezdésként engedd meg, hogy bemutatkozzak, elvégre hamarosan nem lesznek titkaid neked sem előttem. - Van valami baljós a nyugodt mosolyban ajkaim szegletében, ahogy arcélén simítok végig, állánál fejezve be a mozdulatot. - A nevem Nagojut, nyolcszáztizennyolc éves vagyok és itt születtem ezen a vidéken. Kevesen mondhatják el magukról, hogy személyesen ismernek, így tekintheted ezt akár a beléd vetett bizalom jelének is. - Nem riaszt meg, hogy esetleg elkotyogja a dolgot, elvégre ki hinné el neki? Az, aki találkozott már maga is valamely testvéremmel személyesen esetleg, de Ethan nem tűnik olyannak, aki őrzőkkel barátkozna, s kétlem, hogy fivéreim és nővéreim oly könnyelműen hintenék el kilétüket a leszármazottaiknak.
- És most mutasd meg, hogy te ki vagy! - Meg akarom érteni, miért gondolkozik úgy, ahogy. Mi mozgatja, honnét indult. Csak akkor tudok változtatni valamin, ha a mechanikáját értem.
Akarja vagy sem, emlékeinek dobozát kegyetlenül tépem fel energiáimmal - már az sem érdekel, ha közben átalakul; nem eresztem, legfeljebb még erősebben tartom, vagy a földre szegezem testét, míg mélyebbre és mélyebbre ások emlékeinek halmazában.
Nekem az öröme kell, a bánata, a keserűsége... A gondolatai, azok a dolgok, amik formálták. Az apró nüanszok, mindegy, milyen mélyre is kell nyúlnom érte. A teljes képet akarom látni. A lelkét; még akkor is, ha nem biztos, hogy tetszeni fog, amit ott találok.
Órákig is eltarthat, míg történetének lapjait alaposan végigjárom a kölykének beharapásától egészen emberi mivoltának legelső emlékéig. Minél kevéssé ellenkezik, annál hamarabb végzek, de nem lennék meglepve, ha úgy érezné magát az egész végére, mint akit nemcsak kicsavartak, de grátiszként a turmixgépbe is bevágták a végén.
A farkasok türelmetlenek, talán hajnalodik is már, de csak akkor engedem el őt és elméjét, mikor meggyőződtem róla, hogy úgy ismerem életének történetét, mint a legkedvesebb olvasmányomat.
Ujjaim barna tincsei közé túrnak simítóan, csitító nyugalommal, s közelebb hajolva homlokára csókot hintek.
- Annyi dolgom lesz még veled... - Suttogom szomorkásan. - A bétát vedd elintézettnek, s most menj! A farkasaimra ráférne egy futtatás. - Azt már csak sejtetik szavaim, miféle futás lesz ez. De nem kell aggódnia, az erdő széléig fogják üldözni csupán, tovább nem merészkednek majd.

a mindig lelkileg összetörős zeneszám

Nem aggódom. Rezzenő ínnyel várom helyette azt a napot, amikor hasonló helyzetben láthatom majd Teremtőmet sóbálvánnyá fagyni. Megpecsételtetett: magától értetődőnek veszem Mallory kijelentésével, hogy ígéretet tett, hogy paktumot kötöttünk, kimondatlanul a sötét erdő fái közt... Eljön még az a nap. És eljön még az is, hogy látni fogom.
Simítása vérfagyasztó, mégis jeges verejtéket köpne magából a testem. Feszülésemben fáj a gerincem, égnek csontos térdeim, a nőstély mázsás energiái alatt még a levegővétel is nehéz. Ráül, rátelepszik a mocsárira. Pedig mindketten tudjuk, hogy ez csupán álca, hamis béke, mégis nyugodtan marad a húsbörtönben, de az erő, a hatalom továbbra is párássá, ólmossá teszi a levegőt, melyért olykor kapkodnom kell, mint a fuldoklónak.
Ha nem volna méltatlan hozzám, lábai elé köpnék, hiszen nekem semmit nem kell kiérdemelnem. Én megkapom, én elveszem, amit a magaménak vélek, ehhez senki hozzájárulására, engedélyére nincs szükségem. A farkasom nem, de én emlékszem arra, milyen volt egyszer érdemért szolgálni, törődésért dolgozni és szeretni, ragaszkodni... Hogy aztán elvegyék tőlem, mintha soha nem is létezett volna. Azóta nem, soha többet, senkivel. Veled sem, Mallory. Nem szerethetlek. Nem akarhatom, hogy bármire is érdemesnek tarts.
Nem fecsérlem az energiáimat beszédre, hiszen úgysem engedi, hogy végigmondjam. Nevének hallatára felnevetek, hangom lágy könnyedségét csak a feszes testhelyzet billegteti kissé. Hozzászoktam már a mitologikus alakokhoz. Mallory - Nagojut - olyan, mint az angol királyi család. Minden fal róluk suttog álmokat, látni csak a legszerencsésebbek vélték őket, de beszédüket az irigy köznép hazugságnak tartja. Talán nem is léteznek igazán. És most, itt áll előttem a Rokon, a nagyszülő, a királyi vérvonalam feje, és nekem hódolattal teli szívvel kellene felé fordulnom, meglepettséggel... De nem tudok. Nem vagyok meglepve. Gőgöm és hiúságom csak büszkeségemet dagasztja, hogy a legendák isteni alakja idejét és energiáját nem sajnálva velem foglalkozik és nem mással. És ezen büszkeséget csupán az képes kipukkasztani, amikor tőlem vár bemutatkozást. Mit mondhatnék, nevem s rangom üres betűhalmaz csupán... És már épp ezen ciccennék fennhéjazva, mikor minden gondolkodásnak egyszeriben vége szakad. És én érzem Derby kövér fűszálainak illatát, látom magam felett az óriás szürke égboltot, apró ujjacskáimmal pedig a liba nyakát szorítom egyre erőteljesebben...

Harcolok. Isten lássa lelkem, az esti csendve üvöltve ellenkezek, hadakozok azért, ami csak az enyém. De állati vergődésem hiábavalónak bizonyul, a hangok és a képek egyre váltják egymást, és én úgy érzem, hogy mindent újraélek, kétszeresen ízletes a bor, kétszeresen olyan fájdalmas a veszteség.
Szerelmes vagyok, szerelmes vagyok az életbe, mégis minden üres, értelmetlen. Egyik nő a másik után, váltják egymást előttem, mígnem látom a szőke riadt arcát, a világ legkékebben esdeklő szemeivel. Szerelmes vagyok. Szeretem Ameliát, kivégzem a cselédet érte, értünk, a titkunkért. Szerelmes vagyok belé éjjeleken át, rettegek, amikor véget akar vetni az életének és gyűlölöm, amikor a torkát szorítom és gyáva vagyok ahhoz, hogy én öljem meg. Esküvő, Annabell Tully, az öreg George, apám vállveregetése, hányingerkeltő forgatag, amiben egyre messzebb kerülünk egymástól, és terhes, kerek a hasa, a kis George nem beszél, nem hall, nem lélegzik, szuszog csupán, más öleli, mégis felém mosolyog... Apám ökle töri állam, az utolsó előtti alkalom, amikor Ameliát láttam, éreztem öle forróságát. Fáj és éget, már Malcolmot szolgálom, nővért kaptam, Alison rideg féltékenységét, Malcolm törődését régi, szürke bundás valómmal. Apámat falom, szolgálókat falok, az egész világot felfalom könnyekbe fúlva, Ameliát imádom még utoljára, mielőtt bekebelezném hűtlensége okán. A fiam egy hasznavehetetlen pép, megölöm, gyűlölöm őt és magamat, és Alisont, és Malcolm hamvait a karjaim közt... És Bastien elragadja tőlem emlékezésem utolsó szemcséit, ádázul fosztva meg önmagamtól, ketrecben tartva, Bibliát olvasva vérben forgó farkasszemem felett.
Bosszú, fekete űr, olcsó szórakozás, hedonizmus, carpe diem, a várt, remélt halál, a soha be nem teljesülő szerelmek A-betűs párja, ez hajt, ez hajtott ide. Minden hazugságom, minden jól megkevert lapom kihullik a kezemből. Fekete és fehér a világ, a muzsika sose volt még ennyire szomorú emlékeim közt, és amikor magamhoz térek, körmöm alatt sár és mocsok gyűlt keménnyé, véressé tördelve helyenként. Gyenge vagyok, mint egy elhasznált rongy, és most, egy pillanatra megint másom sincs, csak a vágyam, hogy csak még egy percig érezhessem Amelia telt karját a nyakam köré fonódni.

Gyűlöllek, Mallory. Egy évszázada nem voltam ennyire egyedül, meztelenül, védtelenül, mint most, ezekben a percekben. Nem fázom, a lelkem reszket csupán, reszket vele minden tagom, mint a falevelek az ősz derekán. Nincsenek szavaim, amikkel kifejezhetném a bánatomat és a csalódottságomat. Mára már kifejlett agyam megint nem tart ott, hogy jól formált kérdésbe öltse azt, amit eddig már egyetlen szóval kifejezhettem volna: miért?
Lehajtott fejjel támaszkodom négykézlábra. Ne lássa nedvességtől mocskos arcélemet, ne pillantsa veszett bosszú tüzét fekete szembogaraimban.
És ha már eleresztett, hát gerincem görbül az ég felé, fájdalmas üvöltésbe torzul haragom és tehetetlen, veszett dühöm, ahogy levetem szép arcom selymes gúnyáját, barna-fekete maszatos pofát öltök és azzal köpöm felé sértettségem és fájdalmam vakkantásait. Ha hazudott volna rokoni kilétéről, mindezek után egészen biztosra venném, tényleg hozzá tartozunk Bastiennel. Rothadt fa rothadt gyümölcsei vagyunk mindketten.

Rohanvást hagyom ott, eressze csak sarkamba pórázon tartott fenevadjait. Ma már tudom, amit régen még nem. És amikor kellő távolságra érek tőle, fogadja hát elismerésemet lelkem megtépázásáért cserébe. Bevárom hát mind, ne pusztuljanak el. Törjön bokájuk, roppanjon lábszárcsontuk agyaraim közt, vakuljon meg karmom által a harmadik. Sorvadjatok el. Pusztuljatok, ahogy pusztulok én is, élettel teli, mégis üresen, napról napra kevesebbként. S ha végezetül az erdőszélre kijutva valóban magamra hagynak, úgy fának dörgölöm testem farkasok gyalázta, vérző sebeit, érezni akarom, engedem, hogy fájjon, mert ez talán elnyomja majd azt, ami a lelkem szaggatja. Talán... Már a feltevés sem több egy önámító hazugságnál. Pontosan olyan, mint a hitem, ami Mallory felé eleddig különös bizalmat táplált. És pontosan olyan, mint Mallory meggyőződése arról, hogy nyolc évszázad elég lehet ahhoz, hogy megváltoztassa bennem azt, ami születésemtől fogva, elhalt ikertestvérként csüng az oldalamon.